Egy haditudósító emlékei : 1914 november - 1915 november - 26

altábornagy, ez a szívós, okos, agilis vezértehetség, – két ilyen
különböző ember és mind a kettőért oly hálás vagyok a szerencsének…
Általában, azért a nagy harmóniáért, azért a mindig összevágó, egymást
kiegészítő munkáért, a mely a kassai hadtest tisztikarát mindig
jellemezte… a hadosztályaim vezérkari főnökei: Balassa ezredes, Gerbert
őrnagy… mi mindig nyugalomban, egymást azonnal megértve, harmónikusan
dolgoztunk, én erre az egymáshoz-passzolásra, erre az összevágó gyors
munkára vagyok a legbüszkébb.
Aztán később, a németekről:
– Bajtársi érzésüek és jók voltak hozzánk. Nem kérhettünk tőlük olyat, a
mit ne adtak volna. Mackensen, a ki alatt harczoltunk, nagyon szerette a
hadtestünket, ezt büszkén mondhatom. Itt a hadseregparancsa, a mit
hozzánk intézett legutóbb.
Gépírással írt parancs, a mely alatt Mackensen nagy, hegyesbetűs,
szögletes, középkorias aláírása látható. Ezek a mondatok vannak benne:
«… a hadtest az ő vitéz magyar és osztrák ezredeivel ez idő alatt
hervadhatatlan babérokat fűzött zászlajára…»
«… olyanokat cselekedett, a mik mintaképül szolgálhatnak…»
«… a véres áldozatok, a melyeket a hadtest a hosszú harczok alatt
hozott, nem voltak csekélyek, de dicsőségesek voltak és mindig
győzelemhez vezettek. Én ezeket a vitézeket soha nem fogom elfelejteni…»
A végén:
«… őszinte köszönetet mondok ezekért a fényes teljesítményekért…»
És
«… ez a hadtest, akárhol vezetik is a jövőben az ellenség ellen, mindig,
mindenütt kiválóan fog verekedni és mindig csak uj dicsőséget fog
szerezni zászlóinak…»
*
A csöndes estén, vacsora után az országúton sétálgat, villanylámpa a
kezében, egy kis fényfolt reszket előtte a földön, a hogy beszéd közben
meg-megáll. Nagy csönd van a fronton, alszanak a katonái. Ma künn járt
köztük, cserkesz lovasokat látott a frontunk előtt ólálkodni, de nem
jöttek lőtávolba. Azt mondja: igazságos akar lenni, bár természetesnek
találja, hogy engem a hadtestben főként a honfitársaim érdekelnek, de
minden dicséretet megérdemelnek a hozzá beosztott egyéb ezredek is, a
sziléziaiak, morvák, lengyelek. Ő maga magyar állampolgár, erdélyi szász
családból származik és tökéletesen megtanult magyarul. Mikor nyugalom
van a frontján, kimegy az árkokba és naphosszat diskurál a honvédekkel,
folyton kérdezgeti, tanulmányozza őket.
Azt mondja:
– Végtelenül szeretem bennük, hogy legszívesebben a családjukról
beszélnek. Hiszen sok minden egyébről is kell beszélnie egy tábornoknak
a közlegényeivel… tudjuk, milyen fontosak az ő őszinte véleményeik az
ellátásról, az ételről, italról, az ő kicsiny, de reám nézve nagyon
értékes tapasztalataik a háborúról… okosan, egyszerüen és nagyon nyiltan
beszélnek, mindig mindent megmondanak, a mint belemelegszenek a
diskurzusba. De mikor áttérek a családjukra, szinte érzem, a hogy a
hosszú lövészárokban álló sor egyszerre csupa apává változik, ennél a
témánál mind közelebb jönnek, melegen és hálásan néznek az emberre és
valami megható gondolatával a revánsnak, elkezdenek kérdezősködni az én
családom felől… Mikor aztán megmondom nekik, hogy bizony én se láttam az
enyéimet tizenöt hónap óta, nagy-szerénykedve még ők vigasztalnak engem.
Még egyszer visszatér a nehéz tüzérségre:
– Azt tartom, – mondja – hogy a nehéz tüzérség bombázását a
lövészárokban kiállani, el nem szaladni, lelkileg bele tönkre nem menni,
ez többé már nem bátorság vagy gyávaság kérdése. A ki látta, mikor a
nehéz gránátok százai egyszerűen felszántják az ellenség egész
lövészárok-rendszerét, és a ki, mint én, tudja, hogy a németek és a mi
katonáink ebben a gránát-zuhatagban se mennek el a helyükről, annak arra
a konklúzióra kell jutni, hogy itt az emberi értelmesség a legfontosabb
tulajdonság. A török katona szívósságának egyik legerősebb eleme az a
híres fatalizmus, a melyről annyit hallottunk, de ez így is van. A mi
embereink szívóssága kétségtelenül az intelligenciájukban gyökerezik. Mi
ezzel védekeztünk az orosz nehéz tüzérség ellen. Ezt a hadititkot
elárulhatjuk nekik, csinálják utánunk, ha tudják.
Ezeket a szavait már csöndes kis zene kíséri, alul a faluban
szájharmonikán muzsikálnak a katonák. Ez is egészen váratlan dolog volt
a háborúban, ennek a rongyos kis hangszernek ez a világraszóló
népszerűsége. A világháború hangszere a szájharmonika lett, nem a
trombita vagy a hegedű, ezen szórakozik a mi hadseregünk, épp úgy, mint
az egész német és franczia legénység. A tábori postacsomagokban százával
jön hazulról. Ezt kérik mind.
Mintha bogarak énekelnének kórusban, olyan halk-vékonyan, krajczárosan,
de mégis valami kis ünnepélyességgel szól.
– Öt hónap óta először pihennek – mondja Arz tábornok.

Kelet-Galiczia, október.
A kassai hadtest szerepe Breszt-Litovszk elfoglalásánál: magyar
történelem. Nem mulaszthatom el felhasználni ezt a kitünő alkalmat,
amikor itt együtt találom ennek az eseménynek a vezetőit és tanúit. Arz
tábornok vezérkari főnöke, Huber ezredes, szíves volt itt, az irodájában
rendelkezésemre bocsátani a Breszt-Litovszk elfoglalására vonatkozó
összes terveket, térképrajzokat, parancsokat és jelentéseket. Az adatok
e tömegéből (a melyben báró Gayer von Ehrenberg vezérkari százados
igazít el) a vár megvívásának rendkívül érdekes, hiteles története
bontakozik ki, sok olyan részlettel, a mit eddig nem tudtunk.
*
Augusztus második felében érkezett Breszt-Litovszk alá a hatodik
hadtest, a hol észak és dél felől német csapatok közé ékelve a vár előtt
húzódó záróvonalba helyezkedett el: északon Gorbov, délen Dobrynka volt
a határa. Ezt a vonalat erősen ki kellett építeni, mert a XIII. orosz
hadsereg erős támadásától lehetett tartani. Huszadikán már készen volt a
vonal. Óriási nehézségekkel dolgoztak katonáink, a vonalnak egy őserdőn
kellett keresztülhúzódnia. Hatalmas fákat döntöttek le, embervastagságú
gyökereket kellett átfűrészelni, hogy árkot áshassanak. A rengetegben
mindössze húsz lépésnyi teret tudtak az árkok előtt a kilövés czéljaira
csinálni. Az erdő oly sűrű és vad, hogy az egyik ezredparancsnok
végigmegy rajta, s mire a végén kijön belőle, le van vetkőzve, az ágak a
szó szoros értelmében letépték róla a ruhát. Repülők szállnak az erődök
felé és pontos fényképeket hoznak.
Huszonegyedikén jön a rövid parancs: «támadás intézendő a vár ellen.» A
hadtest szomszédai, a németek, a terv szerint mozdulatlanul maradnak
helyükön.
Rövid ellenállás után a hadtest 22-ikén elérkezik az orosz előállásokig
és felállítja nehéz tüzérségét a legerősebb orosz támpont (158) ellen.
Ez a 158-as iszonyuan meg volt erősítve. Elől erős földművei voltak, a
mely előtt szögesdróttal átfont egész kidöntött fák és erős ágak százai
hevertek. Ez előtt az akadály előtt különös robbanó-aknarendszer volt a
föld alá rejtve.
Ezek villamos vezetékek végére alkalmazott robbanóanyagok voltak, a
melyek mint rettenetes kezek kiterjesztett ujjai várták a támadókat.
Ugyanezt a rendszert találták később az erődök előtt is, 100–200 méterre
az állásoktól, kilométernyi területeken. Ezt a pontot nem lehetett
szembetámadni, ezt meg kellett kerülni. A jobbszárny azonban oldalozó
tüzet kapott és megakadt, nem tudott előre jutni.
Huszonharmadikán katonáink, folyton ásóval dolgozva, lassan és egyenként
mégis az állás közelébe fnrakodtak. Az orosz ezeket a dolgozó bakákat
tüzérséggel erősen lőtte.
Ismét rövid parancs jön: «Huszonnegyedikén az előállások elveendők.» A
Hadfy-honvédek kapják a feladatot: az ellenség hátába kerülni és
Malaszevicy felé nyomulni. A Kestranek-hadosztály feladata: Dobryn
fölött az erdőt megtisztítani, egy majort elfoglalni és a 158-ast
megtámadni.
Huszonharmadikán a kassai és a beszterczebányai honvédezred megveri az
ellenséget, 350 foglyot hoz be és elérkezik a 158-as állás oldalába. Az
orosz most megmozdul: Kobilany erődből kirohan a honvédek ellen.
A honvédek a kirohanó tömeget maguk elé eresztik és összelövik, miközben
Kestranek ezredei keservesen és vérezve nyomulnak a 158-as felé. A
kettős nyomás alatt az orosz éjszaka megszökik a 158-as állásból, a
mieink elhelyezkednek benne, most már két-három kilométerre állnak a
leghatalmasabb orosz vár erőd-öve előtt. Két erőd néz velük
farkasszemet: északon Koroszcyn, délen Kobilany. A kettő közt egy
«útzáró támpont», messziről nézve olyan, mint egy elegáns nyárilak
terraszos kertje. Mind a két erőd teljesen modern és nagyszerüen
felkészülve várja a támadást, a következő védő-fegyverzettel. Legkívül
földalatti robbanó-aknák sora fogadja a[** format]

támadót. Aztán meredeken emelkedik a mező és nyolcz-tíz sor
szögesdrót-sövény van egymás mögött. Ezután mély árok következik, a
melynek fenekén a szem elől elrejtve tizenkét-tizenöt sor szögesdrót.
[Illustration: AZ ERŐDÖK VÉDŐMŰVEI]
sövény vonul. Az árokból ismét meredek és síma kaptató emelkedik a
beton-fedezékekig. Itt háromméteres betonréteg alatt három réteg vasuti
sín gerendázata védi az orosz katonát. Mialatt mi lőjjük őket, ők a
beton és az aczélsín-rétegek alatt várnak. Mikor támadás jön, felmennek
a betonsánczba és onnan lőnek puskával, géppuskával le az árok
drótsövényei közé.
Ezt kellett a kassai hadtest katonáinak megostromolni és elfoglalni.
Huszonötödikén parancs: «Támadás kezdete ma délután négy óra harmincz
percz.»
Délután négy óra harmincz perczkor elindulnak a rajvonalak. A főtámadás
Kobilany erőd ellen megy. Erős tüzérségi előkészítés után rögtön előre
ment a gyalogság. Este hét órakor a Hadfy-honvédek négyszáz lépésnyire
állnak az erődtől, a Kestranek-hadosztály nyolczszáz lépésnyire áll.
Jelentés jön: «Werke dicht besetzt.» (Az erődök tele vannak oroszszal.)
Ujabb jelentés: «Igen erős ellenséges gyalogsági tűz.» Ez azt jelenti,
hogy a betonfal mögül minden puska és minden géppuska szakadatlanul
szól. Arz tábornok azt szeretné, hogy a csapatok várjanak éjszakáig a
fedezékeikben, akkor nagyon lassan és óvatosan kuszszanak előre,
robbantsák fel a drótakadályokat és csak úgy menjenek rohamra. A kassai
hadtest ezredei ennek nem tettek eleget, az írott jelentések, a melyek
megvannak a hadtest levéltárában, jelentik Arz tábornoknak, hogy a
csapatokat nem lehet visszatartani. Kobilany-Nadbuzne helységbe, a mely
lobogó lánggal ég, a kassai honvédezred elsőnek rohan be a kiadott
várakozási parancs ellenére, s példáját követi a beszterczebányai
honvédezred. Tíz percz alatt harminczöt földalatti akna robban fel.
Az aknákon áthaladva a dróthoz értek. El voltak látva drótvágó ollóval,
de a honvédek többségén annyira uralkodott az előrerohanás láza, hogy
mint parancsnokaik jelentéseikben írták: «… könnyelműen eldobálták
drótvágó ollóikat, hogy e lassúnak látszó munka helyett ásóval és
puskaagygyal verjék szét a drótsövényeket.»
Ennek a harcznak legforróbb két órája e napon este nyolcztól tízig
tombolt. Két álló óra hosszant harczoltak a honvédek a drótszövevény
közt. A vezérkari tisztek azt mondják nekem, hogy katonailag ez a mondat
majdnem lehetetlenül hangzik és mégis úgy volt: a honvédek két álló óra
hosszant harczoltak a drótszövevény közt. Az este sötétjében a
világítást ehhez az extázisban vívott harczhoz maga Breszt-Litovszk
szolgáltatta: a város vadúl lobogó tűzzel égett, a környéken minden falu
égett, a meddig a szem látott, úgy hogy a világítópisztolyokból kilőtt
kis csillagok «szomoruan pislogtak az egész harczteret beragyogó vörös
izzásban.» Mikor a honvédek átvágták magukat a betonig, az orosz
elmenekült Kobilany erődből és felrobbantotta a «Kapitalkoffert.» (Így
hívják az erőd homlokán a leginkább előreugró részt, a mely arra
szolgál, hogy jobbra-balra oldaltűzzel boríthassa el a támadókat.)
A miskolczi honvédezred rohama közben eljutott egy vizesárokig. A
munkácsi honvédezred pedig a 141-es ponttól délre berohant az erődök
közé épített állásba, az intervallum-ba és kézitusában vette el az
orosztól. A 141-es pontot a 20-ik gyalogezred vette be rohammal.
Kobilany erődben egy orosz műszaki katona ijedtében elvágta a villamos
vezetéket, s ezzel megakadályozta azt, hogy a hátrább fekvő VII. számú
műből az oroszok légberöpíthessék Kobilanyt mindenestől: oroszszal,
magyarral együtt. Ezt az orosz katonát, a villamos művek gépészét
elfogtuk. Azt vallotta, hogy a támadást éjjelre várták és az volt a
parancs, hogy ha az erőd a végét érzi, a csapatok meneküljenek hátra,
mert a VII. számú műből villamos vezetékkel felrobbantják Kobilanyt. A
honvédek azonban már este nyolcz és tíz közt értek el az erőd faláig, és
most az orosz védősereg megrémült arra a gondolatra, hogy talán őket nem
is értesítve röpítik levegőbe hátulról az erődöt. Ezért aztán ő elvágta
azt a kábelt, a mely hátulról az ekrazithoz szolgált.
Az erődben honvédeink egy hatalmas gőzgépet zsákmányoltak, a mely nagy
árkok ásására való.
Ezután a Hadfy-honvéddivizió és a Kestranekdivizió tovább rohant, az
erődök vonalán túl. Hajnali három órakor a honvédek egy zászlóalja a vár
magjának déli részéhez ért, ott hidat épített és megkezdte az átkelést.
A Kestranek katonái eloltottak egy égő hidat és a még ízzó gerendákon
átrohantak. Ugyancsak hajnali három órakor Pogány Kálmán honvédfőhadnagy
az átvonulást meg nem várva, átúszott a Bug folyón és elsőnek érkezett
Breszt-Litovszk várába. Molnár Dezső tábornok, brigadéros, a ki
Breszt-Litovszk első állomásparancsnoka volt, közölte velem, hogy
honvédei a maguk-építette hídon a királyt és a hazát éltetve, kibontott
zászlóval, énekelve elsőknek vonultak be a lánggal égő várba és városba
napfölkelte idején. Báró Gayer százados közlése szerint a csapatok
igazán tüzön-vizen keresztül rohantak be a várba, mert «a ki a
parázszsal ízzó hídra nem fért el, türelmetlenségében a folyóba vetette
magát és úgy úszott át a túlsó partra.»
Huszonhatodikán reggel ezekkel az előretolt zászlóaljainkkal egyidőben a
német előörsök is megjelentek a citadellában és Breszt-Litovszk
városában.
A győzelmes éjszakán egyik robbanás a másik után dördült el a
véges-végig felgyujtott, lángoló városban. Egyetlen utcza volt, a mely
nem égett: ebben lakhatott az az orosz parancsnokság, a mely utolsónak
hagyta el a várost. Mint már a haditudósítók (a kik a rohamhoz érkeztek
és a csapatokkal együtt mentek be az égő Bresztbe) jelentették, egyetlen
élő ember, egy öreg zsidó várta a mieinket a városban. De az orosz
bosszút a bevonulás után még sokáig érezte a hatodik hadtest. Az oroszok
azokban a jobb épületekben, a melyekről feltehető volt, hogy a mieink
kvártélynak fogják használni, óraművel összekötött robbanóanyagokat
helyeztek el, a melyek még napok multán is felrobbantak. A hadtest
parancsnoksága jegyzőkönyvet vett fel erről a harczmodorról, többek közt
egy óraművel összekötött olyan dinamitaknáról, a mely nyolcz nappal a
vár elfoglalása után robbant fel, s a melynek ez a nyolczszor-huszonnégy
órára beállított óraszerkezete épen megmaradt. Az ily módon orvul
felrobbantott épületek közt egy kórház is volt, mely tény szintén írott
jegyzőkönyvbe van foglalva.
Huszonhatodikán, csütörtökön reggel volt ez a bevonulás, ugyanaznap
délben Höfer altábornagy a következő jelentést adta ki:
«Breszt-Litovszk elesett. Arz tábornok magyar honvédsége tegnap bevette
a vártól délnyugatra fekvő Kobilanyt. Ezzel áttörte a külső övezetet és
hátbatámadta a legközelebb fekvő erődöt. – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ma reggel megszállottuk a czitadellát…»

Kelet-Galiczia, október.
Egy pihenőnapon, a mikor a kassai hadtest nagyszerüen kiépített
lövészárkaiból egyéb telefonjelentés nem jött, mint csak az, hogy a
messze távolban cserkesz lovasokat látni kóvályogni, de az orosz
tüzérség néma és az orosz gyalogság láthatatlan, – a hadtest vezérkari
főnöke elmondta néhány tapasztalatát az ellenségről. Öt hónapig harczolt
ez a hadtest Mackensen seregében. Gorlicétől Breszt-Litovszkig
verekedett együtt a németekkel, majdnem mindig a német gárda
szomszédságában, a mely mellett soha egy pillanatra sem maradt el. A mi
az orosz háborúban a legnagyobb volt, azt ez a hadtest végigélte. Ki
ismerheti jobban az orosz katonát, mint az, a ki Gorlicétől
Breszt-Litovszkig folyton ismerkedett vele? Annyi mindent olvastunk
össze az ellenségről a háború kezdete óta, hogy nem volna csoda, ha még
ma se ismernők. Beszéltem tiszttel, a ki ezt mondta: «Hazugság, uram, a
mit a lapok írnak, hogy gépfegyverrel hajtják őket, jönnek azok
maguktól!» És beszéltem orvossal, a ki orosz foglyok hátából ütközet
után orosz gépfegyvergolyókat operált ki. Itt így volt, ott másként, –
ezuttal végre olyan embert hallok beszélni, a kinek joga van kritikát
mondani róluk. De ez aztán másként is hangzik.
*
– Az orosz ellentámadások – mondja a vezérkari főnök – a mi nagy
offenzivánk kezdetén erősebbek voltak, mint később. Aztán gyöngébbekké
és ritkábbá váltak: fogyni kezdtek az orosz tartalékok. Ugyanily
mértékben csökkent egyre az orosz tüzérség ereje. Konstatáltuk, hogy
fogynak előttünk az ágyuk. Az én tapasztalatom azonban ebben a
hadjáratban az volt, hogy az orosz tüzérség nem szenvedett
municzióhiányban, még kevésbbé szenvedett ebben az orosz gyalogság. A
hányszor orosz állásokat foglaltunk el, azokban mindig hatalmas
tömegekben felhalmozott orosz municziót találtunk. Meggyőződésem, hogy a
sokat emlegetett municzióhiány főként kifogás volt, a melylyel az
oroszok súlyos vereségeiket mentegetni akarták külföldjük és belföldjük
nyilvánossága előtt.
– Az orosz gyalogság nagyon jó. Tettrekész, bátor és halálraszánt az
orosz katona. Nem könnyű ellenfél. Az egyéni tulajdonságai kitünőek.
Csak a tömeg-tulajdonságai nem jók. Mindig, minden körülmények közt
vezetőre van szükségük, mert ha vezetőjük nincs, feladják a harczot. A
hol mi szembenálltunk velük, ott tisztjeik nagyrészt hátulról igazgatták
őket, a minek eredményét abban láttuk, hogy mikor tüzérségünk munkája
után gyalogságunk rohamra ment, nem voltak erős küzdelmeink. Akkor már
csak az előrejövő tartalékok adtak nehezebb munkát. Egyszer megfigyeltem
egy bakánkat, a ki – mialatt rajvonalunk tovább rohant előre –
egyesegyedül hosszában bejárta az orosz árkot és egyenkint hivogatta ki
belőle az oroszokat, a kiket aztán ő egymaga kísért hátra.
– Az orosz tüzérség jó. Nagyon kellemetlen. De egyre kevesebbet láttunk
belőle, végül már nem volt nagyon veszedelmes. A mi ágyujok még volt,
azt nagyon messze elvitték, főgondjuk volt, hogy tüzérségi anyagot ne
vegyünk el tőlük.
– Orosz lovasság egyáltalán nem szerepelt.
– Az orosz foglyok, a kikkel nekünk dolgunk volt, készséges és jólelkü
emberek voltak. Soha nem tapasztaltuk, hogy ellenséges indulattal
viseltettek volna irántunk (a mely tapasztalatnak majdnem minden más
harcztéren az ellenkezője áll, a foglyok általában daczosak,
tehetetlenségükben is megőrzik a néma, de világosan észrevehető
ellenséges indulatot). Számtalan vallomásukból tünt ki, hogy nem tudják,
miért harczolnak. A hogy a sok-sok ezer orosz foglyot vizsgáltam, mindig
csak azt láttam, hogy pompás emberanyag. Túlnyomó többségük nagynövésű,
erős és makkegészséges ember. Az értelmiség körül van a baj.
Műveltségről pedig nem is szabad náluk beszélni. Tanulmányoztuk őket: a
világról és az eseményekről a legprimitivebb fogalmaik vannak. De
észrevettük azt is, hogy nagyrészüket szántszándékkal vezetik félre. A
leglehetetlenebb dolgokat hallom tőlük. Még olyan orosz katonák is, a
kiket ez év augusztusában Breszt-Litovszk előtt fogtunk, komolyan
jelentették ki fülem hallatára, hogy a szerbek Budapesten vannak és hogy
a franczia császár Berlinben trónol.
– Az orosz katonaság parancsnoki vezetése energikus és kiméletlen.
Kénytelen vagyok azt mondani, hogy az oroszok ebben a tekintetben –
«korunk magaslatán» állanak… Egyszer alkalmunk volt kihallgatni a
beszélgetéseiket. Egy hadosztályparancsnok beszélt egy
zászlóaljparancsnokkal. A lehető leggorombább kifejezésekkel szidalmazta
a mért nem akart előrenyomulni. Mi már akkor, a beszélgetés folyamán
megállapítottuk, hogy a zászlóaljparancsnoknak van igaza, nem a
főnökének. Később az események is igazat adtak neki, mert parancsra
előrenyomult és az egész zászlóalját elfogtuk.
– Azt mondanom sem kell, oly köztudomású, hogy állásaik kiépítésében és
a visszavonulásban végtelenül ügyesek. A mi az állások kiépítését
illeti, igen gyakran alkalmaztuk ellenük a saját eszközeiket.
Visszavonulásukban pedig az a szép, a hogy a trénjüket mindig idején
viszik hátra, még pedig nagyon messze hátra. Azért egyszer sikerült
huszárjainknak megcsipni őket: elfogták egy ezrednek még a
mozgó-konyháit is, a kész menázsival és a szakácsokkal együtt…
*
Ezeket az objektiv mondatokat érdemes följegyezni az orosz háború
történetének a margójára. Az ellenséget lekicsinyelni polgári divat; a
katona, a ki két országon verte végig, íme milyen másként beszél róla.


1915 HALOTTAK NAPJÁN

Budapest, november
A mai este kivilágítása nem győzelemben előrerohanó csapatainknak szól,
ez a kivilágítás a mozdulatlan ezredeké és az elhallgatott trombitáké. A
halottak esztendejének halottak-napján szemeink, a melyek rohanó seregek
figyeléséhez szoktak és vágtató lovasság után lelkendeznek, hagyják ott
egy pillanatra a háború mozgóképét: ma a megállott sietők napja van. A
hanyattfekvő huszárok, ágyúra-borult tüzérek, árokparton agyagot markoló
megmeredt magyar bakák estéje ez, ma van a napja a kis fakereszteknek,
meg a sok, táblás nagy keresztnek, a mely azt mondja: «Hier ruhen
Ungarische Soldaten», ma van az estéje a sötét galicziai tarlón
egymagában alvó «Unbekannter Honved»-nek, ma annyi «Ungarischer
Soldat»-nak és «Honved»-nek van a napja, hogy ha mindeniknek a sírján
kigyúlna a gyertyalángocska, szebb volna ezen a novemberi estén a
földgolyó, mint a csillagos égbolt. Ha mindeniknek a sírján kigyúlna a
gyertyaláng, végig csillag-csipkés volna a Kárpátok gerincze, sárga
tüzecskéktől volna virágos a lengyel síkság őszi éjszakája, a galicziai
dombvidék, a szerb agyag és a litván homok. Ma a Halál
szabadságharczának első nagy emléknapja van. Annak az esztendőnek az
emlékére, a mikor a Halálban föllélekzett a szorongatott munkavágy, a
mikor nem kellett többé verekednie a kaszasuhintás előtt a tudománynyal
és a szeretettel és a kaszasuhintás után az emlékezetbe mély bélyeget
égető szertartásokkal. Ebben az esztendőben a csatatereken az ő igazi
muzsikája szólott, nem az, a mit az emberiség avatott halotti zenévé. A
ő zenéje szólt: a torkon-akadt hurrá, a rövid hördülés és a hirtelen
elfulladó szitok. Az ő igazi verseit hallhatta a zsoltárok helyett: a
közepén kettészakadt jajgatást és a visszhangtalan segélykiáltást. Nem
kapaszkodtak az uszályába azok az ezerek, a kik egyetlen halottat
kisérnek a temetőbe, nem bosszantották fáklyák és papok, beszédek és
zokogások, ott künn nem látott fekete fátyolt, nem hallott kórusokat, –
ott, a hol komoran felséges szabadságában vagdalkozott, nem kellett
hallania minden tetem mellett az ő igazi megcsúfoltatását: a könnyes
fogadalmat, hogy a szeretet és az emlékezés semmivé teszi az ő munkáját.
A férgek urának, ennek a tisztátalan hatalmasságnak, nem kellett többé
borzadnia a temetési szertartások ősi tisztaságától és komor illataitól:
örvendhetett a sár és vér keveredésének, a verejtékben való
elföldeltetésnek, aljas szimatja ellen nem lázadt tömjén és fáklyafüst,
nem daczolt vele a balzsam túlvilági parfümje – az ő saját, szabad éve
volt ez, az ő nagy önállósága, az ő korlátlansága és alkotmány nélkül
való kormányzása, az ő nyomorúlt, szívet-elszorító, átkozott, ezerszer
átkozott szabadsága, felvirulása és megdicsőülése – sírva kiálttassék az
arczába: még a mai nap kis gyertyáitól is megszabadul, még ettől a
szerény, alázatos, bánatos kis szemrehányásunktól is megszabadult ebben
az esztendőben, még ezeket a tiltakozva reszkető kis fényeket se kell
látnia, mert – szentséges Isten – hova mindenüvé kellene elmenni a
szüléknek, az özvegyeknek és árváknak, hogy egy kis világosságot
gyújtsanak az elesett katona teteme fölé?
Az, a mi velünk most történt, olyan nagyon-nagyon nagy, hogy ez a máig
eltelt tizenöt hónap az első meglepetéstől való felocsudáshoz sem elég.
Az emberek legnagyobb tévedése az, hogy megszokták a háború állapotát.
Nem igaz. Rá fognak jönni, hogy ez a mindennaposság, ez a
majdnemnyugalom, a mivel a háborút élik és figyelik, még mindig nem
egyéb, mint az első pillanat eszméletlensége, azé az első megdöbbent
pillanaté, a melyen még nem vagyunk túl. Mint a keleti mese felborult
korsójából még ki sem ömlik a víz, mialatt a fantázia a hét eget
megjárja, – úgy vagyunk mi elménkkel már túl hét és hetvenhét poklon,
még mielőtt annyi idő telt volna el, a mennyi egy felborult szívnek a
kicsordulásához kell. Halottak napja – a háborúban már a második – és
mennyi mindent kell lefejtenünk az agyvelőnkről, hogy megértsük a maga
igazi, a maga régi értelmében azt, hogy mit tesz az, hogy egy fiatal,
egészséges embernek meg kell halnia. Ennek a gigantikus első pillanatnak
még oly erős a kábulata, hogy valóságos kínlódás, a míg az ember
kiszabadítja az eszét alóla és megpróbál a régi józan eszével
elgondolkozni csak egyetlen egy katonának is a sírja fölött. Mennyi
hivatalos jelentést, mennyi külpolitikát, diplomácziát, mennyi
újság-stratégiát, mennyi csalóka fogalmat kell lekaparni az embernek az
agyáról, mennyi olyan nyomorultul elterjedt és belenyugvással
szentesített frázist: mint «csekély veszteség», «nagy veszteség», «véres
küzdelem», «erős ellenállás» – kell fölfejteni, elemeire bontani,
önmagunknak megmagyarázni, a míg megint eljutunk ahhoz a józan
állapotunkhoz, a mely 1914 nyarán még közkincs volt és a mely világosan
látta még egyetlen egy ember ártatlan és korai halálának is minden
borzalmasságát. Halottak napján minden embernek be kellene zárnia a
lakását, vendéget, ujságot, levelet nem volna szabad magáohz bocsátania,
hogy egy kicsit megpihenhessen a józan értelme, hogy egy kicsit
ráeszméljen arra, hogy mi mindenbe törődött bele egy év alatt, hogy mi
mindent szokott meg hűtlenül és árulóan és mi mindent kezd egyszerűen
természetesnek találni. Halottak napján minden embernek föl kellene
ráznia magát, hogy a benne leülepedett sok altatószer, a sok ilyen
kifejezés, mint «előrenyomulás» és «akczió» és «partraszállás» és
«ellenintézkedés» és «erősítések» és «átkaroló mozdulat» – és mindez a
sok nehéz, lelket elborító, bódító iszap felszabaduljon és kavarogni
kezdjen, apró szemeire oszoljék és megmutassa magát a maga igazi
mivoltában, abban a képében, a miben 1914-ben láttuk volna: ártatlan
emberek kínhalálában, éjszaka a víz sodrával küzdők alámerülésében,
emberek kiáltásában, a kiknek a lágyába vágódik törött acélfazekak
repülő éles darabja, – hogy ebből a sok belénk oltott ragályos
hadi-frázisból felkavarodjék egy-egy kép: a magyar kishivatalnoké, a
mint hirtelen megtorpan, mert a homlokába repül egy hegyes aczéldarab –
(három sor a halálozási rovatban, benne van a név, az ezred-szám, a
katonai rang, az orosz falu neve, minden, csak épen maga a lényeg nem) –
ma fel kell szabadulnia mindenkinek ezek alól a nyűgök alól, mert
különben nem tud a lelkében igazán gyertyát gyújtani minden elesett
magyar katonának. Még a legszebb elringató, vigasztaló szót: a «hősi
halált» is el kell ma egy órára felejteni, mert ma halottak napja van,
ma legbelülről kell gondolkozni, mert valamikor csak el kell jönnie még
ebben a világ-részegségben is egy napnak, egyetlen napnak legalább, a
mikor az ember magára zárja az ajtót és lehúnyva a szemét, végre egyszer
– belülről – megnézi a meztelen, véres szívét, a régit, az igazit, a
melyre valamikor a názáreti Jézus hívta fel nyomatékosan és mindörökre
feledhetetlenül az elme figyelmét. Így valahogy lehetne pótolni azt a
rengeteg gyertyát, a mit nem tudunk hova küldeni, hol meggyújtani. A
fájdalmas, kínos, háborús halálnak – ha csak egy perczre is, – _igazi_
elgondolása az egyetlen lángocska, a mit a polgár meggyújthat a mai
estén a névtelen magyar fakeresztek tövében.
És ezt a gondolatot, – a mely mindenkor máskor ellenállhatatlan erővel
tolakodnék fel, s a melyet csak most kell egy felfordult világ
eszme-romhalmazai és frázisburjánzása alól erőszakkal kikaparni, – ezt a
gondolatot, a magyar katona halálának, mint egyes-ember egyéni
halálesetének ünnepélyes megsíratását a mai napon kímélet és önczenzura