Birálatok, 1861-1903 - 17

Minden esetre a szerző tehetséges író, de ha költő is akar lenni,
szükséges, hogy odahagyja a kórházat, vegyüljön az életbe s a testi
betegségek helyett a lelkieket tanulmányozza. Igaz, hogy mindnyájan
megbetegszünk, meghalunk, sőt kórházba kerülhetünk, de az is igaz, hogy
a művészet határa ott csak végződik, nem pedig kezdődik.


IPOLYI ARNOLD ÉLETE ÉS MUNKÁI.[43]
Az írói betegségek egyik legjárványosabbika a _morbus biographicus_.
Leghamarabb bele esnek a könnyen és nagyon is lelkesülő természetűek, de
a ravasz hizelgők sem kerülhetik el. Alig észrevehető, de folytonos
lázzal kezdődik, a mely folyvást emelkedőben s gyakran a negyven fokot
is meghaladja. A könyvés levéltárak levegője nagyon elősegíti e betegség
fejlődését. A beteg fölhevült képzelme folyvást egy személylyel
foglalkozva, az egész rögeszméjévé válik. Alakját óriás arányban
nagyítja és sok mindent képzel hozzá, szintén óriás arányban. Kedveli a
superlativust és dagályt, gyakran félre is beszél, de nem minden
rendszer nélkül; hangja mind harsányabb, de azért még sem fárad el. Nem
épen halálos, de nehezen gyógyítható betegség. A kritika hideg
vízzuhanya legföllebb mérsékli, de ki nem irthatja. A lelkesülő
természetűek idő folytán és gondos orvosi kezelés mellett
kigyógyulhatnak belőle, de a hizelgők soha.
Pór Antal legújabb munkája e járványos betegség szüleménye, a mely úgy
látszik, leginkább Pozsonyban dühöng s a _Kortársaink_ czímű vállalat
íróit mindinkább magával ragadja. Bizonyára kortárstól még élő
kortársról nem igen várhatni teljesen tárgyilagos életrajzot, még
kevésbbé jó baráttól jó barátjáról, kanonoktól püspökéről. Azonban
mindenkitől nemcsak megvárhatni, de megkövetelhetni is bizonyos
mérsékletet, egy kis igazságszeretetet, némi ízlést, Ám mellőzzön az
életrajzíró mindent, a mi árnyoldal, de amit kiemel, az legyen valóban
fényoldal, s azt ne túlozza oly módon, hogy egész hihetetlenné váljék.
Ezzel épen oly kevés tiszteletet tanusít olvasói, mint az iránt, a kit
munkájával meg akar tisztelni. Ipolyinak, mint hazafinak, főpapnak és
tudósnak oly érdemei vannak, a melyek illő megvilágításban csak
nyerhetnek. De Pórnak egész fényözön kell, hogy kápráztassa az olvasók
szemét; neki kevés az ember, neki bálvány kell, a kinek hymnusokat
zengjen; nem elégszik meg egy nemes arcz körvonalaival, hanem addig
szépítgeti, eszményíti, a míg egészen eltorzítja.
Az életrajzi styl Pór könyvében alig több a bókoló udvarlás és a
nagyhangú toaszt keverékénél. Czifránál czifrább epithetonokat találunk
benne s a túlzást is túlozva. Neki Ipolyi csodás lény, egész
legendaszerű hős. A mit Ipolyi mond, ír és tesz, az mind monumentalis,
epochalis, classikus, mintaszerű, remek. Szerinte Ipolyi oly lángész, a
minő sohasem volt a világon, a ki minden téren egyenlő nagy, a kinek
minden műve egyenlő remek. E mellett majd minden szava és műve
egyszersmind egy nagy tett, a mely a magyar közélet és tudomány
korszakos fordulatait jelöli. Új eszméket hirdet, a melyek egyszerre
közvéleménynyé válva, tettre ragadják nemzetünket. Midőn 1854-ben kiadja
_Magyar mythologiá_ját s mindjárt a mű elején így szól: «Ha a zivatar
elviharzott, a férfikarok új erővel fognak a munkához», e mondat Pór
szerint mint vezényszó hangzott végig a dévényi hegytől a Brassó fölötti
Czenkig, visszhangot keltve minden hazafi éledő keblében. Számos
nagyszerű tanulmányaival minden előzmény nélkül, örökre, változatlanul
megállapította a magyar műtörténelmet. Akadémiai emlékbeszédei egészen
új irányt jelölnek e nálunk eléggé művelt írásnemben. Mint a történelmi
társulat elnöke az enyészet porából új világokat alkot s a történelem
tanulságaiból új irányokat tűz ki nemzetének. 1876-ban a Rimaszombaton
tartott nagy gyűlésen a magyar államegység és államnyelv actualis
kérdést történelmi mély belátásával és bölcs mérsékletével eldöntötte.
1879-ben Pozsonyban a magyar iparélet történelméről értekezve, mint
történetíró és nemzetgazda kijelölte nemzetének az útat, a melyen
haladva, virágzásának biztosan nézhet elébe. Kimondotta, hogy mint
agricol állam ipar nélkül tovább nem létezhetünk. Ma már az országos
tárlat után mindenki meg van győződve erről, de akkor jóformán még csak
ő kezdette hirdetni. Nem soká azután Maros-Vásárhelyt a magyar
hadképességről értekezve, nagyot lendített a haza védelmén és
fönmaradásán azzal, hogy irányt adott számos magyar családnak, sőt az
összes magyar ifjúságnak és megtörte azon, immár előítéletté kövesült
ellenszenvet, a mely nálunk a katonáskodás ellen kezdett meggyökerezni…
De nem folytatjuk tovább. Elég, ha fájlaljuk, hogy Ipolyi nem talált
derekabb életrajzíróra; elég ha sajnálkozunk, hogy Pór Antal, mint
történetíró és akadémiai tag oly kevésre becsüli írói tolla méltóságát.
S ezzel be is fejezhetnők rövid ismertetésünket, ha a könyv egyik szaka
nem követelne bővebb tárgyalást. Ez a _Magyar mythologiá_ról írt
szakasz. Pór ebben nemcsak a mű dicsőítésével, hanem annak bírálójával,
Csengery Antallal, is foglalkozik. Úgy tünteti föl 1855-ben megjelent
birálatát, mint valamely merényt, a mely nagyon megcsorbította Ipolyi
örömét. Ezért természetesen Csengerynek, mint nagy bűnösnek, lakolni
kell. Pór nem érzi ugyan hivatva magát, hogy bírálatot mondjon Csengery
írói egyéniségéről s utasítja olvasóit a _Budapesti társaság_ czímű
férczműre, a melyet különös következetességgel a maga személyére
megbizhatatlannak, de Csengeryére nézve nagyon is megbízhatónak tart:
mind a mellett hol leplezve, hol nyiltan úgy rajzolja Csengeryt, mint a
ki elfogultan, igazságtalanul birálta meg Ipolyit, megkisebbíteni merte
a nagyszerű művet, sárral dobálta a triumphatort s később mintegy
megbánva tévedését, mindenkép azon igyekezett, hogy Ipolyival s a
közönséggel elfeledtesse a múltat. Helyeseljük, hogy Pór nem mellőzte
Csengery bírálatát; egy életrajzírónak számba kell venni mindazt, a mi
fontosabbat kortársai hőse egyik vagy másik művéről írtak, hogy
fejtegetéseiben elfogadva a helyest, vagy czáfolva a helytelent, annál
biztosabban megállapíthassa az igazat. Azonban Pór semmit sem fejteget,
nemcsak azt nem mondja meg, hogy miben tévedett Csengery, hanem azt sem,
hogy mit mondott s mi tulajdonkép bírálatának lényege. Pótolni akarjuk e
hiányt s röviden megismertetjük olvasóinkkal Csengery szempontjait,
melyekből bírálatában kiindul s melyeket Pór úgy látszik örök
feledékenységre szeretne kárhoztatni.
Midőn 1854-ben a _Magyar mythologia_ megjelent, Csengery nem ismerte
Ipolyit. Először az _Új Magyar Muzeum_ban olvasta nevét, a melyben Toldy
a munka megjelenését hírül adta a közönségnek. Toldy épen, mint
Kazinczy, könnyen lelkesült és hajlandó volt írót és művet túlbecsülni,
ha az irodalom valamely hézagát betölteni látszott. Úgy hirdette Ipolyi
művét, mint a történelmi tudomány nagyszerű fölfedezményét, a tudomány
Colnmbusának nevezte s öröme határt nem ismert, hogy nemzeti
mythologiánk immár meg van fejtve, kiderítve. Csengery megvette a munkát
s hibásoknak találván kiinduló pontjait, ne hogy ily nevezetes kérdés
minden vita nélkül dőljön el, birálatot írt róla. Csengeryt tehát semmi
személyes elfogultság, ellenszenv nem vezette, hanem Toldy buzgósága
ellenében egy más, szintén tiszteletre méltó buzgóság, a mely a tudomány
terén a nemzeti érzést nem tudja elválasztani a tudomány szoros
követelményeitől. – Csengery birálata komoly és tárgyilagos, s bizonyos
tekintetben méltányoló is. Mindjárt elején kimondja, hogy irodalmunk sok
részben mostoha körülményeit figyelembe véve, nem lehet eléggé
méltányolni azon készültséget, a melylyel Ipolyi munkájához fogott;
tömérdek a bel- és külföldi anyag, a melyet oly rövid időn egybehordott
s bárhogyan itéljünk a földolgozásról, maga az anyag összehordása is oly
érdem, a melyet lehetetlen el nem ismerni. Az is elismerendő, hogy
Ipolyi azt a módszert követte a magyar mythologia összealkotására, a mit
Grimm Jakab követett a német mythologiára nézve. Azonban e helyes
módszert Ipolyi nem alkalmazta helyesen s épen azért egészen más
eredményre jutott. Nem levén közvetlen kútfőink, Ipolyi is Grimm
példáját követve, kútfőül tekinti az élő néphagyományt, a regét, a
mondát, mesét, népdalt, népszokásokat, erkölcsöket, babonás hiedelmeket,
előitéleteket, különös népies szólásokat, példabeszédeket és
közmondásokat. S tagadhatatlan, hogy ezek népünk képzelet- és
gondolatvilágára nem egy fénysugárt vethetnek s bennök a régi magyar
világnézlet töredékei is lehetnek. De éles kritikai pillantás képes
csupán kiszemelni e töredékekből a tisztán magyar elemeket, elkülönözve
mindattól, a mi a keresztyénséggel jött közénk, a mit részint távolabb,
európai érintkezésekből, részint a köztünk és körülünk lakó népfajoktól
kölcsönöztünk. Ipolyi e kölcsönözéseket nem igen akarja elismerni, sőt
azon meglepő állítással lép föl mindjárt munkája kezdetén, hogy
népünknél majdnem minden a régi kerékvágásban van, hogy szokásai,
öltözete, eledele, gondolkodása, természeti világnézlete még nagyobbára
a régi, a mint volt századok előtt. S e szempontból aztán minden
közmondásban, népies szólásban, mesében stb., a mi népünk közt jelenleg
él, mind magyar, ősmythologiai nyomokat lát, még akkor is, ha a
közöttünk és körülünk lakó népeknél ama közmondásokat, szokásokat,
meséket mind föltaláljuk. Mennyire kritikaiatlan ez eljárás, első
tekintetre föltetszik mindenkinek, a ki némikép jártas a történelemben.
Az elvet, mely Grimm nyomozásaiban oly termékenynek mutatkozott, Ipolyi
mindjárt munkája kezdetén túlságig viszi, a mi aztán szükségeskép
képtelenre vezet.
S itt bővebben kifejti Csengery, hogy ember embertől, nép néptől hogyan
vesz át szókat, eszméket. E kölcsönzés, e külső hatások eredménye egy
részben a belfejlődés, a haladás. Miért legyen e törvény alól, a melyet
örök igazságnak mutat a történelem, csak a magyar kivétel? Elmondja,
hogy különböző hatások alatt hogyan alakulnak, változnak a mondák,
vándorolnak a népmesék s ennélfogva igen óvatos és éles kritikával
elkülönözendő a kölcsönzéstől az eredeti, hogy a nemzeti mythologia
alapjául szolgálhasson. Ipolyi magyar mythologiájában összezavarja a
különböző elemeket, úgy szólva nem is akar elismerni idegen befolyást,
azon hiúságunknak hizelgő állítással igazolván nézetét, hogy a magyarság
oly élénk erélylyel nyilatkozott a téren, melyet hazánknak nevezünk,
hogy gyakran nemzetünk fogadtatá el nyelvét, szokását stb. a köztük lakó
népiségekkel, s nem volt oly lélekszegény, hogy mások meséire, mondáira,
babonáira szorúlt volna. De ha a köztűnk lakó népiségek oly mértékben
olvadtak volna is a magyarságba, a mint Ipolyi állítja, nem épen azt
bizonyítja-e ez, hogy szükségkép tömegestül vette föl a néphit az idegen
elemeket? Mert lehetetlen föltennünk, hogy a nyelvcserével valamely
népfaj egész szellemi világa azonnal átváltozzék, hogy a
megmagyarosodott helységekben a dajkák azonnal megszüntek volna mesélni
s az öregek és az átváltozott új ivadék között egyszerre szakadt légyen
meg minden szellemi közlekedés. Bizonyára sohasem nyilatkozott
erélyesebben a magyarság azon népfajok irányában, a melyek között élünk,
mint a germán szellem nyilatkozott a középkoron át, midőn lassanként a
szlávokat tömegestül olvasztá föl magában, s a celta elemeket, a melyek
Németország több helyén beszögellettek, egészen fölemészté. Az erély ily
élénk jelenségei mellett sem bírt a németség minden szláv és celta
elemeket végkép kiirtani. Megvannak azok maiglan s különösen a celta
befolyásról nagy elismeréssel nyilatkozik Grimm. Nemcsak az élő
néphagyománynyal bánik el így Ipolyi; hanem többé-kevésbbé az irott
emlékekkel is, s kevés érzéket tanusít az ősinek, eredetinek
kiismerésében, szemközt azzal, a mi későbbi származású vagy nem is a
népképzelem alkotása.
Azonban Ipolyi csak az európai hitkörök és mondák, mesék befolyását
vonja kétségbe: az ázsiai mythosokat oly szoros kapcsolatban látja az
általa úgynevezett magyar mythologiával, hogy azon hitkörök befolyását
minden lépten-nyomon fejtegeti. A közös ősvallás és nyelv eszméiből
indul ki. Az emberiség ősvallásának a monotheismust mondja, melynek
lassú elhalványulásával a pantheismus, polytheismus kerekedett fölül,
egész azon végső elaljasodásig, midőn az ember a durva, értelmetlen
magiában, sabæismusban, állattisztelet- és fetisben kereste üdvét.
Csengery ezzel szemben kimutatni igyekszik, hogy a fejődésnek épen
ellenkező fokozata van: nyers természetimádás, fetisismus, samanismus
vagy dæmonok cultusa, polytheismus, a mely hitbölcselmi úton
pantheismussá fejlődik, és végre monotheismus. S egyszersmind nem
fogadja el Ipolyi hypothesisét, a mely a magyar őshitet az ősvallás
monotheismusával hozza kapcsolatba.
Az ősnyelv Ipolyi szerint a szanszkrit vagy azzal legközelebb rokon,
mire Csengery megjegyzi: annyi kétségtelen, hogy minden gondolható
történelmi tudás fölteszi már a nyelvek létezését s ha fölállítjuk is
egy ősnyelv elméletét, kétségtelen, hogy mihelyt különböző háznépek
állottak elő, melyek különböző helyekre vetődtek egymástól, e külön
lakás külön természeti hatásoknak tette ki őket, mi által fejlődésök s
így nyelvök is szükségeskép különbözővé vált. Ennélfogva föl kell
vennünk, hogy mind a sémi, mind az indogermán, mind az altaj népek és
nyelvek külön-külön helyeken alakultak, különben a nyelvfajok
különbségeit nem tudnók megfejteni. S ha minden nemzet legősibb
történetei okvetetlenül rokon nemzetek kebelében folytak le: a magyar
nemzet legősiebb történeteit sem kereshetjük se a sémi, se az indogermán
népek közt, s ha nyelvhasonlítás útján akarunk eredményhez jutni, a
hasonlítás törvényei azt parancsolják, hogy valamely nyelvet elsőben is
azzal hasonlítsunk, a melynek rokonsága előttünk nem csupán az anyag,
hanem idom tekintetében is bizonyos. S Ipolyi mythologiai rendszere
nagyrészt ellenkező nyelvészkedésen alapszik. Majd egy indogermán, majd
egy sémi nyelvben keresi egyik vagy másik magyar szó gyökét; az
ural-altáji nyelvekhez, nyelvészeti párhuzamaiban, fölvilágosításaiban
csak igen ritkán, mondhatni kivételesen, folyamodik. Megesik, hogy a hol
egy rokon hangzású és értelmű szó valamely altaji nyelvből, más által
figyelmeztetve, megüti fülét, azt legfölebb jegyzetben említi meg, míg a
munka szövegében más, nem rokon nyelvcsalád köréből igyekszik
kiokoskodni egy vagy más ős szavunk értelmét.
Mindezt bővebben fejtegetve s néhány példával fölvilágosítva, azzal
végzi birálatát Csengery, hogy Ipolyinak kétségtelen érdemei vannak a
magyar mythologiai nyomok gyűjtésében, de az adatok egybeállításában nem
járt el azzal a kritikával, melyet a nyomozó történetírótól várhatni. S
ezért ingatagnak kell lenni azon épületnek, mely kritikátlanul
egybehordott anyagokon, tág alapú mythologiai párhuzamokon és helytelen
nyelvészkedésen alapszik.
Ime Csengery bírálata, a mely Ipolyinak inkább csak kiinduló pontjait,
módszerét birálja, példákkal világosítva ugyan, de nem ereszkedve a
részletek bővebb fejtegetésébe. Ez a bírálat hiánya. Csengery egy újabb
czikksorozatban szándékozott a részleteket fejtegetni, de ezt nem írta
meg. Helyette _Altáji párhuzamok_ czíme alatt az általa ajánlott módszer
alapján kifejteni törekedett, hogy az összes altaji népek ősvallása azon
természet-cultus volt, melyet a legalsó fokon samanismusnak neveznek,
mely a fensőbb fokon a polytheismussal érintkezik s melyben az izlám és
keresztyénség monotheisticus befolyása alatt azonnal megszakad a
polytheisticus képződés. Alapjában eredetileg a magyarok ősvallása sem
lehetett más, mint a népeké, melyek között, a nyelvrokonság újjmutatása
szerint, nemzetünk legősibb történetei szükségkép lefolytak s a mely
népek egy részehez, nemzeti hagyományaink szerint is, rokonság kötelékei
fűznek.
Pór Antalnak mindezt czáfolnia kellett volna, ha röviden is vagy
legalább főbb pontjaiban előadni azon ellenbírálat lényegét, a mely
1855-ben a _Religió_ban megjelent s melynek írásában Ipolyinak is része
volt. Pór e helyett idézeteket közöl néhány akkortájt Ipolyihoz intézett
magánlevélből, mintha azok sokat bizonyítanának a dolog érdemére nézve.
«Nincs senki, ki bensőbb érdekkel és méltánylással ne kísérné ön nemes
és hatalmas futását – irja Kazinczy Gábor Ipolyihoz Bánfalváról 1855
julius 31-dikén. A Capitolium vár s útban ez felé, ki méltatná
észrevevésre a plebs sárdobálásait.» Greguss Ágost így ír Ipolyinak
Pestről 1885 szeptember 15-dikén: «Az itteni irodalmi körökben nagy zajt
üt s minden jóra való embernek jól esik azon elégtét, melyet a _Religio_
mostani számai az ügynek szolgáltatnak, azon tudomány tettető
áltekintély leálarczozásával, a melynek fő képviselője nálunk Csengery.»
Haas Mihály is nagyon lenézi Csengeryt. «Meghallgattam – írja szintén
Ipolyinak – Csengerynek az akadémiában barátom uram _Mythologiá_jára
fölolvasott kritikáját. Nem méltó lábsaruja szíját megoldani,
mondhatom.»
Ha azon űdvözletekből, vigaszokból akarnók megítélni valamely munka
becsét, a melyeket a jó barátok az írókhoz intéznek munkájok megjelenése
vagy megbiráltatása alkalmával, bizonyára minden munka jeles, kitünő
vagy épen remek volna. A jó barátok kötelességöknek tartják
rokonszenvből vagy udvariasságból méltánylatuk kifejezését. Az ily
nyilatkozatoknak csak akkor van súlyok, ha némi eszmei tartalmuk is van.
Az obligat bókok semmit sem bizonyítók. E mellett itt még némi bosszús
fölindulások is szerepet játszanak. Kazinczy Gábornak szokása volt
olympi dagálylyal bámulni vagy nézni le némely írót. Csengeryvel
akkortájt egy kissé feszült viszonyban állott, s bosszús volt reá, hogy
Ipolyi művére nézve más véleményben mert lenni, mint Toldy, a kihez őt
mind szorosabb barátság kötelékei fűzték. Greguss fő dolgozótársa volt
akkor Török János _Magyar Sajtó_jának, mely politikai és irodalmi
tekintetben nem egyszer éles ellenkezésben állott Kemény _Pesti
Napló_jával, a melynek Csengery volt fő dolgozótársa. Haas Mihályról
jobb hallgatnunk. E jó úrnak hazafisága s idevágó szaktudománya nemcsak
egy fél sarut, de még egy fél saruszíjat sem ért meg.
De ha hibáztatták is némelyek Csengery bírálatát, nem egy tekintélyes
író helyeselte s a következés megmutatta, hogy kinek volt igaza.
Összehasonlítható nyelvészetünk nem Ipolyi nyomán indult. Nyelvészeink
nem a közös nyelvre hivatkoznak, a midőn a szláv kölcsönzéseket
kiderítik. A hún-magyar monda nyomozói más utat követnek, mint Ipolyi. A
Toldi-mondára nézve az újabb kutatás nem Ipolyi hypothesisét igazolja, a
ki Toldi Miklóst mythologiai személynek hirdette, hanem Keményt és
Csengeryt, a kik történelmi személyiségét vitatták. S Barna Ferdinánd,
bármennyire magasztalja is Ipolyi _Mythologiá_ját mint a magyar
mythologiai nyomok gyűjteményét, nem az ind, hanem az altaji népek közt
keresi mythologiánk ősforrásait.
Pór azt is fölhozza, hogy Csengery mintegy megbánva tévedését,
igyekezett elfeledtetni a múltat, mert az ő indítványára tartott Ipolyi
1862-ben az akadémiai nagygyűlésen értekezést a középkori építészetről s
egy hozzá írott levélben, mint «igaz tisztelője» kérte a szerzőtől
értekezése kivonatát az akkor általa szerkesztett _Budapesti Szemle_
számára. Csengerynek eszébe sem jutott a múlt feledtetése. Annyira nem
igyekezett jóvá tenni tévedését, hogy az Ipolyi művéről írt birálatát
tizenöt év mulva _Történelmi tanulmányok és jellemrajzok_ czímű
gyűjteményében újra kiadta. Hogy Ipolyi iránt udvarias volt, hogy
tisztelte hazafiságát, hogy sok becsülni valót talált műtörténelmi
munkásságában, sőt mint anyaggyűjteményt _Magyar mythologiá_ját is
méltányolta, az mind igaz, de ez nem szolgál kisebbségére, s csak
tárgyilagossága mellett tanúskodik.
Nem örömest elevenítettük föl e rég elhangzott polemiákat. Ha másoknak
kellemetlen, nekünk sem kellemes. De kénytelenek voltunk vele. Pór Antal
kényszerített reá, a kinek könyvét szó nélkül hagyni annyi lett volna,
mint elősegíteni a _morbus biographicus_ járvány terjedését, a mely
különben is eléggé pusztít irodalmunkban.


A NYELVŐR ÉS SZÉPIRODALMUNK.[44]
A Nyelvőr ez évi V. füzetében Frecskay Jánostól _Egy tudós, a ki
szépíró_ czímű czikk olvasható. A czikk tulajdonképen nem egyéb, mint
szertelen dicsőítése nyelv, stylus s általában írói művészet
tekintetében Herman Ottó _A magyar halászat könyve_ czímű munkájának, a
melyet mintegy követendő példányúl állít föl szépirodalmi íróinknak.
Frecskay nagyon elégedetlen a szépirodalmi írókkal s midőn czikke végén
nyelvünk és eredeti szellemének diadalra jutását a költészetben is a
Herman Ottó munkája világlása mellett csak a jövőtől várja, úgy látszik
Vörösmartyt, Petőfit és Aranyt sem tartja magyar nyelvművészeknek s így
Herman Ottó nemcsak a jelen, hanem a mult költőit is fölülmúlja, mint
szépíró.
S vajon miben áll Herman Ottó szépírósága? A czikk szerint először is
abban, hogy a Nyelvőr híve s nem használ oly szót és kifejezést, a mely
a _Nyelvőr_ elveivel ellenkezik, másodszor: mert Frecskay szépírónak
tartja, a ki maga meglehetős lapos és nehézkes nyelven ír. Úgy hiszszük,
hogy e két körülmény még senkit sem tett szépíróvá. Így nagyon könnyű
volna a szépíróság. Csak emlékezetbe kellene tartanunk a _Nyelvőr_
hibáztatta szókat és kifejezéseket, csak _idény_ helyett _évadot,
tömkeleg_ helyett _útvesztőt, láthatár_ helyett _látóhatárt, elnök_
helyett _előlülőt, pénztárnok, fegyvernök, asztalnok_, helyett
_pénztárost, fegyverest, asztalost, indokol_ helyett _megokolt,
tehetségre mutat_ helyett _tehetségre vall_t stb. kellene írnunk s
tüstént szépírók vagyunk. Csodálkozunk, hogy Frecskay nem hirdeti
szépíróknak azokat az ujdonságírókat is, a kik a _pénz-, ruhatáros,
hordáros, pinczés_ stb. szók használatával oly nagyra vannak, mintha már
legalább is a hazát mentették volna meg.
Azonban sajnos, senki sem oly nagy, mint amilyennek mondják, s a napban
is vannak foltok. Ha ki egy kissé figyelmesen olvasgatjuk Herman Ottó
munkáját s a _Nyelvőr_nek azt a fűzetét, melyben Frecskay panegyrise
megjelent, azt tapasztaljuk, hogy ezek sem mentek a nyelvrontás bűnétől
vagy helyesebben szólva, nem egy helyt ellenkeznek a _Nyelvőr_ elveivel.
Herman például ily szókat is használ: _ön_ (Sie, Vous értelmében),
_elem, tömeg, tan, lény, eszme, viszony, szellem, szenvedély, roham,
szilárd, alap, szabály, áram, tömb, emlék, zöm, ipar, telep, szerv,
regényes rajz, ábra_ stb. Sőt itt-ott megakad oly mondat is, melyet a
_Nyelvőr_ uralkodása előtt sem igen tartottak magyarosnak, péld.: Mind
_ezek fölött lehetne megdöbbenni_, e helyett _mindezen meg lehetne
döbbenni_ vagy _mindez megdöbbentő volna_. A _Nyelvőr_ V. füzetében
pedig a következő nyelvőrellenes szókat találtuk: _tan, keret, viszony,
anyag, elv, elmélet, árnyal_, de a mi több, magának a szerkesztőnek a
füzetben megjelent czikkeiben sem hiányzanak oly szók, a melyeket elvben
kárhoztatni szokott. Ilyenek: _Ön_ (Sie, Vous értelmében), _elem, tan,
alany, tény_. Ha már Szarvas Gábor is használja a _tan_ elvont gyököt,
vajon miért ne használhatnók mi is az _indokolni_ szót, a melynek első
része szintén ily elvont gyök, hisz a népnyelvben is találunk
gyökelvonást s az ajánlott _megokolni_ bizony nem pótolja az _indokolni_
szót, mert _indok_ helyett nem mondhatjuk: _megok_. Továbbá, ha Szarvas
Gábor nem veti meg az úgynevezett kihalt képzővel alkotott szókat, mint
_tény_, _alany_, miért vetnők meg mi is az _idény_ szót, midőn a
helyette ajánlott _évad_ szónak értelmét voltakép maig sem tudjuk s
minden esetre az _idény_ sokkal érthetőbb, mert bizonyos kapcsolatban
van az _idén_ szóval, a melyet a nép ragozni is szokott (_ebben az
idénben_) és a mely Csokonai _Dorottyájá_ban (IV. könyv) már majdnem a
_saison_ értelmében olvasható:
És azok az ifjak, kik most csekély tűzzel
Láttatnak traktálni akármelyik szűzzel,
_Jövő idén_ mintha nem is ők volnának,
Úgy neki dühödnek ők is a dámának.
Mindezzel nem becsmérelni akarjuk Herman Ottó munkáját, sőt szivesen
elismerjük, hogy az jeles munka, nemcsak természet- és néprajzi, hanem
nyelvészeti tekintetben is, a mennyiben szerzője a halászat körébe
tartozó népi műszókat összegyűjtötte s egész mesterszótárt igyekszik
megállapítani. Azonban mint szépmű nem igen jöhet szóba. Herman Ottó
elég világosan, folyékonyan s nyelvtanilag elég szabatosan ír, van
néhány élénkebb lapja is, de nyelvének épen nincs valami különösebb
fordulatossága, festőisége, plasztikaisága, hangzatossága, kelleme.
Mindez hagyján; van a munkának nagyobb baja is s ez a szerkezet lazasága
s a szertelen bőbeszédűség. Herman Ottó az előadás szempontjából nem ura
tárgyának; sok mindent megfigyelt, összeolvasott, gondolatai sem
hiányoznak, de hogy mit hol és hogyan mondjon el, azzal nincs eléggé
tisztában. Tárgya és szeszélye ide-oda ragadják s mint az úszót az ár
hullámai mind messzebb hajtják a parttól, a hova igyekszik. Innen
művében a lényegest gyakran háttérbe szorítja a kevésbbé lényeges;
innen, hogy a mit el lehetne mondani néhány lapon, íveken mondja el;
innen nem egy helyt az ismétlések; innen a szövegbe nyomott terjedelmes
okiratok, idézetek, a melyek inkább a függelékben foglalhatnának helyet;
innen néha a tárgyalás hézagossága, az átmenetek nehézkessége, sőt
erőltetettsége, melyek untalan magyarázatra szorulnak. Ide járul még a
szerzőnek nem épen vonzó alanyisága, a melyet művébe be-bevegyít.
Bizonyos hol negédes, hol követelő hang épen nem emeli a munka művészi
hatását. Egy szóval a könyv tartalmilag érdekes, de formailag nem valami
sikerült.
Mégis mi az oka, hogy Frecskay oly szép műnek hirdeti, a mely korszakot
alkot irodalmunkban és példányúl szolgálhat tudományos és szépirodalmi
íróinknak egyaránt? Már fönnebb megmondottuk. Frecskaynak tetszik, hogy
Herman Ottó az orthologusokhoz hajlik, megörvendett, hogy könyvében
_láthatár_ helyett _látóhatár_t olvashat, az pedig épen elragadta, hogy
a czímlap hátulján a _Franklin-Társulat nyomdája_ helyett _Franklin
társulat könyvsajtója_ áll. Mi kell ennél több, hogy Herman Ottó a
legkitünőbb szépíró legyen mindazok között, a kik valaha csak a négy
folyam partján éltek?
Valóban ujabb orthologusaink egy pár pontban szakasztott másai a
régieknek. Épen úgy nincs érzékök a stylus művészi oldalához, épen úgy
kedvelik az idiotismust, a közmondásos, népies kifejezést, ha nem illik
is a stylus tárgyához vagy hangulatába, épen úgy megtagadják a költői
nyelv sajátságait és ellenségei a költői szabadságnak. Társaságukban úgy
érezzük magunkat, mintha egy rég elmúlt korban élnénk, mintha nyom
nélkül viharzott volna el Magyarország fölött egy egész század, mintha
velök szemben újra hirdetni kellene, mint egykor Kazinczynak, az
irodalom azon elemi igazságait, melyekről irodalmi fölvirágzásunkat
tekintve, azt hittük, hogy immár vérré váltak. T. i. hogy a szépprózában
és költészetben egyaránt, minden műnemnek, műfajnak megvan a maga
stylusa: az ódát nem lehet a dal nyelvén írni, az epikai előadás
különbözik a drámaitól, más az elbeszélő, más a szónoki, más az értekező
próza; a beszédnek nemcsak nyelvtana van, hanem művészete is s a
magyaros magában még nem művészi; a költői nyelvnek vannak oly
sajátságai is, melyek prózában épen nem vagy csak kivételesen
alkalmazhatók; a költői szabadság nem szeszély, önkény, hanem a művészet
adta jog, sőt kényszerűség, a melyet minden nemzet nép- és műköltészete
használt, s melyet nálunk Gyöngyösi már a XVII-ik században rendszerbe
kezdett foglalni, egy egész értekezést írva róla. Jól tudjuk, hogy
Kazinczy a magyarost és művészit nem tudta kibékéltetni, s ez utóbbit,
kivált fordításaiban, az idegenszerűben kereste, de nem azért törtük
össze a neologusok igáját, hogy az orthologusokéba hajoljunk.
Frecskay, mint telivér orthologus, nem kedveli e század magyar költőit.
Kölcsönbe esik, ezek sem barátjai az orthologusoknak s nem is hiszszük,
hogy valaha kibéküljenek velök. Azonban Frecskay téved azt hirdetve,
hogy a neologia túlságai ellen való visszahatás csak ezelött tizenöt
évvel kezdődött a _Nyelvőr_ megindulásával. Régibb dolog az, nem is a
nyelvészek kezdették, hanem a költők: Vörösmarty, Petőfi, Arany; csak
azután jöttek a nyelvészek: Brassai, Imre Sándor és mások, míg végre a
múlt évtizedben egy egész orthologus párt alakult. Azt hiszszük, hogy se
Herman, se Frecskay, sőt még maga Szarvas Gábor sem merítettek többet s
annyi ízléssel és oly sikerrel a régi és népi nyelvből mint ama három
költő. De ők nem voltak orthologusok, épen nem vetették meg a neologia
vívmányait, a régi népi és a megújított nyelv összeolvasztásából