Egy haditudósító emlékei : 1914 november - 1915 november - 24

ketten kínlódtak egy sötét novemberi hajnalon, zuhogó esőben a Kolubarán
a gyalogság átszállításával, már azt hitték, mindennek vége, de:
– Visszahoztuk a háromrészes pontont öt sebesülttel, egy halottal, mégse
lett a szerbeké.
Böde csöndesen mondja:
– Ádámot hasbalőtték.
Ádám elvörösödik, mikor ránézek. Ezt már máskor is láttam ezeknél a
szegény, derék fiúknál: a nagyon súlyos sebesülést szégyenli… A ki
gondolkozik ezen, az előtt a paraszt egyszerű és hatalmas emberi
vonással gazdagodik.
Azt mondja Böde:
– Laurinyec, mondd el a két honvédet.
Szegény Laurinyec nagyon izgatott. Ő is elvörösödött. Ránéz Bödére, úgy
látszik, Böde a legokosabb köztük. Azt mondja:
– Alássan jelentem, Laurinyec György földmunkás.
Aztán, mint az iskolában:
– Ez november huszonhatodikán volt, már délelőtt áthoztunk egy
hadnagyot, két pionért és két magyar népfölkelőt, velem volt a Kilcher
és a Hartmann Mátyás, ezt a szíve alatt lőtték meg, de este is átmentem
aztán. A monitor segített.
– Hogyan?
– Lűtte a szerbeket messziről, gyorstüzelő ágyúval, olyan egészen
kicsikével, hogy én átmehessek egy tengerészőrmesterrel a vízen, mert
odaát a partoldalban kínlódtak két hármas honvédek. A szerbek fönn
voltak a magas parton, a honvédek meg lenn bújtak a part alatt, a
víznél.
– Sebesültek voltak?
– Nem, csak a víztűl voltak betegek, áztak-fáztak ott már régóta, enni
se vót, lázuk is vót, mán kiátani is allig tudtak.
– Mit kiáltottak?
– Előbb azt kiátották: «Sólyom-Fekete kapitány úr, segítsen rajtunk,
mert itt veszünk». A kapitány úr meghallotta, úgy mentem át az
őrmesterrel. Mikor látták, hogy készülünk, de nagyon lőnek ránk a
szerbek, megijedtek szegények, hogy most már veszni hagyom őket, akkor
azt kiátották: «Felebarátok gyertek, hat gyerekem van, csapdába
vagyunk». Aztán áthoztuk őket, de alig éltek, úgy oda voltak.
– Mit mondtak?
– Aszonta az egyik: «Kedves testvérek, nagyon szépen megköszönjük».
Aztán mind a ketten megcsókoltak engem, meg az őrmestert is, azt
Lammernak hitták. Én aztán jó vacsorát kaptam a monitoron, mer onnan
nézték az urak az egészet.
Böde megint itt van két emberrel.
– Ez itt a Golopencza őrvezető, – mondja – bérkocsis Herkules-fürdőn, ez
meg Gotárdi őrvezető, ezek meztelenül átúsztak a Száván, mert odaát
megláttak több «miénk pontonunkat» a szerbeknél és áthozták a
pontonokat, az egyikben egy halott főhadnagy volt, a másik kettőben is
voltak halottak.
Mutatja a többit:
– Ezek is ki vannak tüntetve: Tudor János, Herpai, Pördi, Gyetvai, ez
meg az Uferbach, a ki Jezupolnál az orosz pánczélvonat elé szaladt
síneket robbantani.
Ott kell hagynom őket, a kapitány úr kéret ebédre.
*
Egy palánk mögött ebédel a két tisztjével: Krebs Walterrel és Maron
Árpáddal. Szerény ebédet esznek bádogedényből. Bádogpohárból isznak. Nem
mond mást: a pionirjait dicséri és a vízről beszél, mindig csak a
vízről, ez az élete, a mestersége, az ambicziója, a szenvedése, az
öröme, éjjele-nappala: a víz. A Dunát szereti. A fiatalságát az Aldunán
töltötte. A szerb folyókat szidja. Gyalázatos vizek. Ez az impozáns, ez
a katonás benne, a mesterségének, ennek a gyilkosan nehéz,
legveszedelmesebb katonamesterségnek az imádata és ez a teljes odaadás,
a mivel ezen a világon csakis a folyóvíz iránt érdeklődik. Őt nem
érdekli Bulgária állásfoglalása. Se Románia. Semmi se kell neki, ő róla
ne írjon az ujság, őt most a Zlota-Lipa érdekli: keskeny víz, de gonosz
víz: mély víz. Ő építette az egyetlen hadihidat Belgrád és Zimony közt.
A legrosszabb két víz a Drina és a Dnyeszter: ez a két istenverte víz
hirtelen árad. A Dnyeszter meg mindjárt elönti a fél világot… Komisz
vizek. Szép víz az Alduna. Az víz. A Dnyeszterrel Cvitovánál küzdött.
Sok munka volt, de «fogott». Németeket vitt át. És a régi emberei: azok
a nagyszerű magyar dunai pionirok, a kikkel Bosutnál, Polojnál, a
Parasnicánál dolgozott… Sok veszett oda. Öt hét alatt három árvízet
éltek át, így építettek ötszáz lépésnyire a szerb géppuskától egy
százhatvan méter hosszú hidat. Akkor a szerb hét darab úszómalmot
eresztett le a megáradt vízen, ezek összetörték ezt a drágán épült szép
hidat. Újra kellett kezdeni: ágyútűzben, géppuska előtt, előbb pontonos
átkelést, aztán hajóhidat, aztán még egyszer egy százhatvan méteres
állandó hidat…
Akkor kapta a század a dicséretet. De azokból a régiekből… bizony… most
már… hiszen, ha az most mind megvolna!…
Egyszer egy pontonban hetven ember közül egy maradt.
*
Csütörtökön Hnilczén látták Sólyom-Fekete kapitányt, a hogy lefelé
lovagolt a víz felé. Akkor már mindenki tisztában volt a dolgokkal.
Pénteken volt a nagy áttörés. Az első jelentés, a mi a telefonon jött,
az volt, hogy Sólyom-Fekete átdobta a kész hidakat a Zlota-Lipán és hogy
az orosz senki másra nem lőtt, csak őreá és a pionirjaira. Mialatt a
roham ment fölfelé a dombon, a század már verte le az állandó hidat.
Keskeny víz, de rossz víz: mély víz. És a mint így elkezdenek dolgozni a
pionirok, minden ágyú náluk jelentkezik először, az orosznak a híd kell,
mindig csak a híd.
Már mögöttünk van a Zlota-Lipa.
Tegnap látták Sólyom-Fekete kapitányt, a mint az ellenséget üldöző
rajvonal előtt lovagolt, keresztül az előörsökön, egyedül, ment nézni az
új vizet, a Koropiecet… ezt még sohse látta. De még tegnap átvitte rajta
a gyalogságot. Este már elindult, hogy megnézze a következő vizet: a
Strypát. Azt mondta: «nem érdekel engem, uram, a politika, engem a Böde
érdekel, meg a Dancsu, meg a víz, meg minden, a mi a vízzel összefügg,
meg minden, a mivel a vizen át lehet menni, meg azok a levelek, a miket
szegény sebesült pionirjaim írnak, meg az Alduna, a hol tizenhat fiatal
esztendőmet hagytam».
Megyünk előre, talán utólérem még valamelyik víznél Sólyom-Fekete
kapitányt. Igazi, jó magyar katonát ismertem meg benne, szeretnék vele
még beszélni, kiknek az arczképét rajzolgassa szeretettel az ember a
háború nagy képtára számára, ha nem az ilyen emberekét?
Azelőtt úgyse hallottunk róluk, pedig, hála Istennek, akkor is megvoltak
és a mieink voltak. Milyen jó, hogy lejött az erdőből.

Podhajce, szeptember.
Mikor az elfoglalt Podhajcén keresztülmentünk, a zsidók épp a
tisztiszolgáknak csókoltak kezet a főtéren. A szekerek, a melyek egész
éjjel szögesdrótot és spanyol bakokat vittek ki a frontra, most a
sebesültekkel jönnek vissza: a szegény csukaszürke ruhákon félméteres,
barnára aludt vérfoltok, hófehéren csillogó kötések a sötét arczok
fölött, a kormos kezeken… A legtöbb mélyen alszik a szalmán. Végre, öt
nap és öt éjszaka esőben és hideg szélben küzdött harczai után
kialuszsza magát ezen a drága áron. Ma süt a nap, de hideg van. D.
őrnagy egy széken ül a tér közepén és az árakat szabályozza két
szuronyos bakával. Kis asztalokon kötötű-vékonyságú orosz czigaretták.
Így változik a katonai dohányzás: tegnap még hüvelykújj-vastag
czigaretta volt, ujságpapirba sodort pipadohány. A falakon a jól ismert
plakát, a mely a telefondrótokat védi: «Es wird an Ort und Stelle jeder
erschossen, der…» Némelyik paraszt már úgy vigyáz a telefondrótra, hogy
ki se mer menni a földjét megművelni, mert a szent drót húzódik fölötte.
Kovácsok dolgoznak: a komáromi «batri-kovács» (magyarúl: «üteg-kovács»)
tüzérlovakat patkol. Egy hófehérszakállú öreg zsidó magasra emelt ásóval
ordítja a tér közepén, hogy ő boldogan megy utat kaparni, hívja a többit
is. Szekerek mindenütt. A nagy áttörés után az ellenség után zúduló
hadtest nagy vásári mozgása ez. Minden megy, előre. Még a kóbor
kutyákat, a melyek egy-egy századhoz csatlakoztak, még azokat is viszik
a bakák, spárgán, előre. Két repülőgép a kék égen. Mindenki fölnéz.

Podhajce, szeptember.
A podhajcei főutczán az ötnapos csata sebesültjei jönnek, egytől-egyig
magyarok, pesti és dunántúli honvédek, ezek most a könnyű sebesültek, a
kiket százas-százhúszas csoportokba terelnek és gyalog küldenek vissza a
kórházba. Nagyon lassan sétálnak négyes sorokban, pipáznak,
beszélgetnek. Egyetlen tiszta folt van mindegyiken: a hófehér kötés.
Feketék, kormosak, piszkosak, sárosak és – ez nem megy ki a fejemből,
egy százados mondta róluk egyszer – olyanok, mintha férfiakból megint
kisfiúkká váltak volna a többnapos ütközet alatt. Soványak és kisebbek
lettek, nagy nekik a ruha, bő a gallér, a kezek megvékonyodva lógnak ki
a bő és túlhosszú köpenyújjakból. Az első ilyen gyalog ballagó
sebesültcsapatot tavaly láttam Alt-Sandec mellett, az országúton, ez
talán azóta már a századik ilyen csapat. Néha jókedvűek, de sokszor, így
most is: mint komor és megsértett emberek jönnek, szinte haragos
arczczal, szemrehányó tekintettel, a kritikának valami komoly és
félelmes felszabadúltságával, mintha soha többé senki nem parancsolna
nekik. E pillanatban nagy nyugalom, dacz és méltóság van az arczukon, a
szavaikban: rájuk nézve most már vége a háborúnak, ők visszafelé mennek,
szigorúak mindenkivel szemben, nem szívesen köszönnek és az ajándékokat
szinte durczásan fogadják. Szivart osztottunk szét közöttük Balogh
Rudolffal és az, a ki az utolsó marékkal kapta, azt mondta: «hát a
többinek nem jut?» Aztán azt mondta: «mért nem hoz többet magával?» A
részvétet nem szeretik, a front mögött dolgozó katonával gúnyolódnak, a
sebesülés fölemeli őket valami olyan magasabb és szigorúbb álláspontra,
a mely minden vitát kizár – minél követelőbbek és fölényesebbek, annál
inkább az az érzésem, hogy tökéletesen igazuk van.

Podhajce, szeptember.
Honvédek levelei, amelyek a csata után iródtak…
Ezeket a tábori levelezőlapokat és leveleket szóról-szóra másoltam le az
ötnapos csata után, ma délután. Vigyáztam, hogy még a helyesírásuk is
szűzen maradjon meg, egy árva betűt sem igazítottam rajtuk. A czímzettek
és levélírók neveit érthető okból elhagytam. Így adom át ezeket a drága
szép írásokat a nyomtatásnak.

I.
Kelt P. czivil kórház. Kedves feleségem tudatom, hogy ide kerültem
nagyon súlyos lábsebbel én nem is hiszem hogy valaha viszont láthassalak
benneteket, mert dinamit lövést kaptam 30-án reggel fél 3 órakor rohamot
intéztünk az orosz állások ellen és vagy 150-en el is jutottunk a
drótkerítésig de mivel kevesen voltunk én vissza mentem segítségért
akkor ért a baj ha megis maradok a ballábam ellesz vágva ha érzem hogy
baj van a tisztelendő úrral tudósítalak.

II.
Kelt levelem 1915 Agusztus ho 29-én szöröncss jó napot agyon az ur Isten
szeretet kedves édes jó Rozika kis babám én hála az jó Istennek én
egéséges vagyok a mit neked is tiszta szűvem ből kivánok az jó Istentől
hogy ezen pársor irásom az leg job egeségben találjon fel ez a level
minnyajatokat bizon kedves édes jó galambom én igen szépen tudatlak hogy
én meg sebesűltem Agusztus ho 27 kén sapner golótu bizon kedves édes jó
szűvem de az nem nagy baj hogy meg sebesültem de az nagyobb baj vona
hogy meg haltam volna bizon kis magzatom hogy az bal karom van át lőve
de hogy nem igen fáj az sebem bizon kedves édes jó Rozika kis babám én
igen szépen tudatlak hogy én nekem ne írgyál adik még én az korhazbol
nem küldöm az atreczt majd akor lehet küdni levelet hogy én az atreczot
megkűtem hozát akor irhaz levelet bizon kedves édes magzatom én igen
szépen tudatlak hogy az bába aszony most nem tud hizekedni teveled hogy
az T. hogy elvesz téged adik hizekedett hogy az jános elveszi az julit
téget meg az T. elvesz de most meghalt nem tud hizekedni most tisztelem
az szüleidet és minnajatokat Isten velem és velet irta Ferkó szűved.

III.
Kelt levelem északi harctér 1915 ben Agusztus hó 31 kén méjen tisztölöje
kedves K. I.-ném én mind Férje bajtarsa tudatom önnel hogy az istván
barátom 28 kán este eleset este 10 orakor szegén barátom it nyugszik az
rajvonalunkhoz 150 lépést adjon az isten neki örök nyugodalmat és
boldogságot golo érte az jobmelét ezel záróm levelem maradok mind
ismeretlen jóakarója az távolbó nevem P. István hogyha ir úgy írjon
ahogy az tulsó oldalon van az czim.

IV.
Kelt Levelem harcz Térről szeptem 2 án Tisztelt Kedves Miska bátyám
tudatom magukat mintnyájukat hogy az Pista fija meg sebesűlt mint két
lábára térden alu nem sujós mink kötöztünk és én Kocsira tetem fel atam
neki utra czigaretát és én kiszólgátam a mit csak kért Miska bátyám
mindég jó az jó ember akár magyar akár szerb mink együt harczólunk mink
egy testvérek vagyunk az pista 29-én augusztusban sebesült ezel záram
sarajimat és maradok hű jó Barátja az jóczó máskép gájá tiszteli az
csirit tisztelem az én feleségemet az sáslics lányát Isten vel k K. J.
segélyhely gyógyszolga.

V.
Kelt 1915 értesitlek pár soraimban hogy augusztus 29 én hajnalban has
lövést kaptom mást nem birok irni ha joban leszek bővebben meg irom
Isten veled csokolom minyojatokat maradok sirig szrető F.

VI.
Tisztelt H. ur 30 án délelőtt megsebesült a fia ne ijedjen meg és ne
irjon mert inen tovabb lesz szállitva, tisztelettel… ápoló.

VII.
Kelt levelem 1915 Agusztus ho 29 szeretet kedves édes Pali kis öcsém
hála az jo Istennek én egéséges vagyok a mit nekedis tiszta szivemből
kivánok az jó Istentől kedves édes jó Pali kis öcsém én igen szépen
tudatlak hogy én meg sebesűltem az bal karomra kedves édes öcsém de nem
nagyon fáj az sebbem édes kis öcsém már hála az jó Istennek hogy még
nagyabat nem kaptam sebet mert ez tűrhetős az sebbem adik levelet nekügy
hogy én majd az korházból az átreczot nem küdöm meg most Isten velem és
veled.

VIII.
Kelt 1915 Agusztus hó 31 kén Szivből szeretett Kedves édesanyám és
Kedves testvéreim tudatom velük hogy most majd párnap nem kaptak levelet
mert nem értem rá irni Kedves édesanyám és Kedves testvéreim tudatom
velük hogy a L. Ferkó bátyámat meg vágta egy kis Srapnel szilánk ajób
oldalát deméga bőrt seütötte le mégvérse folt Tehát csaka Gyöngélkedőbe
van mire megkapják lapomat akkora ittleszvelem 28 kán ütötte meg már
megirtama feleségénekis aztis tudatom velük hogy találkoztama F.
Gáborral M. Jancsival B. Jozskával az Á. Jánossal úgyörültek szegények
más ujságot nemtudok Isten velük és velem választkérek.

IX.
Kelt levelem 1915 VIII hónap 31 én Tiztelem édes apám és édes anyám jó
egéséget kivánok az jó istentől mint nekem Van hálá jó istenek nicsen
semi bajom Tiztelek csokolok szeretet kedves Feleségem és kis fijam és
kis lányom jó Egéséget kivánok az jó istentől mert Nékem van hálá jó
istenek nicsen Semi bajom kedves feleségem a mit Irtá levelet 22 én azt
megkaptam 30 án értem az levélből kedves feleségem Hogy már nem kap
tápsegély pénzt azért nem kaptok hogy már nemsoká béke lesz kedves
feleségem nem tehetek semit se kedves feleségem. Sz. J.

X.
Kelt tiszteletel VIII hó 27 dikén szivemből szeretet kedves jó feleségem
és három kis leányom és kedves jó szülő édes anyám és örzsénk kivánom a
jó istentől hogy ezen pár sor irásom a legjob egéségben találjon hála a
jo menyei atyámnak még én is megvagyok egéségben amit nem tudok a jó
istenemnek meghálálni de azért ara kérlek kedves aranyos kis családom
hogy rolam el ne feledkezetek este regel és napközben sem, kérjétek a
menyei nagy felséget hogy segitene meg majd ahogy csak tőlem telik énis
kérem és ahol csak lehet csak jók legyetek kedveseim ugyhalgat meg a jó
menyei atya, kedves feleségem tudatom veled, hogy máma az az 27 dikén
megint együt voltunk a p. pistával meg mondhatod a szüleinek és épen ez
napon megkapta a 20 koronát amit küldtek neki kedves jó angyalom
egyetlen hű párom és tőlem elmaradt három kis leányom s hervadozo szívü
kedves jó anyámnak vigasztaljam lelkét szomoruságából nem bús it az élet
lehet vigadozni zene szónál irtam meg eme soraim legyetek nyugodtak
bizatok istenben mert özvegyet s árvát csak az segélhet meg jó isten
veletek s velem a távolban segéljen benőnket jó és balsorsunkba maradok
szerető férje a távolban Sándor kérek lapokat.
*
Ennek a tízedik levélnek a dátuma augusztus 27-ike, a honvéd
vígadozásról és zeneszóról ír az aggódó családnak. Ezen a napon hajnali
háromkor kezdődött a Zlota-Lipa áttörés nagy ütközete és csak másnap
végződött be. Két levél ugyanegy kéztől származik. Nem másolom le, mert
semmi hitelességet nem tudok adni nekik, sebesült honvédek ama leveleit,
a melyeket párosával írtak az ütközet után: az egyiket férficzímre,
tudatva megsebesülésüket, a másikat női czímre, azzal, hogy hála
Istennek semmi bajuk sincs.

Podhajce, szeptember.
A doktorok már mérnek, építenek, jönnek-mennek. Épp egy nappal az
áttörés előtt néztem végig a Zlota-Lipa mögött a Rittigstein
főtörzsorvos büszkeségeit, – ezt most mind ott kellett hagyni, boldogan,
de mégis fájó szívvel. Ott maradt egy gyönyörű barakkórház négyszáz
betegre, a mi nyolcz nap alatt készült: nyírfaágyakkal, vesszőfonatos
ágybetéttel, légyhálóval minden ablakon, kívül-belül hófehérre meszelve
olyan mészszel, a mit magunk égettünk (naponkint 80 mázsát), kis kerttel
az üdülőknek, minden sarokban szublimátos kézmosóval és szublimátos
lábtörlővel, teljes csatornázással, fürdőkályhával, tussal, kádakkal,
külön konyhával és szakácsnéval a nehéz betegeknek, mozgókonyhából
csinált fertőtlenítő-kazánnal, a melyben száztízfokos gőzünk volt, –
nekünk volt a legforróbb gőzünk a Zlota-Lipa mentén – ez mind ottmaradt,
Neuwirth doktor és Adlerstein doktor ezzel fizette meg az áttörés és
előrerohanás dicsőségét.
Ottmaradt egy tetűgyilkoló barlang, a főtörzsorvos másik büszkesége: a
földbe ásott nagy gödör, agyaggal betapasztva, hermetikusan záródó
ajtóval. Ebben egy specialitást égetnek: vegyüléket, a melyben egy liter
szénkéneg, 300 gramm kén és 150 gramm paprika van, ennek a füstjére
akasztják a tetves ruhát, nagyszerű eredménynyel. A 106 fokos melegben
nemcsak a ruhatetű pusztúl el tökéletesen, hanem a tifuszbacillus és a
koleravibrió is. A közönséges kénfüstben a tetűt hét óra hosszant
füstölik, de ettől csak épp hogy rosszúl lesz. A szénkénegre vigyázni
kell, mert robban. Ezért keverik kénnel, akkor szép kék lánggal
csöndesen ég. Ez is ottmaradt. Már errefelé csinálják a másikat: tél óta
talán a huszadikat, előlről az egészet…
A Belák doktor Feldlaboratóriuma épp hogy berendezkedett a
bakteriológiai vizsgálatokra. Már szekereken megy ez is előre, a szép
kis fehér műterem ottmarad…
Az az emberfölötti munka is újra, előlről kezdődik, a mit Henning
törzsorvos végzett a két doktorával: Rappaporttal és Freudenthallal: egy
falut rendeztek be, hogy a kolerát ne engedjék szóhoz jutni.
Drótsövénynyel vettek körül néhány parasztházat, hófehérre meszelték
valamennyit kívül-belül, hófehérre a fűvet, a bokrokat, a fákat, a
földet, olyan volt ez a kis miniatür falu, mint egy téli tájkép a zöld
vidék közepén. A szögesdrót négy táborra osztotta a falut: egy
megfigyelő-táborra, a hol a gyanús parasztok laktak, egy kolerakórházra,
a hol egy-két beteg paraszt kapta a konyhasó-infuziót, – a
bacillushordozóknak külön táboruk volt (valóságos néger falu, sorban
épült viskókkal, hófehér útakkal, hófehér bokrok közt) és külön táboruk
a gyógyult üdülőknek. Minden házhoz külön út vezetett tüskésdrótból,
minden úton szuronyos őr állott, minden őr mellett a földön szublimátos
láda a czipők dezinficiálására, minden táborból külön telefon a
központba, hogy ne érintkezzék a külvilággal még az orvos se, a ki benn
van. Az orosz után mindenütt marad tíz-tizenöt koleraeset. Ez a rengeteg
munka meg megy mindenütt az orosz után és három-négy nap alatt elfojtja
a kolerát. A hivatalosan jelentett szórványos esetekből még sehol sem
lett járvány, a merre ez az apparátus ment. Ezt a lelkiismeretességet
Böszörményi doktor majdnem az életével fizette meg…
A katonák mind be vannak oltva, főtt vizet isznak, a parasztok számára
pedig mindenütt felépül ez a téli tájkép, a mely a fehérséget az áldott
mésztől kapja.
Ott kellett hagyni egy másik járvány-telepet is, a mely hála Istennek,
teljesen üres volt, de készen volt. A faluból kihasított tíz-tizenöt ház
ez, kitisztítva, körülkerítve, berendezve, csatornázva, laboratóriummal,
a hol még az összes pékek és élelmezési katonák is állandóan vizsgálat
alatt vannak, hogy az ételbe ne keveredjék valami baczillus. Ez a
kórháztelep a Nagy Andor doktoré, itt minden fehérhéjjú nyírfából
készült néhány nap alatt: fehér nyírfából volt a rácsoskapu, kerítés,
lábtörlő, filagória, asztal, szék, rengeteg ágy, fotel, mosdószekrény,
fogas, sétabot, az orvosi szobában: íróasztal, tintatartó, gyertyatartó,
képkeret, – az egész berendezés a hadimúzeumba való, egyszerű bakák
szeretettel készült munkája, a mi most mind, mind a Zlota-Lipa mögött
maradt, – már faragják helyette a másikat, az újat, minden darabot újra…
A Sárkány doktor szép sebészi kórházát se lehet tovább vinni, csak a
sátrat, a melyben ő lakott a kórházzá alakított épület kertjében. A ház
a sebesülteké, a doktorok a fa alatt, sátrakban laktak. Itt, a folyón
túl, már új házakat rendeztek be, az ablakokon légyháló, a sebesültek
kezében tölgyfaág, a mivel a legyeket hajtják. A két sor ágy fölött
lassan lengenek ezek a lombok, a hogy épp bírja lengetni őket a beteg…
Mikor egy-egy szabad napjuk volt, ezek a doktorok kimentek a
lövészárokba és egy kolléga tudományos, sebészeti előadását hallgatták
meg ott a helyszinén, a gyors segítségről. Három nappal ezután már orosz
ágyútűzben csinálták ott künn végig ugyanazt, a miről az előadó akkor
beszélt…
Az állóharcz rövid napjai alatt csinálták mindezt a doktorok. Körülbelül
huszonötödikén lett készen ez a három falura elosztott munka. Azt mondta
Rittigstein főtörzsorvos: «most megnézheti, most készen van.»
Huszonhetedikén hajnalban azonban egyszerre megszólalt a Hubischta
ezredes minden ágyúja.
A jó doktorok elbúcsúztak mindentől. Huszonnyolczadikán már oda se
hallatszott az ágyú. Höfer jelentette, hogy áttörtünk a Zlota-Lipán. És
a doktorok munkája most előlről kezdődött, megint az állandóságnak
szánva, megint az állandóság minden reménye nélkül, a fehér
beteg-falvak, a sebkórházak, – új ágyak készülnek, új telefonok, új
laboratóriumok, új állomások, új dezinficziáló-barlangok, új mészégető
kemencze – soha életemben halvány sejtelmem sem volt az orvosi munkának
erről a mennyiségéről és erről a különféleségéről. Itt még építésznek és
szekérgyártónak is kell az orvosnak lennie…
És megint mindent itt hagyni és holnap megint az egészet teljesen
előlről kezdeni. Látni már látom. De érteni még mindig nem értem, hogy
hogyan bírják. És a mellett még boldogok, mikor mindenük kárbavész, mert
ez azt jelenti, hogy megyünk előre.
A dunántúli honvédek, a 19-esek vígasztalják a doktorokat. Ők egy
erdőben olyan tündéri parkot hagytak a folyó mögött, a milyen a
Margitszigeten se volt. A honvédek néhány nap alatt kertet csináltak a
ritkás erdőcskéből. A vadvirágot gyökerestől emelték ki a mező földjéből
és itt szabályos virágágyakat csináltak belőlük. A fák közt szögesdróton
függő kerteket csináltak: fehér nyírfából kosarakat, azokba földet és
egyszínű vadvirágot. A virágágyakat nagy fehérpettyes piros gombával
szegélyezték. Akkorák ezek a gombák, mint egy-egy kalap. A másik ágyat
sárga gomba szegélyezi, páfránybokrokkal. Minden virág, minden gomba a
színe szerint elosztva. Csupa szeretet, csupa friss és üde magyar
parasztművészet ez a park. Csupa gond és ízlés. A tisztek külön kis
kertjei: egyik szebb, mint a másik. És néhány katonasír,
vesszőkerítéssel, kupolával, kereszttel, virággal, a mit gondosan
öntöztek a száraz napokon.
Ez is mind ott maradt a Zlota-Lipa mögött. Talán épp azok csinálták, a
kik most oly mélyen alusznak a szekerek szalmáján, a vérfoltos köpenyek
alatt, fejükön a hófehér kötéssel, még álmukban is magukhoz szorítva a
puskát, mert az a parancs, hogy a sebesült okvetlenűl hozza vissza a
puskát, ezt nem szabad elfelejteni…

Podhajce, szeptember.
Nehéz napok… sok magyar vér…
Hideg szél, a mely mintha a csontvelőbe fujna. Eső, sár, felázott utak,
mocsarak körülöttünk. Egész nap sötét van, már reggel kilenczkor kezd
alkonyodni. Se autó, se szekér nem jut előre. És szakadatlan harcz,
reggeltől estig és estétől reggelig. A bús, szürke esőfüggöny mögött az
ágyú basszusa énekel egy hét óta szakadatlanul. Éjjel néha fölriad az
ember és aggódik, hogy miért nem szól az ágyú. Szokatlan és nyugtalanító
csönd ez, de csak perczekig tart. Aztán megnyugvás száll a szívre: dörög
tovább…
A Strypa és a Sereth közt, mint a hivatalos jelentés is napról-napra
mondja, erős támadásokat kell visszavernünk. Hídfőszerű állásaiból tör
ki az orosz napról-napra, igen nagy erőkkel. Minden szenvedésen
keresztül töretlen szívóssággal és változatlan kitartással védi a
hadtest a reá bízott szakaszt. Napról-napra tisztelni való példáit
produkálja az önfeláldozásnak és a hősiességnek.
Ezen a többé-kevésbbé sík vidéken ujra felbukkantak a nagyobb
kozák-tömegek. Egy bizonyos vonalon, a mely ellen nagystílű támadást
intézett az orosz, harmincz szotnya kozákot állapítottak meg. (Egy
szotnya megfelel nálunk egy századnak.) Ennek a nagy kozáktömegnek egy
tekintélyes részét tegnapelőtt délután Farkas Elemér kapitány néhány
száz lovassal ötször egymásután megrohanta és visszanyomta. Megmentette
egy ütegünket és egy gyalogsági csoportunkat. Az egész akcziót saját
kezdeményezéséből csinálta, a véletlen által előidézett helyzetben nem
kaphatott semerről utasítást. Ennek az öt attaknak a rövid története
következik itt, szárazon, a jelentések adatai szerint.

_Az első attak._
Tizenegy óra harmincz perczkor délelőtt, miközben a kapitány parancs
szerint egy falu felé halad, hírt kap arról, hogy egyik állásunkba
öt-hatszoros orosz túlerő hatolt be és az így képződött nyíláson nagy
kozáktömeg készül beözönleni. Száz lépésnyire tőle áll egy ütegünk, a
mely teljes erővel lövi a fenyegetőleg közeledő kozáktömeget. Rengeteg
pusztítást okozott az üteg a tömegben, de egyre ujabb és ujabb
kozák-rajok jönnek az elesettek helyébe és az ütegnek elfogy a
municziója. Mikor ezt a kozákok észreveszik, egy részük lovasrohamra
indul az üteg ellen, más részük lóról leszállva jön az ágyukat
elfoglalni. Farkas megállítja csapatját, hirtelen fölszerelteti két
géppuskáját, szórja a golyót a kozákok felé és ugyanakkor
fél-eszkadronnal a kozáktömeg oldalát megattakírozza. Ezzel az üteg időt
nyer, felkészül és elindul.

_A második attak._
Az üteg megy vissza biztos hely felé. A kozák három szotnyával elkezd
nyargalni az üteggel párhuzamosan, hogy utolérje, elébe kerüljön és hogy
elvágja az útját. A kozákok mögött mocsár van. Farkas látja a
veszedelmet, fél-eszkadronnal ujra oldalába esik a most már hatszoros
túlerőnek és ujabb attakkal a mocsárba kergeti a kozákokat. De most már
lemond arról, hogy a faluba menjen, a hová indult, itt marad és minden
erejét az üteg megmentésének szenteli.
Kíséri kis csapatával az üteget, miután a sikerült roham után embereit
gondosan összeszedte.

_A harmadik attak._
A hogy kíséri az üteget, észreveszik ketten az ütegparancsnokkal, hogy
ujra elkezd rajokba fejlődni a kozák, de egyúttal megállapítják, hogy
három egész kozákezred vonul dél felé. Farkas ismét felállítja
oldalukban a géppuskáit és attakra indul. A három ezredből kettő nem
veszi fel a harczot, a harmadiknak a géppuskatámadás és az attak után
ottmarad a mezőn két harmadrésze. A többi nyargal kelet felé vissza.
Ennyi harcz után most Farkas a nyugalom első pillanatában lóállománya
felfrissítésére gondol és hatvan kozáklovat zsákmányolva, azonnal hátra
is küldi a zsákmányt.

_A negyedik attak._
Ennek a támadásnak a közelében Linde őrnagy emberfölötti küzdelmet vív
egy osztrák Landwehr-zászlóalj soraiban legényeivel együtt küzdve.
Kozákgyűrű veszi körül a zászlóalj maradványait és egyik rohamot a másik
után intézi a hősi módon védekező kis csoport ellen. A jelentés szerint
a zászlóalj maradványai kört formáltak és így lőttek a mindenünnen az
elszigetelt csoportra törő kozákokra. Folyton visszaverték őket, bár
némelyik kozákroham oly közel jutott hozzájuk, hogy a mieink szúrt
sebeket kaptak a kozáklándzsáktól.
Délután van már, három óra ötven percz.
Farkas messzelátóval látja, hogy ujra kozáktömeg jön, részben a Linde
őrnagy csapata ellen, részben ismét az üteg ellen. Az uj tömeg öt