Birálatok, 1861-1903 - 05

mintegy feledni látszik az 1825-diki országgyűlés és Széchenyi
reformmozgalma nagy emlékeit, s hogy Jósikát minél nagyobb talpra
állítsa, egészben megtagadja Kazinczy, a Kisfaludyak és Vörösmarty
hatását. Irodalomtörténeti felfogás-e ez? Fogja-e Jósika alakját emelni
a mult ily botrányos összegázolása?
«A sajtó és censura Magyarországon» czimű czikke irodalomtörténeti
csevegés s annyiban sikerültebb társainál, a mennyiben nincs
követeléssel írva s nehány elmés ötlet s mulatságos adoma némi
kárpótlást nyujt a sok téves adat- és félszeg itéletért. Jókai, úgy
látszik, azt hiszi, hogy az irodalom könnyedebb formái kizárják nemcsak
az alaposságot, hanem a tájékozottságot is. Nem sejti, hogy bárminő
formában irunk, az anyagot birnunk kell s magunknak tájékozva kell
lennünk, ha olvasóinkat akármely modorban vagy irányban tájékozni
akarjuk. Mennyi mindent összezavar e czikkében is s mily népmesébe való
nagyítással és naivsággal bánik el a legismertebb tényekkel. Midőn
említi, hogy a mult század végén a Martinovics-féle összeesküvés miatt
számos magyar iró elfogatott és elitéltetett (Szentjóbi Szabó Lászlót
két emberré változtatja, Szabót és Szentjóbit külön emlegetvén) a
következőket jegyzi meg: «Az akkor Thugut-féle miniszterium azt hitte (s
vannak még most is hit (rokonai), hogyha ezt a maroknyi irói társaságot
elnémítja, az által megállítja a világtörténet szellemének röptét. A
csak alig keletkezett folyóiratok: a «Magyar Muzsa», «Magyar Muzeum», az
«Orpheus», «Urania», «Mindenes Gyüjtemény» egymásután megszűntek, az
irók kényszerülve vagy önként elhallgattak. A nyelvmivelő társaságok
egyszerűen be lettek tiltva, a mult század végeig aztán valódi halotti
csend és kisértetes ür vette körül az osztrák kormányférfiakat, olyan
tökéletesen jól érezték magokat benne, mint egy kriptában. Hogy miből
éltek meg azon idő alatt a censorok, az előttem titok, hacsak másfelől
valamely mesterséget nem űztek.»
Ebből csak annyi igaz, hogy némely kitünő iró elfogatása nagy csapás
volt az irodalomra nézve. De hogy ennek következtében megszűnt volna
minden magyar folyóirat s a melyek megszűntek is, mindnyájan e miatt
szüntek volna meg, s ez idő alatt újak nem keletkeztek volna, az épen
nem áll. Kazinczy «Orpheus» czimű havi iratából 1790-ben nyolcz füzet
jelent meg, aztán elakadt, részint részvétlenség miatt, részint mert, a
mint önéletrajzában mondja, a banderium, diéta és járásai nagyon
elvonták a dolgozástól. Azonban 1794-ben Kazinczy újra meg akarta
indítani szünetelő folyóiratát, de ugyanazon ev decz. 14-én elfogatván,
terve meghiusult. A «Magyar Muzeum»-ot az úgynevezett kassai társaság
adta ki: Kazinczy, Bacsányi, Baróti Szabó. Kazinczy csakhamar elvált
társaitól, Baróti, Bacsányi maradtak; ez utóbbi volt tulajdonképen
fődolgozótársa és szerkesztője a vállalatnak, melyből 1788–89-ik évekre
négy füzet jelent meg, és ismét négy 1790–92-re. Egy feladás
következtében 1793-ban kivágatott a Muzeumból Bacsányinak a
francziaországi változásokra írt költeménye, ő pedig 1794-ben elfogatott
a Martinovics-féle ügybe keveredése miatt. A Muzeum betiltásáról nem
volt szó, azt Baróti folytathatta volna; sőt később Bacsányi is, ki
1796-ban kiszabadulván, egy uj vállalat megindításán fáradozott, a
«Magyar Minervá»-én, melyet Ányosnak általa összeszedett versei
nyitottak meg. A mi a «Magyar Músá»-t illeti, az nem is volt önálló
folyóirat, hanem a «Magyar Kurir» melléklapja, a Magyar Kurir pedig
1787–1834-ig fennállott s melléklapja különböző czimek alatt jelent meg:
«Magyar Almanak», «Kedveskedő», «Sokféle». Sőt a Jókai által annyira
sajnált «Magyar Músa» 1793-ban újra föléledt, a mennyiben a «Magyar
Hirmondó» «Magyar Mercuriussá» változván, melléklapjának «Uj Magyar
Músa» czímet adott. A «Mindenes Gyüjtemény»-t 1789-ben Péczeli József
indította meg, Mindszenti és Perlaki társaságában. Hogy 1792-ben már
megszűnt, annak oka a részvétlenség volt s nem az 1794-diki események.
Azonban Mindszenti más vállalatot indított meg, Brougthon és Ladvocat
történelmi lexikonait adta ki, az utóbbit épen 1795-ben, midőn Jókai
szerint mind elhallgattak a magyar irók. A Kármán és Pajor 1794-ben
megindult «Urania»-ja egyenesen részvét hiánya miatt bukott meg. Pápay a
Magyar Literatura Ismeretében (1808.) megemlíti, hogy e kitünő
vállalatoknak, bár a kiadók 289 előfizetővel is megelégedtek volna, nem
volt közönsége, mert a műveltebb osztály hölgyei már ekkor ismét
idegenekké váltak, nyelvünket nem értették, a középrend magyar izlése
pedig még nem volt annyira finom, hogy az «Urania»-ban gyönyörködhessék.
Jókai mindent egyetlenegy politikai tényre hárít és hallgat mindarról,
mi nem hízeleg a nemzeti hiúságnak. S minő nagyítás, hogy a magyar irók
ez időtájt kényszerülve vagy önként mindnyájan elhallgattak, a censorok
dolog nélkül ültek, a nyelvmívelő társaságok egyszerűen betiltattak
volna. Iró és vállalat aránylag elég volt, de közönség nem volt hozzá s
a hazafiság tüze ismét kialunni készült. A nyelvmívelő társaságok közül
az erdélyi épen 1796-ban adta ki munkái első kötetét s csak 1810-ben
oszlott fel, akkor sem egyszerű betiltás következtében. A soproni magyar
társaság, melyet Kis János alapított, évtizedeken át háborgatás nélkül
folytatta munkásságát.
Hosszas volna Jókai minden téves adatát, félszeg itéletét itt
czáfolgatnunk. Elég lesz csak egyet említenünk, mely elég világosan
mutatja, mily tájékozottsága van neki a magyar irodalom és journalistika
történelmében. Kossuth Lajosról így ír: A «Pesti Hirlap» korszakot
alkotott nemcsak a hazai sajtó, de egész hazai közéletünk történetében.
Ezen lap segített győzelemre oly magas eszméket, minőknek azelőtt még
neveik sem voltak. Ez küzdött az örökváltság, a közteherviselés, az
egyenlőség elve, az ősi intézmények reformjai, sok új koreszme
elfogadása mellett s hogy minő sikerrel, azt bizonyítja előfizetőinek
ötezernyi száma, s hogy minő ellenfelekkel szemben, azt bizonyítják
mindazon nyomtatott lapok, mikben egy gróf Széchenyi István hasonló
lángszellemmel, hasonló hazaszeretettel, de más iránynyal,
meggyőződéssel vívott meg a P. H. eszméivel szemközt.» Tehát Kossuth
lapja oly eszméket pendített meg és segített győzelemre, melyeket nálunk
még nevökről sem ismertek addig. Tehát az örök váltságot, a
közteherviselést Kossuth előtt senki sem pendítette meg Magyarországon?
Tehát ősi intézményeink reformját egyedül a P. H. kezdeményezésének
köszönhetjük. Tehát Széchenyi, ki a «Pesti Hirlap» ellen küzdött,
ellensége volt az örökváltságnak, közteherviselésnek, s általában minden
reformeszmének? Hogy nem szégyel Jókai ilyesmit leírni s hogy képes azt
eltűrni a magyar közönség! Ország-világ tudja, hogy Széchenyi
fölléptével kezdődtek a reformmozgalmak, s hogy az örökváltság,
közteherviselés s az ősi intézmények reformját épen ő tűzte először
zászlójára. Ország-világ tudja, hogy midőn Széchenyi Kossuthot
megtámadta, nem a reformokat támadta meg, hanem a modort, melylyel
Kossuth mellettök izgat, s a módot, mely szerint azokat létesíteni
akarja.
De ne mulassunk tovább e léha dolgozatoknál s térjünk át a beszélyekre.
Jókainak kitünő elbeszélő tehetsége van s e tekintetben egyetlen
regényirónk sem versenyezhet vele. Egyszerű, folyamatos, s egypár találó
vonással hol plasztikailag, hol festőileg emeli ki tárgyait. Valami
kedves elevenséggel, lankadni nem tudó mozgékonysággal ragadja magával
olvasóit, a nélkül, hogy fárasztaná. Átmenetei, fordulatai minden
erőltetés nélküliek, mintegy ösztönszerűek. Könnyedén lebeg az
elbeszélés folyamának kanyarulatain, melyeket nem tartóztat föl a
reflexiók tömege s hol rohamosan, hol csendesen hömpölyögve halad tovább
s nyit meg egy-egy újabb völgyet, de ritkán árad ki vagy sülyed
posványba. És e ritka adományhoz járul styljének ereje, hangzatossága,
jellemzetessége és magyarossága. E tekintetben is felülmulja regényiró
társait. Ment Jósika idegenszerűségétől vagy affectált magyarságától,
nem találhatni benne Eötvös áradozó nehézkességét, sem Kemény szófűzési
gondatlanságát s egyenetlenségeit. Egyetlen elbeszélő irónk sem
olvasztotta össze oly szerencsésen a népies és művelt magyar nyelv
bájait mint Jókai. Valódi magyar hangsúly vezérli szófűzéseit s a
kifejezések árnyalatainak egész kincstára áll rendelkezésére. E két
ritka adománynyal oly mértékben megáldotta isten, hogy bár húsz év alatt
sok mindent elkövetett megrontásukra, még sem tudta megrontani. Az
úgynevezett művelt magyar nyelv tévedéseiből átvett egyet-mást, de
aránylag keveset, próbált rosz új szókat faragni, de nem sokat. Nem
mindig szabatos s a gondolatlanság nyomai is meglátszanak itt-ott, de ez
gőzerő gyorsaságú dolgozásmódjából ered. Olykor gyermekes vagy épen
léha, de ez humora természetéből foly, mely gyakran kedves,
szeretetreméltó, de soha sem mély és néha sekélyes. Elbeszélése
némelykor modorosságba, üres szónokiasságba esik, de ez hatásvadászata s
éretlen eszméi következménye. Megesik rajta, hogy plasztikaisága
szertelen arányokat vesz föl, festőisége színpompába vagy épen
színzavarba vesz, de azt a bizarr iránti előszeretete, s önmérsékletének
hiánya okozza. Folyamatossága, kivált regényeiben, el-eltéveszti az
arányt, hol nyúlik, hol rövidül, kapkodóvá lesz, de ez rendesen
compositiói hibás voltától származik. Könnyelműsége, bizarrsága,
művészeti tévedései visszahatnak ugyan elbeszélés-módjára, styljére is,
de egészen meg nem ronthatják. Egy szóval Jókai kitünő elbeszélő és
stylista, csak kár, hogy aránylag kevés elbeszélni valója van.
Phantasiája nem az alapos műveltség és világismeret forrásából merít,
hanem az öt földrész minden tájáról a történelem, természet és
társadalmi élet világából összeszedi mindazt, a mi különös, kivételes,
bizarr s a drága aranyat, mint a vadember, sok színben csillogó
üveggyöngyökért cseréli be. A valóság iránt kevés érzéke van, a
költészet lényegét nem annyira a valóság eszményítésében keresi, mint
inkább meghamisításában vagy túlzásában egész a képtelenségig.
Szerencsésen kezdett meséjét vagy alakjait hamar elrontja, mintha nem
tűrné a természetest, az igaz emberit, csak ördögökben, angyalok- és
csodákban telnék kedve s a költészet czélját a képtelenségek
elhitetésében keresné. Tiszta elbeszélő styljét sohasem rontja meg
lélektani fejtegetésekkel, de magában a rajzban, a cselekvény szövésében
legkevesebb súlyt helyez a lélektani fejlődésre. Személyei nem annyira
jellemrajzok, mint inkább középszerű szinészek szereplései. Sajátságos,
bizarr jelmezekbe öltözteti őket, erősen kitömve, vastagon kifestve. A
melyik szép, az szebbnél szebb akar lenni, a rút rútabbnál rútabb, a
béna bénánál bénább, a vitéz vitéznél vitézebb, a bohó bohónál bohóbb.
Phantastikus díszlet veszi őket körül, sok színű tűz fényétől
megvilágítva. Tetszetős csoportozatokat látunk, zajos jeleneteknek
vagyunk tanui s meglepő látványok tárulnak ki előttünk A költő oly
ügyes, annyira ismeri közönsége gyöngéit, oly leleményes rendező, oly
szemkápráztató díszmester, hogy majd mindig tud valami hatást előidézni
s a nagy tömeg obligát tapsai sohasem maradnak el. Azonban néha
kifárasztják e látványok, megunja a komédiázást, elejti a költői
képmutatás álarczát, meghatja egy-egy igaz érzés, egy-egy gyermek- vagy
ifjukori emlék, egy-egy ember, kit ismert, egy-egy esemény, melyet
tapasztalt, egy-egy eszme, mely valóban szivén fekszik. Eltűnik a
színpad festett világa s a valódi élet képe ringatózik a költészet
fényhomályán. De az ily lucidum intervallumok ritkák. Nehány szakasz,
nehány lap nagyobb regényeiben, nehány kisebb elbeszélése, kivált a
hazai életből. Talán mindezt maga Jókai becsüli legkevesebbre, mert mi
hamar, s mi újabb erővel veti magát a csinált lelkesülés, a beteg
phantasia karjai közé s vadászsza a különöst, kivételest, bizarrt vagy
épen a képtelent.
Ez újabb beszély-gyüjteménye ily kivételességek és ritkaságok tárháza.
Egyik a Manzanares partján játszik, a másik a Newáén, a harmadik a
Guáno-szigeteken, a negyedik Közép-Amerikában, az ötödik New-Yorkban, a
hatodik ismét Amerikában, a többi színhelye Magyarország, de ezek is
nagyrészt kivételességek rajzai. Goethe azt mondja, hogy ha ismerni
akarod a költőt, menj hazájába; Jókainak pedig egész költői pályája azt
látszik hirdetni: ha ismerni akarsz valamely országot, légy költő,
képzeld. Regényíróink közt ő az, ki soha sem lépte át hazája határát s
mégis ő bajlódik legtöbbet mind az öt világrészszel. A regeny és beszély
leginkább megkivánják, hogy ismerjük azt az országot, mely cselekvényünk
színhelye, legkevésbbé a dráma, mely szenvedélyt és viszonyokat csak
nagy vonásokkal rajzol. A regény és beszély, hol a cselekvény tájképek
keretében jelen meg, mely többé-kevésbbé a szenvedélyek és viszonyok
részletes rajzával igyekszik hatni, mintegy közvetlen szemlélődést
kiván, s ezt könyvekből és képekből bajosan meríthetni. Minden regényiró
hazája multjával vagy jelenével tett legnagyobb hatást, ha a külföldet
is beszőtte regényébe vagy épen onnan vette tárgyát, elébb utazott, s e
benyomásokból merítette lelkesülését. Még a kevésbbé lelkiismeretes Sue
és Dumas sem képeznek ez alól kivételt. Sue mint katona-orvos részt vett
a Spanyolország elleni hadjáratban, több évet töltött tengeri útban,
kikötött India partjain, bejárta Amerika majd minden részét, s a
Közép-tengeren tanúja volt a navarini ütközetnek. Dumas sokfelé
kalandozott a világban s még Magyarországba is elvetődött.
De mindezt nem tekintve, nyujthatnak-e tiszta æsthetikai gyönyört a
kivételességek és ritkaságok e rajzai? Alig értettek s magyaráztak félre
többször valamit, mint e magában igaz tételt, hogy a megható, tragikai
cselekvénynek ki kell emelkedni a köznapi életből és kiváló érdekűnek
lenni. A köznapi életből való kiemelkedés nem egyszer alakul át a
különös, a bizarr vagy épen képtelen fogalmává, a kiváló érdek alatt
pedig vajmi sokszor értik a kivételest. A költő mindezt oly kevéssé
veheti tárgyul, mint nem rajzolja a képiró a természet kinövéseit s
pusztán csodás játékát. Mindazon szenvedélyek és viszonyok, melyeknek
rajzával valaha a költők nagy hatást tettek, általánosak, többé-kevésbbé
mindenkitől érthetők és érezhetők. A szerelem azért legnagyobb hatású a
költészetben, mert legemberibb, legáltalánosabb. A különös, kivételes
csak kiváncsiságot ébreszt, de nem részvétet. A köznapi életből való
kiemelkedést nem a szenvedély kivételessége alkotja, hanem fejleménye,
mélysége, ereje, melyek kiváló érdekű, a köznapinál nagyobb arányú
összeütközést, bonyodalmat és katasztrófát idéznek elő. Jókai sokszor
vagy a kivételes szenvedély rajzában keresi a hatást vagy a szenvedélyt
általában mellőzi s csak kivételes eseményeket rajzol. Jó példa erre
«Chinchilla herczeg» czimű beszélye, melyben egy féltékeny férj ipával
és sógorával együtt megöli nejét, nejének pedig kedvese megöli
mindhármukat. A nőt csak két lapon látjuk és halljuk, kedvesét csak
utóljára, akkor sem szól egy szót sem, csak gyilkol. A szenvedély rajza
s az ebből folyó bonyodalom egészen háttérbe szorul, s csak ama
rejtélyes, indokolatlan s majdnem képtelen események tolulnak előtérbe,
melyekből megtudja a férj neje hűtlenségét. A «Baróthy Ilona» czímű
szintén ilyen. Róbert Károly udvarában két fiatal lovag és barát, kik
egyszerre házasodnak, kiváncsiak arra: vajon fiok lesz-e vagy leányuk?
Elmennek a jósnőhöz megtudakozni, ki egyiknek azt jósolja: a gyermek,
kit nőd fog szülni, úgy fog meghalni, mint férfi; a másiknak meg ezt: a
gyermek, kit nőd fog szülni, hű dajkája lesz unokádnak. Az első azt
hiszi, hogy fia fog születni, pedig leánya lesz; a másik, ki leányt vár,
fiút kap. A felnőtt gyermekeket összeházasítják a szülők s a költő nem
tűz maga elé más czélt, mint hogy igazolja a jósnő jóslatát. S valóban
úgy is történik minden. A nő mint férfi hal meg, mert becsületéért távol
levő férje helyett párbajt vív, a férfi pedig hű dajkája lesz árva
gyermekének. Lehet, hogy e kivételes események megtörténtek, de hogy e
jóslat minő kapcsolatban van a bonyodalommal és kifejlődéssel, teljesen
érthetetlen. A jóslat még a mondákban sem szokott csak úgy magában
szerepelni, hanem isteni vagy démoni hatással az illető egyénre, kinek
kedélyében mindig ott rejlik a csíra, melyet az kikelt. Macbethben a
jóslat arra szolgál, hogy a hős szunnyadó nagyravágyását felköltse, de
nem arra, hogy minden benső szükségesség nélkül teljesüljön. A «Fekete
sereg» czímű beszélyben szintén egy jóslat játszsza a főszerepet átok
képében, de már valamivel jobban használva. Dóczy Sándor elhagyja János
herczeget s Ulászlóhoz pártol, egyik barátját Dombayt is erre akarja
venni, sőt megpróbálja a vesztegetést is, de az visszautasítja. Mikor
aztán csatára kerül a dolog a két párt között, Dóczy megöli Dombayt,
kinek neje kétségbeesésében megátkozza férje gyilkosát. Ez átok
teljesülése a beszély tárgya, a bünhödés után némi engesztelő
fordulattal. Az átok teljesülése itt nem egészen vak történet akar
lenni, hanem némi lélektani fejlemény, a mennyiben Dóczyban, véres tette
után, barátja halt teste fölött, az átkozódó nő látására fölébred a
lelkiismeret furdalása, s az átokkal kapcsolatban ez ragadja örvényekbe.
Azonban a jellem e fordulata nincs előre készítve, az előzmények után
Dóczytól épen nem várunk oly érzékeny szivet és mozgékony képzelődést. A
bünhödés eszközei kissé gyermekesek, mint például, midőn halt felesége
mellett virasztó fiát versenytársnak nézi s leszúrván, holtnak hiszi. Az
engesztelő fordulat is erőltetett. Épen nem várjuk, hogy Dóczy fia
Dombay leányát vegye nőül s nem is tudjuk meg, hogyan történt, elég hogy
megtörtént. Általában Jókai ritkán figyel a szenvedélyek és viszonyok
benső kényszerűségére, s hajlandó a lényegest lényegtelennek nézni.
Könnyen büntet és engesztel, mert azzal könnyen borzaszthatja, ezzel
pedig könnyen elérzékenyítheti az olvasók nagy tömegét.
A «Vérontás angyala» nem egyéb, mint egy vörössel feketére festett kép,
minden árnyéklat, minden eszme és compositio nélkül. Egy spanyol, kinek
Acapulkoban, a creol lázadás következtében mindene odaveszett, vagyona,
boldogsága, boszút esküszik s mindent elkövet Acapulko ostroma- s a
creolok kiirtására nézve. Rablócsapatoknak kegyelmet eszközöl s Acapulko
ellen indítja, Mazatlanból katonákat csábít el Acapulko ostromára, maga
is tevékeny részt vesz az ostromban, karddal víva, mérget keverve, dühöt
tajtékozva, és végre a bevett és elpusztított város romjai alá
temetkezik. Szörnyűségek halmaza az egész mű, modorosan szörnyedő
pathosz kiséretében. Jókai hőse szenvedélyét oly fokon és oly oldalról
rajzolja, melytől a költőnek mindig el kellene fordulni, mert az csak az
orvos előtt lehet érdekes. – A «Kerüld a szépet» szintén inkább
curiosum, mint beszély. – A «Rútak rútja» sokkal jobb: legalább a
blazirt világfi rajza sikerült. Azonban a hősnő, a rútak rútja, nem épen
szerencsés lelemény. Egy Sobron nevű párisi arszlán tönkre jut s kedvese
hátat fordít neki. Ő nem csügged el; e változás új izgalom életében.
Versenyparipáit eladja s árukon bérletet vesz a Guano-szigeteken.
Gazdagodni kezd, de elpusztult volna, ha egy chinai napszámos leánya,
Xin, meg nem szánja, betegségében nem ápolja s nem válik mintegy
őrangyalává. Xin jó, nemes kedélyű, de a rútnál rútabb. Sobron mégis
nőül veszi s tíz év alatt gyűjtött tíz millió frankjával visszatér
Párisba s bemutatja nőjét a nagyvilágnak. Mi szükség volt egy női
Quasimodóra, kinek szíve szinültig van töltve minden képzelhető női
erénynyel? Elég lett volna csak nem szépnek rajzolni. Így is ellentétben
lett volna Sobron bájos kedvesével, ki nyomorában elhagyta. De Jókainál
a béna tízszeresen béna, a rút százszorosan rút. Ő költészetének egyik
főforrásaként tiszteli a szertelent és szörnyűt, s a mi még roszabb,
minden eszmei kapcsolat és szükségesség nélkül. – A «Két menyegző»
tárgya elég különös, majdnem képtelen, de a pathosz nélküli hang, a
népmesei humoros modor nagyrészt megenyhítik, s a veszekedő civisek jól
rajzolt alakok. Általában a humoros beszélyek legsikerültebbek az egész
gyüjteményben. A «Fránya hadnagy» jó genrekép, ha nem veszünk tekintetbe
egy pár trivialis kalandot, melyek igen emlékeztetnek Schuster Lipli
tréfáira. «Egy úr Amerikában» szintén sikerült. A «Hosszú hajú hölgy»
kissé elnyujtott, de másként jól elbeszélt mulatságos történet. «Egy
szónok, a ki el nem áll» hálás tárgyához képest bágyadt. «Hol leszünk
két év mulva» gyermekes izetlenség. A «Még sem lesz belőle tekintetes
asszony» czíműben a debreczeni polgár-család rajza igen sikerült. Jókai
seholsem természetesb és művésziebb, mint midőn egy-egy komáromi vagy
debreczeni polgárt vagy polgárnőt, egy-egy magyar parasztot vagy paraszt
leányt, egy-egy campestris táblabirót vagy kisasszonyt rajzol. Ezek
ugyan rendesen mellékalakok nála, de többet érnek főalakjainál. A
legtöbbször élesen s még sem torzítva emelkednek ki, élénk, még sem
rikító szín ömlik el rajtok, s a styl és elbeszélési hang is
önkénytelenebbé válik. Hasonlítsuk csak össze e beszélyében is Lajost, a
honvédtüzért és a muszka tisztet Daczosné asszonyom, Kondor uram és
Sárika alakjaival, ez utóbbi hármat sokkal sikerültebbnek fogjuk
találni. S a stylre és elbeszélési módra nézve is ugyanez lesz
véleményünk. Midőn Jókai egy kis ütközetet ír le, melynek Lajos a hőse,
mennyire erőlködik, mily csillogón festeget s mégis mi hidegen hagyja
szivünket és képzelődésünket egyaránt.
A «Szerelem bolondjai» czímű regény sok oly tulajdont egyesít magában,
melyeket, a beszélyekről szólva, már megemlítettünk. A különös- és
kivételesnek itt is nagy szerep jutott, sőt úgy látszik, hogy eredetileg
Jókai nem akart regényt írni, hanem beszély-cyclust, melybe összeszedte
volna a világ legkülönösebb, legbizarrabb szerelmi kalandjait. A könyv
így is indúl. Két beszélyt veszünk, a harmadik aztán nem lesz beszély,
hanem regénynyé válik. A költő előszavában elmondja, hogy írhatna
különösnél különösebb, bizarrnál bizarrabb szerelmi történeteket, de
elhagyja s csak mindennapi eseményeket ír, «olyanokat, a mik minden
időben, minden égalj alatt megtörténhettek, itt körülöttünk, szemünk
láttára végbe ment dolgokat, miket észre sem vesz az ember addig, míg el
nem mondják előtte s csak akkor emlékezik reá, hogy hiszen ő is tudja
valahonnan». No hiszen, ha e két beszély egyszerű, mindennapi történet,
akkor ugyan téves fogalmai vannak a világnak a különösről és bizarról.
Nemhogy a két beszély egyszerű történet volna, de még maga a regény sem
az. Egyébiránt az nem baj, ha a költő meséje nem egyszerű, ha jellemei
complicáltak. A baj ott kezdődik, midőn a költő a különöst és bizarrt
kezdi hajhászni s kivételes szenvedélyeket tárgyal, melyekben mindinkább
elvész az általános emberi. Jókai nyakig úszik e bajban s költészetének
ez egyik főjellemvonása. Az első beszély hőse egy fiatal úr, ki egy
állatsereglet tulajdonosának szintén állatszelidítő leányába szerelmes,
városról városra kiséri, féltékeny egy király-tigrisre, mely a leány
kedvencze. Minden nagy szerelme mellett esze-ágában sincs kedve elvenni,
de azért folyvást ostromolja. A leány látván nem becsületes szándékát,
bár titkon szereti, visszautasítja s hű marad tigriséhez. A szerelmes
ifjú úr féltékenységből vagy boszúból, életunalomból vagy őrültségből,
nem tudhatni, megvesztegeti az állatsereglet szolgáját, ki a kalitkákat
szokta nyitogatni, elfoglalja helyét s midőn a leány a tigrissel
enyeleg, belép a kalitkába. A tigris dühös lesz, a leány megmenti
üldözőjét, maga pedig áldozata lesz a tigris dühének. A másik beszély
hőse szintén ehhez hasonló legény. Beleszeret a nápolyi királyné
photograph arczképébe, lelkesül ügyéért, sok küzdelem és szenvedés közt
bejut az ostromlott Gaétába, hogy meghaljon értte, de nem hal meg, csak
nyomorék lesz s a szenvedélyéről semmit sem tudó királyné abban a
kegyben részesíti, hogy midőn a beteg harczosok szobáit bejárja,
megsimítja az alvó beteg homlokát s híven megőrzött arczképe alá oda
jegyzi irónnal fölséges nevét. Ime Jókai egyszerű történetei, mindennapi
szenvedélyei, melyeket még a kivételesek között is kivételeseknek
mondhatni, melyek igazában nem is lehetnek a költészet tárgyai, mert se
komikai, se tragikai módon nem tárgyalhatók. Jókai egyszerre mind a két
módot megkisérli, de nem lesz belőle humor, hanem izetlenség, melyet
csak az előadás tesz elolvashatóvá.
Magát a regényt sem mondhatni egészben véve sikerültnek. Át nem gondolt
terv, laza szerkezet, sok mesterkéltség, meglepetés, de csekély valódi
bonyodalom; félbe-szerbe dolgozott jellemrajzok, melyeket bajos érteni;
nehány sikerült mellékalak, biztos kézzel oda vetve; egy-két jól
választott viszony vagy helyzet, melyek a sietség vagy tulzás miatt
megromlanak; egypár kitünő s magában véve lélektani igazsággal írt
szakasz, de a melyeknek nincs szükségképi előzménye és következménye;
itt-ott tiszta sugárban felszökellő humor vagy kedves naivság, de sok
hamis érzelmesség, üres szónoklat s hatásvadászó szenvelgés; kevés gond
és önmérséklet, de sok sietség, kapkodás; élénk s általában vonzó
előadás, de néhol némi modorosság s aránytalanság a részek között. Im e
hirlapjainktól annyira magasztalt regény alkatrészei.
Jókainak leginkább phantasiáját szokták dicsérni még azok is, kik
világismerete hiányán, lélektani botlásain s kidolgozásbeli
könnyelműségén megbotránykoznak. De ha az elbeszélő költészetben
phantasia alatt nem phantastaságot értünk, hanem a szerencsés leleményt,
az erős alkatú mesét s a biztos jellemrajzot: akkor Jókainak nem valami
nagy adag jutott ez adományból, vagy ha jutott, annyira megrontotta,
hogy immár kevés hasznát veheti. Jókai phantasiája sem erős, sem
egészséges. Legalább főereje nem annyira a lényegben nyilatkozik, mint
inkább külsőségekben, minők a ragyogó szinezés és élénk előadás. Belső
működésében bizonyos lázas állapotot vehetni észre. Tárgyai- és
felfogásában az egyszerű, igaz, nagy és megható helyett a különös,
csinált, szertelen és rémes felé fordul előszeretettel. Ha magasb
regiókba emelkedik, csak ködfátyolképeket tud elővarázslani. Leleménye
ritkán szerencsés, vagy ha az, még ritkábban képes nyomorékság nélkül
kifejleszteni, de annál nagyobb mohósággal szed össze könyvből, életből
egy csoport tarka, csillogó dolgot, eseményt, jellemvonást, adomát,
curiosumot, ötletet, toldoz-foldoz, diszít, elméskedik, szónokol,
érzeleg, hízelkedik a napi szenvedélyeknek, legyezi a magyar hazafiasság
gyöngeségeit, s elbódítja a kevésbbé mívelt ízlésű olvasó fejét.
Ez újabb regényében is kevés nyoma van az erős phantasiának. A regény
hőse Harter, ki bele szeret egykori nejébe, kitől törvényesen elvált, s
ki már egy Lemming nevű bankár neje. Különben ex főispán, ki az 1861-ik
országgyűlés eloszlatásakor nagy ostentatióval adta be lemondását.
Vagyonos úr, de nem igen jó gazda. A politikai pályán csak a hiuság
vezérli, de hiuságánál, úgy látszik, nagyobb szerelmi szenvedélye. Mert
hogy ismét Lemmingné kegyébe juthasson, kérésére kieszközli a férjnek a
kormánynál a magyarországi hadsereg élelmezésének egyik osztályát, sőt
maga is tanácsosi hivatalt fogad el a helytartótanácsnál. Udvarlásában
nem látszik valami szerencsésnek. Azonban szerelme mindinkább sodorja.
Lemming az inség alkalmával a népnek kiosztandó kölcsöngabona-vállalatot
akarja megnyerni s Harternek ötezer aranyat küld ajándékba. Harter
visszautasítaná a pénzt, de annyit gondolkozik a visszautasítás minél
elmésb módján, hogy az egy darabig nála marad s midőn megtudja Lemmingné
zavarát, kitől férje megvonta eddigi zsebpénzét s bizonyos ideig nem
akarja fizetni árjegyzékeit, felhagy szándékával s minthogy nincs más
pénze, a férj megvesztegetési ajándékával segít a szegény nőn. Hanem e
miatt nagy bajba keveredik. Lemming a gabonaszállítással csalja az
államot. Olcsó, rosz vagy épen megromlott gabonát oszt ki a nép között.
Egy helyt adó fejében a néptől ily gabonát exequálnak, melyet aztán
elszállítnak a katona-élelmezési biztoshoz, hogy süttessen belőle
kenyeret. A kenyér megehetlen, a katonák panaszkodnak, mire Föhnwald
százados megharagszik, elfogja előbb a sütőt, aztán a molnárt, az
élelmezési biztost, az adószedőt, s végre Lemminget, ki épen ott mulat
vállalata érdekében. Az elfogott Lemming tárczájában a százados
jegyzeteket talál, melyekben foglaltatnak mindazok nevei, kik az
országos gabona-szállítási vállalat ügyében kisebb-nagyobb összegeket
fogadtak el. Ott van a Harter neve is. Föhnwald a foglyokat Budára
hozza, mindenütt elbeszéli, mit fedezett fel, s megmutatja sok embernek,
laicusoknak, profán szemeknek Lemming jegyzeteit. A compromittált Harter