Birálatok, 1861-1903 - 02

iránti erős érzéke sokat fölszed, mindent megtart, de phantasiája kissé
hajlandó octroyálni, még mythologiai adatokat is. Újabb meséi már inkább
mentek e hibáktól s úgy látszik, hogy egyik legkitünőbb mesegyűjtőnkké
fog válni. Minden esetre irodalmunk ez ágának új lendületet adott s
meséinket eddig nem ismert vagy mellőzött sajátosságában igyekezett
feltüntetni. Arany László meséiben szintén haladás van, a mennyiben az
elbeszélésben felülmulja elődeit s ez a mi gyűjteményét leginkább
kitünteti. Nem mondhatni ugyan, hogy elbeszélésében minden báj egyesül,
mi a magyar népmesék sajátsága, de sok van meg belőlök, több, mint a
mennyit eddig gyűjteményeinkben találhatni. Úgy látszik, hogy mint
nagyon fiatal ember, ki gyermekből csak most serdült ifjúvá, emlékezete
élénk, kedélye friss, phantasiája naiv s így könnyebben visszaadhatta az
általa ismert meséket, mint azok, kik mindebből már sokat vesztettek s
inkább csak a reflexio segélyével igyekeznek magokat bele tenni a
mesevilág naivitásába. Nem irva még eddig semminemű irodalmi művet, most
is csak emlékeit akarva elbeszélni, és úgy a hogy hallotta vagy máskor
elbeszélni szokta, önkénytelen a hűség és közvetlenség bélyegét kellett
nyomnia gyűjteményére. E mellett nyelve, hogy úgy szóljunk, népmeseileg
legmagyarabb. Erdélyinél gyakran megüti az ember fülét egy-egy irodalmi
reminiscentia. Nem egyszer fordulnak elő ilyesmik: _eldobatott_ a
vakaró; százszor is elmondta _azon_ szavakat; _követelte_ a bárányt;
minden alattvalójától _tiszteltetik_ és _becsültetik_ stb. Merényinél is
eleget találhatni, a mi sem eléggé népi, sem magyaros, például: _légi_
úton, alig hangzott el a _parancs_ utolsó igéje; csúfos halállali
kimultát; az embercsontok már _gyakoriabbak_ lettek stb. Arany Lászlónál
ilyest nagyon keveset találunk, azok sem annyira irodalmi
reminiscentiák, mint inkább nem jól talált kifejezések; például:
_süttette_ hasát a _nappal_. Aztán sehol sincs meg nála a népi
sajátságok vadászása, a mi ilyes van, az önkénytelen jött és sehol sem
kirivó. Erdélyinél a sajátosság kevés, Merényinél igen sok, annyira,
hogy affectál vele. Arany László se nem keresi, se nem halmozza, hanem
mindig megtalálja s épen csak úgy mondja el, mintha semmi érdekest nem
akarna mondani. Az előadásban némi nyujtást találunk ugyan, de nem
annyit, mint Merényiben. Erdélyinél a mesék nagy részt meglehetős
szárazon vannak előadva, a színezés kevés, Merényiben igen sok, Arany
Lászlónál épen annyi, a mennyi kell. Alkalmasint öntudatlansága őrizte
meg e hibáktól, melyekbe könnyen bele esnek a legtudományosabb
készültségű mesegyűjtők is s annál inkább, mennél több költői tehetségök
van. Fog-e Arany László e becses tulajdonsága az évekkel együtt
öregbedni? Kételkedünk benne. De szerencsés körülmények közt könnyen
megeshetik, hogy a mesevilág több oldalú és tudományos ismerete
megtarthatja, sőt erősbítheti mind elbeszélő tehetségét, mind sajátságos
előadását. Legalább van példa reá, bár fölötte ritkán.
A mi a gyűjtemény anyagát illeti, nem mondhatjuk épen gazdagnak. A Gaal,
Erdélyi és Merényi gyűjteményei valamivel gazdagabbak. E gyűjtemény
néhány meséjének magunk is jobb variansait ismerjük a nép ajkáról.
Ilyenek: «A vak király.» «A veres tehén.» «Őzike.» «Fehér ló fia.» De
vannak benne igen jók s köztük olyan is, melyet hívebben ad, mint az
eddigi gyűjtők. Például a «Kis ködmön» itt sokkal jobb, mint Jókainál.
Ott a menyasszonyt a lakodalmas asztaltól költik fel s küldik borért a
pinczébe, mi ellenkezik a népi szokással, itt az atya akkor küldi
leányát a pinczébe, mikor a kérők jönnek, részint hogy eltávolítsa,
részint hogy megemberelje a kérőket, mi sokkal természetesb s a nép is
úgy beszéli. Van egynehány olyan mese is, melyek nem tartoznak
legeredetibbjeink közé. A «Dongó és Mohácsi» czíműben egypár részlet
hasonlít Grimm «Doctor Allwissend»-jéhez, a «Kakaska és jérczike» pedig
majdnem egészen az, mi Grimmnél «Von dem Tode des Hühnchens» stb. De
gazdag e gyűjtemény oly mesékben, melyeket eddigi gyűjtőink nem igen
méltattak figyelemre. Értem a dajka- és állatmeséket. Ezekben az előadás
bája is felülmulja a többieket, oly vonzó, naiv és egyszerű. Bátran
kimondhatni, hogy Grimm gyűjteményének e nembeli meséivel szerencsésen
versenyzenek. Egy párt közülök ide igtatunk, úgy hiszszük, meg fogják
köszönni olvasóink.
Az egyik, melynek czíme «A kóró és kis madár», itt következik:
«Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis madár. Ez a kis
madár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra:
– Kis kóró, ringass engemet!
– Nem ringatom biz én senki kis madarát.
A kis madár megharagudott, elrepült onnan. A mint ment-mendegélt, talált
egy kecskét:
– Kecske, rágd el a kórót!
Kecske nem ment kóró ragni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy farkast.
– Farkas! edd meg a kecskét!
Farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró még se’
ringatta a kis madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy falut.
– Falu kergesd el a farkast.
Falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem
ment kóró rágni, a kóró még sem ringatta a kis madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy tüzet!
– Tűz! égesd meg a falut.
Tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment
kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró még se’ ringatta a kis
madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy vizet!
– Víz! oltsd el a tüzet!
Víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment
farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró
rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy bikát:
– Bika! idd fel a vizet!
Bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu
égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni,
kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy furkót:
– Furkó! üsd agyon a bikát.
Furkó nem ment bika ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet
oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas
nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’
ringatta a kis madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy férget:
– Féreg! fúrd ki a furkót!
Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bika ütni, bika nem ment
vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu
nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment
kóró rágni, a kóró még sem ringatta a kis madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy kakast:
Kakas! kapd fel a férget!
Szalad a kakas, kapja a férget, szalad a féreg, fúrja a furkót, szalad a
furkó, üti a bikát, szalad a bika, issza a vizet, szalad a víz, oltja a
tüzet, szalad a tűz, égeti a falut, szalad a falu, kergeti a farkast,
szalad a farkas, eszi a kecskét, szalad a kecske, rágja a kórót, a kóró
bezzeg ringatta a kis madarat.
Ha még akkor sem ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.»
A másik mese czíme: «A kis malacz és a farkasok.»
«Volt a világon egy kis malacz, annak volt egy kis háza egy rengeteg
erdő közepén. Egyszer a mint ebben a kis házban főzögetett magának, oda
megy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:
– Ereszsz be kedves kis malaczkám, nagyon hideg van ide kint, fázom.
– Nem eresztelek biz én, mert megeszel.
– Ereszd be hát legalább egyik hátulsó lábam.
A kis malacz beeresztette az egyik hátulsó lábát, hanem alattomban oda
tett egy nagy fazék vizet a tűzhöz.
Kicsi idő mulva megint megszólalt a farkas:
– Ugyan kedves kis malaczkám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.
A kis malacz beeresztette azt is, de a farkas azzal se érte be, hanem
egy kis idő mulva megint beszólott:
– Kedves kis malaczkám, ereszd be a két első lábam is:
A kis malacz beeresztette a két első lábát is, de a farkasnak a se’ volt
elég, megint megszólalt:
– Édes kedves kis malaczkám, ereszsz be már egészen, majd meglásd, egy
ujjal se nyulok hozzád.
Erre a kis malacz egy zsákot szépen oda tett a nyiláshoz, hogy a mint a
farkas jő háttal befelé, egyenesen abba menjen be, azzal beeresztette. A
farkas csakugyan a zsákba farolt be; a kis malacz se volt rest, hirtelen
bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet,
leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára. A
farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy
egy szál se maradt rajta; azután addig hányta-vetette magát, míg
utóljára kiódzott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen
segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tized magával, elkezdték
keresni a kis malaczot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan
meglátta a fa tetején; oda mentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy
mitévők legyenek, mi módon fogják meg a kis malaczot, mert egyik se’
tudott a fára fölmászni. Nemsokára aztán arra határozták, hogy egymás
hátára állanak mindnyájan, mint a lédeczi birákok, úgy aztán a legfelső
majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára felmászni; a kopasz maradt
legalól, mert félt feljebb menni, így hát a többi mind az ő hátán volt.
Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott, hogy elérjék a
kis malaczot; az az egy is elkezdett már mászni felfelé, akkor a kis
malacz hirtelen elkiáltotta magát: «Forró vizet a kopasznak!» A kopasz
megijedt, kiugrott a többi alól, a sok farkas mind lepotyogott, kinek
lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy soh’se
látták többet.
A kis malacz szépen leszállott a fáról, haza ment, többet felé se mertek
menni a háza tájékának se a farkasok.»
A gyűjtemény nehány találós és csali mesével végződik. Ez utóbbiak oly
mesék, midőn a mesemondó tulajdonkép nem mond mesét, hanem csak elkezd
valamit s a nagy kezdettől sokat váró és kiváncsivá lett gyermeket
hirtelen egy tréfás fordulattal csalja meg, melyből semmi sem
következik. Nem tudjuk, hogy a _csali_ nevet a néptől vette-e a gyűjtő,
vagy csak maga nevezte el így az ily fajta mesét. Minden esetre jó
elnevezés és megtarthatjuk. A gyűjtemény találós meséi szintén kitünők.
A gyűjtő híven megtartotta eredeti formájokat, a szavak és mondatok
rythmusos berendezését, a hangutánzást, alliteratiót, melyek mind
találós meséinket, mind közmondásainkat annyira jellemzik. Valóban erre
eddig kevés figyelem volt fordítva. Még az Erdélyi közmondásaiban is
találunk olyakat, melyek ki vannak vetkőztetve eredeti alakjokból,
Merényi pedig a találós meséket nyujtogatja toldozva-foldozva.
Kellemes benyomások közt olvastuk végig a gyűjteményt, s csak azt
sajnáltuk, hogy miért nem legalább is két kötet. Különösen örvendünk,
hogy a népi hagyományok iránt újra fölébredt az érdek s gyűjtőink száma
naponként szaporodik. Talán már a kritika is hozzá foghatna meséink
szorosan tudományos vizsgálatához. Azonban ide még több készlet kellene
s egypár oly gyűjtő is, kik nagy gondot fordítanak a variansokra, tudják
belőlök pótolni a már ismertek hézagait, könnyen megismerik az eredeti
idomot, több összeragadt mesét képesek erőltetés nélkül elválasztani, a
romlottakat valamennyire visszaállíthatják s gyűjteményöket ide
vonatkozó jegyzetekkel kisérik. Ily gyűjtőnk eddigelő még egyetlen egy
sincs.


ÚJ MAGYAR IRODALOMTÖRTÉNET.[4]
Irodalmunk történelme terén mintegy tiz-tizenöt év óta meglehetős élénk
mozgalmat tapasztalhatni. Már nemcsak életrajzok, tanulmányok jelennek
meg, hanem egész rendszeres munkák is, melyek a legrégibb időktől egész
a legújabbig tárgyalják irodalmunkat. Azonban meg kell vallani, hogy e
mozgalomnak inkább csak zaja van. Toldy munkáit kivéve még csak valami
figyelemre méltó sem jelent meg e téren. Leginkább kézi könyveket
veszünk, rossz kézi könyveket, melyek alig egyebek, mint Toldy munkáinak
szerencsétlen kivonatai, még szerencsétlenebb toldalékok kiséretében.
Ferenczy, Lonkay és Környei munkái gyarló compilatiók. A Lóskayét még
nem olvastuk; a mi a Jámbor Pálét illeti, ez valódi botrány, melyet
bajos szó nélkül hagyni. Jámbor nemcsak a költői, hanem a politikai
pályán is némi sikert vívott ki; irodalomtörténetéből számos mutatványt
közöltek a lapok, legtöbbet épen legtekintélyesebb politikai lapunk.
Mindez fontosságra emeli e munkát; ily körülmények közt hallgatni róla
csaknem annyi volna, mint helyeselni, mi valóban kétségbeejhetné
mindazokat, kik hisznek irodalomtörténelmünk jövőjében.
Szerző tulajdonkép nem tudta, mit akar írni. Előszavában egy helyt ezt
mondja: «Fáradságunkat leginkább megjutalmazná, ha munkánk a felsőbb
osztályokban tankönyvül szolgálna.» Tehát iskolai kézi könyvet akart
írni. De minő iskolai kézi-könyv ez, melyben nem hogy módszer, hanem még
rendszer sincs, mely a történelmi adatokat kipkedve-kapkodva, felemáson,
szerves kapcsolat nélkül adja elő, zavaros fogalmakat, sőt absurdumokat
tanít s mindezt bizonyos öntetsző szónoki dagálylyal? A könyvet némi
előleges ismeretek nyitják meg. Egyetlen szakaszocska is évekre
megzavarhatja a tanuló fejét. Szerző nem az irodalom, hanem az
irodalomtörténet fogalmán kezdi magyarázatát s csak később száll az
irodalméra. Egy csoport flosculust szór jobbról-balra, Kunosst és
Munkácsit, mint az irodalom martyrait emlegeti, s a többek közt ekkép
emeli ki az irodalom történelmének becsét: «Haszna az irodalom
történetének továbbá az, hogy megmutatja, mikép lett a mondából legenda,
legendából egyházi ének, mikép lett a versből dal, a dalból éposz stb.»
A ki így ír, nem lehet fogalma sem irodalomról, sem történelméről. Hát
még mi furcsa következtetéseket húz ki mindebből! «Azért – mond végül –
minden könyv becses, mely az irodalom történetét rendszeresen
tárgyalja.» Tehát a rossz könyvek is becsesek, ha az irodalom
történelmét tárgyalják. Valóban e könyvnek nagy szüksége van ez
állításra. E szakaszt közvetlen a költői nyelv fejtegetése követi. «És
ég! mily különbség van a prózai és költői nyelv között – kiált föl
pathoszszal – amaz a szótárból szedi a szavakat, míg emennek szótára a
lélek, amaz szükséget fejez ki, emez gondolatokat és képeket.» Tehát a
költőn kívül minden ember kezében szótárral beszél, tehát a költőn kívül
senki sem fejez ki gondolatot. E furcsa különböztetést furcsábbnál
furcsább példák világosítják. Például: «A föld fűves, ez prózai nyelv, a
föld virággal van tele, prózai nyelv, a föld virágos, szintén nem üti
meg a mértéket akkor, midőn a tavasz pompáját akarjuk kifejezni;
ellenben a föld virányos, ez költői kifejezés, mert a tavasz szépségeit
egy élő képben állítja elő.» Még csak nem is sejthetni miért nevezi
szerző a «virányos földet» képnek, midőn az oly kevéssé kép, mint akár a
«fűves», akár a «virágos föld». Hasonlókép magyarázza a költészetet is,
melyet a magasb gondolatok versbe foglalásának nevez s tárgyáúl csak a
fenségest ismeri el. E szerint egy kitünő philosoph könyve versbe
foglalva már költői mű, e szerint a kellemesnek nincs helye a költészet
birodalmában. Még furcsább a nyelvrokonság fejtegetése. Szerző szerint a
nyelvrokonságot nem a nyelvrendszer hasonlósága bizonyítja, hanem «az
egyforma nevek értelmének hasonlatossága». Igy aztán nyelvünk a világ
minden nyelvével rokon, mert először vannak kölcsönzött szavaink, mert
másodszor a közös eredeti nyelvből, mint forrásból, a magyar is épen úgy
merített, mint akármely más nyelv. Az is eredeti, a hogy a mesék és
mondák közötti különbséget magyarázza. «Mesék-e a mondák kizárólagosan?
Ha mesék volnának, akkor elmosódtak volna régen a nép ajkain, nem mentek
volna át kegyeletesen törzsökről törzsökre, mint ősi hagyomány, akkor
majd így, majd amúgy, majd bővebben, majd szűkebben, most e, majd ama
szereplőkkel jelentek volna meg stb.» A népmesék e sajátságát a szerzőn
kívül még senki se födözte fel. Ime mindjárt a könyv elején egy ívről
nem is ígen válogatva mennyi furcsa eredetiséget lehet összeszedni.
Képzelhetni, mennyi van még két egész kötetben.
Jámbor nem fogadja el a már megállapított korszakokat irodalmunk
történelmében, de újakat sem tesz helyökbe. «A történet folyamát –
úgymond – nem korokra, mint szokás, hanem századokra osztók fel, mert
könnyebbnek hiszszük így mind párhuzamot vonni a különböző századok írói
közt, mind a fokozatos emelkedést vagy hanyatlást kijelölni.» E
nyilatkozat mutatja, hogy a szerző a történelmet mint krónikát fogja fel
és épen oly kevés érzéke van a történelem philosophiájához, mint
előadási módjához. Az emelkedést és hanyatlást neki az évek száma fejli
meg s nem az uralkodó eszmék története. Az írókat rendbe állítja mint
egy compania katonát s úgy tart fölöttük szemlét. Nem is igen tud róluk
valami jellemzőbbet mondani, mint azt, hogy melyik századból valók. A
korviszonyokba, a nevezetesb írók lényegébe annyira sem tud behatni,
mint a legfelületesb conversations-lexikon írói. Ama nevezetes
mozgalomról, melyet Kazinczy fölkeltett, nem tud egyebet mondani, mint
azt: «Mit tett a nyelvújító? Azt bizonyítja a «Mondolat», «Válasz a
mondolatra», «Élet és literatura», stb. sok szót fölelevenített, újakat
alkotott, az idegeneket kiküszöbölte, egy szóval megtanítá az irodalmat
merni, miért Somogyi Gedeon haragra lobbant, mint Geoffroi Talma ellen,
ki szintén újító volt a színvilágban. De Kazinczy ezért haladott
rendítlenül, daczára a mennyköveknek, melyek homlokára csak több
fénysugarat szórtak. Joga volt haladni, mert ma nyomán halad a nemzet.»
Révayról, mint nyelvészről csak annyit mond, hogy az ik-es ige ügyét
fontos okokkal eldöntette. A többi mind általános s gyermekes phrasis.
Például: «Mesteri keze alatt fennmaradt a nyelv, sőt megújult. Mert a
nyelvnek, mint a növénynek, örökké újulni, nőni és izmosodni kell. Olyan
az, mint a Phönix. Ki hinné, hogy a lepke könnyü szárnyaival valaha
földön mászó állatocska volt? Ezt lehet mondani a magyar nyelvről is… Ha
jellemezni akarjuk Révayt, nem tehetjük ezt jobban, mint ez egy szóval:
nyelvújító.» De ez még mind semmi ahoz képest, a mit itt-ott az európai
mozgalmaknak irodalmunkra tett hatásáról találunk e könyvben. «Ha a XVI.
század szellemei mozgalmait vizsgáljuk – mond egy helyt – három uralkodó
eszmét találunk ott, t. i. a hitújítást, az époszt és tragédiát.»
Szerzőnk így a hítújítást az éposz és tragédiával egy sorba téve
elmondja, hogy e hítújítás előállította nálunk Dévai Biró Mátyást, Tasso
és Camoens Ilosvait, Shakspeare «Balassa Menyhárt» ismeretlen szerzőjét.
Aztán felkiált egész diadallal: «Ime a három tényező, mi az irodalomban
új kort nyitott. Igaz, hogy a két utolsó, az eposz és tragédia nem
gyakorolt nálunk oly hatalmas befolyást, mint a többi Európában, de
elég, hogy az eszme megszületett, elég, hogy az eszme élt máshol, hogy
melegségét mi is érezzük.» Igy csoportosítja a mi jámbor szerzőnk az
eszméket és írókat! Igy mernek nálunk irodalomtörténetet írni! Vajha
szerzőnk legalább krónikás tudna lenni. De krónikásnak is csak olyan,
mint történelemírónak. Nem sokat ad a chronologiai rendre. Elég neki, ha
az ugyanegy században született írókat egymás mellé rakhatja. Egyébre
nem gondol. Balassa Bálintot, ki a XVI. század végén született, elébb
tárgyalja, mint Istvánfi Pált, ki már 1539-ben munkát adott ki, Tinódit
később mint Ilosvayt s így tovább. A XIX. század regényirodalma
előadását is Jókain kezdi s úgy megy visszafelé Józsikára. Nem sokat
gondol vele, ha jelesb íróink valamelyike kimarad is könyvéből, de azért
a kevésbbé jeleseket is beigtatja. Erdélyi Jánost még meg sem említi, se
mint költőt, se mint kritikust, hanem ezért Mindszentyről a világért sem
feledkeznék meg; méltányolja mint oly költőt, ki «legmélyebben kap bele
a szent húrokba, melyek sírnak néha újjai alatt». Széchenyi Istvánt se
mint írót, se mint szónokot nem találjuk e könyvben, de találunk
helyette mint nagy tudóst és kitünő szónokot oly különben tiszteletre
méltó férfiút, ki maga sem igényli ama kitüntetést. Politikai
szónokainkat, ha nem voltak egyszersmind költők, egészen mellőzi, de
tele marokkal szórja a koszorút Szabó Imrének, kinek egyházi beszédeit
korszerűeknek és classikusoknak nevezi. Az életrajzi adatokban és néha
épen a legfontosbakat mellőzi s a kevésbbé fontosakat jegyzi föl.
Könyvészeti ismeretei hiányosak vagy olykor épen hibásak. Az «Élet és
Literaturát» úgy említi, mint oly folyóiratot, melynek Kazinczy volt
éltető lelke, s mely leginkább bizonyítja reformatori munkásságát.
Szalárdi krónikájáról azt mondja, hogy az «Új magyar muzeum» harmadik
folyamában jelent meg. Aranyt a Kisfaludy-társaság titoknokának nevezi,
stb.
Ily könyvet szánt szerzőnk az iskolai fensőbb osztályok számára kézi
könyvül. Inkább ne tanulják a magyar irodalom történelmét ifjaink,
mintsem ily könyvből tanuljanak. Azonban ha jól megolvassuk az előszót,
szerzőnk nem iskolai kézi könyvet akart írni; őt magasb becsvágy
vezette. Az az óhajtása, hogy vajha könyve tankönyvül szolgálna, csak
mellékes e fennhéjázó nyilatkozatához képest: «Igaz, hogy már több derék
munkát birunk e téren, de kritikai történetet még nem és szerző
különösen ezt tüzte ki magának czélul.» Hogy mit ért a szerző az
irodalom kritikai története alatt, nem tudjuk, de hogy a kritikáról még
fogalma sincs, bátran erősíthetjük. A ki Környeit, Ferenczyt és Józsika
őstörténelmét történelmi forrásoknak nevezi, a ki azt hiszi, hogy Hadur,
mint a magyarok istenének neve, akár a hagyományban, akár a
történelemben előfordul; a ki Erdélyben a római útak, vízvezetések és
mozaikok maradványait a húnok művészetének és iparának tulajdonítja, az
még csak ne is merjen szólni a történelmi kritikáról. De talán a szerző
ereje a nyelvészeti vagy æsthetikai kritikában nyilatkozik? Fájdalom itt
is hasonló, sőt még botrányosabb tévedésekkel találkozunk. Szerzőnk
gúnyolódik azokkal, kik a «Halotti beszédet» nyelvészeti szempontból
vizsgálják. «Sokat írnak és írtak nyelvészeink – úgymond – ez irodalmi
maradvány helyesírásáról, ősi betűiről (?), eredeti írmodoráról; minket
nem annyira a külső vagyis a betűk, hanem a szellem érdekel. Nem az a
kérdés, mikép írtak íróink, hanem mit írtak íróink? Ha érczszobrok
talapján ezer sírirat mind arany betűkkel is maradt reánk, semmi haszna
benne az irodalomnak, ha üres gondolatok halványodnak az arany betük
mellett.» Azért mit sem ád a halotti beszéd nyelvészeti érdekére, hanem
agyba-főbe dicséri mint szónoki művet. A par excellence kritikai
irodalomtörténetíró mellőzi legnevezetesb íróink nyelvészeti
vizsgálódásait; se nem ismerteti, se nem birálja; elég ha oda veti:
«Különben Ferenczy következő kulcsot használt a halotti beszéd helyes
olvasására.» Igy vagy még így sem tárgyalja szerzőnk irodalmunk
történetét nyelvészeti szempontból. Hamar kész az egészszel. Azt tudja
legjobban, hogy mi az ik-es ige, mit sokszor föl is említ. A melyik
régibb író ezt szabályosan használja, nagyon megdicséri, a melyik vét
ellene, annak elitéli nyelvét. Pázmány stylusa legnagyobb érdemét is az
ik-es ige helyes használatában helyezi s még abban, hogy feltámasztotta
a határozott és határozatlan ige külön hajtogatását. Hogy ez utóbbi
állítását miből és mi módon okoskodta ki, a jó Isten tudja, de úgy
hiszszük, eléggé mutatja, hogy mit ért szerzőnk az irodalom kritikai
története alatt.
Aesthetikai kritikái sem sokat különböznek a nyelvészetiektől.
Tulajdonkép egyetlen írót se jellemez, csak beszél czifrábbnál czifrább
dolgokat s a mit az egyikről mond, a másikról ís majd mind el lehet
mondani. A könyv jó részét idézetek foglalják el a jelesb költők
műveiből, melyeket sajátságos felkiáltásokkal kisér. De mind ez
türhetőbb fejtegetéseinél, melyek valóságos carricaturák. Halljuk csak
mit mond Garayról: «Vannak, kik Garayt nem tartják fölkent költőnek, én
ezeknek e négy sorral felelek:
Harmincz nemes Budára tart,
Szabad halálra kész,
Harmincz nemes bajtárs előtt
Kont a kemény vitéz.
Lehet-e az, hogy ily sorok, hol minden szó tűz és erő, ihletlen kebelben
teremjenek? Vagy ezzel:
Sem Hédervári Kont
vagy ezzel:
Vélnéd egy erdő rengeti
Hatalmas üstökét.
vagy ezzel:
S a néma légbe nem vegyül
Csak legkisebbke jaj.
vagy végre ezzel:
Igy áll az ős erdők dísze,
Az óriási cser.
Ha ezek nem költői szépségek, akkor semmi sem szép a világon.» Igy
fejteget szerzőnk, oly sorokkal bizonyítgatja Garay nagyságát, melyek
magokban semmit sem érnek, s melyeket akárki megírhat. Néha mélyebben is
beleereszkedik a költemények bonczolatába, keresi az alapeszmét s
történetesen csaknem majd mindig a költemények végén találja meg. «Mi
teheti széppé – úgymond – Petőfi Rózsavölgyi halálára írt költeményét?
Az alapeszme, mely nem más, mint a koldusbot.» (E szó épen a vers végén
van.) Bajza Apotheosisát «szabatos és virágos nyelve» mellett is azért
nem méltányolhatja, mert nem látja elég világosan az alapeszmét, melynek
a költemény végén kellene lenni. «Mi itt az alapeszme? – kérdi. – Hát a
jövőben? Ha az, úgy e szavaknál kell végződnie: áll a villámos ég.» Ily
hamar készen van irodalmunk első kritikai történetírója mindennel.
Általában nem untatja olvasóit. Jelszava: «breviter et confuse». «Mi a
dráma? – kérdi egy szakasz elején – megmondja Hebbel a Nibelungenben:
Már nem birom oly súlyos a teher,
Vedd Detre úr magadra koronám,
S vidd a világot hátadon tovább
Ama keresztfán függőnek nevében.
Az ily jellemső sorok fölérnek egy felvonással, főleg ha cselekvény
nincs bennök.» Ezzel aztán meg van magyarázva, mi a dráma.
Azzal sem igen lehet vádolni szerzőnket, hogy szigorú vagy épen epés
kritikus. «Galamb szíve van és epéje nincs.» Dicsér mindenkit, Kisfaludy
Károlyt épen Shakespearehoz hasonlítja. Nehányat idéz Emerson
Shakespeareről írt essayjéből, melyet magyar fordítójának, Jancsónak,
tulajdonít s így kiált föl: «E rajzot Kisfaludyra is bátran
alkalmazhatjuk, mert ő – nem hiába festő vala ifjú korában – éles
szemeivel meglátta az embert en gros és en detail, meglátta a lelket
minden rétegében és úgy festette le az urat, a cselédet, a nagyasszonyt,
a társalgónőt, a huszárt, a hőst, a mint vannak.» Csak két pontban fejt
ki nagyobb szigort, egyik a «mérték» a másik Petőfi. Fogalma se levén a
magyar rythmusról, legrégibb költőinknél is trochæus és jámbus lábakat
keres s az újabb költők magyar mértékü verseit a nyugat-európai schemák
szerint itéli meg. A rím dolgában már engedékenyebb. «A magyar nyelv –
úgymond – a mily alkalmas a mértékre, ellenben ép oly pártütő a rím
ellen; mi megelégedhetünk, ha az utolsó két szótag csak rokon hangzású,
tökéletesen csengő rímek csak búcsuztatóban fordulnak elő, például: jó
fiam Absolon, ki laksz Apostogon. Tehát «Absolon» és «Apostogon»
tökéletes jó rímek. Petőfi iránt már sokkal szigorúbb. Illő is, hogy a
ki Kisfaludy Károlyt Shakespearenak nevezte, Petőfi iránt szigorú
legyen. Népdalait kevésre becsüli, nagyobbnak tartja az elbeszélésben,
«Megy a juhász szamáron» kezdetű románczát pedig épen tönkre akarja
tenni. «Ki a magyar nép jellemét ismeri – úgymond – ki azt gondosan
tanulmányozza, lehetlen, hogy ne érezze velem együtt, mikép a kedvesét
gyászoló juhász nem töltheti bosszúját a szegény állaton, mely ura
fájdalmát szeméből megérté. Ha a nép fia gyászol: némán ballag, senkit
sem bánt, legfeljebb süvegét emeli meg az előtt, kivel találkozik vagy
némán elfordul, vagy inge ujjával törli ki könnyeit. Ilyen a magyar nép
fájdalma.» Ime mily bölcsen fogja fel szerzőnk e költeményt. Szerencsére
Petőfi tisztelői azzal vigasztalhatják magokat, hogy szerzőnk némely
megrovása valódi magasztalás: «Semmi iskola hívője nem volt» – mond róla
megrovólag. Nem bizony, hanem a helyett tudott költészetünknek új irányt
adni, új iskolát teremteni.
De nem folytatjuk tovább. E folyóirat hasábjait becsesb dolgokkal is
betölthetni, mint ily munka hosszas ismertetésével. Szerzőnk sem iskolai
kézi könyvet, sem kritikai történelmet nem írt. Ha ugyan akart valamit
írni, költészetünk történelmét akarta jellemrajzokban, némi tetszetős
formában. Talán franczia példányok lebegtek előtte, melyeket tökéletesen
félre értett. Azt hitte, hogy a phrasis a tudomány művészi formája s a
tudományt minden fáradság nélkül is lehet szerezni. Nem hozzuk kétségbe
Jámbor költői tehetségét, egy pár csinos verset is olvastunk tőle, de