Egy haditudósító emlékei : 1914 november - 1915 november - 17

A régi dolgok után érdeklődve a következőket tudtam meg:
Mikor a vár kapitulált, márczius 22-én reggel nyolczkor jöttek be az
első orosz csapatok. Délelőtt már nagy tömegek jöttek és rengeteg
élelmiszert hoztak. Kereskedők jöttek mögöttük megrakott szekerekkel. Az
oroszok nagy jótékony egyesülete, melynek czíme: Minden Oroszok Egylete,
azonnal hét népkonyhát állított fel a városban, a hol mindenki ingyen
kapott enni. A második napon a városházán czukrot, kávét, teát, lisztet,
darát és szalonnát osztogattak eleinte minden jelentkezőnek, utóbb csak
annak, a ki a hatóságtól írást hozott. A kórházba nagymennyiségű fehér
kenyeret, szalonnát, savanyú káposztát és sózott halat vittek. Azonnal
vágóhídat rendeztek be, marhát kezdtek vágni és megállapították az
élelmiszerek maximális árát.
Körülbelül egy hétig tartott, a míg elkezdhették a foglyok
elszállítását. A parancsnokok közül előbb Kuzmaneket vitték el, aztán
Tamássyt, mindkettőt autón. A legénységet kisebb csoportokban vitték
végig a városon, ez hetekig tartott. Először a magyar honvédek mentek
el, azután a németek, majd a lengyelek és legutolsóknak a rutének.
Plakát jelent meg, hogy az elvonuló foglyokat nem szabad megszólítani és
nem szabad nekik semmit sem adni. Rengeteg nép állt sorfalat az
éjjel-nappal elvonuló foglyoknak. Többen mégis szivart és eledelt adtak
a honvédeknek, de a kozákok erre a tömeg közé ugrattak és korbácscsal
vágtak végig az adakozókon.
Kuzmanek kardjának történetét egy rendőrtisztviselő így beszéli el. A
bevonuló csapat első tisztje egy kapitány volt, a ki azonnal a
várparancsnokság épületébe ment és Kuzmaneket kereste. Bemutatkozott
neki és azonnal elkérte tőle a kardját. Kuzmanek ezen nagyon
meglepődött, nem csatolta le a kardot és vitába bocsátkozott e tárgy
fölött a kapitánynyal, a ki e fellépésre zavarba jött és nem tudta, mit
csináljon. Rövid idő mulva automobilon egy orosz tábornok jött be, a ki
Kuzmanek előtt összeszidta a kapitányt és a várparancsnokot
felszólította, hogy tartsa meg a kardját. Tisztjeink nem tudták, mihez
tartsák magukat, míg négy nappal a kapituláczió után német nyelven
kiadott parancsot kaptak, a mely közölte velük, hogy a míg el nincsenek
szállítva, az orosz hadvezetőség nem tekinti őket foglyoknak, hanem jogi
állapotuk ez: «Kaiserliche Oesterreich-Ungarische Truppen auf Russischem
Gebiet.» Tehát tartsák meg kardjukat és járjanak szabadon a városban.
Ellenben rangjukra való tekintet nélkül kötelesek minden orosz tisztnek
szalutálni. Egy törzsorvosunk egyszer nem szalutált egy orosz
zászlósnak, mire ez megállította és felelősségre vonta. A törzsorvos
végignézte és faképnél hagyta.
Április 15-én este félkilenczkor váratlannl összehívták azokat az
orvosokat, gyógyszerészeket és tiszteket, a kik még itt voltak és
felolvastak előttük egy táviratot, a mely szerint a mi katonáink a
Kárpátokban kegyetlenkedtek az orosz foglyokkal. A távirat felolvasása
után megtiltották nekik a kardviselést és a szabad kijárást. Azontúl
csak írott engedélylyel mehettek ki a kórházból. Ezeknek a tiszteknek
egy része még ma is ott van. Az oroszok itt hagyták őket a mi betegeink
mellett, a kiknek körülbelül a fele magyar. Ezek az itt maradt tisztek a
felszabadulás napján táviratot intéztek a királyhoz. Közöttük magyarok:
Dr. Balogh Henrik hadnagy, Csanda Endre nagyváradi gyógyszerész,
Jakubovits ungvári gyógyszerész, Margulit gyógyszerész és Várady
gyógyszerész Máramarosszigetről. A betegek közt van Hajós István tábori
lelkész Szepesolasziból.
*
Márczius 24-én nem volt fontosabb dolga Artamanov tábornoknak, az orosz
várparancsnoknak, mint helyettesével, Kiriakov úrral elrendeltetni, hogy
minden polgár, a ki őt az utczán meglátja, tartozik előtte levenni a
kalapját. Ezt egyszerűen nem hittem el, a míg meg nem kaptam ennek a
hirdetménynek egy eredeti példányát. Az oroszok se örülhettek ennek az
ötletnek, mert Artamanov úr ebbe a plakátba belebukott. Helyettese
Kiriakov testőrezredes volt, utódja Hellwig tábornok. Artamanov bukását
titokban tartották a lakosság előtt. A városházára bejáratos tisztek
mesélték később el, így lassan kiszivárgott. A városházán hallottam azt
is, hogy állítólag ez az Artamanov volt az, a kit Nikolaj Nikolajevics
nagyherczeg egyszer megütött. Nagy összeköttetéseivel vitte ki, hogy
ennek daczára előkelő szerephez jutott a hadseregben. Az ütés híres és
népszerű emberré tette Oroszországban.
*
Április 22-én, egy hónappal a kapituláció után a czár megjelent
Przemyslben. Az itteni hatóságot nem értesítették, csak annyit mondtak,
hogy magas személy érkezik. Orosz katonák, csendőrök és orosz városi
rendőrök tartottak rendet. A czárnak délután félkettőkor kellett volna
jönnie vonaton, ellenben este félkilenczkor jött automobilon. Az egész
menet hét csukott autóból állt. A tiszti kaszinóba mentek. Az útvonalon
néhány felbérelt ember állt mint nép és az ablakokat papirossal kellett
beragasztani. Két úr, a ki a czárt látta, azt mondja, hogy vidám volt és
fiatalabb, mint az arczképein. Vacsora után a czár egy Frenkel nevű
itteni úr villájába ment és ott aludt. Másnap a czár kiment a
teherpályaudvarra, a hol egy régi nagy raktárunk orosz templommá volt
átalakítva. Itt misét hallgatott. Azután megnézte az erődöket és többé
nem jött vissza.
Jaroslauba akarták vinni, de Radymnóban megállíttatta az autót és azt
mondta, hogy nem megy tovább, mert ez a város annyira ki van halva, hogy
lesújtó hatást tesz rá. Úgy hogy innen Lembergbe vitték.
Ezt az orosz tisztek nagy szenzáczióként tárgyalták Przemyslben.
Érdekes, hogy még azok a tisztek is, a kik hivatalosan érintkeztek az
itteni városi hatósággal, nem mind hitték el, hogy a vendég valóban a
czár volt. Többen mondták a városházán, hogy van az orosz hadseregben
egy tiszt, a ki a megtévesztésig hasonlít a czárhoz és hogy ezt
sétáltatják helyette a fronton. Ez még akkor is jellemző, ha nem igaz.
De nem csoda, hogy ilyen legenda van, mert a czár, úgylátszik, tipikus
orosz arcz, mi a foglyok közt napról-napra látunk arczokat, a melyek
megdöbbentően hasonlítanak a czár képeihez. Itt ezredesi ruhában volt a
czár. Orosz tisztek ezt úgy magyarázták, hogy az apja léptette mindig
elő és mikor ezredessé lett, az apja meghalt. A duma azóta már
felajánlotta neki a tábornoki jelvényeket, de ő visszautasította. Nem
akarta az apjától kapott rangot többé elhagyni.
*
A zsidókat haladéktalanul elkezdték kínozni, a mikor bejöttek. Az utczán
szólították meg és vitték őket kényszermunkára. A ki egy rubelt nyomott
az utczán fogdosó katona markába, mehetett tovább.
Dr. Pordes ügyvéd önérzetből nem akart vesztegetni, ezt elvitték
utczaseprőnek, szorgalmasan seperte a várost, a melynek egyik legelső
ügyvédje. Nem engedte meg, hogy kiváltsák. Garlicki gimnáziumi tanár nem
akart utczaseprőnek menni, elfogták és félnapi fogság után bocsátották
haza. Aztán értesítették a zsidókat, hogy készüljenek el a száműzetésre,
mert orosz törvény szerint várban zsidónak nem szabad tartózkodni. A
főrabbi elment a kormányzóhoz tiltakozni. A kormányzó azt mondta neki,
hogy jól van, maradhatnak, a míg magas személy érkezik ide, a ki majd
eldönti, hogy Przemysl várnak tekintendő-e. A czár látogatása után mind
a körülbelül 18,000 zsidót kikergették. Az üzleteiket és a lakásaik
kulcsát megbizottaiknak kellett átadniok és nem mehettek sem osztrák,
sem magyar területre. Most majdnem minden bolt be van itt zárva, csak
kevésben működik hivatalból állított helyettes. A lakásokat kirabolták.
Szőnyeget, bútort, képet fényes nappal szekereken szállítottak a
pályaudvarra.
Egy doktor lakásában lakom, itt minden össze van törve és ágynemű,
edény, kép, szőnyeg el van lopva. Az üresen maradt lakásokat tisztek
foglalták el, egy-egy hadnagy nem fogadott el hat szobánál kevesebbet.
Mikor a polgármester helyettese megmutatta a parancsnoknak a mi
szabályzatainkat, a melyek szerint hadnagynak egy szoba jár, azt
felelték, hogy a przemysli hadnagyok közt sok a gróf és a herczeg és
ezeknek legalább öt szoba, fürdőszoba és zongora kell. A zongorához
általában szigorúan ragaszkodnak, bár állandóan egy és ugyanazon czélra
használják, nem tudom megérteni, mely egészségügyi ok miatt kell nekik
ehhez éppen zongora. Még mielőtt a zsidók elmentek, az itt maradt
lakosság közt éjjeli razziát tartottak. Minden házban megjelent egy
tiszt két katonával és minden férfit tizennyolcz évestől ötven évesig
egy táborba vittek, a hol másnap valóságos sorozást tartottak. A ki
szerintük harczképes volt, azt elvitték fogságba. Ezernél több férfit
vittek így el Przemyslből.
*
Itt maradt tisztjeink beszélik, hogy az oroszok Tamássytól valósággal
reszkettek. Ezt egy orosz ezredes mondta el nekik, a ki nagyon szerette
a magyarokat. Ez az ezredes a körülzárás idején Podmazurani erőd előtt
állott ezredével és tizenötször, mondd tizenötször verekedett egy és
ugyanazzal a honvédezreddel, úgy hogy a tisztek már kölcsönösen
személyesen ismerték egymást. Nemcsak ő dicsérte a honvédek példátlan
vitézségét, hanem azt mondta, hogy a tisztjei is nagyszerűnek tartják a
magyar katonát. Mikor ez az ezredes a tizennegyedik orosz hadsereggel
elvonult Przemyslből, szívélyesen búcsúzott magyar ismerőseitől. Itt
említem meg, hogy egyes magyar tisztek azt mondják, a kirohanáskor
hősiesen viselkedő honvédezredes neve mégis csak Szakmáry volt, a hogy
ezt Lehmann kapitány először közölte. Volt itt Szathmáry nevű ezredes
is, de az elbeszélésben nem ez szerepelt.
*
A városházán a helyettes polgármesterrel beszélgettem, ez mesélte, hogy
a pénztárukban volt 700,000 korona értékpapir, 117,000 korona készpénz
és 196,000 korona, a mit elmenekült és száműzött polgárok letétbe
helyeztek. Ezt az egymillió és tizenháromezer koronát az oroszok
magukhoz vették és azzal a megokolással, hogy Oroszországban biztosabb
helyen fogják őrizni, elszállították. A tiltakozással nem törődtek,
egyébként is saját polgármesterük és saját egyenruhás rendőrségük volt.
A városi hatósággal csak olyankor törődtek, mikor plakátokat kellet
kiragasztani. Így az olasz háborúról szóló plakátot is odaszállították
kiragasztás előtt. Ezzel nagyon siettek, mert még a hadüzenet előtt
hirdették ki, egy orosz ujság közlésére hivatkozva. Nem igaz, hogy a
város nevét megváltoztatták, mint angol lapok nyomán a mi lapjaink
közölték. Przemysl neve orosz nyelven ősidők óta Peremisl és ugyanaz a
furcsa jelentése van, mint a lengyel Przemyslnek: ez a szó nem főnév,
hanem ige és azt jelenti, hogy «meggondolta». Ugyanez a szó, ha az
utolsó betüjén jel van, azt jelenti, hogy «ipar». De akkor másként
mondják ki.

Przemysl, junius.
A bajorokat, a kik Przemysl öt erődjét rohammal bevették, negyvennyolcz
órával a bevonulás után láttam a városban a parádéra felvonulni. Nekünk
polgároknak régente semmit sem jelentett az ilyen parádé. Ezek a furcsa
és csattogó lépések a mai napon, itt Przemyslben, a hová a bajorok útja
most a bajtársak sírjai mentén vezet, elvesztették a régi komikumot.
Megható ezeknek a barnára égett óriásoknak ez a rendje a háború
tizenegyedik hónapjában, miután végigverekedtek a félvilágon. Olyan
tiszták és rendesek, mintha ma jöttek volna ki a kaszárnyából. Nem
láttam piszkot vagy foltot rajtuk. Tisztjeik és altisztjeik keztyüben.
Felszerelésük számtalan apró tárgya egyforma rendben, ugyanazon a
testrészen lóg ezer meg ezer embernél. Tábori palaczkja valamennyinek
baloldalt, hátul szijjon. Takaróik egyformán összecsavarva. Nagy parádé
volt, a főtérről néztem, a mint Frigyes főherczeg és a trónörökös előtt
elvonultak ezek a bajor csapatok. Simon Vilmos kollégával állunk egy fa
alatt a téren és bámulunk, mellettem nagybajuszú öreg katona áll, a
karján sárga karszalag ezzel a felírással: FELDGENDARM. Egyszerre csak
megszólal magyarul, hallva a mi beszélgetésünket:
– Az urak magyarok?
– Azok vagyunk.
– Ujságírók?
– Igen.
– Mikor jöttek?
– Tegnap.
– Hát akkor nem látták az igazit. Az volt a szép (a parádéban felvonuló
bajorokra mutat) mikor ezek a francziák első nap begyüttek… muzsikával…
csupa vér voltak.
– Francziák? – kérdem.
– Igen… ezek itt!
Megint mutatja őket.
– Ezek bajorok, – mondom.
– Igen, igen – mondja – bajorok, bajorok. Eltévesztettem. Tudtam, hogy
nem németek… bajorok, nem francziák.

Przemysl, junius
Egy orosz térkép került a kezembe, a melyet Przemyslben árúsítottak
kényszerűségből a kereskedők az orosz uralom alatt. A térképen egyetlen
hamis adat, vagy hamis távolság sincs, ellenben a galicziai harcztér
mellett rajta van az egész nagy Oroszország is. E mellett a rengeteg
terület mellett nemcsak Galiczia, de egész Magyarország és Ausztria oly
kicsi darabkává törpül, hogy egy közönségnek, a mely ezt a térképet
nézi, bátran lehet beszélni a Bécsbe vagy Budapestre irányuló
hadseregmozdulatokról. A térkép baloldali alsó sarkában, akkora folton,
a mekkora Oroszországnak egy tartománya, centiméter távolságban van
egymástól Bécs, Krakó, Budapest, Przemysl, Lemberg, míg a nagy orosz
városok egymástól való távolságát araszszal lehet mérni.
Przemyslben maradt tisztjeink mint kuriózumot mutattak egy orosz
jelentést, a mely abban az időben kelt, a mikor először közeledtünk a
przemysl-grodeki vasutvonal felé Mosciska tájékán. Ez a jelentés azt
mondja, hogy «délnyugat felől magyar és osztrák csapatok közeledtek
Mosciska felé, de ellentámadásainkkal megállítottuk és a mezőlaborczi
irányba visszavetettük őket a lupkovi-szoros felé».
Ha az ember ezt az ő térképüket nézi, akkor ezen a jelentésen semmi
különöset nem talál, mert a térképen, mely kiterítve a fél asztalt
elfoglalja, Przemysl, Kassa és Budapest egymás közvetlen szomszédságában
vannak és még az sem volna meglepő, ha a jelentés azt írná, hogy a
mosciskai támadást Budapest irányába vetették vissza. Így válik
egyszerre érthetővé az orosz jelentések és hírlapi tudósítások külön
földrajza, a melyben Krakó, Bécs és Budapest még most is állandóan
szerepel. Ezek az egyébként teljesen korrekt térképek nemcsak orosz
nyelven, hanem lengyelül is megjelentek és az orosz uralom alól
felszabadult galicziai városokban még most is láthatók. Az arányokban
való különbség körülbelül az, hogy a távolság, a mely a mi közkézen
forgó térképeinken a przemysl-sanoki vonalat jelenti, az orosz térképen
Przemyslből Bécsbe vezet. A kinek a szemét ilyen térképekhez szoktatják,
annál csak természetes, hogy nem ijed meg, mikor az orosz hadsereg
Tarnowtól Mosciskáig megy vissza.

Przemysl, junius.
Künn jártunk a «Werk X» nevű erődben. Felrobbantott, összelőtt
romhalmaz, egy szuronyos katona őrzi és nem szabad elébe kerülni, mert
ott még fel nem robbant orosz aknák vannak a földbe ásva. Egy orosz
tüzér is van még itt. Megfeketedve fekszik a lejtőn, mind a két kezével
a földbe markol. Az arcza és a keze már sötétebb, mint a ruhája, olyan,
mint egy szürkeruhás néger, iszonyú. Egy német tüzér mászkál a kövek
közt, ez azért van itt, hogy a «Blindgängereket», az el nem sült
lövedékeket felrobbantsa. Azt mondja, hogy a halot orosz azért oly
fekete, mert a légnyomás ölte meg: a közelben felrobbant ágyúgolyó
megpattantja a véredényeket, ez a hirtelen belül-elömlő vér teszi oly
feketévé az orosz tüzért. Rettenetes hullaszag van. Az erőd mellett még
harminczöt orosz fekszik eltemetetlenül. «Hier – mondja a német tüzér és
a földre mutat – ein Kopfschuss.» A földön egy kis sötét véres csomót
látok. A német azt mondja, ez fejlövés volt, mert a vér közt agyvelő is
van. A ki kapta, már el van temetve. Ez a német harcos mintha a meztelen
szívét pofozná az embernek ezzel a vigyorgó és vicces magyarázgatással,
ahogy mint valami múzeum tárgyait, mutogatja ezt itt mind… Felmászom az
erőd tetejére és Zivojnovic őrnagygyal félóráig ülök egy kövön némán és
gondolat nélkül. Előttünk a drótszövevényes lejtő, a min a németek
felrohantak, alatta a párás távolba nyúló sik mező, messze, messze lehet
elnézni rajta… Az erőd összedobált szikladarabjai és vasrácsai közül egy
el nem sült huszonnégy centiméteres ágyúgolyó dugja ki az orrát.
Alkonyodik, gyönge kis szellő jön és olyan hullaszagot hoz, hogy el kell
menni. A földön egy deszkára rajzolt karrikaturát találok, orosz
szöveggel. Ellenünk szól. A deszka másik oldalán egy orosz
lövészárok-hangverseny műsora. Főpontja: egy úr saját szerzeményű
kuplékat énekel. A többieket látom, a mint egy harmincz és feles lövedék
talpát nézegetik. A hogy felrobbant, a köralakú vastag talp épen maradt.
Megmérik: harmincz és fél czentiméter, szinte csudálkoznak rajta, hogy
tényleg ennyi. Ezt is a német harcos mutogatja, mintha múzeumi őr volna.
Hullaszag jön mindenünnen. Rút, vörös alkony, a földön megint vér és
agyvelő, és a szag elviselhetetlen. Egy német vezérkari tiszt jön,
bennünket keres, kér, hogy még ma hagyjuk el Przemyslt, mert nagy
csapateltolások vannak, ezt senkinek se szabad látni. Megyünk vissza
Przemyslbe, kábultan, hallgatagon, aztán el, Jaroslau felé. Przemyslben
egy pillanatra látom Lázár Miklós barátomat, a harcterekről jön, a
diadaltól harsogó városban némán és halott-halaványan jár a vidám és
piros németek közt, – itt hiába minden, a németek boldogok, de nekünk
itt minden lélekzet a boldogtalan magyar Przemyslről beszél, a régiről,
arról a bizonyosról. Szinte jól esik, hogy a vidám német katonák
lökdösnek, félretolnak, nem törődnek velünk. Mi értjük egymást.

Jaroslau, junius.
Itt Jaroslauban az úton olyan elegáns német csendőr áll, mintha tábornok
volna. Akkora por volt, hogy húsz lépésre nem láttam a robogó teherautók
közt és a csendőr ezüstgombos sötétzöld kabátja tökéletesen tiszta. Nem
lehet máskép elképzelni, minthogy kefe van nála és minden három perczben
lekeféli magát. Az országutakon olyan gépeik és járműveik mennek ezeknek
a németeknek, a melyekről soha nem fogom megtudni, mire valók. Egyszerre
jön tizennégy egyforma valami, olyan, mintha keréken járó hajó volna.
Aztán egy sor jármű létrákkal. Fiókos kocsik, egymásután húsz
kenyérsütő-mozdony, ha száz kocsi megy, mind meg van számozva és a
számok sorrendjében halad. Sötét éjszaka robogunk át egy
össze-visszalőtt falun, egyszerre csak egy német katona fehér zászlót
lenget bele az autó reflektorának fényébe, megállítja a kocsit, hogy
nincs-e benne olyan sebesült, a kit véletlenül, a hogy szokás,
könyörületből vett fel a tiszti automobil. Erre külön emberük van és
külön éjjeli inspekcziósuk. Olyan falvakon, a melyekben éjjel ezrével
jár a német katona és százával a német trénkocsi, az autó tülkölés
nélkül rohan végig, mert biztos, hogy minden német az út baloldalán
halad és soha egyetlen egy sem ugrik ki az út közepére. Sok-sok
kilométert mentünk a frontjuk mögött vonuló országuton. A ki azt egy
szer látta, a mit mi itt láttunk, annak többé nem lehet kiverni a
fejéből, hogy ezeket soha nem veri meg senki ezen a világon.
Az utolsó csapatot ott láttam az országuton, ahol az út szélén kis
fakeresztek alatt német sírok sorakoztak. Mindenik sírhalmon egy sisak,
a melyről ilyenkor már leveszik a vászonhuzatot. A csapat a sírok
mellett masirozott a front felé. Kis kótás könyvekből énekeltek.


LEMBERG

Főhadiszállás, junius.
A főhadiszállás csendes kis városában este hét óra tájban egyszerre
egészen szokatlan nyugtalanság támad. Néhány perc alatt elterjed a hír:
Lembergbe bevonultak a csapataink. Hirtelen megélénkülnek a máskor
bántóan unalmas utczák és izgatott csoportok sietnek az itteni
legnépszerűbb helyi lap épülete elé, a melynek kapujára már akkor ki
volt függesztve a rövid, kétsoros hivatalos jelentés. Szinte pillanatok
alatt lettek tele a zászlók színeivel az utczák: fekete-sárga,
piros-fehér-zöld és feket-fehér-piros lobogók büszke barátságban
jelentek meg egymás mellett.
Félnyolczkor már a főtéren sűrű csoportok ujjonganak, más csoportok
sietve mennek Frigyes főherczeg szállása felé, a hol az egész őrség a
ház elé gyült és diadalmas mosolygással néz a gyülekezőkre.
Az utczákon mindenütt hangos beszéd és hangos öröm. Siető tisztek
ujjongó szavakat kiáltanak egymás felé. Az esti harangszó egy mámoros
kis város felett száll.
Nyolczkor megjön a parancs a haditudósítók számára, hogy hajnalban
tisztjeik vezetésével induljanak el Lemberg felé. A vonat már Mosciskáig
jár, ott automobilok várnak bennünket. Öt órakor indulunk – Lembergbe.

Lemberg, junius.
Lembergből az első itt töltött nap éjszakáján nem küldhettem egyebet,
mint ennek a felejthetetlen napnak a történetét, mindazt, a mit ma,
junius 24-én itt láttam és hallottam. Igyekszem szárazon mindenről
beszámolni. Idő eddig nem volt arra, hogy a történetírás számára anyagot
szerezzek. Így csak azt tűztem ki feladatomul, hogy leírjam, a mit ezen
a napon átéltem és hallottam. Ez a mulandó kép, a mit a
távirat-blanketta számára vázolok, nem ad egyebet, mint egy idegen ember
impresszióit, Lemberg felszabadulása második napjának hirtelen leírt
történetét és ennek az örömteli napnak hallomásait a maguk
összevisszaságában.

_Délelőtt._
A vonat Mosciskáig jár, onnan autón jövünk Lembergbe. Végig minden
vasuti híd és átjáró felrobbantva, de, mint mondják, néhány nap mulva
bemegy az első osztrák mozdony a városba. Az országút mentén
katonasírok, egészen újak. A falvakon keresztülfutó kocsi leégett és
összelőtt házak között megy. Mellettünk német és magyar-osztrák trén
vonul. Huszárok nyargalnak Lemberg felé. Egy pillanatra Grodek előtt
elemi erővel csap meg a friss csataterek erős és rettenetes szaga. A
frissen elhantolt, többnapos testek vad és keserű szele fúj az árkok
felől és Grodekből az égés fanyar bűzét hozza a szél. Grodek iszonyú
harcz nyomait viseli. Össze van lőve és égetve. Negyven óra hosszat
tartott itt az utczai harcz, a végső vérontásnak olyan dühével, a minőt
Galiczia is keveset látott. Egy zászlóalj vonul át Grodeken. Aztán a
sokat említett lembergi védműveken megyünk át. Árkok, drótmezők távlata.
Döglött lovak az árkokban. Nagy legelők, a melyek végtelenül el vannak
hagyatva. Messze a láthatár alján a reggeli ködben fák és házak árnyai,
fölöttük egyetlen merész gyárkémény. Az autót vezető tiszt nagyot kiált:
«Lemberg!» – Aztán egy nagy város elkezdődésének szokott képe, majd a
pályaudvar teljesen rommáégve, még mindig füstbe borulva, aztán egy
szép, nagy, teljesen világvárosi jellegű háztömeg, villamosvasut,
paloták, zászlók, rengeteg nép, zöld lombokból csinált diadalkapu,
szőnyegek, a király nagy arczképei, autók, kocsik, száz meg száz magyar,
osztrák és német tiszt, ragyogó napsütés, lárma, forgalom, emberekkel
zsufolt ablakok és erkélyek, teli gyalogjárók, katonák, katonák,
katonák, – Lemberg.
Primitiv zászlók, a miket egy nap alatt varrtak, rengeteg fekete-sárga
és piros-fehér-fekete, sok magyar lobogó, sok piros-kék galicziai
zászló. A német és magyar színeket hirtelenében sok helyütt rosszul
varrták össze. Fekete-piros-fehéret, piros-zöld-fehéret,
zöld-fehér-pirosat sokat látni. Az embereken kokárdák, de nem
készenvettek, hanem otthon készültek, a legtöbb emberen gombostűvel
összetűzött öt külön kis szövetdarab: piros, fehér, fekete, zöld, sárga,
– ebben benne van Magyarország, Ausztria és a német birodalom. Trafikok
előtt megyek el: osztrák czímer és felírás, a kirakat tele orosz
szivarral és czigarettával. Egyenruhakereskedők kirakata tele a mi
hadseregünk sapkáival, rendjeleivel, csákóival. Benn azért kapni orosz
holmit, még orosz vitézségi érmet is. A mi holmink tegnap került elő a
pinczéből. De a kereskedő azt meséli, hogy sok magyar-osztrák sapkát,
érmet, portepét vásároltak tőle az oroszok, a kiknek egyrészéről ime
kisül, hogy a haditrofeumokért még az egyenruhakereskedőhöz is elment.
Az utczán látok féllábú magyar-osztrák katonákat. Még tavaly szeptemberi
sebesültek, a kik most felszabadultak és a saját ezredeiket várják az
utczasarkokon.
Egy utczasarkon templomi zászlók erdeje jön, köztük fehér ruhában
nyolcz-tíz éves kislányok rudakon viszik a nagy szentképeket Frigyes
főherczeg elé, a ki most vonul be Lembergbe. Négy-öt szentkép huzódik
így el a piczi fehér lányokkal előttem, mögöttük közvetlenül tüzérség
jön, taraczkok hosszú sora, nagyszakállú tüzérek a lovakon. Ezek is a
főherczeg elé mennek sorfalat állni. Egy raj diák jön az ismert
sapkákban. Fiatal legények, a kik majd csak most állnak sor alá.
A hogy megyek végig a városon, semmi néven nevezendő külső nyomát nem
látom egy majdnem egyéves orosz uralomnak. Az orosz czigaretta, czukorka
és parfüm szerényen huzódik meg a kirakatokban. Egyéb semmi. Az orosz
parancsra kitett cyrillbetüs czégtáblák már rég eltüntek. Benn a Karola
Ludovika-utczán, Lemberg központján ünneplő ruhás tömegek mennek Frigyes
főherczeg felé. A negyedik hölgyet látom fekete-sárga ruhában: fekete
kalap, sárga ruha, széles fekete öv, fekete szegély a szoknya alján.
Ráadásul hatalmas feketesárga szalagcsokor a mellen.
A legutolsó napok eseményeiről a következőket tudom meg: Lemberg mindig
mindent tudott. A hírszolgálatot az orosz kereskedők látták el, a kik az
orosz hadvezetőség engedélyével az orosz hadsereget követték, mindenüvé
elmentek a trénnel és mindig pontosan beszámoltak lembergi
üzletbarátaiknak arról, hogy hol ment előre vagy vissza az orosz sereg.
Lemberg tehát soha egy pillanatra sem volt félrevezetve. Május elseje
óta hiába titkolóztak az oroszok. Itt minden napunk sikere ismeretes
volt. Két hét óta már az ágyút is hallják. Tizenkilenczedikén gróf
Bobrinsky, Galiczia kormányzója elutazik. Huszadikán, vasárnap elviszik
az utolsó tuszokat. Ugyanakkor a város legnépszerűbb embere, dr.
Rutovsky alpolgármester, a ki tíz hónapon át polgármestere volt
Lembergnek és az egész ország feltétlen becsülését és háláját érdemli
azért, a hogy viselkedett, elhurczoltatik a másik két alpolgármester:
dr. Stahl és dr. Schleicher társaságában. Ez utóbbit zsidó létére
meghagyták állásában az oroszok. A három férfiut Kievbe viszik,
kijelentik azonban előttük, hogy a kievi városi hatóság vendégei
lesznek. Gróf Bobrinsky helyébe gróf Scheremetieff lép. Ugyanaz az
ember, a ki tavaly szeptemberben, mikor Lemberget elfoglalták, átmeneti
kormányzó volt. Ő vezette be ide az oroszokat, most ő vezeti ki őket.
Ugyancsak vasárnap kiürülnek az utczák, mindenki tudja, hogy az oroszok
elvesztették Lemberget, tehát senki sem mer az utczára menni, fél a
búcsúzástól az egész város. A ki este mégis kimozdul, attól a kozákok, a
kik vörös karszalaggal rendőri szolgálatot teljesítenek, igazolványt és
egyszersmind pénzt kérnek. Több becsukott ékszerüzlet redőnyét
felfeszítik az orosz katonák és rabolnak a kihalt utczákon. Tisztek
sietnek elő, mindenáron meg akarják akadályozni a rablást, izgatottak,
brutálisak. Több rablót revolverrel lelőttek.
Vasárnapról hétfőre virradó éjszakán a zsidóvárosrészben nem feküdt le
senki. A búcsú-pogromot várják. A zsidó lakosság érzi a szabadulás
közeledtét, ez erőt ad neki. A férfiak revolverekkel, tőrökkel és
vasbotokkal látják el magukat és éjszakára őrszemeket állítanak. A mikor
az első rablók megjelennek, az őrszemek alarmot ordítanak és az egész
zsidó városrész férfilakossága fegyvereivel előrohan. A rablók
megfutamodnak, a pogrom elmarad. Hétfőre virrad. Az ágyúk közvetlen
közelből bömbölnek. Kevés orosz trén megy át a városon, elvonuló
csapatokat nem látni, de mindenki tudja, hogy a visszavonuló sereg a
várost megkerülve siet kelet felé. A kórházak ki vannak ürítve, a
hivatalnokok már rég elmentek, a vasutat katonák igazgatják. Lobogó
lánggal ég a gyönyörű főpályaudvar, a posta-épület, a barak-tábor. A
város utczáin nem látni lembergi lakost, az emberek ablakfüggönyök mögül
lesnek ki az üres utczákra, a hol egyetlenegy bolt sincs nyitva. Kisebb
csapatok mennek el a városból, tisztek vágtatnak, egy-egy automobil
száguld tülkölés nélkül, mert az üres városban nincs a ki útjába
kerüljön. Hétfőről keddre virradó éjszakán senki, a kivel beszéltem, nem
aludt. Ruhástul virrasztott, leeresztett redőnyök mögött a lakásában és
reménykedve figyelte az ágyút.
Kedden, 22-én reggel csudálatos módon az egész város tudja, hogy néhány
óra mulva Lemberg szabad lesz. A Lechna-utczában négy kis gyerek
virággal megrakodva ment kifelé a városból és a kozákok kérdésére azt
felelik, hogy a virágot a mi katonáink elé viszik. A kozákok a
gyerekekre lőnek és súlyosan megsebesítik őket.