Birálatok, 1861-1903 - 21

kevés érzéke van, csak elvétve veszi tárgyúl, legszivesebben a fensőbb
körök és a középosztály szalonjaiban mulat s örömest rajzolja a szerelmi
viszonyok és házas élet fordulatait. Előadásában nem nyilatkozik
érzelmesség vagy humor, de nem hiányzik bizonyos finom gúny, mely jól
illik előkelő hangjához. Azonban ez előkelő hang néha egykedvűségbe
látszik átcsapni, melyből épen úgy hiányzik a rokon-, mint ellenszenv.
Oly kevéssé barátja az elmélkedéseknek, mint az alanyi ömlengéseknek, de
örömest mutatja, hogy szeret a nagyvilágban forogni és vizsgálni az
embereket. Érdekli is minden jelenség, de mélyebben nem vizsgálja. Jól
észre veszi a jellemző vonásokat s elég szabatosan emeli is ki, de az
egész mű lélek tani alapja ritkán erős.
A _Mutamur_ azt akarja föltüntetni, hogy az ember egy év alatt is mily
könnyen megváltozhatik. Ime két szerelmes: egy kis városi egyszerű leány
s egy német gróf, a ki huszárhadnagy, egymásba szeretnek. A gróf párbajt
vív a leányért, koczkáztatja örökségét s elveszi a leányt. Azonban egy
év alatt az egyszerű leanyból sportot űző nő, typikus turfalak lesz, a
ki nyereségért futtat s kit az egész világ bámul, a gróf pedig folyvást
katona s kártyanyereséggel igyekszik pótolni vesztett örökségét. A
szerelem elpárolgott, de azért elég vidám életet élnek. Az elbeszélés
épen azt nem tünteti föl, a mire czímében is czéloz. Itt nincs változás,
melyet rendkívüli esemény szokott előidézni lelkünkben, csak fejlődést
látunk, a legtermészetesebb folyamatban. A szerelem egyik részről sem
volt valódi szerelem; a leány kaczérkodott, számításból és
kalandornővágyakkal ment férjhez; a férfi unalomból és gavallérságból
kezdett udvarolni, ingerelték az akadályok és szeszélyből, makacsságból
legyőzte azokat. Ennyi az egész. Az elbeszélésben nem hiányzanak a
katonai élet sikerült vonásai, de az egésznek nincs lélektani
alapeszméje s a mi volna, az gyönge. A _Hadnagyné ő nagyságá_ban Reögh,
a kemény és dulakodó hadnagy, sem változik át azért, mert megházasodván,
neje- és gyermekéhez gyöngéd. Ez érzés eleme már azelőtt is meg volt
lelkében, csakhogy szerző elfeledte föltüntetni, a ki ellentéteseknek,
különösöknek mutat föl oly dolgokat, melyek jól megférnek egymás
mellett.
Általában a szerzőnek inkább csak a külső jelenségek iránt van érzéke, s
ritkán hatol be a lényegbe. Maga mondja némi negéddel egy helyütt: «Ha
novellát írnék, indokolnom kellene ezt, mivel azonban valót beszélek,
nem indokolok semmit». A való még a tudományban is keveset ér, ha meg
nem értetjük, hát még a művészetben, hol némi átalakuláson is megy át,
hogy lényege annál inkább kitűnjék. A költő épen azáltal költő, hogy
mélyebben lát az emberi szívbe s ki tudja fejezni azt is, a mit mások
csak érezni tudnak. Bizony a költőnek indokolni kell személyei tetteit,
a bonyodalom fejleményeit, de nem okoskodással, hanem rajzzal, azaz úgy
rajzolni mindent, hogy megérthessük. Herczeg rajzaiban egyet-mást sehogy
sem tudunk megérteni. Például nem érthetni az _Utolsó bál_ban, hogy
Ilondai Gyurka, előkelő ifjú, kamarás, miért veszi nőül egy csődbe
jutott kereskedő tüdővészes leányát. A szerelmet nem kell indokolni,
mondhatja a szerző. Jól van, de minden esetre úgy kell rajzolni, hogy
természetesnek találjuk, ha pedig nem látszik annak, megértetni.
Az _Iza kisasszony_ czíműben sem bír az ember Béni úrral tisztába jönni.
Béni szereti Izát, de egyszer észre veszi, hogy egyik czipőjének talpa
sokkal vékonyabb, mint a másik, s így egy kissé sántít. Ez lehangolja s
elhatározza, hogy nem veszi nőül. Azonban egy nap Izáék társasága
kirándulást rendezett a hegyek közé. Tánczoltak és labdáztak s egyszer
csak a labda az erdőszél fabokrai közé tévedt. Iza, a ki nem játszott,
hanem egy fatörzshöz támaszkodva nézte a játszókat, utána futott a
labdának hogy elhozza. De nem hozta; egy darabig vártak, aztán utána
néztek. Béni ott találta szegény Izát elesve, a mint azt nyöszörgé: «Oh
én nyomorék!» «De hiszen épen azért szeretem!» – vigasztalja Béni s
lecsókolja könnyeit. Minden esetre Béni szerelme oly különös szerelem, a
melyhez nincs kulcsunk. – A _Kapa-kovács felesége_ sem ment e bajtól.
Itt egy ifjú házaspár az anyós miatt elválik egymástól; a nő újra
férjhez készül menni. Azonban épen az eljegyzés estéjén megjelen a
kertben a férj s haza ragadja régi nejét, hogy újra elvegye. A szerző, a
kinek e történetet egy mérnök barátja beszéli el, így kiált föl: «Ez
képtelenség, hol itt a lélektani indokolás!» de a mérnök rámutat a
vasúti állomás udvarán álló házaspárra. Ekkor aztán a szerző sem akar
okosabb lenni a tényeknél. A dolog pedig voltakép úgy áll, hogy nincs
ebben semmi képtelenség: mind az elválás, mind az új házasság könnyen
megtörténhetett, de nem úgy, a mint a szerzőnek barátja s nekünk ő
elbeszélte.
Ide járul még, hogy Herczeg nem rajzol mindig biztosan, különösen oly
műalkatú elbeszéléseiben, melyeknek tárgya egy-egy jelenet rajza, mely a
személyek múltjával ismertet meg bennünket s jövőjöket mintegy
elhatározza. Ilyenkor a szerző meglehetős homályos sejtelmek között
hagyja olvasóit. Nem érezzük a lélektani kényszerűség mozzanatát, mely
képzelmünket vezethetné. Ilyenek a _Tavaszi láz, Kényelmes asszony_.
Néhol személyei sem beszélnek jellemzően. Az _O je Pierette_ czímű
elbeszélést egy komédiás szájába adja a szerző, de az előadásmód egészen
az övé. A _Tacskó_ban az öreg mócz szájával szintén a szerző beszél.
Vannak a művek között érdektelenek is, mint a _Lélek-analysis_,
_Szivárvány a fövenyben_. A szerző ezekben valami különössel akarta
meglepni az olvasót, de még érdekeltségét sem tudta felkölteni.
Azonban elég, talán sok is a gáncsból. A gyűjteményben vannak sikerűlt
művek is. A _Daruvári híd, Egy kard-affaire, Mozgósítás_ jól elbeszélt,
vídám történetkék a katona-életből. Élénken, de torzítás nélkül vannak
kiemelve bennök a komikai vonások s a hangban is van némi katonás, mely
jól illik a tárgyhoz, mert belőle van merítve. A _Békák_ szintén
sikerült mű. Tárgya egy beteg úri nő, a ki sehol sem találja helyét; nem
a Rivierán, nem Genuában, nem Bécsben, nem Buda-Pesten. Haza vágy s
midőn a Bánságban közeledik a falu felé, mely otthona s hallja a békák
brekegését, melyet már oly rég nem hallott, arcza fölvidul, mosolyog s
megindúlt, lágy hangon fordul férjéhez: «Itthon vagyunk! Hallod? A
békák!» Van valami ez elbeszélésben a szalonok levegőjéből, a beteg nő
ideges kitörései igen jellemzők mind reá, mind a társaságra nézve,
melyben él s az elbeszélés finoman leplezett félig érzelmes, félig
gúnyos hangja jól illik a tárgyhoz. De mindent fölülmúl a gyűjteményben
a _Lószőrvitéz_ czímű elbeszélés. Gyermekkori emlékek újulnak meg a
szerző lelkében, midőn a régi családi ház lomtárában fölfedez egy bőrből
készült, lószörrel töltött huszárt, mely egykor kedvencz játékszere
volt. Megemlékszik hugára, ki szintén szerette a lószőr-huszárt. A két
gyermek naiv mulatságai, ártatlan versengései sok kellemmel és
közvetlenséggel vannak leírva. A leányka folyvást ajándékba kéri a
fiútól a lószőr-huszárt, de a fiú vonakodik. Végre mégis oda adja
hálából, mert a leányka megvarrta a fiúnak elszakított új ruháját.
Azonban az ingét is oda varrván az új ráhához, este anyja észre veszi, a
mit előtte titkolni akartak. Ezért a fiú visszakéri az elajándékozott
lószőr-huszárt, a leányka duzzogva oda dobja neki, de a midőn egy pár
nap mulva beteg lesz, újra eseng utána. A fiút a nagyanyjához vitték,
hogy el ne kapja a betegséget, s ott hallja meg huga kívánságát.
Megijed, hogy oda kell adni a kedves lószőr-huszárt s ezért azt hóna alá
kapva, elszaladt a fűzesbe. Midőn este haza került, vádolta a
lelkiismerete, hogy talán mégis oda kellett volna adni hugának a
lószőr-vitézt. Velök álmodott, s fölébredve álmából, kiáltozni kezdett,
hogy a huszárt oda kell adni hugának. – «Hugod a mennyországba ment,
angyal lett belőle» – viszonzá a nagyanya. Mindezt minden érzelmi
áradozás, minden negédlés nélkül beszéli el a szerző, egyszerűen, de
annál több bensőséggel. Mintha nem is törekednék hatásra s valódi
művészi hatást ér el.
Bizonyára e sikerült művek a szerző tehetségét tanusítják, a melyet mi
is örömmel ismerünk el. Jó tanácscsal is szolgálunk, bár az ilyesmit nem
igen szokták jó néven venni a fiatal írók, az idősbek még talán
kevésbbé. A robotba dolgozás megrontja a költőt, még ha nagy tehetségű
is. Minden héten néhány ily elbeszélő tárczát nem fog kibírni Herczeg;
tíz közűl egy-kettő sikerűl, mint e gyűjtemény is mutatja, de végre
akarva nem akarva modorossá fog válni. Némely írónak csak apróságok
sikerűlnek; némelynek az apró is, nagy is, sőt az apróság előkészület
nagyobb művekhez. Nem tudjuk, Herczeg melyik kategoriába tartozik, de a
kísérlet semmi esetre sem ártana. Irjon ezután is egy-két apróságot, a
mikor íhlete és gondolatja van, de jó lesz megkísérleni a nagyobb
elbeszélést, a valódi beszélyt, sőt a regényt is. Hátha most jobban fog
sikerűlni. A tehetség, a valódi becsvágy előbb-utóbb kivívják a sikert.


A GALAMB A KALITKÁBAN.
Úgy látszik, Mikszáthnak inkább sikerülnek a humoros életképek,
könnyeden oda vetett vázlatok, adomás elbeszélések, mint a bonyolultabb
beszélyek vagy épen regények. Mihelyt mélyebb lélektani föladatot tűz
maga elébe vagy társadalmi viszonyainkat akarja rajzolni, győzi ugyan
szóval, a mennyiben íveken át elméskedik, de nincs elég tájékozottsága a
viszonyok fölfogásában, sem elég képzelme, hogy érdekes cselekvényt
tudjon alkotni. Kedveli Mikszáth az előszó-írást is, részint a maga
munkáihoz, részint a másokéihoz. Itt is, ha mondanivalója egy-egy adomán
vagy élczen fordul meg, elég mulattató, de ha elmélkedni vagy ítélni
kezd, üres vagy félszeg.
E művet[53] is bevezető előszó nyitja meg. A szerző elmondja, hogy
régebben úgy írta elbeszéléseit, hogy két-három themából toldott össze
egyet, most a midőn vénülni kezd s kifogy a leleményességből, egy
themából akar két elbeszélést írni. «És a múzsa segítségével meg is
lesz, sőt a nélkül is. Mert a múzsa is kivénült dáma már, a ki a világot
uralta egykor (a szerző azt akarja mondani, hogy a ki _a világon
uralkodott_ egykor, mert _a világot uralni_ egyebet tesz), most
mindössze egy apró pipere-üzletet tart; hajdan költőket inspirált, ma a
csinált virágok korszakában, legföljebb a toilettet teheti hangulatossá.
A háztartása is más volt ezelőtt, szép szobaleányát, a Phantasiát,
elbocsátotta szolgálatából s a helyett egy szurtos, mogorva mindenest
tart: a Megfigyelést». E szerint a régi költészetben a képzelem minden
megfigyelés nélkül teremtett, az újabban pedig semmi szerepe nincs, csak
a megfigyelésnek. Ez azt teszi, hogy se a régi, se az újabb időben
tulajdonkép nem voltak költők, mert megfigyelés nélkül nincs költői mű s
a megfigyelés még magában nem költészet. A kinek ily zavaros eszméi
vannak a költészetről, nem csoda, ha a maga elébe tűzött föladatot oly
furcsán oldja meg.
Mikszáth tudniillik föltette magában, hogy földolgoz egy középkori
mondát a _Gesta Romanorum_ból, melyet Haller fordított magyarra a
_Hármas Historiá_ban _Példabeszédek_ czíme alatt. Aztán egy másik
elbeszélésben megkisérli, hogy egy hasonló történet hogyan eshetnék meg
a XIX. században Magyarországon. Ez magában érdekes föladat mind írói
stíl, mind korrajz szempontjából. Az elsőben utánozhatja a szerző a
középkori mondák naiv hangját, jellemrajzi módját, világfölfogását; a
másodikban éles ellentétben mutathatja föl az újabb kor elbeszélő és
jellemrajzi sajátságait s mind kettőben visszatükröztetheti a különböző
kor és műveltség hatását az erkölcsökre s a viszonyok és szenvedélyek
fejlődési árnyalatait. Azonban Mikszáth mindezzel nem gondolt;
megelégedett azzal az élczes ötlettel, hogy egy tárgyról két elbeszélést
ír s megírta mindkettőt ugyanazon komázó, operette-stílban. De ily
torzításban is még lehető valamit visszatükröztetni a két kor viszonyai,
erkölcsei és szenvedélyei árnyalati különbségeiből. Lássuk, van-e ennek
valami nyoma a két elbeszélésben?
Az első elbeszélésben Balduin veronai orvos, nagy virágkedvelő,
meghallván, hogy Albertusnak, egy nápolyi úrnak, a világon legszebb
rózsái vannak, elutazik hozzá, annyival inkább, mert régóta baráti
levelezésben vannak egymással. Albertus nagy szívességgel fogadja
vendégét s fölajánlja neki minden rózsáját. Házában, kertjében mindent
megmutat neki, kivéve egy kis lakot, mely a kert végében állott. Balduin
kérdezte, hogy mi van ott? «Az titok – monda Albertus – oda magam sem
lépek. Abban a kalitkában egy galamb van». Balduinnak szeget ütött
fejébe a titkolódzás s megkérdezte titkon a kertészt, hogy voltakép mi
van a kis lakban. A kertész azt mondotta, hogy egy szép rózsa.
Balduinnak rosszúl esett, hogy barátja legszebb rózsáját eltitkolja
előtte, s ezt meg is mondotta neki. Albertus megigérte, hogy másnap
megmutatja legszebb rózsáját s megajándékozza vele Balduint. S im reggel
egy szép leányt vezet elébe. Elmondja, hogy Esre gyámleánya, kit
fölnevelt s nőül akart venni, de minthogy örömestebb megy Balduinhoz,
átengedi neki, nem csekély hozományával együtt. Albertus szomorúan néz a
távozók után s bújában boritalra adja magát. Csakhamar elszegényedik s
elzüllött emberré válik. Bujdosásában Verona környékén elfogják mint
gyilkost, bár ártatlan, de a körülmények ellene bizonyítván, halálra
ítélik. Épen a mikor ki akarják végezni, megjelen Balduin s ráismervén,
hogy megmentse, magát mondja gyilkosnak. De a valódi gyilkos is
előkerülvén, a két jó barát megmenekül. Balduin elviszi kertjébe
Albertust, hol szintén van egy kis házikó, mint egykor Nápolyban s benne
a galamb – Esre, a ki csak őt szereti; hogy Balduinnal eljött, csak
gyerekes szeszély volt tőle, most már kifejlett, okos nagy leány.
Balduin hozományával együtt visszaadja Albertusnak Esret s lakodalom
végzi be az elbeszélést.
Az új korból vett elbeszélésben is van két jó barát, két magyar
képviselő: Altorjay, a ki egy meglehetős vagyonos leányt, Vilner Esztert
veszi nőül és Korláthy, kit vőfélynek hítt meg esküvőjére. A vőfély,
mihelyt bemutatják, udvarolni kezd a menyasszonynak, az esküvő előtti
éjjel megszökteti és nőül veszi. Majd visszatér nejével a fővárosba,
párbajt vív megcsalt barátjával s neje hozományát egy pár év alatt
elfecsérli. Most már szeretne menekülni nejétől, megkinálja vele a
megcsalt barátot, Altorjayt. «Hát bolond vagyok én – pattan föl ez –
hogy miután a hozományt te költötted el, én most a puszta asszonyt a
nyakamba hagyjam varratni». «Úgy! Hát neked is csak a hozomány kellett,
vágott vissza Korláthy gúnynyal.» Korláthy egészen tönkre jutván,
külföldre szökik s Hamburgból azt írta nejének, hogy ne keresse, menjen
férjhez, ő soha többé nem jön vissza. Azonban az igen is hűvé vált
asszony nem tágít s mivel nincs pénze, váltót hamisít s az így szerzett
úti költséggel Hamburgba siet. Ott mint virágárúsleány keresi kenyerét s
im egy nap férjét pillantja egy vén angol nőt vezetve, a ki tőle
virágokat vesz. Mindketten egymásra ismernek. Korláthy kéri nejét, hogy
ne csináljon botrányt, kisérje őket távolról a vendéglőig s ő egy kis
idő múlva lejő hozzá. Úgy is történt. Korláthy szállására kísérte nejét
s elbeszélte, hogy e gazdag angol nőt fürdőre kísérte mint orvosa, de
holnap megválik tőle s a nyert tiszteletdíjjal vele fog valamibe
kezdeni; holnap délben pontosan meglátogatja. Másnap a szegény nő mind
várja férjét, de helyette rendőrök érkeznek s elfogják. A köröztetett nő
szállását a férj fedezte föl a rendőrségnek, hogy szabaduljon tőle. S ez
az újkori galamb a kalitkában.
Mit tükröztet hát vissza a két elbeszélés? Azt, hogy a középkorban az
emberek mind becsületesek voltak, kivált Olaszországban, az új korban
pedig mind hitványak, kivált Magyarországon. De ha nem egymáshoz
viszonyítva s nem a korfestés szempontjából tekintjük is e műveket, úgy
is meglehetős léha művek. Az emberek bennök jók az ostobaságig, minden
emelkedés nélkül, és gonoszak a kedvtelésig, minden küzdelem nélkül, a
szerző pedig nem épen jó óráiban összeírt tíz ívet, minden komolyság
nélkül.


VÖRÖSMARTY EMLÉKEZETE.[54]
Ha van testület, mely Vörösmarty születésének százados évfordulóján
mintegy hivatva van a kegyeletes hódolat kifejezésére, bizonyara a
magyar tudományos akadémia az. Vörösmarty élete és dicsősége szoros
kapcsolatban van az akadémiával, mely mindjárt alakulásakor rendes
tagjának választotta, többször kitüntette jutalmával, támaszul szolgált
munkásságának s egy szomorú korszakban utolsó menedéke volt. Az a
rokonszenv, melylyel az akadémia pályája elején üdvözölte, az a
fájdalom, melyet halálakor érzett, méltán megillette őt, mert egy nagy
költőt vesztett benne, a ki e század első felében költészetünknek
nemzetibb irányt adott.
Vörösmarty előtt különböző költői iskolák uralkodtak a magyar
költészetben: a népies, a franczia, a classikai és a német. Mindenik nem
annyira az egész nemzethez, mint inkább bizonyos osztályhoz fordult. A
franczia iskola franczia eszmékkel táplálkozott s az úribb középosztályt
tartotta szem előtt; a classikai leginkább tanárokból és szerzetesekből
állott s a latin műveltségüeknek írt, a német a terjedő német
műveltséget szólaltatta meg magyarúl. A népies iskola a hagyományos
magyar költészetet folytatta, de nem a népköltészetből táplálkozott s
erőtlenebb volt, mint sem fejlődhessék. Az a két költő, a kik
eredetiebbek voltak társaiknál s nem tartoztak egyik iskolához sem, csak
érintkeztek velök: Kisfaludy Sándor és Csokonai kedvenczei voltak ugyan
a közönségnek, de tehetségökkel nem volt arányban ízlésök s a nemzeti és
művészi elem összeolvadását nem eszközölhették oly magas fokon, hogy
mélyebbre ható mozgalmat indíthattak volna. Azonban föllép Kisfaludy
Károly s megalapítja az _Aurorá_t, mely a nemzetibb művészi irányt tűzi
ki czélúl. Megalakul az Aurora-kör, melynek legtehetségesebb tagja s az
új irány legkiválóbb képviselője Vörösmarty volt.
Vörösmarty egy nagy művel lépett föl s egyes osztályok helyett az egész
nemzethez fordult s pályája folyamán mindinkább össze-összeolvasztani
igyekezett az eddigi iskolák vívmányait. Eddigi költőink vagy idegen
költők egyoldalú befolyása alatt állottak, vagy pedig a nemzeti elemnek
nem elég izléssel s inkább csak az alantabb körben voltak képviselői.
Vörösmartyn nem igen érzett meg se a classikai se az európai ujabb
költészet hatása, pedig többé-kevésbbé az eredeti nyelven vagy
fordításban mindkettőt ismerte, sőt keleti költőket is olvasott. A
hatást, melyet tőlök vőn, eredetibben dolgozta föl, mint elődei és
kortársai. Eredetiségét táplálta a nemzeti szellem, mely a korban
erősebben kezdett nyilatkozni. Pályája első felében a classikai iskola
nyomait megtalálhatni költészetében. A hexameter megigézte, nem tudott
szabadulni varázsa alól. Senki sem írt szebb hexametert nemcsak
magyarul, hanem más nyelven sem. Oly szép, oly zengzetes az, hogy
kiállja a versenyt a göröggel és latinnal. És mégis Vörösmarty a
classikai iskolát saját versformája pánczélában győzte le. A görög
hexameterben a legnemzetibb tartalom szólal meg, a mely semmit sem tud
Olymp isteneiről, Hadurról zeng s a melyben a magyar őskor jellemzetes
vagy phantastikus alakjai élednek föl, nyugot-európai lovagiság keleti
ragyogásban.
A nemzeti szellemet Vörösmarty különösen két forrásból merítette:
részint a mondai és történelmi, részint pedig a népi elemből. Epikai
műveiben a nemzeti dicsőség emlékeit eleveníti föl. Ott van a
honalapítás nagy ténye, a cserhalmi győzelem, Eger védelme. Drámái közül
mindjárt fölléptekor: _Salamon_ és a _Bujdosók_ történelmünk egyik
legháborgóbb korszakából emelkednek ki. Kisebb költői beszélyeiben és
balladáiban hol a történelemből, hol pedig a régi magyar költészet
hagyományaiból szedi tárgyait. Hozzá nyúl a Toldi-mondához, földolgozza
a Szilágyi és Hajmásiról ránk maradt hagyományt; Hunyadi János és Mátyás
király emléke is megzendül lantján. Lyrai epigrammjai nemcsak nemzeti
tartalmuak, hanem történelmünk nevezetesebb eseményeire és hőseire írt
emléksorok. Más fajta lyrai költeményeiben is a besülyedt múlt emlékét
támasztja föl s örömest fordul Zrínyi a költő s Mikes Kelemen, a
rodostói száműzött alakja felé. E mellett a népies elem már úgy kezd
megjelenni nála, mint a nemzeti költészet ifjító forrása. A classikai és
német iskola lenézte és megvetette s ha hébe-korba hozzá fordult, csak
curiosumkép tárgyalta s legfeljebb gúnyra használta föl az ósdiak és
izléstelenek ellen írt satiráiban. Magánál Csokonainál is leginkább az
alsó és naiv komikumában nyilatkozik erőteljesebben. Vitkovics és
Kisfaludy Károly inkább csak népdalokat írtak, Vörösmarty is írt
népdalokat, de a népi elemet egyszersmind fejleszteni törekedett.
Balladáit nem innen fejlesztette ugyan, de innen humoros genreképeit, s
néhány lyrai költeményét, melyek többek egyszerű népdaloknál s a
specifikus magyar és művészi lyra felé törnek utat. Epikai költeményeire
sem volt hatás nélkül ez elem. Már a monda és hagyomány iránti
előszeretetében nyilatkozik némi népies szellem s csakhamar a monda édes
testvérét: a népmesét is fölölelte. Nemcsak _Csongor és Tünde_ alapszik
népmesén, hanem népmesei szálakból van szőve a _Tündérvölgy_ is, melyben
a népi- és régies mintegy összeolvad. Mióta az idegen iskolák
válaszfalat emeltek a régibb és újabb magyar költészet közé, Vörösmarty
volt az első, kit a régibb költészet, kivált Zrínyi, lelkesítni bírt;
mióta a classikai eszményiség uralomra vergődött, szintén ő oltotta be
először költészetünkbe a népi elemet nemcsak mint földolgozandó anyagot,
hanem mint fejlesztő eszmét. A magyar költészet újra érintkezik
mindazzal, a mitől elszakadott, de művészi vívmányok kiséretében,
nemzetivé válva, lerázza a classikai és német költészet jármát, de
megnyílik az európai összes költészet behatásainak. Önállóságra jutva,
szabadságot hirdet, a költői gondolat szabadságát s inkább megérti az
európai nagy szellemeket, a kik ily úton lettek nagygyá.
Petőfi és Arany költészete sokban különbözik a Vörösmartyétól, de
mindenik az erősbödő nemzeti szellemben gyökerezik s a fejlődésnek
mintegy stadiumait jelöli. Ugyanegy korszak ez, melyet nagy elhajlásai
mellett is épen oly bajos elválasztani egymástól a költészet, mint a
nemzeti élet történelmében. A magyar költészet 1823–1848-ig a
legszorosabb kapcsolatban van a kor politikai küzdelmeivel, melyek
közvetve és közvetlenül oly mélyen befolytak a nemzeti szellem
fejlődésére. Kazinczy fejlődésbe indította a nemzetiségi eszmét s
nyelvujításával fölköltötte a reform vágyait. A politikai téren ugyanaz
a harcz ismétlődött, mely az irodalomban még alig végződött be. A
politikai átalakulás küszöbén állottunk, mely egy nyomon haladt a
költészetével. Mindkettő megujhodott, átalakult. Egymásból táplálkoztak
s az irodalmi küzdelmek politikaiakká váltak és viszont. Az idegen
befolyás elleni küzdelem, az alkotmány reformja együtt indult meg és
fejlődött Vörösmarty költészetével, mely szintén idegen befolyás ellen
küzdött s a classicismus romjain egy új világ felé nyitott utat. Mihelyt
a politikai és társadalmi téren nagyobb arányokban kezdett fejlődni a
nemzeti szellem s a democratia felé hajlott, megzendült Petőfi és Arany
lantja. Ez irodalmi és politikai átalakulásnak megvoltak magokban is
tényezői, de lényegileg egymást idézték elő s forrongó fejlődésökben
mindazt magokba szívták az európai életből és irodalomból, a mi
irányukkal rokon volt. Alig harmincz évi küzdelem s a nemzeti szellem
teljes győzedelmét ülte az irodalmi, politikai és társadalmi életben
egyaránt. Vörösmarty döntőleg folyt be ez irodalmi átalakulásra, mely
tulajdonképen vele kezdődik; Kisfaludy Károly már előhírnöke volt ugyan,
de Vörösmarty emelte nagyobbszerű mozgalommá. Költészetének diadala a
nemzeti szellem és költői szabadság diadala volt. Ez lángelméjének
legdicsőbb emléke, melyet se az ízlés változásai, se a jövendő
remekművek nem sülyeszthetnek homályba.
De Vörösmarty nemzeti szelleme sehol sem nyilatkozik erőteljesebben,
mint nyelvében. Kazinczyt tartják a magyar újabb költői nyelv
megalapítójának s ez igaz is, ha általános szempontból itélünk, de
tisztán nemzetiből Vörösmartyt illeti a dicsőség. Nem tagadhatni, hogy
Kazinczy nélkül bajosan állhatott volna elő Vörösmarty, de még
bizonyosabb, hogy Kazinczy iránya a mily jótékonyan hatott egy ideig,
épen oly kártékonyan hatott volna később, ha Vörösmarty a jól-rosszul
művészivé emelt költői nyelvet át nem változtatja egyszersmind magyarrá
is, azaz nemzetileg művészivé. Kazinczy zagyva, ellapult prózánkat,
köznapi és emelkedés nélküli költői nyelvünket igyekezett kiemelni
sülyedtségéből. A nyelv æsthetikai oldalát művelte, annyira, hogy
nyelvújítása is innen indult ki s a nyelvtani szempontot minden habozás
nélkül föláldozta az æsthetikainak. Tudta, hogy a költői nyelv nem a
köznapi beszédnek rímbe vagy mértékbe szedése, hogy minden költői
nemnek, fajnak megvan a maga stilje s a báj nagy része a szók és
kifejezések árnyalati gazdagságától s a szókötés egy csoport fordulata-
és alakzatától függ, a melyek épen úgy befolynak a költői gondolat
kiemelésére, mint a rhythmus hangzatosságára. Ide járult még, hogy
költészetünkben a classikai s nyugat-európai modern versformák kezdettek
műveltetni. E versformák, kivált a trochæus és jambus-sorok, nem igen
tűrték meg hosszú szavainkat, melyek nemzeti rhythmusuk chorjambusi
lejtésével kevésbbé állottak ellentétben, a művészibb rímelést pedig
nagyon nehezitették nyelvünk ragos természete, kiveszett gyökeink s
megnyulósodott származékaink. Kazinczy egész erejét költői nyelvünk kül-
és belformájának átalakítására szentelte, elvvé, rendszerré emelve
mindazt, a mi eddig e tekintetben homályos ösztönből vagy tartózkodó
kisérletkép történt. Gyökig vagdalta hosszú szavainkat, részint a mérték
és rím kedveért, új szókat alkotott, régieket elevenített föl, tájszókat
általánosított hasonló okból vagy azért, hogy költőibbel váltsa föl a
kevésbbé költőit vagy idegent. Ismert szóknak új árnyalatokat
kölcsönzött s a szókötés költői fordulatait és alakzatait törekedett
megállapítani. Költői nyelvünk művészi lőn, de egy s más részben
idegenné vált; csín, fordulatosság szállott bele, de az eredetiség és
magyarosság sokat szenvedett s annál inkább, mennél bátrabban haladt
Kazinczy a maga választott útján s mennél több tanítványa akadt, kik
irányát a legnagyobb túlságig fejlesztették.
S ez nem lehetett máskép. Kazinczy nem annyira a magyar nyelv
természetéből igyekezett kifejteni költői nyelvünket, mint inkább idegen
nyelvek kifejlett költői szépségét ültette át a magyarba. Úgy óhajtott
szólni magyarul, mint a régi és újabb classikusok s ez helyes volt, de
abban tévedt, midőn azt hitte, hogy ezt latinismus és germanismus útján
is eszközölhetni. Valóban nála az idegen nyelvek költői fordulatai,
alakzatai nagyban szerepelnek s a hol a magyar nyelvből indul is ki,
olykor nagyobb a merészsége, mint sikere. Archaismusait és solœcismusait
ritkán tudja költőivé varázslani, sőt kevésbbé merész szólásmódjait sem
mindig. Keresettséget vagy erőltetést érzünk, vagy legalább a szenvelgés
némi árnyalatát. E mellett a válogatás és finomítás fáradalmai
meg-megbénítják önkéntességét. A művészi törekvést folyvást látjuk, de
az a baj, hogy néha igen is látjuk. Kazinczy izlést és formai érzéket
költött föl költőinkben, de mesterkedést is; elválasztotta a költői
nyelvet a köznapitól, de nem egy tekintetben a művészit is a
magyarostól. Költői nyelvének e jellemző vonásait többé-kevésbbé
megtaláljuk majd mindenik költőben, kire nagyobb hatása volt. A
magyarosság és idegenszerűség, a természetes és művészi küzdésben vannak
egymással és nem tudnak kibékülni. A kik nyelv tekintetében magyarosabb
költők, sok tekintetében nem elég művésziek, a kik művésziebbek, érzik
rajtok némi idegenszerűség vagy erőltetés vagy legalább is küzdés a
nyelvvel, ha föntebb hangon akarnak szólani.
E küzdelmet, ellentétet Vörösmarty békítette ki. Magáévá tette Kazinczy
czélját, de más eszközöket használt. Megtartotta mindazt küzdelme
eredményeiből, a mi életre való volt, de egyszersmind hozzá tett
valamit, a magyar nyelv és saját költői geniusát. Nyelvujító volt ő is,
Kazinczy tanítványa, de legconservativebb a tanítványok között. Épen úgy
gyűlölte az ósdiakat, mint megvetette az újítók túlságait. Épen oly
előszeretettel fordult a megujított nyelv nyereményeihez, mint a régi,
köznapi és népnyelv kincseihez. Kazinczytól eltanulta a merészséget, de
nem rendszerét. Ő is új vagy átvitt értelmet adott sok szónak, de nem