Birálatok, 1861-1903 - 12

érdekű viszonyokat vonja le a pragmatica sanctióból, de elintézésök
módját nem a pragmatica sanctióból következteti. Világosan kifejezi ezt
a XII. t. cz. 23-ik §-a: «A mi a fönnebb körülírt tárgyak (t. i. közös
érdekű viszonyok) kezelését illeti: az e részben ezelőtt törvényesen
fönnállott módnak megváltoztatása _szorosan véve nem a pragmatica
sanctióban meghatározott kötelezettségből foly_, hanem: a helyzetnek
azon változása, mely a fönnebbi 5-ik pont alatt elmondatott, teszi ezt
czélszerűvé. Kimondja az országgyülés, hogy ő felsége többi országaival
érintkezni akar, mint alkotmányos népekkel, mindkét fél függetlenségének
megóvása mellett.» S mi van az 5. §-ban? A következő: «Ezelőtt
Magyarországot illetőleg mindazokra nézve, mik az érintett viszonyokra
vonatkoznak, a magyar országgyülés s a magyar király közt egyetértéssel
intézkedtek és ez intézkedések megállapításánál más ország befolyással
nem birt, mert a magyar király, mint az uralkodása alatt álló többi
országok absolut fejedelme, azon országoknak érdekeiről és teendőiről
absolut hatalommal rendelkezett. Most azonban a legmagasabb trónbeszéd
szerint lényegesen változott a helyzet az által, hogy ő felsége
alkotmányos jogokkal ruházta föl többi országait, azokat tehát absolut
hatalommal ezentul nem képviselheti s azok alkotmányos befolyását nem
mellőzheti.»
Ez idézetekből kitetszik, hogy Deák a XII. törvényben az 1723-diki I.,
II. és III. t.-czikkekből, a magyar pragmatica sanctióból nem vont le
többet, mint Kossuth az 1848-diki törvényekben, a ki először igtatta
törvénykönyvünkbe mind a pragmatica sanctio, mind pedig a közösen
érdeklő viszonyok kifejezéseit; továbbá Deák a közös ministeriumokat és
delegatiókat nem a pragmatica sanctióból vonta le, hanem a változott
viszonyokból s általában a czélszerűség szempontjából indult ki. Épen
azért a közös intézmények megalapításakor nem volt szüksége se a házi
törvényre, se az 1723-diki törvényczikkekre. Ez intézmények lehetnek
hibásak, czéljoknak meg nem felelők, veszélyesek, eltörlendők, de
senkinek nem adnak jogot arra a gyanusításra vagy vádra, hogy
indítványozójok létesítésök végett a két pragmatica sanctiót akár
rosszakaratból, akár bárgyúságból összezavarta, kicserélte volna s a
kétoldalú szerződés helyett egy egyszerű házi törvényt fogadott volna el
alapul. Ám küzdjön Kossuth ez intézmények ellen, mi legkevésbbé veszszük
rosz néven tőle, de ne igyekezzék a multat, a jelent a valóval ellenkező
színben tüntetni föl s vegye lelkére azt, a mit Deák Lustkandlnak
mondott, a ki szintén saját nézetéhez idomította törvényeinket. «A ki»,
úgymond Deák, «a jövendőről s a politikai teendőkről szól, ki arról
értekezik, minő törvényeket kell alkotni, vagy a már létezőket miként
kell módosítani, – az vélekedhetik saját fölfogása szerint sokféleképen;
változtathatja s időnként a körülményekhez alkalmazhatja nézeteit: de a
ki a multról szól s azt adja elő, a mi megtörtént, a ki valamely létező
törvényt idéz, annak se a törvény szövegét, se a történt dolgokat nem
lehet saját nézetéhez idomítani, hanem úgy kell azokat előadnia, a mint
valósággal állanak. S ha e részben tévedés történik, a tudomány
érdekében fekszik, a tévedést kimutatni s arra megjegyzést tenni».
Ezzel be is fejezhetnők polemiánkat, de még egy pár megjegyzést nem
nyomhatunk el. Kossuth rosz néven veszi a _Budapesti Szemle_ írójától,
hogy őt feledékenynek tartja, a ki nem emlékszik már arra, hogy Deák
előtt ő is használta a pragmatica sanctio szót, sőt törvénybe is
igtatta, mindig az 1723-diki törvényeket értve alatta. Azt mondja, hogy
ő mindezt tudta, minderről nem feledkezett meg, de azért nem említette,
mert nem tartozott tárgyához. Különös, valóban különös. Kossuth
_Iratai_-ban vádat emel Deák ellen, fülünkbe dörgi: bűnös gondatlanság,
hogy midőn a hatalom a pragmatica sanctio nevezet alatt azt a
«Geheimrathsstübl»-beli «Hausgesetz»-et érti, mi ugyan e névvel nevezzük
egy országos törvényünket s ezzel okot adunk a törvényes fogalmak
összezavarására, mert úgy mond: «ha az 1723-dik törvényre a pragmatica
sanctio neve illesztetik, az ez által a családi «Hausgesetz» mezébe
öltöztetik, a minek aztán természetes következése, hogy az
elválaszthatatlan birtoklásból elválaszthatatlan kormányzás, közös
ministerium s delegatio név alatt birodalmi gyűlés lesz». S midőn erre a
_Budapesti Szemle_ írója azt mondja: e vádra legkevésbbé Kossuth
jogosult, mert ő is használta e szót, sőt törvénybe igtatta, Kossuth azt
feleli reá, nem tartozott tárgyára, nem ez a főkérdés. Megengedjük, hogy
van más főkérdés is, de a vád egyik főkérdése ez volt. Valóban úgy
látszik, hogy Kossuth e dologról nem feledkezett meg, de mintha titkolni
akarta volna könyve olvasói előtt. Legalább erre mutatnak _Iratai_ II.
kötetének 351–353. lapjai, hol Cantu Caesart czáfolja. Ez olasz
történetíró ugyanis történeti művében azt írván, hogy a magyar
országgyűlés 1848 juliusában Kossuth indítványára Ausztriának az olaszok
ellen segélyhadat adott, e vád megczáfolása végett Kossuth épen azon
ünnepélyes nyilatkozatot idézi, a melyet 1848 juliusában ő a magyar
országgyűlésen a kormány nevében előterjesztett, s a melyben a
pragmatica sanctióból folyó közös védelmi kötelezettség gyakorlatilag
tűzpróbára tétetett. Idézi pedig e nevezetes nyilatkozatot akként, hogy
a hol abban a pragmatica sanctio neve előfordul, zárjel között egy-egy
jelzőt tesz eléje, ilyen formán: «helytelenül úgynevezett) pragmatica
sanctio» vagy «(sokak által balul pragmatica sanctiónak nevezett)
1723-diki törvények», de sehol sem vallja be, hogy e szót maga is
használta. Általában Irataiban az úgynevezett bűnös gondatlanságot,
történeti falsumot, a mit maga is elkövetett, Deákban élesen feltünteti,
de a magáéról hallgat. Akár feledékenységből, akár szándékosan történt,
semmiesetre sem méltányos eljárás.
A másik megjegyzésünk az: vajon Kossuth e fejtegetéseinek, a XII.
törvényczikk ily magyarázatának mi gyakorlati haszna lehet? Kossuth nagy
fáradsággal, a dialectika legfurfangosabb módjaival igyekszik
bebizonyítani, hogy Magyarország feladta az uralkodóházzal kötött
két-oldalú szerződést, egész alkotmányunk egy családi törvényen
alapszik, octroiált alapon állunk, mint a minővel az októberi diploma
kinált meg bennünket. Ki hiszi el ezt Magyarországon? Még a szélső
baloldal sem, mert nincs párt hazánkban, mely az 1867. XII.
törvényczikket, ha már magyarázni kell, Magyarország kárára akarná
magyarázni. Máskép fogja föl az egész nemzet, máskép maga a dynastia,
máskép a külföldi diplomatia. Kossuth egyedül áll felfogásával s adja
Isten, hogy tovább is egyedül álljon. E felfogásnak szerintünk más
gyakorlati haszna nem lehet, mint az, hogy ha valaha még közjogi
összeütközésünk lesz az összpontosítás és beolvasztás irányával, egy új
Lustkandl Kossuthra, a nagy magyar hazafira fog hivatkozni, ki vele
együtt hirdeti, hogy Magyarország 1867-ben két-oldalú szerződését
széttépte, jogait feladta s a birodalomba törvényesen beolvadt.
Méltó szerep-e ez egy Kossuthoz? Mi azt hiszszük, nem, s ezzel csak
tiszteletünket fejezzük ki Kossuth iránt.


A NYELVŐR ÉS A KÖLTŐI SZABADSÁG.[32]
A _Nyelvőr_ ez évi kilenczedik füzetében Bánóczi József Greguss _Magyar
költészettan_át ismertetvén, a többek között így szól:
«Néhány évvel ezelőtt Szász Károly szólalt föl egy nyelvi kritika
alkalmával épen a _Nyelvőr_ben, hogy hát szóljanak hozzá: mi van a
költőnek a nyelvvel szemben megengedve, mi nem? A fölhívás
eredménytelenül hangzott el, pedig a kérdés megérdemelné a szorgalmas
adatgyűjtést és tüzetes fejtegetést. Hogy mit lehetne aztán
megállapítani? Aligha egyebet, mint a mit Greguss mond. E sorok annyira
a _Nyelvőr_ szellemében írvák, hogy magáért a tárgyért, de megizelítőül
is ide igtatjuk: A költői szabadságot rosszul értelmezik, a kik a költő
azon szabadságának tekintik, hogy a vers kedvéért hibát követhet el,
midőn tudniillik a vers rákényszeríti, hogy például az _ik_-es igét
iktelenül ragozza, _karomat_ helyett azt mondja: _karom_, tájszókat,
népies kiejtéseket és szokatlan szórendet, inversiókat engedjen magának.
Baj, ha a sors hibák elkövetésére kényszeríti az írót, mert ez azt
jelenti, hogy még nem lett elég ura a nyelvnek s nem bír benne könnyen
és fesztelenül mozogni; csakhogy ez esetben a költői szabadság inkább
érdemli a költői kényszerűség, szorultság, mintsem a szabadság nevét. A
vers teljességgel nem szabadítja föl az írót hiba elkövetésére. A költői
szabadság nem hibákat enged meg, hanem szokatlanabb kifejezéseket és
fordulatokat, ezeket is csak úgy, ha a mű tárgya és hangulata által
igazolhatók.»
Nagy megütközéssel olvastuk e sorokat, nem mintha a _Nyelvőr_
dolgozótársaitól, mint egyoldalú nyelvészektől a költői nyelv
tekintetében egyebet várnánk, mint oly szabályokat, melyeket valamire
való költő el nem fogadhat, hanem mert Gregusshoz, a költészettel
tüzetesen foglalkozó æsthetikushoz és költőhöz teljességgel nem illenek
oly állítások, melyek épen oly ellenkezésben állanak magával a dolog
természetével, mint nép- és műköltészetünk öt százados gyakorlatával.
Itt valami tévedés foroghat fönn: vagy a Greguss szövege homályos, vagy
az ismertető szándékosan ferdít. Azért megszereztük Greguss könyvét,
kikerestük az illető sorokat, melyek íme itt következnek:
«Ez a helye megemlékeznünk a költői szabadságról. Ezt rosszúl értelmezik
a kik a költő azon szabadságának tekintik, hogy a vers kedvéért hibát
követhet el, midőn tudniillik a vers rákényszeríti, hogy például az
_ik_es igét iktelenül ragozza, _karomat_ helyett azt mondja: _karom,
cselédjei_ helyett: _cselédi_, tájszókat, népies kiejtéseket (_volt_
helyett _vót_, _volna_ helyett _vóna_) és szokatlan szórendet,
inversiókat engedjen magának. Baj, ha a vers hibák elkövetésére
kényszeríti az írót, mert ez azt jelenti, hogy még nem lett eléggé ura a
nyelvnek s nem bír benne könnyen és fesztelenül mozogni; csakhogy ez
esetben a költői szabadság inkább érdemli a költői kényszerűség,
szorultság, mintsem a szabadság nevét s egy franczia tanár, Banville, e
helytelen poetica licent-i ára gondolt, midőn iskolai könyvében a költői
szabadság czikkelyét ez egy szóval írta meg: «Nincs». Mi volna e szerint
a költői szabadság? A mi nem szabad. A vers teljességgel nem szabadítja
föl a költőt hiba elkövetésére. Igazán _ik_-es ige _ik_-telen ragozása
hiba és a költő nem is mondhatja _születik_ helyett _szület_. A tájszó,
a népies kiejtés nem mindig hiba, néha szépség; a _karom karomat_
helyett, _cselédi_ soha sem hiba; az inversio pedig nemcsak hogy nem
hiba, de a pathosz és indulat nyelvének épen követelménye akár versben,
akár prózában. A költői szabadság tehát nem hibákat enged meg, hanem
szokatlanabb kifejezéseket és fordulatokat, ezeket is csak úgy, ha a mű
tárgya és hangulata által igazolvák.»
Ez idézetből kitetszik, hogy a Greguss szövege kissé homályos, a
mennyiben a költői szabadságot előbb a mások, utóbb pedig a maga
értelmezése szerint határozván meg, mindenütt példákkal világosítva, e
két értelmezés között az átmenet nem elég világos – mintha egy-két szó
véletlenül ki is maradt volna, – s a szöveg elő- és utórésze
ellentmondásba látszik összefolyni. Mindamellett figyelmes olvasás után
észre vehetni az iró czélzatát. S mit tesz az ismertető? A szöveg
nehezen érthetőségéről hallgat, a helyett azt megcsonkítva, Greguss
meghatározásának oly ferde értelmet ad, a melynek Greguss egyenest az
ellenkezőjét vallja, s fennen hirdeti, hogy az a _Nyelvőr_ szellemében
van írva.
Tehát a _Nyelvőr_ szelleme hirdeti azt az új ukázt a költőknek, hogy
_karomat_ helyett _karom, cselédei_ helyett _cselédi_ nem költői
szabadság, hanem nyelvhiba, s a ki azt tollára venni merészkedik, a
nyelvrontás bűnét követi el. Ha ez állana, akkor a _Halotti beszéd_en
kezdve összes codexeink versben és prózában a nyelvrontás bűnében
leledznének s Farkas Andrástól Arany Jánosig, mint Hamlet mondja, senki
sem kerülné ki közülünk a mogyorófa-pálczát. A _Nyelvőr_ szellemének e
nyilatkozatát arra sem tartjuk érdemesnek, hogy régibb és újabb
költőinkből s magából a népköltészetből vett idézetekkel megczáfoljuk –
százával találhatni reá czáfoló példát – s csak azt jegyezzük meg, hogy
nincs a világnak az a nyelvésze, a ki elvitassa a magyar nép ajkáról e
dalt:
Eladtam a kakasom
Tizenhárom garason, stb.
vagy elhitesse a magyar közönséggel, hogy Aranynak e sora rossz
magyarság:
S ott levágták Felicziánt
A király cselédi.
A mi az _ik_-es igéket illeti, csodálkozunk, hogy a _Nyelvőr_ szelleme
oly szeszélyesen változó, mint valamely ideges hölgyé. Ha jól
emlékszünk, a _Nyelvőr_ még a prózairókat is föl akarta szabadítani az
_ik_-es igék igája alól, s most íme a költőknek egészen ellenkező ukázt
ad ki. Mi részünkről ragaszkodunk Révai tanához, de épen nem tartjuk
nyelvrontásnak, ha a költő a népköltészetre támaszkodva, a szép hangzás,
sőt mérték vagy rím kedvéért is (kivéve a szenvedő igéket) némely
_ik_-es igét nem _ik_-es formában ragoz.
Greguss helyesen mondja, hogy az inversio nemcsak nem hiba, de a pathosz
és indulat nyelvének épen követelménye akár versben, akár prózában. De
meddig terjednek az inversió határai, csak világos analogia útján
indulhatunk-e, vagy a nélkül is merhetünk a hangulat és szenvedély
természete és szüksége szerint? ezek oly kérdések, melyeket előlegesen
bajos eldönteni. Annyi bizonyos, hogy a költő nem véthet a nyelv
szelleme ellen, de a nyelvtan nem képes mindenre szabályt adni, s
legkevésbbé a stíl oly sajátságaira, melyek a szenvedélyes vagy humoros
kedélyállapotból szívják táplálékukat. Itt nem annyira szabályról, mint
egyes esetek megítéléséről lehet szó. A költő s a stiliszta is merhet,
de e szabadság csak úgy igazolható, ha a merészséget siker koronázza.
Azért a _Nyelvőr_ tegyen le arról, hogy a költői nyelv, sőt a széppróza
törvényeit is véglegesen szabályozza. A stílnek bizonyos oldalát nem
tanulhatni meg a nyelvtanból, a szabályok tudása és alkalmazása még
magában senkiből sem teremt nyelvművészt s a csak tisztán nyelvész nem
is válik azzá.


SZÉP ILONKA.[33]
Nem emlékszünk, hogy Aigner kiadásában külsőleg ily szép könyv jelent
volna meg. Papír, betű, berendezés, csínt és választékosságot árulnak
el. A szerző phototyp arczképe is sikerűlt. Vajha egy színvonalon állana
külcsínjával belbecse. Sajnos, hogy nem úgy van.
A mű hőse, Ilonka, Enyingen született «piros pünkösd pirosló hajnalán».
Anyja Mari, mint egészen árva, a Balaton mellett, Körösdön élt, a hol
egy vadász – Loránt – vadászat közben addig kerűlgette, hogy a szegény
leány «elesett» s ez elesés gyümölcse lőn Ilona Enyingen, a hova a
körösdi nép dühe üldözte volt az «elesett» Marit. Loránt némi kis
birtokkal kárpótolta a nő elrablott becsületét. E birtokon nevelgeté
gyermekét a szerencsétlen anya, míg nem Loránt – neje elhaltával – ősi
kastélyába veszi Ilonkát s tündéri hajadont nevel belőle. A szerző
bocsánatot kér az első éneket elfoglalt e hosszú prológért. S valóban
épen annyi szükség volt elmondani az anya történetét, mint a mennyi
joggal elmondható lett volna a nagyanyáé is. Hanem az első ének két
végsora már sejteti a mű czélját, kifejlését:
«Ilont megüldi majd a Nemesis
Parázna vére, nevelése is.»
Tudniillik a saját sorsán elkeseredett anya mindenkép csak arra
tanácsolta, hogy írigylett, gazdag asszony legyen; a fény mindent elföd,
akkor az ember alázatosabb lesz előtte, mint az eb. Ilon tehát nőül megy
a dúsgazdag, vén Báthoryhoz, holott titokban már Dezsőt szerette
«mélységesen». A czélját ért anya meghal. Ilon pedig nem bírja ki
szerelme kínját az agg férfi oldala mellett, s elszökteti magát Dezső
által, ott hagyván az öregnek emlékül a csecsemő Tamáskát. A szökevények
idylli életet élnek a Kárpátok tövénél, a hova elvonultak. De az idylli
boldogság nem tart sokáig. Ott is van a mézes tálhoz egy legyecske. Az
ifjú házi barát, Máriássy Barna, korcsolyázás közben már csókolgatja
Ilont, a ki e csókolást szívesen tűri s nem sokára azzal végzi, hogy
vadászat alkalmával egy vadászkunyhóban a legpőrébb helyzetben kapja
őket Dezső, a ki aztán «megvetéssel hagyja el a bestét».
«Furdalja vádja, bűne fojtja, rázza
S kinos sirásba tör ki a parázna!»
Dezső megy a «szabadságharczba», Ilon pedig Barnához – természetesen
csak vendégszerepre, – s attól majd tovább, másokhoz, új meg új
kalandra. Üres, czéltalan tivornya foly hosszasan a Báthory házánál.
Rajza is épen olyan a hatodik énekben. A tivornyától megcsömörölvén
Báthory, oda hagyja otthonát és szintén fölcsap Czegléden honvédnek.
Azok közt már Dezső is ott van. A táborban egymásra ismernek. Azt hinné
az ember, hogy most következik a rettentő bosszúállás, de nem következik
hosszú ékesszólásnál egyéb. A pisztolyt ugyan emlegetik, de abból csak
dictió sül ki. Megegyeznek abban, hogy nem pusztítják egymást, hanem az
ellenséget, mert ütközet előtt állnak:
«Szegény magyarnak omlik drága vére,
Szüksége van még minden gyermekére.»
A csaták hevében golyó találja szegény Báthoryt. Vége minden bravour
nélkül. Életet is vesztett, feleséget is. Hanem Dezsőt Pesten egy
vendéglőben találkozásra hívja egy ismeretlen ismerős – már mint Ilona s
tőrvetéssel próbálja őt visszacsábítani a régire. De nem sikerül a tőr,
bár a meztelenségig megy az ingerlő csábítás. Elérkezik a világosi nap.
Dezső lelövi magát lova hátán,» így tört tüzes lelkére az árulás» t. i.
a honárulás. De nem hal meg. Ilonka utána vándorol, fölfogja, elviszi,
ápolja. Mind hiában, nem gyógyíthatja föl s Ilon nevével adja ki lelkét.
Ilon pedig megtörve vissza megy Báthorra, ott is kis fiát Tamáskát
koporsóban leli, reá omlik s meghal.
Ime kihalt tehát az egész társaság, melynek e játékban valami
jelentékenyebb szerepe volt. Talán csak Loránt és Máriássy Barna vitték
el szárazon. S most ha már eltekintünk a holtak fölött s megbíráljuk
életöket: mi szépet vagy mi jót mondhatunk felőlök? Volt-e bennök
rokonszenvünkre vagy legalább érdekeltségünkre érdemes valami? Meg
tudta-e aranyozni a költői képzelet és művészet ereje ama gyarló
anyagokat, melyekből ez a kép össze van állítva? Sőt van-e az
összeállításban, a mese megalkotásában és szerkesztésében lelemény,
érdekfeszítő változatosság, van-e egység, előhaladás, kifejlés? Mindezt
_Szép Ilonká_ban nem találhatni. Csábítók és csábítottak rajza ez, a
melynek igen vékony cselekvényszálait semmi sem fűzi együvé. Hősei már
természettől gyarlók, küzdelmök semmi s bukásuk nem a sorsukkal való
küzdés vagy ballépés eredménye. A köznapi élet árjából merített frivol
történetecske ez, mely csak a művészet varázsa által nyerhetné
bocsánatunkat vagy részvétünket. A társadalmi erkölcsök semmibe vétele,
az érzéki gyönyör kiszínezése ez, a nélkül, hogy sivár vidéke fölött egy
magasabb légkör derűje mutatkoznék. A műben épen úgy hiányzik az
idealismus, mint a valódi realismus. E gyönge vagy nyomorúlt emberek
rajza inkább csak tényeket, helyzeteket nyújt, mint fejlődést, az
emberek és viszonyok benső mivoltát. A szenvedély realismusának erős és
jellemző vonásai helyett csak az élet fölszínének némi tarkasága tárul
föl előttünk, s a költői kedély csapongása helyett a legtöbbször csak
vásott vagy ízetlen humor szikráit nyerjük, melybe oly kevéssé vegyűl
pezsgő jó kedv, mint valódi fájdalom. De magyar typikai vonásokat sem
találhatni a jellemrajzban. A személyek épen úgy játszhatnának, a
cselekvény épen úgy megtörténhetnék Franczia-, mint Magyarországon. E
hiányt még jobban kiemeli a magyar forradalom háttere, mely épen oly
kevéssé hangzik össze a mű tárgyával, mint hangulatával.
Nem levén a szerzőnek jellem- és cselekvényről sok mondani valója, az
előadás egyéb csinálmányaival pótolgatja. Ilyen csinálmányfélének
vagyunk hajlandók venni már azt is, hogy az énekeket magyar, latin,
német és angol mottókkal látta el. Ez is egy kis pipere. Az előadásban
és verselésben való gyakorlottságát egyébiránt épen nem vitathatni el a
szerzőtől. Ebben van ereje. Nem egy részlet dicséretes bizonyítékot ad
erről. De viszont kelletén túl szószaporító, üres leírásokban bővölködő.
A keresettség, az affectatió minden lépten-nyomon üldözi, versekben,
rímekben, szavakban, kifejezésekben. Alig van lapja, mely erre
kisebb-nagyobb mértékben példát ne mutatna. E miatt aztán néha olyanná
válik nyelve, mintha valamely idegenből eröltetve fordította,
zsugorította volna össze. S végűl nem tudjuk, mennyire emelhetik a mű
értékét vagy hatását azon egyéni reflexiók, a melyeket a szerző úgy hoz
föl itt-ott, mintha az ő subjectiv élményei is megfelelnének e frivol
kalandok egyes részeinek.
Az előszóból megtudjuk, hogy szerző verses regényével tavaly az akadémia
Nádasdy-jutalmáért pályázott és nem nyert. Szerző vádolja az akadémiát,
hogy félreismerte művét, midőn az érzéki gyönyörök kiszínezésének, a
társadalmi erkölcsök lábbal taposásának nevezte. Semmit sem szólna – úgy
mond – ha az akadémia csak műve értékéről ítél vala, nem pedig
irányáról. Mi úgy tudjuk, hogy az akadémia nemcsak irányáért ítélte el,
nemcsak a frivolságot hibáztatta benne, hanem a cselekvény és jellemrajz
gyöngeségét is. Szerző az előszóban hosszasan védi műve erkölcsi
irányát, de mi nem hiszszük, hogy az olvasó közönség több épületest
találjon benne, mint az akadémia.


LELÁNCZOLT PROMETHEUSZOK.[34]
A szerző ez újabb röpirata bágyadtabb elődeinél, de annyiban jobb, a
mennyiben valamivel kevesebb benne a mende-monda és valótlanság. Czímét
bajosan érthetni. Miért Prometheuszok és miért vannak lelánczolva gr.
Andrássy Gyula, Szlávy József, Széll Kálmán, b. Sennyey Pál, gr. Szapáry
Gyula, dr. Samassa József, a kikkel e röpirat foglalkozik. Gúny-e ez
vagy komoly beszéd? Se így, se úgy nem tudjuk érteni. De lehet valamely
könyvnek rossz czíme és jó tartalma. Azonban tartalmával sem lehet
megelégedve az, a ki könyvekben eszméket keres, még akkor is, ha azok
személyekről szólanak. Ha van valami eszme e röpiratban, az nem egyéb,
mint az, hogy gr. Andrássy Gyula nem derék politikus, de tüstént azzá
válik, ha megbuktatja Tiszát; Szlávy nem sokat ért eddig, de
helyrehozhatja minden hibáját, ha Tisza ellen támad; Széll Kálmán jeles
dolgot mívelt, midőn a pénzügyminiszterségről lemondott, de még
jelesebben cselekednék, ha az egyesült ellenzékbe olvadna; Sennyey
kitünő államférfiú, de akkor nagygyá válik, ha az egyesült ellenzék
élére áll; Szapáry nem érti helyzetét, ha nem cselszövényeskedik Tisza
ellen; Samassa mindig kitünő politikus volt s az lesz a világ végeig. De
arról alig van szó e röpiratban, hogy e férfiak minő eszmék képviselői s
általában a szerző minő politikát ajánl a magyar nemzetnek. Úgy látszik
azt hiszi, hogy a magyar politika nem egyéb, mint bizonyos előkelő
egyéniségek barátsága és ellenségeskedése, a kiket egy kis rágalommal
összeveszthetni s egy kis hízelgéssel megnyerhetni. Mi a
pártröpiratoknak épen nem vagyunk ellenségei, s igen örvendenénk, ha
jobbra-balra oly röpiratok jelennének meg, melyek a pártok irányait,
eszméit, törekvéseit fejtegetik, sőt, ha meg kell lenni, egy kis
rágalmat és hízelgést is megtűrünk. De az eszméletlen röpiratok, melyek
csak hízelegni és rágalmazni tudnak, legalább is fölösleges dolgok. Azt
sem foghatjuk meg, hogy hogyan került Samassa a Prometheuszok közé. Ő
lehet kegyes pásztor, szelidlelkű főpap, szeretett kormányzója érseki
megyéjének, de az irodalom terén se mint tudós, se mint Mæcenas nem
vonta magára a közönség figyelmét, mint politikus pedig csak Bosznia
ügyében mondott beszédéről s Treforthoz intézett leveléről ismeretes.
Beszédében bármely szempontból bajos fölfedezni a prometheuszi szikrát,
hírhedt levele pedig legföljebb csak jux-nak járja meg. A szerző sokat
emlegeti, hogy Samassa Deáknak politikai benső barátjai közé tartozott,
s politikájának mintegy letéteményese. Mi jól ismertük Deák politikai
benső barátjait, de Samassáról csak azt tudjuk, hogy mint Deákpárti
képviselő szíves viszonyban állott Deákkal, mint igen sok más. Hogy
Samassa politikája, ha ugyan van ilyen, a Deákénak folytatása volna, az
csak olyan beszéd, mint a mikor a _Pesti Napló_ azzal kérkedik, hogy őt
Deák szelleme lelkesíti, s benne folyvást Urváry élelmessége kaczérkodik
minden párttal, mindennemű eszmével és mindenféle előfizetővel.


SZÉCSEN ANTAL ÉS A KISFALUDY-TÁRSASÁG.[35]
A Fővárosi Lapok mult év deczember 31-iki számában többek közt ezt
olvassuk:
«A Kisfaludy-Társaságot, az akadémiával és az ujabb magyar
történetírással egyetemben, sulyos vád alá helyezte tegnap egyik
tekintélyes lapunk (Pesti Napló) fekete szemüvegű vezérczikke. A vád az,
hogy pecsovicsok: kissebbítik a nemzet régibb nagyjait s kendőzgetik
azokat, kik a nemzet ellen dolgoztak. A vezérczikk még okát is
felfedezhetni véli e fekete bűnnek. «Az akadémia – úgymond – szemben van
a miniszterelnöki palotával s a budai szél, mely a hegyről lefuj,
behatol termeibe.» Mi ezuttal csak a Kisfaludy-Társaság mellett veszszük
fel a keztyüt, nem mintha a többit csakugyan az említett bűnben
leledzőnek tartanók, hanem mert szépirodalmi intézetünk belső dolgairól
tőbb tudomásunk van. Soha sem éreztünk annak a termében valami
Tisza-szelet, ha néha legfölebb egy kis dunai légvonatot. Tudjuk
azonban, mi adott okot e nagy vádra. Gróf Széchen Antal írt a Budapesti
Szemlébe egy czikket az aligmult politikai élet legkiválóbb embereiről s
abban rózsaszín képet festett Metternichről s egy kissé szürkét
Széchenyi Istvánról. A munka nem felolvasásra, hanem kinyomatásra volt
szánva. Részleteket a társaság első titkára olvasott fel belőle s ha
valakit gáncs érhet, úgy az a felolvasó, ki nem sok tapintatot
tanúsított, midőn oly részletekkel is előállt, melyekről tudhatta, hogy
szépirodalmi körben visszahatást fognak előidézni, már csak azért is,
mivel efféle politikai szerecsenmosások nem tartoznak egy szépirodalmi
társaság felolvasási tárgyai közé. De hát egy tag tapintatlanságáért kár
elkárhoztatni egy egész társaságot, melynek többi tagjai jóval előbb
tiltakoztak a dolog ellen, mint a tegnapi vezérczikk. A következő ülésen
már egyik tag, Degré Alajos, oly emlékírási rajzot olvasott fel, mely
Metternich rózsaszín arczképére egy pár jó vaskos fekete vonást huzott.
De még előbb a társaság egyik legkitünőbb tagja, a ki különben épen a
budai kormány nagy hivatalnoka, az elnöktől zárt ülést kért a végett,
hogy a felolvasások politizáló, irányzatos tárgyait jövőre lehetőleg
kizárhassák. Ez a zártülés meg is történt. Határozatot természetesen
bajos lett volna hozni, mert a tárgykör határait ki mérheti ki egy
független irodalmi intézet munkálkodásában, czenzurára nincs jog, de
megbeszélték a dolgot alaposan s az ügy tárgyalásának meg lesz az a
haszna, hogy magok a tagok, a felolvasók ezentul még gondosabban fogják
előre megbirálni előadandó tárgyaik természetét. S mikor egy társaság
maga, mindjárt kezdetben így járt el az ügyben, méltányos-e azt hirdetni
országnak-világnak, hogy már a Kisfaludy-társaság is pecsovics lett – a
budai széltől. Ez az állítás ép oly ferde, mint az akadémiai és
miniszterelnöki palotáknak állítólagos szemköztisége.»
E czikk némely állításával ellenkeznek a következő tények. Először is
Szécsen gróf tanulmánya nem úgy volt előrántva, más tárgy hiányában
titkári buzgalom- vagy tapintatlanságból. Szécsen gróf mint a
Kisfaludy-társaság tagja, hozzám, a társaság elnökéhez azon kivánsággal
küldötte el tanulmányát, hogy olvastassam fel a társaság valamelyik
ülésén s ha elég érdekesnek tartom, közöljem a _Budapesti Szemlé_ben is.
A titkárnál tüstént bejegyeztettem a tanulmányt, hogy a szokásos
sorrendben mielőbb felolvasásra kerüljön s minthogy a szerző jelen nem
létében és megbizottja hiányában, a titkár szokta felolvasni a kitüzött
műveket, fölkértem őt a felolvasásra is. Azonban tárgyhalmaz miatt nem
lehetett az egész tanulmányt felolvasni, ezért megbeszéltem a titkárral
s kijelöltem a felolvasandó részleteket, még pedig oly módon, hogy az
egésznek körvonalairól helyes fogalmat nyerhessen a hallgató.
A tanulmány nem volt egészen politikai természetű; a magyar politikai
szónoklat történetének egy fejezete volt, az illető korszak
államférfiainak jellemzése, főkép mint szónokoknak. A Metternichről
szóló rész nem ilyen természetű volt ugyan; de minthogy a benne
nyilatkozó felfogás érteti és magyarázza az egyes magyar államférfiakra,
különösen a conservativekre vonatkozó megjegyzéseket, nem volt