Egy haditudósító emlékei : 1914 november - 1915 november - 07

falu elcsöndesedett, Jágerszki ugyanazon az úton, a min jött, visszament
a századához. Írásba foglalta az értesüléseit és átadta a századosának.
A százados írásban jelentette azonnal az esetet a tábornoknak, ezt az
írott jelentést olvastam. Egy haditudósítónak is becsületére válnék az a
lelkiismeretes pontosság, a mivel Jágerszki az orosz ezredekben beállott
változásokat jelentette. Itt nincs hivatalos lassúság, a tábornok
azonnal ráírta a jelentésre, hogy ötven korona jutalom azonnal
kifizetendő Jágerszkinak és nyilvánosan megdicsérendő. Ez mind tegnap
este történt. Egy óra mulva már kezében volt Jágerszkinak a pénz, már el
is rohant vele, le Bobowába, a hol az ötven koronáért egy disznót
sikerült vennie a századának. Azt mondta, neki az ilyesmiért nem kell
pénz, legyen a dicsőség és a disznó is a századé.
Ez a disznó története. Miközben elmondták, már vágták, nyúzták,
nyársalták, sütötték.
– Hol van Jágerszki?
Nagy titkolózás. Nem kell kérdezni. Meglepetés készül, azt mondta: «ti
csak öljétek le a disznót, én mindjárt jövök.» Megint eltünt, mindenki
tudta, hogy megint elment arra a veszedelmes útra.
Délután az ebédnél ülünk, későn jöttünk le a divizióhoz, már fél négy
volt. Szembe velem Balassa Béla vezérkari alezredes ül. Egyszerre hoznak
neki egy csomó jelentést. Olyan lapokra vannak írva ezek a jelentések,
mint a távirati blanketták. Egyiket a másik után futja át. Aztán elém
teszi az egyiket.
Jágerszki honvédet, a mikor női ruhában öltözve második útjáról
visszafelé jött, az oroszok felismerték és agyonlőtték. Egyelőre nem
lehet érte menni, mert az orosz rajvonal előtt fekszik a hóban.
Gukkerrel fel lehet ismerni, daczára a női ruhának.
Ekkor kaptam meg az első kirándulásáról szóló jelentést is.
A század várt, várt a disznótorral, de mert Jágerszki nem jött,
félretettek neki, a többit megették. Most már a saját porcziója is árván
maradt.
– Igazi paraszt-gavallér volt szegény – mondja a tábornok – azt hallom,
a disznót olyan gavalléros szavakkal ajánlotta fel a századnak, hogy
érdemes lett volna leírni, a mit mondott.


A TŰZÉREK DOMBJAIN

Grybow, január.
A mozdonyhoz egy kocsit csatoltak az utolsó állomáson, a meddig a vonat
közlekedik. A vonat már nem jött velünk tovább.
– Meddig megyünk?
– A meddig lehet.
Félórát szalad velünk a mozdony, megáll egy kihalt állomáson. Sehol
senki. Végre jön egy vasúti tiszt.
– Kérem, – mondja a kapitányunk – délután ötkor visszajövünk, addig
várjon a mozdony.
Reggel nyolcz óra volt.
A vasúti tiszt mosolyog.
– Kapitány úr, – mondja – a mozdony nem maradhat itt délutánig. – Miért?
– Mert az állomás benne van az orosz tüzérség tűzvonalában.
Nem egészen kellemes.
– Hát jó… várjon az állomáson túl.
– Ott se várhat. Az egész vonal, a melyen az urak jöttek, tűz alatt áll.
A mozdony visszamegy és délután ötkor megint eljön az urakért.
Így utólag megtudni, – vizsgálom magamat – nem is olyan rémes érzés,
mint hittem.
Öten másfelé indulnak, én azt kérem, oda vigyenek, a hol magyar katonák
vannak. Egy budapesti gyáros – automobiltiszt – felültet a kocsijára és
már ott se vagyunk. Köröskörül hó. Meleg van, olvad. Gyönyörű idő.
Nagymessziről, mintha igen buzgón szögeznének ládákat.
– A míg itt a völgyben vagyunk, nem hallani nagyon – mondja az autótiszt
selypítve, mert a szájában van a fütyülő. – Majd ha kikanyarodunk oda
balra, akkor…
Zökkenünk, vágtatunk, farolunk, kapaszkodunk. Egyszerre balra fordul az
út. És hegynek megy föl. Mintha ablakot nyitottak volna ki, egyszerre
tisztán hallani mindent. Az autó megáll.
– Innen gyalog kell fölmenni.
A hátsó zsebéből kiveszi a revolverét, megnézi és a kabátja zsebébe
teszi.
– Minek ez?
– Vegye elő ön is.
Nem értem.
– Megtörtént már, hogy parasztruhába öltözött kémkedő orosz katonát
találtunk a front mögött.
Így indulunk fel a dombra, az országúton, a mely mélyen vágódik belé.
Jobbra, balra, mindenütt szűz hó. Csak az út sáros, olvadt. Most már nem
ládaszögezés, hanem tisztán ágyú. Háromféle hang: mélyen döngő, pedálos,
elnyújtott bömbölés: a taraczkok. Frissebb, visszhangtalan, vad,
erőszakos dobbanás: a tábori ágyúk. Tompa, mérges, szapora dobogás,
mintha dühös óriás toporzékolna egy nagy pódiumon: az oroszok. És a hogy
megyünk fel a szeliden emelkedő dombon, halotti csönd. Ismétlem és
fenntartom: halotti csönd, miközben csak a mi oldalunkon negyvennyolcz
ágyú dolgozik. Ime valami, a mit elképzelni nem lehet. Ez a vad,
erőszakos dobogás valahogy a hegyek fölött jár, mint a mennydörgés.
Alatta csönd. Hallom a csizmát czuppogni a sárban. És hallom a tisztet
nehezen lélegzeni, a hogy a dombot mászsza. Végtelen nyugalom. És
fehérség mindenütt, a hová csak nézek.
Tovább, fel a dombra.
Le kell térni az útról, most a hóban gázolunk fölfelé. Fölöttem tiszta
kék az ég, olyan égő kék, hogy csak a képeslevelezőlapokon ilyen kékek
az osztrák tavak. Egyszerre csak, fenn, a dombtető közelébe három
hófehérbe öltözött palástos alak áll. Körülbelül tíz-tíz lépésre állnak
egymástól, a középső kitárja a karját, mintha imát vagy beszédet mondana
a hegyekhez és a völgyekhez.
Patrouille, hóköpenyben. A középső jeleket ad egy másik dombra. Teljesen
új és áhitatos látvány ez a három ember földig érő fehér köpenyben,
fegyverrel a vállán. Mint pogány harczi papok állnak a dombon a végtelen
kék kupola alatt. A közelükben kékes füst száll fel a földről. Mintha
csodák várnának itt fenn. A füst olyan illatos, hogy meg kell állni, még
egyszer beszívni, szimatolni. Két-három lyuk a hóban, mindenikből ez a
tömjénes, finom, parfümös füst száll: a tüzérek friss fenyőt égetnek
földalatti lakásaikban, a hóból kis vaskémények állnak ki, ezekből jön a
gyantás, karácsonyos, tömjénes szent szag. Itt én hiába mesterkedem,
ennek az egésznek magától, a maga természetes első megjelenésében olyan
kétségtelen istentisztelet jellege van, hogy csak le kell másolni. A
szűzfehér dombtető… a három fehérpalástos alak… a gyantás füstölők… a
végtelen kék ég – és az orgona, ez a dörgő, bugó zengés, a mely a
hegyeken száll át elhalóan, mint a mennydörgés, vadul nekiindulóan, mint
a templomi orgona hirtelen basszusa… megyek tovább, észre se veszem,
hogy már a fedezékeknél vagyunk.
– Hohó!
Meg kell állni. Ha csak egy kicsit érteném a front földrajzát, talán
idáig se jöttem volna. De a biztonságnak az az abszolut érzése vitt
tovább, a mely a tudatlanságból fakad.
A bakák kidugják a fejüket a földből és bámulják a czivilruhát.
– Látja odaát azt a barna vonalat a hóban? Nézzen bele a távcsővel. De
az árokból.
Lemászunk a bakák közé az árokba és onnan átnézek. Barna vonal van a
hóban. A barna vonal mögött orosz katonák egy kötélre ruhát aggatnak,
szárítani. A barna vonal a hóban: az orosz lövészárok. Első gondolatom:
most látok először olyan eleven orosz katonát, a ki még nincs elfogva.
Második gondolat: épen olyanok, mintha el volnának fogva. A hogy a
távcsövön nézem, semmi különbség, csak épen hogy kisebbek.
– Miért nem lőnek rájuk?
– Nem lövünk. Most ők sem lőnek. Itt mind a két fél be van ásva, itt
nincs gyalogsági harcz. Csak a patrouille-okra lövünk. Most tüzérharcz
van.
Az orgona egy pillanatra sem szünetel.
Czigarettát akarok adni a bakáknak, kinevetnek.
– Az úr utasember, spóroljon vele. Nekünk annyi van, mint a szemét.
Mutatják, mi mindenük van. Az árokban kis kapuk vannak, azokon belül
szalmával bélelt kis szobák. A földdel borított deszkaplafonról szalonna
lóg le. A hadosztály tizezer csomagot kapott karácsony és újév közt. Nem
vinne rá a lelkem ilyet leírni, ha nem volna igaz: ezek a bakák, a kiket
itt láttam, pirosak, kövérek, egészségesek és jókedvűek.
A törzsorvos azt mondja, hogy az elmult héten három fagyási esete, egy
lőtt sebe és egy szúrt sebe volt mindössze. A szúrt seb a talpon volt. A
baka beleugrott egy szuronyba, a mely az árok fenekén feküdt. Láttam a
háború borzalmait és nem vagyok szellemi hadseregszállító, hogy csak
dicsérjek, de itt valaki nagy rendet tart, mert egyik század jobban
fest, mint a másik. Vagy talán a szünet teszi…
Most tüzérharcz van.
Bandukolunk oldalt, visszafelé, egy félórát. Puha, felázott szántáson
olvadó hó. Az ágyúkat bivalyok vontatták fel ide. Egy honvéd üteghez
érünk.
Az üteg hallgat. Földhányás mögött áll a hat ágyú, csak a torka néz fel
a földhányás fölé. Mögöttük szalma a földön. És megint két kis vaskémény
áll ki a hóból, akkorák, mint az útjelző czövekek. És megint az a
kedvesen áhitatos, gyantás, tömjénes templomi füst. Valahol messze az
ütegtől jobbra, parasztház a másik domb tetején. Annak a padlásán
gubbaszt a megfigyelő tiszt a távcsöve és a telefonja mellett. Az ágyúk
körül két tüzér.
– Szünetelnek?
– Dehogy kérem. Hanem, úgy látszik, most nincs czél.
Municziót csak czélra lőnek el. Az orosz lövészárok pedig most – álló
harcz idején – nem czél, mert a shrapnell nem árt neki, a gránátért
pedig szinte kár, mert rengeteget kell ellőni, a míg egy-egy pontosan
beleesik az árokba és ott megöl két embert. Az orosz se pazarolja ránk a
municzióját. Az ágyú csak akkor szól, ha valami czél kinálkozik: valami
csoport odaát, vagy valami orosz üteg, a melynek az állását sikerült
megtudnunk, vagy pedig ha valamely pontra «belövi magát», azaz kikeres
egy területet, a melyet fontosnak tart, hogy majd később, mikor szükség
lesz rá, ne kelljen keresgélni, hanem egyszerűen a most feljegyzett
számok megadásával akár vaksötét éjszaka is pontosan odataláljon. De
fődolog az egymás keresése és elpusztítása. Ezen dolgozik most
körülöttünk minden dombtetőn az orosz is, a magyar is. De mind a kettő
olyan kitünően rejti el az ütegeit, hogy nagy ritkaság, ha ágyú ágyúra
talál. Ez az üteg, a hol most állok, még a repülők elől is el van
maszkirozva egy kitünő ötlettel.
A földből egy lyukon kijön egy tiszt. Mond valamit, nem értem.
Visszamegy a lyukon a földbe. A két tüzér más lyukakhoz szalad és
bekiált. Egyszerre, mint a hangyák a fal tövéből, szaladnak ki a föld
alól egymás után, genzemarsban a tüzérek. A következő pillanatban már
ülnek az ágyúk ülőkéin, térdelnek a municziós szekrények előtt. A tiszt
megint kijön a lyukból, – ott benn csöndesen dudál a tábori telefon –
mond valamit magyarul, csak ezt értem belőle: ötvenhárom. A térdelő
tüzérek egy harapófogóforma eszközzel nekiesnek a shrapnell kupakjának
és csavarják. Ötvenhárom: ötezerháromszáz méter távolság. A hogy
szétnézek, már elrobbant az egyik ágyú. Rám kiáltottak, hogy nyissam ki
a számat. A tiszt újra kirohan a lyukból, mond valamit, most megszólal
az egész üteg. Mint egy skála, egyik rögtön a másik után, hat dördülés.
Azt mondják, az oroszoknál egyszerre lő sortüzet az üteg. Nálunk az a
szokás, hogy villámgyorsan, de sorban egymás után tüzelnek.
Lenn a völgyben mögöttünk két taraczk bömböl egészen másfelé fordított
csővel. Sehol semmi robbanást a levegőben nem látok, nagyon messzire
visznek a lövések, az oroszok pedig ebbe a mi irányunkba nem lőnek most.
Minden, minden meglepő itt, minden új és a lelket felduló, ez a dörgő,
morajló hegyvidék az égig ragadja a figyelő szivet, csak egyetlen dolog
rettenetes: a lövedék hangja, a mint kirepül az ágyúból és rekedten
visít fel a semmibe. Ennek az elnyuló, panaszos, sikoltó üvöltésnek
olyan erőszakos és olyan komisz a hangja, olyan kegyelmet nem ismerő,
olyan állati, azt merném mondani: olyan aljasan kárörvendő, hogy – azóta
már igen sokszor hallottam – mindig megborzadtam tőle. Egy hosszú hét
alatt az ágyúdörgést megszoktuk, ebédnél társalogtunk, éjjel édesen
aludtunk mellette, – de ezt a gunyos jajgatást fenn a levegőben, ezt nem
lehet megszokni. És ha csak egy ágyú szól, még rémesebb. Lehet, hogy
káprázat, de nem egyszer hallottam a shrapnellt fenn a magasban
hisztérikusan nevetni. Ez talán furcsa így leírva, de kínos igyekezettel
próbálom a papiroson visszaadni azt, a mit hallottam.
*
Délután ötkor – koromsötétben – vissza az állomásra, az egy kocsiból
álló vonatra. Egy tüzérőrnagy utazik velünk. Most már tudjuk, hogy
«Artillerie-Bereich»-ben gurulunk visszafelé, de senki nem érzi rosszul
magát. Ha egész délelőtt az ágyúk körül álltunk, miért lőjjön ép most
belénk az orosz? Lámpa nincs, szivarra sem szabad gyujtani. A mozdonynak
szikrafogója van és eszébe sem jut fütyülni. A tüzértiszt azt mondja,
hogy itt egyetlen egyszer talált egy ütegbe az orosz, a gránát négy
embert egyszerűen eltüntetett. Más veszteség ezen az óriási területen az
ő tudomása szerint eddig nem volt a tüzérek közt.
Megérkezünk haza, a vasúti állomásra, a hol két vaggonban lakunk. Hat
órakor már éjszaka van. Az az érzésem, hogy más levegőbe kerültünk. A
tüzvonalban valami erkölcsi légnyomás alatt áll az ember, ott feszültebb
az agy, merevebbek az arczok, rövidebbek a mondatok, halkabb és kevesebb
a beszéd, egyszerűek és szükségesek a mozdulatok. A hídépítő munkásokról
mondják, hogy a vízalatti vaskazánokban, a hol dolgoznak, úgy megszokják
az erős légnyomást, hogy este, mikor feljönnek, zúg a fejük, szédülnek,
kedvetlenek és vágynak vissza az erős presszió alá. Mikor a tüzértiszt
azt mondta, hogy most már künn vagyunk a tűzvonalból, rá lehet gyújtani,
egyszerre hígabb levegőben éreztem magamat. Valami kiábrándulás ez, az
eddig feszült idegek hirtelen lelohadása, kedvetlenség, bágyadtság – és
félelem. Félelem, most. És egyszerre a testi fáradtság érzése. Ott
eszembe se jutott.
Rövid vacsora egy kis táskából és elalszunk «otthon», a lakásul szolgáló
vaggonban. Messziről, a honnan jövünk, mint valami rendetlen
szívdobogás, szól az ágyú szakadatlanul. Most, vaksötét éjszakán lövik
azokat a pontokat, a miket nappal kinéztek maguknak.

Grybow, január.
Idesanyám…
Hamar kell följegyezni, a míg még forró ez a kis dolog, – aztán úgyis
elsöpri az ilyen csillogó port a történelem és a könyvek áradata, talán
a magam emlékezése is.
Most, a míg még zúg az ember feje ötnegyedórai szakadatlan ágyúzástól,
úgy hat, mint a borzalmak sötét hátterén hirtelen felrajzolódott színes
parasztvirág, ötlet, a hol a tréfa hirtelen a halál mellett terem és
belenevet a szemüregeibe. Jó, hogy most nem érzem: fontos dolog-e, vagy
olcsó kontraszt, legalább hamar leírom.
Egy kis domb mögött állunk, nehéz tüzérség közt. Úgy búvik az ember a
nagy taraczk mögé, mintha ott volna az élet a legnagyobb biztonságban.
Ez így van. Magyarázni nem tudom, másnak is ez az érzése. Az agyvelő azt
mondja, hogy az orosz nem az üres hómezőt akarja lőni, hanem épen ezt a
taraczkot, a mely mögött állunk. De a nagy hómező üres és a taraczk
mögött a tüzérek csoportja… ha minden ember itt áll, neked is ide kell
állnod… Ostoba érzés… a hol senki sincs, ott veszedelmesnek látszik, a
hol még öten vannak, együtt, összebújva, ott, Istenem, emberek vannak,
együtt vagyunk… itt mindenki olyan pontosan van informálva, mint a
tüzérezredes, és az ágyú mögött még sincs a félelemnek halvány árnyéka
sem. Milyen rossz lesz innen visszamenni, a behavazott országuton, a
mely orosz tűz alatt áll… itt kellene maradni egész éjszaka. Mintha ez
az ágyú nem állna orosz tűz alatt, csak azért, mert hatan-nyolczan
kuporgunk mögötte.
A gránát hangját kell egyszer megfigyelni, jól megfigyelni. De a taraczk
nagyon nagyot szól, úgy hogy mire az ember összeszedi magát a lövés
után, már a golyó messze jajgat a felhők közt. Majd a másik lövésnél.
Megint lehajtják a taraczk fejét, beletolják hátul a nagy gránátot. Most
a feje fölemelkedik, felnéz az égre. A taraczkok mindig az eget lövik.
Most figyelni fogok. Hátramegyünk tíz lépést. A lövés pillanatában
senkinek sem szabad az ágyúnál állni. Egy tüzér fogja a kötelet. Várunk,
Ez a baj. A várt lövés nagyobbat szól, mint a mit az ember beszélgetés
közben, váratlanul kap. A tiszt a telefont tartja a fülénél. Csöndesen,
mint: «jóestét», mondja:
– Schuss.
A tüzér meghúzza a kötelet. De most nem fogok törődni a durranással.
Most csak a gránátot akarom hallani.
Hiába minden. Mire a durranás után kidugul az ember füle, már fenn
énekel a gránát hosszú és rövid _u_ és _i_ hangot. Eszembe jut
újságczikkek hangutánzó erőlködése, hogy hogyan mondja a gránát: iiii…
vagy uuu… iii… megvallom, szégyenletes és ostoba ambiczió, papirra
lekottázni a süvítést. Hogy majd egy éltes fogorvos vagy neje olvassa
otthon a feketekávéhoz, hogy a gránát azt mondja: ujjujjujiii… vagy
talán azért, hogy milyen irodalomtörténeti pillanat az, mikor író úr
személyesen, saját fülével figyeli a gránátot… Ma délután legalább két
millió embernek pont a feje tetejére czéloznak az ágyúk a gránátokkal.
Mit bánják azok, hogy u-t mond-e, vagy i-t? És én itt már majdnem
kottáztam. Ordináré mesterség. Jó, hogy idejekorán rájöttem.
Hát állok ott a nagy biztonságban és csöndesen szégyenlem magamat.
Mellettem áll K. vezérkari kapitány, gyönyörű szőke «Kriegsbart»,
hadiszakáll az arcza körül. Most már nem kottázok, de a fülem
önkéntelenül kiséri ezt az undok, aljas jajgatást a felhők közt. Az ő
füle is. Mindenki figyel. A tüzérek is hallgatják a repülést. Előttünk
dombok, hegyek. Nagy csönd. Már messze suhog. Várás. Már nem hallani.
Hosszú csönd. Aztán egyszerre a hegyek mögött csattan egyet, mint a
becsapó villám.
– Beütött.
A néma, merev csoport megmozdul, sürög-forog, már hozzák az újabb
gránátot. Beszélgetés, egy tüzér hangosan fütyörész.
A kapitány a karomba kapaszkodik.
– Ezeknek a nehéz gránátoknak – mondja – olyan hatásuk van az emberi
idegrendszerre, hogy ezért magáért érdemes nehéz ágyúkat gyártani. A
nehéz tüzérség előbb a katona idegrendszerét lövi agyon, csak aztán
magát a katonát.
– A gránát?
– Az.
Nem értem.
– Várjunk egy kicsit – mondja.
Megint hallani, halkan, mint «jóestét»:
– Schuss.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Repül, suhog. Várás. Csattan a hegy mögött.
– Rendben van. Úgy értem, hogy a nehéz gránát az énekével teszi tönkre
az idegrendszert. Ez valami különös varázs… hiszen látja, itt, ezek a
tüzérek, a kik hat hónap óta egyebet se csinálnak, mint ebből a
tarackból lőnek, ezek is hallgatóznak, ezek is utána lelkendeznek ennek
a csúnya visitásnak… hát most képzelje el, milyen feszülten figyelik ezt
az éneklést azok, a kik ezt a gránátot kapják.
– Várjon – mondja.
Nagy messze előttünk, lenn, a domb túlsó végében, a hol szűzen fekszik a
kárpáti hó, – de olyan messze, hogy szabad szemmel alig látni – fehér
porzás vág a magasba, már egy félóra óta. Oda lő az orosz, legalább ezer
méterre előttünk. A hó felrobban a délután homályában, felvágódik a
levegőbe, aztán visszahull.
– Orosz gránát?
– Az.
Itt úgy durrog, csattog az ember körül, hogy mindeddig azt hittem,
minden durranást mi csinálunk. Mintha orosz tüzérség nem is volna a
világon.
– Odalőnek, – mondja – mert azt hiszik, ott vannak a gyalogsági
állásaink. Egy hét óta lőnek már oda.
Nem folyton jön, tízperczenkint löki fel a fehér hófelhőt az orosz
gránát.
A kapitány fülel:
– Nem hallani a zúgását.
Csak a hogy csattan, azt hallani. A hogy énekel, az már ide nem
hallatszik.
– Azt hittem, – mondja – fogunk valamit hallani az énekéből is. De ahhoz
messze vagyunk, hála Istennek. Ennek a háborúnak ez az egyik nagy
újdonsága. Az ének, a mely öl… Az igazi, messzevívő nehéz ágyúk ebben a
háborúban mutatkoztak be. Sokat írnak és beszélnek a felrobbanó gránátok
óriási «morális» hatásáról. A robbanás zaja, az égnek csapódó
földdarabok, füst, por, földindulás… ezt mind tudjuk. De az idegrendszer
akkor megy tönkre, mikor a katona már ismeri a gránátot, mikor már
kitanulta a hangját, mikor már hallja messziről jönni, a hogy a
levegőben fenyegetően dudolva, trillázva száll feléje, mint valami
lomha, vad madár.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Schuss.
Csönd. Várunk. Csattanás.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– A mikor a katona már sokat volt ágyútűzben, akkor egyre messzibbről
ismeri meg a gránát hangját. Az egész csak másodperczek kérdése. De én
álltam egy távcső mellett egy tüzérbrigadérossal, a ki a hang után
pontosan megmondta: «ez rövid lesz». Bamm, – már le is csapott, rövid
volt. De az a másodpercz, vagy fél másodpercz, – nem tudom – a mely az
első énekhang és a «bamm» közé esett, ez egy szomorú esztendő volt. E
közé a két pillanat közé esik egy kis nóta fenn a levegőben, a mely
végighegedűl az ember összes idegein, ráér megfeszíteni, megkínozni,
megszólaltatni minden szál ideget, – nem tudom, egy másodpercz, egy
tizedmásodpercz, vagy talán tíz egész másodpercz, – ezt csak az tudja, a
ki nem hallotta – de az bizonyos, hogy ideje van minden idegszálamat
külön felkeresni és megzengetni, – oly kínzóan, hogy a mikor már robban,
akkor már nem is törődöm vele. A brigadéros, a kezét a fülénél tartotta,
úgy figyelt. Egyszer sem tévedett. Egyszer azt mondta: «ez a miénk». Ezt
hirtelen, vad gyorsasággal mondta, egy szóba, így: «zamjenk». Bamm – már
le is csapott, televágott minket sárral, porral, földdel, a háromlábú
távcső felbukott, köptem a földet, törültem a szememet, a brigadéros a
gyepen ült és nevetett, levágta a légnyomás. A közelünkben vágott le a
«zamjenk», igaza volt. Akkor azt hittem, csak ő érti ilyen jól a nehéz
gránátok énekét, mert tüzérségi szakember. De azóta rájöttem, hogy
minden közkatona kitanulta már. Kuksolnak a bakák a lövészárokban és
figyelnek. Jön és énekel. Egyszerre mondják: «rövid». Vagy: «hosszú».
Vagy: «na ezt megkapjuk». De ez az, a mi az idegeket tönkreteszi. Ezek a
pillanat-várakozások gyilkosan hatnak. A könnyű gránát hamar jön, alig
süvit egyet, már robban. De a nehéz gránát lassan jön, legalább is úgy
hallani, mert hangosabban énekel és már messzibbről jelentkezik. Hát
tovább tart a feszült figyelés, a rettenetes gond, hogy rövid-e,
hosszú-e, vagy: a mienk. Már most…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Schuss.
Magam is ellenőrzöm. Jó volt. Felrobbant.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Már most ez ellen tenni kellett valamit. Ez a folytonos drukkolás,
várás, gibiczelés fel a levegőbe… ez még a mi egészséges bakáink idegeit
is megtámadta. A robbanást megszokja az ember, ez nem bántja, a míg
közvetlenül mellette nem robbant. De ez a feszült figyelés arra a vékony
kis nótára… nap-nap után… ezek az évekké nyujtott másodperczek… a melyek
egyszerre száz-kétszáz-ötszáz embernek csavarják fel az idegeit… A mi
embereinket B… és S… körül nagyon megviselte a nehéz orosz tüzérség. Nem
is a találataival, csak a zenekisérettel. Ott már torzult arczok
figyeltek fel a felhők közé, csupa megkínzott, kitanult hang-szakértő.
Az ilyet nem lehet napokon át elviselni. Csinálni kellett valamit, hogy
a nehéz gránáttól elvegyük ezt az előnyét… hiszen elég hatása van, ha
robban… Hát kiadtuk parancsba, hogy nem szabad odafigyelni. Nem volt
szabad gibiczelni a jajgató vasmadárnak. Tudjuk, hogy a magyarok
szeretnek énekelni. Azt mondtuk: énekeljenek. Akkor a magyar bakák
elkezdtek énekelni, a mint az első nehéz orosz gránát megjött. Ezeket az
önök jó, vidám, ropogós «tschardasch» nótáit… Mozdulni egyikük sem
mozdult az árokban. A mikor robbant a gránát, akkor egy pillanatra
elhallgatott a nóta, de a következő pillanatban megint bevágtak,
frissen, hangosan, túlénekelték a repülő gránátot, azontúl már senki sem
várta a közeledő suhogást, senki se fogadkozott, hogy az «ulululu» azt
jelenti, hogy mögénk megy, a «hujujuju» azt teszi, hogy előttünk robban
és a «hulljuhulljuhullju» pont nekünk szól. Mikor az elsőt dobbant a
hegyek mögött a nehéz orosz tüzérség, felrikoltott egy magyar altiszt
ajkán az ének, hirtelen végigharapózott az árkokon és hullámozva zengett
az egész állásban a magyar nóta, furcsán, mint a mikor énekelve
masiroznak a katonák és az eleje egy taktussal előbbre van, mint a vége…
ez nagyszerűen bevált. A népies nóta védőleg takarja el a katona
idegeit… otthon talán nem is tudta, hogy vannak idegei, itt meg dalolnia
kellett, hogy elfelejtse.
Hallgatom ezt a derék osztrák katonát, a ki így ráborította a magyar
nótát a magyar parasztgyerek lelkére, a ki énekelteti őket valami baj
ellen, a mit nem is ismernek.
És ez az ártatlan nótázás a lélek beborulása ellen, ez az a színes
parasztvirág, a mi hirtelen felfeslik előttem a sötét háttéren… ez a
vidám dalolás az orosz gránátok közt… az ember látja ezeket a földből
félig kidugott fejű, kipislogó, kedves parasztfejeket, a mint teli
tüdőből vágják a bakanótákat… eszembe jut mind, a mit itt hallottam:
«írtam a királynak…», aztán «Szeged felől gyön egy üjeghintó» – és az a
sok, sok, a mi mind így kezdődik: «idesanyám» – az a sok jó,
kurjongatós, szívet jól marokra-fogó idesanyám, a ki «bemén Egerbe», a
ki türi, hogy «én is közibük állok», az a jó idesanyám, a ki
megbizásokat és tanácsokat kap, hogy «mondja meg annak a jánynak» – és
«ne sirasson» és «ne keresse a fejfámat» – a ki «engedjen el a bálba», a
ki «… majd gondol rád, rózsalevél lesz a párnád» – és mind ez a sok
naiv, öntudatlan, könnyesmosolyogva énekelt «rózsám» és «babám» és «falu
végén» és «jutok én még eszedbe» és megint «idesanyám» és újra
idesanyám, a mitől végig édesen zeng egy fél év óta ez a sáros, piszkos,
büdös, véres nyomorú Galiczia – most, hogy itt állok és folyton a
fejembe vagdal az «eigene schwere Artillerie» és hogy egy jóakaratú
osztrák kapitány magyarázza a «k. und k. Armee» gránátok közt daloló
magyar bakáinak lélektanát, – felénekel már régen, régen nekik ajánlott
öreg budapesti szívemben ez a sok egyszerű kis nóta, felénekel bennem az
ő nagy, szűzi paraszt-ártatlanságuk, úgy hogy nemcsak a gránát zúgását,
de az elsütött tarackot se hallom tőle. A kapitány sohase fogja
megtudni, miért oly fontos nekem a nehéz gránátok hangjából származó
ideghatásnak az illető vidékek népies énekeivel való mérséklése, nekem
most dolgozhatik egyszerre mind az egész nehéz tüzérsége mind a három
császárnak, ha ezekre a kisfiús tekintetű, őszinte, kedves, katonaruhás
parasztgyerekekre gondolok, a kik ki se tudják mondani ezt a helyet, a
hol vannak, de a modern háború veszett tüzében kuksolnak, pislognak és
beleéneklik a romlatlan szívüket a hófelhős Galicziába, – tán nem is
tudják, biztosan nem tudják, hogy ezzel az orosz császár nehéz gránátjai
elől védi az idegrendszerüket az idesanyám.
Nem tudom, most igazán nem tudom itt Grybowban, az állomáson, anekdota-e
ez, vagy a mi történelmünk?


ESTÉK A FRONT MÖGÖTT

Grybow, január.
A lakásunk két vaggon a grybowi állomáson. Ez a végállomás, a vonatok
nem mennek tovább. Az állomás végére toltak bennünket, ott élünk napok
óta, onnan járunk ki a honvédek frontjára. Most hideg napok járnak és
éjjel keresztül fúj a hegyi szél a vaggonokon. Tehervonatok gyakran
jönnek, este kémlelő szemmel nézünk végig a vasúti síneken, jön-e valami
jó meleg mozdony. Nagy öröm, ha a völgyből fölfelé hallunk szuszogni
valami municziós vonatot. A mozdonyt megkérjük: úgyse megy innen tovább,
töltse velünk az éjszakát, a municziónak úgyse kell az ő melege.
Ilyenkor a mozdony elszalad, visszajön, csattog a váltókon, végigrobog
egyedül az állomáson, kaczérkodik velünk, mintha el akarna menni, aztán
egyszerre lassan megjelenik a két vaggon mellett. Gyöngéden meglöki
őket, aztán bekapcsolja a gőzfűtést, ma éjjel melegben fogunk aludni. A
mozdonyvezető jóéjszakát kíván és elmegy az állomási épületbe. Mi
levetkőzünk és elhelyezkedünk, ünnepeljük a fűtést. Egyszerre alulról a
völgyből nagy lármát hallok. Előbb dörömbölést, aztán hosszas
ordítozást. Fölkelünk, az ordítozás nem szűnik meg. Le kell menni,
megnézni, mi az. Itt lenn a völgyben, – minden reggel sokáig nézegetem –
a hóban hat szép fényes tábori ágyú áll egymás mellett, rendben,
mindenik mögött a lőszerkocsi. Reggel mindig az ágyúk körül szalonnáznak
a tüzérek. Odébb – innen a magasból reggel nagyszerűen látni – a hóban
nagy és pontos barna kör van. Ott szokták sétáltatni párosával a
tüzérlovakat. Egy pihenő üteg ez, a melyet kivontak a frontból, itt