Egy haditudósító emlékei : 1914 november - 1915 november - 11

várok, lehet jó husz percze, egyszerre csak messziről, a fehér út
közepén egyedül jön egy katona. De ténfereg, dülöng, mintha részeg
volna. Nézem, egyre közelebb jön. A lámpa alá ér, látom, hogy fez van a
fején, bosnyák. Nyurga, görbe nagy legény, puska a vállán. Tántorog
megint, egyenesen felém jön, majdnem rám dül. Megáll közvetlen előttem,
sokáig néz rám, nem szól. A balkarja fel van kötve. Végre megszólal,
olyan gyönge, rekedt hangon, hogy alig hallom:
– Spitál.
Szétnéz, hogy merre van a spitál.
Nem tudom, de mondom neki: «Kommens», elindulok vele. Megáll, rám néz,
hirtelen félrerántja a száját, összehúzza az egész arczát, orrát,
szemét, mindenét, mintha nagyon savanyut harapott volna, a bekötött
karjára mutat:
– Tut sehr weh. Dum-dum.
A kendőn már átizzadt a vér.
A kommandó előtt, a Hungária-szálloda kapujánál vörös lámpa és szuronyos
őr. Odakiáltok a sötétbe:
– Merre van a kórház? Egy sebesült van itt.
Azt mondja a bosnyák:
– Zwelf kilométer.
Ennyit gyalogolt széttört karral. Már tudom, mért dülöng.
A sötétből egy hang felel;
– Ki keresi a kórházat?
– Egy sebesült! – kiáltom a bosnyák helyett. – Dum-dum sebe van!…
Már lármázni akarok, felháborodva, már benne vagyok az
igazságtalanságban, a mibe mindig beleesik az ember, ha egyetlen
individuum sorsát nézi közelről a háborúban, már – hopp – a fejemben a
vér, menjünk panaszra a tábornokhoz, most éjjel, majd ő…
A hang a sötétből:
– Jöjjön ide a sebesült. Ezredorvos vagyok.
Felcsillan a villanylámpája. Vacsoráról jön, szivar a szájában.
Karonfogja a szegény bosnyákot, a ki két fejjel nagyobb, mint ő, úgy
vezeti el. Eltünnek a sötétben. Még jajgat messziről egyet a bosnyák,
úgylátszik az orvos megtapogatta a beteg karját. Aztán csönd.
19. Még egyszer ki az országutra, várni a másik szánkót. Nem jön. Nagy
csönd van, most megenyhült az idő, nincs hideg. Sétálok. Az az egy
villanykörte világít a templomnál, szemben a szállodával, a hol a
hadtestparancsnokság van. Aczélszínű téli éjszaka. Ide már nem hallik az
ágyú. Megállok, figyelek a hegyek felé, semmi nesz. Se ágyú, se a szánkó
csengője. Visszanézek, egy katona-alak jön ki magányosan a parancsnokság
épületéből, lassan megy a templom felé, a villanylámpa sárga fénykörében
megáll, rágyújt. Aztán hátratett kézzel igen lassan fel-alá sétál a
templom előtt, egyedül, elgondolkozva. Mikor fordul, látom a nyított
köpenyegében a piros bélést. Indulok hazafelé. Udvariasan fogadja néma
köszöntésemet. Messziről visszanézek: álldogál, szivarozik, elmélázva a
hegyek felé néz sokáig.
A tábornok.


BÁRTFAI EMLÉKEK

Bártfa, február.
Szinházégés Bártfán.
Egy innen elmenekült jobbfajta ember lakásába kvártélyoztak be, a melyet
az oroszok teljesen kifosztottak. Három nagy szoba egy-két darab
butorral. Az egyik szoba tiszta fehér, egy kis gyerek vaságya van csak
benne. És a vaságy mellett, a sarokba lökve egy gyerekszinház, piros
kortinával, arany portáléval, a kortinán arany lant. Díszlet, a mit meg
kell fordítani, akkor a hátán mérgeszöld erdő van. De így, ha felgördül
a függöny, a szin: lovagterem, a háttérben oszlopok. Bejáratajtó
középen. Ajtó jobbra és balra a többi termekhez. Balról, elől, a falon
kép. Jobbról, elől, vasba öltözött vitéz. A bejáratajtótól jobbra és
balra ablakok, a melyeken át a várudvarra látni. Mikor a függöny
felgördül, a szinpadon nincs senki. A háttérből erős ágyúdörej
hallatszik, alighanem Zboró felől, a hol két Landwehr-hadosztály
fekszik.
A lakás három szobájában rettenetes hideg van, az ablakok ki vannak
törve. Gyönyörű nagy cserépkályha van az egyik szobában, de fát vagy
szenet sehol, drága pénzért se lehet kapni. Az Etappen-Commandóról
visszajön a szolga, Infanterist Nowosat, ott se kapott fát. Mind a
ketten át vagyunk fázva, a dolog kedélytelen. Nowosat ránéz a szinházra.
«Próbáljon a vendéglőben venni fát» – mondom neki hirtelen. Azt mondja,
ott már volt, kinevették. Folyton a szinházat nézi. Aztán int a kezével:
«Ez talán csak egy perczig égne, az a nagy kályha meg sem érzi.» Mint
egy hóhér néz az ágyra, de a mi deszka azon van, az kell az alváshoz.
Más úgy sincs rajta. A szekrényt kinyitja, sejtem, hogy polczokat keres.
De pechje van, mert ez ruhaszekrény, függő ruhának. Tehát meggyújtjuk a
földön a spirituszlámpát és a hogy annak száll fölfelé a melege, a
tenyerünket föléje tartjuk. Aztán a szó szoros értelmében megmosakodtunk
a meleg levegőben, a kezünket dörzsöltük benne, aztán merítettünk belőle
és az arczunkat, fülünket mostuk melegségggel.
Este nyolczkor egy magyar csendőrfőhadnagytól kaptam négy hasáb
keményfát. Nowosat hazavitte. Tizenegykor hazamegyek a
hadtestparancsnokság tisztjeitől, a szoba ép oly hideg, mint volt, de a
kályhában ropog, pattog a tűz, a kályhaajtó nyitva van, ragyog.
Lefekszem ruhástól az ágy-vázra, nézem a tüzet. Egyszerre a sarokba
nézek, nincs ott a szinház. A piros kortina fekszik ott az arany
lanttal, összegyűrve, mint egy eldobott zsebkendő. «Aprófa kellett –
mondja Nowosat – hogyan gyulladt volna meg ez a négy vastag, vizes
hasáb?» A száját törli a kezefejével, e pillanatban egy rossz macska
benyomását teszi rám, a ki felfalta a kanárimadarat, a melynek csak
tollai hevernek ott a sarokban. Most elégülten nyalja a száját.
Hallgatunk mind a ketten, az ágyú még mindig tompán dörög Zboró felől
ehhez a hangulathoz, a mely a nagyon nagy betűkkel nagyon kis gyerekek
számára nyomtatott képeskönyvekre emlékeztet. Sötét van, a plafonon
piros tűzfényfoltok lobognak, az ablak a térre nyílik, itt trén
táborozik hatalmas tüzek mellett a nagyon régi, tornyos városháza körül.
A kályhában ég a bártfai színház, a csendőrtiszt vizes hasábjai
sziszegnek, szinte énekelnek. Félálomban nézek, hallgatózom. Egyszerre
egy koppanás. Nowosat óvatosan a földre döntötte a ruhaszekrényt,
kinyitja az ajtaját és belemászik. Kidugja belőle a fejét és jojczakát
kíván, azt mondja, a szekrényben, a saját melegében fog aludni. Vigyorgó
sunyi paraszt-arcza pirosan ég a kályha fényében. Aztán hirtelen
eltűnik, puff, magára csukja a szekrényajtót. Még látom, a hogy az ajtó
egy kicsit fölemelkedik, Nowosat kidugja a nyíláson a bajonettjét és
kipeczkeli vele egy kicsit az ajtót, hogy levegőt kapjon. Most ez a
szurony villog az égő szinház fényében, lenn a téren csöndesen énekelnek
a trénkatonák. Az ágyról lehajolva a kályhaajtó fényénél újra elolvasok
egy hosszú táviratot, a mit reggel kell feladnom az ujságomnak:
Alsópagonynál és Hutasnál visszavertük az oroszokat. Kilenczszázhetven
halott és ezerhétszázötven fogoly.

Bártfa, február.
Rövid táviratot küldtem haza, jelentettem, hogy az Eperjes – Bártfa –
Zboró-vonaltól északra az orosz támadások meghiusultak. Nemsokára a
hivatalos jelentés hírül adta, hogy az orosz támadások ezen a vidéken
«összeomlottak». Már másnap reggel fenn a hegyek közt, a helyszínén volt
alkalmam látni, mit jelent ez a szerény és egyszerű kifejezés:
«összeomlottak».
Ezeken a legmelegebb napokon két olyan támadás volt, a melyeknek a
részleteit tudom.

I.
Az oroszok estefelé a völgyből megtámadtak egy hegyet, a melynek a
völgyre néző lejtőjén, de fönn, a hegygerincz közelében vannak a mi
árkaink. A hó olyan magas, hogy a gyalogosok számára lapáttal kell utat
vágni. Ilyen úton haladva fölfelé, az ember úgy érzi, hogy mély árokban
megy, mert ágaskodni kell, ha jobbra vagy balra ki akar nézni a
hómezőre. Meredekebb helyeken lépcső van vágva és keményre taposva a
hóba. Így lehet feljutni a mi árkainkhoz, de ugyanilyen az a lejtő is, a
min az ellenség a másik oldalon támadott. Felülről jól lehetett látni,
hogy az oroszok hat, egymás mögött szabályos távolságba rendezett
rajvonalban törtettek felfelé. Minden első sorbeli orosz katona mögött
tehát még öt jött. Ennek az értelme az, hogy az első, vagy az első és
második katona a halálnak van szánva. Ezek törik a hóban az utat a saját
testükkel, ezek gázolnak előre és hegynek fölfelé, hol mellig, hol
vállig érő szűz hóban, és a másik három már abban a vájatban jön, a mit
az első kettő a testével csinált. A mi tisztjeink nyugodt czélzásra,
hidegvérre intették a stájereket, a kik az árkokban voltak. A sötétedő
estében egészen tisztán voltak láthatók a fehér alapon fölfelé törtető
sötét figurák, és így a kitünően czélzó stájerek az első sort egyszerűen
leszedegették. Itt nem volt sortűz, itt lesben álló vadászok ráértek
néha kétszer-háromszor újra czélbavenni az egyszer elhibázott
szerencsétlen oroszt.
Most a második és a harmadik sor törte tovább havat. Ezek azonban sűrűbb
vonalra szorultak, s ekkor a mi árkainkban megszólaltak a gépfegyverek.
A gépfegyverek kezelői azt mondják, hogy az oroszok alig-alig lőttek,
hiszen lövöldözés közben a hóban kellett felfelé bukdácsolniok, úgy hogy
a géppuskások nyugodt lassusággal, jól czélozva a legszélső baloldalon
álló orosztól a legszélső jobbon állóig végigöntözték golyóval a
rajvonalat, úgy hogy az első három sor egy szálig mind a hóba bukott.
Ezután a maradék három sort, a melynek egy része már visszafelé kezdett
bukdácsolni, a legsűrűbb gépfegyver és puskatűz alá vették és addig
lőtték, a míg minden el nem csöndesedett, a míg mozgó alakot a lejtőn
többé nem lehetett látni. Nagyon kevesen menekülhettek csak vissza, a
völgybe.
Tisztjeink katonailag az ilyen támadást egyszerűen nem értik. Nem
magyarázható másképpen, mint egy kegyetlen parancscsal, a mely ezt a
támadást «minden áron» rendelte el, sürgönyileg valahonnan, a hol ennek
a terepnek a nehézségét nem ismerve rendelkezik egy kiméletlen tábornok.
A hat rajvonalat egy bátor szibériai hadosztály századai alkották.
Másnap behozott foglyok, a kik jelenlétemben vallottak, pontosan
elmondták ennek a támadásnak ezt a történetét és azt, hogy abból a három
ezredből, a mely támadott, összesen hatszáz és egynéhány ember jött
vissza. Ezt a számot körülbelül negyven fogoly vallomásából állítottuk
össze, a foglyok különböző századokhoz tartoztak, külön-külön kerültek
kihallgatás alá és a legbecsületesebben mondták meg a számokat, egy-egy
századnál alig volt öt-hat embernyi különbség. Ugyanekkor vezérkari
tisztek reggel a lejtőn kilenczszázhetvenhárom halottat számoltak össze
az erdőszélig. A völgyben erdő van, oda nem láttak be. Azt mondták:
– Ez a lejtő most meg van erősítve. Ezer halottnál nincs jobb fizikai és
lélektani akadály…
A támadás ideje alatt ennek a hadosztálynak más irányokból jövő részeit
három oldalról vettük ellentámadás alá, ott egyik csoportunk
ezerkilencz, a másik ezerötszáz oroszt fogott el. A látott és
feltételezett halottak, a sebesülések rendes arányszáma és a behozott
foglyok száma összegezve kiadja azt a veszteséget, a mit ezek az újabb
foglyok jelentettek.
Így «omlott össze» az egyik támadás.

II.
A másik P. falu körül folyt le. P. falu is völgyben fekszik, két
úgynevezett «magaslati vonal» közt. Ez az jelenti, hogy a falutól
északra az oroszok állnak a hegyek tetején, a falutól délre pedig a mi
katonáink. A két hegysor párhuzamos és a falu fölött lövöldöz át
egymásra. A ki a másikat meg akarja támadni, annak le kell mennie a
faluba és onnan rohanni fel az ellenséges hegyre, ha repülni nem tud.
Az oroszoktól a faluba szerpentin-országút vezet le, a melyet a még
közkézen forgó térképeken is lehet látni. Az utat bokrok szegélyezik,
úgy hogy pontosan látni a hóban a felfelé vonuló barna czikk-czakkot a
távcsővel, a melyen át a tüzérségi állásokból néztük másnap minden
fordulóját. Ágyúink már egy héttel a támadás előtt pontosan be voltak
irányozva ennek a czikk-czakknak minden szakaszára. Nehéz taraczkjaink
pedig a falunak minden házát akár a térkép után is hatalmukban
tartották.
Az oroszok itt megint kegyetlenül hajtották halálba a támadó sereget.
Kis csoportokban jöttek le napközben a szerpentin-úton, hogy lenn
gyülekezzenek a faluban. A míg jöttek, mi nem bántottuk őket, mert
dandárparancsnokunk tudni akarta, mennyien jönnek és csak akkor akart
eljárni ellenük, ha majd együtt lesznek. Délutánig körülbelül nyolczszáz
orosz katonát számláltak meg a távcsövön a megfigyelők. Mikor ez a
nyolczszáz lenn volt P.-ben, legkülső lövészárkunkból üzenet ment
hozzájuk, hogy adják meg magukat, mert ugyis el vannak veszve. A válasz
az volt, hogy ezt nem teszik, mert akkor a saját tüzérségük lövi össze
őket. A dandárparancsnok erre elkezdte lövetni a falut a nehéz ágyúkból.
Most a távcsövön a tüzérségi megfigyelők a következőket figyelték meg:
1. A faluban gyülekezett oroszokat nehéz ágyúink hirtelen és szapora
tüzelése úgy tönkretette, hogy a nyolczszázból 450–500 tudott csak
menekülni, ezek sűrű csapatokban szaladtak vissza, fölfelé, a
szerpentin-úton.
2. Könnyű ágyúink két ütege és legkülső árkaink gyalogsága egyszerre
vette tűz alá a szerpentinen fölfelé nyüzsgő oroszokat és olyan pokoli
pusztítást vitt véghez köztük, hogy a fölfelé haladó menet körülbelül
hatvan főre olvadt le. Ez a hatvan fekete alak, a melyet a megfigyelő
akkorának lát, mint egy-egy szál gyufát, a szerpentin közepén magasra
emelte a kezét, tudta, hogy valahonnan távcsővel nézik, megadta magát.
Ezekre nem lőttünk többet, mert feltartott kézzel visszamentek a faluba,
a melynek lövését most már szintén abbahagyták a taraczkok.
Besötétedett, este lett. Jöttek a jelentések, hogy a szerpentinen minden
csöndes. Ekkor őrjárataink és egészségügyi katonáink szánkókon
ereszkedtek le P. faluba, felhozták a hatvan foglyot és a mi sebesült
oroszt csak birtak. Ennek a támadásnak se volt itt értelme katonailag.
Ez is csak valami olyan általános parancs lehetett, hogy a «Kárpátok
nyugati részén folyton támadni kell.» Hát támadtak.

Bártfa, február.
Délben valamit vettem egy boltban. Bejön egy huszár fehér vászonnal
bevont csákóban, kanóczot kér. Adnak neki kanóczot, hetven fillért
kérnek tőle olyan kanóczért, a minőért Pesten tizennyolcz fillért
fizettem. Felbőszítő dolog, a huszár azonban, a hogy nézi a kova-kerekes
kanóczot, beleszeret és nem akar megválni tőle. Megjegyzést teszek, sőt
lármázom, de a kereskedő nem bánja, ő ezt most itt megszokta. Megvettem
a huszárnak a kanóczot, és dühösen kimentem. Künn állok a téren. Jön ki
a huszár. «Uram, – mondja, most már kapcsolatot érezve velem – én részeg
vagyok, azért mert tőlem hetven fillért kérni.» «Részeg?» Azt mondja:
«úgy van, uram, részeg vagyok, bepálinkáztam.» Mondom: «miért tette?»
«Uram, – mondja – elaludtam, elmaradtam a többitől tegnapelőtt. Azóta
bolyongok a hóban. Öt gyerekem van odahaza, uram, egy ötgyerekes apától
mer hetven fillért kérni egy kanócért… Most megyek ide jelentkezni, tán
itt tudják, hol van az ezredem.»
«Ez baj» – mondom. «Mindegy – mondja – bár már kikaptam volna.» Nem
köszön, kissé támolyogva megy a ház felé, a melyen a parancsnokság
zászlaja van. Megáll, leveszi fejéről a csákót, megvakarja a tarkóját,
visszanéz rám, szomorúan vigyorog. Fölteszi a csákót, megy tovább.
Megint megáll, megint visszanéz. Mintha kérdezné: bemenjek? Intek a
fejemmel, hogy: igen, igen. Megy a kapuig. Ott visszanéz megint, de most
már ő int: jó, jó, megyek. Nagynehezen belép. A két kezét védőleg teszi
az ülepére és nevetve néz vissza utóljára.
Öt gyereke van.

Bártfa, február.
Este a hadtestparancsnokság tisztikarának vendégei voltunk. A vacsoránál
mellettem ül egy idősebb főhadnagy, a kinek a blúzában, a gomblyukából
kis piros szalag áll ki, csöppnyi arany ékszer függ rajta. Azt hittem,
valami emlék, valami most divatos kis háborús jelvény. Kérdem: «mi ez a
furcsa kis arany-ékszer?» Azt mondja: «az aranygyapjú». Meglepetten
nézem: egyszerű népfölkelő főhadnagy, ott ül a többi tiszt közt, és –
aranygyapjú?… A másik szomszédom megsúgja, hogy M. gróf, a király
rokona. Később érdekesen mondta el Bécsben a királynál tett legutóbbi
látogatása történetét.
– Félóra hosszant voltam ő felségénél – mondotta – és azt tapasztaltam,
hogy a király élénkebb és mozgékonyabb, mint a minőnek az utóbbi években
láttam. Mindig csodálatos volt a memóriája, hiszen köztudomású dolog,
hogy az emlékezőtehetségét valóságos művészetté fejlesztette. De a mit
most ezen a téren tapasztaltam nála, az még engem is meglepett. Ő
felsége névszerint ismeri minden ezredének parancsnokát és a legnagyobb
pontossággal tartja számon most a háborúban még azokat a változásokat
is, a melyek egyes brigádok vagy ezredek kommandóiban beállottak.
– A király éber figyelemmel kíséri az összes ausztriai és magyarországi
fegyvergyárak működését és napról-napra pontosan van informálva
mindenről, a mi fegyvergyárainkban történik.
– A kihallgatás egész ideje alatt, míg én mozdulatlanul állottam, a
király fel alá járt dolgozószobájában, frissen, fiatalosan, mint tíz
évvel ezelőtt. Érdekes kép: ő felsége dolgozószobájában egy nagy
asztalra térkép van terítve, a térkép tele apró papirzászlókkal. Ime, a
háború figyelemmel kísérésének ez a módszere most a falusi kunyhótól a
királyi palota terméig – mindenütt egyforma.
– Megható és érdekes a viszony a király és a trónörökös közt. Az apai
gyengédséggel és büszkeséggel egyértékű az, a mit a király a trónörökös
iránt érez. Elérzékenyülten, áradó szeretettel beszél róla. A trónörökös
áhitattal áll előtte, s mindenkivel érezteti, hogy a király minden
szavát e napok történelmi jelentőségének tudatában vési emlékezetébe.
– Orvosa nem szívesen engedi kikocsizni a városba. Pedig napról-napra
megismétli azt az óhaját, hogy kórházakba szeretne menni, sebesült
katonáit vigasztalni. Néhány látogatása a kórházakban az orvosi
gondoskodás fölött aratott intim győzelmének az eredménye volt.
Följegyzem e szavakat, e napokban minden szó érdekes, a melyet a
királyról olyasvalaki mond, a ki egy félórát beszélt vele.

Bártfa, február.
Régóta várom, hogy a sok, nagy és őszinte dicséret közt, a mit az ember
a harcztéren a magyar csendőrségről hall, akadjon egy eset, a mely
kicsiben tökéletesen adja vissza mindazt, a mi ezekre a nagyszerű
emberekre jellemző.
Most végre megvan.
Sáros megye északi részében november 17-ike és 23-ika közt volt egy szűk
térre szorított csendőrháború. Kis területen, kis idő alatt néhány ember
végigküzdött egy egész kis hadjáratot, a mely most már befejezett egész,
de a mely annyira a kicsinyített tükörképe a nagy háborúnak, hogy
érdemes volna az olvasókönyvekbe beiktatni.
November 17-ikén parasztok jöttek a galicziai Izby faluból és azt
mondták, hogy az a százhatvan kozák (egy szotnya), a ki eddig ott
nyugodtan állomásozott, mozgolódni kezd. Hazulról rosszul élelmezik
őket, Izby nem tudja mind a százhatvanat ellátni, hát huszas, huszonötös
csapatokban indulnak Magyarország felé. Izby Gorliczétől délre,
Bártfától északnyugatra van, a magyar határ mellett.
A kozákok rabolni jönnek.
Akkor még arrafelé nem volt nagy orosz veszedelem, a mi katonáink sem
voltak a közvetlen közelben, így az első fegyveres erő, a melylyel a
rémült parasztok találkoztak, két csendőr volt. Az a bizonyos két
komoly, tiszta, egyszerre lépő csendőr az országúton.
A csendőrök kihallgatták a parasztokat és nem szaladtak telefonálni vagy
táviratozni, hanem elkezdték a háborút a maguk felelősségére. És innen
kezdve minden, a mi történt, a nagy háború kicsinyített mása. A két
csendőr mozgósított: ellátta magát tölténynyel, élelemmel. Aztán egy
szekeret rekvirált és így a trénjével együtt megindult északnak, az
ellenség felé. Ketten voltak és pontosan tudták, hogy az első
rablócsoport husz kozákból áll. A kozákok is, a csendőrök is
Felsőfricske felé igyekeztek. Mikor megtudták, hogy a közelükben vannak,
leszálltak a szekérről, felfejlődtek, két szárnyra oszlottak: az egyik
az út egyik oldalán, a másik a másikon keresett fedezéket. A húsz kozák
lépésben jött az úton és akkor a csendőrök közibük lőttek olyan gyorsan
és olyan sokat, a mennyit csak bírtak. Néhány megsebesült, a többi
visszanyargalt Izbybe. A sebesülteket elfogták és velük együtt
visszajöttek.
Most összpontosítás következett. Értesítették a sárosmáriavölgyi
csendőrörsöt, a mely két csendőrből áll és a lénártói csendőrörsöt, a
mely szintén két csendőrből áll. Most már voltak hatan. És három szekér
volt a trénjük. Ekkor behívták a tartalékot. Összesen tizennégy
népfölkelő volt hozzájuk beosztva hivatalból. Ezeket is ellátták
élelemmel és municzióval, ezeknek is szereztek szekeret és az így húsz
főre szaporodott sereggel megindultak a magyar határ felé, Izby alá. Az
utakat, a melyeken itt be lehet jönni, ismerték. A vezérletet, ha jól
tudom, Horváth Mátyás őrmester vette át. Ő aztán valóságos felvonulási
tervet dolgozott ki, a húsz főnyi sereget kisebb csapatokra osztotta, a
védekezésre legalkalmasabb helyeken állította fel, elállta a Galicziából
hozzánk szolgáló bejáratokat, olyan módon, hogy összeköttetés volt a
csoportok közt. Azért, hogy mindig hamar együtt lehessen mind a húsz, ha
nagyobb betörés készül.
A kozákok megtudták ezeket a készülődéseket és nem az utakon jöttek be,
hanem néhány áruló segítségével a legváratlanabb helyeken bukkantak fel.
Mégis, Horváthék nyolcz vagy tíz betörési kísérletet hiúsítottak így meg
november 17-ikétől 23-ikáig, hat napig voltak harczban, megvédték a
környékbeli falvakat a kozák pusztítástól. Senki erre az egész
hadjáratra nem utasította őket, mindent a maguk kezdeményezéséből
csináltak, az egész világtól elzárva hadakoztak fenn a határon.
Sebesüléseikről nem tudhattam meg mást, mint azt, hogy voltak. Rendkívül
jól lőttek, minden kozák betörés néhány kozák halottal, sebesülttel,
fogolylyal és végül a kozákcsapat visszavágtatásával végződött.
Aztán a hat nap eltelte után a kozákok mögött jött az orosz hadsereg.
Horváthék mögött jött a mi hadseregünk, ezek átvették a szót,
csendőreink letüntek a színtérről. Századok, ezredek, ágyúk rendezkedtek
el egymással szemben, a hat csendőr és tizennégy népfölkelő szerényen
visszament az ismeretlenségbe. Nem maradt utánuk más, mint ez a
történet. Éjszaka, gyertyavilágnál, egy borzalmas kis korcsmában adta
ezeket az adatokat egy magyar csendőrtiszt. Sajnálom, hogy a neveket ő
sem tudta. A korcsmaszobában fürészelni lehetett a füstöt, fáradt
osztrák tüzértisztek egymás hátán szorongva ettek hamar valamit, hogy
tovább siethessenek. Künn a hó az ablakig ért, körülöttünk ordító német
zsivaj és kardcsörgés, mi ketten a kályha mellett meghúzódva ültünk egy
külön gyertyánál és így beszélgettünk igen halkan a magyar csendőrökről.

Bártfa, február.
Pincérlány…
Bártfa kihalt, csak a Hungária-szállóban van élet. Itt laknak a
hadtestparancsnokság tisztjei, a földszinten van jobbról a tiszti
étkezde, balról a nyilvános vendéglő. Ez a két kis nyilvános szoba
reggeltől estig tele van, a belső tisztekkel, a külső legénységgel. Ezt
a társaságot egyetlen kis vézna, vöröshajú, széparczú pinczérleány
szolgálja ki, egyedül. A vöröshajú lány finom termet, gyöngéd
megjelenés, de ha kinyitja a száját, mély, férfias, parancsoló hangon
beszél és példáúl velünk minden ok nélkül olyan goromba volt, hogy
elvörösödtem. Most már megszoktuk és mosolygunk rajta, a hogy folyton
pöröl, kiabál a tisztekkel, a kik átvonulóban bejönnek egy pörköltre és
egy pohár borra. A kit sohase látott, arra is haragosan kiált: «mit
akar?» Künn fagy. A belső szobában négy asztalnál legalább harmincz
tiszt szorong, a lámpa alig bír átvilágítani a füstön, lárma van,
zsúfoltság, forró a levegő, mert rettenetesen be van fűtve. Annyian
vagyunk, hogy némelyek állva esznek, mindenki élvezi a meleget, a
lámpafényt, a vágnivaló füstöt, a tisztek szinte boldogan lármáznak, a
mért végre zárt helyiségben lehetnek, harsogva beszél mind, nagyokat
nevetnek, kiáltanak, – nyüzsögnek a szűk, alacsony szobában, és a vékony
kis vörös lány úgy bújkál köztük, mint valami gyík. Hol itt van, hol ott
látni egy pezsgősüveggel, teát hoz, gulyást hoz, pénzt ad vissza,
mindenkivel ok nélkül goromba, úgy, hogy ez az egész társaság retteg
tőle. Tisztességes lány, de ezt nem ér rá megmagyarázni a tiszteknek,
mert rengeteg dolga van, aztán a tisztek is félóránként változnak,
jönnek, mennek, újra kezdhetné a magyarázatot mindeniknél, a ki ránevet,
hát inkább rögtön és gyorsan goromba, de mint a pokrócz, nem
köznapiasan, hanem borzalmasan, és az új az benne, hogy mást mint
goromba szót nem is mond, állandóan goromba és akkor is goromba, ha
senki egy szót nem szól hozzá, akkor a konyhából halljuk pörölni, a mint
rémesen szidja ezt az egész társaságot. Napokon át figyeltem, nem volt
egy szelid félórája, sohse hallgatott el, mindig pörölt és káromkodott,
a kik ismerték, azok már rettegtek tőle, az ember nem mert kenyeret
kérni, mert rákiáltott: «mit, mit akar? Beszéljen hangosabban! Kenyeret?
Menjen, hozzon magának, a fene fogja itt magukat…»
És csak úgy oldalt, valakinek, a ki türelmetlenkedett:
– Kuss.
És künn a konyhában:
– … adja, hadd zabáljanak…
És a mellett határozottan szép volt az arcza, finom keze volt, kicsi,
karcsú és nőies volt, de elég volt szólni hozzá, hogy megsértse az
embert. Lassanként jöttünk csak rá, hogy ezzel a modorral ajánlatok és
czirógatások ellen védekezik, kitünő sikerrel, mert olyan híre volt a
tisztek közt, mint egy apáczának. Rengeteg borravalót kapott a
tisztektől, épen ezért, és azoktól kapta a legnagyobb borravalókat, a
kikhez a leggorombább volt, a pénzt nem köszönte meg, a keveset a
földhöz vágta, azt mondják, nem volt nap, hogy legalább száz korona
borravalót ne keresett volna. Igaz, hogy reggel hattól éjfélig szünet
nélkül kellett gorombáskodnia érte, úgy, hogy éjjel már egészen rekedt
volt, de másnap frissen kezdte újra. Ágyúszó mellett aludt, hetekig más
nőt maga körül nem látott, a háború egyáltalán nem érdekelte, ördögien
furcsa kis lánghajú jelenség volt itt a haláltól néhány kilométernyire.


BOROEVIĆ

Kassa, február.
Kassán megállunk, kiszállunk, hogy Boroevics tábornokkal (mi
Boroevicsnek írjuk, ő Boroevicnek írja magát, a _c_ betűn vesszővel)
beszélhessünk, mert általános a vélemény, hogy ő neki kellene néhány
megnyugtató szót mondania, a közönség nagyratartja és hisz neki, mi
ugyan hiába írjuk, hogy a Kárpátokban nincs veszedelem. Schindler
csendőrkapitány megy fel hozzá, kieszközli, hogy fogadjon bennünket. Nem
érzi jól magát, de mégis, ha már itt vagyunk, jőjjünk fel. A
hadtestparancsnokság nagy épületében táborozik, ott keressük meg.
Benyitunk, egy nagyúri lakáson látni végig, minden ajtó nyitva van, a
legelső szobában ül Boroevics egy íróasztal mellett, a melyről a földig
lógnak le a térképek. Fölkel, elénk jön. Magasabbnak képzeltem,
középtermetű és nem erős testalkatú férfiú, őszülő ritkás hajjal.
Feltünően szláv arcz, éles és fürkésző tekintet, csontos, szívósságra és
erélyre valló állkapocs és szájkörnyék, igen biztos fellépés. A
fő-karaktert az orrtól kapja ez az arcz, – kicsiny és merész, felfelé
törekvő, szinte gyermeki formájú orr. Az egész megjelenés az első
pillanatra a megbízhatóság és a fürge erő benyomását teszi. Nem
csudálom, hogy akik látták, oly sok jót beszéltek róla, valamennyit
levette a lábáról a fellépésével és egy brilliáns beszédjével, a mit
akkor tartott, a mikor Przemyslt felszabadította. Azt mondják:
csudálatosan szerencsés ember és ezt tudja is. Egy hadseregparancsában
hivatkozott is rá. Tisztek mesélték, hogy a bakák tudják, melyik a
Boroevics csillagja és folyton azt nézték éjszaka az égen, mikor a
limanowai csata idején kinlódva, lihegve, sok szenvedéssel masiroztak
észak felé. Most látszik rajta, hogy nem egészséges, de azért nem veszít
ezzel.
Az első kérdésekre azonnal határozottan felel, kész és rövid
mondatokban, erősen a szemünkbe nézve:
– Helyzetünket most jónak látom. Ezen a vidéken bizonyos idő óta az volt
az állapot, hogy egy kisebb, néhány kilométeres területen a harcz
ide-oda hullámzott. Megtörtént, hogy én észak felé visszanyomtam az
oroszt. Akkor ő engedett a nyomásnak, de hátrább fekvő területen ismét
összeszedte magát, erősítéseket vont magához és túlsúlyba kerülvén,
engem visszaszorított. Bizonyos idő múltán ismét én nyomultam előre és
ez az ide-oda való vonulás ezen a kis területen már majdnem állandó
szokásunkká lett. Én az oroszok itteni támadásait, bármily hevesek
voltak is, az egész nagy osztrák-magyar harczvonal szempontjából mindig