Egy haditudósító emlékei : 1914 november - 1915 november - 24

  ketten kínlódtak egy sötét novemberi hajnalon, zuhogó esőben a Kolubarán
  a gyalogság átszállításával, már azt hitték, mindennek vége, de:
  – Visszahoztuk a háromrészes pontont öt sebesülttel, egy halottal, mégse
  lett a szerbeké.
  Böde csöndesen mondja:
  – Ádámot hasbalőtték.
  Ádám elvörösödik, mikor ránézek. Ezt már máskor is láttam ezeknél a
  szegény, derék fiúknál: a nagyon súlyos sebesülést szégyenli… A ki
  gondolkozik ezen, az előtt a paraszt egyszerű és hatalmas emberi
  vonással gazdagodik.
  Azt mondja Böde:
  – Laurinyec, mondd el a két honvédet.
  Szegény Laurinyec nagyon izgatott. Ő is elvörösödött. Ránéz Bödére, úgy
  látszik, Böde a legokosabb köztük. Azt mondja:
  – Alássan jelentem, Laurinyec György földmunkás.
  Aztán, mint az iskolában:
  – Ez november huszonhatodikán volt, már délelőtt áthoztunk egy
  hadnagyot, két pionért és két magyar népfölkelőt, velem volt a Kilcher
  és a Hartmann Mátyás, ezt a szíve alatt lőtték meg, de este is átmentem
  aztán. A monitor segített.
  – Hogyan?
  – Lűtte a szerbeket messziről, gyorstüzelő ágyúval, olyan egészen
  kicsikével, hogy én átmehessek egy tengerészőrmesterrel a vízen, mert
  odaát a partoldalban kínlódtak két hármas honvédek. A szerbek fönn
  voltak a magas parton, a honvédek meg lenn bújtak a part alatt, a
  víznél.
  – Sebesültek voltak?
  – Nem, csak a víztűl voltak betegek, áztak-fáztak ott már régóta, enni
  se vót, lázuk is vót, mán kiátani is allig tudtak.
  – Mit kiáltottak?
  – Előbb azt kiátották: «Sólyom-Fekete kapitány úr, segítsen rajtunk,
  mert itt veszünk». A kapitány úr meghallotta, úgy mentem át az
  őrmesterrel. Mikor látták, hogy készülünk, de nagyon lőnek ránk a
  szerbek, megijedtek szegények, hogy most már veszni hagyom őket, akkor
  azt kiátották: «Felebarátok gyertek, hat gyerekem van, csapdába
  vagyunk». Aztán áthoztuk őket, de alig éltek, úgy oda voltak.
  – Mit mondtak?
  – Aszonta az egyik: «Kedves testvérek, nagyon szépen megköszönjük».
  Aztán mind a ketten megcsókoltak engem, meg az őrmestert is, azt
  Lammernak hitták. Én aztán jó vacsorát kaptam a monitoron, mer onnan
  nézték az urak az egészet.
  Böde megint itt van két emberrel.
  – Ez itt a Golopencza őrvezető, – mondja – bérkocsis Herkules-fürdőn, ez
  meg Gotárdi őrvezető, ezek meztelenül átúsztak a Száván, mert odaát
  megláttak több «miénk pontonunkat» a szerbeknél és áthozták a
  pontonokat, az egyikben egy halott főhadnagy volt, a másik kettőben is
  voltak halottak.
  Mutatja a többit:
  – Ezek is ki vannak tüntetve: Tudor János, Herpai, Pördi, Gyetvai, ez
  meg az Uferbach, a ki Jezupolnál az orosz pánczélvonat elé szaladt
  síneket robbantani.
  Ott kell hagynom őket, a kapitány úr kéret ebédre.
  *
  Egy palánk mögött ebédel a két tisztjével: Krebs Walterrel és Maron
  Árpáddal. Szerény ebédet esznek bádogedényből. Bádogpohárból isznak. Nem
  mond mást: a pionirjait dicséri és a vízről beszél, mindig csak a
  vízről, ez az élete, a mestersége, az ambicziója, a szenvedése, az
  öröme, éjjele-nappala: a víz. A Dunát szereti. A fiatalságát az Aldunán
  töltötte. A szerb folyókat szidja. Gyalázatos vizek. Ez az impozáns, ez
  a katonás benne, a mesterségének, ennek a gyilkosan nehéz,
  legveszedelmesebb katonamesterségnek az imádata és ez a teljes odaadás,
  a mivel ezen a világon csakis a folyóvíz iránt érdeklődik. Őt nem
  érdekli Bulgária állásfoglalása. Se Románia. Semmi se kell neki, ő róla
  ne írjon az ujság, őt most a Zlota-Lipa érdekli: keskeny víz, de gonosz
  víz: mély víz. Ő építette az egyetlen hadihidat Belgrád és Zimony közt.
  A legrosszabb két víz a Drina és a Dnyeszter: ez a két istenverte víz
  hirtelen árad. A Dnyeszter meg mindjárt elönti a fél világot… Komisz
  vizek. Szép víz az Alduna. Az víz. A Dnyeszterrel Cvitovánál küzdött.
  Sok munka volt, de «fogott». Németeket vitt át. És a régi emberei: azok
  a nagyszerű magyar dunai pionirok, a kikkel Bosutnál, Polojnál, a
  Parasnicánál dolgozott… Sok veszett oda. Öt hét alatt három árvízet
  éltek át, így építettek ötszáz lépésnyire a szerb géppuskától egy
  százhatvan méter hosszú hidat. Akkor a szerb hét darab úszómalmot
  eresztett le a megáradt vízen, ezek összetörték ezt a drágán épült szép
  hidat. Újra kellett kezdeni: ágyútűzben, géppuska előtt, előbb pontonos
  átkelést, aztán hajóhidat, aztán még egyszer egy százhatvan méteres
  állandó hidat…
  Akkor kapta a század a dicséretet. De azokból a régiekből… bizony… most
  már… hiszen, ha az most mind megvolna!…
  Egyszer egy pontonban hetven ember közül egy maradt.
  *
  Csütörtökön Hnilczén látták Sólyom-Fekete kapitányt, a hogy lefelé
  lovagolt a víz felé. Akkor már mindenki tisztában volt a dolgokkal.
  Pénteken volt a nagy áttörés. Az első jelentés, a mi a telefonon jött,
  az volt, hogy Sólyom-Fekete átdobta a kész hidakat a Zlota-Lipán és hogy
  az orosz senki másra nem lőtt, csak őreá és a pionirjaira. Mialatt a
  roham ment fölfelé a dombon, a század már verte le az állandó hidat.
  Keskeny víz, de rossz víz: mély víz. És a mint így elkezdenek dolgozni a
  pionirok, minden ágyú náluk jelentkezik először, az orosznak a híd kell,
  mindig csak a híd.
  Már mögöttünk van a Zlota-Lipa.
  Tegnap látták Sólyom-Fekete kapitányt, a mint az ellenséget üldöző
  rajvonal előtt lovagolt, keresztül az előörsökön, egyedül, ment nézni az
  új vizet, a Koropiecet… ezt még sohse látta. De még tegnap átvitte rajta
  a gyalogságot. Este már elindult, hogy megnézze a következő vizet: a
  Strypát. Azt mondta: «nem érdekel engem, uram, a politika, engem a Böde
  érdekel, meg a Dancsu, meg a víz, meg minden, a mi a vízzel összefügg,
  meg minden, a mivel a vizen át lehet menni, meg azok a levelek, a miket
  szegény sebesült pionirjaim írnak, meg az Alduna, a hol tizenhat fiatal
  esztendőmet hagytam».
  Megyünk előre, talán utólérem még valamelyik víznél Sólyom-Fekete
  kapitányt. Igazi, jó magyar katonát ismertem meg benne, szeretnék vele
  még beszélni, kiknek az arczképét rajzolgassa szeretettel az ember a
  háború nagy képtára számára, ha nem az ilyen emberekét?
  Azelőtt úgyse hallottunk róluk, pedig, hála Istennek, akkor is megvoltak
  és a mieink voltak. Milyen jó, hogy lejött az erdőből.
  
  Podhajce, szeptember.
  Mikor az elfoglalt Podhajcén keresztülmentünk, a zsidók épp a
  tisztiszolgáknak csókoltak kezet a főtéren. A szekerek, a melyek egész
  éjjel szögesdrótot és spanyol bakokat vittek ki a frontra, most a
  sebesültekkel jönnek vissza: a szegény csukaszürke ruhákon félméteres,
  barnára aludt vérfoltok, hófehéren csillogó kötések a sötét arczok
  fölött, a kormos kezeken… A legtöbb mélyen alszik a szalmán. Végre, öt
  nap és öt éjszaka esőben és hideg szélben küzdött harczai után
  kialuszsza magát ezen a drága áron. Ma süt a nap, de hideg van. D.
  őrnagy egy széken ül a tér közepén és az árakat szabályozza két
  szuronyos bakával. Kis asztalokon kötötű-vékonyságú orosz czigaretták.
  Így változik a katonai dohányzás: tegnap még hüvelykújj-vastag
  czigaretta volt, ujságpapirba sodort pipadohány. A falakon a jól ismert
  plakát, a mely a telefondrótokat védi: «Es wird an Ort und Stelle jeder
  erschossen, der…» Némelyik paraszt már úgy vigyáz a telefondrótra, hogy
  ki se mer menni a földjét megművelni, mert a szent drót húzódik fölötte.
  Kovácsok dolgoznak: a komáromi «batri-kovács» (magyarúl: «üteg-kovács»)
  tüzérlovakat patkol. Egy hófehérszakállú öreg zsidó magasra emelt ásóval
  ordítja a tér közepén, hogy ő boldogan megy utat kaparni, hívja a többit
  is. Szekerek mindenütt. A nagy áttörés után az ellenség után zúduló
  hadtest nagy vásári mozgása ez. Minden megy, előre. Még a kóbor
  kutyákat, a melyek egy-egy századhoz csatlakoztak, még azokat is viszik
  a bakák, spárgán, előre. Két repülőgép a kék égen. Mindenki fölnéz.
  
  Podhajce, szeptember.
  A podhajcei főutczán az ötnapos csata sebesültjei jönnek, egytől-egyig
  magyarok, pesti és dunántúli honvédek, ezek most a könnyű sebesültek, a
  kiket százas-százhúszas csoportokba terelnek és gyalog küldenek vissza a
  kórházba. Nagyon lassan sétálnak négyes sorokban, pipáznak,
  beszélgetnek. Egyetlen tiszta folt van mindegyiken: a hófehér kötés.
  Feketék, kormosak, piszkosak, sárosak és – ez nem megy ki a fejemből,
  egy százados mondta róluk egyszer – olyanok, mintha férfiakból megint
  kisfiúkká váltak volna a többnapos ütközet alatt. Soványak és kisebbek
  lettek, nagy nekik a ruha, bő a gallér, a kezek megvékonyodva lógnak ki
  a bő és túlhosszú köpenyújjakból. Az első ilyen gyalog ballagó
  sebesültcsapatot tavaly láttam Alt-Sandec mellett, az országúton, ez
  talán azóta már a századik ilyen csapat. Néha jókedvűek, de sokszor, így
  most is: mint komor és megsértett emberek jönnek, szinte haragos
  arczczal, szemrehányó tekintettel, a kritikának valami komoly és
  félelmes felszabadúltságával, mintha soha többé senki nem parancsolna
  nekik. E pillanatban nagy nyugalom, dacz és méltóság van az arczukon, a
  szavaikban: rájuk nézve most már vége a háborúnak, ők visszafelé mennek,
  szigorúak mindenkivel szemben, nem szívesen köszönnek és az ajándékokat
  szinte durczásan fogadják. Szivart osztottunk szét közöttük Balogh
  Rudolffal és az, a ki az utolsó marékkal kapta, azt mondta: «hát a
  többinek nem jut?» Aztán azt mondta: «mért nem hoz többet magával?» A
  részvétet nem szeretik, a front mögött dolgozó katonával gúnyolódnak, a
  sebesülés fölemeli őket valami olyan magasabb és szigorúbb álláspontra,
  a mely minden vitát kizár – minél követelőbbek és fölényesebbek, annál
  inkább az az érzésem, hogy tökéletesen igazuk van.
  
  Podhajce, szeptember.
  Honvédek levelei, amelyek a csata után iródtak…
  Ezeket a tábori levelezőlapokat és leveleket szóról-szóra másoltam le az
  ötnapos csata után, ma délután. Vigyáztam, hogy még a helyesírásuk is
  szűzen maradjon meg, egy árva betűt sem igazítottam rajtuk. A czímzettek
  és levélírók neveit érthető okból elhagytam. Így adom át ezeket a drága
  szép írásokat a nyomtatásnak.
  
  I.
  Kelt P. czivil kórház. Kedves feleségem tudatom, hogy ide kerültem
  nagyon súlyos lábsebbel én nem is hiszem hogy valaha viszont láthassalak
  benneteket, mert dinamit lövést kaptam 30-án reggel fél 3 órakor rohamot
  intéztünk az orosz állások ellen és vagy 150-en el is jutottunk a
  drótkerítésig de mivel kevesen voltunk én vissza mentem segítségért
  akkor ért a baj ha megis maradok a ballábam ellesz vágva ha érzem hogy
  baj van a tisztelendő úrral tudósítalak.
  
  II.
  Kelt levelem 1915 Agusztus ho 29-én szöröncss jó napot agyon az ur Isten
  szeretet kedves édes jó Rozika kis babám én hála az jó Istennek én
  egéséges vagyok a mit neked is tiszta szűvem ből kivánok az jó Istentől
  hogy ezen pársor irásom az leg job egeségben találjon fel ez a level
  minnyajatokat bizon kedves édes jó galambom én igen szépen tudatlak hogy
  én meg sebesűltem Agusztus ho 27 kén sapner golótu bizon kedves édes jó
  szűvem de az nem nagy baj hogy meg sebesültem de az nagyobb baj vona
  hogy meg haltam volna bizon kis magzatom hogy az bal karom van át lőve
  de hogy nem igen fáj az sebem bizon kedves édes jó Rozika kis babám én
  igen szépen tudatlak hogy én nekem ne írgyál adik még én az korhazbol
  nem küldöm az atreczt majd akor lehet küdni levelet hogy én az atreczot
  megkűtem hozát akor irhaz levelet bizon kedves édes magzatom én igen
  szépen tudatlak hogy az bába aszony most nem tud hizekedni teveled hogy
  az T. hogy elvesz téged adik hizekedett hogy az jános elveszi az julit
  téget meg az T. elvesz de most meghalt nem tud hizekedni most tisztelem
  az szüleidet és minnajatokat Isten velem és velet irta Ferkó szűved.
  
  III.
  Kelt levelem északi harctér 1915 ben Agusztus hó 31 kén méjen tisztölöje
  kedves K. I.-ném én mind Férje bajtarsa tudatom önnel hogy az istván
  barátom 28 kán este eleset este 10 orakor szegén barátom it nyugszik az
  rajvonalunkhoz 150 lépést adjon az isten neki örök nyugodalmat és
  boldogságot golo érte az jobmelét ezel záróm levelem maradok mind
  ismeretlen jóakarója az távolbó nevem P. István hogyha ir úgy írjon
  ahogy az tulsó oldalon van az czim.
  
  IV.
  Kelt Levelem harcz Térről szeptem 2 án Tisztelt Kedves Miska bátyám
  tudatom magukat mintnyájukat hogy az Pista fija meg sebesűlt mint két
  lábára térden alu nem sujós mink kötöztünk és én Kocsira tetem fel atam
  neki utra czigaretát és én kiszólgátam a mit csak kért Miska bátyám
  mindég jó az jó ember akár magyar akár szerb mink együt harczólunk mink
  egy testvérek vagyunk az pista 29-én augusztusban sebesült ezel záram
  sarajimat és maradok hű jó Barátja az jóczó máskép gájá tiszteli az
  csirit tisztelem az én feleségemet az sáslics lányát Isten vel k K. J.
  segélyhely gyógyszolga.
  
  V.
  Kelt 1915 értesitlek pár soraimban hogy augusztus 29 én hajnalban has
  lövést kaptom mást nem birok irni ha joban leszek bővebben meg irom
  Isten veled csokolom minyojatokat maradok sirig szrető F.
  
  VI.
  Tisztelt H. ur 30 án délelőtt megsebesült a fia ne ijedjen meg és ne
  irjon mert inen tovabb lesz szállitva, tisztelettel… ápoló.
  
  VII.
  Kelt levelem 1915 Agusztus ho 29 szeretet kedves édes Pali kis öcsém
  hála az jo Istennek én egéséges vagyok a mit nekedis tiszta szivemből
  kivánok az jó Istentől kedves édes jó Pali kis öcsém én igen szépen
  tudatlak hogy én meg sebesűltem az bal karomra kedves édes öcsém de nem
  nagyon fáj az sebbem édes kis öcsém már hála az jó Istennek hogy még
  nagyabat nem kaptam sebet mert ez tűrhetős az sebbem adik levelet nekügy
  hogy én majd az korházból az átreczot nem küdöm meg most Isten velem és
  veled.
  
  VIII.
  Kelt 1915 Agusztus hó 31 kén Szivből szeretett Kedves édesanyám és
  Kedves testvéreim tudatom velük hogy most majd párnap nem kaptak levelet
  mert nem értem rá irni Kedves édesanyám és Kedves testvéreim tudatom
  velük hogy a L. Ferkó bátyámat meg vágta egy kis Srapnel szilánk ajób
  oldalát deméga bőrt seütötte le mégvérse folt Tehát csaka Gyöngélkedőbe
  van mire megkapják lapomat akkora ittleszvelem 28 kán ütötte meg már
  megirtama feleségénekis aztis tudatom velük hogy találkoztama F.
  Gáborral M. Jancsival B. Jozskával az Á. Jánossal úgyörültek szegények
  más ujságot nemtudok Isten velük és velem választkérek.
  
  IX.
  Kelt levelem 1915 VIII hónap 31 én Tiztelem édes apám és édes anyám jó
  egéséget kivánok az jó istentől mint nekem Van hálá jó istenek nicsen
  semi bajom Tiztelek csokolok szeretet kedves Feleségem és kis fijam és
  kis lányom jó Egéséget kivánok az jó istentől mert Nékem van hálá jó
  istenek nicsen Semi bajom kedves feleségem a mit Irtá levelet 22 én azt
  megkaptam 30 án értem az levélből kedves feleségem Hogy már nem kap
  tápsegély pénzt azért nem kaptok hogy már nemsoká béke lesz kedves
  feleségem nem tehetek semit se kedves feleségem. Sz. J.
  
  X.
  Kelt tiszteletel VIII hó 27 dikén szivemből szeretet kedves jó feleségem
  és három kis leányom és kedves jó szülő édes anyám és örzsénk kivánom a
  jó istentől hogy ezen pár sor irásom a legjob egéségben találjon hála a
  jo menyei atyámnak még én is megvagyok egéségben amit nem tudok a jó
  istenemnek meghálálni de azért ara kérlek kedves aranyos kis családom
  hogy rolam el ne feledkezetek este regel és napközben sem, kérjétek a
  menyei nagy felséget hogy segitene meg majd ahogy csak tőlem telik énis
  kérem és ahol csak lehet csak jók legyetek kedveseim ugyhalgat meg a jó
  menyei atya, kedves feleségem tudatom veled, hogy máma az az 27 dikén
  megint együt voltunk a p. pistával meg mondhatod a szüleinek és épen ez
  napon megkapta a 20 koronát amit küldtek neki kedves jó angyalom
  egyetlen hű párom és tőlem elmaradt három kis leányom s hervadozo szívü
  kedves jó anyámnak vigasztaljam lelkét szomoruságából nem bús it az élet
  lehet vigadozni zene szónál irtam meg eme soraim legyetek nyugodtak
  bizatok istenben mert özvegyet s árvát csak az segélhet meg jó isten
  veletek s velem a távolban segéljen benőnket jó és balsorsunkba maradok
  szerető férje a távolban Sándor kérek lapokat.
  *
  Ennek a tízedik levélnek a dátuma augusztus 27-ike, a honvéd
  vígadozásról és zeneszóról ír az aggódó családnak. Ezen a napon hajnali
  háromkor kezdődött a Zlota-Lipa áttörés nagy ütközete és csak másnap
  végződött be. Két levél ugyanegy kéztől származik. Nem másolom le, mert
  semmi hitelességet nem tudok adni nekik, sebesült honvédek ama leveleit,
  a melyeket párosával írtak az ütközet után: az egyiket férficzímre,
  tudatva megsebesülésüket, a másikat női czímre, azzal, hogy hála
  Istennek semmi bajuk sincs.
  
  Podhajce, szeptember.
  A doktorok már mérnek, építenek, jönnek-mennek. Épp egy nappal az
  áttörés előtt néztem végig a Zlota-Lipa mögött a Rittigstein
  főtörzsorvos büszkeségeit, – ezt most mind ott kellett hagyni, boldogan,
  de mégis fájó szívvel. Ott maradt egy gyönyörű barakkórház négyszáz
  betegre, a mi nyolcz nap alatt készült: nyírfaágyakkal, vesszőfonatos
  ágybetéttel, légyhálóval minden ablakon, kívül-belül hófehérre meszelve
  olyan mészszel, a mit magunk égettünk (naponkint 80 mázsát), kis kerttel
  az üdülőknek, minden sarokban szublimátos kézmosóval és szublimátos
  lábtörlővel, teljes csatornázással, fürdőkályhával, tussal, kádakkal,
  külön konyhával és szakácsnéval a nehéz betegeknek, mozgókonyhából
  csinált fertőtlenítő-kazánnal, a melyben száztízfokos gőzünk volt, –
  nekünk volt a legforróbb gőzünk a Zlota-Lipa mentén – ez mind ottmaradt,
  Neuwirth doktor és Adlerstein doktor ezzel fizette meg az áttörés és
  előrerohanás dicsőségét.
  Ottmaradt egy tetűgyilkoló barlang, a főtörzsorvos másik büszkesége: a
  földbe ásott nagy gödör, agyaggal betapasztva, hermetikusan záródó
  ajtóval. Ebben egy specialitást égetnek: vegyüléket, a melyben egy liter
  szénkéneg, 300 gramm kén és 150 gramm paprika van, ennek a füstjére
  akasztják a tetves ruhát, nagyszerű eredménynyel. A 106 fokos melegben
  nemcsak a ruhatetű pusztúl el tökéletesen, hanem a tifuszbacillus és a
  koleravibrió is. A közönséges kénfüstben a tetűt hét óra hosszant
  füstölik, de ettől csak épp hogy rosszúl lesz. A szénkénegre vigyázni
  kell, mert robban. Ezért keverik kénnel, akkor szép kék lánggal
  csöndesen ég. Ez is ottmaradt. Már errefelé csinálják a másikat: tél óta
  talán a huszadikat, előlről az egészet…
  A Belák doktor Feldlaboratóriuma épp hogy berendezkedett a
  bakteriológiai vizsgálatokra. Már szekereken megy ez is előre, a szép
  kis fehér műterem ottmarad…
  Az az emberfölötti munka is újra, előlről kezdődik, a mit Henning
  törzsorvos végzett a két doktorával: Rappaporttal és Freudenthallal: egy
  falut rendeztek be, hogy a kolerát ne engedjék szóhoz jutni.
  Drótsövénynyel vettek körül néhány parasztházat, hófehérre meszelték
  valamennyit kívül-belül, hófehérre a fűvet, a bokrokat, a fákat, a
  földet, olyan volt ez a kis miniatür falu, mint egy téli tájkép a zöld
  vidék közepén. A szögesdrót négy táborra osztotta a falut: egy
  megfigyelő-táborra, a hol a gyanús parasztok laktak, egy kolerakórházra,
  a hol egy-két beteg paraszt kapta a konyhasó-infuziót, – a
  bacillushordozóknak külön táboruk volt (valóságos néger falu, sorban
  épült viskókkal, hófehér útakkal, hófehér bokrok közt) és külön táboruk
  a gyógyult üdülőknek. Minden házhoz külön út vezetett tüskésdrótból,
  minden úton szuronyos őr állott, minden őr mellett a földön szublimátos
  láda a czipők dezinficiálására, minden táborból külön telefon a
  központba, hogy ne érintkezzék a külvilággal még az orvos se, a ki benn
  van. Az orosz után mindenütt marad tíz-tizenöt koleraeset. Ez a rengeteg
  munka meg megy mindenütt az orosz után és három-négy nap alatt elfojtja
  a kolerát. A hivatalosan jelentett szórványos esetekből még sehol sem
  lett járvány, a merre ez az apparátus ment. Ezt a lelkiismeretességet
  Böszörményi doktor majdnem az életével fizette meg…
  A katonák mind be vannak oltva, főtt vizet isznak, a parasztok számára
  pedig mindenütt felépül ez a téli tájkép, a mely a fehérséget az áldott
  mésztől kapja.
  Ott kellett hagyni egy másik járvány-telepet is, a mely hála Istennek,
  teljesen üres volt, de készen volt. A faluból kihasított tíz-tizenöt ház
  ez, kitisztítva, körülkerítve, berendezve, csatornázva, laboratóriummal,
  a hol még az összes pékek és élelmezési katonák is állandóan vizsgálat
  alatt vannak, hogy az ételbe ne keveredjék valami baczillus. Ez a
  kórháztelep a Nagy Andor doktoré, itt minden fehérhéjjú nyírfából
  készült néhány nap alatt: fehér nyírfából volt a rácsoskapu, kerítés,
  lábtörlő, filagória, asztal, szék, rengeteg ágy, fotel, mosdószekrény,
  fogas, sétabot, az orvosi szobában: íróasztal, tintatartó, gyertyatartó,
  képkeret, – az egész berendezés a hadimúzeumba való, egyszerű bakák
  szeretettel készült munkája, a mi most mind, mind a Zlota-Lipa mögött
  maradt, – már faragják helyette a másikat, az újat, minden darabot újra…
  A Sárkány doktor szép sebészi kórházát se lehet tovább vinni, csak a
  sátrat, a melyben ő lakott a kórházzá alakított épület kertjében. A ház
  a sebesülteké, a doktorok a fa alatt, sátrakban laktak. Itt, a folyón
  túl, már új házakat rendeztek be, az ablakokon légyháló, a sebesültek
  kezében tölgyfaág, a mivel a legyeket hajtják. A két sor ágy fölött
  lassan lengenek ezek a lombok, a hogy épp bírja lengetni őket a beteg…
  Mikor egy-egy szabad napjuk volt, ezek a doktorok kimentek a
  lövészárokba és egy kolléga tudományos, sebészeti előadását hallgatták
  meg ott a helyszinén, a gyors segítségről. Három nappal ezután már orosz
  ágyútűzben csinálták ott künn végig ugyanazt, a miről az előadó akkor
  beszélt…
  Az állóharcz rövid napjai alatt csinálták mindezt a doktorok. Körülbelül
  huszonötödikén lett készen ez a három falura elosztott munka. Azt mondta
  Rittigstein főtörzsorvos: «most megnézheti, most készen van.»
  Huszonhetedikén hajnalban azonban egyszerre megszólalt a Hubischta
  ezredes minden ágyúja.
  A jó doktorok elbúcsúztak mindentől. Huszonnyolczadikán már oda se
  hallatszott az ágyú. Höfer jelentette, hogy áttörtünk a Zlota-Lipán. És
  a doktorok munkája most előlről kezdődött, megint az állandóságnak
  szánva, megint az állandóság minden reménye nélkül, a fehér
  beteg-falvak, a sebkórházak, – új ágyak készülnek, új telefonok, új
  laboratóriumok, új állomások, új dezinficziáló-barlangok, új mészégető
  kemencze – soha életemben halvány sejtelmem sem volt az orvosi munkának
  erről a mennyiségéről és erről a különféleségéről. Itt még építésznek és
  szekérgyártónak is kell az orvosnak lennie…
  És megint mindent itt hagyni és holnap megint az egészet teljesen
  előlről kezdeni. Látni már látom. De érteni még mindig nem értem, hogy
  hogyan bírják. És a mellett még boldogok, mikor mindenük kárbavész, mert
  ez azt jelenti, hogy megyünk előre.
  A dunántúli honvédek, a 19-esek vígasztalják a doktorokat. Ők egy
  erdőben olyan tündéri parkot hagytak a folyó mögött, a milyen a
  Margitszigeten se volt. A honvédek néhány nap alatt kertet csináltak a
  ritkás erdőcskéből. A vadvirágot gyökerestől emelték ki a mező földjéből
  és itt szabályos virágágyakat csináltak belőlük. A fák közt szögesdróton
  függő kerteket csináltak: fehér nyírfából kosarakat, azokba földet és
  egyszínű vadvirágot. A virágágyakat nagy fehérpettyes piros gombával
  szegélyezték. Akkorák ezek a gombák, mint egy-egy kalap. A másik ágyat
  sárga gomba szegélyezi, páfránybokrokkal. Minden virág, minden gomba a
  színe szerint elosztva. Csupa szeretet, csupa friss és üde magyar
  parasztművészet ez a park. Csupa gond és ízlés. A tisztek külön kis
  kertjei: egyik szebb, mint a másik. És néhány katonasír,
  vesszőkerítéssel, kupolával, kereszttel, virággal, a mit gondosan
  öntöztek a száraz napokon.
  Ez is mind ott maradt a Zlota-Lipa mögött. Talán épp azok csinálták, a
  kik most oly mélyen alusznak a szekerek szalmáján, a vérfoltos köpenyek
  alatt, fejükön a hófehér kötéssel, még álmukban is magukhoz szorítva a
  puskát, mert az a parancs, hogy a sebesült okvetlenűl hozza vissza a
  puskát, ezt nem szabad elfelejteni…
  
  Podhajce, szeptember.
  Nehéz napok… sok magyar vér…
  Hideg szél, a mely mintha a csontvelőbe fujna. Eső, sár, felázott utak,
  mocsarak körülöttünk. Egész nap sötét van, már reggel kilenczkor kezd
  alkonyodni. Se autó, se szekér nem jut előre. És szakadatlan harcz,
  reggeltől estig és estétől reggelig. A bús, szürke esőfüggöny mögött az
  ágyú basszusa énekel egy hét óta szakadatlanul. Éjjel néha fölriad az
  ember és aggódik, hogy miért nem szól az ágyú. Szokatlan és nyugtalanító
  csönd ez, de csak perczekig tart. Aztán megnyugvás száll a szívre: dörög
  tovább…
  A Strypa és a Sereth közt, mint a hivatalos jelentés is napról-napra
  mondja, erős támadásokat kell visszavernünk. Hídfőszerű állásaiból tör
  ki az orosz napról-napra, igen nagy erőkkel. Minden szenvedésen
  keresztül töretlen szívóssággal és változatlan kitartással védi a
  hadtest a reá bízott szakaszt. Napról-napra tisztelni való példáit
  produkálja az önfeláldozásnak és a hősiességnek.
  Ezen a többé-kevésbbé sík vidéken ujra felbukkantak a nagyobb
  kozák-tömegek. Egy bizonyos vonalon, a mely ellen nagystílű támadást
  intézett az orosz, harmincz szotnya kozákot állapítottak meg. (Egy
  szotnya megfelel nálunk egy századnak.) Ennek a nagy kozáktömegnek egy
  tekintélyes részét tegnapelőtt délután Farkas Elemér kapitány néhány
  száz lovassal ötször egymásután megrohanta és visszanyomta. Megmentette
  egy ütegünket és egy gyalogsági csoportunkat. Az egész akcziót saját
  kezdeményezéséből csinálta, a véletlen által előidézett helyzetben nem
  kaphatott semerről utasítást. Ennek az öt attaknak a rövid története
  következik itt, szárazon, a jelentések adatai szerint.
  
  _Az első attak._
  Tizenegy óra harmincz perczkor délelőtt, miközben a kapitány parancs
  szerint egy falu felé halad, hírt kap arról, hogy egyik állásunkba
  öt-hatszoros orosz túlerő hatolt be és az így képződött nyíláson nagy
  kozáktömeg készül beözönleni. Száz lépésnyire tőle áll egy ütegünk, a
  mely teljes erővel lövi a fenyegetőleg közeledő kozáktömeget. Rengeteg
  pusztítást okozott az üteg a tömegben, de egyre ujabb és ujabb
  kozák-rajok jönnek az elesettek helyébe és az ütegnek elfogy a
  municziója. Mikor ezt a kozákok észreveszik, egy részük lovasrohamra
  indul az üteg ellen, más részük lóról leszállva jön az ágyukat
  elfoglalni. Farkas megállítja csapatját, hirtelen fölszerelteti két
  géppuskáját, szórja a golyót a kozákok felé és ugyanakkor
  fél-eszkadronnal a kozáktömeg oldalát megattakírozza. Ezzel az üteg időt
  nyer, felkészül és elindul.
  
  _A második attak._
  Az üteg megy vissza biztos hely felé. A kozák három szotnyával elkezd
  nyargalni az üteggel párhuzamosan, hogy utolérje, elébe kerüljön és hogy
  elvágja az útját. A kozákok mögött mocsár van. Farkas látja a
  veszedelmet, fél-eszkadronnal ujra oldalába esik a most már hatszoros
  túlerőnek és ujabb attakkal a mocsárba kergeti a kozákokat. De most már
  lemond arról, hogy a faluba menjen, a hová indult, itt marad és minden
  erejét az üteg megmentésének szenteli.
  Kíséri kis csapatával az üteget, miután a sikerült roham után embereit
  gondosan összeszedte.
  
  _A harmadik attak._
  A hogy kíséri az üteget, észreveszik ketten az ütegparancsnokkal, hogy
  ujra elkezd rajokba fejlődni a kozák, de egyúttal megállapítják, hogy
  három egész kozákezred vonul dél felé. Farkas ismét felállítja
  oldalukban a géppuskáit és attakra indul. A három ezredből kettő nem
  veszi fel a harczot, a harmadiknak a géppuskatámadás és az attak után
  ottmarad a mezőn két harmadrésze. A többi nyargal kelet felé vissza.
  Ennyi harcz után most Farkas a nyugalom első pillanatában lóállománya
  felfrissítésére gondol és hatvan kozáklovat zsákmányolva, azonnal hátra
  is küldi a zsákmányt.
  
  _A negyedik attak._
  Ennek a támadásnak a közelében Linde őrnagy emberfölötti küzdelmet vív
  egy osztrák Landwehr-zászlóalj soraiban legényeivel együtt küzdve.
  Kozákgyűrű veszi körül a zászlóalj maradványait és egyik rohamot a másik
  után intézi a hősi módon védekező kis csoport ellen. A jelentés szerint
  a zászlóalj maradványai kört formáltak és így lőttek a mindenünnen az
  elszigetelt csoportra törő kozákokra. Folyton visszaverték őket, bár
  némelyik kozákroham oly közel jutott hozzájuk, hogy a mieink szúrt
  sebeket kaptak a kozáklándzsáktól.
  Délután van már, három óra ötven percz.
  Farkas messzelátóval látja, hogy ujra kozáktömeg jön, részben a Linde
  őrnagy csapata ellen, részben ismét az üteg ellen. Az uj tömeg öt