Birálatok, 1861-1903 - 04

értelem, a Fóti dal vitatott sorában pedig egészen más eset fordul elő.
Brassai úgy látszik tagadja, csak nem meri kimondani, a névelő határzó
erejét s épen e ponton siklik át a vita eddigi teréről másra. Okoskodása
elég zavart és homályos, de talán épen ezzel akarja fedezni
visszavonulását. Sehogy sem magyarázza ki, hogy miért határzott
értelmüek idézeteimnek névelő nélküli főnevei, sem azt, hogy Vörösmarty
mondatában a szintén névelőtlen főnév mért határozatlan. Egyebet nem
mond, csak azt, hogy Vörösmarty kérdéses sora, akár kiteszszük benne a
névelőt, akár nem, mindenkép rossz marad. Ha erről oly mélyen meg volt
győződve Brassai, miért nem mondotta mindjárt első czikkében, miért
mondja csak most? De tulajdonkép miért rossz e mondat így is: A bort
megiszsza a magyar ember. Brassai szerint azért, mert ez vagy azt teszi,
hogy a bort, ha előtte van, megiszsza a magyar ember, vagy azt, hogy
megiszsza s nem megeszi vagy megrágja, Vörösmarty pedig csak azt akarta
mondani, hogy: bort iszik a magyar ember. «A kérdéses hely értelme hát
csak az lehet – végzi Brassai – hogy a magyar ember bort iszik, melyben
«iszik» helyett «megiszszá»-t tenni erkölcsi az az nyelvérzéki és
æsthetikai lehetlenség.»
Mindez új dolog. Brassai tulajdonkép e vita végén fejti meg a kérdéses
sor hibáját. Kár volt ezt első czikkében nem tennie; mennyi időt és
papirost kimélhettünk volna meg. De vajjon Vörösmarty csakugyan azt
akarta-e mondani, hogy bort iszik a magyar ember és semmi egyebet? Ha
azt akarta volna, bizonyosan azt mondotta volna, mert tudott oly jól
magyarul, mint akár Brassai, akár a Fővárosi Lapok szerkesztője. Ő
valamivel többet akart mondani, például azt, hogy _a magyar nagyon
szeret inni_. Brassai tudhatná, hogy mily kedvencz gunyos mondása a
magyar népnek az ilyesmi: «Ő kelme nem utálja a bort, _megiszsza_.» Ily
értelemben használja Vörösmarty a «Bort megiszsza magyar ember»
kifejezést Fóti dalában, s minthogy Brassai a névelő kihagyását már
kegyeskedett megbocsátani mind nekem, mind Vörösmartynak, ráadásul tán
elfogadja e magyarázatot is, s nem háborgat többé kötődéseivel, melyek
különben is rá nézve sokkal boszantóbbak, mint reám.


THALY KÁLMÁN BOTTYÁN JÁNOSRÓL.
Régóta nem olvastunk oly rosszul írt könyvet, mint a minő e történeti
életrajz.[7] Teljességgel nem akarjuk kisebbíteni Thaly adatgyüjtő,
történetnyomozó érdemeit. Ő egypár év óta nemcsak szorgalommal, hanem
valóságos lelkesüléssel adta magát a Rákóczi-forradalom adatai, okiratai
gyűjtésére, s már is szép eredménynyel. Azonban az adatgyűjtés, a
történet-nyomozás még nem történetírás, csak anyaga a történetírásnak.
Egy valódi történelmi mű nemcsak a tudomány, hanem a szorosb értelemben
vett irodalom körébe is tartozik s a tárgyhoz képest megkiván bizonyos
művészeti benső formát, melyet leginkább a compositio ereje, az
elbeszélés eleven folyamatossága, az események arányos csoportosítása, a
főbb egyének kiemelkedő rajzai alkotnak.
A történetírás ez irodalmi szempontja még nem emelkedett elég érvényre
nálunk se elméletben, se gyakorlatban. A kritika inkább csak tudományos
szempontból birálja a történeti munkákat s nem egyszersmind irodalmiból
is. Magok a szerzők is inkább vágynak a történettudós, mint a
történetíró koszorújára. Inkább történeti értekezéseket írnak, mint
történeti műveket s mintegy megvetni látsznak a történetírás művészetét
s azt költői diszítésnek, czafrangnak, a képzelem kicsapongásainak
tartják, melyek nem illenek a történelem komoly muzsájához. Valóban a
költői czafrang, a képzelem kicsapongásai nem illenek a történetíróhoz,
sőt egészen megrontják. Valóban a történetíró stylje nem a költőé, de
nincs-e történeti styl s vajon az nem különbözik-e az értekező, szónoki
vagy a puszta krónikai styltől? A történetíró nem regényköltő, de vajon
nem kell-e tudnia elbeszélni s rajzaival mintegy megelevenítni, előnkbe
varázsolni a multat? A kutató adatai, a kritikus bonczolata, a philosoph
pragmatismusa csak magokban kielégíthetik-e az olvasót, s válhatnak-e a
nemzet közkincseivé? Vajon csak tudomány s nem egyszersmind irodalmi
művészet is a történetírás? E kérdéseket és követeléseket senki sem
mellőzheti, ki ismeri az ó- és új-kor nagy történetíróit, kik egyaránt
küzdöttek a tudós és író koszorújáért.
Midőn régibb és újabb történetírásunk ellen e súlyos vádat emeljük, nem
feledtük a kivételeket. Tudjuk, hogy van egypár történetírónk, kik nem
vetették meg a történetírás művészetét, sőt egy vagy más tekintetben
több kevesebb sikert is tudnak felmutatni, de maga az elv még nem
emelkedett elég érvényre s a törekvés aránylag csekély. E mellett,
kivált a legújabb időben, a történetirásnak oly módja kezd nálunk lábra
kapni, mely több kevesebb kritikával összefüzött, de feldolgozatlan
anyagokat ad ki történeti műnek. Látunk oly kor- és életrajzokat, melyek
a legnagyobb részt egész terjedelmökben közlött okiratok- és naplókból
állanak s a történetírás minden formáját lábbal tapodják. Az író a
helyett, hogy okiratokat adna ki magyarázó jegyzetekkel kisérve vagy
történeti művet írna s függelékül a legfőbb új okiratokat közölné,
összevegyíti a kettőt s valami olyat tálal előnkbe, mely sem egyik, sem
másik s igen hasonlít az el nem készített ételhez. Ebédre vagyunk híva s
ebédlő helyett a konyhába vezetnek bennünket, hol sok minden össze van
halmozva, miből ebédet lehetne készíteni, de senki sem készít s vagy
magunk vagyunk kénytelenek valamit főzni vagy étlen maradunk. Ilyen
némely történetírónak eljárása. Az olvasó élvezet helyett unalomba merül
s lecsapja a könyvet vagy nagy kínnal maga igyekszik valahogy
utánpótolni a történetíró mulasztásait.
Thaly az ily fajta történetírók közé tartozik. Nyers anyagot nyers
anyagra halmoz, annyira, hogy ha harminczkét ívre terjedő munkájából
kiveszszük a közlött okiratokat, leveleket, naplókat, felényire olvad le
könyve. Majd mindent egész terjedelemben közöl, sőt a leveleknek
borítékczímjét is oda írja, az aláírást a világért sem hagyná el s
némely okirat végén a pecsét helyét is kirajzoltatja. E külső aprólékos
pontosság igen helyén van okiratgyűjteményben, de elbeszélő történeti
műben nevetséges. Azonban ha ennyivel megelégednék, még hagyján. A
legtöbbször nemcsak leveleket, naplókat közöl egész terjedelmökben,
hanem elég hosszasan maga is elmondja, hogy mi van bennök. Igy kétszer
olvasunk ugyanegy dolgot, mi nemcsak unalmas, fárasztó, hanem zavarja az
egész benyomásának tisztaságát is.
Általában Thalynak kevés érzéke van az iránt, a mi fő, lényeges. A
mellékest, aprólékost vagy fölöslegest annyira összehalmozza, hogy a
fátul nem látjuk az erdőt. Kivált a hadjáratokat úgy írja le, hogy
ritkán nyerhetünk rólok tiszta képet. Keveset szól sikerök vagy
sikertelenségök politikai vagy hadtani okairól. Rajzaiban a főpontok nem
igen emelkednek ki, hogy kalauzunkul szolgáljanak. A számos részlet nem
olvad szerves egészszé, hogy mintegy kimagyarázza magát. Thaly valamely
hadjárat vagy ütközet leirásakor felhord minden adatot, okiratot,
melyeket csak összeszedhetett, sőt bennök némely ellenmondást, kivált a
nevet, év és napszámot illetőleg ki is igazít, de e holt anyagot
egészben nem tudja eléggé megeleveníteni, eszmei színvonalra emelni, egy
kifejező képpé alakítani. Mindenütt inkább csak az adatgyüjtő áll
előttünk, ki sokat fáradott, míg adatait összeszedte s némely apró
részletet nagyon is fontosnak tart, mert talán több fáradságába került
ehez jutni, mint egyébhez. A világért sem mellőz semmit, még a
lényegtelent sem, az apróbb részleteket nem olvasztja egy általános
vonássá, a csoportosításban nem tart arányt, s néhol annyira megy, hogy
némely csekély érdekű portyázásokról körülményesebben ír, mint valamely
főbb ütközetről. A részletek e halmozása nemcsak bőbeszédüségre s
régiségbuvári pedantságra mutat, hanem sokszor az eszmék hiányára is. Ha
a tények bonczolata és összevetése alapján nem emelkedünk eszmékre,
csaknem lehetlen a tények csoportosításában arányt tartanunk, a
töredékeket egészszé forrasztani, az egész biztos áttekintését tárni
olvasóink elébe, mert minden attól függ, hogy minő eszmét akarunk
kifejezni s minő eszmei kapcsolatban látjuk a tényeket.
Az egész könyv szerkezete elhibázott: inkább külső tapadás vastagítja,
mint a benső fejlődés, s a részek nincsenek úgy elrendezve, hogy a
legfőbb dolgok kiemelkedjenek és az életrajz hősének igen is megbámult
alakját illő világításba helyezzék. Szerző ritkán tudja, hol kell
valamit épen a maga helyén elmondani s kevéssé érti az események
bonyodalmainak természetes, könnyed s mintegy önmagát magyarázó
feltárását. Ide járul még az elbeszélés nehézkes folyama, egyenetlensége
s bizonyos affektált archaismus. Thaly olykor szónokiasan ömledező,
legtöbbször krónikásan száraz; kevés oly lapot ír, melyeken némi izlés
látszik, s néha oly módon bámulja Bottyán vitézségét, mintha egy huszár
beszélne ezredese bravourjairól.
A könyvnek mindjárt kezdete szónokias puffadozás. Im ide igtatjuk:
«Az isteni gondviselés elküldött a puszta hazába, hogy fegyverre és
szabadságra kiáltó szózat legyek. És meghallá e szózatot az ország
minden népe.
Így szól emlékirataiban ama fejedelem, kirül a lánglelkű Kölcsey oly
ihletve zengé:
Fejdelmünk haj, vezérünk haj!
Magyartok gyászban ül.
Valójában akkor is gyászban ült a magyar, a mely korról Rákóczinak
idézett sorai szólanak, de a fejedelem eljöve a szomorú hazába, hogy
fegyvernek és szabadságnak riadása legyen és a mint írja és a mint
történt: meghallá e riadást az ország minden népe.
És elkezdődött a «Kuruczvilág», más néven II. Rákóczi Ferencz háboruja,
mely nagy vérengzéssel folyton folyt vala nyolcz hosszú éven át, 1703
májusától 1711 jun. 23-ig, a mikoron utolsót dördült az ágyú a munkácsi
várfokon.
Minden korszak megtermi a maga embereit, s rendkivüli idők rendkivüli
embereket szülnek.
A Kuruczvilág folyamában egész sorát látjuk kiemelkedni a hősöknek, a
kik közül néhányról általában, többről egy vagy más tekintetben,
önelégülten mondhatjuk el: «Ezek is a mieink voltanak.»
Így nem lehet kezdeni történeti művet, sőt még beszélyt sem. Az
elbeszélésnek, legyen az akár történeti, akár költött, főjellemvonása a
nyugalom, kivált az elején. Az elbeszélő az elbeszélés művészetével, az
események kifejező rajzaival szokta felkölteni az olvasó hangulatát s
nem ódai ömledezéssel vagy szónoki emphasissal. A rajzba, a tárgy
természete szerint, mintegy belé kell olvadniok a különböző
felindulásoknak vagy legfeljebb kisérniök, de módjával és sohasem
magokban állniok, mintegy külső ékességül. A lyrai hangulatot, a szónoki
pathoszt nem tűri meg se az elbeszélés nyugalma, se a történetíró
méltósága. Thalyban egészen hiányzik a történetírói méltóság s néha oly
fogásokat használ, melyek még költői elbeszélésben sem mutatnak jó
ízlésre. Ilyen például Starhemberg Maximilian gróf elfogatásának
leírása. Midőn e tábornok 1708 februárjában Starhemberg Guido gróf
helyébe magyarországi fővezérré kineveztetett s Bécsből Pozsonyon át
Nagyszombatba indult, figyelmeztették, hogy vegyen maga mellé erős
katonai fedezetet, mert habár a Csallóközben, az Alsó-Vág innenső felén
császáriak táboroznak is, némely vakmerő kurucz portyázók miatt az út
nem elég biztos. «Starhemberg» – úgymond Thaly – ki az ellenfél iránt
kicsinylést akar mutatni, megvetőleg válaszolá: hogy ő mit sem fél
efféle lurkóktól. Ezzel hadi főpénztárnokával együtt február 16-án
reggel hintajába veté magát s 20–25 lovas német kiséretében megindult
nagy maga elbiztában. Azonban
«Quem dies vidit veniens superbum:
Hunc dies vidit fugiens jacentem.»
Itt aztán egy egész sor gondolatjel következik, mint némely beszélyekben
szokás és a szerző nehány lapon elbeszéli, hogy Bottyán portyázói, hogy
fogták el Starhemberget, s végül így kiált fel: «És a büszke gróf
mindezt megalázva türni kényteleníttetett azoktól a lenézett lurkóktól.»
Megint egy sor gondolatjel s ismétlése a fenebb idézett latin
verssoroknak.
Koronként ilyesmikkel akarja Thaly enyhíteni előadása szárazságát, mely
a munka folyamában mind inkább növekedik. S különös, a szónoki
emphasisra, a lyrai ömlengésre nem a valóban nevezetes dolgok
lelkesítik, mint inkább holmi kurucz bravourok, huszáros tempók, s
bizarr külsőségek. A most említett kalandban is egész gyönyörrel írja
le, hogy Végh János, kurucz közlegény, széles fringiája lapjával mily
nagyokat csapkodott a fogoly tábornok grófi hátára. Thaly ritkán tekinti
a történetíró szemével a mult eseményeit, s nem egyszer úgy szól, mint
egy azon korbeli kurucz ifjú, ki a híres vitéz vak Bottyán generális
táborában szolgált. E kuruczsága nyelvén is fölcsillámlik; a nagyon is
bőven közlött levelekből és naplókból be-belopózik az ő stylusába is
egy-egy ó-divatú szó vagy kifejezés. Például: «Eszterházi Antal Heisler
előtt a Balaton felé _czafola_ (húzódék vissza).» «Berzsenyi is külön
_ordereket_ küldött a _brigadérosoknak_. – Pekry örökké csak harczot
veszte vagy hátra _kertelt_ az ellenség elől. – _Sólyomást_ vágtattak
odább. – _Nyavalyás_ Starhemberg nagyon rosszul érzé magát» stb. A régi
nyelvből föléleszthetni mindazt, mire szükség van, akár a nyelvbeli
tisztaság, akár a művészi czélzat szempontjából, de szükségtelenül régi
szókkal kényeskedni, sőt némi akaratlan komikai hatást idézve elő,
megrontani velök a történeti stylus méltóságát, mindig megrovást
érdemel.
Thaly e hyper-kuruczos lelkesülése Bottyán bámulásában éri el
tetőpontját. Nem elégszik meg II-ik Rákóczi Ferencz e vitéz tábornokának
valódi érdemeit csak méltányolni, mint a történetíróhoz illik, hanem
untalan dicsőíti is, mintha obligat emlékbeszédet tartana. Nincs Bottyán
köz- és magánéletének oly aprólékos vonása, melyet kiáltó szinekkel ki
ne festene, sőt némely kétségtelen tény bővebb bizonyítására oly okokat
is használ, melyeken mosolyognunk kell. Hogy Bottyánt kiválón szerette a
nép, maga Rákóczi említi emlékirataiban s más adatokból is kitünik.
Thaly nem elégszik meg ez adatok elősorolásával, még bővebb
bizonyításhoz fog és így szól:
«Másfél száz év zúgott le azóta; nemzedékek szálltak sírba, halmaikat
idők legyalulták; sok minden feledségbe ment, de a nép hálája maig
megőrizé, fentartá a szeretett tábornok emlékét, apákról fiakra szálló
hagyományok által. Tolnában Kömlőd határán még állanak a szőlőkoszorúzta
hegyek tetején a sánczok, a melyeket egykor ő hányatott s az utolsó
szőlőkapás is tudja rólok, hogy az a _vak Bottyán generális vára_. Így
Nyerges-Ujfalu határában a hidfőerőd maradványait is soká _Bottyán
sánczának_ nevezék s nevezik talán ma is. Esztergom főterén ott áll a
szép városháza földszinti tömör oszlopsorával, melyen az emelet
nyugszik, magas mansard tetőzetével, 40 öles homlokzatával a főpiaczra;
ma is büszkén mutatnak a díszes ódon épületre az ott lakók: «_Ez volt
Bottyán tábornok kastélya!_» Ugyancsak Esztergom határában egy tavat,
egy dülő földet és egy parlagot az ő emlékére nevez az ivadék _Bottyán
tavának, Bottyán dülőjének, Bottyán parlagának_. Egyszerű emlékek, de
szebbek sok hizelkedés-alkotta érczszobornál, mert a nép hálája által
emeltettek.»
Ime Thaly a nép háláját keresi abban, a minek egészen más az oka, s a mi
akár szeretett akar gyülölt emberrel megtörténhetett, ha romokban még
maig is meglevő sánczokat hányatott vagy nagy házat építtetett vagy a
határban több földet birt, mint más. Kolozsvárott e század elején Erdély
kormányzója Bánffy György gróf egy nagy házat építtetett, melyet róla
Bánffy-háznak hívtak akkor is, midőn az más kezekbe ment át. Vajon ez is
a nép hálás emléke, mely szebb a «hizelkedés-alkotta érczszobroknál!»
Thaly Bottyánt Rákóczi tábornokai között a legnagyobb katonai
tehetségnek tartja s azt hiszi, hogy ha 1709-ben meg nem hal, a
szövetkezett rendek ügye aligha jut vala annyira, hogy a szatmári
békepontokat kénytelen-kelletlen el kell fogadniok. Thalynak e felfogása
nem csak a történeti igazsággal ellenkezik, hanem saját rajzával is,
melyet Bottyán pályájáról elénkbe tár, noha gondosan mellőz mindent, a
mi Bottyán ellen szólana. Ez Thaly könyvének legnagyobb hibája. Adatai
nem bizonyítanak annyit, mint a mennyire lelkesült bámulata ragadta. E
mellett hőse kedvéért egészen mellőzte Rákóczi emlékiratainak mindazon
helyeit, melyek Bottyán magasb katonai tehetségéről nem épen kedvezőleg
nyilatkoznak. E mellőzés minden czáfolat nélkül gyanus és elfogultságra
mutat.
Ha figyelemmel végig olvassuk e könyvnek a Bottyán hadi pályájára
vonatkozó okleveleit, naplóit, ha egy kissé éles szemmel vizsgáljuk
Thaly rajzait, hamar észre veszszük, hogy Bottyán nem oly katonai
tehetség, kitől egy forradalom sikere vagy sikertelensége függ, még
akkor is, ha a kül- és belpolitikai viszonyok kedvezőbbek, mint a minők
voltak a Rákóczi-forradalom folyamában. Mindent összevéve Bottyán egy
vakmerő vitéz ember, ki katonáit bravourjaival lelkesíteni, igazságos
fegyelmével jó rendbe tudja tartani, jó végrehajtó, rohamvezető
tábornok, ki tüzön-vizen átmegy, derék portyázó vezér, ki szerencsésen
vív kisebb csatákat, népies szenvedélyeivel, bánásmódjával fegyvert
ragadtat a néppel, de nagyobb ütközeteket vezérelni vagy nagyobb várakat
bevenni képtelen. Ez itéletünkben még jobban megerősítenek bennünket
Rákóczi emlékiratai, melyek egy pár lapon következőkép jellemzik
Bottyánt:
«A telet s a tavasz néhány hónapját Egerben töltöttem – mond Rákóczi
1705-ki hadjáratairól írván – elfoglalva a békealkudozásokkal, az ország
kormányzásával és a sereg rendezésével, melynek zsoldját meghatározám.
76,000 lovas és gyalog volt zsoldomban. Minthogy a hadjárat ideje
közeledett, készületeket tettem, hogy szándékomat, a Dunán átkelni,
végrehajtassam oly hadtesttel, melyről megleheték győződve, hogy követni
fog. A hidamat védő erősségek jó karban voltak. Eszterházy Dániel
altábornok egy gyalogságból és csekély lovasságból álló hadtesttel a
Dunának egyik oldalán volt, a tulsón a félszemű Bottyán vezérőrnagy
parancsnokolt. Ezen ember diák s egy jezsuita klastrom portása volt, de
katonává levén oly vakmerő vitézséget tüntetett ki a törökök ellen, hogy
ezredes lett a császár szolgálatában. Se születése, se nevelése nem
levén, nagyon parasztos, de mértékletes, éber figyelmű és fáradhatlan
volt, szerette a népet, s ettől viszont rendkivül szerettetett, mert
katonáit szoros fegyelemben tartotta és igazságot szolgáltatott nekik
mindenben, ha ígazuk volt. A ráczok különösen féltek tőle. A németek
azonban jól ismerték, milyen jól értett a Dunán használható hajók
készítéséhez, maga is fejszét fogott kezébe. Bele elegyedett az
erődítésbe is és szerencsétlenségére azt hivé, hogy ért hozzá, azért nem
hallgatott semmit azon mérnök-hadnagyra, kit hozzá küldék, hogy egy
erősséget emeljen a tulsó hidfő védelmére. A maga képzelődése szerint
csináltatá tehát azt s neki is készült, hogy védelmezni fogja.
Minekutána a lovakat legelőre bocsátottam a gyöngyösi, egri réteken, a
Duna felé indultam egy kissé későbben, mint rendesen szoktam, megnyitni
a hadjáratot. – Buda felett voltam, midőn egyszerre két futár érkezett
hozzám: az egyik Eszterházy altábornoktól, a másik Bercsényi
tábornoktól. Az első tudosíta, hogy Kleklesperg tábornok, ki Szathmár
átadása után Budán tartózkodott, 400 lovassal, budai helyőrségi
gyalogsággal, nehány ágyuval s a ráczokkal, kik fegyveres hajókon
szálltak alá a Dunán, Bottyan megtámadására kiindult. Ez lovas ezrede
élén kémszemlézés végett elébe menvén, összecsapott vele és ez
alkalommal két nehéz zuzást kapván, egyiket az orrán, másikat a lábán,
melynek következtében egész holtáig sánta maradt, visszament erősségébe.
Szándékosan mondám zuzást, mert közhiedelem szerint bőrét a golyó át nem
hathatta. Közeledvén az ellenség, első ágyúgolyójával átlyukasztá az
erősség bástyáját, a puskagolyók egészen szitává tették a mellvédeket,
melyek mögött a gyalogság nem tarthatá magát. Bottyán tehát
visszavonult, fölgyujtván előbb várát és miután átment a hidon, az
ellenség elégette a hajókat és visszament Budára.»
E lap egypár vonással jobban jellemzi Bottyánt, mint Thaly egész könyve,
ki idéz ugyan innen egypár sort, melyek Bottyán dicséretére vonatkoznak,
de a többit elhagyja, s a vereséget is nagyon szépítve adja elő. Így
tesz alább is, midőn Rákóczi ugyancsak 1705-ben Bottyánt a Dunán túlra
küldi. «Alsó-Magyarországon a császárnak semmi serege nem volt – úgymond
Rákóczi – egy hadtestem Bezerédy dandárnok alatt folytonos beütésekkel
háborgatá Stájert s Ausztriát s pedig szerencsésen. Minthogy Bottyán
tábornokot a nép nagyon szerette, átküldém a Dunán, hogy Csáky
vezérőrnagygyal együtt parancsnokoskodjék. Megrohanta Sopron városát,
azonban sikertelenül, mert a mérnökök tanácsára nem hajlott.»
Ezt is idézi Thaly, de az utolsó mondatot kihagyja; részletesen leírja
Sopron ostromát, de a sikertelenséget Bottyán bravourjaival födözi s
okát minden egyébben keresi csak Bottyán képessége hiányában nem.
Rákóczi bizonyosan jobban ismerte egyik kedvencz tábornokát, mint
Vagner, ki Bottyánt vitéz és tapasztalt vezérnek mondja és Kolonics, ki
hadi erejéről, vitézségéről és szerencséjéről igen híres nevezetes
férfiúnak nevezi. Thaly kelleténél többet épít ez itéletekre; mert
azokból nem értelmezhetni ki se a rendkivüli tehetségű, se a nagy
képzettségű hadvezért. Arra pedig még kevesebb oka volt, hogy Bottyán
halálában keresse a Rákóczi-forradalom bukását. Mily kevéssé idézte elő
azt Bottyán halála, bár e derék portyázó vezér hiánya érezhető volt is!
A Rákóczi-forradalmat a bécsi kormány zsarnokságán kívül leginkább a
spanyol örökösödési háború lobbantotta fel, mely miatt Leopold kénytelen
volt kivonni Magyarországból hadserege javát s másutt foglalkoztatni
legjobb vezéreit. E háború szerencsés sikere, XIV-ik Lajos megaláztatása
aláásták Rákóczi szerencséjét. A kifáradt ország, mely évek óta hijába
várta az eldöntő eredményt, béke után áhítozott s nem adott elég
táplálékot a forradalom erőfeszítésének. A trencsényi szerencsétlen
ütközet végzetteljessé vált. E veszteség óta Rákóczi nemcsak nagyobb
hadat nem birt összegyűjteni, hanem mind többen kezdének elpártolni is
tőle, mit elősegítettek I. József némely rendszabályai, melyek némi
engesztelékeny hangulatot idéztek elő. Bottyán a trencsényi ütközet után
még élt s oly kevéssé tudott jobb fordulatot adni a forradalomnak, mint
a hogy szerencséjével azelőtt nem folyt be eldöntőleg, hanem csak
elősegítőn. Mert Bottyán halála egy időre esik a forradalom
hanyatlásával, Thaly az idő véletlen találkozását belső oknak veszi s
egészen aláírja Kovács János krónikaíró e következő itéletét: «Fejedelem
Rákóczi ereje hova tovább megcsökkene, mert hiv és híres segítőjét, vak
Bottyánt a halál tőle elválasztotta.» De miért egy krónikaíró naiv
felfogását elfogadni, mikor a czáfolhatlan okok egész lánczolata áll
előttünk?
Lehetetlen volt e munkát mint történeti művet méltányolnunk, de mint
adatgyűjtemény becsét szivesen és ismételten elismerjük. Sok új
oklevéllel, adattal járul e korszak ismertetéséhez, sőt egyet s mást
kideríteni és megalapítni törekszik. Ki a Rákóczi-forradalom történetét
fogja dolgozni, nem mellőzheti e munkát. E mellett Thaly szorgalma,
kitartása, tehetsége remélnünk engedik, hogy ez első kisérletét jobbak
fogják követni. Ő még fiatal, pályája küszöbén áll s a haladás és siker
hosszú sora jelölheti küzdelmeit.


JÓKAI LEGÚJABB MŰVEI.[8]
Jókai legújabb munkái fekszenek előttünk; négy kötet beszély és genrekép
«Virradóra» czím alatt s a «Szerelem bolondjai» szintén négy
kötetben.[9]
Mióta Jókai mint szónok és hirlapiró élénkebb részt vesz a politikai
küzdelmekben, kissé alább hagyni látszott szépirodalmi tevékenységével.
Azonban csak látszott. Termékenysége újra emelkedőben, mit ez újabb
nyolcz kötete is bizonyít. Vajon igazi termékenység-e ez vagy csak
gyorsaság? Ez egészen más kérdés, de annyi bizonyos, hogy ő mint
publicista és költő egyaránt keveset gondol a műveltebb közönség
véleményével, a kevésbbé értelmes tömeg tapsait hajhássza s nem egyszer
összetéveszti a muzsák oltárát az industrialismuséval.
Észrevehetni ezt még a külsőségeken is. Például legújabb beszélyei és
genreképei gyüjteményében találunk oly dolgozatokat is, melyek sem
beszélyek, sem genreképek s általában nem tartoznak a költészet
birodalmához. Úgy látszik, kiadójával négy kötet beszély és genreképre
alkudott, de hirtelenében nem tudván a kivánt köteteket
összeszerkeszteni, fogta magát, elővette a «Hon»-t, innen kivágott egy
hirlapi czikket, amonnan egy irodalomtörténeti csevegést, aztán hozzá
tette Jósika Miklós felett mondott emlékbeszédét s kész volt a négy
kötet beszély és genrekép. Neki, mint a magyar közönség elkényeztetett
gyermekének, sok szabad s ő derekasan igénybe szokta venni e
szabadságot.
Azonban e csínyt talán el lehetne nézni, ha a beszélyek és genreképek
közé kevert heterogén dolgozatok nem párosítanának magokban sok
könnyelműséget kevés tájékozottsággal. Minő könnyelműség mindjárt
Petőfiről irt czikke, melyben kétségbe vonja Petőfi halálát, orosz
fogságba hurczoltatását igyekszik valószinűvé tenni s felszólítja a
kormányt, hogy tegyen ez ügyben diplomatiai lépéseket. Az egész csak
sensation-czikk, holmi álpáthoszban föleresztve. «Hátha elfogták az
oroszok Petőfit? – kiált föl Jókai – ez a gondolat sokszor képes
elrabolni álmaimat. Hátha elhurczolták orosz fogságra, elvitték ezer meg
ezer verstnyire, távol Sibéria belsejébe. Hátha most is ott siratja
hazája sorsát Kamcsatka hómezőin; hátha ott hallgatja láncza csörgését
valamelyikében a wolchinszki erdők kietlenét őrző várlánczolat
erődeinek? Hátha nehéz, lassan emésztő munkában görnyed az urali
ólombányák áldozatai között?» Nem valószinű, hogy e rémképek csak
egyetlen egy álmatlan éjszakát is okoztak volna Jókainak, mert ha
gyanuja annyira szivén fekszik, bizonyosan föllép vele akkor, midőn
Petőfi végnapjairól és haláláról hónapokig folyt a vita a Vasárnapi
Ujság 1860–61-iki folyamában s midőn igen biztos adatok jöttek
napfényre, melyek kétségtelenné teszik, hogy Petőfi csakugyan a
segesvári csatában esett el a fehéregyházi határon s ugyancsak ott
nyugszik egy közös sírban. Hogy Jókainak csak 1867-ben jutott eszébe
gyanujával előállani, annak oka alkalmasint két tényben rejlik: először
e tájt szabadult ki orosz fogságból egy magyar, ki részt vett az utolsó
lengyel forradalomban s az oroszoktól elfogatott; másodszor ez évben
beszéltek a lapok egy osztrák börtönben szenvedő magyar fogolyról, ki
tévedésből vagy más okból az általános amnestia ellenére sem
bocsáttatott szabadon. Úgy látszik, Jókai e két adat combinatiójából
írta czikkét. De hogy mi köze e két eseménynek Petőfi orosz fogságával,
nehéz megérteni. Tudjuk, hogy a magyar forradalom bevégződése után az
oroszok minden magyar foglyot átadtak az osztrák hatóságoknak. Nincs
biztos adatunk arra, hogy egyetlen magyar fogoly is Oroszországba
hurczoltatott volna. Húsz évig senkinek sem jutott eszébe csatában
elesett rokonát vagy barátját orosz fogságban keresni s húsz év mulva az
egész országban csak Jókai áll elő e vádló gyanúval. A czikk nem talált
visszhangra, jele, hogy senki nem vette komolyan. Kár volt megírni, s
még nagyobb kár újra lenyomatni.
A Jósika felett mondott emlékbeszédében nehány sikerült részletet
találhatni, de nem hiányzanak benne hibás adatok és félszeg itéletek.
Midőn az 1867-ben a Kisfaludy-társaság ünnepélyes ülésén felolvastatott,
épen e folyóiratba elég részletes birálatot írtunk róla, a melyben
mindezt kimutatni igyekeztünk. Nem kivánjuk azt ismételni, de azon
csodálkozunk, hogy Jókai a bevezetés irodalomtörténeti botlását a
második kiadásban sem igyekezett kiigazítani vagy legalább enyhíteni.
Jókai itt valami olyant állít, mintha egyedül Jósikának köszönhetnők a
magyar nemzeti önérzet fölébresztését s költészetünk nemzetiesb irányát.
Nehány erős vonással igyekszik rajzolni a XVIII. századbeli magyar
politikai, társadalmi és irodalmi viszonyokat, áthajlik a XIX. századra
is, mindenütt csak hanyatlást lát s úgy végzi jellemzését, hogy e
szürke, egykedvű szinezetű kor hasonló volt a ködös napokhoz, melyeken
nem lehet kiismerni, hogy virradatra jár-e az idő vagy alkonyodik.
Azután utána veti: ekkor támadt Jósika Miklós. Nem olyasmit fejez-e ki
ez, mintha a XVIII. század első évtizedein kezdve egész a Jósika
felléptéig a nemzeti ujjászületésnek egyetlen szikrája sem csillogott
volna fel a magyar politikai, társadalmi és irodalmi életben? Jókai