Keleti életképek - 19

elüt, szintugy külömbözik a stambuli török anatóliai törzstársától. A
ruha csinálja az embert, s ennél fogva csakugyan a fez vagy a turbán, a
hosszu dsübbe és a bőredőzetü nadrág az, mely a Boszporus-parti
százszorosan keresztezett faj-vegyülékben felismerteti a törököt.
Felbodrozott haj, kikeményitett gallér, frak és glacékeztyü, elegendő
arra, hogy a touristáink által bámult keleti emberfaj eszményképét
rendszeres európaivá változtassa Konstantinápoly törökje
fajsajátságainak egyetlen egy vonását, egyetlen gyönge nyomát sem birja
felmutatni; sem arczéle, sem szem-, homlok- vagy áll alakzata nem
árulják el benne a turánit. Épen igy, s tán még feltünőbben áll a dolog
lelki tulajdonaira nézve. A mai efendi-világ hanyatlása, laza erkölcsei,
s a nemes érzület és hazaszeretet teljes hiánya, e helyen nem emlitetnek
először s nem is először kárhoztatnak. Szomoru, hogy a valóság még
sokkal rosszabb mindannál, mit az eddig ismeretessé vált képből
következtetni lehet. Ez egy zsarnok kényuralom által felnevelt emberi
osztály, mely egy régi világrészlet erkölcsi fogalmaitól elidegenittetve
az elvesztettekért minden szellemi kárpotlást nélkülözve, csak
fékevesztett élvezet-vágya által tünik ki, mely a tivornyának, zajos
élvnek hódol, csak kincseket igyekszik gyüjteni, hogy legyen mit
eltékozolnia – igen, oly emberi osztály mely előtt semmi sem szent; sem
vallás, sem erkölcsi-törvény, s a nyugati kultura fénymázát fitogtatva,
felszabadulva a keleti deszpotismus Drákói törvényei alól, aljas
szenvedélyeknek tud már csak hódolni. Ezen itélet tán szigorúnak,
látszik, azonban teljesen igazságos s már azért sem hallgatható el, mert
az efendik ellenszenves torzképével akarják gyakran azonositani és
öszszetéveszteni az általános török-világot. Ez égbe kiáltó
igazságtalanság!
Megengedjük, hogy az ó-ázsiai példabeszéd: »El arab serifetun; el adsen
zarifetun w’et turk kesifetun,« – az arab nemes, a persa gyöngéd, a
török esetlen – sok jogosultsággal bir; azonban ezen esetlenségben jó
adag becsületesség és egyenesség rejlik, melyeket mindig bámulni valék
kénytelen, valahányszor alkalmam volt Anatólia török földmivelőjével
érintkezni. Szegény árnyai egy óriás léptekkel hanyatlásnak indult
népnek! Remegő áldozatai egy ügyelten hivatalnok-osztály
lelkiismeretlenségének; sajnálatraméltó példái egy ritka szelidség és
engedékenységnek! Vajjon ki maradhatna közönyös, ha Szivászban,
Enguruban vagy Kharputban valamely török földmivelő udvarába lép? A kit
most bemutatok neked nyájas olvasóm, ama bátor hösök ivadéka, kik a
távol Keletről jöttek ide, hogy a byzanti-keresztény garázda-uralom
romjain birodalmat alapitsanak maguknak. Körülötte és rajta mindene
elszegényedett, ruházata, lábbelije, mindene rongyos, s csak a szem és
fejhordozás emlékeztetnek még tavolról az egykori urra és parancsolóra.
Háza omladékos, földje parlagon hever, kertje elhanyagolt, kardja
rozsdás, lovagolható és vontatómarhája elsoványodott. Ha e nyomoruság
okát kutatjuk, eleinte azt feleli, »Kiszmet! Naszib (fátum,) s csak
huzamósbb faggatás után fogja bevallani, hogy a konstantinápolyi urak
rosz gazdálkodása e bajoknak kútfeje. Nehéz volna kerek e világon a
török nép egy ily tagjánál kinzottabb, nyomorultabb lényt képzelni,
melyet azonban az európai közvélemény, végzetesen összetévesztve őt
Kanstatinápoly elvetemült efendi-világával, mint a zsarnokság eszközeit,
a keresztényeken elkövetett égbekiáltó igazságtalanságok főtényezőít
állit pelengérre. A szegény török akár paraszt, mesterember vagy
földbirtokos, igen ritkán oka a nevében elkövetett brutalitásoknak, sőt
mi több, legtöbbet szenved általuk maga, s ha Ázsia kerületeit a
statisztika meggyöző világával lehetne bevilágitani, a török nép oriási
hanyatlásának ijesztő képét látnók magunk előtt. Eltekintve a gyakori
háboruktól, a sok járvány, és a tisztviselők lelkiismeretlensége és
velök született lomhasága következtében nagy mérvben előmozditott
elhanyagoltság, irtóztató módon pusztitottak a török lakosság között.
Egész vidékek, egész területek, melyek e század elején még virágzó
állapotban s népesitve valának, ma kihaltak, elhagyatva állnak s vég
elpusztulásnak néznek elébe; még egy félszázad, s a végromlásnak indult
török-világ Anatóliában megszünt létezni. Az orosz hatalom emelkedése a
Kaukazus déli részében, ugyan sok oly turkomán törzset küldött, mely a
Araxes és Kur partjain nem folytathatván nomád-életüket és rablási
hajlamaiknak nem engedhetvén át magukat, a félhold oltalma alatt
óhajtották folytatni ó-ázsiai életmódukat. Anatólia e népszaporodása
azonban véleményem szerint inkább a viszonyok hátrányára, mintsem
előnyős fejlődésére fog szolgálni.
S valóban igen sajnálatra méltó dolog, hogy nem lehet a bajnak elejét
venni. Az oszmán, régi hazájában a mint azt kimutatni szerencsénk volt,
egy-egy jelleges hibája daczára, még mindig szép jelenség az ó-világ
népterületén. Nemeslelkü, őszinte, tiszta patriárchális érzésektől van
áthatva és mindig vendégszerető. Hányszor, ha betértem nyomorult födele
alá, juttatá eszembe egyszerü becsületessége a boldog homéri korszakot.
»Honnan jösz – mi vagy?« ezt csak bucsuzáskor kérdik. Legjobb szobáját,
legjobb falatját osztja meg vendégével s komolyan megvan sértve, ha
távozáskor pénzt kinálnak neki az élveztekért. Azon esték, hol a
szurokfenyü forgács világánál gazdáim nagy gyönyörüségére felolvasásokat
tartottam egy piszkos, rongyos könyvből, feledhetetlenek maradnak
előttem. Apraja nagyja, feleség és gyermekek, ur és szolga festői
összevisszaságban vették körül; feszült figyelemmel halgattak reám s még
a legszegényebb is ezen élvezet kedvéért szivesen eltartott volna
napokig lovammal együtt. Valóban, igen fájdalmas látványt nyujt a nehéz
nyomás alatt sinlő, török földmives, mely kormánya és saját
természetének hanyagsága következtében, jutott ily állapotra.
Valamivel jobban áll az arabok, a Porta moszlim alattvalói e második
osztályának sorsa. Az arab a törökök minden szenvedésében osztozik, de
eddig a nyomor még nem törte meg végképen. Nemzeti egyéniségének
egy-némely tulajdonai arra képesitik, hogy fejét magasabban hordhassa,
tekintetét merésszebben szegezze egy jobb jövőre. Ha az arab városi
lakót, az ipar emberét elszámitjuk, rögtön észrevesszük, hogy az ismert
mondat: »Nuhefai Arab,« azaz, a sovány szikár arábok, nem csak néprajzi
jelszó, de valósággal testi tulajdonokon alapul. A török tréfál ha azt
mondja: »Az arab és lándzsája közt az aba képezi az egyetlen
különbséget.« Azonban, valamint az elsőnél a testesség az ész
nehézkességével jár karonfogva, ugy az arab – a sivataglakóját értem –
az alak szikárságával szellemi mozgékonyságot és fékezetlen
szabadságvágyat párosit. Azonfelül, az arab mérsékelt, ritka nemzeti
büszkeséggel megáldott s a törököt, ámbár az évszázadok óta ura és
zsarroka, mégis mélyen allatta álló lénynek tekinti, oly barbárnak, kit
még az Iszlam nemessége sem képes megjavitani. Ha tehát az arabnak jobb
jövőt jósolunk mint a töröknek, ez nemzeti tulajdonainak kellő
méltánylása folytán történik, azon nemes önérzete következtében, mely
által tulmagaslik a Porta többi moszlim alattvalóin: Jelenleg csak a
vezércsillagot nélkülözi; de ha valamikor eseménydus forradalmak e népet
előtérbe szoritandják, nem kétkedhetünk benne, hogy szellemének ritka
ruganyossága s a Nyugattal való nagyobb azonositási képesség folytán,
Kelet arab vezénylet alatt, ha nem is képesittetnék teljes ujjá
születésre, de mindenesetre inkább felelhetne meg az új kor
eszményeinek, mint most, az oszmánok alatt.
Hazája természetes torlaszai által védve, az arab nép aránylag sokkal
kevesebbet érintkezett a Nyugattal a moszlim-világ még legtávolabb eső
lakóinál is. A nagy félszigetnek csak külső határai voltak hozzáférhetők
az európai befolyásra nézve, de belső magva, melyről csak egyes utazók
hoztak koronként kósza hireket, a letünt századok állapotában maradt
meg. Még az európai kereskedők, is, Nyugat e merész előharczosai sem
találtak utat arrafelé. Ki sejthetné téhát előre, miként alakulandnak a
viszonyok azon esetre, ha egykor az óriás közlekedési tervek valósulása
Ázsiában, hosszas álmából felfogja zaklatni azt a sok millió arabot,
kiknek ősei tetterejök oly nagyszerü emlékeit hagyták hátra?
De hová jutottam? Nem történelmi elmélkedésekbe akartam én bocsájtkozni,
de néptypusok festése lenne feladatom e helyen. Igy hát hátrahagyjuk az
arabokat beláthatatlan sivatag hazájukban s körülnézünk oly népelemek
után, melyek a régi fő utakon Ázsia belsejétől kezdve a fekete és közép
tenger keletibb partjai felé évszázadok, sőt évezredek óta sürgölődtek
és mai napság is még félnomád életet folytatnak. Kétségtelenül
legérdekesebb a hosszu láncz, melyet a török nép a Léna fagyos
partjaitól az Adriáig képez, melynek egyes lánczszemei még ma is egy
ösrégi mult alakjában tünnek fel, s ugy szólván a történelmi sorozat
fejezetei gyanánt kapcsolódnak egymáshoz.
Az idegen elemek által gyakran keresztezett, anyagilag ugyszolván már
félig törökitlenitett oszmánokhoz, Keleten az iráni törökök
csatlakoznak. Derék emberfaj, mely a persákkal, több mint hatszázados
benső viszony daczára, mégis nem egy jellemző vonást őrzött meg az
őseredeti török typusbul. A mai Persia csaknem egész északi szélét ők
lakják, Transkaukáziának nagy része szinte általok foglaltatik el, s már
első látásra feltünően elütnek a persáktól, ugy hatalmas testalkatok,
széles arczvonásaik, valamint bizonyos nehézkesség által beszédben és
gondolkozásban. A sok századokig tartó, intim összeköttetés daczára,
melyben e nép Persia simulékony, szellemes és eleven fiaival állt, ez
iráni török még sem birt egészen persává változni. Ugyan szintugy
hazudik és csal, mint a déli nap gyermeke, de hazugsága és csalása
esetlenebb, átlátszóbb. Test és szellem kevésbbé hajlékony nála de annál
képesebb az ellentállásra s ennélfogva birtokában maradt mindazon
tulajdonoknak, melyek kiszámithatlan idők óta biztositották neki a
harczos és uralkodó szerepét. Szívós kitartással csüng ősrégi szokásain
hajlamain és erkölcsein, melyeket ősei még a középázsiai sivatagokból
hoztak el magukkal. Nász-és panaszdalai ugyanazok mint a sivatag
fiainál, mulatságai is megőrizték ősi jellegüket s a hol megakarták
akadályozni nemzeti szenvedélyeit ott elhagyá az országot s inkább a
kivándorlást választá semhogy alávetette volna magát a kényszernek. –
Mindezt tanusitják a század eleje óta orosz hatalom alá került
Transkaukázia és a Kaspi tenger nyugati partja. A Terekmék,
Karakalpak-ok, Sahszewend-ek és más félnomád törökök száma, az orosz
lefoglalás óta legalább egy harmaddal fogytak meg. Inkább a szunnita
szultán gyülölt területére költöztek, inkább a kurdokkali örök
ellenségeskedést választák, semhogy aláremdelték volna magukat a
»nacsalnik« (orosz tisztviselő) parancsainak. Igaz, hogy a törökök Iránt
egyrészt megvédték külső támadások ellen, azonban egyuttal uj hazájok
szellemi fejlődésének is gátul szolgáltak.
Az iráninak gyakran emlitett szép tehetségei tekintetéből ez igen sajnos
körülmény. A régi persa nép alig három milliónyi utódai, ha arabok és
törökök által le nem nyügöztetnek, kétségtelenül nagyon átalakitották
volna az ó-világ sorsát. Oly emberfaj ez, mely minden tekintetben
érdemes teljes figyelmünkre. Külső megjelenésében csak igen keveset
külömbözik őseinek azon képmásaitól, melyeket a Perszepolisz,
Naksi-Rusztem és más helyeken látható ezredéves monumentális emlékeken
bámulunk; másrészt alig lehetne eleget mondani e népecske tevékenysége,
ravaszsága és körmönfontságáról. A persának hosszudad arcza, finom orra,
szép formáju homloka s egész kifejezése már felismertetik benne a
szellemi tehetségü embert. Öltözete, élelmezése, házának felszerelése,
minden izlésről és szépészeti hajlamról tanuskodik. Még a persa
öszvérhajcsár is elevenebb, hajlékonyabb szellemű, a török ex offo
irodalomi lángésznél. De mit használhat neki mindez, ha évszázadokig
tartó zsarnoki kény őt a hazugság, álszinüség és csalás jelképévé
változtatták, ha eszének csak rosz uton veheti hasznát s ennek
következtében egy egész nemzet szédelgőkké nötte ki magát? E szomoru
jellemrajz még csapodárság és állhatatlansággal is megtoldandó. A persa
szellemdus gyermek, mely soha sem érlelődik szellemdus férfiuvá. Lelkes
lendületreképes hogy nagyot vigyen véghez, de annak kivételéhez erő és
kitartást nélkülöz.
Az oszmán népelemtől keletre, az iránitól nyugatra, és az arabtól
északra a kurdok vannak beékelve Észak-Mezopotámai hegyi vidékeibe.
Kiszámithatatlan idők óta itt lakik e nép, s minthogy hegyilakók
mindenütt, nem csak az idegen vándorra, de idegen kultur-befolyásokra
nézve is kevésbbé megközelithetők a nyitott, szabad rónákban élőknél,
alig tudunk külömbséget találni a jó öreg Kardukhói, Herodot jellemzése
és a mai kurdok között. Tény, hogy e kurd nép valósággal meglepő, s a
maga nemében egyetlen; a letünt idők romantikájával, egy kezdetleges
társasélet erényei és büneivel s azon sajátságokkal van eltelve, melyek
minden éghajlat s minden korszak hegyi lakóit első látásra jellemzik. Ha
te, nyájas olvasóm, a kurd különcz alakjáról korrekt képet óhajtasz,
képzelj magadnak egy nap-barnitotta arczu férfiut, erélyes vonásokkal,
merész szemekkel, finom sasorral s szállongó holló feketeségü hajzattal,
kinek fejét tarka kendőkből csavart hegyes turbán repdesi körül, kinek
vállairól dusredőzetü, rikitó szinü aba (köpeny) hull alá, ki hosszu,
zászlós lándzsát, paizsot és kardot, olykor ujkori lőfegyvereket is
nélkülözhetetlen, személyes necessaire-jéhez számit. A mily elentétben
áll bibliai fegyverzete a belga munkáju lőfegyverrel, szintugy elüt az
ember durva, harczos kinézése köpenyének szövetétől. Minden rajta
ijesztő hatásra látszik számitva lenni, s ha a kurd, gazdagon
felkantározott s felsallangozott lován, vad harcz-kiáltással valamely
hegytorkolatból előrohan, s a mit sem sejtő, békés utazóra tör, csaknem
mindig biztos zsákmányra számithat. »Vetköződjél, s meg se’ moczczanj!«
kurdul annyit jelent, mint jó napot kivánni. Az embernek mindenét
nyugodtan oda kell raknia a kurd elé, s örülnie ha sértetlenül
menekülhet.
Lakhelye, életmódja, vendéglátasa szinte ezredéves szokások jellegét
hordja magán. A visszaemlékezés oly estékre, melyeket kurdok közt, – hol
ember és állat együtt tanyáz, – néha negyven bivaly társaságában
töltöttem, minden inkább, csak nem elragadó. Födél alatt természetesen
csak télen laknak. Olykor ötven bivaly kigőzölgése tölti el az egész
helyet, mert a kis nyilás a tüzhely fölött, mely egyidejüleg kürtö és
szelelőlyuk is, oly piczi, hogy épen semmi észrevehető levegőt sem
bocsájt be. De a jó Kurdnak az ily existenczia a földi comfort non plus
ultrájának látszik, s ha esetleg azt beszélnék neki, hogy Frankhonban az
állatok istállókban s az emberek háló kamrákban hálnak, bizonyára nagy
megindulással, és sajnálkozva mondaná: »szegény frenkek!« Élelmezése
szinte megfelel e kezdetleges életmódnak. Tej és árpakenyér árpakenyér
és tej folytonosan fedezik szükségeit, s csak koronként váltatnak fel
sajttal és füstölt hussal. Hagyma és foghagyma nyalánkságul szolgálnak
neki, de a pecsenye, daczára annak hogy ex proffessó marhatenyésztő, a
ritkaságokhoz tartozik. A kurd egy szép vonása, mely a szomszéd
emberiségre nézve nagy szerencse, a vendégszeretet. Habár ezen erény nem
is tünik fel nála oly erélyesen mint a távol Ázsiában, mégis csekélyebb
mértéke is elegendő arra, hogy a közlekedést vele s a területén való
utazást, lényegesen megkönnyitse.
Ép oly nehezen mint minden más kulturbefolyás, ép oly nehézségekkel
tudott az Iszlam, Ázsia ezen őseredeti hite benyomulni a kurd hazájának
szük hegyszorosaiba, hogy ottan meggyökerezzék. A kurdok moszlim
vallásosága t. i. igen rosz lábon áll. Csak opportunitásból
mohammedánok, harag és keserüség nélkül közlekednek keresztényekkel és
ördög-imádókkal, s a felekezeti szinezet, ámbár siitákba és szunitákba
osztatnak fel, egyedül csak fékezetlen zsiványkodási vágyuknak szolgál
ürügyül. S e nép, különcz szokásaival, durva erkölcseivel az irán család
egy ága, testvérgyermeke a persáknak, kiknek nyelvétől az övé csak
tájszólásilag kölömbözik, s kikkel szellemi tehetség tekintetében szinte
igen sok rokonvonással bir. Ez főkép török körökben válik érezhetővé s
az oszmanlik nem egy hires tudósa vagy államférfiuja, tartozik
eredetileg a kurdokhoz. Az iszlamvilág kozmopolitizmusában az ily esetek
észrevétlenül mosódnak el, azonban a népismeretterén buvárkodóknak
figyelmét, fontos utmutató létükre ki nem kerülhetik.
Mielőtt felvennők ismét az Irán északi szélén elejtett török népleirási
fonalat, egy pillantást akarunk vetni az afghánokra, kiknek hegyvidéki
hazája Irán keleti táján fekszik. – Az afghánokat egy időben zsidóknak
tartották sőt a biblia tudósai, s Izrael rafongóbb gyermekei bennök
akarták feltalálni az elveszett tiz törzsöt. Mindenesetre sajátságos
kitüntetés, melyhez az afghánok maguk nem kevéssel járultak hozzá, a
mennyiben ők családfájukat egyenesen Szaul királytól származtatják. A mi
e furcsa rokonság népismei bizonyitékait illeti, a legfőbb súlyt az éles
és gyakori torokhangokra fekteték, melyekben az afghán nyelv kűlönösen
gazdag, nem kevésbbé azonban a nagy, hajlott orra is, mely őket kiválóan
megkülönbözteti valamennyi más ázsiai fajtól. Az emlitett
nyelvészeti-elmélet nem szorult komoly ellenvetésre, ugyanebből az
afghánok ind-ázsiai származására is teljes bíztonsággal lehet
következtetni. Még kevésbbé szolgálhat bizonyitékúl az orr corpus
delicti-je mert annak magas, sasorrszerű alakzata tökéletesen illik a
nép merész, határozott külséjéhez, s teljes összhangzatban áll annak
harczias jellemével – mit aligha lehet mondani a zsidókról – s
fékezetlen szabadságvágyával. A férfias szépséget nem lehet eltagadni az
afghántól. Akár a pásztor egyszerű redőzetes vászonruhájában, akár a
római szokás szerint a vállon tóga-szerüleg átvetett lepedőben, akár egy
szerdár (főnök) harczi diszében áll éllőttünk – az afghán mindig magára
fogja vonni figyelmünket és mint az ázsiai harczos valóságos
eszményképe, bámulatra fog ragadni. Született harczosok. A pásztor a
furulya helyett hosszú csövü puskát akaszt vállára, a földmives karddal
az oldalán lépdel ekéje mögött, a kereskedő egész kis fegyvertárt hord
magánál – hát még a harcos! Ujkori és régi vágó-szúró és
döföfegyverekkel annyira el van boritva, hogy azoknak nagy részétől még
álmában sem válik meg. A kiválóan harczias jellem, az afghán népnél
részint hegyes hazájok természettéből eredt, részint vallásából, miután
a Gazneaidák óta, India határ-vidéki bráhmai lakóival mindig harczkészen
kelle szemben állniok, mi ma ugyan már nem szükséges, minthogy a
Visnu-imádók helyére az angolok s Északon az oroszok léptek, s az
angolok és oroszok többsége és hadi tudományok ellen, az afghánok nem
képesek fellépni. A harcz- és zsivánkodási vágyon kivül az afghán az
ázsiai harczos többi fény, és árnyoldalában is osztozik; durva és nyers,
babonás, olykor vendégszerető, s bizonyos becsületességgel biró, s
minthogy a magasabb szellemi tulajdonokat nélkülözi, adandó alkalommal
és viszonyok közt egyszersmint oly árulkodó és boszuálló is, mint alig
egy más nép a világon. A mint látjuk, az afghánt különösen jellemzi az
erények és vétkek egész vegyüléke. Ma még szabadon emelheti égfelé
paizsát, még szabadon hódolhat korlátlansági hajlamának, – de a mint a
viszonyok alakulnak, már alig fog meghagyatni nehány évtizedik eddigi
kiváltságainak élvezetében.
S most hát térjünk vissza a törökökhez, a katexochen törökökhez; mert
Közép-Ázsia turáni népességét azoknak kell neveznünk, habár ott is a
városi lakosság természetesen erős kisebbségben, az iráni ős népséggeli
keresztezés következtében sokat vesztett ős-eredeti török typusából.
Közép-Ázsia népei kétségtelenül külön typust, valamint külön jellemet is
tüntetnek fel, s ugyszólván elszigetelt helyzetökben, járatlan sivatagok
egész koszorujával körülvéve, mindkettőt sokkal könnyebben őrizhették
meg. Valódi szigeten találták magukat a száraz föld közepette s ha onnan
időnként előtörtek vagy rövid rablási kirándulásokat tettek, melyekből
rövid vártatva, kincsekkel megrakva tértek haza; vagy pedig rendszeres,
valóságos kivándorlást szerveztek, s Ázsia nyugati vagy déli része felé
vonultak, ott uj hazát alapitandók. Közép-Ázsia mai néprajzi viszonyai
szerint, két főcsoporttal kell foglalkoznunk; először a megtelepedett
törökökkel, kiket: Özbeg, Szárt, vagy Kurama név alatt ösmerünk;
másodszor a sivataglakókkal, melyek bármi néven nevezendők is, jelenleg
a rokonság szoros kapcsolatában állnak egymással. A városi lakó, vagy a
földmiveléssel foglalkozó török, kezdetleges nemzetiségének csak igen
kevés nyomával bir. Feje és tagjai alakitása, orra, homloka és álla
ugyan a törökök széles formáit tüntetik fel, azonban járásában, egész
életmódjában és jellemében, a röghöz való csatlakozása folytán, sokkal
törökösebb, mint sivatagbeli testvére. Erkölcsei és szokásainak képe, az
idegen moszlim vegyülék által szinte már nagyon elfajult, mig másrészt
mindennapi élete, s még szellemi iránya is, az általa lenyügözött nép
iráni kulturája által, erősen megváltozott. Az özbeg, akár Khivában,
Bokharában, Khokandban ugy Keletturkesztánban, becsületes lélek, oly
ember, mely saját hazája szokott zsarnoki kormányzata következtében, még
a keresztény hóditónak, legyen az orosz vagy angol – sem fog soha
ellentállni. Meg van ugyan benne is az ázsiai megátalkodottság és
felfogási makacsság, azonban engedékeny és megadásteli, ha hatalmas
körülmények arra kényszeritik, és a Czár uralma alatt már nehány évtized
lefolyása után azzá fog válni, a mivé lettek a Nogai-tatárok Kazanban,
és a Krimben, t. i. Oroszország békés és szorgalmas alattvalóivá.
A nomádokkal egészen máskép áll a dolog. Itt a fékevesztett
szabadság-vágy, az örökös vándor-élet szellemével találkozunk, egyesűlve
a legkezdetlegesebb életmóddal, mely Ázsia magas északi részétől kezdve
egész Irán széléig mindenkor jellemzé a sivatag lakóját. E szellem
észrevehető jelleg-külömbsége többnyire a sivatag egyes részeinek
terjedésén, a föld alkatásán s az égaljon, nem külömben a történelmi
zendüléseken alapul, melyeknek olykor szinhelye volt a sivatag. Igy p. a
turkomán, – kit nyájas olvasóm utazási könyveimből bizonyára már
kimeritőleg megismert – leghivebb tükre sivataghazája borzadályos
képének, fagyasztó hidegével, perzselő napjával, feneketlen homokjával s
a keserü savforrásokkal. Az Oxus posványos deltáit lakó karakalpak, ki
marha tenyésztéssel foglalkozik olykor földmives, külső megjelenésében,
egész lényében, modorában, cselekedeteiben oly élettelen és elnyomott,
oly nehézkes és esetlen, oly szin- és szellemtelen, a milyen emberi lény
egyátalán lehet, mely posványos vidékek mérges büzei közt, tizenkét láb
magasságu nád és sás közt kénytelen életét áttengedni. A karakalpak
mindig csak akarata ellenére volt nomád, kit a sors a Volgától a
Jaxartes torkolatához, s innen ismét jelenlegi hazájába hurczolt.
Turkesztán északi részén elterülő végtelen sivatagok további
szemléleténél, a kazak – hibásan kirgiznek nevezett, – mint földjének hü
ábrázólója lép elénk, mely földön ősei talán már évezredek óta laktak. E
sivatagon, mely távolról sem oly borzasztó mint a hyrkániai, savas
posványok tiszta tavakkal, homok tengerek kövér legelőkkel, tamariszkok
csipkebokrokkal sürün váltakoznak; innen magyarázható meg, a kazaknak
csak féligvad természete, ki már sokkal békésebb, vidámabb hangulatu, a
turkomannál is és a baranták (zsiványkodások) iránti ismert szenvedélye
daczára sohasem volt oly javithatatlan, hit- és becsületnélküli
emberrabló, mint a Jomut, Csaudor és Tekke.
Szint ez áll a kipcsákokról és Kara-kirgizekről is Kkokandban, kik a
Tiansan-hegység nyugati kiágazásainak völgyeiben, a hófödte Alaj
torkolataiban, és a »Világ födelén« (a Pamir-i fensík) vándorolnak
helyről helyre; nem csoda tehát, ha a hegyi lakó és sivatag gyermekének
sajátságait egyesitik s a vad természetben feltünőbb, kirivóbb mértékben
őrizték meg jellemök durva vonásait. Ezeknél a törökösséget
leghamisitatlanabb kezdetlegességében találjuk. Fajuk anyagi jellegeiben
erősen a kalmuk-okhoz és mongolokhoz szíttanak: erkölcseik és szokásaik
a valódi törökvilág keleti határát, utólsó státióját képezik, mert innen
távozva, már a buddhista-khinai befolyás tartományába lépünk s
Keletturkesztán lakosai közé jutunk, kik Uigur származásuk daczára, az
ó-törökségnek mégis kevesebb nyomait birják felmutatni, mint a
Kara-Kirgizek és Kipcsakok.


A jelenkor moszlim fejedelmei.
Szultán, sah, khidiv és khán, ezek a muszulman Kelet fölkent
fejedelmeinek czimei. Mindanyian »Isten árnyai a földön,« néven szokták
nevezni magukat, ámbátor e theokratikus melléknév jogosan csak a
szultánt illeti meg. S ezen árnyak nem Isten, de inkább a letünt nagyság
és elveszett fény árnyai, ólomszerüen nehezülnek országaik sivár
rónaságaira s népeik szegényebb osztályaira. Már azért is elmélkedésünk
körébe tartoznak, mert főokai ama nyomornak mely alatt népeik sinlenek,
s mert az ó-világ szomoru állapotának minden lehetséges javulása
személyiségöktől és akaratuktól függ.

I.
Az 1858-ik év egy forró nyári napján a Boszporus ázsiai oldalán,
Csibuklu tenger öblében, egy óriás platán árnyában a ruganyos pázsiton
végig feküdve, átengedém magamat a klaszikailag irt történelmi mű: »Hest
Bihist;« (nyolcz paradicsom) olvasásának. A nyolcz paradicsom az ottomán
uralkodói ház első nyolcz szultánjának uralkodási idejét, képviseli.
Gyönyörködtem a persa iró, nagyszerü képleteiben és hasonlataiban, midőn
hátulról szeliden megrázattam s ekkép szólitattam meg: »Ki vagy te, ki
ily nem illedelmes helyzetben folytatod olvasmányodat, – hol tanultad
ezen illetlenséget?« Hamar megfordultam, háboritóm szeme közé néztem s
távolról sem sejtettem volna, hogy épen egyik utódja áll előttem azon
hősöknek, kiknek bátor tetteiről, uralkodói bizalmáról és erős hitéről
olvastam az imént. És mégis ugy volt. A nélkül hogy fogalmam lett volna
róla, Abdul Aziz Efendi, Abdul Medsid akkori trónörököse állt előttem,
azon ember, kit akkoriban mindenki szántszándékosan került, mert a
fejedelem élete alatt a trónörökössel való szóba állás, szomoru
következményeket vonhatott maga után s előbbi századokban még az életet
is veszélyezteté.
Én magyar vagyok, felelém, Resid efendinek neveznek, s a mint látod, egy
Tarikh-ot (történelmi művet) olvasok. Egy vontatott, lassu – Úgy! – a
legmegvetőbb hangon, volt a válasz; azután tetőtől talpig végig nézett
rajtam az efendi, hamar sarkonfordult s utját folytatá, tekintélyes
kiséretétől követve, melyben a császári palota jeleivel ellátott nehány
szolgát is észre vettem. Csak később tudtam meg, hogy e férfi a fekete
szemekkel, daczról tanuskodó vonásokkal, barna arczszínnel, zömök,
erőteljes alakkal és sürü, fekete bajuszszal – teljes szakállt csak
trónralépte után növeszthet a trónörökös – Abdul Aziz Efendi volt,
Törökország mai uralkodója. Abdul Aziz azon időben különösen azért
szokta választani ezen utat, mely az öböltől nem messze fekvő falusi
birtokához vezetett, hogy annak tartama alatt a palota etiquette nyüge
nélkül, a félénk fivére által fizetett kémek argusz szemeitől mentten,
szabadabb életnek engedhesse át magát. A Boszporusz partjain,
Dolma-Bagdse pompás termeiben az egykori trónörökös nagyon is feszesen
érezhette magát, mert Törökországban az uralkodó és trónörökös közti
feszültség és ellenkezés régi idők óta napirenden van. Abdul Medsid
törekvése oda irányult, hogy az ujkori európai kultura valódi
képviselőjének tartassék. Gyöngéd természetü volt, gyöngéd eszméket,
gyöngéd érzelmeket, s a szó európai értelmében, mindenek felett finom
modort és finom izlést szeretett. Már a hagyományos ellentét kedvéért
is, fivérénél teljesen elütő szellemi irány lépett előtérbe. Azt álliták
róla, hogy Törökország javára sokkal többet vár a régi kormányalkattól,
s a nyugattali viszony régi felfogásától, mintsem a Nyugattal való
feltétlen azonositás és a freng világ vak majmolásától. Habár e
felfogásban a volt trónörökös szellemi tehetségei nem is nyilvánultak
valami nagyon kedvezőleg, mégis szivósan ragaszkodott meggyöződéséhez. A
testi erő többet nyomott előtte minden szellemi vagy erkölcsi
tulajdonoknál. Étkek, öltözékek és mulatságok csak akkor tetszettek
neki, ha a valódi ősrégi törökség jellegével birtak, s mig fivére
europai hangverseny-igazgatók által régi mestereink symphonisztikus