Keleti életképek - 10

Stambulban, Bagdadban és Damaszkuszban, a tanitók mindannyian panaszt
emelnek a tudomány iránti közöny ellen, Rakhle-ik előtt már nem tolong a
tudvágyó fiatalság, javadalmaik napról napra fogynak s a mohammedán
tudomány s egykor ragyogó fényoszlopai, már csak szerény, kis mécsecskék
gyanánt fénylenek a sötétben. Ismétlem, hogy csak Közép-Ázsia kiveendő
némileg ezen állapot általánosságából, mert itt csakugyan találtam
Medreszéket, melyeknek hire a távol Arábiából, Indiából, Kashmirból,
Khinából, sőt a Volga partjairól is képes volt tanitványokat vonzani.
S máskép lehetne-e ez? Mily jognál fogva érdemelnének nagyobb figyelmet
a moszlim egyetemek, miután még ma is letünt századok megdermedt tanaiba
merülten, a jelenkor politikai és társadalmi követelményeinek távolról
sem felelnek meg. – Hogy a Medreszében divatos élet- s mozgalomról kellő
képet alkothassunk magunknak, nem kell külön egyik vagy másikra
utalnunk. Akár a konstantinápolyi Nur Oszmanie vagy Szulejmanieről, akár
a kairói Azhánrije vagy a bokharai Mir Arab és Kökel-Tasról van szó,
valamennyit egy és ugyanazon szellem lengi át s az egyes árnyalatok csak
a tanitványok különböző öltözetében s nyelvében tükröződnek, kik némely
helyüt. »Talebe« néven, másutt meg »Szofta«, vagy inkább Szukte néven,
t. i. a tudomány által »emésztetteknek«, neveztetnek. Ha te, kedves
olvasóm ezen egyetemek valamelyik tantermébe lépsz s egy csomó ily
tudomány emésztette ifjut figyelemmel kisérsz, amint tanitójuk körül
guggolva az ajkairól omló szavakat s lábainak porát nyeldesik, a
turbános fők között rendesen egy-kettő különösen fel fog tünni, mert még
közelebb huzódtak a tanítóhoz s tüzes pillantásukat állhatatosan arczára
szegzik s az ő részéről is kiváló figyelemnek örvendenek. Ezek a
Musztaidok, vagyis tehetségesek, kik a Mudervisz (tanár) távozása után a
hallott előadást hangosan ismétlik s e hivatal gyakorlása által a
segédtanitói állásból a főtanitóira léptetnek elő, ha t. i. egy vagy
másik vallási mű hibanélküli mémorizálása következtében, a mi jus
docendinkhoz hasonló Idsaze-engedélyt sikerült nekik megnyerni.
Iskolatársai által már korán bámultatva kiválóbb szellemi tehetségei
miatt, a Musztaid nem sokára jós gyanánt tiszteltetik, őt is csakhamar
körülveszi a Talebe-k vagy Szukhte-k serege, kik a legmélyebb alázattal
lesik az ajkairól hulló szót.
Igy jönnek létre még ma is a moszlin Keleten az egyetemi tanárok, s ugy
volt az ezelőtt is. A tanitványok nagyobbrészt az alsóbbrendü, sőt
egészen szegény néposztályból ujonczoztatnak, mert az idők hol a
Medreszéből magas államhivatalokba lehete jutni, tekintélyt, hatalmat és
gazdagságot szerezni, rég elmultak, minthogy tudvalevőleg ma francziául
kell beszélnie és irnia, európai módon cziczomázódnia, idomulnia annak,
ki sokra akarja vinni. A szegény falusi lakó gyermekében kiváló hajlamot
vél észrevenni a vallásos életmódra és egyházi tudományra, az elemi
iskolák befejezése után valamely Medreszére küldetik, hogy ott protectió
utján egy megüresült Hudsré ra (cellára) tegyen szert. Régi időkben, s
Közép-Ázsiában még ma is, az ily négy csupasz falból álló helyiséghez
nem megvetendő javadalom tartozott, mely élelmi-szerekből, pénzből és
ruházatból, szóval mindenből állt, mi a tanulónak gondnélküli életet
biztositott; ma, az efféle stipendiumok már sokkal ritkábban fordulnak
elő. A Medreszek alaptőkéjével való becsületellenes kezelés, alig hágy
meg elegendő vagyont, a szükséges Fodhla (egy naponta friss sütésü
fekete kenyér fajta), s a sovány, reggel és estenként kiosztott leves
beszerzésére. Csak ha valamely pasa vagy más nagyúr házánál nagyon is
vigan vannak s az ételmaradékok tulságosan felszaporodnak, csak akkor
emlékeznek meg a szegény egyetemi hallgatókról. Hasonlókép szoktak a
nagyok háremjeiből időnként fehérnémüt és ruhafélét ajándékba kapni. Én
magam is, egykor nagy veszedelemből menekülvén, hálából öt font gyertyát
valék kénytelen e czélra áldozni. Mily végtelennek tünik fel az egykori
és mai Medreszék közötti ellentét, ha a jelen e nyomoruságával a
Timuridák és Szefidák bőkezüségéről szóló mesés adatokat hasonlitjuk
össze. S a milyen a bánásmód a kortársak részéről, olyan a tanulók
lelkesültsége s a tanulmányok eredménye is. A nagy többség csak annyi
tudomány elsajátitására törekszik, a mennyi nélkülözhetetlenül szükséges
egy Khatib (pap) Molláh, vagy legrosszabb esetben egy Kadi állás
elnyerésére, s csak ritkán találkozunk oly kivételekkel, kik a tudományt
saját értéke kedvéért ápolják. A mohammedán tudományosság virágkora, a
midőn egy-egy Khodsa hire messze szárnyalt határokon s tartományokon
tul, s előadásai ezerszeres másolatokban mindenfelé elterjedtek, rég s
tán mindenkorra letünt. Emlékezem egy konstantinápolyi egyetemi tanárra,
ki hetekig volt kénytelen a nagyok előcsarnokaiban lebzselni, hogy végre
nyomtatásban kiadhasson egy juridikus kis füzetkét.
Most még egyet-mást a Medreszékben folytatott tanulmányokról. Azok két
részre oszolnak, melyeknek egyikébe a syntaxis s a nyelvbeli mélyebb
behatolás foglaltatik, mig a másik a tulajdonképeni theologiát s a vele
szorosan egybekapcsolt jogtudományt zárja magába. A mohammedán jog,
tudvalevőleg a kóránon alapul, valamint a hagyományosan fenmaradt hires
alkalmi itéleteken, s valóban épenséggel nem csekélység e 7275.
hagyományos esetet, melyek Al-Bokhari művében tartalmazvák, könyvnélkül
megtanulni. Hogy ezen alkalmi itéletek, valamint az egyes Ajet-ek (kórán
mondatok) is, egész sereg magyarázót teremtettek, a keletiek ismeretes
szőrszálhasogatása és fejtegetés szenvedélye mellett nem lesz meglepő. A
ki már most e kórán mondatokba elmélyedni, s azokból uj kincseket
meriteni képes, vagy magyarán mondva, a kinek emlékező tehetsége nagyobb
tehert bir elviselni, az nagy eredménynyel fejezte be tanulmányait s
lumen mundi képében lép elő.
A tisztán theologiai tudományok mellett, némely helyen a szónoklat,
mértan és csillagászat is ápoltatik; a gyógytan azonban, mely hajdan az
araboknál oly nagy becsületben állt, végkép elhanyagoltatik. Beérik
vele, ha egy Ali ben Szina, (Avicenna) elismertetik s ha itt-ott
találkoznak is olyanok, kik orvosi tanulmányaik befejeztével orvosképen
lépnek fel, azokat mégis csak a legalsóbb néposztály veszi ígénybe, a
valamivel előkelőbb azonban, már egy Hekimi-Hrengi-re (európai orvosra)
fog vadászni.
Az iskolaügy nyomorult állapotát Keleten senki sem sajnálhatja jobban
mint az, ki a keletiek kitünő szellemi tehetségeit közelről ismeri s ki
meggyőződést szerezhetett róla, mennyivel tulszárnyalják Kelet gyermekei
a nyugatbelieket, a gyors felfogás, emlékező tehetség és lélekjelenlét
tekintetében. Azelőtt a természeti törvényekből magyaráztam ki magamnak
e tüneményt, az éles észt s a véralkat tüzét, a gyorsabb érettséget
előidéző nap forróbb sugarának akarván tulajdonitani; – az
összehasonlitás a lassan, ugyszólván fáradalmasan növekvő, bütykös
tölgy, s a ruganyos gyorsasággal kihajtó, szin pompájában ragyogó, belül
azonban üres tropikus növények közt merült fel előttem, – ma azonban, e
hasonlat már nem látszik nekem helyesnek, s mégis meg nem állhatom, hogy
kifejezést ne adjak feltétlen bámulatomnak, melylyel a keletiek szellemi
tehetsége iránt viseltetem.
Kelet általam ismert népei között a persa a legtehetségesebb, utána
következik az arab és aztán az afghán és kurd; legalsóbb fokon áll a
török, azonban még azzal szemben is előbbeni állitásomhoz ragaszkodom s
minden nyugati, ki Keleten a néppel szorosabb összekötetésben él,
támogatni fogja véleményemet. Ki ne lett volna azok közül meglepetve, ha
valamely töröknek, arabnak vagy persának politikai vagy társadalmi
állapotainkra vonatkozólag a legbonyolódottabb kérdéseket terjeszté elő,
s azok nemcsak hogy alaposan megértették, de sőt oly ellenkérdéseket
nyertek feleletül, melyek még a legelkészültebbeket is zavarba ejtheték?
Csak egy példát hozok fel bizonyitékul: a mohammedán Kelet diplomatikus
összeköttetését a keresztény Nyugattal. Diplomatáink évekig készittetnek
elő pályájukra s rendesen az aristokráczia soraiból választatnak;
Keleten ellenben oly emberek tétetnek meg miniszterekül és diplomatákul,
kik még rövid idővel ezelőtt az egyházi, irnoki vagy pláne a kézmives
osztályhoz tartozának. Müveltségük és tudományok csekély, vagy legalább
is nagyon különbözik a mi műveltségünk s tudományosságunktól, s mégis
ritkán fog elő fordulni, hogy a persa vagy török diplomata zavartnak
érezze magát az angol, franczia, orosz, vagy német diplomatával szemben,
még ha mindjárt hibát követne is el. Igy például egy társalgás alatt,
melynél szerencsés valék tolmácsként szerepelni, az egykori miniszter M.
pasa egész naivul kérdé S. lord angol követtől: megfogja-e Dánország
engedni a Suezi földszoros keresztülvágását? Többnyire azonban, igen
ügyesen tudják rejteni a positiv tudományosság hiányait. A legrövidebb
tartózkodás Európában vagy pedig a gyakori érintkezés európaiakkal a
török vagy persa diplomatát ugyanazon szellemi szinvonalra emeli európai
társával, s ha az utóbbi az elsővel a napi kérdések és high-life
események megvitatásába ereszkedik, az állitólagosan ulyszesi szellemi
tulajdonokkal ellátott európai diplomata aligha fogja észrevenni, hogy a
véle szembesitett keleti kollega minden elemi műveltséget nélkülöz s a
mi felfogásunk szerinti, tulajdonképeni tudományokban, a nyugati serdülő
gyerek mögött messze hátramarad.
Leginkább a gyermekek azok, melyek jelentékeny szellemi tehetségeik
által tünnek ki. Az öt éves fiu már annyi felfogással és itélő
tehetséggel bir, mint nálunk tizenkét éves korában. Nemcsak, hogy ugy
viseli magát mint a felnőtt ember, de gyakran ugy cselekszik mint a
férfi s Persiában gyakran találkoztam özvegyekkel, kik leányaikkal,
nénjeikkel s más női rokonokkal nyolcz éves fiuk vezetése alatt távol
zarándokolásra keltek. Fiam uram ily esetben hosszabb és bővebb ruhákat
ölt mint korához illenék s mindig azon mesterkél, hogy arczának
gondolkozó és komoly kifejezést adjon s annak gyermekded kerekdedségét
elrejtse; lakásról gondoskodik, vásárlásokat végez s a háremről s női
emberiségről ugy beszél, mintha valósággal az egyetlen kakas volna a
nagy csibecsapatban; de mi több, a nők, sőt saját anyja fölött is
hatalmas felsőbbséget gyakorol, azonban a nyilvánosan felmutatott
szigoru modorból otthon a leggyöngédebb, leggyermekdedebb enyelgésekbe
megyen át. Iszfahánból egész Sirászig egy tiz éves persa társaságában
utaztam, ki harmincz s nehány öszvér birtokában lévén, szállitmányi
üzletet vitt Persia egyik részéről a másikig. Vagy tizenöt szolga állt
felügyelete alatt, kiket ugyan jól látott el, de még jobban vezényelt, s
ha én álomtól s bádgyadtságtól elnyomva, őt az éjféli órákban, lánczos
ostorát zörgetve s gyermekded hangjával az állatokat unszolva biztos
lépésekkel láttam karavánja mögött lépdelni, vagy ha alkalmilag
társalgásba bocsájtkozott velem, gyakran óhajtám, bár lenne mellettem
nehány európai tanu, hogy vélök egyetemben bámulhassam a gyermek
önérzetes önállóságát és nyugodt erélyét. A fiuk rendkivüli emlékező
tehetsége szinte bámulatba ejtett. Ifjukorom első éveiben hazámban is
nyelvoktatással foglalkoztam s később nem kevéssé valék meglepetve midőn
tapasztalám, hogy a Boszporus melléki tanitványaim tizszer annyit
tanultak könyvnélkül mint az európaiak. Mig nálunk a gyermek csak több
heti tanulmány után képes a különböző országok földrajzi alakjait
valamely földabrosz szerint emlékében tartani, a keleti fiu alig
szükségel erre nehány napot. A törököknél, persáknál, araboknál és
tatároknál az egész nyelvtudomány egy iszonyu mennyiségü idegen szó és
mondat mémorizálásából áll, melyek azonban a társalgási nyelvben sohsem
fordulnak élő s a keleti irodalom mesterművei hemzsegnek a szóvirágok,
észleletek s hasonnevektől, melyeknek feltalálásában kiki magáért
kitenni igyekszik. De nemcsak a magasabb osztályokban a társadalom
minden rétegében észlelhető a szellemi felsőbbség Nyugattal szemben.
Folytassuk összehasonlitó kutatásainkat az alsó néposztályokra
vonatkozólag s itt és bizonyos szembetünő kölönbséget fogunk találni a
kelet- és nyugat európai paraszt közt. A Magyarországi földmivelő
elevenségre és szellemi mozgékonyságra nézve mindenesetre magasabban áll
a németnél, daczára annak, hogy utóbbinak iskolai műveltsége jóval
felülmulja az előbbeniét, s ha ismét egy yorkshire-i parasztot állitunk
egy magyar alföldi csárdalakos mellé, ugyanozon különbséget fogjuk
észlelni, mely az egyszerü ruméliai s az ügyes iszfaháni közt létezik.
S mégis, mért áll a nyugat minden tekintetben annyival magasabban a
keletnél? Miért indult Európában minden virágzásnak, mig Ázsia
végromlásnak megy elébe? Ezt fogják kérdeni! A felelet igen egyszerü.
Ugyanazon uton, a melyen Ázsia belsejéből Európa határáig a szellemi
ruganyosság, eleven vérmérséklet és gyors felfogás fokozatos
fogyatkozását észleljük, ugyanazon uton Nyugat-Európa szélétől kezdve
Ázsia felé haladva, a vasakarat, lankadatlan kitartás, lassu bár, de
öntudatos czél felé való, fáradatlan haladás hanyatlását fogjuk
tapasztalni. Ha a magyar kitartást és szivósságot akar jellemezni, a
németet hozza fel például, s ugy a mint utóbbi a magyarnak tünik fel,
ily világitásban látja a török a »frank«-ot, az-az egyátalán az
európait. Az elv: »Minél elevenebbek a szellemi tehetségek annál
csekélyebb a sikerhez nélkülözhetetlen kitartás,« itt is megvalósul, s a
keleti éleslátás s elmésség ha mindjárt még annyira elvakitana is
bennünket, az európai morális erélylyel szemben mégsem fog soha fontos
eredményekre vezetni. Ehhez még anyagi nehézségek is járulnak hozzá. Az
ázsiai már gyermekéveiben érett s huszonötödik évében ereje tetőpontjára
ér; nem sokan vannak, kik negyvenes éveiken tul is még kitünnek szellemi
tevékenység által, s ennélfogva a keletinek munkássága aránylag
korlátoltnak mondható.
A mi nagy szellemi felsőbbsége daczára, Kelet fiát mégis az európainak
alárendeli, az abban rejlik, hogy a dolgok lényegét mellőzve csak a
külső formának hódol, s a formaszerüség iránti e tulnyomó előszeretete a
keletinek minden tette s eljárása fölött uralkodik. Ebben az az
ugynevezett szellemdus gyerekekre hasonlitanak, s mint azok, szint oly
hibákban s fogyatkozásokban is szenvednek. A keletiek szellemi
műveltsége csak nyelvükben érvényesül, arra fektetnek legfőbb sulyt, az
magába foglal mindent, s abból ered minden. Régi, ó-keleti műveltségi
elvek szerint, egy mű csak akkor vonzó és értékes, ha dagályos és
mysztikus szavakkal annyira tul van terhelve, hogy csak a legnagyobb
fáradsággal lehet felfogni értelmét, s a ki ügyes búvár gyanánt nem
képes az értelem gyöngyeit a titokzatos, zavart mélységből felszinre
hozni, annak minden világbölcsesége keveset használ. Ha tehát a nyelv
értelme szándékosan annyira megnehezittetik, elképzelhető, mily
rendkivül nehéz annak megtanulása. A török alig képes huszadik évében, a
persa tizenöt éves korában s a közép-ázsiai pláne csak huszonöt éves
korában képes az irodalom magasabb termékeit megérteni. Mikép juthat
tehát a nép zöme a tudományokhoz, ott hol a művelt a műveletlentől
annyira különbözik, hogy az első saját édes anya nyelvében, érthetetlen
titkot mondhat el utóbinak; – ott, hol az eszköz megszerzésére az erő
hiányzik, a czél el nem érhető.


Műveltség.
Irán tartatik leginkább a mohammedán műveltség hazájának, s a művelt
ázsiai vázolásához leghelyesebben szolgálhat hátterül. Látogassuk meg a
Szefidák ősrégi székhelyét hogy kizárólagosan persa férfiak körében
kezdhessük meg elmélkedésünket, miután törökség és finomitott szokás
összeférhetetlennek tekintetik. – A férfi, ki étiquetteszerü derékszöget
képező helyzetben, félig oda támaszkodva, félig heverve, a szobában a
szőnyeg középhelyét foglalja el, minden tekintetben finom műveltségü
keleti. Első látásra az európai élégáns nyomoréknak fogja tartani, mert
a lábak, keleti felfogás szerint az emberi test illetlen részei, a
ruházat által gondosan elfödetnek. Megmutatni, hogy lábakkal bír az
ember, példátlan szemtelenségnek tartatik s innen ered a régi
példabeszéd is: »Óvakodjál ott lábadat kinyújtani, hol kezedet kell
kinyújtanod!«
De folytassuk hősünk leirását. A dsubbe, egy finom teveszőrszövet,
arányzatos redőkben lóg alá a felső testről; elől annyira nyitva áll,
hogy az Entari (alsókabát) látható legyen. A turbán kiváló gonddal
csavartatott, s oly módon tétetett fel, hogy e kétségtelenül érdekes
arcz egyetlen, ráerőszakolt vonását se takarja el. S ez arcz, a persa
typus nevelési, gondolkozási és foglalkozási módjának leghivebb tűkre. A
szakáll színe és alkata kifogástalan, a száj körül a szerénység és
kérkedés sajátságos vegyüléke tünik fel, mely észrevehető életkedvvel és
világgyűlölettel elvegyülve, a legellentétesebb gondolkozási mód
nyilvánulásai, melyeknek kifejezéseit azonban csak hosszasabb érintkezés
után észleljük. A szem szűziesen földre szegződik s a zengzetes, érczes
hang hajlékonysága a híres szépészek szabályai szerinti szigorú kezelést
árul el.
Ki ezen ember s mi a foglalatossága?
Magánzó, ki a nélkül hogy valami különös czélra törekednék, az ó-divatu
műveltség szabályai szerint nevekedett s ezeknek nyomán osztja be
életét. Darab ideig theologiával foglalkozott, de csak-hamar, bizonyos
lelkiösztön a világi pályára terelte vissza, mert észrevevé, hogy ő egy
»Szahibi-tab« egy »ösztön« birtokosa; azaz észrevevé, hogy költői érrel
bir, melynek kimivelésére mind nagyobb gondot fordított. Vajjon
kortársainak, vagy az utókornak hasznára válik-é e férfiú, e kérdés
függőben marad, azonban hallatlan olvasottságát már az első találkozásra
is el kell ismernünk. A Medreszében töltött mohammedán tanévek alatt
rendkivül kiművelt emlékezőtehetség, arra képesíti ezen embereket, hogy
egy még oly hosszú költeményt, háromszori elolvasás után könyvnélkül
tudnak elmondani. Meglehet, hogy a velök született szellemi erő is
támogatja őket, azonban tény, hogy míg mi európaiak remekiróinkat
olvassuk, a persa p. költőit mémorizálja. Valamint az ifjú nem
nélkülözheti Szaadi »Rózsaberkét,« Hafiz »Szerelmi dalait,« Dsami
»gyümölcsös kertjét« és másokat, ép ugy gyönyörködik a meglett korú
Firduszi mesteri hőskölteményében, a Mesznevi, Khakani, és mások
titokzatos költészetében, kiknek műveiből, hacsak megpendíti az ember a
húrt, ők mindjárt egész fejezeteket szavalnak el. Az előadásra kiváló
gond fordíttatik, s míg Hafiz ghazéljait friss vidámsággal kell
elmondani, a Mesznevi p. a tartalomnak megfelelőleg komor szomorúsággal
szavaltatik.
Így p. a versszak:
»Bisnov ez nej csun hikajet mikuned,
V’ez dsudaiha cshun sikajet mikuned.«
(A furulyát hallgasd ha majd regél,
S a szenvedett gyötrelmekről beszél.)
csakugyan olyképen adatik elő, hogy a hallgató a furulya panaszosan siró
hangját véli hallani. A finom műveltségűnek legkevésbbé sem szabad
vétenie a vers öszhangzata ellen s valóban ritka eset, hogy művelt
emberek egyuttal ne lennének a költői előadás mesterei is.
A történelem tanulása már gyöngébb lábon áll. A valóságos keleti
műveltség, általunk föntebb felállított mintaképe, inkább bizonyos
gyüjtemény-munkákban járatos, mintsem a részletes történelemben. A
Szaszanidák virágkora csak mondákból ismeretes előtte, de annál
kimeritőbben foglalkozott a moszlim korszakkal, s nemcsak Ali
örökösödési kérdése fölött, de az Alidák harczai és szenvedései
legcsekélyebb részlete fölött oly hévvel vitatkozik, mintha ezek máról s
tegnapról szóló tettek s nem oly események volnának, melyek jóformán
1200 évvel ezelőtt történtek volna. A Szefidák korszaka sem
hanyagoltatik el; leginkább jellemző adomák gyüjtése által igyekesznek
kitűnni, mig a haza múltjának bírálati méltánylásáról már azért sem
lehet szó, mert a történetirás Persiában s egyátalán egész Keleten a
krónika formájában maradt meg.
Egy másik tárgy melyben a világfi ragyogni kénytelen, s melynek tudása
Persiában minden finom műveltségü emberre nézve csaknem ép oly
kötelességszerű mint nálunk a zongoraverés még oly hölgyeknél is, kik
épenséggel sem birnak zenetehetséggel, a nemzeti zene. A miénktől
teljesen elütő persa zene már számtalan szakember fejtegetési tárgyát
képezte, én csak annyit akarok róla mondani, hogy európai fülnek, még
sok évi megszokás és hallás után sem hangzik kellemesen. Bizonyos, kulcs
gyanánt szolgáló betűk helyettesítik Persiában az irott hangjegyeket s a
hangok változatai ott egyetemesen dallamoknak kereszteltetnek. A
legismeretesebbek Huszeini, Makami, Sirazi, Iszfaháni, Buszelik stb., –
s a mint értesültem, ezen elnevezések többnyire azon helyekre utalnak,
hol e dallamok már régi idők előtt is kedveltettek.
Ha az ó-keleti kultura e mintaképét a finom műveltségü efendivel
szembesitjük, azonnal felismerjük benne, két teljesen ellentétes
világnézlet korcsalakját, mely aligha tehet előnyös benyomást. Az
iszfaháni salonból tehát egy stambuli salon felé fordulunk, s szemügyre
veszünk egy fiatal efendit, ki minőségére nézve az Amédida, vagy pedig a
külügyérség titkárságának tagja R... bey, jó család ivadéka, s már
arczvonásai is elárulják a számos fajvegyülék nyomát. A népbuvár, a
görög-örmény typus erős vonását fogja bennök felösmerni, itt-ott kevés
sémi, ritkábban turáni, legkevésbbé azonban a tisztán ázsiai typus
ismertető jeleit fogja találni. A stambuli efendit az ázsiaiak
lajstromába sorolni, kissé koczkáztatott dolog volna. A magas tetejü
kalap és frakk őseredeti európaivá bélyegzik, s Párisban a Montmartre
boulevard embertömegében alig lesz megkülönböztethető a délfrancziától
vagy spanyoltól. De nézzük meg hát figyelmesebben az ál-keletit. Nem
ugyan alá, de mégis keresztbevetett lábakkal találjuk dívánján ülve –
mindenesetre igen kellemetlen és erőszakolt helyzet, mert a nadrág
lábszárain egész az elpattanásig megfeszül s folytonos izgás-mozgása,
ültének kényelmetlenségéről tanuskodik. Nem kevésbbé czéliránytalan az
elől begombolt, állógallérral ellátott kabát, (szetri) mely egyrészt a
fej lehajtását megakadályozza, másrészt szűken testhez álló szabása
által a török ülésnél elmaradhatatlan testbehajlását nagyon megnehezíti.
Ezen öltözetet a fez koronázza, a kaczéron oldalracsapott sapka, hogy a
frizura kellőleg láthatóvá váljék, mert ezen uraknál az üstök
leborotválása ismeretlen dolog s a persák »kakul«-jai (fürtök) egyátalán
itt sohasem voltak divatban. Toldjuk meg még e képet az elmaradhatatlan
glacékeztyűvel és lakczipővel, s a jelenkor ázsiai kultúra képviselője
teljes valójában előttünk áll.
Belseje külsejére hasonlít. A magán vagy nyilvános iskolából az arab
nyelvtan és persa nyelv csak épen annyi tudományát hozta el magával a
mennyi concipista-pályájára elkerülhetetlenül szükséges. Az eszmény,
melynek elérésére törekszik az, hogy jó Kiatib, azaz irnok vagy stylista
váljék belőle; t. i. értsük meg jól a dolgot: annyira akarja vinni, hogy
egy gondolatot hibátlanúl papirrá tudjon tenni, mert csak ez úton – in
hoc signo vinces – juthat nagy hivatalos állásra, tekintélyre és
gazdagságra.
Igaz, hogy a török irály nem könnyű dolog, de az európaira mindenesetre
furcsa hatást tehet, ha látja, hogy egy államhivatalnok törekvései oly
tudományok elsajátításában pontosulnak össze, melyeket nálunk, már a
harmad osztálybeli elemi tanuló régen magáévá tett. Megengedve, hogy
Egyptom és Törökország mai intelligencziája már az annyira óhajtott
Kitabet teljes birtokában van, tulajdonképeni nemzeti müveltsége mégis
ijesztő minimumra olvad össze. A török irodalom gazdag kincstára a
többség előtt csaknem teljesen ismeretlen s csak igen ritkán történik,
hogy egyik-másik felemlíti Baki, Vehbi, Szami vagy Kemal pasazadet vagy
Szaad-ed-din-t, mi pedig 30 évvel ezelőtt még megtörtént. A történelmi
ismeretek, a mint arról már az iskolaügyekről szóló fejezetben említést
tettem, még rosszabb lábon állnak s mind ezen hiányok silány
kárpótlásaúl, a franczia nyelv igen felületes ismeretét fittogtatják,
bár ott is alig jutnak egy könnyű olvasókönyv megértésénél, vagy a
felületes társalgásnál tovább. E nyelvet a nyugati tudományok
elsajátitására eszközül felhasználni, eddig csak keveseknek jutott
eszébe, s úgy akarta a szerencsétlenség, hogy azoknál is csak oly
korban, midőn a tanulás az ázsiaiaknál már nagy erőmegfeszitéssel jár.
Az izlés-irány szinte igen kétséges a modern kultura ezen ujoncainál. Az
uralgó divat által betanitva, európai szinházakat és estélyeket
látogatnak, mellesleg azonban, az ázsiai bohóczkodás s a Karagőz
undorító alakjaiban is gyönyörködnek, tetszést színlelnek úgy
etéleinkre, öltözetünkre, lakásmódunkra nézve stb. bensőleg azonban
mégis a régi nemzeti szokások hívei maradnak.
A nyugati moszlim kultura e korcsalakjai kétségtelenül ellenszenvesebb
hatást tesznek az európaira, a hamisítatlan moszlim-világ
legkificzamodottabb képviselőinél.
Az afghánok, özbégek és tadsik-ok, körülbelül oly fogalommal birnak a
műveltségről, mely Európában az ököljog idejében s Nyugat-Ázsiában
rendkivül viharos korszakokban uralgott. Ezeknél az értelmi osztály két
szigorúan egymástól elkülönített kategóriára oszlik: a katonai- és
hivatalnokira s a mollá-k vagy világi-egyháziakéra. Valamint utóbbiak a
harczot és viszálkodást hivatásukkal összeférhetetlennek tartják s
utazáson és zarándok-útakon csak azért kötnek kardot, mert a Kórán
szerint a fegyvertelenül elesett egyenesen a pokolba jut; – így a
szipahi, – az első osztály elnevezése – a tudományos míveltséget
tisztjére nézve igen nélkülözhetőnek, ha nem is egészen fölöslegesnek
tekinti. Jól lovagolni, czélba lőni, lándzsát derekasan kezelni,
legfőkép pedig, magatartás és modor által jelvényezni a fejedelem
kegyéből nyert kitüntetést vagy társadalmi állást, ezekből áll ezen
osztály főtörekvése és életük feladata. Minden aristokratának megvan a
maga irnoka, ki alkalmi verselő, számtanár, csillag- és álom-magyarázó s
olykor még lelkipásztorképen is működik, s ha az emlitett nagy úr az
alsóbbfokú vallási kérdésekben egy-egy szerény megjegyzéssel hozzá tud
szólni, vagy az olvasott költői termékekből némi értelmet tud
kimagyarázni, az afghán vagy özbeg high life-hez szükséges tulajdonok
netovábbját érte el. Irni és olvasni nem tudni, egész Közép-Ázsiában
kevésbbé szégyen, mint első látásra fel nem ismerni egy ló korát, egy
fegyver értékét hajszálig ki nem találni a nélkül hogy a kéz érintette
volna azt, vagy egy rabszolga munkaképességét meg nem tudni határozni,
anélkül hogy lábait meg ne tapogatnák. Tényleg, nem titkolhatom el, hogy
Közép-Ázsiában a legtökéletesebb gentleman szellemi kultúrára nézve a
magához hasonló állású iráni vagy törökországbelihez képest nyomorult
torzképet mutat, melynek rovására Teherán és Konstantinápoly udvaronczai
mindannyiszor jóizűen mulatnak, valahányszor Hilmendről, vagy az Oxus és
Jaxartes partjairól diplomatikai követség érkezik.
A magasabb özbeg-osztály míveltségének, gyenge, igen gyenge nyomai
találhatók, a sivataglakó Kirgizek szultánjainál és vénjeinél. Orosz
utazók gyakran megvalának lepetve a patriarchális modor, márvány
nyugalmu arczvonások, s alkalmilag felmutatott moszlim bölcsészet
példányai által, melyekkel az ily törzsfőnökök sátrában találkozának.
Képzelem, mennyire meglepő az ily tünemény észak fiaira nézve; azonban e
látszólagos tehetség s ez ildomosság nem egyéb, a moszlim műveltség
utolsó s legmesszebbre terjedő ágazatánál, mely az Iszikköl partjain s
az Ala-tau hegységben a megfelelő buddhista kultúra romjain gyökeret
vert. A kirgiz Szultánja, az özbég sipahihoz, az özbég sipahija, az
afghan khánhoz, az afghán khánja, a persa mirzához. Az utóbbi utolsó s
leghívebb képe az ó-mohammedán kulturának, ellenben az arab- és török
gentleman, a vele született makacsság s századéves ellenszegülés daczára
mégis már sok idegenszerűt, európait vett fel modorába és beszédmódjába
s ennélfogva ma már ép oly kevéssé tekinthető európainak mint valódi
keletinek.
Egész Keleten a műveltség főkövetelményét képezi, sőt azt mondhatnám, a
szellemi műveltségnél magánál többre is becsültetik az ildomosság; a
keleti életkép egy kiváló vonása, mely szóban és tettben magába foglalja
a társadalmi és politikai különbség mindazon változatait, melyek által a
két világ leginkább választatik el egymástól. Felhevült képzelődés,
szóvirágos nyelvezet, feltünő vonzódás külsőségekhez és czeremóniákhoz s
végre a zsarnoki kényuralom előtti folytonos rettegés, szükségképen nagy
különbséget fognak előidézni a szó és gondolat között; azon hitben