Birálatok, 1861-1903 - 16

igyekszik Kossuthot jellemezni, kiemeli nagy szónoki tehetségét,
hazafiúi érdemeit, de mint államférfiúról kevésbbé kedvezően
nyilatkozik. Kimagyarázza az okokat, a melyeknél fogva a nagy izgató a
forradalom élére emelkedett, de egyszersmind azt is vizsgálja, hogy
mennyiben hiányoztak Kossuthban azon tulajdonok, melyek nélkül bajosan
vezethetni ki valamely nemzetet forradalmi küzdelmeiből. Megjegyzi, hogy
Kossuthot rendszeretlen kapkodás a kezdeményezésben, ingadozás, habozás
jellemezte intézkedéseiben s nem csekély mértékben hiányzott benne az
emberismeret, a szervező és alkotó erő, a személyes bátorság, a
mérséklet és eszély. És e szempontból végig tekintvén a történelem nagy
emberein, a kik forradalmakat vezéreltek, összehasonlítja Kossuthot
Rienzivel, Cromwellel, Washingtonnal s úgy találja, hogy leginkább
hasonlított Rienzihez, de épen nem Cromwellhez, a kiben a becsvágy
szint’ oly nagy volt, mint az eszély, a ki egyaránt képes volt pártot és
sereget vezetni, sem Washingtonhoz, a ki nem volt szónok s bár heves
szenvedélyek zaklatták, jellemének legerősebb vonása mégis
eszélyességében állott, a kiben a türelem és bátorság, az ügyes időzés
és merész vállalkozás, bölcseség és erély különös módon egyesültek. S e
párhuzam után, mintegy következtetéskép, azzal végzi be Csengery
vázlatát, hogy a lelkesedés, a szónak hatalma egymagában soha egy nemzet
szabadságát nem vívta ki, nem biztosította.
Pulszky, a ki erős kritikát kíván, megbotránkozott ez elég erős, de épen
nem igazságtalan kritikán s egy _Hazánk_ czímű új lapban a forradalomról
írt bevezető czikkében – mert úgy látszik, hogy ő már egész heroldja az
új lapoknak – egy pár oldaldöféssel megtámadja Csengeryt. «A forradalom
– úgymond – sok érdeket sértett, sok ármánynak, irígységnek,
nagyravágyásnak melegágya lett s a német reactio a forradalom legyőzése
után mély sebeket vert a nemzet testén. Midőn a szolgaság második
évtizedének vége felé megtörtént a kiegyezés, akkor lehetett már
szabadabban írni a hazában is s a doctrinairek vizsgálgatni kezdték: nem
lehetett volna-e forradalom nélkül is ugyanazon eredményre jutni s a
politikai csillagvizsgálók, a kik különös előszeretettel a napnak
foltjait tanulmányozzák, keresték a hibákat s fogyatkozásokat, hogy a
vezérférfi nagyságát tulajdon kicsinységök színvonalára lehúzzák. Azzal
foglalkoznak, hogy mi történt volna, ha az adott előzményekből más
következményeket lehetett volna kivonni s ha Kossuthról szólnak,
szeretik összehasonlítani Cromwellel, Mirabeauval, Washingtonnal s
örülnek, ha bebizonyították, hogy ő nem volt se Cromwell, se Mirabeau,
se Washington, hanem megmaradott külön egyéniségében az, a ki volt.»
E szerint legalább is nem tisztességes dolog, valamely nevezetes embes
pályáját vagy műveit bírálni, bennök fogyatkozásokat, hibákat keresni,
ezzel csak írigységünket áruljuk el és saját kicsinységünk színvonalára
húzzuk le a nagyságot. E szerint a kritikus és történetíró tiszte nem
más, mint a kitünő vagy épen nagy emberek bámulása s maga Pulszky nagy
hibát követett el, a midőn Széchenyit, Petőfit, Eötvöst bírálni merte és
saját kicsinysége színvonalára húzta le őket. S mindezt Pulszky hirdeti,
a ki csak az imént nagy garral panaszkodott, hogy Momus, a kritika
istene, nálunk kiejtette ostorát elvénült kezeiből. Távol van tőlünk,
hogy azért hibáztassuk Pulszkyt, mert máskép itél Kossuthról, mint
Csengery. De miért tagadja meg a kritika jogát, a helyett, hogy
Csengeryt czáfolná, s miért ferdíti el Csengery itéletét, a mikor az oly
világos? Csengery a nagy szónokban és izgatóban nem találja meg
egyszersmind a nagy államférfiút s azt hiszi, hogy hiányoztak benne azon
tulajdonok, melyek a forradalmak diadalra juttatására szükségesek s a
világtörténeti nagy példákat csak ez itéletének élénkebb megvilágítására
hozza föl. Pulszky reá fogja, hogy csak azt hibáztatja Kossuthban, miért
nem volt tetőtől talpig Cromwell vagy Washington, a mi valóságos
képtelenség.
Pulszky _Hazánk_beli czikke folyamán még más oldalról is megtámadja
Csengeryt, vele együtt Keményt s az egész debreczeni mérsékelt pártot.
Fejtegetvén azt az erős ellentétet, mely Bécsben és Pesten uralkodott
1848-iki törvényeink fölfogására nézve, tudniillik, hogy Bécsben azokat
forradalmiaknak nézték, mi pedig a szokott alkotmányos módon
keletkezetteknek, a többiek közt ezt jegyzi meg: «A fölfogás e
kiegyenlíthetetlen különbsége magyarázza ki mindazt, a mi később
bekövetkezett. Voltak ugyan köztünk lágy szívű optimisták, a kik mindíg
azt hitték, hogy a kiegyezés, a melyet oly annyira kívántak, lehetséges
volna, sőt még azon túl is, hogy Windischgrätz büszkén kimondta a
szavakat: «Rebellisekkel nem alkudozom» folyvást csüggtek az alkudozás
lehetőségén, és Kossuth ellen ármánykodtak, mivel azt hitték, hogy csak
az ő személyisége akadályozza meg az alkudozások és kiegyezés
lehetőségét.» Alább ismét ezt írja: «Hiábavaló volt az úgynevezett
békepártnak rövidlátású törekvése Debreczenben, mely, ha erélyesebben
szervezkedik, képes lehetett volna akadályokat gördíteni a honvédelem
elébe az által, hogy a bizalmat megrendíti s az egyetértést megzavarja a
nélkül, hogy eljárásának sikerét remélhette volna, mert a támadó sereg
és fél nem ismert más megoldást, mint a teljes föltétel nélküli
megadást. Ez ellentét nem volt kiegyenlíthető, de a doctrinair bölcsek
Debreczenben ezt nem fogták föl soha, sőt, a mint tapasztaljuk, azóta
sem józanodtak ki nyárspolgári mámorukból.»
Hogy az 1848-iki törvényeket alkotmányos úton hozottaknak és teljes
érvényűeknek tartotta mindig a magyar országgyűlés, és joggal, az nem
szenved kétséget. Azonban a mélyebben látók már 1848-ban is észrevették
hiányait és érezték, hogy úgy, a mint vannak, meg nem állhatnak s némi
pótlások és módosítások szükségesek. Mellőzve az államadósságok
kérdését, a melyről hallgatnak e törvények, különösen föltünő volt
bennök az, hogy közös ügyekről szólanak, de nem határozzák meg, mik azok
s mikép elintézendők. A dolgok rendes menetén, kölcsönös jóakarattal,
mindez kiegyenlíthető lett volna, de épen ez hiányzott mindkét részen s
a szenvedélyek és érdekek összeütközése oly bonyodalmat teremtett, a
melyben a kardnak kellett dönteni. Bécsben a reactio mindinkább
erősödött, egész a beolvasztási törekvésig. De hogy a kiegyenlítést
nemcsak a lágyszívű optimisták óhajtották, hanem az egész ország, sőt
szívből vagy kénytelenségből maga Kossuth is, bizonyítja az 1848 október
8-dikán tartott országos ülés, melyben Kossuth indítványára
elhatároztatott, hogy «a mint Magyarország az absolut iránynyal és annak
eszközeivel alkura lépni nem fog, úgy szabad néphez illőn az ausztriai
népekkel bizonyára a legbarátságosabb úton ki fogja egyenlíteni mindazon
érdekeket, a melyek három százados viszonyainkból erednek».
Kemény mint képviselő, Csengery mint egyszerű hirlapíró, nem foglaltak
el akkor külön állást. Minden békekísérlet meghiusulta után ők is azt
tartották, hogy fegyverrel kell védni az alkotmányt s követték a
kormányt Debreczenbe is. De itt mindkettő azon új párthoz csatlakozott,
a mely kettős czélt tűzött maga elébe: megbuktatni Madarász László
rendőrministert, a kiről nem alap nélkül hitték, hogy compromittálja a
forradalmat; másfelől megakadályozni minden oly közjogi határozatot, a
mely kizárja a kiegyenlítés lehetőségét, megosztva a nemzetet, gyöngíti
az erőkifejtést és irántunk közönyös vagy épen jóakaratú külhatalmakat
is ellenünk hangolhatja. Első czéljok sikerült, a második nem, mert
Kossuth meglepte őket az április 14-iki államcsínynyel.
Pulszky gúnyolódik velök, mint rövidlátókkal és együgyűekkel, a kik
Windischgrätz büszke szavai után is hittek a kiegyezés lehetőségében s
nem fogták föl a kiegyenlíthetetlen ellentétet. Hogy a győzelmesen előre
nyomuló Windischgrätz nem akart békülni, az természetes. Kossuth sem
volt erre hajlandó, a mikor győzött, de mindig békülni akart,
valahányszor rosszra fordultak dolgaink, előbb az osztrák népekkel,
aztán Windischgrätzzel, végre az oroszokkal s még Görgeit is felelőssé
tette, hogy mentsen meg valamit, a mikor semmit sem lehetett megmenteni.
Így hát volt benne némi valószínűség, hogy a bécsi körök is hajlandóbbak
lesznek a békére, a mikor rosszul foly dolguk, de a kiegyenlítés
lehetősége vagy lehetetlensége semmit sem változtatott e párt
politikáján, melynek az volt vezéreszméje, hogy ne adjunk ellenségeink
kezébe semmi fölhasználható ürügyet, ne gyöngítsük szükségtelen
határzatokkal erőnk kifejtését, küzdjünk egész erőnkből, aztan
cselekedjünk a körülmények szerint. Azt hiszszük, hogy ebben több
bölcseség volt, mint Pulszkynak akár akkori, akár mostani gúnyjában.
Mindenesetre jobb volna, ha gúny helyett arról adna fölvilágosítást,
hogy mint a magyar kormány küldötte Angolországban minő biztatásokat,
tanácsokat nyert Palmerstontól, a ki némi jóindulatot tanusított
irántunk, tanácsolta-e Palmerston az april 14-iki végzést vagy nem?
megírta-e ezt Debreczenbe? Kossuth Pulszky tanácsa szerint vagy ellenére
cselekedett-e? Minderről nem igen emlékeznek meg Pulszky emlékiratai.
Pulszky doctrinair nyárspolgároknak is gúnyolja Keményt és Csengeryt. De
a nyárspolgár Kemény már 1851-ben azt merte tanácsolni egyik röpiratában
a dynastiának, hogy térjen vissza a _Pragmatica sanctio_ alapjaira,
1860-ban pedig mint a _Pesti Napló_ szerkesztője, szintén nyárspolgár
dolgozó társával, Csengeryvel, egész lélekkel küzdött az 1848-iki
törvények mellett és nem siker nélkül. Nem tudjuk, hogy a mai _Pesti
Napló_, a melybe Pulszky is irogat néha, fog-e ennyi sikert fölmutatni.
Bezzeg Urváry Lajos, Kaas Ivor és Ábrányi Kornél nem nyárspolgárok, nem
doctrinairek, nincs semmi doctrinájok, elvök, hanem elszedik minden
laptól, minden párttól, a mi bennök balgaság: a _Függetlenség_től az
antisemitismust, az _Egyetértés_től a Kossuth-rajongást, a _Magyar
Állam_tól a klerikális irányt, az ifjú mágnásoktól a megemésztetlen
agrarius eszméket s hozzá teszik saját vak szenvedélyű álmodozásaikat.
Ha Pulszky annyira óhajtja az erős kritikát, Momus ostorával forduljon
ezek ellen, sújtsa ezeket. Bizonyára ez inkább illenék hozzá, mint az,
hogy velök egy gyékényen árul.


MESE A VARRÓGÉPRŐL.
Kiss József ez újabb művében nem mint lyrikus, nem mint ballada-költő
lép föl, hanem mint epikus. Egy költői beszélyt nyújt a közönségnek,
vastag velinpapiron, szép nyomásban, rajzokkal diszítve.[41] Valóban, e
könyv bármely szalonasztalnak díszére válik. Vajon épen oly díszére
válik-e a magyar költészetnek? Ez már kevésbbé bizonyos.
Maga a czím nem igen találó. A mű egy varróleány történetét tárja elénk;
a varrógép nem játszik benne nagyobb szerepet, mint a földmíves kezében
az eke, a katonáéban a kard, íróéban a toll. Vajon ha földmívest,
katonát vagy írót választunk beszélyünk hőseül, nevezhetjük-e azt az
eke, kard vagy toll meséjének? A czímből ítélve, phantastikus
allegoriára vagy társadalmi irányműre gondolhat az ember. Ellenkezőleg
mindebből semmi sincs e műben; egy nemes szívű, önfeláldozó leány
egyszerű története az, a melyet kár volt ily czifra czímmel fölruházni.
Azonban a költő nemcsak ebben czifrálkodik, hanem egyébben is. Művét
prologgal vezeti be, a mely épen oly kevéssé illik ahhoz, mint maga a
czím. Elmondja, hogy egy zúzos téli este egy kis illatos levélke várt
reá a márványasztalon, a melyen theáját szokta inni. Meghivó volt másnap
estére egyik barátnőjétől, a ki azt írta neki, hogy minden lesz az
asztalon, a mit szeret és senki sem lesz idegen:
Férjem és ön – a lista kész –
No meg a kicsik – és Teréz.
A költő nem tudja elképzelni, ki az a Teréz, s midőn másnap a meghívásra
pontban hét órakor megjelen, kiváncsian néz körül. A háziasszony erre
fölkaczag: «Nemde, ön Terézt keresi?» – kérdi tőle s megpirongatja, hogy
oly csapodár. Aztán megmutatja ruhája szabását, díszét s utána veti: «Ez
Teréz, de csak fele». Elmondja, hogy Teréznek története van, nagy, szép,
magasztos, a melyet a költőnek le kell írni, hisz úgy is azt beszéli,
hogy modell után dolgozik. Ekkor belép Teréz, egy karcsú nőalak, a kinek
történetét aztán csakugyan megírja a költő e beszélyben.
Bizonyára e bevezetés nem volt szükséges. Az ily bevezetés, vagy ha
kell, egy egész keret, csak akkor szükséges, ha az szerves kapcsolatban
van magával a beszélylyel; például, ha valaki elbeszéli nekünk saját
vagy más élettörténetét, ha valamely napló birtokába jutunk stb. Itt
nincs ily eset, sőt önkénytelen kérdenünk kell, hogyan tudta meg a költő
Teréz történetét. A háziasszony csak félig beszélhette el; másik felét:
szerelme titkát, Teréz bizonyára nem beszélte el senkinek, legkevésbbé a
költőnek.
Ily czifrálkodás nem hiányzik magában a műben sem, nem cselekvényében,
hanem stiljében. A cselekvénynek más hibája van, melyet tartalma rövid
elbeszéléséből is észrevehetni.
Teréz anyja halálakor öt testvérével marad árván. A gyászév leteltével
atyja újra megházasodik; a mostoha nem a legjobban bánik a gyermekekkel.
Teréz, a ki legnagyobb köztök, mintegy második anyja a kicsinyeknek, sőt
elhatározza, hogy a világba indul, keze munkájával állást vív ki s
magához veszi, fölnevelteti testvéreit. A fővárosban varrónőnek áll be,
a varrógép legszorgalmasabb munkása, egy év alatt az olló és tű jeles
művésze, a kit egyszer egy gazdag bankárnéhoz küldenek a megrendelt
jelmezzel fölpróbálás végett. Teréz remegve indul első útjára. Sejtelme
nem csalja: a bankárnénak nem tetszik a jelmez, s egy csokrot
indulatosan letép róla. Teréz könnyezni kezd s mentegetőzve rebegi: «Ez
az én első kisérletem». A bankárné megbánja tettét, jobban megvizsgálja
a jelmezt, az most tetszeni kezd neki, a letépett csokrot saját kezével
varrja föl, bár a tűvel megszúrja az ujját. Így ád elégtételt Teréznek,
a kit megszeret, pártol, divatba hoz. Teréz négy év alatt keresett
divatárusnő lesz s lassanként magához veszi testvéreit neveltetés
végett. Elérte czélját, boldog, de boldogságából mégis hiányzik valami.
Érzi, hogy telnek a napok, vénülni kezd a nélkül, hogy szeretett volna.
Szerelem ébredez szívében, titkos, néma szerelem egy orvosnövendék
iránt, a ki vele egy házban lakik, a negyedik emeletnek épen abban a
szobájában, a melyben egykor ő lakott. Tizennégy éves huga, Margit,
egyszer elesik a lépcső alján, az ifjú fölemeli s a siránkozót vigaszul
megcsókolja. Így lett figyelmes Teréz az ifjúra. Valahányszor huga
emlegeti, mindig elpirul s esténként méla tekinteteket vet a negyedik
emeleti ablakra, hol először gyúl ki a lámpa s legkésőbb alszik ki. Egy
este az ablak sötét marad s reggel azt a hírt olvashatni a lapokban,
hogy egy orvosnövendék a bonczteremben munka közt egy kis karczolást
ejtett keze fején s most élet-halál közt lebeg. Teréz olvasva a hírt,
megtudja, hogy lakójok haldoklik, de nem árulja el fölindulását. Azonban
késő este, a midőn Margit lefeküdt, kiindul a kórház felé. Nyugodtan tér
haza, az ifjú él s nem forog többé veszélyben. Napok, hónapok telnek el.
Egy tavaszi napon Teréz szobájába lép az ifjú, elmondja, hogy tegnap óta
orvos, van egy kis öröksége is Erdélyben, hova visszatérni igyekszik, de
nem egyedül, hanem nejével, s megkéri Margit kezét. Teréz remélve,
csalódva hallgatja az ifjú beszédét, mély fájdalmat érez, de legyőzi,
behívja hugát, nyakába borul és
Egy szót – csak ennyit tud rebegni:
Szeresd, szeresd! Ugy-e te nagyon
Fogod őt szeretni?
Ime, mily nemes és gyöngéd érzelmek sugalták e beszélyt. Valóban mind
tárgyáért, mind fölfogásáért dícsérnünk kell a költőt. Sokkal költőibb
az, mint balladáié, a melyekben a tragikum a legtöbbször szörnyűséggé
vagy épen torzképpé válik. A beszély kidolgozása már kevésbbé sikerült.
Második fele minden tekintetben sikerültebb az elsőnél. A szülői ház s
az élet nyomorával küzdő Teréz egy kissé bágyadt és mesterkélt, ellenben
a néma szerelmi ábrándba merülő s önmagán uralkodó Teréz elevenebb,
igazabb kép. E részletben a költő hangja, nyelve és rhythmusa is
melegebb, tárgyához simulóbb, hangzatosabb. Érezzük, hogy a néma
szerelem e küzdelmének kellett volna a beszély központjául szolgálnia s
a többinek hátterül maradnia. Akkor a bonyodalom is változatosb és erősb
lett volna. Így inkább egy költői életrajz hatását teszi reánk, mint egy
költői beszélyét. A beszély nagy részét a szülői ház s Teréz
pályaküzdelmi rajza foglalja el s benső élete, szerelmi küzdelme csak
mint függelék járul az egészhez. A compositio e hiányát sehogy sem tudja
eltakarni a szerző, sőt a végső szakaszok sikere még inkább érezteti
azt.
De ha az egész beszély nem sikerült is, a sikerült részletek a költő
tehetségének fejlődését és ízlése tisztulását mutatják. Stiljében ugyan
kedveli még a czifrálkodást s néha a köznapi próza felé hajlik, de
vannak jól írt lapjai s nyelve magyarosság tekintetében sokkal
szabatosb, mint előbbi műveiben. Az oly helyek, midőn azzal dicsekszik,
hogy theáját márványasztalon iszsza, s glaceban szokott estélybe járni,
bizvást elmaradhattak volna. Midőn a bankárné megsajnálja Terézt s a
letépett csokrot fölvarrva, megszúrja kezét, a melyet Teréz megcsókol, a
költő így kiált föl:
A hány angyal a mennybe’ fenn,
Mind ujjongott e jeleneten.
Igen nagy hang ily nem épen nagy dologhoz. A humoros helyek is keresett
czifrálkodásnak látszanak, s némely reminiscentia vagy kölcsönzés igen
kirí vagy épen ízetlen, mert a költő nem tudta újjá szülni vagy jól
alkalmazni. Ilyen e Heinéből kölcsönzött hely is:
És így tovább. Minek leirni?
Ez régi nóta, régi bú,
Hejh, de kinek végig kell sirni,
Végig siratni, sanyarú.
Mindent összevéve, Kiss költői beszélye figyelmet érdemel, s ha nem
várunk is tőle remek műveket, mint dicsőítői, reméljük, hogy folyvást
fejlődve és tisztulva, élvezetes olvasmányokkal fogja megajándékozni
irodalmunkat.


AZ ÚT A RÉVPART FELÉ.[42]
E rajzgyűjtemény kizáróan a klinikai életből van merítve. A szerző, a ki
végig tanulta az orvosi tanfolyamot, nem elégedett meg a kórház és
bonczterem tudományos tanulságaival, följegyezte azon benyomásokat is, a
melyeket a klinikai élet kedélyére és képzeletére gyakorolt s ezt
nyújtja olvasóinak rajzgyűjteményében.
Föltárja előttünk a régi és új klinikai épület titkait. Elvezet
bennünket a betegek ágyaihoz, midőn este felé társalogni kezdenek;
lefesti egy részeges tót halálát, megismerteti a járó betegek
várótermét, a hol a kórházba magokat fölvétetni akarók jelentkeznek s
lerajzol egy agglegényt s egy vénülő leányt, a kik egykor szerették
egymást, de nem lehettek egymáséi s hosszú idő után most itt találkoznak
először. Bemutatja a boncztermet, a hol egy tüdővészben elhunyt fiatal
varrónőt bonczolnak, a kit egyik orvosnövendék szeretett; épen szívét
adják kézről-kézre s vizsgálják kíváncsian: az orvosnövendék szótlan,
mozdulatlan áll; társai kérdik, mi baja; ő, hogy leplezze titkát, éji
tivornyával mentegetődzik.
Egy kórházi temetés rajzát is veszszük. Egy szegény anya a bonczteremből
temetteti fiát, utolsó fillérét a temetésre költi, küzd a bonczterem
szolgái gorombaságával s elkésve a temetésről, alig éri utol a gyorsan
robogó halottas kocsit. Ezt egy betegápoló apácza rajza követi, a ki
csalódott az életben, de a helyett, hogy bosszúból meggyűlölte volna az
embert, átkarolta az egész szenvedő emberiséget. Megelevenednek előttünk
a beteglátogatások és klinikai leczkék jelenetei. Egy tanársegéd egyik
ágytól a másikig vezeti a tanítványokat s fölmutat a többek közt egy
vese-bajos, majd egy tüdővészes beteget s végül egy hysterikus nőt
rohamai legérdekesebb pillanatában. A régi klinikán oltár is volt. Egy
éjjel két beteg fölkel az ágyból, elébe térdel és imádkozik. Az egyik
szegény napszámos, a ki mindig hű hivő volt, el akarja kergetni onnan a
másikat, a ki elszegényedett úr és Istentagadó, de most az imádság
enyhülete után eseng. Ez éji sötét képeket napsugáros reggel váltja fel.
Az orvos megengedi, hogy a betegek, a kik képesek reá, a kertbe
menjenek, friss levegő s meleg napsugár élvezése végett. Csak egy béna
kis fiú s egy nehéz beteg férfiú maradnak a szobában. De a férfiú
biztatja a kis fiút, hogy menjen ki ő is a szabadba. Ez eleinte
vonakodik, de mire az ajtóhoz ér, örül ő is, hogy kinn lehet. A kertben
szokatlan zaj, benn a szobában a szokottnál is nagyobb csend. A magára
maradt beteget nem háborgatja semmi, élvezheti a napsugárt, álmodhatik a
multról, jelenről és a jövőről, a melyből soha sem lesz jelen.
A klinikai leczkék három fölvonásra vannak osztva, mint valamely
izgalmas melodráma. Az első fölvonásban kerekes ágyon egy kőmüvest
tolnak be a terembe, a kinek a lezuhanó fal eltörte szárcsontját, s az
rosszul forrván össze, most operálásra szorult. Lassankint felgyűlnek a
hallgatók, belép a tanár. Az észlelő előadja az esetet s hosszú előadást
tart a csonttörésekről s már hozzá fognának a műtéthez. A kötések készen
állanak, az ércsipők sorba rakva, a kések éle mind kipróbálva. De ma már
nem lehet, a műtét egyszerű ugyan, de egy kissé hosszadalmas s az idő
előrehaladt. A második fölvonásban új szereplők lépnek föl. A tanárnak
másutt van dolga, szerepét az első tanársegéd vette át. Egy
hasznavehetetlen lábat kell levágni. A beteget elaltatva, a műtétet
végrehajtják, de a vért nem igen tudják megállítani. A beteg fölébred és
szánalmat látva az orvosnövendékek arczán, fölkiált: «Mit sajnálnak
engem? Meg tudok én halni bátran, sokszor néztem szembe a halállal…
Szívesen megyek, a kardnál úgy is nehezebb volt nékem az írótoll… Vén
vagyok úgy is, de a magyar föld szabad föld. Lengyelország nem az, de
lesz.» S midőn bekötik valahogy sebeit, megint megszólal: «Köszönöm
jóságukat. Emlékezzenek reám, Kameriszky Gusztáv, honvédkapitány, irnok
a postán. Köszönöm, éljen a haza!» Az ágyat kigördítik az ajtón s holnap
majd jelenthetik az ismert formulával: az operálás sikerült, a beteg
meghalt. S ezzel elértünk a harmadik fölvonáshoz, a mely változatosabb a
két elsőnél. Először is egy sárba és vérbe kevert embert hoznak be.
Kocsiról esett le, a lovak megtaposták, a kerék keresztül ment a fején.
Gyors segélyre van szükség: megmossák, leborotválják fejét s a
repedésnek mélységét kutatják. Csekélység, mélyebbnek látszott: oda se
nézzen senki. Szemhéját néhány ügyes öltés felvarrja. Mehet, meggyógyul.
Ekkor egy nő lép be, de megijed a környezettől s elájul. Erre már csak
holnap kerülhet a sor. Helyette egy öreg úr áll elő, a kinek nyelvrákja
van. A tanár nézi, tapogatja, egy kis theát rendel orvosságúl s azt
mormogja magában: «Kár volna bántani. Hetven éves ember belenyugodhatik
a sorsába. Egy évig így is elélhet.» Ezután egy czifra nyakkendős boltos
segéd következik. Ez a darab komikusa. Nagy sopánkodással beszél. Egy
porczikája sincs, melyre ne jajgatna. «No mijét vágjuk le?» – kérdi a
tanár. A komikus ijedten dadog s a hallgatók kötelességöknek tartják,
hogy nagyot nevessenek. Megvizsgálják tetőtől-talpig s úgy találják,
hogy semmi baja sincs. «Nos? itt csak olyanokkal foglalkozunk, a kiket
vágni lehet. Milyen kést méltóztatik parancsolni e sok közül?» Erre a
nagy beteg megijed, ferdén köti föl a czifra nyakkendőt, szalonkabátját
ferdén gombolja és elszalad. Végre egy nagyon vén, sovány kis emberke
lép föl, csipőjén és keresztcsontján kék foltokat mutogatva. Félig
németül, félig olaszul beszél, nagyon gyorsan, nagyon furcsán. Gipsz
alakokat áruló olasz. Elbeszéli, hogy a korcsmában megverték a részeg
vendégek, s hordozó tábláját a hátán törték össze. Szeretné magát
fölvétetni a klinikára. A tanár végighallgatja, de nem veszi föl – nincs
mit rajta tanulni, menjen a kórházba.
A betegek karácsonyát is rajzolja a szerző, a gyermekkórházba is elvezet
bennünket, egy magát strychninnel megmérgező tanársegéd halálküzdelmét
is végigszemlélteti velünk. De mindez gyöngéd dolog ahhoz képest, a mit
egy beteg vallomásaiban kell olvasnunk, a ki fiatal korában küzd,
takarékoskodik, hogy később élvezhessen s mikor élvezni akar, egy
pattanás támad ajkán. A pattanásból seb, a sebből fekély, rákfekély
fejlik ki. Hiába vágják ki, megint kiújul. De a beteg élvezni akarja az
életet s örül, hogy minél aljasabb állat lehet. Kétségbeesésében kétszer
akar öngyilkos lenni, de nem öli meg magát. Ezalatt vagyona, a gyönyörök
forrása elapad, nincs semmije, a kórházba kerül s bár reménytelenűl,
folyvást ragaszkodik az élethez. Egy drámai érdekű szigorlat rajzát is
veszszük. Egy orvosnövendék elcsábít egy becsületes szegény leányt,
gyalázatba és nyomorba taszítja, a leány később betegen a klinikára
kerül s midőn az ifjú szigorlatot tesz, épen őt hozzák a tanterembe,
hogy a szigorló betegségéről előadást tartson. Az ifjú reá ismer,
megzavarodik. A tanár urak türelmetlenül várják a külvizsgálat
eredményeit, de az ifjú csak hebeg, egy okos szót nem tud kiejteni és
megbukik.
Ime a majdnem tíz ívre terjedő rajzgyűjtemény tartalma. E száraz kivonat
is alkalmasint oly érzést kelt az olvasóban, mintha egy kórház termein
haladna át; az emberi nyomor látásán nem maradhat érzéketlen, fölindul,
talán szenved is, de semmi esetre nem érezhet æsthetikai benyomást. Mi
legalább ez élénken színezett rajzgyűjteményt ily hangulattal olvastuk
végig. Legkevésbbé sem kívánjuk a szerző tehetségét kisebbíteni.
Könnyedén és élénken tud elbeszélni, érzéke van a jellemzetes iránt, nem
terjengő, áradozó s ha itt-ott némi modorosságba esik is, sehol sem léha
s komolyan át van hatva tárgyától. De vajon tárgya a költészet tárgya-e
s ha az, ily módon földolgozható-e? E kérdés dönti el e könyv æsthetikai
becsét és sajnáljuk, hogy megoldása a legjobb esetben sem üthet ki
kedvezően.
A költészet örök tárgya az emberi lélek küzdelme s az abból folyó
viszonyok, a test, a betegség és halál csak annyiban, a mennyiben e
küzdelmekkel kapcsolatosak. Othellóban a féltékenység szenvedélye az, a
mi bennünket érdekel s halála csak annyiban, a mennyiben küzdelmeink
befejezése. Lady Macbeth őrültsége csak annyiban hat reánk
æsthetikailag, a mennyiben lelkiismerete furdalásait leplezi föl.
Werther öngyilkossága lélekállapotának rajza miatt válik költőivé, de az
közönyös előttünk, hogy pisztolylyal vagy méreggel vetett-e véget
életének, valamint a megsebzett vagy mérgezett test symptomái is. Sőt
többet mondunk, mihelyt az ember akár a lelki, akár a testi szenvedések
legfőbb fokán megszünt ember lenni és állattá válik, többé nem tárgya a
költészetnek. Nem mondjuk, hogy a testi fájdalmakat nem rajzolhatja a
költő, csak azt állítjuk, hogy a legfőbb ponton nem szabad rajzolnia s
mindig a lelkiekkel összhangban tartozik rajzolni. Már Sophocles példát
adott erre _Philoctetesé_ben. Philoctetes testi kínokat szenved, de
lelki ereje még megvan, sőt uralkodik a testi szenvedéseken. Az erkölcsi
és anyagi természet ez összhangzatos vegyületében nyilatkozik e mű egyik
főbája.
A szerző legtöbbször a testi szenvedéseket rajzolja előszeretettel; a
lélek küzdelmét vagy egészen mellőzi, vagy csak mellékesen érinti. Az
öngyilkos tanársegéd s a rákfekélyes beteg rajzában éri tetőpontját e
sajátsága. Az iránt meglehetős homályban hagyja olvasóit, hogy
tulajdonkép miért mérgezi meg magát a tanársegéd, de a méreg, a
strychnin hatását részletesen leírja. Az orvos egészen erőt vett benne a
költőn. A rákfekélyes betegen érinti ugyan a lélek szenvedélyét is, de
ez állattá vált ember már csak az orvost érdekelheti. S ezt teszi nagy
részt a többi beteg rajzában is. Nem annyira a betegek lelki állapotját
festi, mint inkább azt a hatást, a melyet a betegek környezetökre, vagy
épen a költőre tesznek, mint az emberi nyomor sötét képei. S ehhez járul
még, hogy a betegek életéről keveset tudunk, betegségök, haláluk lép
előtérbe. Megengedjük, hogy az orvosra nézve ez a legfontosabb, de a
költőnek az életet kell rajzolni még a halálban is.
Egy szóval e rajzgyűjtemény nemcsak a klinikai életnek tüköre, hanem egy
észlelő orvos s egy érzelmes költő meghasonlásának is. Az orvos költő is
akar lenni, a költő orvos is; küzdenek egymással hol egyik, hol másik
válik győzelmessé. Igazságtalanok volnánk, ha be nem vallanók, hogy
néhány helytt a költő egészen legyőzi az orvost. Példáúl midőn levágják
a klinikán a lengyel eredetű postatiszt lábát s az bátran szembe néz a
halállal s hazájára gondol, vagy a midőn a csábító orvosnövendék a
szigorlaton hajdani kedvesével találkozik, mind költői érdekű rajzok,
mert vagy az erkölcsi mozzanat lép előtérbe vagy az erkölcsi és anyagi
természet összhangba olvad.