Birálatok, 1861-1903 - 07

azok. De Jókai nem is törekedett erre, sőt hőse írói pályáját is
tulajdonkép csak a két utolsó kötetben igyekszik rajzolni; a fősúlyt
családjával és kedvesével való összeütközésre, s az ebből folyó
bonyodalomra helyezi. Ez is volna tulajdonkép a cselekvény költőibb
érdeke, de hol van a fejlődés és bonyodalom lélektani alapja, hol a
jellemek és szenvedélyek oly nemű rajza, mely hitetni és megindítani
bír?
Jenőy nagyanyja az összeütközés egyik képviselője. Jenőy árva, de nem
szegény, van atyai öröksége, nagyanyja dúsgazdag, kinek minden vagyona
reá szállandó. A nagyanya ellenzi, hogy unokája író legyen, s általában
a közügyekbe avatkozzék nemzeti szellemben. Talán e nagyanya egy büszke
nemes asszony, ki magasra akarja emelni családját s azt hiszi, hogy
unokájának íróskodása, hazafiaskodása mindezt gátolja? Nem. E szenvedély
jól felfogva és fejlesztve sokat igazolna, de Jókai a legjobb indokokat
rendesen mellőzni szokta. Az öreg asszony hazafias s nem is ósdi magyar
asszony, hanem férje, Kálmán nagyatyja hazafi ügyekbe keveredve,
üldöztetett, börtönt szenvedett s mint reszkető nyomorék, világkerülő
szerencsétlen halt el. Nem akarja, hogy unokája is ilyen legyen. Kálmán
engedelmeskedik nagyanyjának, censurát tesz, a helytartótanácsnál
szolgálatba lép, azonban egy tragédiát ír, de ezért sem haragszik meg
nagyanyja, s midőn e miatt hivataláról lemond, a jó öreg asszony bőven
ad neki pénzt, hogy Olaszországban festészi tehetségét kimívelje. Szent
a békesség közöttük. De egyszer csak Kálmán váratlan haza jő
Olaszországból, hogy szinész barátját, Bányaváryt és nejét, Czilikét,
kivel nagyanyjánál együtt növekedett, kiemelje a nyomorból. Ezért már
megharagszik a nagyanya és kitagadja unokáját, mert azt, hogy fogadott
leánya, Czilike, Bányaváryval elszökött és szinésznő lett, nagyon
szivére vette volt. Szabadságot adott unokájának, hogy lehet tékozló,
lehet korhely, de nem szabad soha a szökevényekkel szóba állani, beteg
porontyukat megszánni s őket egy szóval is védelmezni. Az öreg asszony
főgondja nem annyira unokájának megőrzése az írói pályától, mint
üldözése Czilikének. Mindvégig a bosszú vezeti s nem az anyai gond és
szeretet. Szegénységbe taszított unokáját még mint haldoklót sem
látogatja meg, csak a temetés után keresi sírját és tör ki fájdalma. Az
egész öreg asszony egy minden élet és elevenség nélküli abstractio, s
még az az érdeme sincs, hogy legalább érthető és következetes legyen. S
vajjon Kálmán e tekintetben nem hasonlít-e nagyanyjához? Valódi unokája.
Ugyanazon hóbort és érthetetlen következetlenség jellemzi. Költő lesz
nem tudni hogyan, búcsut vesz a költészettől leginkább szeszélyből,
ismét költő lesz barátságból, s a legnagyobb nyomorba sülyed, nem eléggé
érthető élhetetlenségből. A kinek némi atyai öröksége is van, a ki a
világban oly jártas, a kinek ecsetét megbámulták az olasz mesterek, a ki
vígjátékaival kiemeli a nyomorba sülyedt szinészetet, a ki oly termékeny
és nagyhírű író, nem eshetik oly könnyen a nyomor martalékául még 1831
körül sem. Szerelmén is bajos eligazodni. Azt értjük, hogy a rajzolt
viszonyok között egy grófhölgybe beleszeret s attól viszont szerettetik,
de e szerelem mindkét részről oly lágymeleg, oly minden szenvedély
nélküli ábránd, hogy a belőle folyó szenvedést nehéz elhinnünk, az
pedig, hogy a grófhölgy szerencsétlen házassága után elválván férjétől,
a haldokló költőhöz siet mint leendő menyasszonya, épen nem foly
jelleméből. Az indokok összeütközése, a fejlődés bonyodalma
határozatlan, elmosódó. Ide járul még Jókai beteges idalismusa, ki
hőseit nagyoknak festi erő és gyöngeség nélkül, a kiket inkább erényes
hóbortok ragadnak, mint szenvedélyek. Hogy a legnagyobb példákat hozzuk
fel, a becsületes Othello, a nemes Brutus, a mély érzelmű Hamlet mily
gyarló halandók Jókainak nagy erényekkel kifestett hőseihez képest; de
valódi emberek, igaz szenvedélyek martalékai. E nélkül nincs költői
hatás; a fokozat a költő erejéhez képest különböző lehet, de a forrás
ugyanaz.
Az episodok és mellékalakok már sikerültebbek. A debreczeni diákélet,
Csollán Berti udvara, az ügyvédi iroda, a circusi hecz, Tóth Máté
pusztai tanyája legjobb részei a regénynek. Nagyrészt humoros képek,
melyek igen hajlanak a torz felé, sőt itt-ott azzá is válnak. Ugyanezt
mondhatni a mellékalakokról is, milyenek Béni bácsi, Korcza ügyvéd,
Sátory őrnagy, s részben Cseresznyés uram, a csizmadia is, a míg meg nem
romlik. Jókainak nem tulajdona a művészi önmérséklet, s gyakran a torzot
is torzítja, mint nemely kedvelt komikai szinész, hogy nagyobb kaczajt
idézzen elő. Humora olykor csak jó kedv, puszta tréfa, de gyakran többet
ér pathoszánál. Regényeiben több episod és mellékalak van, mint a mennyi
szükséges, de ez a legtöbbször mintegy kárpótlás az elhibázott
főcselekvényért. E regény sem egyéb, mint az episodok és genreképek
gazdag csoportozata, melyek a fődolog szegénységét jól rosszul
takargatják. Jókai nem gondolja ki jól regényeit, de jól elbeszéli,
gondatlanul szövi a mesét, de néhol jó leleményre bukkan, sikerült
részleteket tár elénk. Szellemünket nem foglalkoztatja, de
kiváncsiságunkat ébren tartja, szivünket ritkán hatja meg, de mindig
szórakoztat, elmulattat. Az írók rendesen két főbetegségben szoktak
szenvedni: vagy megbénítja munkásságukat a túlságos műgond, mikor a
gondban elvész a gondolat vagy könnyű és gyors dolgozásra sarkalja őket
a könnyelmű elbizakodás, mikor aztán a gondolatnak nincs ideje megérni.
Jókai ez utóbbi betegségben szenved s úgy látszik nem is fog belőle
kigyógyulni. Miért is? A közönség így is mohón kapkodja műveit és
pénzügyi tekintetben így sokkal előnyösebb. Európai divat, hogy a hírre
kapott írók ritkán tudnak ellenállani az industrialismus kisértéseinek.
De az sem ment ki még szokásból, hogy ez ellen koronként felszólaljon a
kritika és sokkal élesebben, mint mi, kiknek szintén hasonló
kötelességet kelle teljesítnünk.
Azonban ideje egy pár futó pillantást vetnünk ifjabb regényíróinkra is,
legalább azokra, a kik legméltóbbak a figyelemre.
Toldy István most lép először a regényírói pályára,[12] Bajza Lenke
korábbi műveihez egy nagyobb négy kötetes regényt csatol.[13] Mindketten
idegen nemzet társadalmi életéből veszik tárgyukat: ez regényének
Németországot választotta szinhelyül, amaz Párist, sőt Bajza Lenke nevét
is németesen írja, Beniczkyné Bajza Lenke helyett Beniczky-Bajza Lenke.
Nem helyeselhetjük ez idegen országba való kalandozást, midőn a magyar
életben annyi a feldolgozatlan, vagy rosszul feldolgozott tárgy. Melyik
magyar író fog versenyezni egy angol, német vagy franczia íróval, ha az
angol, német vagy franczia életet kell rajzolni. S ez áll megfordítva
is. A tourista tapasztalatai a legtöbb esetben nem elegendők erre, s még
eddig minden nemzet regényírója hazája multjából vagy jelenéből írta
legjobb műveit. Nem mondjuk, hogy idegen tárgyat nem szabad feldolgozni
a regényírónak, bár a dráma és beszélyíró ezt mindig könnyebben teheti,
mert fel van mentve a részletrajztól, mely a regénynek annyira éltető
eleme. Ha a regényíró évekig élt külföldön vagy hazai tárgyú meséjét
részben külföldön játszatva, kapcsolatba tudja hozni az idegen élet
könnyebben felfogható nyilatkozataival, bizvást nyulhat idegen tárgyhoz.
Néha a tárgy természete, a költő czélzata igazolja az idegen tárgyat. De
általában véve jobb itthon maradni, mert mindig közvetlenebb szemlélet,
élénkebb benyomás közepett dolgozhatunk, s nem küzdünk annyi
nehézséggel. Toldy regényében sem a franczia élet rajza érdekes, mert e
tekintetben nem egyéb az, mint a franczia regények halvány másolata.
Styljében is van némi franczia könnyedség, választékosság, néhol az
ékesszólásig is fölemelkedik, de egyenetlen, nem eléggé magyaros s
maradt benne valami a politikai vezérczikkek értekező modorából egész az
olynemű állítmányok, megkülönböztetések- és műszavakig, melyek
teljességgel nem regénybe valók. E regény más tekintetben is különös
vegyület. Komolyság és léhaság, éles megfigyelés és gyermekes felfogás,
valódi élmény és üres képzelgés, lélektani találó rajz, s kirivó
ellenmondás, gyöngéd hajlam és brutális ösztön, bölcselő szellem és
gavalléros szeszély, emelkedés és sárban fetrengés váltakoznak e
regényben. De az méltánylandó a szerzőben, hogy úgy látszik, volt valami
mondanivalója, egy elhervasztott élet titka, egy lélektani feladat
megoldása. Mily kár, hogy mindez se æsthetikai, se lélektani tekintetben
nem érdemelte meg a reá fordított fáradságot.
Anatole kora árvaságra jutott gyermek, kinek fejlődését egész
férfikoráig, öngyilkossága perczéig különös gonddal rajzolja a szerző.
Körüle csoportosítja regénye minden személyét, eseményét s nem annyira
érdekfeszítő bonyodalomra törekszik, mint lélektani tanulmányra. A
gyermekifjú szilaj, heves, de tehetséges és mély érzelmű, érzéki,
korhelységre hajló, de becsületérző és szilárd akaratú. Gyámatyja egy
becsületes hírben álló családhoz adja szállásba, de a mely mindinkább
szegényedik. A családban egy szép felnőtt leány is van. Az anya, ki nem
tudja tűrni a szegénységet, az atya tudta nélkül egy gazdag bankárnak
szerzi oda leányát. Minderről sejtelme sincs Anatolenak, egész testvéri
viszony csatolja a leányhoz. Azonban a leány egy este elcsábítja
Anatolet, ki minden szemérem és küzdés nélkül enged a kisértésnek, s
hónapokig tiltott viszonyban él vele a lelkiismeret legkisebb furdalása
nélkül. De a midőn megtudja, hogy kedvese egy bankártól kitartott
személy, az erkölcsi felindulásnak és megcsalt szerelemnek oly dühe
szállja meg, melyet így rajzolva teljességgel nem tartunk
természetesnek. Elhagyja a házat, nem hisz többé a női erényben,
tanulmányainak él és bosszúból nőcsábításra adja magát. Azonban egy
fiatal leánynál, ki valódi tiszta szerelemmel csüng rajta, de a kit ő
nem szeret, csak el akar csábítani, nem várt ellenállásra találván,
ismét hinni kezd a női erényben. Nagy hatású hirlapiróvá lesz, ki rajong
a köztársaságért, félelmes hírre emelkedik a franczia császárság korában
s bele szeret egy napoleoni tábornok leányába. A leány is szereti őt.
Anatolet visszatartják a házasságtól politikai elvei; azt nem teheti,
hogy a másik párthoz menjen át, azt tehetné, hogy lemondva a nyilvános
pályáról, valami olyan biztos állást szerezzen magának, mely nem kivánja
elvei megtagadását, de oly lelkesedéssel csüng hazája sorsán,
köztársasági elvein, hogy a politikai küzdelmek teréről visszavonulnia
lehetetlen. A leány így is férjhez menne hozzá s osztoznék sorsában.
Ekkor másnemű kételyek ébrednek Anatoleban. Eszébe jut az a család,
melynek körében növekedett, melyet a szegénység a bűn karjába taszított.
Az ő állása sem biztos, kedvese fényűző élethez szokott, s nem tudná
tűrni a nélkülözést s az ő családja is oda sülyedhet, a hova amaz. Fél,
hogy nem tud megélni vele. Hirtelen tönkre juthat; ma vagy holnap, tíz
vagy húsz év mulva egy reggel nyomorra ébredhetnek. A nyomorban mindig
van valami megalázó s könnyen vezet a gyalázathoz. Anatole
szenvedélylyel szereti a leányt s nem tud nélküle élni, de szint’ oly
szenvedélylyel csüng kételyein, rögeszméjén és nem akar nősülni – tehát
főbe lövi magát.
Szerző nagy gonddal rajzolja e lélekállapotot s bár mellékesen nem egy
igaz, finom vonást tár fel, a fődolgot nem képes elhitetni velünk. A
szomorú katasztrófa nem szívreható, sőt némi gúnyos hangulatot ébreszt.
Mi legalább fel nem indultunk rajta s önkénytelen egy magyar népmese
töredéke jutott eszünkbe. Megbocsát a szerző, Csokonaiként
ha ily nagy ügy felől
Egy alacsony példát merünk hozni elől.
«Volt a világon, hol nem volt, még az operentiás tengeren is túl volt,
volt egy jó módú paraszt ember, annak volt egy felesége, meg egy leánya.
Egyszer oda ment egy szép fiatal legény másodmagával ház-tűz nézni.
Mindjárt kinálták őket tyúkkal, kalácscsal, borért is leküldte az ember
a lyányát a pinczébe. Lement a lyány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a
legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; a mint ott
vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztás kő, a pincze oldalához
támasztva. Elgondolkozott a lyány, hogy érte most itt vannak a ház-tűz
nézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kis fia, ő annak vesz egy
kis ködmönt a vásárban, a kis fia egyszer le talál szökni a pinczébe,
csak ott ugrál a káposztás kő körül, a káposztás kő eldűl, a kis fiút
agyon üti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a lyány annyira
elkeseredett, hogy leült az ászokra s ott sírt.»
Vajon több oka van-e Anatolenak az öngyilkosságra, mint a mesebeli
lyánynak a pityergésre? Bizonyára nincs. De a népmese komikumnak
dolgozta fel azt, a mit Toldy tragikai indoknak használt. A valódi
szerelmes nem úgy érez és gondolkozik, mint Anatole. S ha kedvesét csak
gyöngédségből féltené sorsához kötni! de tulajdonkép ő most sem hisz a
női erényben és feláldozásban, s kedvesét képesnek hiszi a
becstelenségre. Az ily ember lehet, hogy nem házasodik, de nem is öli
meg magát szerelemből. Anatole egész a nevetségig lelkiismeretes, ha
házasodni kell, de régebben, midőn nőcsábító kalandjait űzte, e
természetéből egy mákszemnyit sem láttunk. Még nagyobb ellenmondást is
találhatni Anatole jellemében. Oly erős benne a politikai becsvágy vagy
ha úgy tetszik a hazaszeretet, hogy szerelméért nem akarja feláldozni
politikai szerepét. A ki ily hévvel csüng hazája ügyén, nem öli meg
magát oly könnyen épen a szerelem miatt, a melyért semmit sem akart
áldozni. Nekünk úgy tetszik, hogy Anatole se hazáját nem szereti erősen,
se kedvesét s rögeszméje oly nemű esztelenség, a melyet bajosan
tárgyalhatni költőileg s legkevésbbé tragikai alapon. Szerző e mellett
úgy mutatja be hősét, mint a modern társadalom erkölcseinek áldozatát.
Nem érthetni eléggé, hogy ezzel hova czéloz. Miben hibás a társadalom?
Abban-e, hogy Anatolenak nem adott elég vagyont rögeszméje eloszlatása
végett, vagy hogy a köztársasági publicistákat rászoktatja nem az
egyszerű, hanem bizonyos fényűző körben élő hölgyek kedvelésére? Vagy
hogy korunkban mindinkább kezd kimenni divatból az önmérséklet, lemondás
s az isteni gondviselésbe vetett bizalom s az emberek a gazdagságot,
élvezetet tartják egyedüli boldogságnak? Azonban a bajt inkább
sulyosbítja, mint gyógyítja amaz «egészséges materialismus», a melyhez
rokonszenvét szerző regényében több helyt elárulja.
Szerző mással beszélteti el regényét, de néhol egészen maga beszél.
Előre tudja, hogy regénye nem fog tetszeni a kritikusoknak. Elmondja,
hogy az apró szellemek nem mernek eltérni az adott szabályoktól, neki
van bátorsága erre, mert az emberi szív az ars poetica ellenére is
szenvedhet. A pedans kritikusok képesek elvitatni a jogosultságot oly
szerencsétlenségtől, mely egy embernek életébe került. Mi nekik, hogy
valaki szenvedett és meghalt vagy megőrült, ha szenvedésében nem
találnak oly lélektani összeütközéseket, melyek szabályaik keretébe
beillenek, indokokat, melyeket a megszokás már «udvarképesekké» tett a
költészetben. Kimondják, hogy az egész dolog képtelenség, nem valószínű,
mesterkélt csinálmány. Nem valószínű és mesterkélt az, a mi alatt egy
lélek megtörik! A pedans æsthetikus mathematikai határozottsággal be
fogja bizonyítani, hogy az a lelki küzdelem, a mely e regény tárgyát
teszi, egyáltalában lehetetlen, ki fogja mondani nagy képpel a bölcs
itéletet, hogy Anatole nem szeretett. Nem szeret az, kit a szerelem ölt
meg! De a közönség nemcsak ezekből áll.
Ily s ehhez hasonló ömlengést találunk mindjárt a regény elején. Szerző,
mintha sejtene valamit, jó előre gondoskodik műve védelméről s igyekszik
megfélemlíteni kritikusait. De hát oly félemletes dolog-e az, ha az író
a róla nem kedvezőn nyilatkozó kritikusokat a pedansok közé sorozza?
Semmi sem lehet ennél természetesb és mindennapibb. Szép ha az író merni
kész, ha új ösvényt tör, de a merészség még magában nem lángész s az
akarat még nem tény. A kritika természeténél fogva conservativ s csak
hosszas vizsgálat s küzdelem után szokott megalkunni az új viszonyokkal,
ha a valódi sikernek lehetetlen már ellenállani. Nekünk úgy tetszik,
hogy itt nincs az az eset, sőt küzdelemre sincs szükség. Az nem új
dolog, hogy valaki hibás lélektani alapon szövi és oldja meg regényét.
Sokan tették ezt már Toldy előtt is és sokan fogják tenni utána is, a
nélkül, hogy őt utánozni akarnák. Toldy mindegyre azt állítja, hogy ime
Anatole meghalt, szerelme ölte meg, tehát szeretett. Elhiszszük, hogy
meghalt, nem kivánunk halotti bizonyítványt, de nem hiszszük, hogy a
szerelem betegségében halt volna meg, mert a bonczolás mást bizonyít.
Toldy sokat emlegeti az æsthetika önkényes szabályait «udvarképes»
indokait, összeütközéseit. De vajjon az æsthetikának nem ugyanaz-e
forrása a mi a költészetnek: a természet és az emberi szív? Nem innen
meríti-e az æsthetikus elveit, törvényeit, a költő pedig lelkesülését és
erejét? Minden a mi ezzel ellenkezik, oly kevéssé æsthetikai törvény,
mint költői szépség. S ha a költő indokokat használ, melyek nem
természetesek, összeütközéseket, katasztrófát, melyek nem kelthetnek
tragikai részvétet, ki a hibás, az æsthetika-e, mely semmi önkényest nem
kíván a költőtől, vagy a költő, a ki önkényesen oly eszközöket használ,
a melyekkel nem érhetni czélt? Ki tehet róla, hogy némely indokot,
összeütközést inkább komikailag dolgozhat fel, mint tragikailag s holmi
pusztán egyéni szeszélyek, különösségek, rögeszmék nem hatnak reánk oly
varázserővel, mint a mindnyájunkkal többé-kevésbbé közös szenvedélyek.
Nehány frivol, sőt durva jelenetet is találunk e regényben. Úgy látszik
ezek is a szerző æsthetikai szabadelvűségéből folynak, mely fellázad
mindennemű korlát ellen. De ez sem új dolog a világon s Toldy oly
kevéssé fogja «udvarképessé» tenni a költészetben, mint mások. Általában
nincs okunk meghódolni Toldy æsthetikai vívmányainak, a melyekről
regénye elején annyi önérzettel szól. De szivesen elismerjük tehetségét,
melyet e regénye is tanusít s ennél sokkal jobbakat várunk tőle, kivált
ha nem ápolja oly melegen erkölcsi és æsthetikai sophismáit.
Bajza Lenke regénye egészen más, mint Toldyé. Mintha egy rideg
férfi-szobából egy csinos női salonba lépnénk. Illatszerrel tölt lég,
selyemruhák suhogása, tükrök, lámpák, ékszerek fénye vesz körül. A
komornyik egész fontossággal jelenti be a vendégeket, a szolgák keztyűs
kézzel és ezüst tálczán hozzák be a levelet vagy látogatójegyet, a
kocsiajtót a legilledelmesebb hajlongások között nyitják fel, ha
érkezünk vagy távozunk. A szenvedély nyelve helyett társalgást vagy
csevegést hallunk, az embereknek inkább modorával ismerkedünk meg, mint
bensőjével, eltöltjük az időt, de unatkozunk is és vágyunk az isten
szabad ege alá egy kis friss levegőt szívni. Valóban e regény az előkelő
világból, az előkelő világnak van írva, bizonyos előkelő bágyadtsággal.
Bajza Lenke sokat haladt, mióta évekkel ezelőtt egy pár kötet
beszélylyel föllépett, s írónőink közt alkalmasint ő ír legjobb regényt.
Sok ügyességgel szövi meséjét, gondot fordít a jellemzésre is, de a
bonyodalmat nem annyira a viszonyok kényszerűsége, mint saját jóakaratú
önkénye vezeti, jellemrajzában pedig kevés az elevenség s olykor nagyon
is kirí a czélzatosság. Főszemélyei, mint Léda, Róbert, igen
eszményített alakok az eszmény igazsága és bája nélkül. Nem
érdeklődhetünk eléggé irántok, s nem hihetünk bennök. Nem rokonszenves
vagy épen gonosz jellemei még kevésbbé igazak. Waldau, Waldheim grófné,
Hildegard, Warburg az erőltetett czélzatosság szülöttei. Sternberg gróf,
Marie s a mellékalakok már jobban sikerültek, bár nem emlékünkbe
tapadók. Szerző sokat beszélteti személyeit, igen is sokat, de biztos s
erős vonásokkal nem tudja fölleplezni bensőjöket, s nem törekszik
egy-egy nagyobb jelenet kellő színvonalára emelkedni. Ugyanazon kimért
társalgási hangon foly minden s a mellékdolgok csaknem annyi helyet
foglalnak el, mint a lényegesek. Valóban a mese szövevénye többet ér
előadásánál, mely ritkán tudja kizsákmányolni amannak előnyeit. Az
előkelő világ aprólékos kedvtelései mindig ott lábatlankodnak s gyakran
nem jellemzési czélból, a társalgás sok mindenről foly, de a cselekvény
keveset nyer vele. A regény nyúlik s nem egyszer unalmas.
Bajza Lenke szigorúan megbünteti regénye rossz embereit és megjutalmazza
a jókat, csak az a baj, hogy jóakarata kissé önkényesen vezérli az
emberi élet rendjét. A miből erős összeütközést várnánk, könnyen
elsimul, a mit nem tartunk sok küzdelemre valónak, hosszas és nem eléggé
érthető bonyodalmak forrása. A mű hősnője Léda, egy bukás szélén álló
bankár leánya, a ki atyja becsülete megmentése végett, szive ellenére
férjhez megy egy blazirt és romlott szivű ifjú bankárhoz. E mellett
titkon szereti Waldheim Róbert grófot, a ki egész lovagi rajongással
csügg rajta. Azt hiszszük, hogy az összeütközések e dús anyagát rejtő
viszonyokból szövődik a bonyodalom. Máskép történik. Léda oly távol
tudja magától tartani férjét, mint akármely alkalmatlan udvarlót, de
mindamellett költi s egy pár év mulva örökli millióit és végre férjhez
megy Róbert grófhoz. E szerencsétlen szerencse megtörténhetik ugyan, de
csak esetlegesség, s nem a dolgok kényszerű természetes folyama, pedig a
költőnek ezt kell rajzolni. Tulajdonkép Lédának második férjhez menetele
a regény főtárgya, a mint a czím is mutatja. De nem érthetni eléggé,
miért kell annak annyi bonyadalmat szülni. Róbert és Léda szeretik
egymást és semmi sem áll útjokban, hogy egymáséi legyenek. Róbert erős
akaratú, független férfiú, s keveset hajt anyjára, a ki aristocratiai
gőgből ellenzi a házasságot. Azonban a mű czíme: _Előitélet és
felvilágosultság_, ezért szükséges a szerzőnek úgy szőni meséjét, hogy
Róbert anyja kényszerüljön személyesen megkérni Léda kezét fia számára,
hogy Róbert lemondva a diplomatiai pályáról, gyárt alapítson, üzleti
ember legyen s több ilyes történjék, a mik nagyon is mesterkélt dolgok.
De ha nem dicsérhetjük a cselekvény e czélzatos és erőltetett oldalát,
nem tagadhatjuk meg az érdekességet némely részlettől, kivált azoktól,
melyek Marieval és Sternberg gróffal kapcsolatosak. Bár a regény
színhelye Németország, a német élet kevés nyomát találjuk benne, de
találunk az előkelő világ városi, falusi és fürdői életéből nem egy
találó vonást, gondos rajzot, a mi futó megfigyelésnél mindenesetre
többet tanusít.
Tolnai és Beöthy nem lépik át a haza határait; egy-egy magyar
mezővároska vagy falu életéből merítik tárgyukat. Mindenik mintegy
tíz-tizennégy ívnyi regénynyel járult az 1872-ik év
termékenységéhez.[14] De mindkét mű inkább hosszú beszély, mint rövid
regény, a mi egyébiránt semmit sem von le becsökből. Magyar élet tárul
ki előttünk, a Duna mentében barátságos falvak intenek felénk s egy-egy
parochia, udvarház vagy földmíves-lak titkaiba pillantunk be. Ez
ismerősök között még sem vagyunk egészen otthon. A hazai viszonyokba
képzelt elemek vegyülnek, s a jól ismert alakok jellemző vonásai mintegy
eltorzulnak. Ide járul még az elbeszélő hangulat is, a melyben van
valami olyas, a mi inkább elkedvetlenít, mint vonz. Mind Tolnai, mind
Beöthy jeles stylisták, jó elbeszélők, különösen Tolnai, a ki néhol
jellemzőn és művészien rajzol és stylje kiválóan magyaros. De
mindkettőnek elbeszélő hangulata, bár különböző árnyalattal, kesernyés
ízű, a mely nem tud humorrá emelkedni s olykor rideggé válik.
Tolnai egy jómódú földmíves-családot rajzol, a melyet a hiúság és
uraskodás tönkre juttat. A történet a Bachkorszakban játszik. A
nagyravágyó személy egy éltes asszony, Bokrosné, a ki örömmel fogad
szállásba egy adószedő cseh hivatalnokot, fiát erőnek erejével úrfivá
alakítja s elvéteti vele az adószedő leányát. Az adószedő had kiéli,
tönkre teszi a Bokros-családot s a koldusbotra jutott beteg anya
kénytelen egy másik fiához menekülni, a kit kitagadott, mert ez nem
helyeselte uraskodását és ellenére egy kalvinista pap láányát vette
nőül, a kivel boldogan élve, keze munkája után szép vagyonra tett szert.
Sok mindent megértünk a Bach-kormány idejében, de hogy a nép kapjon a
cseh adószedőkön, valóságos uraknak nézze őket, vágyjék atyafiságukra,
ilyennek sohasem hallottuk hírét. Városokban, kivált némely németes
városban, mesteremberek vagy más középosztálybeliek összeelegyedtek
velök, bár ez sem volt gyakori eset, de a magyar nép gyűlölte őket s
némi aristokratiai gőggel tekintett reájok. Hogy magyar földmíves
felesége oly valamibe helyezze hiúságát, a mi se sorsosainál, se a vidék
más osztályainál nem talál viszhangra, sőt gyűlölet és megvetés tárgya,
mind valószínűség, mind jellemzetesség tekintetében teljesen elhibázott
felfogás. De más oldalról is találunk e nőben egyet-mást, a mit nem
eléggé érthetünk; nem értjük különösen azt, hogy miért haragszik másik
fia házasságára; hiszen ha egy földmíves papleányt vesz nőül, az csak
hizeleghet anyai hiúságának. Mivel kevesebb egy pap leánya az
adószedőénél? Egy más földmíves-család rajzát is megkezdi szerző, a
Vörös Gáborét, a ki szintén idegen hivatalnokot fogad szállásba, hogy
vele leányát elvétesse. Azonban a cselekvény ez ága ki nem fejlődik s
kevés befolyással van a másikra. A Bach-hivatalnokok jellemzése sem
sikerült. Ez izetlen embereket izetlenül is rajzolja szerző. Leginkább
sikerült az egész regényben a másik fiú, András jellemzése. Midőn
szerelme fölébred, küzd magával, egyik jó emberével közli titkát, majd
vele leánynézőbe megy, mind igen találó vonások. A háztűznézés, az öreg
pap háztája, maga és leánya alakja plasztikailag emelkednek ki. Az
igazság egyszerűséggel, a melegség kellemmel vegyül. Itt élet és szív
lüktet, a többi láz, képzelgés. Kár, hogy a lakodalom rajza már gyöngébb
s az ifjú pár mindinkább veszti érdekét.
Beöthy egy kis birtokú nemes fiatal ember életpályáját, vagyis inkább
szerelmi történetét tárja előnkbe. Az ifjú jószivű, becsületes, de
élhetetlen és akaratnélküli ember, szenvedőleges természet, a ki alig
ragadtatik tettre. Sorsa magát és másokat szerencsétlenné tenni. Az
egész jellem nem úgy van rajzolva, hogy bizonyos osztály vagy faj
jegyeit hordja magán, sőt nem is annyira egyén, mint egyéni szeszély
szülötte, kinek keresve sem találjuk párját. Nőül akar venni egy
papleányt, egy kissé hajlamból, de leginkább szánalomból, hogy jót
tegyen a pap családjával, s belészeret egy előkelő nemes család
ivadékába, a kihez a faluból feljár leczkéket adni. A papleánynak nagy
későre visszaküldi a mátkagyűrűt, az úri kisasszonynak szerelmet vall,
ki ezt viszonozza is és nem akar gróf kérőjéhez nőül menni, hanem hozzá,
de megtudván, hogy anyja hasonló körülmények között szerencsétlenül
járt, enged nagynénjei kérésének s mivel a becsületes Márton nem igen
biztatja, grófné lesz, nagyvilági hölgy, ki egészen elfeledkezik hajdani
kedveséről. Az egész nagyon rideg történet, meglehetős kesernyés hangon
elbeszélve. Csodálkozunk, hogy fiatal költő hogy írhat ilyet. Sehol a
szenvedély heve, ábrándja, elragadtatása, erélye. De mégsem
csodálkozunk. Beöthy nem az első ifjú író, ki bizonyos koraérettséget
erőltet magára, fájdalmasan mosolyg az ábrándokon s holmi közönyös
gunyorban keresi hol a tárgyilagosságot, hol a humort, de egyiket sem
tudja megtalálni. A mű hőse teljesen elhibázott. Egy egészen
szenvedőleges jellemet csak úgy lehet érdekessé tenni, ha benső világát
nagyon gazdagnak vagy legalább rokonszenvesnek rajzoljuk. Biró Márton
szellem, érzés, eszme és törekvés tekintetében nagyon kopár lélek s a mi
becsületesség és érzelmesség van benne, csak arra való, hogy annál
inkább kiemelje élhetetlenségét, korlátolt eszét, gyávaságát és idétlen
termetét. Mindenütt valami groteszk vegyül jellemzésébe s átcsap az
elbeszélés hangjába is. A hős iránt nem részvétet érzünk, hanem olynemű
sajnálatot, minőt egy beteg, magával jótehetlen ember kelthet föl. Nem
tudjuk megfogni, hogyan szeretett bele egy ifjú szép leány, sőt az egész
történet talány marad előttünk, nem az események, hanem a jellemek és
viszonyok rajza miatt. Pedig Böthy biztosan is tud jellemezni ott, a hol
nincs egy képtelen lélektani feladat lidércznyomása alatt. Biró Márton
gazdasszonya, az öreg pap és felesége, a rektor jól vázolt alakok. Néha
a lélekállapotot a természettel együtt, egymásra hatva, szerencsésen
festi. De az egészből épen úgy hiányzik egy mindent átható eszme és
érzés ereje, mint az igazság és művészet bája.
Ime az 1872-ik év nevezetesb termékei a regényirodalom terén. Haladunk-e
vagy sülyedünk, örvendenünk kell-e vagy aggódnunk! E kérdésekre bajos
határozott feleletet adni. Annyi bizonyos, hogy elbeszélés és styl