Egy haditudósító emlékei : 1914 november - 1915 november - 01

MOLNÁR FERENC
EGY HADITUDÓSÍTÓ
EMLÉKEI
1914 NOVEMBER – 1915 NOVEMBER
5000-től – 10000-ig
BUDAPEST, 1916
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
A boritékra nyomtatott régi metszet Ilosvai Selymes Péter «Tholdi»-jának
1620-iki, lőcsei kiadásából való.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
HOEN TÁBORNOKNAK
A PARANCSNOKSÁGA ALATT
TÖLTÖTT ESZTENDŐ SZERÉNY EMLÉKÉÜL
AJÁNLOM EZT A KÖNYVET
_Emlékek: – nem napló, nem a háború története – egy esztendei
haditudósítói vergődés emlékei. Utazások, tapasztalatok, tudósítások,
képek, hallomások, beszélgetések vezérekkel és közkatonákkal,
tanúvallomások egészen kicsiny és igen nagy eseményekről. Valakinek a
siető sorai, aki ujságot-irni ment a harctérre, – nem mindig mehetett
oda, ahová akart, nem mindig jutott el oda, ahová indult, csak sodródott
ide-oda a fronton és a front mögött a többivel együtt, – sok
csodálkozással, sok fehéren maradt lappal a jegyzőkönyvében, öregedő
szívében az egyre szótlanabb érzelmek végtelenségével. Valakinek a
töredékes feljegyzései, aki az irott betű háborús szerepei közül azt
választotta, hogy a magyar katonai katona emberi dicsőségének
történetéhez anyagot segítsen összehordani, négy ország földjéről és
földje alól. Eljövendő, szabadabb és szebb szavak anyagát._



ELSŐ KÖTET TÉLI HÁBORÚ


BUDAPESTEN

1914 julius 23.
Délután három óra.
Rettenetes hőség. Valaki azt mondja: «Ez nem az a jó, száraz, égető
meleg, a mi jól esik, hanem valami fülledt tudja-isten-micsoda». A
kávéház előtt ülünk és minden türhetetlen. A pinczér, a kávé, az ujság,
a kocsik, minden. A szomszéd asztalnál uszodáról beszélnek. A meleg az
embernek a fejét nyomja, mint egy kalap. Ha az ember leveszi a
szalmakalapját, úgy érzi, hogy egy másik kalap van a fején, melegebb,
nehezebb, szűkebb. Körülöttem mindenki gombolkozik. Egy úr a gallérját
is kigombolja. A pinczér arra megy egy czitromfagylalttal, «pohárban».
Egy bágyadt hang: «Nekem is». Egy másik hang: «A hét végén lesz demars.
Szerbia mindent meg fog adni». Türhetetlen a hőség. Nem lehet se ülni,
se állni, se olvasni, se szivarozni. Haza kell menni. Egy hang:
«Levetkőzni, megfürödni, estig fel se öltözni…» Egy barátunk hív,
menjünk ki a Margitszigetre. Indulunk. A hogy levett kalappal bambán
bámulunk az égre a kocsiból, szürke fátyol húzódik a nap elé. Aztán egy
másik, piszkos sárgásbarna. A levegő nem mozdul. Mintha forró ólomban
úsznánk lassan előre. Még egy fátyol megy a nap elé. A hídvámszedő maga
körül forog és az eget nézi, egészen hátraszegett fejjel. Eső lesz.
Négy óra.
A szigeten. Hárman vagyunk a szobában. A házigazda az ágyon hever,
pipával a szájában. Pipázunk, hallgatunk, minden ruhánk a székeken,
asztalokon hever. Lassan sötétedik. Az ablak előtt hatalmas fák állnak
abban a tökéletes mozdulatlanságban, a mit sehogyse tudok megmagyarázni.
Most már biztos, hogy vihar lesz. Egyszer egy szegény kis faluban láttam
ökröt vágni. Nem akart bemenni a vágó-konyhába, vesződtek vele. A
szarvát kötözték, a fejét felhúzták, akadékoskodott. A mészáros kiment a
taglóért. Abban a pillanatban egyszerre csak mintha kővé vált volna az
ökör. Ez a tökéletes, halálfélelmes, taglóváró mozdulatlanság jut
eszembe, mikor a büszke fákat látom most, a mint milliónyi levelük, mint
a festett kép, oly mozdulatlan. Én még nem látom, de ők már érzik jönni
valahol messze a villámot és az orkánt. Egészen sötét van. Nem szólunk
egy szót se. Nagyon messze halkan dörög. Egy kis szél jön. A fák
felsóhajtanak. Megint dörög. Figyelünk. Az egyik halkan mondja: «jön
már». Mindenki arra gondol, hogy nehéz időket élünk, valami furcsa,
sóhajtásos érzés nyomja az ember mellét. Óbudán harangoznak. A szél
visít egyet és éjszakai sötétség borul ránk. Az ablak alatt bádogtető
van, azon már kopog az eső. Egy retteneteset csattan, aztán utána dördül
még egyszer és tizenkét hatalmas fa egyszerre féloldalt dől, valahonnan
a ház mögül előrohant a vihar és egyszerre nekikment. Visszavágódnak, de
a szél megint elfekteti őket, egys zerre minden erejüket elvesztik és
úgy hajladoznak, mint a fű. Mint egy durva nagy fésű, úgy jár bennük az
orkán. A sűrű, összenőtt kis erdőt féloldalt fekteti és a szó szoros
értelmében végigfésüli. Egy irányban fekszik minden gallyuk, levelük,
mint a fölfelé fésült haj. Ropognak az ágak. Egy ablak zuhan valahol.
Utána emberi hangok. A hogy fésüli az orkán az erdőt, égigérő
vízfüggönyöket csap hozzá, négyet-ötöt hirtelen egymásután.
Szakadatlanul dörög. Óbudáról éles harangszó sikolt néha-néha, a mint a
vihar el-elkapja a hangot. Most már repülve jönnek a vízfüggönyök,
hosszú, toronymagas, rongyos vízfátyolok dőlnek a levegőben egymásra, az
erdőre, neki a sárga házfalnak, a melyet barnára öntenek végig. Valahol
messze egy hosszú, hosszú asszonyvisítás. Aztán egyszerre: dörgés,
recsegés, roppanás, egy irtózatos csattanás, sehol eső, sehol zápor,
csak nagy, ijesztően repülő vízrongyok a levegőben, majd egy-egy nagy
hadilobogó vízből, felhőrongyból, a mint neki csapódik a falevelek síró
rengetegének és a földig sujtja őket. Valahol trombitálnak a város
felől. Bizonyosan a tűzoltók mennek egy beszakadt házhoz. A szobában
iszonyatos meleg van. Kinyitunk egy ablakot. A tompa viharlármát
hirtelen élesen halljuk. Hűvös szél csap be. Kissé világosodik az ég. A
portás azt mondja, hogy harmincz óriási fát tövestűl tépett ki a vihar.
Mire mindent megtudunk tőle, már csöndesen zuhog künn. Az ég sárgán
világosodik. A trombita egyre szól Pest felől.
Hat óra.
Megyünk végig az elpusztított szigeten. Be kell menni a városba, a
barátomat sürgősen hívták a miniszterelnökségről a telefonhoz. Vágtatunk
befelé, a szigeti telefon nem szól. A munkások már fürészelik a ledőlt
fákat. A sziget végében az egyik csónakház féloldalt fordulva fekszik a
Dunán, a fele viz alatt van. Az «Empress of Ireland» katasztrófájáról
láttunk ilyen képeket az angol lapokban. A nap nem akar kisütni, a
levegő fojtott. Mindenkinek rossz kedve van. Mit akarhat a
miniszterelnök? Csak nem lesz háború? Benn, a szerkesztőségben levél a
szerkesztő úr számára. Éjjel fél tizenegykor fel kell menni Tiszához,
fontos közlendője van a sajtó számára. Mi lehet? A barátom idegesen
czigarettázik, fel-alá jár a szobában. Itéletidő, napfogyatkozás,
tövestől kicsavart fák, villám, dörgés, harang, trombita, éjjeli gyűlés,
háború… Az idegrendszerek fenekestűl fel vannak fordulva. Tulajdonképen
isteni szép korban élünk. Még rövid idővel ezelőtt húzódoztunk tőle, de
most már benne vagyunk, teli tüdővel szívjuk, teli szívvel, mohón éljük.
Háború? Senki nem tudja, hogy lesz, mint lesz. Éfjélkor mindent fogunk
tudni. Csöndben ülünk, hallgatunk. Lehúnyom a szememet. Nagyon vékonyan,
halkan tovább szól az agyamban a távoli trombita.
Este kilencz óra.
Most tudjuk csak meg, milyen borzasztó pusztitásokat csinált a vihar.
Emberek haltak meg. De ez valahogy mellékesnek látszik. Mindenki az
éjjeli gyűlésről beszél. Baljóslatú hangok mindenfelé. «Megyünk
Szerbiába.» Egy-két óra alatt az egész városban híre terjedt, hogy Tisza
felhívatott magához huszonhárom lapszerkesztőt. Az emberek az órát
nézik. Künn erős szél fúj. Az esti ég ragyogóan, átlátszóan kék, éles
aczélszíne van, de valahol a háztetők fölött egyszerre vége a kékségnek,
koromfekete felhő emelkedik körül, mindenfelé, a merre csak néz az
ember. Ha felnézünk, mintha óriási, mély, fekete kútban volnánk, a mely
fölött ragyogóan, majdnem holdvilágosan ezüstös-kék üvegkupolának
látszik az ég felhőtlen része. A feketeség pedig egyre emelkedik a
láthatáron, mintha a földből nőne ki köröskörül a vigasztalan éjszakának
valami vastagon gomolygó, félelmetes anyaga. Telefonok szólnak. A
kávéházban egy hosszú asztalnál az Est egész szerkesztősége,
készenlétben. Soha még olyan kevés ujságíró-viczczet nem hallottam, mint
csütörtökön este. Ha egy kicsit gondolkozom, azt hiszem, egyet sem.
Fél tizenkettő.
Egy nagy automobil áll meg a kávéház előtt. Az ujságirói asztalnál már
áll mindenki. A kávéház zsúfolva van. Hirtelen csönd áll be, némely
asztalnál fölugrálnak. Feltünően kevés nő van ma a kávéházban. Egy úr
berohan, a következő pillanatban üres a hosszú asztal. A hogy a publikum
utánuk tódul, csak azt látja, hogy valamennyien fölkapaszkodnak az
automobilra, állnak benne, lógnak rajta. A gép bődül egyet és elrohan
fekete rakományával. Egy szó marad utána az utczán hirtelen
összeverődött tömeg közt, az első pillanat ijesztő túlzása. «Háború!» És
ez a furcsa, rövid mennydörgéshez hasonló magyar szó most fölordít a
tömegben, a mely visszatódul a hírrel a kávéházba. Mindenki áll az
asztala mellett. Ez az egy szó zúgbúg egyre erősebben, egyre
harsányabban, ijesztő crescendóban, összedörög az egyszerre visszatolt
székek lármájával – egy hirtelen, lázas talpraugrás az egész és
egyetlen, nagy, hosszan zúgó, vontatott ordítás: «háború!» Nehányan
futva indulnak el az utczán. Egy úr egy kocsiba ugrik, ráordít a
kocsisra és a mint elrobog, állva marad a kocsiban. Sok arczon ijedt,
értelmetlen mosoly. Künn, az Erzsébet-körúton szakadatlanul járnak a
mentők, vészesen visíttatják a szirénájukat, alig visított végig az
egyik autójuk az utczán, jön, felsüvölt a másik, az emberek a gyalogjáró
szélén állnak és ok nélkül integetnek feléjük. Az ég megint egészen
beborult és hűvös szél tépi a rongyos kis körúti fákat. Az Oktogon-téren
nyolcz-tíz nagy embercsoport vitatkozik és egyik csoportból átdörög a
másikhoz a komor és most oly új hangzású szó: «háború!… háború!»
Mindenki a végletekig lelkes és izgatott. Senki nem tud semmit.
Éjfélután két óra.
Mindenki mindent tud. A kaszinók, mulatóhelyek közönsége egy-két nagy
kávéházban verődik össze. Már nincsenek viták. Nagy, csöndes mormolás,
fáradtság. A földön hevernek a litografált czédulák, a melyeket a hosszú
asztal ujságírói nyomattak hirtelenében és szórtak szét az éjszakázó
városban. Most már mindenkit a szombat délutáni hat óra érdekel. «Ön
tudja az összes pontokat?» – «Hogyne tudnám, az előbb egy hirlapíró
fölállt a billiárdasztalra és hangosan fölolvasta az összes pontokat». –
«Teljesíteni fogják az összes pontokat?» – «Hogy érti? Az összes
pontokat?» – «Igen az összes pontokat.» Egy hang egy másik asztalnál:
«Az egyes pontokat?» Egy nagyon erélyes hang, az ablaknál: «Ha szombat
este hat óráig az összes pontokat…» A közhangulat az, hogy alku nincs.
Egy író jön és fölveti annak a lehetőségét, hogy «egyes pontokat… nem az
összes pontokat…» Személyes sértésnek veszik. Mindenki nyugodtan,
határozottan, minden izgalom és alku nélkül, a leghidegebb gőggel az
összes pontokat követeli. Némelyek hazamennek. Utánuk szólnak: «Hát maga
most tud aludni?» Felelet: «Majd megpróbálok». Egy másik felelet: «Na,
hallja, szombat délután hatig nem virraszthatok itt». Ez az első viccz,
a mit hallottam. Nagyon fáradt vagyok. De nincs kedve az embernek
elmenni innen, a míg csak egy lélek is van itt. Aztán mégis elmegyünk
ketten a Pesti Hirlap szerkesztőségébe. Az utcza kihalt és csöndes. A
szél is fáradtabb már. A szerkesztőség ablakai izzóan fénylenek ki az
éjszakába. Fönn már olvassák az első példányokat. A pinczében búgnak,
dörögnek a gépek, az ujságírók fáradtan köszönnek el egymástól a kapu
előtt. «Szombaton délután hatkor…» Mint egy nagy, izgalmas randevu, úgy
kisér el ma éjszaka mindenüvé ez a dátum: «szombaton délután hatkor».
Néhány éjszakai ember csoportosul a kapu körül. A friss lapot várják.
Ezek is azt mondják: «szombaton…» Az egész érdekesség mintha lekonyult,
elfáradt volna a mellett a gondolat mellett, hogy mi lesz szombaton hat
órakor. Megyünk haza.
Hajnali három óra.
Ugyanabban a szobában, ugyanannál a házigazdánál, a hol délután voltunk,
mikor a vihar volt. A házigazda megint az ágyon fekszik és megint
pipázik. Nagy, nyugalmas, jóleső csönd a Margitszigeten. Hajók se búgnak
a Dunán, mint szoktak. Mögöttünk a legizgalmasabb nap lármája, a nagy
hajsza minden mozgalma… most csönd van és béke. A fejem fáj. Körülöttünk
mindenki alszik. Vajjon Tisza alszik-e? Három elmult. Már dereng,
nemsokára félnégy. A király talán épen most kel föl. Mit érezhet?
Elköszönök, hazamegyek a szállodai szobába. Kinyitom az ablakot, eloltom
a lámpát, kinézek a sziget csúcsa felé, Ujpest felé, a hol a nap föl
szokott kelni. Az ég áttetszően zöld, gyönyörű halvány tengerszíne van.
Nagyon sok mindenre szeretnék egyszerre gondolni. Egy kicsit bámulok így
ki a hajnalba, aztán hirtelen trombita szólal meg a budai oldal felől.
Ez már nem az a vontatott tűzoltó-trombita, hanem szapora, friss,
recsegő hang: katonatrombita. Katonák gyakorlatoznak a Duna mentén,
azokat ébresztik. A nap hirtelen megjelenik Ujpest fölött: fénytelen,
hideg, téglavörös korong. Szokatlanul nagy. Az ég vörösödni kezd.
Lefekszem, az ágyból nézem tovább. Húsz évig abban a tudatban éltem,
hogy a nagy nemzetek szenvedélyeitől távol egy csöndes, szegény kis
ország egyhangú nyugalmában születtem, nyugalmas, kultúrás, találmányos,
békés korban. Most azzal hajtom a párnára a fejemet, hogy a világ kellő
közepén vagyok és az emberiség minden nyugtalansága az én hazámban
tombol. Úgy érzem, mégis csak Isten ajándéka ez a hirtelen fölforrott,
két más élet izgalmával fölérő egy élet, a mit nekünk ép most adott,
ezekben az esztendőkben, nekünk, a kik azt hittük, hogy egy kuczkóból
csöndesen fogjuk nézni a világ nagy színjátékait. Még a viharok is
mások, még az örömök is nagyobbak, a szerencsétlenségek is mélyebbek a
világon, mint mikor gyerek voltam. És minden, a mi nagy, érdekes és
világrengető, itt történik a mi kuczkónk körül. Hallatlanul szép nap
volt ez a mai. Lehet, hogy sokan vannak így vele: mintha hónapokat éltem
volna át ezen a csütörtökön.

Budapest, augusztus.
Már mennek, egyre mennek a katonák…
Sötétedő alkonyatban gyűlekezünk a régi teherpályaudvaron. A perronon
egy honvédezred tisztikara hölgyekkel. Középütt az ezredes, szélesvállú,
friss, öreg úr, csizmában. Csönd és rend mindenütt. Összesen vagy
harminczan vagyunk. Nem hittem, hogy ez ilyen hallatlan nyugalommal és
egyszerűséggel megy.
Egyszerre csak betolják elénk a vonatot. Rengeteg hosszú tehervonat, már
meg van rakva katonákkal és minden egyébbel, a mi kell. Hátulról előre,
a végéről a mozdony felé, végig megyünk mellette egy kedves és tudós
tiszt társaságában. Leghátul a nyitott teherkocsin élelmező-szekerek,
vadonatuj ponyvával leterítve, tele hússal, liszttel, krumplival,
zsírral, fűszerrel. Azután jön egy nyitott teherkocsi, a mely robogó
konyhának van berendezve. A mozgó tűzhelyek kis vaskéményei füstölnek
rajta, nagy üstjeikben ingujjas katonaszakácsok kavarnak, főznek. Azután
hosszú sora a rendes tehervaggonoknak. Valamikor mennyit tréfálkoztunk a
felíráson: «40 ember, 6 ló». Most lóczákat ácsoltak a kocsikba és a
negyven ember benn ül. Illetve most még nem ül, mind a nagy középajtóhoz
tolong, onnan lóg, integet, énekel kifelé, a legalsó sor kilógatja a
lábát. A hogy hátulról végignézünk ezen a vonaton, ezek a szabályosan
megismétlődő, lelógó katonalábak olyanok, mintha a hosszú vonatnak
valami rojtos díszítései volnának. Vadonatúj, gyönyörű sárga bakancsok.
Megyünk tovább előre az éles kavicson, a negyvenemberek végtelen sora
mellett. Közbe-közbe egy-egy kocsi avval a bizonyos hat lóval. Friss
szalmán állnak, jól megpuczolva. A lóápolók a keresztrúdra támaszkodva
néznek le reánk. Aztán két málhakocsi, egészen elől, a zenekarral.
Minden kocsiban a századlámpa sárga fénye pislog. A mozdony mögött két
szerény másodosztályú vagon a tisztikar számára.
A sötétben hirtelen kigyúlnak a pályaudvar villamos lámpái. Most ez is
alkalom a lelkesedésre. Az egész vonat felordít. Éljeneznek, sapkát
lengetnek. Minden katonán van valami piros-fehér-zöld. Vagy szalag, vagy
papirzászló a sapka mellett. Minden vaggon nyílásán kidugva egy
nemzetiszínű papirzászló.
A mozdonynál vagyunk. Egy tiszt szalad a közelünkbe és kiadja a
parancsot a zenének:
– Leszállni. És ha az ezredes úr ideér, a Himnuszt!
Nagy bádogzörgéssel leszáll a banda és felsorakozik a mozdony mellett. A
hogy visszanézünk innen a kanyarodón álló nagy vonat végére, látjuk,
hogy az utolsó kocsi mellett megindul, jön a mozdony felé egy kis
csapat: az ezredes jön a tisztikarral, asszonyokkal, lányokkal, a
tisztek családjaival. A hogy így eldefiliroznak a vonat mellett, minden
vaggon negyven embere, a mint meglátja őket, a felhőkig ordít fel. Az
ezredes szalutál nekik. Most olyan a vonat, mint egy felségesen nagy
zongora billentyűsora, a melyen dörgő skála megy végig alulról fölfelé.
Egy láthatatlan pedál tovább tartja a hangot, mert a melyik vaggon már
megszólalt, az többé nem hallgat el. Az ezredes a mozdonyhoz ér, ott
hirtelen megfordul, szembeáll az őt követő tiszti csapattal. A banda
őrmestere magasra emeli a botját és megharsan a trombitákban a Himnusz.
Mi lekapjuk a kalapunkat, de mire a tiszti csoportra nézünk, már
valamennyi feszes haptákban áll, sapkához emelt kézzel, tisztelegve és a
míg a zene szól, nem mozdul el kezük a sapkától. Az ezredes a
legfeszesebb. Szürke ruhájában, a villanyfény alatt mint egy tisztelgő
aczélszobor. Végig a vonaton halotti csend. Elől, a zenét minden
muzsikalitás nélkül kiséri a mozdony: süvít, fő, forr, zúg, sistereg.
A Himnusznak vége. A zenekar rögtön belevág a Rákócziba és a búcsúzás
megkezdődik. Öreg, feketeruhás anyákat látok, háttal állnak felém, a
mint két szürkeujjas tiszt-kar átöleli őket. Mozdulatlan kép: egy kis
öreg asszony, a hátán a két katonaruhás karral és két vadúl szorító
tenyérrel. Hosszú, hosszú csók lehet. A fejeket nem is látom, csak ezt
az ölelést, ezt a szerelmesen hosszú, mozdulatlan, fiúi ölelést. Soká,
nagyon soká fogom még látni. Végigrohan rajtam valami hullám, a mi
elborít, minden tagomat elönti egy kimondhatatlan érzéssel. A magyar
katonatiszt élete, ez a tisztességes, békés, szerény kishivatalnoki
élet, a mely annyi esztendő után most ebben a pillanatban hirtelen a
legfelsőbb emberi gondolat: az élet és halál kérdése elé van állítva…
Éles trombitajel vág végig a fejünk fölött a mozdony felől. Az
ezredtrombitás fújja a beszállást. Mindenki a helyén van. Még egy rövid
kézszorítás és a tisztek felugrálnak a vaggonjukba. A mozdony hosszan
felvisít és a vonat elindul. A hatalmas zongora most már teljes erőből
szól. Egyhelyben állunk. A hogy lassan elgurulnak előttünk a vaggonok,
minden vaggon rakománya más nótát énekel. Karok, sapkák lengenek. Az
egyik vaggon elmegy előttünk egetverő énekkel; épen ennél a sornál
tartanak: «… disznó szerbek számára…» A következő vaggonból más
ritmusban ez zúg felénk: «… szakasz-ve-ze-tő!…» Két vaggon közös nótát
fúj: «… maradt itthon kettő-három, nyomorult…»
Egyre gyorsabban szaladnak előttünk a vaggonok. Kivétel nélkül mind
énekel, az eleje már messze harsog, túl a pályaudvaron, de még legalább
annyi zúg felénk a végéről. Most már csattognak a kerekek, szalad a
vonat. Most megy el előttünk a vége: a két tábori konyha, a két szakács
vadúl dolgozik fakanalakkal az üstökben. A kis konyhakémények füstölnek,
szikráznak a sötétben. Mintha egy második mozdony volna a vonat végén ez
a vágtató konyha, a mely zamatos gulyásfelhőt fúj felénk, úgy repül el
előttünk. Aztán eltünik az egész, már csak az utolsó kocsi három piros
lámpáját látjuk, de a távolból, a sötét estéből, a melybe elrohant velük
a vonat, ordítva száll a hang felénk, az összekeveredett tíz-húsz
bakanóta zeng-harsog a levegőben, viszi a mozdony az éjszakába ezt a
félelmetes vas-hangszert, ezt a vágtató orgonát: a háborúba rohanó,
éneklő vonatot. Egyre messzebbről zúg. Aztán vége.


ÚTON, ÉSZAKRÓL DÉLRE

Nowy Targ, november.
Három napig csudálkoztam Altsandecben, a hol a haditudósítók laknak.
Végre sikerült a főtéren, egy tiszta kis szállodában rendes szobát
kapnom. Este hurczolkodtam be, rendberaktam a holmimat, egy kicsit
kinéztem az ablakon a galicziai hegyek felé, a melyeket most látok
először életemben. Itt vagyok a háborúban, a front mögött, és fáradtnak
érzem magam Budapest éjjel-nappal tomboló háborús lármája után ebben a
nagy esti csöndben. Aztán a közös vacsorához mentem, a hol a hozzánk
beosztott tisztekkel vagyunk együtt, Mózes Finder vendéglőjébe. Ott
felállt a kapitány úr, térparancsnokunk és kijelentette, hogy ma éjjel
három órára mindenki csomagoljon be, fél négyre a főtéren lesznek a
kocsik, a melyekkel a legközelebbi vasútállomásra megyünk, négykor
indulunk, ötkor vonaton ülünk és megyünk egyenesen Szerbiába.
Feldzeugmeister Potioreknek nagy sikerei vannak a déli harcztéren,
boldog vagyok, hogy odamegyünk. Mégis, miért oly hirtelen? Vacsora után
becsomagoltunk és elhatároztuk, hogy nem fekszünk le, ébren maradunk
indulásig. Ezt az időt H. borkereskedő helyiségében töltöttük, ez volt
Altsandecben az egyetlen hely, a hol reggel háromig lenni lehetett. Egy
üveg jó bort kértünk, a zsidó és lányai nagyon izgatottak voltak, nem
szerették, hogy elmegy innen a sajtóhadiszállás. Háromnegyed háromkor az
üveg borért még mindig izgatottan hatvan koronát kértek. L. urat, egy
erélyes kollégánkat biztuk meg a tárgyalással. Rövid, de igen heves
harcz után megelégedtek negyven koronával. Tőlük hallottam, mint a
hirtelen áremelkedés egyik okát, hogy az általános visszavonulás el van
rendelve és Przemyslt újból körülzárták az oroszok. Háromkor lámpákkal
botorkáltunk a főtéren a kocsik közt, felrakodtunk, négykor elindultunk.
Koromsötét volt. Három nappal ezelőtt még Budapesten voltam, most nem
értettem az egészből semmit, de az volt az érzésem, hogy most az oroszok
elől megyek valahova. Talán nem is annyira azt, hogy megyek, mint inkább
azt, hogy visznek. Amióta katonai fennhatóság alatt vagyok, semmi
önállóságot nem érzek, furcsa, de így van; nem megyek, hanem visznek,
nem látok, hanem mutatnak valamit. Keresztülhajtottunk a
főhadiszálláson. Egy kopár kert mögött egy háromemeletes ház minden
ablaka éles fényben ragyogott. A főparancsnokság épülete volt. Álmosan
és fáradtan kerültem a vasúti állomásra, a hol megint hallottam: az
általános visszavonulás el van rendelve. Túlon-túlzsúfolt vonatra
kapaszkodtunk fel a menekültek rettenetes lármájában, nagy zavarban. Egy
beteg kapitányhoz kerültünk négy kollégámmal. A kapitány minden
képzeletet meghaladó módon köhögött. Egymás nyakán ültünk. Az amerikai
haditudósító elővette szivartárczáját és megkinált bennünket. Mind a
négyen vettünk tőle egy-egy szivart. Aztán felnyitotta
öngyújtókészülékét és odaadta egy magyar kollégájának. Ebben a
pillanatban a kapitány ismét leírhatatlanul elkezdett köhögni. A magyar
becsukta az öngyújtót és zsebretette a szivart. Mind zsebretettük a
szivarokat. A kapitány azt mondta: «ich danke, meine Herren». Az
amerikai kiment a folyósóra szivarozni. Akkor épen állt a vonat, az őszi
napfölkelte szomorú kék világossága áradt el a galicziai dombokon, sehol
egy embert nem lehetett látni. Kis állomáson álltunk, mellettünk egy
tehervonat tele a háború szemétjével, sáros, összetört szekerekkel. A
dombok és mezők már téliesek, kopaszak, nagyon hideg van, az összetört
szekerek rúdjai és kerekei összedobálva, feketén rajzolódnak a bánatos
hajnali égre. Kakasok kukorékolnak, de hogy hol, arról sejtelmem sincs,
mert sehol, semerre egy ház, vagy emberek nyoma nem látszik. A dombok
idegenek és nem szelidek, valami vad daczosság van e sötét, vizes
hajnalon a galicziai tájon. Az állomáson sehol egyetlen egy embert sem
látok, se utast, se vasúti tisztviselőt, se őrt, senkit.

Ujvidék, november.
Utazunk, nagy megállásokkal megyünk lefelé, Szerbia felé, sokan vagyunk,
egy csomó külföldi ujságíró, sőt egy amerikai ujságíró-hölgy is van
velünk. Nem szimpatikus dolog: ez a hölgy ulánusblúzt visel és
ulánus-sapkát hord, a katonáknak, a sáros, véres, elcsigázott
sebesülteknek mosolyogva szalutál. Borzasztó jól érzi magát ebben a
különös mulatságban. Ujvidékre nagyszerű hírek jönnek a szerbiai
előnyomulásról. Várjuk az engedélyt, hogy Mitroviczán át a Macsvába
mehessünk.

Pétervárad, november.
Megnéztük a péterváradi erődöt, délután pedig elbúcsúztunk a monitortól,
a mely Belgrád felé indul. Elmaradtam a csoporttól, hogy töviről-hegyire
megtanulmányozzam a gyönyörű új ágyút, a melyre oly nagy feladat vár.
Végre kisütött a nap meleg volt, az ágyú működését annyian mutatták,
hogy nem is láttam tőlük az ágyút. A legszebb pillanat az volt, a mikor
egy szőke ujpesti fiú kinyított egy kis csapóajtót és le lehetett nézni
a hajó fenekébe. Úgy feküdtek ott a shrapnellek, mint egy finom úr
pinczéjében a pezsgőspalaczkok, egymáson. Akkorák, mint a
pezsgőspalaczk, a kupakjuk is ép olyan fényes. A gránát zord, fekete
vaspalaczk. A gránát egyáltalán – mint itt tapasztalom – mogorva,
kellemetlen valami, a mit senki se szeret. Még a saját gránátunkat se
szeretjük. A shrapnell a maga borzalmasságában is kedélyesebb valami,
mindenféle csúfneve van, bizonyos tekintetben lovagias ellenség,
felülről vág, van előle védelem. A matróz is símogatja, kedvesen mondja
neki: «savner». A gránát rombol, az: «disznó».
Büszkék, hogy már voltak tűzben. A hajónak semmi baja nincs. A
parancsnok kitalált valami nagyon ügyes lábvédőt – nem a hideg, hanem a
golyó ellen – ezt csinálják most az exponált helyeken. A tisztek is
büszkék: a parancsnokuk nagy kitüntetést kapott.
Nem cserélnek senkivel a világon, csak… a Marost irigylik. A Maros
olyasmit csinált, a mi a hadihajók történetében igazán páratlan eset: a
szárazföldön hadifoglyokat fogott. A tisztek mosolyogva magyarázzák,
hogy ilyen még sohase volt. De nem is lesz. Mert egyik hajó elfoghatja a
másiknak a személyzetét. De a víz közepén állani és a parton
hadifoglyokat ejteni…
Úgy történt, hogy a minapi harczokban, a mikor a Sabácztól Obrenovácz
felé haladó seregeinket a monitorok a Száván kisérték, a Maros is
elindult hajnal előtt a Száván lefelé. Sötét volt, a Maros lassan,
óvatosan haladt. Mikor világosodni kezdett, a tisztek figyelték a
partot. Ehhez nem kell látcső, a Száva itt még olyan széles sincs, mint
a Duna egyik ága a Margitszigetnél. A hogy néznek így át a tisztek a
szerb partra, egyszerre csak az egyik tiszt látja, hogy odaát, a folyó
hosszában fedezék van csinálva, a mely mögül szerb katonák kandikálnak a
hajó felé. A monitornak más parancsa volt, nem állhatott meg itt
verekedni a partvédő szerbekkel. A tiszt azonban kedélyesen, tréfából
átkiáltott hozzájuk, tölcsért csinálva a kezéből:
– Prodajte sze! (Adjátok meg magatokat!)
Most kómikus pillanat következett: az árokból kidugott katonasapkás
fejek mellett hirtelen megjelentek a fejekhez tartozó karok. A szerbek
belementek a dologba. Megadták magukat. A tiszt most megijedt a váratlan
sikertől. Átrohant a parancsnokhoz, hogy mit csináljon, igazán nem tehet
róla, de negyvenkilencz szerbet fogott. Így aztán úgy lett, hogy a
hajónak meg kellett állnia – elvégre ezt a jó fogást nem lehetett
elmulasztani – a szerbeknek ki kellett állniok a part szélére fegyver
nélkül és fölemelt karral, néhány fegyveres matróz a benzines csónakkal
egyik fordulót csinálta a másik után, mialatt a többiek a fedélzeten
arczhoz emelt puskával fedezték őket, majd a kis hadihajó tovább
gőzölgött a zsákmánynyal. A magyar part legközelebbi állomásán, a hol
népfölkelőink őrködtek, leadta a foglyokat, aztán eltünt Zimony
irányában.
A matrózok vigyorogva hallgatták az elbeszélést, egy kis fájdalommal az
arczukon, mint a gyerekek, a kiknek elérhetetlen hőstettekről mesél az
ember.
– Jó – mondom – majd fogtok még ti is szerbet.
Az ujpesti fiú a fejét rázza:
– Nem, uram… ilyen csak egyszer történik száz esztendőben… hát Isten
neki, mit csináljunk, ha nem velünk történt, hanem a Marossal…

Mitrovicza, november.
Itt várjuk most a hadseregparancsnok engedélyét, hogy végre eljuthassunk
a szomorú Macsvába. Az ellenséges föld szélén az utolsó magyar állomás,
a hol tanyázunk, a mitroviczai Kovács-kávéház. Az első pillanat képe, a
hogy belépünk: túlfűtött, füstös, hosszú szoba, a mely a hideg éjszakán
zsúfolva van emberrel.
Egy hosszú asztal, csupa tréntiszt. Egy kis asztal: orvosok és polgári
ápolónők. Külön-külön, de egymás mellett szorongva: sötétkék osztrák és
világoskék magyar autó-tisztek nyakig sárosan, három apácza, egy horvát