Birálatok, 1861-1903 - 11

Dantéval és Goethével akar versenyezni, a százados műveket
mindennaposokká szeretné átvarázsolni, szűk látkörrel s kevés erővel a
legnagyobb conceptiókat vadásza s a mi egy-egy élet eredménye szokott
lenni, azt egy pár hét alatt, húsz-huszonöt éves korban hiszi létre
hozni. Ide járul még egy másik irány, a mely eddig inkább lyránkban volt
itt-ott honos, de most erőt vesz elbeszélőinken is: a hóbortosság
bizonyos cultusa, a mely arra készti a költőt, hogy lehetetlen erényeket
és bűnöket rajzoljon s a szenvedélyeket eltorzulásukban mutassa fel.
Koroda mind két iránynak a legtúlzóbb képviselője. A _Túlvilág
komédiája_[28] czímű művel lépett föl, a melynek se czímét, se
alapeszméjét nem érthetni. Drámai formában van írva, de nincs semmi nemű
cselekvénye, fejlődése. A személyek összebeszélnek egy csoport
badarságot, ennyi az egész. Ha valamit mégis kivehetni belőle, az nem
egyéb, mint az, hogy a keresztény isten a legdicsekvőbb, legkegyetlenebb
és legléhább lény a világon; a derék emberek és a lángelmék Homéren
kezdve Dantéig mind a pokolban szenvednek, a gazemberek pedig, ha
lemorzsolták olvasójokat, a mennyországot élvezik. Nem kevés
csodálkozásunkra a mű végén megjelen a Krisztus is, elsorolja a maga
kitünő érdemeit s a végítélet napján vigaszt igér a világnak.
De ha Koroda komédiájában az istent hitvány embernek rajzolta, mintegy
kárpótlásúl költői beszélyeiben az embereket rajzolja most angyaloknak,
majd ördögöknek, de folyvást őrülteknek. Az _Igazok_ _jutalmá_nak hőse
egy pap, a ki mindenkivel jót tesz, a világ legjobb embere, de a kit
épen egy jó tette miatt elrágalmaznak. Könnyen kitisztíthatná magát a
rágalmakból, de nem teszi. Anyja elhagyja, jó emberei elfordulnak tőle:
nincs mit ennie, egyik hallgatójához fordúl, de ez még egy falat
kenyeret sem ad neki; a szomszédfaluba megy egyik paptársához, ott épen
lakoma van, de őt le nem ültetik, a konyhába útasítják, így nem akar
enni, kifekszik a hóra s ott meghal. A _Démon_ban egy nő, Adél, szíve
ellenére férjhez megy egy gazdag emberhez, hogy szülőit a nyomortól
megmentse. Azon kezdi a házas életet, hogy férjét a legdurvábban szidja,
sőt midőn gyermeke születik, ezt is csak félig szereti, félig pedig
gyülöli. A férj megúnja a dolgot s egy más asszonynak kezd udvarolni s
találkozást is nyer tőle, de ennek mostoha leánya besúgja ezt Adélnek, a
ki meglepi őket. A férj neje lábához borul, örvend, hogy félti; Adél
otthon tetteti is mintha szeretné férjét, de aztán kikaczagja. Így
telnek évek, gyermekök nőni kezd; a nő, hogy boszantsa férjét, a gyermek
nevelőjével kaczérkodik, sőt férje szeme láttára nyakába borul. A férj
erre kést ragad, át akarja döfni Adélt, de a fiút döfi át, a ki anyjára
borúlt. A férj kétségbeesésében megőrül, a nő pedig megátkozva az
istent, vízbe ugrik. A _Világok alkotójá_ban Alice alig várja férje, a
tábornagy, elutazását, hogy költő kedvese nyakába borúlhasson s
elszökjék vele, de meglepi két grófnő látogatója. Alice ezért nem jő
zavarba, bemutatja kedvesét s csak azt bánja, hogy nem szökhetett el,
pedig úgy látszik, hogy ebben a két hölgy nem akadályozta volna, vagy
eltávoztok után kényelmesen végrehajtható lett volna szándéka. Hogy hogy
nem, Alice nem szökött el, megvárta férjét. Nagy estély van nálok. A
társaság Alice viszonyáról beszél, ezt a férj is meghallja és nejének
szemrehányást tesz. De ez válópert emleget, a belépő költőt megcsókolja
s bemutatja mint jövendőbelijét. A költő összetűz a tábornagygyal;
párbajt vívnak, ott az estélyen. A költő elesik, a nő kardjába dől és
meghal, a költő pedig feltámad, mert sebe nem volt halálos s könnyen
kiheverte a bajt. Az _Arthur_ czímű költői beszélynek Arthur a hőse, egy
elvetemedett kéjencz, a ki halálos ágyán gúnyolja nagybátyját, a kitől
tömérdeket örököl; aztán orgiákat csap korhely pajtásaival, szórja a
pénzt, de egy leányt megszeretvén, a ki őt nem szereti, megcsappan a
kedve. Orgiáin nem ízlik a bor, egy szép fiatal leányt drága pénzen
megvesz, egy szép özvegyet elcsábít férje koporsója mellől. De mindez
nem enyhíti s végre a szerző szerint szerelmi bánatjában, szerintünk
pedig a korhelység következtében, megőrül.
Íme a tárgyak. Hát még minő a tárgyalás. Minő magán és párbeszédeket
hallunk. Azt hiszi az ember, hogy az őrültek házában van. Vajon ez a
hatás volna-e a költészet czélja? Koroda Pál, úgy látszik, ily
meggyőződésben van.


PULSZKY FERENCZ ÉS A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA.[29]
Tisztelt Szerkesztő Úr! Sziveskedjék alább következő soraimat becses
lapjába fölvenni.
Pulszky Ferencz a Pesti Napló decz. 22-iki számában ezt írja: «Kossuth,
Magyarország leghatalmasabb prózaírója, kinek szava föllelkesíté az
egész nemzetet, s az angolok és amerikaiak bámulatát kiérdemelte, nem
tagja az akadémiának; épen úgy, mint a nemzet legnagyobb költője,
Petőfi, szintén nem volt tagja az akadémiának; gróf Dessewffy Aurél sem
volt az, a lángész nem illik be az akadémia középszerűségébe.»
Pulszky egyik jellemvonása, hogy igen bízik emlékezetében, restel utána
járni egynek s másnak s így nem mindig pontos, a midőn a közelmúlt
irodalmi és politikai eseményeiről ír. Most is csak az akadémiai
almanachba kellett volna bele tekintenie, hogy meggyőződjék Dessewffy
Aurél akadémiai tagságáról. Ott áll neve az akadémia halottjai között,
sőt arczképe is fel van függesztve az akadémia másodelnöki szobájában s
némely bizottsági ülésben Pulszky épen ez arczkép alatt szokott ülni.
Abban igaza van, hogy Kossuth és Petőfi nem voltak tagjai az
akademiának, de ő, a ki már a negyvenes években mind a politikai, mind
az irodalmi téren szerepelt, jobban tudhatná, mint mi, hogy Kossuth,
midőn választása szóba jött, oly nyilatkozatot tett, a mi egyértelmű
volt a visszautasítással s így mult el megválasztása. Petőfiről
mindnyájan tudjuk, hogy elvűl tűzte ki az akademiai tagság el nem
fogadását, sőt hirdette is. De hogy az akadémia méltányosságáról máskép
gondolkozott, mint Pulszky, bizonyítja az, hogy Arany Jánosnak 1847-ben,
összes költeményei kiadása után, a következőkép nyilatkozott: «a jövő
akademiai nagyjutalom az enyém és senki másé.» Valóban az övé is lett. A
forradalom után, mihelyt az akadémia naggyűlést tarthatott és jutalmakat
oszthatott ki, 1858-ban a Petőfi költeményeinek itélte az egyik
benmaradt nagy jutalmat. De ha mind Kossuthot, mind Petőfit
nyilatkozataik ellenére is meg kellett volna választania az akademiának
és mulasztást követett el, akkor e részben az akademia most élő tagjai
közűl, mint egyik legidősebbet, leginkább Pulszkyt illeti a felelősség.
Miért nem ajánlotta a negyvenes években Kossuthot és Petőfit akadémiai
tagoknak, miért nem Kossuthot a hetvenes években, hisz Pulszky előkelő
tagja, osztályelnöke az akadémiának s az akadémiai középszerűségek egyik
legkiválóbbika?
Nem akarok annak vitatásába belebocsátkozni: vajjon az akadémia tagjai
mind oly középszerű tehetségek-e, mint ahogy Pulszky hirdeti; de hogy
voltak és vannak köztök olyanok is, a kik a középszerűségen valamivel
fölűlemelkedtek, bizonyítja, hogy mást ne említsek, az a tény is, hogy
épen a «Pesti Napló»-nak, melyben Pulszky az akademiát becsmérli, sokkal
több politikai súlya volt, midőn az akademikus Deák, Kemény és Csengery
írták vezérczikkeit, mint most, a midőn nem akademikus lángeszek
vezetik.
Budapest, 1880 decz. 26.


MÉG EGYSZER KOSSUTH ÉS A PRAGMATICA SANCTIO.[30]
Kossuth a _Budapesti Szemle_ februári füzetének azon czikkét,[31] mely
az általa Deák ellen emelt vádakat igyekezett megczáfolni, egy Helfyhez
intézett levélben terjedelmes válaszra méltatja. A levél a szélső
baloldali lapokban jelent meg először s utánok kivonatosan vagy egész
terjedelmében közölték a többi lapok is; különösen a _Pesti Napló_
sietett azt egész terjedelmében és minden megjegyzés nélkül átvenni, az
a lap, mely egykor a Deák közlönye volt, most pedig a maga módja szerint
Kossuth izgatásainak hódol, bár olykor phariseus módon esküdözik, hogy ő
a Deák-párt hagyományait őrzi. Mihelyt Kossuth levele megjelent,
felszólítottuk a _Budapesti Szemle_ említett czikkének szerzőjét, hogy
válaszoljon Kossuth levelére; ő azonban úgy nyilatkozott, hogy a maga
részéről fölöslegesnek tart minden további vitát, kivált Salamon
felszólalása után, a ki a _Hon_ 78-ik számában Kossuth főállítását
tüzetes birálat alá vette; a kérdés különben is oly tiszta, Kossuth
vádja oly alaptalan, hogy csak a teljesen elfogult ember hiheti el, a ki
nem akar felvilágosodni. Mi más nézetben vagyunk, azt hisszük, hogy a
_Budapesti Szemle_ nem hagyhatja szó nélkül Kossuth levelét, részint
felszólalása igazolása végett, részint pedig a vádaskodás azon
sajátságos módja miatt, melyet Kossuth Deák ellen folytat. Ezért magunk
folytatjuk a vitát, bár nem örömest, de a szerkesztők szükség esetében
nem egyszer kénytelenek magok megirni azt, a mit mások sokkal jobban
megirhatnának.
Kossuth polemiáját legérthetőbben lehet jellemezni azzal, ha
guerilla-harczhoz hasonlítjuk. Kossuth csak támad, de vádjainak helyt
nem áll; a hol támadása ellenvetésbe ütközik, ott szó nélkül
visszavonul; előbbi positióit egymásután oda hagyja, de megújítja a
támadást más oldalon. Hadd tekintsünk végig a támadás egész vonalán.
Az Irataiban közzétett s állítólag 1867-ben kelt vádirat eszmefonala,
logikai rendje és leglényegesebb állításai a következők voltak:
A magyar országgyülés mostanában (1867) meg akarja vizsgálni, mi is az a
sokat emlegetett «Figaro.» A pragmatica sanctio nem egyéb, mint a
Habsburg-háznak 1713-ban önhatalmulag kibocsátott házi törvénye. Ennek,
mint házi törvénynek is, keletkezése gyanus; kétséges az is, vajon
1713-ban kelt-e vagy később. Gyanus azonban az 1723-ban hozott magyar
törvény is, mert annak nincs értelme. Az ellenben minden kétségen felül
van, hogy a pragmatica sanctio a magyar törvénykönyvben nincs benne.
Annak értéke Magyarországra nézve = 0. És mégis az 1867-iki országgyülés
egyenesen e magyar jogilag nem is létező pragmatica sanctio alapján
Magyarországot az államok sorából kitörülve, az egységes birodalom
alkatrészévé tette. A pragmatica sanctio becsempészése a magyar
államjogba valóságos államcsíny. E becsempészést nem lehet védeni azzal,
hogy Magyarországon, midőn pragmatica sanctioról szólanak, nem az
1713-iki házi törvényt értik alatta, hanem az 1723-ki magyar
törvényczikket. Még ha úgy volna is, megbocsáthatatlan hiba, bűnös
gondatlanság volna az absolut hatalom ilyen termékének nevét átruházni
egy magyar törvényre, mert a hol államjogokról van szó, nem szabad a
szavakkal könnyelműen játszani. De nem is igaz, hogy az 1867-iki
országgyülés a pragmatica sanctio alatt az 1723-iki magyar törvényt
értette. Ennél sokkal rosszabbat tett, azt fogta reá az 1723-iki
törvényre, hogy az a világosan contradistingvált pragmatica sanctiót
fogadta el; továbbá azt igtatta törvénybe, hogy Magyarország és ő
felsége többi országai között jogilag fönnálló kapcsolat létezik. Ezzel
Deák történeti falsumot követett el, a mit Deák 1861 május 13-iki
beszédéből egy idézettel könnyen ki lehet mutatni. És ez annak volt
következése, mert Deák bele hagyta magát abba a hálóba szédíttetni, hogy
közjogi alapul _azt a_ pragmatica sanctiót fogadta el, a mit egy osztrák
kényúr az ő absolut teljhatalmával decretált. Pedig ezt a pragmatica
sanctiót sohasem látta se Deák se az 1867-ik országgyülés egyik tagja
sem. Meri ezt mondani Kossuth, mert ő százezernyi kötetekre menő
könyvtárakat kutatott föl, hogy láthassa, de minden fáradsága hasztalan
volt; ő a pragmatica sanctiót nem látta soha és hitet tenne reá, hogy
nem látták azok sem, a kik azt a magyar államjogba befogadták.
Ezek voltak Kossuth vádjai. Hiven adtuk elő, lelkiismeretesen ügyelvén
mind a gondolatmenet, mind a kifejezések hűségére. Kossuth iratai
közkézen forognak, a kit érdekel, könnyen meggyőződhetik róla.
E vádakkal szemben a _Budapesti Szemle_ februári füzetében közlött
czáfolat a következőket bizonyította:
hogy a Habsburg-ház házi törvénye nem később keletkezett, mint 1713-ban;
hogy az 1723-iki magyar törvény azon szakaszának, a melynek Kossuth nem
leli meg értelmét, igen is van értelme;
hogy a pragmatica sanctio benne van a magyar törvénykönyvben, maga
Kossuth igtatta bele;
hogy az 1723-iki magyar törvénybe foglalt trónöröklési megállapodásokat,
e kétoldalú alapszerződést, pragmatica sanctiónak nevezték már a mult
század óta; úgy nevezte maga Kossuth is a legfontosabb alkalmak idején;
hogy e szerint a pragmatica sanctio nem 1867-ben csempésztetett be a
magyar államjogba; az 1723-iki törvényre nem akkor ruháztatott át ez
elnevezés;
hogy az az állítás, mintha az 1867-ki országgyülés nem az 1723-ki
törvényben foglalt határozatokat értené a pragmatica sanctio nevezet
alatt, hanem egy contradistingvált más valamit, magából az 1867: XII-ik
törvényczikkből megczáfolható;
hogy a Magyarország és ő felsége többi országai közt fönnálló kapcsolat
létezését törvénybe igtatta már az 1848-ki országgyülés; hirdette maga
Kossuth 1848-ban is, 1849-ben is; elismerték az 1859-ki mozgalmak
vezetői az ő legfontosabb memorandumokban; elismerte a
Ghyczy–Nyáry–Bónis-féle kisebbségi vélemény 1865-ben;
hogy tehát ennek hirdetése 1867-ben sem lehetett történelmi falsum,
annyival kevésbbé, mert Deáknak önmagával való ellenmondása
bebizonyítása végett idézett 1861-ki beszédét Kossuth nem híven idézte,
hanem oly szavakat hagyott ki abból, melyeknek kihagyása az egész mondat
értelmét megváltoztatja;
hogy Kossuth, ha a pragmatica sanctio keresésében százezernyi kötetekből
álló könyvtárakat végig kutatott is, de azon jelentékenyebb magyar
közjogi műveket, a melyek ezt a kérdést tüzetesen tárgyalják, czikke
irásakor nem vette figyelembe.
Ezek bizonyításával tisztázta a _Budapesti Szemle_ irója a kérdést.
Kossuth válaszirata szerint azonban mind e bizonyítékok az ő jegyzékének
tárgyára csak igen kis részben tartoznak s mindezek bebizonyításával a
Budapesti Szemle irója olyforma hiábavaló dolgot vitt végbe, a mit a
francziák úgy szoktak kifejezni, hogy» betöri a nyitott ajtót.» Mert
hiszen ő nem vonja kétségbe, hogy az 1723: I. és II. törvényczikkeket
régóta pragmatica sanctiónak hivják. Soha esze ágában sem volt ezért az
1867-iki kiegyezés létrehozóit tenni felelőssé. Jól tudja, hogy úgy
nevezte ő is, más is, úgy nevezte az 1790-ki országgyülés is, az 1858-ki
sajtótörvény is. Hanem hát «hibásan tette ő, hibásan Deák és hibásan
mindenki, a ki valaha hasonlót tőn.» Sőt Deák az 1867-iki XII.
törvényczikk fogalmazásakor sem czélzatosan, rosszakaratból használta az
itt annyira végzetes pragmatica sanctio szót; ember volt, tévedhetett,
nagyot is tévedett, de önzetlen indulattal, becsületes szándékkal
tévedett.
Íme, most már csak hiba a pragmatica sanctio használata, többé nem
«könnyelmű játék a magyar alkotmányról szóló szavakkal», nem
«megbocsáthatatlan» hiba, nem «bűnös gondatlanság.» Deák nem csempésző,
hamisító többé, csak együgyű ember, a ki nem tudja mit csinál, kontár
jogász, a ki kétoldalú államszerződést vitat s egyoldalú családi
törvényt igtat a magyar törvénykönyvbe, bárgyú államférfiú, a ki az
októberi diploma ellen egész erejével küzd, s midőn győz, elfogadja
kiinduló pontul.
Így védekezve, vagy épen nem is védekezve adja fel többi positióit is
Kossuth, támadása egész vonalán, s azok hosszú sorozatából csak azt az
egyet tartja még fönn, hogy az 1867: XII. t. cz. 1-ső §-a, midőn a
pragmatica sanctio nevét használja, nem az 1723. évi magyar törvények
megállapodásait érti alatta, hanem egy ezektől contradistingvált
valamit, a mi persze nem lehet egyéb, mint a Habsburgház házi törvénye.
Ez állításának védelme végett pedig mereven ragaszkodik amaz 1-ső §-nak
egyetlen egy szavához az _elfogadott_ szóhoz; a mi _elfogadott_, az nem
lehet _elfogadó_, mondja és ismétli többszörösen. Pedig hiába ismétli. A
szó egérfarkával ily súlyos vádat nem lehet fönntartani, a mit pedig még
ezen kívül mond, az nem törvénymagyarázat, hanem politikai nézet. De
halljuk magát Kossuthot:
«Állítottam és állítom, hogy az 1867-diki törvény nem a (hibásan
pragmatica sanctiónak nevezgetett) 1723-diki törvényt vette föl
kiindulási pontnak, hanem azt a pragmatica sanctiót, melyre az októberi
diploma utal s reá fogta, egyenesen reá fogta az 1723-diki törvényre,
hogy ezt a pragmatika sanctiót elfogadta. Erre tettem azt a megjegyzést,
hogy ez nem igaz; az 1723-diki törvényben szó sincs pragmatica
sanctióról, az _codicem domesticum ingressa non est_, az törvény az
örökös tartományoknak, de Magyarországnak semmi.
«És erre irtam, hogy az európaszerte pragmatica sanctio név alatt
ismeretes fejedelmi házi törvénynek a magyar államjogba ekként történt
becsempészésével sikerült a hatalomnak a Habsburg-házi családi politika
régi vezéreszméjét, a reáluniót, Magyarországon az 1723-diki törvény
ellenére keresztülvinni.
«Nem látok semmi okot felhozni, minélfogva e nézetemen változtathatnék.
Mert az értekezés irójának e nézetem ellen felhozott egész okoskodása
ennyiből áll: «Az 1867: XII. t. cz. 3-ik §-a azt mondja, hogy a
pragmatica sanctio azon föltételt is kikötötte, hogy Magyarország
közjogi és belkormányzati önállása sértetlenül fenntartassék; ez nem
vonatkozhatik az 1713-iki házi törvényre, nem arra, hanem az 1723-diki
törvényre vonatkozik; tehát az 1-ső §-ban is ezt kell a pragmatica
sanctio alatt érteni, mert oly törvénymagyarázó elvet nem ismerünk, mely
megengedné, hogy egyazon törvénynek egyazon kifejezése egyik szakaszban
egyféle, másik szakaszban másféle jelentéssel értelmeztessék.»
«Ennyiből áll a dolog érdemére tartozó egész okoskodás. Egy elméleti
inductio, és egyéb semmi. Ha az értekezés irója amolyan törvénymagyarázó
elvet nem ismer, én viszont olyat nem ismerek, mely megengedné, hogy az
elfogadott alatt az elfogadó értessék. Már pedig annak a fatalis XII.
törvényczikknek 1-ső §-ában a pragmatica sanctio tisztán és világosan
mint _elfogadott_, az 1723-diki törvény pedig tisztán és világosan mint
_elfogadó_ szerepel.
«Aztán engedje megjegyeznem, hogy ha valamely törvény egyes szavainak
értelme körül kétség forog fenn, azt nem kathedratikus elméletekkel,
melyeken a gyakorlati élet magát igen gyakran túlteszi, hanem a
kérdésben forgó törvény complexumának, horderejének, szellemének s
positiv határozatainak tekintetbe vételével lehet csak s kell
eloszlatni. No már kérdem én, az 1723-diki törvénynek felel-e meg az
1867-diki XII. t. cz.? Nem, mert ez realis uniot formuláz, azt pedig
1861-ben maga Deák Ferencz kétségbevonhatatlan világosságba helyezte,
hogy reálunionak sem az 1723-diki törvényben, sem általában a magyar
corpus jurisban semmi nyoma. Feltartja-e az 1867: XII. t. cz.
Magyarország azon közjogi önállását, melyre a harmadik §. hivatkozik?
Fájdalom, nem tartja fel; az egész XII. t. cz. oly pragmatica sanctio
nyomán jár, mely nem az 1723-diki törvény; oly közjogi állapotot
foganatosít, mely a personalis uniónak, tehát az 1723-diki törvénynek
megtagadása.»
A Budapesti Szemle irója épen azt tette, a mit Kossuth kiván, nem egyes
szókból indult ki, hanem a törvény complexumából, s abból igyekezett
kimagyarázni, hogy az 1867: XII. t. cz. a pragmatica sanctio neve alatt
nem a Habsburg-ház házi törvényét érti, hanem az 1723-iki törvényt, mert
ez s nem a házi törvény köti ki Magyarország közjogi és belkormányzati
önállásának sérthetetlenségét, melyre a XII. t. cz. 3. §-a hivatkozik.
Kossuth ezzel nem elégszik meg. Jól van, jelöljünk hát ki még több
pontot a XII. t. cz. complexumából.
A XII. törvényczikknek mindjárt bevezetése így szól: «Ő császári s
apostoli királyi felsége, miután többi országait és tartományait
alkotmányos jogokkal ruházta föl, legmagasb trónbeszédében, melylyel a
jelen országgyülést megnyitni méltóztatott: felszólítá az országgyülést,
hogy a pragmatica sanctiónak, mint különösen elismert jogalapnak
elveiből kiindulva, gondoskodjék oly módokról, melyeknél fogva mind
Magyarország és társországainak _a pragmatica sanctio által is
biztosított közjogi és belkormányzati önállósága_, mind a birodalom
biztosságának és együttmaradásának életföltételei sértetlenül
megóvassanak.» A házi törvény van-e itt értve, mely nem említi
Magyarország közjogi és belkormányzati önállóságát, vagy az 1723-iki,
mely mindezt világosan kiköti.
De menjünk tovább. Ugyancsak a bevezetés alább így szól: «Magyarország
főrendei és képviselői nem mulaszthaták el gondoskodni oly módokról, a
melyek lehetővé tegyék, hogy azon _alapszerződés_, a mely az 1723-ik évi
I., II. és III-ik t.-czikkek által a felséges uralkodóház és
Magyarország közt létrejött, a mely egyrészről a birodalmi kapcsolathoz
tartozó országok és tartományoknak az 1723: I. és II. t.-czikkek
értelmében együttes és elválaszthatatlan birtoklását, másrészről pedig
_Magyorországnak önálló törvényhozási és kormányzati függetlenségét
biztosította_, lényegében jövőre is sértetlenül fönntartassék.» Világos
ebből, hogy _alapszerződés_ és _pragmatica sanctio_ ugyanegy értelmüek
az 1867: XII. törvényben, s úgy hisszük, hogy ezt teljesen
bebizonyítottuk, ha még e törvénynek 2-ik §-ára hivatkozunk, mely így
kezdődik:»… ez _ünnepélyes alapszerződés_» s érti alatta a pragmatica
sanctiót, a mely szó épen az 1-ső §. végén fordul elő, s melyet a
második szakasz így megmagyaráz.
E szerint a magyar közjog (az 1848. és 1867-iki törvények) csak egy
ünnepélyes alapszerződést ért a pragmatica sanctio alatt, mely az
uralkodóház és Magyarország között 1723-ban országgyülési egyezkedések
(tractatus diætales) után létre jött, s a magyar corpus jurisba
beczikkelyeztetett. A XII. t. cz. 1-ső §-nak e kifejezésében «azon
kapcsolat, mely egyrészről a magyar korona országai, másrészről ő
felségének többi országai és tartományai között jogilag fönnáll, az
1723: I., II. és III. t.-czikkek által elfogadott pragmatica sanctión
alapszik», nincs tehát semmi olynemű contradistinctio, a minőt Kossuth
vitat. A XII. t.-cz. nem contradistingválja az uralkodó ház házi
törvényét, hanem csak egy az uralkodó ház és Magyarország között létre
jött ünnepélyes alapszerződést, azaz pragmatica sanctiót distingvál,
melyet az 1723-iki I., II. és III. t.-czikkek elfogadtak. S épen azért
világosan distingválja az uralkodó ház házi törvényét a magyar közjogi
törvénytől, vagy más szóval a családi pragmatica sanctiót a magyar
pragmatica sanctiótól.
De adjunk Kossuthnak igazat, fogadjuk el az ő nézetét, higyjük el neki,
hogy Deák a XII. t.-czikk 1-ső §-ában a pragmatica sanctio neve alatt
csakugyan a családi törvényt értette s ennek elfogadását fogta reá az
1723-iki törvényczikkekre. Vajon akkor is származnék-e ebből baj s
változtatna-e ez valamit a dolog lényegén? Semmit sem. Az 1723-iki
törvények világosan kifejezik, hogy mit fogadtak el, hogy mily
módosítással és mily kikötéssel fogadták el az uralkodó ház házi
törvényét, oly módosítással, hogy az örökösödés nincs a Habsburg-háznak
mindazon ágára kiterjesztve, melyek az 1713-ban kihirdetett házi törvény
szerint az örökösödésre jogosítva vannak, s oly kikötéssel, hogy
Magyarország alkotmányos közjogi és belkormányzati önállása sértetlenül
fönntartassék. Íme, ez esetben is, az így elfogadott családi törvény
semmit sem különbözik az uralkodó ház és Magyarország között létre jött
alapszerződéstől, vagy a kettő tulajdonkép egy. Csak akkor volna az
idézett helynek más értelme, ha Deák az 1723-ki törvényekre nem
hivatkozva, pusztán csak a pragmatica sanctiót említi vala, de akkor is
a törvény többi szakaszai eloszlatnának minden kétséget.
Deák nem bűnös gondatlanságból, sem értelmetlenségből, hanem tudatosan,
megfontolva s alapos okból használta a pragmatica sanctio szót a XII.
törvényczikkben. E szó már előfordult az 1848-ik törvényekben, Kossuth
igtatta belé, természetesen mindig az 1723-iki alapszerződést értve
alatta. Használták mások is, de az 1861-iki országgyülésen némelyek
kifogást tettek ellene. Deák szükségesnek tartotta, hogy a szó értelme
felől maga a törvény oszlasson el minden kétséget. Ezért a XII.
t.-czikkben az _alapszerződés_ és _pragmatica sanctio_ szót felváltva
használja, de folyvást az 1723-iki törvényekre hivatkozva. E szerint e
szónak van törvényes magyarázata, a mi a Kossuth alkotta 1848-iki
törvényekben hiányzik. Deák e szándékát bizonyítja az a beszéd is,
melyet 1861-ben Révész ellen tartott, a ki a pragmatica sanctio szó
használatát megtámadta Deák felirati javaslatában.
«Annyi igaz – mond Deák többek közt – hogy a Habsburg-ház nőágának
örökösödésére vonatkozó szabályokat vagy törvényeket Európa most már
sanctio pragmatica név alatt ismeri. Mi magunk úgy neveztük azt az
1848-iki törvényekben, világosan és határozottan, és pedig nemcsak úgy
odavetőleg megemlítve. Úgy nevezték őseink 1790-ben egy fontos
feliratban; nem jobb-e tehát világosan kifejtenünk, mi az a sanctio
pragmatica Magyarországon, minők annak föltételei, mikép alakult? Nem
jobb-e fölvilágosítani e részben a külföldet, mint rémet látva a névben,
kerülni annak megemlítését, zavarba hozni a külföldet az iránt, hogy
miért nem merünk mi azon szóval élni, melyet ők mindnyájan ismernek,
melyet törvényeink, pedig épen törvényeink, melyekbe annyi fontosságot
helyezhetünk, ismételve használnak? Én meg vagyok győződve, hogy midőn a
világ közjogi nyelvén valamely kifejezést vagy nevezetet megszokott, ha
talán azzal egyre-másra vonatkozólag hibás fogalmat köt is össze,
könnyebb ama hibás fogalmat rectifikálni, mint a név használatától az
embereket elszoktatni. És ha mi azt mondanók a külföldnek: Uraim, az, a
mit ti pragmatica sanctiónak neveztek, Magyarországon nem sanctio
pragmatica, hanem az 1723-diki I., II., III., IV., V., VII.
törvényczikkely; az 1848-diki törvények sanctio pragmaticának nevezik
ugyan azt, de ez hiba volt s mi ezt a szót használni soha többé nem
fogjuk, mert annak használata veszedelmes lehetne, a külföld semmi
esetre nem fogna megérteni bennünket. Ha ellenben azt mondjuk: az a
sanctio pragmatica, mely a magyar törvényben megemlíttetik, lényegesen
különbözik azon sanctio pragmaticától, mely 1713-ban ápril 19-én
állapíttatott meg; ha elmondjuk egyszersmind a lényeges különbség
részleteit s jogalapját, a külföld jobban meg fog érteni bennünket, mert
nagyjában, úgy hiszem, már is tudja, hogy a különbség létezik.»
Midőn Deák e beszédet mondotta s később a XII. törvényczikket ez
értelemben szerkesztette, távolról sem gondolta, hogy épen Kossuth fog e
miatt vádat emelni ellene, az a Kossuth, a ki 1848-ban minden magyarázat
nélkül igtatta be a pragmatica sanctio szót a magyar corpus jurisba s
kinek hibáját Deák jóvá tenni igyekezett.
Íme, követtük Kossuth tanácsát, s az 1867: XII. törvényczikkben
előforduló pragmatica sanctio szónak értelmét a törvény complexumából
igyekeztünk kimagyarázni. Jól tudjuk, hogy ezzel ő nem elégszik meg, s a
törvény complexuma alatt még mást is ért. Érti szellemét, positiv
határozatait s különösen arra helyezi a fősulyt, hogy az 1723-iki
törvényczikkek personaluniót alapítanak meg, az 1867-iki XII.
törvényczikk pedig reáluniót, ennélfogva Deák nem az 1723-ki
törvényczikkből indult ki, hanem az 1713-ki házi törvényből. Először is
megjegyezzük, hogy a personalunio épen úgy nem fordul elő az 1723-ki
törvényczikkben, mint a reálunio az 1867-ikiben. Ezek igazán kathedrai
meghatározások, melyeket használhatni ugyan a tárgy megvilágítása
végett, de a törvénymagyarázatot teljesen ki nem merítik, annyival
kevésbbé, mert mind a personal-, mind a reáluniónak különböző fokozatai,
árnyalatai vannak. E műszavakat azért mellőzzük s csak azt vizsgáljuk:
vajon eltért-e Deák Magyarországnak a pragmatica sanctióból folyó
kötelezettségei meghatározásában attól, a mint azt Kossuth az 1848-ki
törvényekbe igtatta? Az 1723-iki törvényczikk együttes és
elválaszthatatlan birtoklást állapít meg, tehát a közös biztosságnak
együttes erővel való védelmét és fönntartását, miből mind a két félt
közösen érdeklő viszonyok támadnak. E közösen érdeklő viszonyokat, mint
az együttes és elválaszthatatlan birtoklás következményeit, kifejezik az
1848-ki törvények is a nélkül, hogy szabatosan meghatároznák. E közösen
érdeklő viszonyokat határozza meg szabatosan az 1867: XII. t. czikk,
hiszen czíme is a következő: «_A magyar korona országai és ő felsége
uralkodása alatt álló többi országok közt fönnforgó közös érdekű
viszonyokról s azok elintézése módjáról_.» Azonban Deák csak a közös