Birálatok, 1861-1903 - 19

súlyos vád alapjául szolgáljon. Hogy akadémiánk ünnepélyes ülései most
kevésbbé látogatottak, mint a harminczas és negyvenes években, annak oka
nem az, mintha a mostaniak átlag véve unalmasabbak volnának, mint a
régiek, hanem leginkább az, hogy régebben a téli hónapokban tartattak,
mikor a közönség szorgalmasabban látogatja a tudományos és irodalmi
ünnepélyeket, most pedig májusban tartatnak épen akkor, a midőn mindenki
a szabadba menekül, annyival inkább, mert a lapokban másnap mindent
egész terjedelmében olvashat, a mi ott előadatott, mit régebben nem
tehetett. Ime a Kisfaludy-társaság ünnepélyes üléseit most is a téli
hónapokban tartja és sokkal nagyobb közönségnek örvend, mint az
akadémia, de ebből épen nem lehet azt következtetni, hogy a közönség
nagyobb részvéttel csüng a Kisfaludy-társaságon, mint az akadémián s
inkább támogatja adományai- és alapítványaival. Egyébiránt az akadémia
ünnepélyes ülései nem is a harminczas és negyvenes években voltak
leglátogatottabbak, hanem az ötvenes évek végén s a hatvanasok elején,
midőn az akadémia újra rendszeresen megkezdhetvén munkásságát, üldözött
nyelvünknek úgyszólva menhelyévé vált s a közönség részvétével
egyszersmind némi politikai tüntetést is egyesíthetett. Általában
akadémiai ünnepélyes ülések nagyobb vagy csekélyebb látogatottsága úgy
nálunk, mint külföldön nem egyszer esetleges körülményektől függ s nem
igen van lényeges kapcsolatban magának az intézetnek szellemi hatásával.
Az ünnepélyes ülések sohasem tehetnek nagyobb bizonyságot valamely
akadémia tudományos munkássága becséről, emelkedéséről vagy
hanyatlásáról, mert itt a tudomány mélységei föl nem tárhatók. Mi
legalább soha sem hallottuk, hogy a «zsufolt ház» bárhol az akadémiák
becsvágyai közé tartoznék. Mindez nem azt teszi, hogy akadémiánk ne
igyekezzék érdekesekké tenni ünnepélyes üléseit s ne törekedjék a
tárgyak változatosságára s az előadás szép formáira, de mindenesetre
csalódunk, ha azt hiszszük, hogy a szabad szelleműség bárminő eszméi
hathatnak a közönségre, ha unalmasan adatnak elő.
Trefort az unalmasságot, monotoniát és egyoldalúságot a szellemi
szabadság hiányából következteti, mert a magyar társadalom a
conventionalis és confessionalis felfogások keretébe annyira be van
szorítva, hogy magasabb álláspontra fölemelkedni nem képes. Ajánlja,
hogy ne elégedjünk meg azzal az igazsággal, a mit a szánkba rágnak,
hanem magunk kutassuk: igaz-e, a mit igaznak árulnak; hogy mondjuk ki
leplezetlenül az igazságot s hallgassuk meg s vegyük azt fontolóra
egykedvűen, minden fölháborodás nélkül. Ime a jó tanács akadémiának,
íróknak és közönségnek egyaránt. Hogy az igazság után való őszinte
törekvés nélkül nincs tudomány, hogy a szabad kutatás fejleszti a
tudományt, úgy hiszszük, azt minden valamire való tudós és író tudja és
több-kevesebb sikerrel gyakorolja is, s így a reá emlékeztetést épen oly
fölöslegesnek tartjuk, mint ha mi azt bizonyítgatnók, hogy ily valamire
való magyar tudósok és írók nemcsak voltak, hanem vannak is. Az sem
szorul bizonyítgatásra, hogy nemcsak nálunk, hanem egész Európában
bizonyos conventionalis és confessionalis felfogások nem egyszer jőnek
ellenkezésbe a tudományos kutatással; hogy a leplezetlenül kimondott
egyéni nézet szükségeskép még nem igazság; hogy a hatások és
ellenhatások küzdelmében fejlődik a szellemi és tudományos élet, a mely
nem egyéb, mint az igazság keresése, folytonos harczok között s
csalódások és tévedések árán is. Hogy nálunk e tekintetben kevesebb
szellemi szabadság volna, mint Európa más országaiban, bajosan
bebizonyítható állítás s azt hiszszük, hogy a mi akadémiánkban is
mindazt el lehet mondani, a mit a párisin, berlinin vagy münchenin, csak
legyen ember a ki elmondja. Különben a szellemi szabadságot nem a
társadalom és állam nyujtják mintegy készen, legfeljebb csak nem
akadályozzák, hanem mindig magok a tudósok és írók vívják ki, még akkor
is, ha a társadalom és állam csakugyan akadályozni akarnák.
Nem a szellemi szabadság hiánya a mi bajunk, hanem az, hogy bizonyos
közönyösséggel kezdünk viseltetni az erkölcsi tudományok némely ágai
iránt. Annyira a gyakorlati politikába merültünk, hogy mintegy megvetjük
az elméletet. Az állami és társadalmi tudományok legfontosabb
kérdéseinek nem igen vannak köztünk lelkesült szószólói, mélyebbre ható
kutatói. Minden esetre a tudomány több tartalmat adhatna köz- és
társadalmi életünknek, az elmélet eszmebősége inkább megtermékenyíthetné
a gyakorlatot és jobban ellensúlyozhatná az ébredező rendi és clerikális
aspiratiókat. S e tekintetben csakugyan bizonyos hanyatlást mutat
irodalmunk. Például hiányzanak sorainkban oly írók, mint Eötvös, Szalay,
Kemény, a kik nemcsak publicisták voltak, hanem jog-, állam- és
történetphilosophok. S Trefortnak ennyiben igaza van, ha több
philosophiai szellemet sürget, de nem kellett volna oly jelenségből
kiindulnia, a mely a dolog érdemére nézve keveset bizonyít s annyira
általánosságban, töredékesen s nem elég világosan szólnia, hogy
félreértésekre adjon alkalmat. Legalább a napi lapok oly vezérczikkeket
írtak beszédéről, a melyek csak növelhetik az eszmezavart s a nagy
méltánylás mellett is, bizonyára neki magának tetszhettek legkevésbbé.


KOZMA ANDOR VERSEI, 1889.
E költeményeket[48] kettős előszó vezeti be. Az egyiket Dóczi írja, a ki
dicséretekkel halmozza el a költőt s nagy jövőt jósol neki, másikat maga
a költő, a ki nagy szerénységben nem tud hová lenni, félénken viszonozza
a bókokat, de bátran bevallja, hogy a szabadelvűség katonája, a ki a
_Borsszem Jankó_ban megjelent s itt válogatva összegyűjtött
költeményeivel nem csekély részt vett azon győzelmes hadjáratban, melyet
a közelebbi évtizedben a reactio ellen vívott a szabadelvűség. Mindkét
előszó bízvást elmaradhatott volna. Először azért, mert a kölcsönös bók
és ölelkezés a közönség előtt kissé ízetlen, másodszor, mert Dóczi
előszavában sok az æsthetikai eszmezavar és felületes ítélet.
«Politikai és társadalmi kérdések teszik e versek tartalmát – úgymond
Dóczi –, nem is a kérdések és problemák a magok elvi és érkölcsi
eszményiségökben, hanem inkább napi jelenségek, tünetek, személyek,
melyeknek fölbugygyanását a komoly sajtó vezérczikkek, jegyzetek,
politikai viták alakjában elintézi, hogy aztán ad acta kerüljenek.
Ezeket a szerző, mint egy satirikus élczlap chronistája, a maga módja
szerint, versben kommentálta s az ember azt hinné, hogy ezzel ott is el
vannak intézve, s a mi a hétnek született, a héttel el is hervad. A
költészet termékeinek a szép költői forma egymaga nem adja meg a
maradandó életet; a mi a költeményt életben tartja, az benső magva,
melynek szülő eleme a képzelet. A phantasia édes betegsége, mely nélkül
egészséges költészet nem gondolható, e versek létrehozásában nem részes,
mert nem ő adta a tárgyat. Mint költő e fiatal ember, a ki oly ékesen
szól és oly erősen érez, más munkáiban fog nyilatkozni s ha képzelete
poétai alakjának magaslatán fog állni, akkor – egész biztossággal merem
mondani – az ország egy nagy költővel gazdagabb lesz. E versei után csak
azt mondanám róla, hogy nem mint költő, nem is mint politikai költő,
hanem mint lantos államférfiú áll előttem, mint egy ritka eszű, ritka
erejű ember, a ki a magyar versalakot oly tökélylyel kezeli, mint az élő
költők közül senki. Két dolog van hát e könyvben, mely ritkaságánál
fogva érdemessé teszi arra, hogy kinyomassék és hogy közönség
fölkarolja: egyik classicitásig tiszta forma, másik a gyönyörű ész, erős
és tiszta érzelemmel párosulva, mely majd a legelőkelőbb páthosz, majd a
legkedvesebb humor hangján nyilatkozik. S ezekért érdemes, hogy
kivételes figyelemben részesüljön mai nap, mikor a magyar versírók
legszembeötlőbb hiánya az, hogy pongyola a formájok és tompa az eszök.»
E szerint a költemények becse a tárgytól függene s nem a költői képzelem
alkotó erejétől. Valóban Dóczi fennen hirdeti, hogy a politikai és
társadalmi viszonyok, sőt általában az élet benyomásaiból nem lehet
valódi költeményt írni, hanem csak oly tárgyakból, a melyeket a képzelem
nyújt. Szerinte a költőnek el kell fordulni az élettől, a képzelem édes
betegségébe esnie, képzelődnie s a képzelem nyújtotta tárgyakat
feldolgoznia. A költők rendesen fogyatkozásaik s így szükségök szerint
szokták megállapítani elméletöket. Úgy látszik elmélete,
megállapításakor Dóczi is saját drámáira gondolt, melyekben csakugyan
beteges képzelem nyújtotta tárgyak vannak feldolgozva. A dolog pedig
egészen ellenkezőleg áll, mint a hogy Dóczi elmélete és gyakorlata
hirdeti. Nem a képzelem, hanem az élet multjának és jelenének benyomásai
nyújtják a költőnek a tárgyakat; a képzelemnek más, fontosabb szerepe
van: szép műveket alkot az élet nyújtotta tárgyakból, teljes
szabadsággal ugyan, de saját természetök szerint. Mennél több benyomást,
tapasztalatot, eszmét és érzést merít a költő az élet folyamából, annál
több táplálékot nyújt a képzelemnek. Egyetlen valódi költő sem volt
független korától, sőt éppen kifejezője annak. Mindegyik kora politikai,
társadalmi és irodalmi áramlataiból emelkedett ki s egyszersmind
visszahatott reájok.
Dóczit saját önigazoló hajlamán kívül félrevezeti bizonyos jelenség is.
Tapasztalta, hogy az úgynevezett alkalmi költemény, a nevezetesb
eseményeknek hétről-hétre való megéneklése nem igen emelkedik ki a
középszerűségből. Azt hitte, hogy a tárgyban van az ok s nem a költőben
és körülményeiben. Bizonyára nem minden alkalmi költemény jó, de
szélesebb értelemben minden jó költemény alkalmi, mert bizonyos alkalom,
bizonyos erős benyomás indítja meg a költői képzelem munkásságát. Az nem
tesz különbséget, hogy gyakran nem ismerjük az alkalmat, mely a
költeményt szülte. Elég van oly költemény is, melynek alkalmi
körülményei teljesen ismeretesek. Hogy többet ne említsünk, Byron, midőn
I. Napoleon bukására ódát írt, Vörösmarty, midőn Liszt Ferenczet
üdvözölte, Arany, midőn Széchenyi halálát megénekelte, mind alkalmi, de
egyszersmind sikerült költeményeket írtak, mert az illető esemény erős
benyomást tett reájok s volt idejök megérlelni gondolataikat. Az oly
költő, a kinek minden héten meg kell énekelnie valamely eseményt, nincs
ily helyzetben. Tárgya ritkán tesz vagy tehet rá mélyebb benyomást, vagy
ha tesz is, nem igen van ideje megérlelni gondolatját. Különben is, egy
évben negyven-ötven jó költeményt írni még senkinek sem sikerült. Kár
volt tehát Dóczinak egy könnyen érthető jelenség magyarázatául egy egész
új elméletet kigondolnia, mely a tárgytól teszi függővé a sikert. De ha
már kigondolta és hiszi, ragaszkodnia kellett volna hozzá. Azonban
elítélve mindennemű alkalmi költeményt, költőietlennek nevezve minden
oly művet, melynek tárgyát nem a képzelem nyújtja, néhány sorral alább
Kozmának a költészet birodalmából ily módon kirekesztett költeményeiről
úgy ítél, hogy azokban gyönyörű ész erős, tiszta érzéssel párosul,
melyben hol a legnemesebb páthosz, hol a legkedvesebb humor nyilatkozik.
A legnemesebb páthosz, a legkedvesebb humor oly dolgok, melyek nagy
költővé is tehetik az embert. Úgy látszik, Dóczit nemcsak a
költészetben, hanem a kritikában is, a képzelem önkénye vezeti. Egyik
kezével kilöki Kozmát a költők sorából, a másikkal pedig megkoszorúzza.
De ez még nem elég. Egyszersmind mint egy nyomtatékul, a Kozma kedvéért,
kivétel nélkül minden élő magyar költőt tompaeszűnek és formátlannak
ítél. Lehet, hogy az élő költők között vannak tompaeszűek is, de hogy az
ily bírálat tompaszerű bírálat, az előttünk kétségtelennek látszik.
Azonban ideje magokkal a költeményekkel foglalkoznunk. Mind a szerző,
mind Dóczi előszava többet várat az olvasóval, mint a mennyit valóban
kap. Szerző úgy szól költeményeiről, mint veteránjairól egy győzelmes
hadjáratnak, melyet a szabadelvűség a reactio ellen vívott. Annyi igaz,
hogy költeményein általában véve szabadelvű szellem ömlik el, de valami
harcziasabb hangulatot, erősebb küzdelmet, mélyebb felindulást,
határozottabb irányt nem igen tanúsítanak. Egyik gúnyolgatja a
klerikalizmust, a másik az antisemitizmusra, a harmadik az agrarismusra,
a negyedik a megyei közigazgatásra czéloz s nem egy kikel a szájas
hazafiság ellen és sajnálja a nagy eszmék és emlékek iránt mutatkozó
közönyt. De a szabadelvű eszmék lelkesültebb ódára vagy tüzesebb
satirára nem ragadják a költőt s költészetének nem annyira forrásai,
mint színezői. A páthosz és humor sem jellemző vonásai Kozma
költészetének, mint Dóczi állítja. Inkább úgynevezett _esprit_ van
bennük, mely hol érzelemmel, hol gúnynyal párosul, s néha nem épen
mindennapi frissességgel és kellemmel nyilatkozik. Itt összegyűjtött
költeményeinek majdnem fele óda vagy ódaféle, de hiányzik bennök az óda
fönséges páthosza, tömör szerkezete, rohanó tűzárja, komoly bölcselme.
Kozma kerüli az erőlködést, dagályt és szenvelgést, de egyszersmind alig
emelkedik följebb ódáiban a csinosabban írt necrolognál vagy ünnepélyes
alkalomra rögtönzött lelkesebb hirlapi czikknél. _Deák szobra, Deák
beszédei, A szabadság napja, Gambetta, A francziákhoz, Garibaldi,
Frigyes császár, Arany János halálakor, Liszt Ferencz, Battenberg
Sándor_ stb. czímű költeményei általában elég csinosak, ízlésesek, de
kevés bennök az érzés, a gondolat s elvégre is hidegen hagyják a szívet
s nem ragadják meg a képzelmet. Ha némely ódájában emelkedni akar, mint
a _Hugo Victor_hoz írottban, ha nem is épen dagályba, de bizonyos
nagyhangú rhetorikába esik bele. Például, hogy Hugo Victor legnagyobb
embere a XIX. századnak, hogy tulajdonkép ez az ő százada, még a
francziák ajkán is kissé nagy mondás volna. Kozma más költeményeiben is
találunk ily üres nagy szavakat, de aránylag keveset. _A szabadság
napjá_ban azt mondja, hogy 1849-ben a magyarnak bukása azért volt dicső,
mert kifáradt a diadalban; Lónyait korszakalkotó államférfiúnak nevezi,
Halmiról így zeng:
«Minden zúgában ihletett szívének
Egy-egy teremtő őserő lakott».
E mellett nincs mindig érzéke a jellemzetes iránt. Deákról alig tud
többet mondani, mint hogy ép oly kevéssé kereste az udvar, mint a nép
kegyét. Somssich neki antik, római jellem, alkalmasint azért, legalább
mi más okot nem tudunk, mert a római classikusok, különösen Horatius,
kedves olvasmányai voltak.
A páthosz semmi esetre sem tartozik Kozma költeményeinek sajátságai
közé. Maga sem érzi magát jól az ódai hangulatban s ha teheti, ódáiban
is örömest pattant el egy-egy elmés ellentétet vagy gúnyos epigrammot.
Például _Üdv a munkának_ czímű ódájában legjobb e két elmés végsor:
Érezze polgár és nemes itt,
Nem a vér, a verejték nemesít.
_A szabadság szobra_ czíműben szintén. Két versszakon át fűz össze
csinosan rhetorikai csinált virágokat, de legjobb benne a satirai
fordulat:
Utáld a zsarnokot határtalan módon,
Akár koronázva ül a magas trónon,
Akár aljas, kába csőcseléknek vállán
Utczai gaminból néptribunná vállván.
Akár zsoldos hadban van is az ereje,
Akár a hazug toll becstelen fegyvere…
Tűrhetetlen a zsarnok, akármilyen fajta,
Rúgd fel akkor is, ha nincs hermelin rajta.
Még több példát idézhetnénk, hogy Kozma örömest szabadul az óda
nyügeitől. De legjobb példák erre azok a költemények, a melyekben
egészen átengedi magát jókedvű elmésségének vagy komolyabb satirai
hangulatának. Ezek legsikerültebbek az egész gyűjteményben s van köztök
néhány valóban kiváló. A _Beust_ czímű kültemény egy pár elmés és találó
vonással sokkal jobban jellemzi Beustot, mint Deákot a róla írt óda. Az
_Új törvény_ czímű, mely a népfölkelés tárgyában hozott törvény
szentesítésekor iratott, könnyed elmésen panaszolja, hogy az embernek az
élet minden szakában, a körülmények minden változása közt katonáskodnia
kell:
Szerencse, hogy az ember
Néha pihenni tér,
Hogy végtére a sírban,
A «hapták» véget ér.
_Kossuth a megyéért, Martius idusa_ már komolyabb satirai hangulat
sikerült szüleményei. Az elsőban finom ironiával van rajzolva az a
lélekállapot, midőn az idő és térbeli távolság megszépíti a tárgyakat;
kegyeletes és gúnyos érzelem egymást érintve szolgálják az eszmét s míg
amaz folyvást a személyhez tapad, emez annál határozottabban fordúl a
tárgynak. A másodikban élesebb a hang, erősb a fölindulás. A költőben
élénk a nagy eszmék és emlékek cultusa, de élénk a fölháborodás is a
miatt, a hogy ezeket a nyegleség, képmutatás és szájaskodás ünneplik. Ez
ellentéteket találóan és fokozatosan emeli ki a költemény s gúnyán
megérzik a fájdalom. Még több ilynemű, többé-kevésbbé sikerült
költeményeket találunk a gyűjteményben s a mit eléggé nem dicsérhetni, a
költő változatosságra törekszik, eszmében, formában, hangban s általában
kerüli a durvaságot. Hogy néha erőlteti az elmésséget, gúnya eltompul,
itt-ott a léhaságba is beleesik, az mind igen természetes egy oly
költőnél, a kinek majd minden vasárnapra egy-egy költeményt kell
megírnia. Víg kedvű elmésség, mely könnyen fordul epigrammi élbe,
satirai érzék, mely hamar megtalálja személyek és tárgyak nevetséges
oldalait s néha a humor határait is érinti, alkotják Kozma tehetségének
lényegét. Ha idővel eszmékben gazdagodik, érzésben mélyül, ha egészben
és több oldalról fogja föl az életet s megérleli gondolatjait, bizonyára
jeles humorista vagy satiraíró fejlődhetik belőle, vagy mind a kettő
bizonyos összeolvadásban. A mit eddig úgy szólva, zaklatva és rögtönözve
írt, bizonyára kezdetnek elég, nem mindennapi tehetségről tanuskodik,
mindenesetre szép remények záloga.
Azonban, úgy látszik, Kozma egészen Dóczi szavára esküszik, tehetsége e
nyilatkozatait kevésre becsüli s a phantasia édes betegségébe akar esni.
Ugyanis gyűjteménye végén elkülönözve nyomatja le _A dómban_ czímű
költeményét a következő jegyzet kíséretében:
«Míg e könyvbe összegyűjtött versek legnagyobbrészt a napi események
által nyújtott alkalmak szülöttei, az itt következő utolsót csak «a
múzsámtól vettem én». E verset nem a lantos journalista írta, hanem
csupán a dalnok, távol minden hirlapírói kötelességtől, mikor csak a
«phantasia édes betegsége» ihlette. «E verssel búcsúzom a nyájas
olvasótól, mert ezzel szeretném azt mondani: viszontlátásra.» Tehát a
többit nem, csak ezt vette múzsájától a költő. Úgy látszik, a phantasia
édes betegsége azzal kezdődik, hogy megzavarja az ember ítéletét. E
költeményre kevésbbé mosolygott a múzsa, mint a gyűjtemény sikerültebb
darabjaira. Nem épen rossz költemény, de nem is valami jó. A költő a
dómba téved s áhítat szállja meg. Azonban nászmenet érkezik; egy gazdag
öreg urat esketnek össze egy szegény ifjú leánynyal. Mindketten
mosolyognak, mert jó vásárt csaptak. A költő árúházba képzeli magát, az
oltárképen nincs malaszt s a raktárak dohos lege csapja meg. Nem soká
belép egy kisírt szemű, halvány szép leányka, az oltár elébe térdel s
buzgón imádkozik a szent szűzhöz, hogy adjon neki erőt, hogy, ha száz
kísértés csábja űzné is, maradhasson hű ahhoz, a kit szeret. S a
költőnek újra Isten házaként tűnik föl a templom, a légben újra balzsam
árad s az oltáron mosolyog a szűz anya. Itt is épen úgy ellentétet
rajzol a költő, mint másnemű költeményeiben, csakhogy nem epigrammi él
kedvéért. A költemény kissé el van nyújtva és sikerültebb benne a
házaspár gúnyos, mint az ártatlan leány érzelmes rajza, mely egy kissé
mesterkélt. Aztán az az ártatlan leány nem is olyan ártatlan, mint a
költő képzeli. A ki a kísértés csábjai ellen kér segítséget Istentől,
legalább gondolatban már ingadozott.
Dóczi Kozmát az élő magyar költők között legjobb verselőnek tartja.
Bizonyára Kozma jól versel; de a ki ismeri az élő idősb és ifjabb magyar
költőket, hármat-négyet is megnevezhet, a kik egy vagy más tekintetben
jobban verselnek Kozmánál. Dóczi Kozma rímeit mintaszerűeknek mondja; az
igaz, hogy Kozmánák jó rímei vannak, de bizony megakadnak köztök ilyenek
is: _czammogva sirokba; föl felöl; soha apostola; sem igen; tragedia
hiba; kezedbe életbe_ stb. Nyelve csinos, fordulatosan könnyű és
hangzatos, de valami különösebb plasztikaiság, árnyalati gazdagság, erő
nem igen nyilatkozik benne s itt-ott nem ment némi hibáktól. Az _elvásik
a foga_ analogiájára, ilyeket merészel: _torkot_ nincs a ki _vásít_ és
_alapod elvásik_ (29., 66. l.); _könnyezett_ mind a sok úr az esküvő
_csángók_ felett (27. l.): germanismus; egy jó _tagos_ kozákba
beleszeret: a _tagba szakadtat_ nem pótolhatja a _tagos_; komoly
harangok _fenséges danája_ (30. l.), a fenséges dana nem illik össze,
legkevésbbé ünnepi hangulatban stb. De ily, nem épen számos hibák nem
csökkenthetik a méltánylatot, melyet Kozma nyelve és verselése
megérdemel. Szívesen üdvözöljük kőlteményei első gyűjteményét s végül
három jó tanácscsal búcsúzunk el tőle: ne keresse a phantasia édes
betegségét, de átadva magát az élet többnemű és erősebb benyomásainak,
keressen minél több tápot phantasiájának; ne írjon robotból verset,
érlelje meg gondolatait; s a gyűjteményeihez senkivel se irasson
előszót.


BESZÉLYEK ÉS VÁZLATOK.
Dóczi, a kit leginkább színművei tettek ismertté, most mint beszélyíró
mutatja be magát.[49] Kíváncsian fogtunk hozzá beszélyei olvasásához:
vajon a beszélyíró fölülmúlja-e benne a színműírót? vajon sajátságok,
melyek a színműirót jellemzik, érvényesülnek vagy módosulnak-e a
beszélyíróban? Dóczinak mint színműírónak fényoldalai inkább általános
irodalmiak, árnyoldalai nagyrészt speczifikus drámaiak. Párbeszédeit
lyrai hév vagy szónoki lendület, elmés dialektika, szellemes ötletek
jellemzik, de cselekvénye szegény vagy erőltetett, a kifejlés önkényes s
a különben tűzzel írt jelenetek közül legföllebb egy-egy érthetőbb
drámai helyzet emelkedik kellő hatásra. Jellemrajza épen nem biztos és
eleven, a fő személyek nem eléggé érthetők vagy ha azok, inkább
abstractiók, mint élő emberek, de mint ilyenekben sincs határozottabb
indok, a melyből szüksgeskép folyjon a tett.
Mind e sajátságokból sok van a beszélyekben, de egy főkülönbség is
tüstént szemébe ötlik az olvasónak. Dóczi, mint beszélyíró mérsékli
lyrai és rhetori hevét, elmésségét s tisztán elbeszélő stílje egyszerű,
tárgyias, sőt néha majdnem száraz. Személyeire bíz mindent s ezek sem
sokat ömlengenek, szavalnak, mint drámai személyei, inkább elmélkednek,
önmagukat elemzik és sok elmeélt és lélektani finom megfigyelést
tanusítanak. Különösen illik ez _Carmela_ czímű beszélyére, mely a
legterjedelmesebb és legkiválóbb az egész gyüjteményben. De mégis, e
főkülönbség ellenére is, a színmű- és beszélyíró Dóczi egy pontban
föltünően összehangzanak. A színműíró Dóczi elmés és szavaló
személyeinek bonyodalmát épen oly kevéssé tudja megoldani, mint a
beszélyíró elmélkedő személyeiét. Mintha osztoznék hóbortjaik- vagy
sophismáikban, vagy annyira szeretné őket, hogy kénytelen mindenben
igazat adni nekik.
Azonban tartsunk sort. A gyűjtemény darabjai, úgy látszik, különböző
időben keletkeztek. Némelyikben a beszélyiró még a színmű formájáról sem
mond le, mint az _Arany és Petőfi_ és _Megcsókolt_ czíműekben; másokban
pedig, bár más bonyodalommal, ugyanazt kísérli meg, mit színműveiben már
megkisérlett, mint a _Kis Murányvár-_ és _Egy vegyes házasság_ban. Az
_Arany és Petőfi_ czíműnek a drámai forma nem szolgál előnyére; némi
humorral elbeszélve, nagyobb hatása lett volna. A két növendék leány
rajzában, a kik tanáruk ellen egy kis cselt szőnek, hogy megtudják:
vajon nem szeretett-e belé valamelyikökbe, sok a mesterkéltség, a
tanárban pedig, a ki Aranyt és Petőfit magyarázva, elárulja titkos
szerelmét, kevés a szeretetre méltó érdekesség. A _Megcsókolt_ már
sikerültebb, a drámai forma is jobban illik hozzá. Párbeszédei élénkek,
a lelemény is elmés, csak az a baj, hogy Kopáry urat nem értjük eléggé:
vajon csakugyan szerelmes volt-e barátja nejébe, a kit megcsókolt, vagy
csak a hálaérzet ragadta el, midőn élete egy szomorú epizódját beszélve
el a nőnek, ez elérzékenyült és könnyezett. Ha az utóbbi az eset, akkor
Kopáry úr könnyen kivághatta volna magát és nyerhetett volna bocsánatot;
ha nem, akkor más fordulatot vett volna a bonyodalom, mint a hogy vett.
Lehető egy harmadik eset is, de épen az a baj, hogy találgatjuk a
lehetőséget s nem értjük a mi megtörtént. Az indokok határozatlansága, a
jellemrajz nem elég világossága kiválóan jellemzik azt a két beszélyt
is, melyekben Dóczi színműveivel rokon tárgyat dolgoz föl. A _Kis
Murányvár_ mellékdarabja Nagy Murányvárnak, azaz _Széchy Máriá_nak. De
valamint a színműben nem értjük eléggé se Wesselényit, se Széchy Máriát:
úgy e beszélyben sem tudunk tisztába jőni: vajjon könnyelmű
diákkalanddal vagy komoly szerelmi történettel van-e dolgunk? Vajon egy
lelkes ifúnak eszménye lehet-e oly leány, a ki a más levelét titkon
fölbontogatja és elolvassa, s vajon a szerelem felköltésére csalhatatlan
szer-e a más szerelmi leveleinek olvasása, hogy így minden más ok nélkül
épen abba szeressünk belé, a kihez azok intéztettek? _Egy vegyes
házasság_ czímű beszély szintén a szerzőnek _Vegyes párok_ színművének
eszmekörében mozog, hasonló valószínűtlenséggel. Egy antisemita s e
mellett ultramontán bárónő reá akarja venni egyik szegény rokonát,
Kerényi grófot, arra, hogy a főrendiházban a zsidó házasság ellen
szavazzon. Kerényi gróf, a ki nem használja czímét, s más név alatt
jogakadémiai tanár egy kis városban, meglátogatja a bárónőt, de Helley
Józsefnek, a gróf egyik legjobb barátjának adja ki magát, mint a
kérdéses ügyben megbizottja, s megkezdődik az értekezlet a fiatal bárónő
és Helley között, a ki zsidónak mondja magát és erős leczkét tart a
bárónőnek az antisemitismus korlátoltsága- és brutalitásáról. A bárónő
megszelídül s antisemitából philosemita lesz, Kerényi gróf pedig levetve
álarczát, bemutatja magát a rokonoknak. Szívesen elismerjük a Kerényi
gróf szónoklata szépségét és igaz voltát, de a fönnforgó viszonyok
között ilynemű hatásban oly kevéssé hiszünk, mint a _Vegyes párok_
jeleneteiben. A szónoklat hatásának nemcsak æsthetikai okai vannak,
hanem lélektaniak is, s ez utóbbiak épen oly kevéssé fényeskednek a
beszélyben, mint a színműben.
Nemcsak e négy beszély, hanem az egész gyűjtemény a jelen életből van
merítve, de mégis, mintha némi mesés köd borongana rajtok, a társadalmi
viszonyok körrajzai el-elmosódnak s a személyeken legtöbbször nem
annyira a költő alakító erejét érezzük, mint erőszakát. A _Pensum_
czíműben a kiinduló pont hibás. E mű tulajdonkép nem beszély, hanem
satira akar lenni, mely az újkori naturalismust gúnyolja. A költő abból
indul ki, hogy napjainkban az iskolai írásbeli dolgozatok mellőzik az
elmélkedést s a leírásra fordítanak minden gondot. Bemutatja egy felső
gymnasiumi tanuló iskolai dolgozatát a tanár jegyzeteivel, mint a
naturalista ízlés bizonyítványát. Úgy látszik, Dóczi nem tudja, hogy az
úgynevezett descriptio sokkal inkább divatozott a régi iskolai
gyakorlatokban, mint a mostaniakban. A descriptio divatja, a mely a mult
század végén s a jelen elején annyira uralkodott az európai és a magyar
irodalomban, iskoláinkban sokáig fönnmaradt s még ma sem szorult ki
teljesen, de semmi köze az újkori naturalismussal. Hogy naturalista
ízlés uralkodnék iskoláinkban, arról nekünk nincs tudomásunk s Dóczinak
nem az iskolai gyakorlatokat, hanem irodalmunk némely újkori jelenségeit
kellett volna satirája alapjául vennie. – _Saeckerhets Taendstickor_
bohózatos tréfa, elég jókedvűen elbeszélve, de itt is épen a kiinduló
pont, az orvos és szobaleány légyottja, kissé erőltetett, pedig a
bohózat minden fajában épen az a fő, hogy a költő a mű elején tudjon
hitetni s magával ragadni az olvasót, a ki aztán könnyen elhiszi neki
azt is, a mi kevésbbé hihető. – A _Mennyi_ czímű jól gondolt és jól írt
beszélyke, de még jobb lett volna, ha a Lezsinszky báró rajzában egy pár
oly rokonszenves vonással is találkoznánk, melyek megértetnék velünk,
hogy Anna kisasszony csakugyan örömest megy hozzá férjhez. Azt értjük,
hogy Zalabér úrtól elfordúl, de azt már kevésbbé, hogy Lezsinszkybe
szeret. A szerelmet nem szükség ugyan indokolni, de minden esetre úgy
kell rajzolni, hogy hihessünk benne. – _A gróf szava_ és _Fifine
boszúja_ meglehetős bizarr művek oly bonyodalommal, melyeket a
legnagyobb tehetségű költő sem igen tudna kielégítően megoldani.
Mellettök a maga egyszerű ártatlanságában mintegy szégyeli magát a _Hogy
járt Hetyei uram_ czímű, mely Kisfaludy K. és Fáy komikai beszélyeire
emlékeztet, csakhogy ezeknél kevésbbé sikerült.
Úgy látszik, hogy Dóczi csak azért gyűjtötte össze e különböző időben és
sebtiben írt beszélyeit és vázlatait, hogy mintegy kíséretül