Keleti életképek - 12

más szentek és írástudók nyughelyei, s ámbár mathematikai pontossággal
ki van mutatva, hogy 7 búcsújárás ezen, s más 21 másik Veli-Ullah
sírjához, hasonértékű egy mekkai zarándokolással, mégis a sivár, köves,
homokos Arábiába való vándorlás, a moszlim keletinél a vallás örve alatt
nyilvánuló utazási vágyának legfőbb ideálját képezi. Mindenekelőtt tehát
a »Hads«-ról, a par excellence zarándoklásról fogunk szólani.
Habár a kórán azt mondatja a prófétával: »Zarándokoljanak házamhoz,«
azért a későbbi magyarázók, a túlságos búcsújárás, azaz, útazási kedvet
korlátozni óhajtván, a zarándokolást mégis csak a következő föltételek
mellett engedélyezték: 1) Elegendő pénzösszeggel kell ellátva lenni, 2)
testileg egészségesnek és 3) nőtlennek kell lenni. 4) Nem szabad
adósságokat hátra hagyni otthon, 5) csak béke idején szabad útra kelni,
6) inkább szárazföldön, mint tengeren kell útazni (minthogy az első
kevésbbé veszélyes) s végre 7) teljes korúnak, azaz legalább 15 évesnek
kell lenni. E szabályok szigorú betartása, gazdasági szempontból igen
előnyös volna a moszlim társaságra nézve, de a szeretett vallás sok
kibúvóval bír, s egyetlenegy látomány vagy álom elegendő arra, hogy az
egész rendszert irgalom nélkül feldöntse. Mindenesetre érdekes marad a
tény, hogy minél távolabb esik egy ország a moszlim világ e vallási
központjától, annál nagyobb hévvel vágynak annak lakói a »Hadsi«
tiszteletczím elnyerésére. Az ok valószinüleg, az Iszlam legszélső
keleti és nyugati határain t. i. egyrészt Fez és Marokkóban, másrészt
Kelet-Turkesztánban s a három Khanságban uralgó bensőbb és szívósabb
hiterélyben rejlik, minthogy e vidékeken a rajongás sokkal jobban
elharapódzott, mint magában Arábiában; valamint a fénytorony lábánál
sötétség uralg, mig tetejének szétáradó fénysugarai a messze távolt
megvilágitják. Elvitázhatatlan, hogy a Hadsi eszmében jó adag romantika
rejlik, sőt azt mondhatnám, költői lelkesültség, mely a vallási
rajongások daczára, melyeken alapul, mégis már századok óta gyakorlati
eredményekre is vezetett.
Ha emlékemben felmerülnek számtalan ismerőseim a moszlim világ különböző
országaiból, s magam elé varázsolom azon személyiségeket, kikkel a
Hadsra való készülődés alkalmával ismerkedtem meg, még ma sem vagyok
képes bizonyos csodálkozást leküzdeni. Ilyen emberek hetekkel, sőt
hónapokkal azelőtt, az elhatározott terv következtében teljesen
megváltoznak, s a mily mértékben közeleg az elindulás ideje, ép oly
mértékben növekszik náluk a lázas, hevült állapot. Szegényebb s kevésbbé
ismert egyéniségek, feltünés nélkül, észrevétlenül szoktak eltávozni
ismerőik köréből; rendesen mások költségen utaznak, kik aztán a rájok
költött pénzért tantiéme-et remélnek nyerni az isteni elégedettségből;
sőt volt egy társam, ki életében nyolczszor tette meg mások contójára a
tavafot (a Kaaba körüljárása) és ép annyiszor Hadsi lett, anélkül hogy
bizományozói e czímmel ékeskedhettek volna. Utóbbiak ezért csak a
másvilágon várhatnak jutalmat, itt alant azonban, egyedüli joguk abból
áll, hogy azon Ihram-ban (ingszerü zarándokruha) melyet a Hadsi
megbizott búcsújárása alatt hordott, temettethetik el magukat.
A zarándokútra készülők elindulása gazdagoknál bizonyos ünnepélyességgel
jár. Az illető tetőtől talpig újba öltözik, szintúgy szolgái és kísérői
is, a legjobb lovakat, legjobb nyeregszerszámokat viszi el magával s
elutazása előtt végrendeletet csinál, oly elővigyázat, mely, a mint
később látni fogjuk, korántsem felesleges. A családbarátok és
rokonoktóli búcsú, komoly, megindító színezetet ölt, a mennyiben sok
száz, sőt ezer mértföldnyi útnak néznek elébe, éghajlati nehézségekkel,
emberi gonoszsággal és elemi bajokkal kellend megküzdeniök, mielőtt a
Kaaba eléretnék.
Képzelj magadnak kedves olvasó, egy vagy több zarándokot, kik Khokandban
vagy Kelet-Turkesztanban a hosszú s fárasztó útra kelnek Arábia felé s a
legkedvezőbb viszonyok közt utazásuk czélját 9, de gyakran csak 12 hónap
alatt érhetik el. Ezen emberek előtt a Hads, minden tapasztalatok,
végtelen nélkülözések, szenvedések és mindennemű veszélyek öszlete. Ily
körülmények alatt természetes, hogy az egyes utasok lassanként
összecsoportosulnak s a barátság, sőt rokonság erős kötelékével fűződnek
egymáshoz. A távol észak-keleti mohammedán országokból jövők, többnyire
Bokharában, Herát és Orenburgban egyesűlnek, míg a délkeletiek Bombay-
vagy Karsiban képeznek nagyszámú utazó-társaságot. Ott, hol az út nagy
részét vizen kell megtenni, az utazási fáradalmak aránylag csekélyek,
ámbár szűk helyre összeszorítva, a Hadsi-k itt sem élveznek valami
különös comfortot. Azonban rendkivüli és valódi fáradalmakkal jár az
Istennek inkább tetsző szárazföldi utazás, akár – itt az Iszlamvilág
végéről beszélek – Persiát kerülve Dél-Oroszországnak, vagy egyenesen
délnyugatnak tartva haladnak a szent városok felé.
A szunnita Turkesztánra nézve, a siita Irán oly ország, hol a zarándokok
mindennemü veszélyeknek vannak kitéve, hol folyvást kínoztatnak, gyakran
ki is raboltatnak s ily viszonyok között természetes, hogy Bagdad
elérésével már a czélhoz közel érzik magukat. Bagdadtól, másrészt még
Konstantinápolytól, valamint Áfrika igazhitűire nézve Kairó és
Alexandriától kezdve, a karavánok nagy mérvet öltenek, azon
zarándokkaravánok, melyeknek ős typusa mégis csak a régi Ázsia földjein
tünnek fel a vallási költészet valódi fényében. Itt egyes csoportokkal
találkozunk, kik vörös vagy zöld zászlót lobogtató csatlós által
vezettetnek. Minden csoportnak megvan saját papja ki egyúttal biróként
is szerepel, ha felmerülő viszályokat kell kiegyenlíteni; továbbá saját
külön muezzinjával bír, ki szabad ég alatt, vagy a karaván-szerailban
imádságra hí. Egy csoportban sem hiányzik a hajnyiró és a bohócz, ki a
hosszu ut alatt, ha a »Telkin« éneklése már kifárasztotta a torkokat,
vastag tréfáival igyekszik az ájtatos vándorokat megnevettetni. Ily
csoportok gyakran egymás mellett utazgatnak, anélkül hogy azért
elegyednének egymással. Hisz ez nem is lenne lehetséges. Amazok eretnek
siiták, kiket egészen különböző gondolkozás és törekvés vezet a szent
helyekre; emezek ellenben, ronda kinézésü tatárok rézsent álló
szemekkel, idegen szokásokkal, idegen nyelvvel, végkép elütők a büszke
arabtól, ki honfitársa s prófétája sírjához vándorol s amazokkal
távolról és semmiben sem kiván érintkezni. »Az igazhitüek mind
testvérek!« A mire Mohammed törekszik ez csak elméletileg szép – de
Keleten mint Nyugaton, az elmélet csak elmélet marad.
A Tigris melletti nagy Khalifaváros után Damaszkus tekintetik a második
nagy állomásnak, Damaszkus, hol tényleg össze is folynak az Északról
Keletről, s Nyugatról jövő zarándokok seregei. A Bagdadtól odáig vezető
út sohasem volt igen biztos, s a számos mellék-állomások daczára nem is
volt valami igen kellemes, elannyira hogy igen érthető, ha a vizgazdag
fakert, melynek közepén díszlik az Omejjádok székvárosa, a távol
messzeségről jött utazót bámulatra ragadja. Persákat, Indusokat,
Khinaiakat és Közép-Ázsiaiakat hallottam Damaszkusról beszélni s
mindannyian földi paradicsomnak írták le. – A termékeny szyriai völgytől
kezdve, a zarándokkaraván hivatalos jelleget ölt, a mennyiben
Damaszkusban, a »Szure Emini« (a konstantinápolyi zarándokkaraván
felügyelője) hozzá csatlakozik. Az út már most délnyugoti irányban,
többnyire sivár vidékeken keresztűl, az ugynevezett szyriai zarándokúton
Hedsaz, t. i. a köves Arábia felé vezet. A több mint ezerévnyi
frequenczia s híres moszlim fejedelmek és fejedelemnők részéről rá
pazarolt gondoskodás daczára, ezen út még mindig tele van
kellemetlenségekkel, melyek a sivár könyörületlen tenyészet
következményei. Az út igen gyéren népesített völgyeken, majd köves
lapályokon, kopár hegygerinczeken, és forró homoksivatagokon visz
keresztűl; az állomáshelyek többnyire csak nyomorúlt agyagviskókból,
vagy hajdankori kastélyok romjaiból állanak. De mit törődik a Kaabá-ért
és próféta sírérrajongó moszlim a múltnak imitt-amott felmerülő szép
emlékeivel, Rabati Ammón-nal az ó-római Philadelphia, Gerazá-val, (a mai
Dserras), pompás oszlop maradványaival, kapuival, vízvezetékeivel és
fürdőivel? Gondolatjai víztartók s iható víz körül járnak, melyek mind
gyérebben kerülnek elő; ő pázsitos legelőhelyekre vágyik, melyeket
azonban hiába keres; leginkább pedig védelmet óhajtana a nomádok
támadásai ellen, mit azonban sem a Szultán, sem szent szándékainak
kegyeletteljes méltatása nem biztosíthatnak neki. Akár a Beni-Harb, akár
az Eneze, vagy más arab törzsök legyenek – mindannyian mohó szemmel
lesik honfitársuk rajongó tisztelőit s a Hadsi-kat kirabolják s a hol
csak szerit tehetik halomra verik agyon.
A rabló beduinok előli folytonos rettegéshez még az ijjedelem is hozzá
járúl, melyet a vallási mondák és mythószok idéznek elő. Majd
kisértetekről van szó, melyek ezen út több helyén leszögeztettek; majd
Themad puszta sziklaüregeiről, melyekben egy egész nép rögtöni
tönkremenéssel bűnhödött Mohammedbeni megátalkodott kételyeiért s
melyeknek porladozó kőhalmazaiból lelket rázó jajkiáltások hangzanak ki,
– természetesen csak a Hadsi-k fülei hallják; – majd meg az istentelen
Ad óriás nép emlékére reszketnek, melynek fejedelme a hirhedett Seddad,
Istennek jelenté magát, egész városokat épittetett aranyból, ezüstből s
e vétkes képzelgésért természetesen iszonyúan megbűnhödött. Csak
Maannál, hol Paläsztina felé ágazódik el az út, kezd a sivár természet
egyhangusága gyéren felmerülő kertek és szántóföldek által felvidúlni s
valóban rendkivüli vallás-rajongás szükségeltetik hozzá, hogy
elragadtatást érezzen az ember, ha 30 napos kin- és fáradalomtejes
vándorlás után, végre maga előtt látja a vulkánnemü katlant, melynek
közepén a prófétasír városa fekszik, s melynek keleti végén a Ohod nevü
fekete bazalt hegy kisértetiesen emelkedik ki. E hegy látásakor a
keletieket valóságos fogfájás rohanja meg, mert ennek közelében vívatott
ama híres hasonnevü csata, melyben a prófétának két első fogát
kiütötték; ama fogak, melyek legbecsesb ereklyeképen Konstantinápolyban
a szerail csúcson drágakövekkel kirakott tokban őriztetnek s mély
kegyelettel tiszteltetnek.
A Medina Jattrib keleti részén egy egyszerű, igénytelen épület, ép oly
igénytelen zöld kupolával emelkedik; ez a próféta sírja fölötti épület,
melynek láttára, a messzetávolból ide utazott sok százezer zarándok
szíve lelkesűlten feldobog.
Egyszerűnek nevezem az épületet, mert más, p. a Meshedben és Nedsefben
látható mohammedán díszépületekkel összehasonlítva, Medina világcsodája
alig méltó említésre, s úgyszólván a próféta szerénységét s
egyszerűségét jellemzi az utókor előtt. Az épület szabálytalan
négyszögből áll, melynek külső falaihoz számtalan magánház támaszkodik,
s csak homlokzatán láttatott el utóbbi időben, nagy bemeneti csarnokkal.
A belső tért oszlopos folyosó futja körül, mely részint márvány és
porfírból, részint azonban csak művakolattal bevont közönséges kövekből
emeltettek. A délkeleti sarkot foglalja el a próféta madárkalitkaszerü
mauzoléuma, még pedig csak nehány lépésnyire azon helytől hol Mahommed
maga az első mecsetet alapította s szeretett neje Aisa karjaiban lehelte
ki nemes lelkét. Ha e legszentebb szentély belsejébe lépünk, egy
ágyszerü hely előtt állunk, melyet világos zöld, arany feliratokkal és
kis nézőkével ellátott rács vesz körül. E rács rendkivül sürű s a
tulajdonképeni sírtól csak keskeny sötét kis folyosó által választatik
el, melyben a templomszolgák, a próféta úgynevezett utódai tartózkodnak
s a fenntemlített kandi ablakocskán át a dicső ősük számára átnyujtott
ajándékokat a zarándokok kezéből átveszik, s magától értetődik, hogy
azok javukra szolgálnak. A belépés e sötét titokzatos szentélybe, a
templomszolgák által szigorúan elleneztetik, s annak kieszközlése csak
nagyszerü adakozások következtében sikerül olykor a leggazdagabb
Hadsi-knak.
A rács körül, de leginkább a sír fejoldala táján, a zarándokok égfelé
emelt kezekkel a következő imát mondják el: »Béke legyen veled ó
próféta, Allah és Allah kegyelme és minden áldása. Béke legyen veled ó
barátja Allahnak. Béke legyen veled, o legjobbja Allah minden teremtése
közt. Bizonyságot teszek, hogy nincs Isten Allahon kivül, s azt vallom,
hogy Te vagy prófétája és utódja; Tanuságot teszek, Allah prófétája,
hogy hivatásodat híven betöltéd, hitedet bevallád s Istenedet imádtad,
míg meggyőződést nyertél a halál órájában. És mi barátaid, o Allah
prófétája, megjelenünk előtted, messze országok, távol éghajlatokról
jövő vándorok, veszedelmek és nehézségek közepette, a sötétség idejében
és a nap óráiban, azon vágytól vezéreltetve, hogy megadjuk neked a kellő
tiszteletet s megnyerjük közbenjárásod áldását; mert bűneink megtörték
hátunkat s Te képviselsz Annál, ki bennünket meggyógyít. Ó Allah
prófétája, közbenjárásodat, közbenjárásodat kérjük.«
Ezen ima folytonos sírás, kiabálás, s nyöszörgés közt mondatik el,
elannyira hogy saját hangját sem hallja az ember. Az írás nem-tudók, kik
egy felolvasó szavait hallgatják ugyan, de azokat követni képtelenek,
beérik vele, hogy a beszélő ajk- és szájmozdulatait követik. E mellett
mindnyájan megbénitó kegyelettel vannak eltelve, alig merik ajkaikkal a
rácsot érinteni, annál kevésbbé a tulajdonképeni sírbolt selyem
függönyeit, melynek látásában csak igen kevesen részesűlnek. Egy
felvilágosodott mohammedán állitá előttem, hogy az egyszerüen egy nagy,
hosszúdad, közönséges kövekből összerakott emelvényből áll, mely a
multbeli kegyeletes keresztény utazók képzeletének távolról sem felel
meg, miután az Mohammed aczél koporsóját a padlóhoz s tetőzethez
erősített mágnesek következtében a levegőben akarja lebegtetni.
Ugyanazon helyiségekben vannak Abu Bekir és Omar sírjai is, mindegyik
külön nézőkével az emlitett rácsozatban, mely előtt az igazhivők
megfelelő imádságokkal könnyítenek szenvedő lelkükön. Miután Omár a
siitáknál, a bitorlóknak tekintett Khalifák közt leginkább gyűlöltetik,
sírjának kandiablakából nagy figyelemmel kisérik a persákat, s a ki az
iszlam e nagy hőse ellen valamely kihágást enged magának, az iszonyúan
bünhödik gaz tettéért. Mindazáltal megszokott történni irániak részéről,
hogy a szokásos »Ja Omár!« (ó Omár) helyett gyors kiejtéssel Ja
Khimar!-t (ó szamár) kiáltanak s otthon erősen dicsekesznek a hőstettel.
Hisz láttam irániakat, kik az Omár nevet czipőik talpára írták, azon
kedves gondolatnak engedve át magukat, hogy egész napon át e főgazembert
lábbal tapodhatják. – Habár a prófétasír látogatása inkább érdem mintsem
kötelezettett, mégis ritkán találkozunk oly Hadsi-val ki e szent
kötelességet elmulasztaná. A rajongó moszlimok legmagasztosabb vágya oda
irányúl, hogy Medinában fejezhessék be életüket, és sok jómódú s
rendkívüli ájtatosságú ember, élete hanyatló őszkorában oda vonúl
vissza. Azokat Mudsavirnak, a próféta szomszédainak nevezik s már eleve
is boldogoknak érzik magukat, hogy haláluk után a föld ama részében
porladozhatnak, hol legközelebb esnek a próféta földi maradványaihoz s
ennek következtében a feltámadás napján, a próféta közvetlen vezetése
alatt legkönnyebben juthatnak Allah trónja elé.
Körülbelül öt vagy tiznapi tartózkodás után Medinában, mely rendesen
Munevvire-nek (a kivilágított) neveztetik, a zarándok végre Mekka-felé
vonúl, mely város a Mukerrime, (a dicsőített) elnevezést viseli. Négy
különböző úton lehet eljutni oda, melyek közűl leggyakrabban
használtatik a Szultán-út, (Szultán-Joli). A vidék itt is fővonásaiban
kopár és puszta, itt sincs gondoskodva legkevesbbé sem az utazók
kényelméről, s nem egy ájtatos moszlim, – főkép a szegényebb
osztályokból – nyomorúltan elveszni kénytelen, amaz iszonyú zűrzavarban
és tolongásban, mit a végtelen mennyiségű lovas, öszvér, szamár, teve,
hordkosarakban és gyaloghintón utazók előidéznek, ha rabló beduinok elől
menekülve, vad összevisszaságban tolonganak át a számtalan hegyszoroson,
maguk alá gázolva azt a szegényt, ki mielőtt még megpillanthatta volna
az Istenházát – a mint a Kaabá-t nevezik – szerény sorsának esik
áldozatáúl. Az utolsó előtti állomáson csinálják rendesen a
hadsi-toilettet. Megnyiratják, megborotváltatják magukat, minden ruhát
levetnek, s felveszik az »Ihram«-ot, egy hosszú vászondarabból álló,
könnyedén a testre vetett, s a jóhangzás kedvéért köpenynek nevezett
zsákot, mely két nyilással bír a fej s jobb kar számára. Ezen Istennek
tetsző öltözet nem igen gyakorlati, de annál kártékonyabb, mert az Ihram
által, az északbeliek melegebb ruházathoz szokott egészsége nagy kárt
szenved. Napszúrások napirenden vannak, a hűvös esték vérhast idéznek
elő s ezek s más körülmények magyarázzák meg a tényt, hogy száz zarándok
közűl, ki a Volga, Oxus, Jaxartes partjairól s a Tian-San alvidékeiről
Mekkába vándorolnak, harmincz, sőt több is a szerencsés hazaérkezés
helyett, Alláhtól az örök álom boldogitó sorsával jutalmaztatik meg. –
Az említett állomástól, még egy napi s egy éjjeli út van hátra, mely
részint fekete sziklafalakon, részint sárga homokon vezet keresztűl,
melyből oázisszerűen emelkedik ki nehány zöld pázsit lapály, míg végre
másnap reggel egy hegyszoros végére érve, egy összevissza hányt szürke
háztenger merül fel, s annak közepében a Kaaba nagy mecset-udvara a hét
minarettel, oly látvány, mely a zarándokokat a legnagyobb lelkesedésbe,
sőt üdvözült elragadtatásba ejti. Ezer meg ezer torokból száll égfelé az
örömreszkető kiáltás »Lebeik, Lebeik, ja Allah!« (a mint néked tetszik,
o Isten!). Mindenki leszáll, idegenek ki sohasem látták egymást, sohasem
szóltak egymáshoz, összeölelkeznek; mindenki csókolódzik, sír, kiáltoz,
ujjong, mintha váratlanúl földöntúli boldogság kapúi nyiltak volna meg
előttűk. S ez a tüz, e hallatlan felindulás és lelkesedés, mindössze egy
a pogány időkből fennmaradt kőnek szól, melynek eredete sem a próféta
tisztelői, sem máshitűek által, nincs ismerve, s mely mégis évről évre
több mint tizenkét század óta, számtalan millió ember lelkében a
legmagasb lelkesedést előidézni képes.
A százféle kellemetlenségről, csalásról s megröviditésről, melynek a
zarándokok az idegen néptől hemzsegő városban ki vannak téve, hallgatva,
egy pillantást akarunk vetni a Kaaba legszentebb szentélyébe, mely egy
nyilt csarnokokkal körülvett egyenszögű udvar közepén emelkedik. A
tompa, alig negyven láb magas torony, a zarándokolás idejében mindig
hosszú selyem függönyökkel van elfödve. A bemenet északnak fekszik s oly
magas, hogy a templomszolgák segitsége nélkül nem lehet bejutni. Egy
egyszerű lépcső ugyan legkönnyebben segítene e bajon, azonban meghagyják
úgy a mint van, mert a zarándokoknak nyújtott segitség az Isten
szolgáinak igen sokat jövedelmez, s tudvalévő dolog, mily jól fel tudnak
azok mindent használni. Ha végre belebotorkázott az ember e sötét,
félemletes helyiségbe, az oszlopzatokról alácsüngő lámpák fényénél,
jobbra a Makami Ibrahim-ot (Ábrahám lábnyoma) látja, melynek nagysága
szerint itélve a jó patriárka oly lábacskával birhatott, mint tiz egymás
mellé helyezett elefánttalp. Balra van a szent Zemzem-forrás, egy,
valószinüleg földalatt folyó csermely, kútszerű nyilással, melynek vize
a moszlimek által a legbecsesb nedvképen iratik le, messze el, a
legtávolabb régiókba hordatik szét s csodatévő varázsital gyanánt
tekintetik. Azt mondják: ha e viznek egy csöppje érinti a haldokló ajkát
az meg van mentve a pokoltól s minden kínjától; egyetlen egy csöppe a
női szépséget hervadatlanná teszi s gyermek-áldást biztosít meddő
asszonyoknak. A forrásnál magánál, csak keveset élvezik e vizet s ez
igen természetes, mert langyos, keserűsavas s az ájtatós zarándokoknak
gonosz dysenteriát okoz. Igen, az a jó, drága zemzem! Utazótársaim
Közép-Ázsiában hónapokig hordták öveikben, hitetlen csehek által
készitett kerekre köszörült üvegekben, s ha valami veszedelem
környékezte őket, jobban féltették Zemzem üvegeiket mint becses éltüket.
A legszentebb a Kaabában természetesen, a titokteljes fekete kő,
(Hadsari Aszvad) a keleti sarokban, nem messze az ajtótól négy lábnyi
magasságra befalazva. E kő, mely ma már csak töredék s aranyozott ezüst
karikával van átfogva, nemcsak e kis épületnek tulajdonképeni
fénypontja, de sőt az egész Iszlam-világnak; s csak félve és remegve
közeledik hozzá a zarándok. Már távolról kinyujták utána ujjaikat, s a
szent kő légkörét egyre ájtatosan csókolják. Százaktól körülvéve, mégis
csak keveseknek sikerül, hogy azonnal hozzáférhessenek, tehát többször
ismétlik a Taváfot s végtelen boldogoknak tekintik magukat, ha órákig
tartó várakozás után, végre jobb kezük három első ujjaival érinthetik a
világ legbecsesb kincsét s szomjas ajkaikkal megcsókolhatják. Ez, a mint
már mondám, az egész zarándokút tetőpontja. – A Kaabá-n kivül, a mecset
előudvarában fekszik a négy Makama, t. i. az orthodox felekezetek,
névleg, a Hanefiták, Saféiták Hambaliták és Malekiták alapitóinak
nyughelyei. E helyek naphosszant tarka néptömegtől, csupasz vállak és
borotvált fejek sürű gombolyagától, valóságos emberchaosztól
környeztetnek, valamennyien egy és ugyanazon eszmétől eltelve s csak
különböző nyelvük által árulva el, hogy csaknem minden égalj legtávolabb
eső tartományaiból zarándokoltak ide. A többire nézve, az élet a nemes
Mekkában is csak olyan mint minden vallási jelentőséggel biró városban,
t. i. végtelen romlott és feslett. A legájtatosabb imák, mindennemű
vétkes kihágásokkal váltakoznak s az Isten házának legközelében oly
orgiák ünnepeltetnek, melyek minden leirást felülmúlnak. Ez egyébaránt
nemcsak Mekkában van úgy; nehány persa búcsújáró helyen alkalmam volt
személyesen meggyöződhetni ezen istentelen állapotokról. Erre
vonatkozólag is ellehetne mondani: les extremes se touchent, mert az
erkölcstelenség és bűn szégyenteljesebb fészkei mint a persa Meshed és
Kum aligha találhatók valahol a világon.
Eddig a nagy zarándok út két főpontjáról beszéltünk; még csak a
harmadik, úgyszólván, az egész zárkövének leirása hiányzik, t. i. az
Arafa, vagy – a mint a törökök mondják, – Arafat hegységre való
búcsújárás. Itt t. i. a Zil-Hidse hónap 9-én hitszónoklat tartatik, mely
a végtelen nagyszámu hallgatóság következtében, valószinüleg csak a
legkevesebbek által hallatik, melyen jelen lenni, azonban minden
zarándok köteles. Már két nappal azelőtt, ezer meg ezer ihramjába tekert
zarándok siet ki Mekka északi kapuján, fel, az alig nehány száz lábnyi
magas dombnak tartva. Az említett hónap 7–8-án már rendkivüli a tolongás
a Zil-Hidse körül, a kopár szikla egész lejtője sürűn van elhintve
emberekkel, s hogy a 9-dik napot vidáman bevárhassák, kávéházakat,
borbélyműhelyeket és mindenféle mulatságokat rögtönöznek. E napon már
napkeltekor midenki a legtarkább összevisszaságban tódul fel a dombra,
hogy a tetején álló szónokhoz minél közelébb jusson. Valóban nem csekély
feladat! főkép Arábia izzó napsugarai alatt s csak a nyomorúlt ihramba
burkolva; e mulatság nem csak egynek kerül életébe is, ki jutalmúl aztán
az igazhitüek szemében, vértanunak tekintetik, kinek lelke egyenesen a
paradicsom felé emelkedik. Egyébaránt kétséget sem szenved, hogy ezen
emberekkel borított domb, az nap igen megható látványt nyújhat. Ezer meg
ezer szem tapad a szónokra, s valahányszor ez imádsága hevében karjait
ég felé emeli, mindannyiszor megmozdúl a lejtőket elfoglaló egész
embertömeg, óriás, ringó tengeri hullámhoz hasonlólag, s messze dörgő
Lebeik! Lebeik!-ot küld fel a fellegetlen éghez. Ez egyszer helyén is
van a Lebeik (= tessék), mert Ábrahám híres szavának ismétlése az, midőn
a patriárka, engedve Isten akaratának, fiát az áldozatkőhöz vezeté.
A mint vége van a prédikácziónak, mindenki, mint az őrült rohan le a
hegyről. E sietség szabályszerinti s valóban irtózatos jelenetté
fejlődik, ha a sok ezer ember részint lóháton, részint gyalog
tüskön-bokron, sátorköteleken és sátorpóznákon át az éj sötétében, vagy
egyes fáklyák gyér világitásánál vad rohanással száguld le az Arafat
lejtőin. E pokoli futásgyakorlat első állomásán imádság végeztetik;
összeölelkeznek s egymást üdvözlik a Hadsi új tekintélyében, melyet e
percztől fogva elértnek tekintenek. A mint ez állomást odahagyni készül,
minden Hads hét követ kénytelen maga mögé dobni, melyek sátánnak
szólnak, ki Ábrahámot kísértetbe akarta vinni. E kövek igen gyakran a
sátán koponyája helyett, valamely ártatlan zarándok fejéhez röpűlnek,
miből aztán természetesen heves verekedések támadnak, melyek a szent
szertartás zárjelenetét képezik. Végre Mina völgyében, Ábrahám áldozata
emlékeül, egy-egy állatot áldoz minden zarándok. – A szegényebbek beérik
egy báránynyal vagy juhval, gazdagabbak azonban tevéket áldoznak s a
leölt állatok száma gyakran több ezerre rúg. A hús felhasználását az
áldozók nem engedik meg s minthogy annak legnagyobb része ad majorem Dei
gloriam, szabad ég alatt, Arábia forró napjának kitéve hagyatik hátra, e
büzhödt légben leghamarább fejlődik a koléra első csirája, mely
ezerenként osztogatja a zarándokok közt az öröklétre szóló útlevelet, s
általok, a koléra-bizottság által szervezett szigorú intézkedések
daczára, Európába is átvitetik. – A bucsújárás e harmadik jelenetének
befejeztével, a zarándokok sietősen összeszedik Zemzem vizüket s egyébb
emlékeiket, hogy könnyű szívvel s még könnyebb erszénynyel hátat
fordítsanak Isten városának, míg Mekkában körülbelül, mint az idény
lefolytával Karlsbadban, igen vígan vannak ezután. Ájtatos
egyházszolgák, kútőrök, szállásadók, hôtelier-k, kereskedők,
kávéházbirtokosok, komédiások és hetärák összeadják az idény jövedelmét.
A jó Istenre, a fekete kőre, Arafatra és Zemzemvizre legkevesebbet
gondolnak, annál többet ellenben a jövő idényre, és Mekka serifje, a
próféta e vérrokonságban lévő ivadéka időnként még imádságokat is
rendez, Istentől minél számosabb zarándoklátogatást esdve.
Hát a zarándokok? Még elég vidám hangulatban kelnek a hosszú, fáradalmas
útra. Visszamenet Mohammed állítólagos lakházától egy kis porond vitetik
el selyemzsacskóban. E »Khaki mubarek« (áldott vég) legbiztosabb
gyógyszer legyen szembajok ellen. Annak idejében én is tartottam ily
selyem zsacskót övemben, azonban sohasem birtam rávenni magam, hogy egy
szenvedőnek oly mértékben hintsek port a szemébe, mint azt társaim
tevék. A hazatérés egyátalán sokkal gyorsabban történik. A szeretettek
viszontlátásának reménye felvillanyozza az ellankadt tagokat s
türelemmel türeti az utazás fáradalmait. A jutalom, mely a hazaérkezőket
várja, fel is ér aztán a kiállott szenvedésekkel és veszedelmekkel.
Rokonok és barátok több napi távolságra eléjök utaznak s szülővárosukba,
vagy otthonjukba való bevonulásuk mindenféle ünnepélyességgel jár. Egy
újjongó embertömeg diadalmasan hordja őket az utczákon keresztül,
mindenki közelükbe tolakodik, hogy láthassa, ruháikat érinthessék, azon
reményben, hogy a városok legszentebbikének egy láthatatlan porszeme
rájok talál ragadni, s ha jól emlékszem, a hazatérő Hadsi ölelése és
testvéri csókja, az egész Istennek tetsző tett huszadik részletét
képviseli. A Hadsi czím, mely a pecsétnyomó gyürűn valamint később a
sírkövön is díszlik, az illető egyéniséget a tisztelet és becsület egész
sugárkörével övedzi körül. Minden Hadsi patricziussá válik, a
felekezetben vezető szerepet játszik s ezáltal minden másnál jobban van
megvédve a hatóságok zsarnoksága ellen. S ezen előnyzés nem
indokolatlan, mert a ki évekig tartó utazásra kel, sok idegen országgal
és néppel ismerkedik meg s a legkülönbözőbb tapasztalatokon megy
keresztül, nem méltatlan a polgártársai közötti kiválóbb állásra. De még
a Kelet népei szellemi és erkölcsi életének ismeretére nézve is nagy
értékkel bírnak e zarándok útak; fennállásuk óta közvetíteni szokták, az
afrikai lakosokkal való közlekedést, s évenként úgyszólván
internationális gyűlést hoztak létre az Iszlam követőiből.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mekka és Medina igen távol esnek, az utiköltség odáig, akár vizen, akár
száraz földön igen jelentékeny s a koldus tarisznyára s botra támaszkodó
zarándokok száma aránylag csekélynek bizonyúl; minthogy azonban az egész
világ utazni, azaz zarándokolni akar, az ájtatos szellem azon
mesterkélt, hogy az Arábiától távol eső tartományokban is vonzó
búcsújáróhelyeket puhatoljon ki. A szent sírok feltalálása soha, semmi
időben és egy vallásban sem volt különös nehézségekkel egybekötve. Az
igazhivő moszlim az éj sötétében tűzoszlopot, a keresztény egy
Madonnaképet lát felragyogni, itt Lourdes dicsőíti magát, amott meg