Birálatok, 1861-1903 - 14

de azt hiszszük, hogy a szobor még kevésbbé. Azonban úgy látszik, hogy a
szobor egy Petőfivel, tehát magának Petőfinek kell megszólalnia, mert mi
dicsfényét nem láthatjuk a vesztéért omló könnyek miatt. Ennélfogva
énekelje meg maga Petőfi saját dicsőségét, ez alatt pedig azt érti
Bartók, hogy zengje Petőfi csatadalait, melyek ellenségeink várait romba
döntötték, a hazát pedig, mint Orpheusz lantja, fölépítették. A baj csak
az, hogy nem Orpheusz, hanem Amphion lantja épített városokat s hogy ez
mikép illik Petőfire, bajosan megfogható. S így megy az óda egész végig,
nincs abban egyetlen találó hasonlat, jellemző gondolat, természetes
érzés.
A többi óda sem különb. _Lendvay emlékezete, Prológ az országos
dalegylet debreczeni ünnepén, A szegény gyermekek, Kossuth-nóta_ mind az
erőlködés bágyadt szülöttei. A Lendvay-óda kevésbbé dagályos ugyan, de
bágyadt s nincs benne semmi jellemzetes. Akár Egressyről is el lehetne
mondani s inkább csak rhetorikai közhelyek mozaikja. A _Prólog_ egész
szentiváni ének, mely Debreczent csak azért, mert az országos dalegylet
ott tartja ünnepélyes űlését, a puszták Memnon szobrának nevezi, aztán
szélesen, hosszasan s meglehetős laposan dicsőíti a magyar népdalt és
zenét. A _Kossuth-nóta_ természetesen Kossuthot dicsőíti. Már az első
versszak egy történelmi valószínűtlenség.
Mikor lánczát szabadságunk letörte,
S háromszáz év után ujra lélegze,
Kossuth-nóta a magyarhoz te szóltál,
A szabadság nyiló ajkán
A lehelet te voltál.
Bartók szerint tehát a magyar a mohácsi vész óta soha sem védte
fegyverrel szabadságát, csak 1848-ban, midőn Kossuth a forradalom élére
állott. Hát Bocskay, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Rákóczi Ferencz
mit vétettek? Ha nem voltak is oly nagy szónokok, mint Kossuth, de
minden esetre nagyobb államférfiak, diplomaták és hadvezérek voltak. S
különös, maga Bartók czáfolja meg a negyedik versszakban azt, a mit az
elsőben állít:
Ki feltámadt, Rákóczi az,
Nagy lelkében Kossuthnak.
De hijába, ha az ember kedveli a nagyot mondást, semmitől sem riad
vissza, még attól sem, hogy magát megczáfolja. De más baja is van az
ódának. A költő nincs mélyen meghatva, lelkesülése csak olyan obligát
lelkesülés, minő a Pulszkyé vagy Kaas Ivoré, ha Kossuthról
vezérczikkeznek. Általában a Kossuthról és Kossuthhoz írt költemények
nem igen sikerülnek. Azon kitünő költők közűl, a kik átélték a
forradalmat, mint Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa s harczra
lelkesítették a nemzetet, majd megsiratták gyászát, hallgatnak róla, a
későbbiek közűl is nem a legtehetségesebbek zengik meg. Nem kutatjuk
mélyebben e jelenség okait, de egy közel fekvőt mégis megemlítünk.
Kossuth annyit beszél, oly ékesen szónokol magáról, annyit emlegeti való
és nem való érdemeit, hogy a költők ódái mintegy fölöslegesekké válnak.
E szakaszban az úgynevezett ódáknál inkább sikerűltek az úgynevezett
képek, minők _Jég hátán, Mit suttognak a margitszigeti tölgyek_.
Mindkettő jól van gondolva, ha nincs is egész biztosan megírva. Amaz egy
humoros kép, melyben egy pár nem találó vonás is van ugyan, de
befejezése különösen sikerűlt. Emez egy elegia Arany temetésekor, van
ugyan benne egy kis dagály, a tölgyek beszéde egyszerűbb lehetne, de
egészben véve sikerült. Legsikerültebb azonban a gyűjteményben az a
szakasz, melynek czíme _Szívbajok_. Itt már inkább elemében van Bartók s
egy pár darabja valódi költői tehetségről tanuskodik. Különösen jól
eltalál néha két hangot: a szerelmi enyelgés vídám s a szerelmi fájdalom
gúnyos hangját. Amabban jelesek: _Szerelmes levél, Esernyő alatt_
czíműek, emebben _Mint az orvos, Ha szerettél és csalódol, Tolvaj nem üt
zajt, Éjszemek_ czíműek. Különösen ki kell emelnünk a _Szerelmes levél_
czíműt. Ez a legszebb költemény az egész gyűjteményben. Az enyelgésnek
jól eltalált fél vídam, fél boszús hangja folyvást megmarad határai
közt, az érzés és gondolat természetesen fejlődve s olvadva egymásba,
egy kerek egészszé alakulnak. Semmi fölösleges szó, czifrázat, a külső a
belsőnek teljesen megfelel. Ide igtatjuk az egészet; azt hiszszük, hogy
olvasóink épen úgy élvezni fogják, mint mi:
_Szerelmes levél._
Kedves, mind hiába
Vesz tollat kezem:
Mind anyád kezébe
Kerül levelem,
És kiváncsi orrát
Ő ütvén belé,
Tépi és szakítja
Százezer felé.
De nem éri ám be
Azzal jó szüléd,
Hogy posta-galambom’
Mint sas tépi szét;
Életem galambja
Téged sem kimél,
S majd hogy úgy jársz, mint a
Szerelmes levél.
A levél csak hagyján,
Irnék másikat,
Toll, papir és tinta
Nálam még akad.
Toll, papir és tinta
Nálam még akad,
S érted élő, égő
Érzés, gondolat.
Rózsaszin levélűl
Rózsát küldök én,
S ha ez is anyádnak
Akad fönn kezén:
A tövis bosszuból
Ujját szurja meg
S a rózsábul olvasd
Hű szerelmemet.
Természetes, hogy e szakaszban is találhatni egy pár pöffeszkedő,
dagályos költeményt. Mihelyt Bartók pathoszba burkolózik, ábrándokba
sülyed, mélységet és rejtélyességet vadász, csak úgy ontja a sok
éretlenséget, ízetlenséget és érthetetlenséget. Az ember csodálkozik,
hogy satira-írónak hogy lehet oly kevés érzéke a nevetséges iránt. A
_Paradicsommadár_ czímű költeménye egy hosszú unalmas, érthetetlen
árjongás a szerelemről, mert tulajdonkép ez a paradicsommadár nem madár,
hanem a szerelem geniusza, olyan madár, a mely ha megrázkódik, csillag,
ha újra megrázkódik, szép leány, még pedig tündérleány, a ki az ember
szívét a csillagokba ragadja. Ez a madár aztán egy rengeteg erdőben egy
hosszú dalt énekel a szerelemről egy ifjú szerzetesnek, a ki még soha
sem szeretett. Az ifjú hallgatja és boldog, de egyszer csak zörg a lomb,
a galyat léptek törik, a madár elrebben. És íme csodák csodája, azalatt
évtizedek teltek el, az ifjú szerzetes egész ősz lett. S ez ízetlen és
semmi eszmét ki nem fejező regét csak azért beszéli el a költő, hogy
elmondhassa kedvesének:
Midőn hallottam első szavaid,
Ez ó rege jutott eszembe,
Mit a paradicsommadár tanit,
Te zengted azt, szívem szerelme!
De nem vagyok én agg, se remete
És két karom nem is ereszt el,
Kedves, és együtt szállunk fölfelé
A csillagok közé sziveddel.
Úgy látszik Bartók nem igen ismeri, hogy miben van ereje és miben nincs;
s ízlését sem igen igyekszik művelni. Óhajtjuk, vajha jobban ismerné
magát s tehetsége fejlesztését ízléssel párosítaná.


ARANY JÁNOS ÉLETRAJZA.[38]
Arany János született 1817 márcz. 2-án Nagy-Szalontán, Bihar megyében,
hol atyja György földmívelő volt, egy kis ház és kevés föld birtokosa. A
nemzetség, a melyből származott, eredetileg nemes volt, I. Rákóczi
György, erdélyi fejedelemtől nyerte nemességét, azonban jogaitól
megfosztva, bár a nemes levél birtokában, pör útján sem volt képes
visszaszerezni régi kiváltságát. Anyját Megyeri Sárának hívták. A szülék
már öregek voltak, a mikor János született; egyetlen fiok levén, a
mennyiben legidősb leányuk már régóta férjnél vala, nála annyival
korosb, hogy első gyermeke vele egykorú, a többi számos testvér pedig
előtte mind elhalt, ő volt egyetlen reményük, vigaszuk és szeretetök
főtárgya. Mindig körükben tartották s rendkívül vallásosak levén, e
hajlam reá is korán elragadt. Az ének és a szentirás vonzóbb helyei
voltak első táplálékai gyönge lelkének; a kis kunyhó szentegyház volt,
hol füle soha egy trágár szót nem hallott, nem levén cseléd vagy más
lakó, mint szülei és ő. Testvérei nem voltak, más gyermekekkel ritkábban
volt alkalma játszani, s így lelke korán komoly irányt vett. A
tanulékonyság is korán kifejlett benne. Atyja hamuba írt betűkön
megtanította olvasni, úgy hogy a mikor hat éves korában iskolába adták,
már csaknem tökéletesen tudott olvasni, sőt némi olvasottsággal is
dicsekedhetett. Az iskolázás folyvást kitünő sikerrel haladt előre
Szalontán, a hol egy rector s öt altanító alatt úgynevezett particula
volt és lehetett végezni költészetet és rhetorikát. E mellett a
tanulékony gyermek minden könyvet elolvasott, a mi kezébe került,
Gvadányi műveit, a _Hármas Historiát_ Haller átdolgozásában, _Erbiá_t,
Decsi _Osmanographiá_ját, _Fortunatus_t s a ponyvairodalom egész özönét.
A bibliának nem maradt része olvasatlan, kétszer-háromszor is, s még a
grammatikai osztályba alig érve, már nem tartott a világon nagyobb
embert, mint a könyv- vagy versirót. Maga is megkisérlette a rímelést,
kivált a mikor az iskola költészeti osztályába jutott, halomra írta
verseit.
Költészetünk új iskolája már akkor (1831) teljes virágzásban volt, de a
tizennégy éves költő azt még nem ismerte. Tanítói, a Debreczenben
beszítt hajlamuk szerint, Csokonait tűzték elébe példányul, kit igen
szeretett, és Kovács Józsefet, a kinek bámulta rímeit. Kovács Pálnak, a
ki Szalontán conrector, majd rectora volt, részint társalgásából,
részint tanításából sokat tanult a magyar költészetet illetőleg. De a
római classikusokat is, névszerint Virgiliust és Horatiust, nemcsak
örömmel tanulta, hanem igyekezett az iskolában nem olvasott helyeket
átbuvárlani, valamint egyéb az iskolában nem tanítottakat is, mihez
hozzáférhetett: Justinust, Curtiust, Livius néhány könyvét, Eutropiust,
Suetoniust, a skót Buchananus latin verseit olvasgatni, a mi által
nagyon gyarapodott a latin nyelvben. Verseket is irogatott e nyelven.
Magyar olvasmányait szintén folytatta. Megismerte Tassót Tanárky,
Miltont Bessenyei és _Henriás_t Péczely fordításában, Vályi _Pártos
Jeruzsálem_ét, Gathi _Mármarosi éhség_ét, Dugonics regényeit s több
hasonló termékeit az epikai múzsának: szóval oly magyar irodalmat, a
mely ezelőtt félszázaddal volt divatban, mert a vidéki közönség jobbadán
még mindezeken rágódott, az új iskola coriphæusai Szalontára nézve nem
léteztek. Első tünemény előtte az új világból a _Lant_ s egy _Aurora_
volt, de az új modor, a melybe még nem nőtt bele, reá nézve inkább
elidegenítő, mint vonzó vala.
Így folyt le a szalontai tanpálya (1823–33), melynek két utolsó éve már
nem a jó szülők közvetlen felügyelete alatt telt el, mert hogy őket a
további költségtől megkimélje, tudniillik ruházatra és könyvekre s a
collegiumi tartózkodás egy pár évét is lehetővé tegye, a tanulás mellett
tanított is s mint ilyen, az iskolában lakott. Azonban anyagi reménye
igen szegényül ütött ki. Évi jövedelme alig ment száz váltó forintra, s
ezzel sem igen tudott gazdálkodni. Midőn 1833 őszén Debreczenbe ment,
alig vihetett oda annyit, hogy a deáki beöltözés költségeit fedezhesse,
hazulról pedig semmit sem várhatott. Ily helyzetben elment a kedve a
tanulástól. 1834. márcziusában Kis-Ujszállásra ment ideiglenes tanítónak
egy évre, hogy eszközt szerezzen tanulmányai folytatására, de a tél sem
veszett el egészen, ha keveset tanult, annál többet olvasott. Megtörte a
német nyelvet, megismerkedett a franczia nyelv elemeivel s olvasni
kezdte az újabb költőket. Kis-Ujszálláson Török Pál volt a rector,
később pesti pap és superintendens. Jeles könyvtára megnyilt Arany
előtt, a ki éjjel-nappal olvasott, ha hivatala engedte; a hazai, főleg
az új költői iskolához tartozó olvasmányait mindinkább kiegészítette.
Virgil _Aeneis_e pár könyvét lefordította s a németben Schillerig vitte.
Új erővel, buzgalommal, de ismét sovány erszénynyel ment vissza
Debreczenbe, oly jó ajánlatok kiséretében a kisujszállási pártfogók
részéről, hogy tanárai különösebben figyeltek reá. Anyagi segélyt is
nyert, a mennyiben egyik tanár (Erdélyi) kis leányát bizta tanítására,
de ő kalandos életpályáról álmodozva, unni kezdette az iskolai
egyhangúságot, hosszallani a pályát, majd festő, majd szobrász vágyott
lenni, a nélkül, hogy tudná, mint kezdjen hozzá. Végre 1836 februárjában
önként, minden anyagi vagy erkölcsi kényszerítés nélkül, odahagyta a
collegiumot, soha vissza nem térendő. Fáncsi és László jeles
szinésztársaságot tartván akkor Debreczenben, ha már szobrász nem
lehetett Ferenczy mellett, könnyebbnek találta Thalia zászlaja alá
esküdni. Elhatározása mindenkit meglepett. Magok a tanárok a szokatlan
jelenséget, hogy legjobb tanulójok egyike, csupán a művészet iránti
vonzalomból, minden anyagi kényszer nélkül, szinészszé akar lenni, a
hivatás kétségtelen jelének tekintették. Erdélyi pártfogója mitsem
szólott ellene, sőt az agg Sárvári magához hivatta, megszavaltatta,
énekeltette s elégülten ajánlá neki Shakespeare tanulmányozását. Így
lett Arany szinész, azontúl is folytatva tanóráit Erdélyi leányánál,
azontul is hozzá járt ebédre, míg Debreczenben volt. De a debreczeni
társaságot egy szinészi cselszövény reá nézve egész váratlanul
felbontotta s ápril 1-én szétoszlott az a nélkül, hogy hozzá valaki
szólott vagy sorsáról intézkedett volna, kivéve, hogy Hubay néhány
ujonczot, egy pár más vidéki kóborral együvé szedvén, az indulás
perczében őt is megszólították, hogy kövesse sorsukat. Nem volt mit
tennie. Haza öreg szüleihez, a kik belőle papot vártak, vissza a
collegiumba, honnan oly nagy reményekkel távozott? Mindkettő
lehetetlennek tetszett előtte, így Hubayhoz csatlakozott, annyi időt sem
vehetvén, hogy szállásáról ágyát, ládáját, fehérnemüjét, könyveit
magához vegye. Nagy-Károly, majd Szatmár, végre Mármaros-Sziget lett
vándorlásuk eldorádója. Aranyra, a kit agg szülei minden
vagyontalanságuk mellett kissé mégis elkényeztettek, a kinek érzékeny
kedélyére minden legkisebb csekélység végtelenül hatott, mély benyomást
tett a nyomor, a melybe sülyedni kezdett. Ha volt is kedve a
szinészethez, végkép elment a nyomorban s a korhely kóborok között. E
mellett az öntudat kígyói, szegény atyja sanyarú nyugtalansága marták
éjjel-nappal. Egy nap hasonló gyötrelmek között azt álmodta, hogy jó
édes anyja meghalt. Az álom benyomása oly erős volt, hogy többé nem
verheté ki fejéből s elhatározta a hazamenetelt. Egy zsebkendőbe kötve
egész vagyonát, kiment a piaczra, a hol nyolcz pengő krajczárból egy
czipót, egy kevés szalonnát vett s azzal megindult egyedül gyalog. Az
első éjt egy erdőben tölté, oláh fuvarosok tüze mellett, a többit
korcsmapadokon s így végre Szatmáron, Nagy-Károlyon, Debreczenen át, hét
napi gyalog vándorlás után hazaérkezett. (Ifjúsága ez epizódját elég
átlátszóan leplezve olvashatni _Bolond Istók_ II-ik énekében is.) De az
1836-ik év még nem merítette ki csapásait reá nézve. Alig pár héttel
hazaérkezése után anyja csakugyan meghalt kolerában, hirtelen. Atyja
szemevilágát teljesen elveszté (mi néhány év mulva ismét orvoslás nélkül
megjött). Mindez fölébreszté kötelességérzetét, s meggyőzte őt arról,
hogy ősz atyját többé nem szabad elhagynia. Elhatározá vele lakni a kis
házikóban, melyet ez nem akart elhagyni, hogy leányához költözzék. A
város és egyház előljárói részvéttel tekintették sorsát, még azon
őszszel megválasztották úgynevezett conrectornak (tanító a rector után,
de több fizetéssel és önállósággal, mint a többi altanítók) – jóllehet e
hely tavaszig nem lett volna üres s így az ő kedvéért egyszerre két
conrector lett.
Egy darabig atyjánál maradt, majd nénje magához vevén az öreget, az
iskola épületébe költözött. E hivatal, melyben a magyar és latin
grammatikai osztályokat tanította, 1839 tavaszáig tartott, akkor egy
évig irnok vagy más néven segédjegyző lett a városnál, azután rendes
aljegyző, de a főjegyző nem igen arra való ember levén, tényleg ő volt a
főjegyző is. Így némi biztos álláshoz jutván, 1840 novemberében, szíve
régi vágyát követvén, nőül vette Ercsey Juliannát, egy ügyvéd árva és
vagyontalan leányát. Ez idő alatt (1836–40) nem szünt meg folytatni
olvasmányait, inkább csak szórakozásból, mint komoly czelból, de ízlése
így is a jobb könyvekre vezette választását s inkább olvasott olyat, a
miről hallotta, hogy remekmű, mint olyat, a mi több mulatságot igért
ugyan, de kevésbbé volt nevezetes, Shakespeare német fordításait akkor
forgatta először. Homért is elővéve ottan-ottan, küzködvén a nyelvvel,
melyből alig tudott többet, mint a mennyit az iskolában tanulhatott s az
nem volt sok. Mindezek czéltalan erővesztéseknek látszottak s mégis
ösztönt érzett tenni, keresni a nehezet még mulatságból is. A
francziában Telemaque és Florian után Molièrebe kapott, a mi nagy
feladat volt s Crébillon rémdrámáival gyötré magát. Mindez házasságáig
tartott, akkor föltette magában, hogy nem olvas többet, hanem él
hivatalának, családjának s lesz közönséges ember, mint más. Egy pár évig
meg is állta fogadását. Az a kedves viszony, a melybe lépett, elszórta,
boldogította, hirlap is alig fordult meg kezei közt. Szándéka volt
gazdaság után látni, a melyhez nem volt elég ügyessége, aztán hivatala,
apró dolgai folytonos jelenlétet igényeltek a tanácsháznál. Ide járult
még, hogy jogot nem végezvén, azt magántanulmány utján kivánta pótolni.
A hazai törvénytudomány mellett a mértanban is annyi jártasságot
szerzett, hogy osztályos örökösödési ügyeknél az osztályos felek
földjeit, ha arra fölkérték, egész pontossággal fölmérte, szétosztotta
és arról, minthogy a rajzolásban is elég jártas volt, csinos térképeket
készített. Jegyzői dolgozatai, a legegyszerűbb nyugtatványtól a
legfontosabb közigazgatási vagy törvénykezési tárgyakig, kitünően
szabatosak és pontosak voltak s egyszersmind szépen leírva, mert ritka
szép írása volt. Az általa fogalmazott iratok a megyénél mindig annyira
föltüntek, hogy a régi jó táblabirák Aranyt kitünő tisztviselői
tehetségnek hiresztelték.
Az 1842-ik év tavaszán Szilágyi István egykori tanulótársa jött mint
rector Szalontára, ki már ismételve koszorút nyert a
Kisfaludy-társaságnál s az Akadémia épen Szalontán léte alatt száz
aranynyal jutalmazta nyelvészeti munkáját. Barátja, később asztali
társa, mindennapos vendége levén, természetes, hogy a társalgás
legtöbbször irodalmi tárgyakról folyt. Szilágyi minden könyvet, a mi
szeme elé akadt, hozzá hozott, kéretlen, sokszor tukmálva, ellenére.
Majd a görök tragikusok fordítására unszolta, a melyeket akkor a
Kisfaludy-társaság kezdett kiadni (s így állott elő egy _Philoctetes_),
majd dolgozatait olvasta fel s kérte ki rólok véleményét, majd angol
nyelvtant hagyott nála, a mely nyelvet Szilágyi akkor még nem értett,
curiosum gyanánt. Arany addig forgatta ez utóbbit, addig törte Hamlet
magánbeszédét, a melynek egy angol nyelvtanból sem szabad hiányoznia,
hogy kedvet kapott a német Shakespeare összevetésére az eredetivel. Így
lassankint megtanult angolul is s újra belejött az olvasásba, az
irodalommal való foglalkozásba. Egy falusi beszélye némi tetszéssel
fogadtatott az _Életképek_ben. Majd nagyobb munkába is fogott; 1845
nyarán a megyei élet kicsapongásai, melyek szeme előtt folytak, némi
satyrikus hangulatot gerjesztének benne és megkezdé, minden előleges
terv nélkül, írni az _Elveszett alkotmány_t. A mű nem volt közönség
elébe szánva, csak magán időtöltésül írta, hogy kiöntse boszúságát.
Időközben a Kisfaludy-társaság jutalomhirdetése víg eposzra, mely
figyelmét először kikerülte volt, a nyár folytán ismételtetett, s Arany,
a véletlen összetalálkozás által meglepetve, sietett satyrai eposzát
befejezni és felküldeni. A jutalmat megnyerte, birálói közül egy
elismerőleg, egy szinte magasztalólag szólt a műről, de fülébe csak a
harmadik, a Vörösmarty szava hangzott: a nyelv, verselés olyan, mintha
irodalmunk vaskorát élnők. (_Az elveszett alkotmány_, víg eposz, hét
énekben, a _Kisfaludy-társaság évlapjai_ VII-ik kötetében. Pest 1849. A
külön kiadást a régi censura megtiltotta.) Úgy vélte, hogy most már nem
lehet megállapodnia, ki kell öntenie mindazt, a mi lelkében forr és a
maga módja szerint. Petőfi sikere felbátorította s meg volt győződve,
hogy Petőfi _János vitéz_e után ő is merhet egy naiv költői beszélyt,
mely a népköltészettől sugalmazva, hangban és jellemzésben egyaránt
magyar legyen. A következő évben megírta _Toldi_ első részét s nemcsak a
pályadíjat nyerte meg (a kitűzött tizenöt arany kivételkép huszra
emeltetett), hanem birálói bámulatát is. Egyszerre ünnepelt költő lett s
Petőfi volt az első, a ki üdvözlésére sietett. (_Költői pályaművek,
melyeket 1844-ben koszoruval is kitüntetett a Kisfaludy-társaság. Toldi,
koszorúzott költői beszély tizenkét énekben. Pest, 1847._ Másodszor
Pest, 1854, harmadszor népszerű kiadás. Pest, 1858.)
Ez időtől fogva folyvást dolgozott az _Életképek_be és
_Pesti-Divatlap_ba kisebb költeményeket, sőt a Kisfaludy-társaságnak
1847-ben hirdetett új jutalomtétele: «Készíttessék költői beszély,
melynek tárgya Szécsi Mária,» egy újabb műre gerjesztette, a mely
szintén akkor készülő _Toldi estéje_ mellett el is készült, de a
melylyel szerzője nem pályázott. (_Murány ostroma, beszély négy
szakaszban. Pest, 1848._) Petőfivel szoros barátságot kötött; sűrűn
leveleztek egymással. E levelezés, a mely csak részben jutott a
nyilvánosság elébe, világot vet mindkettő jellemére és irodalmi
törekvésére. Az 1848-ik év mozgalmai félbeszakították Arany nyugodt
munkásságát. A szalontaiak képviselőnek akarták választani, de ő nem
fogadta el a jelöltséget, nem 1861 és 1869-ben sem, a midőn szintén
kijelöltetett. A kormány által megindított _Nép barátja_ czímű lap
szerkesztését sem vállalta el, csak nevét kölcsönözte oda, mint
szerkesztő, azaz mint dolgozó társ. A valóságos szerkesztő Vas Gereben
volt, de kivált eleinte számos költeményt és czikket írt bele. Mint
nemzetőr résztvett a szalontai századdal az aradi várostrom körüli
szolgálatban, mintegy 8–10 hétig. A kitört forradalom alatt is folyvást
jegyző maradt egész 1849 tavaszáig. Azonban a zavaros időben alig kapott
valamit jegyzői fizetéséből; a város belügyei is mindinkább bonyolódtak,
egy szóval a hivatal mind terhesebbé vált, barátai is ösztönözték, hogy
járjon valamely állomás után, mely a központhoz közelebb vigye s maga is
vágyott az írói körökkel gyakoribb érintkezésbe jönni. Ez okokból 1849
tavaszán a belügyminiszteriumban fogalmazói hivatalt vállalt s elébb
Debreczenbe, majd Pestre ment. Családja egyelőre Szalontán maradt,
holmiját eladandó és készülve a felutazásra, a midőn a hírre, hogy az
orosz Debreczen alatt van, búcsút vett a miniszteriumtól s június végén
visszasietett családjához. Nem is foglalta el többet hivatalát a
belügynél. Szegeden nem volt, Váradon már csak látogatni. Bekövetkezvén
a katasztrófa, mint magán ember lakott Szalontán. A betöltött jegyzői
állásra nem mehetett vissza s minden más pálya bezárult előtte. Vagyona
jóformán semmi s néhány száz forintja is, melyet a jegyzői hivatal
elhagyásakor eladott felkelhetője árából magyar bankjegyben kapott,
értéktelenné vált. Szerencsére 1849 júniusában Pesten 1200 forintot tett
be a takarékpénztárba, mint a _Nép barátjá_ból, Vas Gerebentől vett
tiszteletdíjat s a takarékpénztár a magyar bankjegyben betett összegeket
is kifizetvén, ez összeg egy részéből egy kis házacskát vett magának és
egyszersmind az akkori szalontai szolgabirónak, ki tanulótársa volt s
kivel a városnál is együtt szolgált, egyben-másban csekély tiszteletdíj
mellett fogalmazásbeli segítségére volt, s ez által a lehető üldöztetés
ellen is némi védelmet, pártfogást talált. Így élt 1850 tavaszáig, a
mikor Bihar megye egykori administratora, Tisza Lajos hívta meg a
Szalontával határos Gesztre, hogy legkisebb fiát, Domokost, a
költészettanra oktassa. Az 1851. év második felében a nagykőrösi
gymnasiumhoz a magyar nyelv s irodalom és latin nyelv tanárává
választatott, hova 1851 őszén egész családjával át is költözött.
Az 1850. évtől fogva újra dolgozgatott folyóiratokba és albumokba, de
leginkább lyrai költeményeket. Megkisérlette a Toldi-trilogia középső
részét is, sőt _Daliás idők_ czíme alatt egy éneket közlött is belőle
(_Losonczi Phőnix Pest. 1851._), de részint a tárgy nehézsége, részint
kedélyállapota miatt abban kellett hagynia. Bizonyos lyrai hangulat,
meghasonlás, keserű humor vett erőt rajta, mely nem kedvezett az epikai
nyugalomnak. Ez időszakból nagyobb művei: _Katalin, költői beszély.
Pest, 1850; Bolond Istók első éneke_ (Csokonai lapok. Debreczen 1850.),
_Nagy-idai czigányok, Vig hősköltemény. Pest 1852. Bolond Istók_ban
nemcsak alanyi érzelmeit és élményeit akarta kifejezni, hanem a
közhangulat humorát is, de a mű nagynak volt kezdve s érezte, mennél
közelebb jőne az 1848-iki mozgalmakhoz, annál inkább mérsékelnie kellene
humorát. Épen azért az első ének után félbehagyta s csak a hetvenes
években írta meg második énekét. Pedig a forradalomból sok keserűség
maradt a lelkén. Jobban szerette hazáját, mint gyűlölte ellenségeit, a
nagy küzdelem vezéreinek nemcsak fény-, hanem árnyoldalait is látta s
nemzetének épen úgy bámulta hősiességét, mint fájlalta gyarlóságait.
Csalálmokból ébredve, kegyetlen fájdalmat érzett. Enyhíteni akart
sebzett lelkén. A szent romokra állva, mintegy vádat emelt a sors,
nemzete és önmaga ellen. A távolba menekült s a _Nagy-idai czigányok_ba
öntötte ki keserű humorát, szabadon, semmitől sem korlátolva. Lyrai
költeményei nagy részén is mély hazafi fájdalom borong. Dalai a
«babyloni vizek» elegiái, melyek mint titkos fájdalom sajgának keresztül
az ország egyik végétől a másikig. A hazafi érzés költészete sohasem
hatott nálunk kevesebb zajjal, annyira saját nemesebb eszközeivel, mint
e szomorú években Arany lantján. A lepel, a melybe a költő a censorok
vizsga szemei elől elburkolta czélzatát, még szebben emelte ki
gondolatait s a kénytelen távolság, a melyből a dal hangzott, még több
varázst kölcsönzött elhaló hangjainak.
Mint nagykőrösi tanár, tanszékének élve, rendszeresebben kezdte
tanulmányozni a magyar nyelvet és irodalmat egész a középkori
hagyományokig, a mi nyomot hagyott mind nyelvén, mind költészetén. A
világirodalom nagy eposzait is újra olvasgatta és Tassóból, Dantéból és
Ariostóból némi töredékeket is fordított. Zrinyi _Szigeti veszedelmét_,
a melyet kiválóan kedvelt, nyelvi és verselési tekintetben újra
átdolgozta, hogy az új kor jobban élvezhesse. A munkából egy pár ének
elkészült, de mindamellett még mutatványt sem közölt belőle. Convulsiói
csillapodtával nagyobb epikai munkáiba fogott. A Toldi-trilogia
bevégzését s a hún-magyar monda trilogiájának megírását tűzte ki élete
czéljául. Koronként mindkettőhöz hozzá fogott, de megint abban hagyta.
Toldi középső részének cselekvényével elégületlen volt; a hún-magyar
monda trilogiájából a Csaba-mondát dolgozta fel nehány énekben,
nibelungi versszakban, de szintén abbanhagyta, csak a _Keveháza_
epizódot adta ki a _Szikszói enyhlapok_ban (Pest, 1853). Nem
dolgozhatván folyvást nagy epikai munkáin s nem akarván átadni magát a
lyrai ömledezéseknek, a balladához fordult, e vegyes műfajhoz, mely
epikai töredékeket lyrai hangba olvaszt. Egészen modern műfaj ez, melyet
a műköltészet mindenütt a néptől vett át. Nálunk is megvoltak a népnek a
maga balladái, de költőink nem innen merítettek, hanem a német
műköltészetből. Arany volt az első, a ki lehajlott a magyar
népballadához, eltanulta hangját és szerkezete titkait és újjá,
művészibbé szülte. Ez években adta ki a Toldi-trilogia harmadik részét:
_Toldi estéje, költői beszély hat énekben. Pest, 1854_, népszerű kiadás.
_Pest, 1858_ és költeményei első gyűjteményét: _Kisebb költemények.
Pest. 1856_. Egy pár értekezést is írt: _Valami az assonánczról. (Uj M.
Muzeum 1854.) A magyar nemzeti versidomról. (A nagy-kőrösi nagy
gymnasium Tudósítványa 1856_ és _Uj M. Muzeum 1857_.) Ez utóbbi
értekezésében a magyar rhythmus szabályait állapítja meg, melyet
gyakorlatilag Petőfivel együtt uralomra emelt költészetünkben.
A M. T. Akadémia, tíz évi szünet után ismét nagy gyűlést tartván, Arany
1858 deczember 15-én elébb levelező, majd ugyanaznap rendes taggá
választatott és székét 1859. október 31-én tartott ülésben _Zrinyi és
Tasso_ czímű értekezésével el is foglalta. (_Budapesti Szemle VII. és
VIII. k. 1859, 1860._) A nagy gyűlés _Toldi estéjé_t a
Marczibányi-jutalomban részesítette, _Kisebb költeményei_t pedig
1860-ban a nagy jutalommal koszorúzta. Majd az Akadémia
Széchenyi-ünnepén személyesen és megható bensőséggel adta elő az
Akadémia megbizásából készült gyönyörű ódáját (_Széchenyi emlékezete.
Pest, 1860_). Ez idő tájt többször jött föl Pestre és barátai: Csengery
és Kemény reá beszélni igyekeztek, hogy Pestre tegye át lakását s
fogadja el az újra fölelevenítendő Kisfaludy-társaság igazgatói állását,
a melyre való megválasztása több mint valószínű. Csakugyan 1860 júl.
15-én a Kisfaludy-társaság igazgatójának választotta s ő elfogadván az
állást, Pestre költözött s egyszersmind 1860. novemberében egy lapot is