Birálatok, 1861-1903 - 01

A MAGYAR
TUDOMÁNYOS AKADÉMIA
KÖNYVKIADÓVÁLLALATA
UJ FOLYAM.
1911-1913. CYCLUS
GYULAI PÁL
BIRÁLATOK
AZ 1911-DIK ÉVI ILLETMÉNY NEGYEDIK KÖTETE
GYULAI PÁL
BIRÁLATOK
1861–1903
BUDAPEST
KIADJA A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA
1911
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


TARTALOM.
I. Gyulai Pál bírálatai.
I. Kukliné prédikácziói (1861) 3
II. Magyar népmesék (1862) 15
III. Új magyar irodalomtörténet (1863) 27
IV. A «Fóti dal» egyik soráról (1864) 39
V. Thaly Kálmán Bottyán Jánosról (1867) 59
VI. Jókai legújabb művei (1869) 73
VII. Újabb magyar regények (1873) 100
VIII. Jókai mint hirlapíró (1875) 132
IX. Előleges censura az Akadémiában (1876) 153
X. A Petőfi-társaság közüléséről (1877) 157
XI. Újabb költői beszélyeink (1877) 176
XII. Pulszky Ferencz és a M. T. Akadémia (1880) 189
XIII. Még egyszer Kossuth és a pragmatica sanctio (1881) 192
XIV. A Nyelvőr és a költői szabadság (1881) 210
XV. Szép Ilonka (1881) 215
XVI. Lelánczolt Prometheuszok (1881) 220
XVII. Szécsen Antal és a Kisfaludy-társaság (1883) 223
XVIII. Jó könyvek a magyar nép számára (1883) 234
XIX. Bartók újabb költeményei (1883) 241
XX. Arany János életrajza (1884) 250
XXI. Zajgások az Akadémia ellen (1884) 270
XXII. Pulszky Ferencz és a kritika (1884) 279
XXIII. Mese a varrógépről (1884) 289
XXIV. Az út a révpart felé (1885) 295
XXV. Ipolyi Arnold élete és munkái (1886) 302
XXVI. A Nyelvőr és szépirodalmunk (1887) 314
XXVII. Válasz Herman Ottó úrnak (1887) 321
XXVIII. Fraknói Vilmos Ipolyi Arnoldról (1888) 324
XXIX. Trefort beszédei és levelei (1888) 333
XXX. Kozma Andor versei (1889) 342
XXXI. Dóczi Lajos, Beszélyek és vázlatok (1890) 353
XXXII. Jókai, A tengerszemű hölgy (1890) 362
XXXIII. A slemil keservei (1892) 371
XXXIV. Herczeg Ferencz, Mutamur (1892) 375
XXXV. Mikszáth, A galamb a kalitkában (1892) 383
XXXVI. Vörösmarty emlékezete (1900) 388
XXXVII. Petőfi és a Petőfi-társaság (1901) 406
XXXVIII. A Petőfi-társaságról (1902) 409
XXXIX. A magyar helyesírás (1903) 414
II. A megbírált munkák jegyzéke.
Apáthy István, Az út a révpart felé (1885) 295
Arany László, Magyar népmesék (1862) 15
Bársony István, Petőfi szerelme (1901) 406
Bajza Lenke, Előitélet és felvilágosultság (1872) 123
Bánóczi József, A költői szabadságról (1881) 210
Bartók Lajos, Újabb költemények (1883) 241
Beöthy Zsolt, Biró Márton, regény (1892) 128
Brassay Sámuel, A «Fóti dal» egyik soráról (1864) 39
– – Előleges censura az Akadémiában (1876) 153
Bulla János, A tündéröv (1876) 183
Dóczi Lajos, Beszélyek és vázlatok (1890) 353
Fraknói Vilmos, Ipolyi A. emlékezete (1888) 324
Frecskai János, Egy tudós, a ki szépíró (1887) 314
Greguss Ágost a költői szabadságról (1881) 210
Herman Ottó, Szakirodalom – Szépirodalom (1887) 321
Herczeg Ferencz, Mutamur (1892) 375
Ignotus, A slemil keservei (1892) 371
Inczédi László, A kocsis és királyleány (1883) 238
Jámbor Pál, A magyar irodalom története (1863) 27
Jókai Mór, Virradóra (1868) 73
– – Szerelem bolondjai (1869) 89
– – Eppur si muove (1872) 105
– – A forradalom alatt írt művei (1875) 132
Jókai Mór, Emlékeim (1875) 132
– – Elnöki beszéde a Petőfi-társaságban (1877) 172
– – Puskás Kalári (1883) 235
– – A tengerszemű hölgy (1890) 362
Jó könyvek a magyar nép számára IX–XV. (1883) 234
Kákai Aranyos, A lelánczolt Prometheuszok (1881) 220
Kertbeny Károly, Petőfi és budapesti barátai (1877) 158
Kiss József, Mese a varrógépről (1884) 289
Koroda Pál, Költői elbeszélések (1877) 185
– – A túlvilág komédiája (1876) 186
Kossuth Lajos a pragmatica sanctióról (1881) 192
Kozma Andor, A tegnap és a ma (1889) 342
Kukli János, Kukliné prédikácziói (1860) 3
Mayer Miksa, A lutri koldusa (1883) 235
Mikszáth Kálmán, Jókai verses életrajza (1883) 238
– – A galamb a kalitkában (1892) 383
Petőfi-társaság 1876–1901. (1902) 409
Pór Antal, Ipolyi A. élete és művei (1886) 302
Pulszky Ferencz, Petőfi és a kritika (1877) 161
– – az Akadémiáról (1880) 189
– – a kritikáról (1884) 279
Reviczky Gyula, Edelény a hű szerető (1883) 236
Rudnyánszky Gyula, Az áruló guzsaly (1883) 236
Szathmáry Károly, Varga János (1883) 235
Széchy Károly, Szép Ilonka (1881) 215
Szécsen Antal Metternichről és Széchenyiről (1883) 223
Thaly Kálmán, Bottyán János (1865) 59
Toldy István, Anatole (1872) 116
Tolnai Lajos, Az urak (1872) 126
Trefort Ágost, Beszédek és levelek (1888) 333
Vajda János, Újabb költemények (1876) 176
Névmutató 427



GYULAI PÁL BIRÁLATAI 1861–1903


KUKLINÉ PRÉDIKÁCZIÓI.[1]
E mű, a mint a névtelen átdolgozó is megjegyzi, Jerrold Douglas ily
czímű munkájának Mrs. Caudle’s curtain lectures (Caudlené ágybeli
leczkéi) átdolgozása. A jeles angol humoristának bizonyosan egyik
legsikerültebb műve. Biztosan, művészi kézzel s lélektani vonásokkal van
itt rajzolva egy különben jó, de nyelves asszony, ki minden semmiségből
pörpatvart sző s ha egyszer belejő a beszédbe, önmagát izgatva beszél
beszél, a meddig csak el nem fárad. Tulajdonkép soha sem fárad el. Nem
azért hallgat, mintha nem volna még mondanivalója, vagy meglippent volna
a nyelve, a világért sem, hanem, mert férje már nem mond ellent, vagy
épen elaludt. Férje, Kukli uram, a jámbor kereskedő, napestig boltjában
van elfoglalva, de este tíztől reggeli hét óráig sehova sem menekülhet,
kénytelen lefeküdni és hallgatni neje prédikáczióit. Kukliné mindig
talál textust, sohasem fogy ki a beszédből. Ha férje egy jó barátjának
ötven forintot kölcsönzött, ha a kávéházból pipafüstöt hozott haza, ha
barátjával a «Három rózsá»-nál talált vacsorálni, ha ernyőjét oda adta
valamelyik ismerősének, ha későcskén jövén haza, kirukkol vele, hogy
ezután külön kapukulcsot csináltat magának, ha feleségénél fiatalabb és
szebb nőszemély köszön neki, ha merészel szót emelni, hogy a szobát nem
kellene annyiszor zsúrolni s több efféle: Kukliné mindjárt előáll
egy-egy prédikáczióval s ha utazni mennek, az úton Pesten, Drezdában
minden nap akad egy-egy tárgy, mely fölött papolni kell. Sőt halálos
ágyán sem hallgathat. Meg nem tud halni addig, míg nem tart egy
prédikácziót arról, hogy nem a vékony czipőben hült meg, nem azért
beteg, hanem Kukli uram viszi sírba, miatta hült meg, hijába szabadkozik
Kukli uram, mert egyetlen férfi sem ölte meg feleségét úgy, hogy
halálának más okot ne tudott volna kapni.
Ilyen Kukliné, kinek harmincznyolcz válogatott prédikáczióját veszi az
olvasó. Szereti férjét, de féltékenységével kinozza, gondos háziasszony,
de gondosságával elgyötri mind magát, mind családját, kissé képmutató,
hiú és nagyravágyó, de mindezt maga sem tudja, annyira meg van győződve
női tökélyeiről, szerencsétlennek, áldozatnak hiszi magát, kire nem
érdemes Kukli uram; a beszéd, nyelvelés eleme, mulatsága, kínja. Mily
hamar talál anyagot a beszédre, feddőzésre, mint nyújtja ki s alakítja
oly szörnyűséggé, hogy maga is megborzad bele. Veszekedése,
bizonyítgatása az eszmetársulat; egyik eszme a másikat költi fel benne s
a legtávolabbiakra is oly könnyen lebben át, annyi minden eszébe jut,
hogy az ember alig remélheti végét. Példáúl abból, hogy férje egyik
barátjának ötven forintot kölcsönzött, kiokoskodja, hogy sohasem vehet
magának új ruhát, lyányainak új kalapot, az adót nem fizethetik ki, kis
fiok a tört ablak miatt meg fog halni, a házat nem biztosíthatván,
mindnyájan a lángok martalékává lesznek, fürdőre menésről szó sem lehet
s Ilka lyányuk kora sírba száll, kutyájuk dühödve fog haza jőni s az
egész családot összemardossa, az ablaktáblákat örökké csapja a szél,
kéményök kigyúl, az egerek miatt szemöket sem hunyhatják be, házokba
betörnek a tolvajok, kis Zsuzsájokból gyámoltalan vén leány lesz és
mindez csak azért, mert férje ötven forintot adott kölcsön.
Nevetséges alak, de sohasem költi föl sem szánalmunkat, sem
megvetésünket; rajzának körvonalai nagyítva vannak, de egy pár helyet
leszámítva sehol sem túlozva; inkább typusnak, mint egyénnek látszik, de
mégis oly vegyülete a kettőnek, mely a legtestvériesben olvad össze.
Valóságos komikai alak, tulajdonkép férje van humorosan felfogva. Kukli
uramnak jó és erős kedélye van, ismeri neje hibáját, de azért folyvást
szeretni tudja, vagy legalább megnyugszik sorsában. Nem sokat hajt
nyelvelésére, sőt a legtöbbször mulatja magát rajta. Egy-egy közbevetett
kérdéssel, megjegyzéssel ingerli, boszantja s elalszik sápítozásai
alatt. Annyira megszokja a sok ágybeli prédikácziót, hogy, felesége
halálával, sehogysem tud éjjelenként aludni. Neje folyvást beszél
mellette, hallani véli prédikáczióit. A hangok néha oly hallhatók,
valódiak és élénkek, hogy Kukli egészen összeborzadva még öregsége felől
is kétkedni kezdett. Ilyenkor keze vagy lába egy-egy mozdulatával győzte
meg magát arról, hogy fészkében egyedül van. De a beszéd mégsem
hallgatott el. Mégis csak borzasztó, hogy e kisértetes szózat untalan
háborgassa, hogy mindenféle példabeszédek, közmondások, oktatások,
parancsok, feddések zuduljanak nyakára s neje még se legyen sehol. Végre
eltökélte magát, hogy boldogult nejének egy-egy prédikáczióját minden
este papirra tegye. Ez a foglalkozás hihetőleg meg fogja nyugtatni az őt
háborgató kisértetet. Úgy is történt. Kukli megboldogult feleségének
prédikáczióit hűségesen naplóba szedte; Kukliné nyelvének lelke erre
megnyugodott, Kukli uram pedig alhatott háborítás nélkül.
Ime a férj közli velünk neje prédikáczióit, melyek neki annyi unalmat és
mulatságot, boszankodást és gyönyört okoztak, melyekben a sok túlzás
mellett mindig volt egy kis igaz is. Ime a gyöngédség és gond, a
veszteség és vigasz hangulatában olvad fel Kukli uram özvegysége. Ime a
humoros alapeszme, mely szint és írt kölcsönöz a műnek. Tulajdonkép nem
regény, mint igen sok humoros mű, hanem csak egy csoport genre-kép,
melyeket a két főszemély fűz össze. Cselekvénye majd semmi s minthogy az
egész Kukliné jellemére s a házas élet apró bajaira vonatkozik, bajos
volt elkerülni némi egyhanguságot még akkor is, ha a szerző e
körülményre nagyobb figyelmet fordít. A prédikácziók sincsenek mindenütt
egyenlő erővel írva, néhol egy kis bágyadtságot s némi ismétlést veszünk
észre. Azonban e részint csekély, részint, úgy szólva, csaknem
szükségképi fogyatkozásokért gazdag kárpótlást nyújt az a nagy
változatosság, mely Kukli uram házi életét feltünteti, az a természetes
erő és művészi következetesség, melylyel Kukliné jelleme elő van
állítva. Kukliné mindig ugyanaz, akár haragszik akár elérzékenyül, akár
jó kedve van, akár melancholiába esik. A hangulatok és események
legnagyobb változatosságában is meg van tartva a jellem egysége s
mindenütt a legtermészetesben nyilatkozik Kukliné ama tulajdonsága,
melyből, mint Kukli mondja, minden nőben, bármily angyali legyen is,
van, ha nem több, legalább egy mákszemnyi.
S itt lehetetlen elnyomnom egy a mi humoristáinkra vonatkozó
megjegyzést. Egy pár év óta majdnem egész szépirodalmunk humoros alakot
öltött. A ki pénzre és hírre akar szert tenni, humoros lapot vagy
kalendáriumot szerkeszt vagy legalább is humoros dolgokat ír. Nevetséges
biz ez, de nem ujság még nagyobb irodalmakban sem, annál kevésbbé
nálunk. Okbúl és ok nélkül meg-megragadja az embereket a divatkórság,
melynek aztán, mint minden betegségnek, le kell folyni. Volt idő, midőn
minden költő eposzt írt, később drámát, nem rég a népköltészet és
regényírás volt nagy divatban. Vajon miért ne legyen most a
humoristaság? Irodalmunk ez ága különben is meglehetős parlagon hevert,
aztán abból a nagy munkásságból talán kerül ki valami életre való is.
Már is megvan az a haszon, hogy közönségünk nincs kényszerülve Bécsből
vagy Berlinből hozatni magának elmés ötleteket és adomás histórjákat.
Sokkal alaposb okot ad az aggodalomra az, hogy mind a humoristák, mind a
közönség a humornak inkább csak látszatát, vagy egyes alkatrészeit
kedvelik. A valódi ritkán csillámlik meg még töredékesen is s kellő
hatása sem igen van. Az élcz, az adoma, a groteszk a tulnyomó s ez is
meglehetős egyoldalú irányban. Nem tagadhatni ugyan, hogy e nemben nem
egyszer kapunk egy-egy sikerült fametszvényt, jó élczet, adomát s néha,
bár ritkábban, egy pár jobb költeményt is, de mihelyt humoristáink
valami nagyobbhoz fognak, vagy mélyebbre akarnak szállani, oda a siker,
azért ritkán is bajlódnak vele. A mi pedig a satirát illeti, ez a
legtöbbször inkább dorong, mint éles tőr, inkább köznapi csufolódás,
mint költői gúny s nem igen vehetni észre, hogy forrása a szív erős
felindulása volna, már csak azon okbul is, hogy a népszerű bűnnel vagy
tévedéssel majd soha sem mer szembe szállani.
Azonban nincs szándékom humoristáink és satirikusaink érdemleges
birálásába bocsátkozni. Csak azon kirivó figyelmetlenségre akarom őket
figyelmeztetni, melynél fogva egy-egy alsóbb rendű hatás kedveért, vagy
Isten tudja, mi okbul, oly könnyen megrontják némely sikerült hangulat
folyamát s oly keveset gondolnak valamely állandóan fölvett alak
következetességével. E vád alól még Jókait sem menthetni föl, ki
humoristáink közt a legkitünőbb tehetség s a valódi humor hangjait is
szokta érinteni. Például Kakas Márton alakja, (mert ez nem csak puszta
álnév, hanem egyszersmind alak is akarna lenni) magában véve igen jó
gondolat. De, egyebet mellőzve, volt-e reá szükség, hogy Márton úr a
Vasárnapi Ujságban mindegyre megrontsa alakját, ki-kiessék szerepéből s
elő álljon egy-egy olynemű czikkel, melyben annyi humor sincs, mint a V.
U. akármelyik képmagyarázatában?[2] De minő művészi intentióból zengedez
Márton úr az Üstökösben hol ódát, hol elégiát, hol balladát, melyekben
úgy kerüli a humort, mint az ördög a töményt. Az oly költemények, mint a
Király jobb keze, Széchenyi halála, requieme, az Apostolok oszlásának
napján, A szív politikája, A bán futása stb. lehetnek jó vagy rossz
versek, de senki sem foghatja rájok, hogy humorosak akarnak lenni s
illenek a Kakas Márton alakjához. Márton úr, úgy látszik, abban a hitben
él, hogy vannak tárgyak, melyekhez nem szabad nyúlni szentségtelen
kézzel, nem lehet velök tréfálni, gúnyolódni. Épen ez a baj, hogy
humoristáink így fogják föl a humort. A költészetnek egyetlen egy neme
sem függ oly kevéssé a tárgytól, egyik sem oly korlátlan tárgyban és
formában, mint a humor. Magába olvaszthat komikumot, tragikumot, lyrai
emelkedést és saloni társalgást, bölcselmi mély eszmét és naiv tréfát.
Épen a kedély e szeszélyes hullámzásában, a vegyítés e művészi módjában
rejlik a humor, melyet körülírni bajos, oly nehéz, hogy az æsthetikának
leghomályosb lapja. Nincs miért a világ legnevezetesb humoristáira
utalnunk. Ott van Széchenyi utolsó munkája, mely nem költemény ugyan, de
æsthetikai szempontbul Széchenyinek bizonyosan legbecsesb műve. Mennyi
komolyság s minő szeszély, mennyi epe s minő gyöngédség, mennyi gúny s
mennyi meghatottság, mennyi tréfa s minő fájdalom nyilatkozik az úgy
szólva csak odavetett töredékeknek majd mindenik lapján.
Jókai egy másik alakja, a politikus csizmadia, már inkább akar alak
maradni, de nagy baja az, hogy csak Kakas Márton hulladékaiból él s igen
keresi az elmésséget a helyett, hogy bölcselkedő csizmadia maradjon. E
szempontból egyes hibák mellett is legsikerültebb alakja Tallérosy
Zebulon s mutatja, hogy Jókai nem szorul a mi figyelmeztetésünkre, ha
fölvett alakjának erős jellemezetessége által mintegy önmagát
korlátolja. Tóth Kálmán Bolond Miskájára majd mind illenek a Kakas
Mártonra tett megjegyzések. Sokkal szerencsésebb ötlet Kipfelhauser és
Krämer alakja. Egy reactionárius nyárspolgár és egy tulbuzgó patrióta
társalognak a közügyek felett. Mennyi kómikus helyzet, humoros
összeállítás, satirikus ötlet kinálkozik itt jobbra balra. S valóban sok
jó élczet találunk itt-ott, de nagy kár, hogy mindig ott látjuk, halljuk
alakjai mellett az írót, annyira, hogy Kipfelhauser és Krämer urak nem
mozgó, élő alakok, csak abstractiók, bábok, kiket az író nem annyira
beszéltet, mint velök elmondatja elmésségeit.
Visszatérve a kezünk alatti műre, mint fennebb is megjegyeztem, ez nem
puszta fordítás, hanem átdolgozás. A költői művek átdolgozása nagyon
rossz hírben áll. Nem csoda. A sikerült költői művek, s talán a
humorosak még leginkább, annyira a nemzeti életből forrnak ki, annyira
magukon viselik az illető nemzetiség sajátságait, hogy idegen
viszonyokba beillesztve majd mindig elvesztik szépségük, sőt értelmük
egy jó részét. Drámairodalmunk e tekintetben sok szerencsétlen
kisérletet mutat föl, kivált a vígjáték terén. Az átdolgozás legtöbbször
csak annyi, hogy a neveket, helyet és a cselekvényt megmagyarosítják, de
nem egyszersmind a jellemeket és viszonyokat. Minden esetre nagyon
óvatosnak kell lenni a mű megválasztásában s akkor is az átdolgozást
csak két esetben helyeselhetni, noha ez eseteket is természetesen csak a
siker igazolja. Egyik eset az, midőn a költő valamely műnek csak
alapeszméjét vagy leleményét veszi át s egészen függetlenül dolgozza ki.
Ekkor úgy szólva eredetit ír, melynek aztán jobbnak kell lenni az
előképnél vagy legalább is olyannak, bár másnemű szépségekkel és
nemzeties alapon. A másik eset az, midőn az átdolgozandó mű az
átdolgozással sokat nyer, s cselekvényének, szellemének sok analogiája
van a mi viszonyainkkal, annyira, hogy művészien változtatva, mellőzve,
toldva, az eredeti hatására számíthat.
Jerrold Douglas művének átdolgozása e második kategoriába tartozik s
egészben véve sikerült. A londoni kereskedő helyett egy kolozsvári van
fölvéve s a viszonyok is a szerint változtatva. Talán jobb lesz vala, ha
az átdolgozó egy pesti kereskedőt vesz fel, mert így valamivel
érdekesbbé tehette volna rajzát s Pest az egész országban ismeretes
város lévén, talán egy s más élvezhetőbbé válik. De hihetőleg nem
ismerte annyira Pestet, hogy ezt tehesse, s ha teszi, átdolgozása
bizonyosan kevésbbé sikerült volna. Egyébiránt, midőn Kukliné utazik,
Pest is megkapja a maga szerepét s különösen a Komlókert igen sikerülten
van bele szőve. Az átdolgozó nem marad csak a viszonyok puszta, bár
helyes megváltoztatásánál, hanem a jellemeket is egészen átmagyarosítani
igyekszik. Kukliné testestől lelkestől magyar asszony s nyelvelésén
sincs semmi idegen íz. A prédikácziók ugyan nyomról nyomra követik az
angol eredetit, de csak gondolatban, nem egyszersmind alakban. Az
átdolgozó jól elleste nyelves asszonyaink kifejezéseit, izléssel
használta föl, s igyekezett minél magyarosban írni. Példával
szolgálhatunk. Mindjárt az első prédikáczió eredetijében ez áll: De úgy
van az, az asszony eltörődhetik, rabnősködhetik egész héten; az
átdolgozásban: De ilyen a világ, a szegény asszony hadd dolgozzék, mint
a marha. Eredeti: De te mindig ily bolond voltál, kedves Caudle;
átdolgozás: De te Kukli, neked sohasem volt eszed. Eredeti: Szeretném,
ha minden ember úgy ismerne, mint én, örülsz, ha bőkezűnek mondanak,
családod rovására; átdolgozás: Oh ha a világ úgy ismerne, mint én,
szeretsz nagylelküt játszani és szegény háznéped adja meg az árát.
Eredeti: A vizes asszony itt volt havi díjáért, de szeretném tudni, hogy
fizethesse meg az ember a kellő díjakat, ha boldognak boldogtalannak
ötven pengőt adsz kölcsön; átdolgozás: Ma az adóba pénzt kellett volna
vinni; de szeretném tudni, hogy fizethetné az adóját, a ki minden
jött-mentnek, mihelyt száját feltátja, ötven forintonként szórja a drága
pénzt. No majd eljő az ekzekuczió, de bánod is te, persze hogy nem
bánod. Eredeti: Feleséged, gyermekeid elevenen éghetnek meg ágyokban,
mint ez bizonyosan meg is fog történni, mert a biztosítással fel kell
hagynunk; átdolgozás: Egyszer csak azon veszed észre, hogy feleséged és
gyermekeid elevenen megégnek az ágyban, már az olyan bizonyos, mint hogy
ma hétfő van, mert a biztosítással fel kell hagynunk stb.
Átdolgozónk e mellett még nehány eredeti predikácziót is ír az
átdolgozottak szellemében. Ilyenek a 20-ik: _Kukliné asszony egy új
kereskedelmi czikket_ _fedezett föl_; a 25-ik: _Kukli uram
gorombáskodásairól a Komlókertben_, a 26-ik: _Kukliné asszony
színbirálatai_, a 27-ik: _A svábhegyi fátumok_, a 38-ik: _Kukliné
asszony megtudta, hogy Kukli uram a Tisza-szabályozási társulatba
beállott_. Oly jól vannak utánozva ez eredetiek, hogy némelyiket meg sem
lehet különböztetni. Legjobban sikerültek a 25. és 26-ik számúak,
legkevésbbé a 20. és 35-ik.
Ez utóbbiak elsejének tartalma röviden ez: Kukliné egy nyomtatott
levelet kap Pestről, melyben előfizetésre szólítják fel, az előfizetés
díja potomság, a szerkesztő csak hogy épen ingyen nem akarja adni
lapját, hanem, amit érette fizet az ember, azt kamatostól visszafizeti,
csakhogy nem pénzben, hanem képben. Ad egy esztendőre huszonnégy szép
képet, köztök oly aczélmetszeteket, melyeknek egyike is fölér a díj
felével. Kukliné mindezt szokott áradozásával elbeszéli férjének, kit
pénzszükségben hisz s azt a tervet ajánlja, hogy fizessen elő vagy 500
példányra, a sok képet árulja el, bizonyosan többet kap be
alterum-tantumnál. E prédikáczióban is sok jó van, de alapja gyönge.
Kukliné nem együgyű asszony s bár kevés míveltsége van, inkább ismeri a
világot, mintsem ily könnyen elhigyen valamit, ha hiúsága vagy
féltékenysége nem vegyül a játékba. Aztán e prédikáczió némileg
ellentétben áll a Komlókertivel, melyben épen azért leczkézi meg a
férjét, hogy nem fizetett elő a négy kötetes regényre s bár az írók oly
szivesek voltak hozzá, még sem pártolja az irodalmat. Tehát Kukliné
tudja, hogy az írók nem herczegek és grófok, kik nagy képcollectiójokra
ráunnak, de liczitálni szégyenlik és szép szerivel akarnak menekülni
tőle. Az is hiba, hogy a szerkesztő levelének czimzetén csak Tekintetes
Kukliné úrnő van írva. A divatlapszerkesztők minden előfizetőnője
nagyságos asszony, a közönség pedig nagysád vagy legalább is szép
olvasónő.
A 35-ik prédikáczióban Kukliné azért támad férjére, mert azt olvasta az
ujságban, hogy Kukli a Tiszaszabályozási társulat részvényesei közt
fővállalkozó. Részünkről nem igen emlékezünk, hogy valaha kolozsvári
kereskedő ily nagyobbszerű társulat fővállalkozója lett volna. Aztán
midőn Kukliné megtámadja a Tiszaszabályozást, okoskodásában, bár
különben elég gonddal van dolgozva, van egy kis erőltetés, kivált ott, a
hol a Nilusról s a lázról van a szó.
Még több ilyesmit jegyezhetnék meg, egyes kifejezésekben és a
helyesírásban is gáncsolhatnék egyet s mást, sed ubi plura nitent, non
ego paucis offendar maculis.


MAGYAR NÉPMESÉK.[3]
Iróink sokkal hamarább érdeklődtek népmeséink, mint népdalaink iránt.
Gyűjteni is hamarább kezdték. A míg népdalainkból Kulcsár «Hasznos
Mulatság»-aiba csak egynehány lőn följegyezve, Gaal és Majláth
(1822–25.) egész köteteket adtak ki. Igaz ugyan, mindketten német
nyelven bocsátották közre gyüjteményöket s meséinknek a német
közönséggel való megismertetését tűzték ki főczélul, de mégis nevezetes
mozzanat volt ez s csodálatos, hogy irodalmunkban oly kevés visszhangra
talált. Nem hogy új gyűjtők állottak volna elő, kik magyar nyelven adják
ki gyűjteményöket, hanem még egy Kazinczy sem talált kiadót Majláthnak
általa lefordított gyűjteményére. Egész Erdélyi-ig senkit sem látunk
megjelenni téren, sőt Gaal meséinek magyar gyűjteménye is csak
napjainkban látott világot. Az ok alkalmasint ott rejlett, hogy
nyelvészeink és æsthetikusaink akkor még keveset foglalkoztak a népi
elemmel, költőink sokkal inkább el voltak foglalva a régibb és újabb
klassikusok tanulmányával, mintsem kedvök és idejök lett volna a néptől
is tanulni valamit, a közönség pedig nem azért vett könyvet, hogy azt
olvassa belőle, mit otthon a szolgálók és gyermekek csevegnek. Gaalt és
Majláthot is, kik inkább német mint magyar írók voltak, az az élénk
mozgalom sodorta magával, mely a német irodalomban a népi hagyományok
gyűjtése körül ez időben oly általánossá lett.
Erdélyi népköltési gyűjteménye is, melyet a Kisfaludy-társaság ægise
alatt adott ki, népmesékben meglehetős szegény. A népdal mellett a mese
csak mellékes s mintegy függelék. Maga nem gyűjthetvén, gyűjtői inkább
csak a dalok iránt érdeklődtek, mert a népdalokat a középrend is énekli
nálunk, kivált mióta nemzeti zenénk visszanyerte régi jogát, ellenben a
népmeséket a csak kissé mívelt ember is megveti. A gyűjtők, úgy látszik,
sem szeretetből, sem tudományos érdekből gyűjtöttek s inkább csak azért
küldöttek be egypárt, hogy abból is küldjenek valamit. A népdal nagy
csomagokban érkezett, a népmese csak mutatványkép. Sokkal gazdagabb
Erdélyi másik gyűjteménye (1855), melyet leginkább tanítványai
gyűjtéseiből állított össze. De mindez, mint Gaal gyűjteménye csak egy
pohárnyi víz abból a nagy forrásból, mely naponként zavarosodik és apad
ugyan, de néhol még elég tisztán s bővön csörgedez. Ugy látszik, hogy
ezt érezni is kezdjük. Ime két-három év óta örvendetes mozgalmat látunk
a népmesék gyűjtése körül. Másfél év alatt Merényi négy kötetet
bocsátott közre, melyekben sok új mesét találunk. Kriza székely
népköltési gyűjteményt indít meg, melynek második kötetében gazdag
gyűjteménye legszebb meséit fogja közölni. Legújabban Arany László
jelent meg e téren egy szintén becses gyűjteménynyel. A kritika is hozzá
járult a mozgalomhoz, ha nem is annyira, a mennyire óhajtjuk. Henszlmann
1847-ben a «Szépirodalmi Szemlé»-ben egy igen nevezetes czikket írt
népmeséinkről, Ipolyi Magyar Mythologiájában egy s más oldalról szintén
kiterjeszkedett reájok, legújabban pedig Arany János igen helyes
szempontokat pendített meg a gyűjtés és elbeszélés körül.
E mellett gyűjteményeinkben csaknem fokozatos haladást vehetni észre.
Első mesegyűjtőnk Gaalnak mind német, mind magyar gyűjteménye csak
kisérlet és sok nehézséggel küzdő kisérlet volt s épen nem lehet
csodálkoznunk, hogy csak félig-meddig sikerült. Német gyűjteményéről jól
jegyzi meg Grimm, hogy előadása nyújtott s néha bele téved abba a hamis
ironiába, melytől, úgy látszik, a modern elbeszélők nem tudnak
menekülni. Magyar mesegyűjteménye meglehetősen ment ugyan e hibáktól, de
mindenütt látszik, hogy nem merített gazdag és tiszta forrásból.
Meséinek sokkal jobb és kerekebb variansai élnek a nép ajkán. Előadása
bágyadt, magyar íz nélküli, sem elég naiv, sem elég magyaros. Meglehet,
hogy azok a Bécsben állomásozó katonák, kik meséi nagy részét tollba
mondták, már sokat feledtek abból, mit otthon hallottak s igyekeztek egy
kissé czifrán kitenni magokért, meglehet, hogy neki magának is kevés
érzéke volt a magyar népi előadás és nyelv sajátságaihoz. «Itten a
tengerek között – mond egyik meséjében – lakott egy Gaal nevezetű
király, kinek a tengeren mindig voltak halászai háromszáz csolnakkal,
hogy ne csak _halásznának_, hanem ha mit _hozna_ a víz, azt is
_kifognák_. Azon tájban kinéz várából Gaal király s látja, hogy a
tengeren valami emberforma _lebegne_; mindjárt reá kiált a halászokra,
sietnének eleibe annak, mit ott a _víztől hozni látnának_.» Igy szokott
ugyan beszélni az obsitos, meg a falusbiró vagy egyházfi, midőn
hivatalos dictiot tart, de a meséket soha sem beszélik így. Ily s
másnemű tudós magyartalansággal pedig tele van a könyv. A Majláth német
gyűjteményében egyaránt hiányzik a hű felfogás és egyszerű elbeszélés.
Aztán ő inkább feldolgozó s igen vadászsza és halmozza a csodást, holott
a népmese lényege a mindennapi és csodás összeolvadásában rejlik.
Erdélyi gyűjteményében már jobb az elbeszélés, élénkebb, folyékonyabb,
magyarosb, de még sem eléggé egyszerű. Aztán hiányzik belőle valami, mit
bajos megmagyarázni: a könnyed haladás, a keresetlen naivitás varázsa, a
természetes fordulatok, a csak oda vetett, de annál jellemzőbb rajz, a
hangulat bizonyos zavartalan egysége, a nyelv pongyola bája, szeszélye,
festőisége s önkénytelen sajátossága. Merényi meséiben már több van ez
elemek némelyikéből, kivált a kifejezések sajátosságából, csak az a baj,
hogy hamar bele esik a túlterheltség és túlszínezés hibájába, mi
feldúlja az elbeszélés egyszerű folyamát s a hangulat naiv
természetességét. Meséiben sok az új és érdekesbnél érdekesb lelemény,
de néhol el van nyújtva vagy pedig forcirozva. Kitartó szorgalma, a népi