Keleti életképek - 18

Perában még oly görögökkel lehetett találkozni, kik a kérdésre:
»Êtesvous Gréc?« egy: »Ze suis Français,«-val (az éles szisszenő hangok,
valamint az »ő«, »ű«, a görög szólás szervezetében hiányzanak,)
feleltek, s az ujonnan érkezett, a klassikai Görögországról álmodó
európai nem tudott eléggé csodálkozni, hogy az ó Hellének ivadéka még
nemzetiségét is szégyelheti, sőt meg is tagadhatja. – Ezen
ál-francziáskodás, külömben csak az ál-törökösségnek egyik ujjabb
változata a közel multból, midőn a hires fanarióták, melyekből még ma is
létezik nehány példány, remekeltek benne. Legelevenebben maradt meg
emlékemben egy logogetha (a törökök ugy mondják, hogy »lohfet«)
személyisége, kivel főnököm, az egykori külügyér házánál volt alkalmam
találkozni. Az ember, egy modern Ulyszes hirében állt, s tévelygő utai a
török nagyok konákjaiból az orosz követség palotájába, s Seikh-ul-Iszlam
házától, a görög patriárka lakásába, csakugyan megérdemelték volna, ha
nem is a megénekeltetést, legalább hát a leiratást. Emlékemben még
mindig szemeim előtt lebeg a korának daczára még igen simulékony és
könnyü lábu »lohfet« sovány alakja, a mint kifogástalan török
ildomosságal guggolt pasám mellett a divánon és halkan társalogva,
tüzes, gyanus szemekkel pillantott körül. Jelenlétem kiválóan utjában
látszott lenni, s ha zavarodottan felém pillantott, rendesen az Iszlam
és török hatalom előnyeit dicsérte valamely hallatlan hizelgéssel, vagy
más efféle szemtelen hazugságot bocsájtott ki keskeny ajkai közül. A
ravasz fanarióta sejtette, hogy az európai a török házban nyelvészet és
irodalom mellett, még a szokásokat és jellemeket is figyelemmel kiséri s
valószinüleg érdekében állt, hogy ne fényképeztessék le élethiven; ama
csodálatos rejtvény: hogy a porba alázott görög kereszténység mikép
huzhatott hasznot a győzedelmes Iszlamból, szinte csak akkor fejthető
meg, ha látjuk, mily ügyesen játszik a görög ravaszság a török
bárgyusággal, igen, csak igy foghatjuk fel a tényt, hogy a görögök nem
csak fenntartják magukat, de még magas állásokra és gazdagságra is szert
tehettek.
A Logothethak e mutatványában a görög társaság legfőbb csucsai képével
is megismertetem a nyájas olvasót. Oda legelőször is az ugy nevezett
értelmiség tartozik, emberek, kik lak-czipőt és glacékeztyüt viselnek,
ennél fogva, a nyugati kultura mázának képviselői, francziául csevegnek
és mindig leghangosabban beszélnek ha a pérai vagy szmyrnai kávéházakban
vagy pedig ujonnan érkezett európaiak társaságában török barbarizmusról
van szó. Halgassunk meg egyszer egy ily Dimitraki Paolaki-t vagy
Antunakit, a mint valamely pérai kávéház kerek asztalánál ülve, egy
pohár pálinkával támogatott nemzeti lelkesültséggel kel ki a törökök
ellen. Minden szó egy gyalázás, minden hang egy megvetés; szemeit
forgatja, öklét rázza, s ha közbe nem lépne épen a pinczér, ki
kinyujtott kézzel a pálinka árát követeli, – fizetni, mit a görög még az
egész törökfajzatnál is jobban gyülöl, – ki tudja, mi lenne e felindulás
vége! Ez igy megy Perában. De menjünk el egyszer Konstantinápolyba, s
vegyünk szemügyre egy ilyen Dimitriakit Paolakit vagy Antunakit, mikép
viseli magát a török konak-ban az efendivel szemben. Az ajtó melletti
utólsó helyet választotta, s merő szerénységből annak is csak a szélére
ül. Összetett kezekkel, szemlesütve, fejét félősen vállai közé huzva,
halkan és nyugodtan a dicséret czukor-édes szavait fogyasztja; nem
hallani tőle egyebet, mint a törökökre vonatkozó mély alázatosság és
hála kifejezéseit. Az ember olyan, mintha kicserélték volna, s valóban
próféta-szem kellene hozzá, hogy a pálinkás pohárnál látott Dimitriakit,
felismerjük azon egyénben, kivel most az efendi előtt találkozunk. Ezen
métamorphozis természetesen okkal-móddal jár, mert a közel Kelet e fajta
kulturahőse mindenekelőtt pénzt szükségel hogy pálinkát, lakczipőt,
glacékeztyüt és egyéb kulturtárgyakat vehessen magának; pénzt, melytől
azonban csak nehezen vagy nem is válik meg ha valódi mivelődési
czélokról, görög oskolákról és görög irodalomról van szó. E görögök
legérdekesebb jellemvonását kétségtelenül amaz éles ellentét képezi,
mely minden frenk csillám iránti rokonszenvükben, és magok a frenkek
(európaiak) eránti elkeseredett gyülölségében észlelhető, mert a
frenkeket, bizonyos körülmények közt még a törököknél is megvetésre
méltóbbaknak tartják, s legfőkép ujabb időben nem állhatják őket, a
mióta a Keleten megtelepedett európaiak a görögökkel üzleti téren oly
komoly versenyre szálltak, sőt alkalmilag, a törököket a görögök
megbizhatatlan kezére is figyelmeztetni szokták. Hogy e görögök téhát, a
lételérti harczban, az európaiakat frenkkutyáknak nevezik (Skylifrankoi)
tán következetlennek mondható, azonban legalább megmagyarázható; de hogy
e »Kutyáktól,« kiket minden nyomoruságért és szerencsétlenségért, mely
»a nagy hellén nemzetet« ujabb időkben érte, felelőssé tesznek,
határozottan segélyt követelnek a nemzeti ügyben, s köszönetűl aztán
megkövezik őket – azt soha sem tudtam kellőleg megérteni. Nemes halottja
Missolunghinak, Navarin szegény hősei, valóban, utódaitok más czimeket
érdemelnének!
A legalsóbb osztályról, t. i. a tulajdonképeni görög népről, e
Fallmereyer által már kimerétőleg ismertetett etnographiai egyvelegről,
tán még legtöbb jót lehet mondani. A görög dohány és füszer árus,
asztalos, kőmives, halász, stb., átlag tevékeny ugyan, de korántsem oly
dolgos mint az örmény, s mindaddig, mig bizonyos kis tőkét nem gyűjtött,
elég tisztességes ember, már t. i., annyira, a mennyire a görög
egyátalán tisztességes lehet. De alig tett valamit félre, a pap már
gyakrabban jelenik meg házánál, – az egyház emberei mindjárt megérzik
hol vannak afféle sárga madarak. – Felszóllittatik járulna hozzá egy
szentkép megvételéhez, érdeklődjék a szegény Egyház sorsa iránt. Az
Egyházból, a kasínóha jut, a hol rakit fogyasztanak, és végtelenbe
politizálnak, mert a Biblia után a hirlapok képezik a görögök
főolvasmányát; ott mindenki politikával foglalkozik, oly hajlam, mely a
hihetetlen műveletlenséggel, melyet egy lelkiismeretlen, tudatlan papság
a görög népnél istápol és fenntart, – sajátságos ellentétben áll. Ily
úton-módon, a már természeténél fogva a dolce far nienté-re hajlandó
egyén, csakhamar mindenféle bünökre vetemedik, s ebben rejlik oka annak,
ha szellemiruganyosság, testi-hajlékonyság és kiváló előnyök daczára, a
görög nép elsőbbségre vágyó törökvései eddig eredménytelenek maradtak;
csak igy magyarázható meg a körülmény, hogy a külsőleg nehézkes, vaskos
kinézésü örmény az ázsiai keresztények közt a solid nemzeti önállóság
megállapitására több kilátással bir, mint az évtizedek óta Keleten
világi kultur-hivatásával kérkedő görög.

III.
A görögök után, – és érdemeik szerint a sorozat egészen helyes, – a sémi
keresztényekről is emlitést kell tennem, t. i. azon keresztényekről, kik
ugyan Mohammed nyelvét beszélik, azonban Mohammed tanainak, tizenkét
századnál tovább, sikeresen ellentálltak. Igaz, hogy e siker inkább
sziklaföldjük keménységének és magasságának, mintsem jellemök
edzettségének és szellemi magaslatának tulajdonitható, mert ha
áttekintjük a földterületeket, melyek e népek által lakatnak,
meggyőződhetünk róla, hogy a Maroniták-, Malkiták- és Nestoriánusoknak,
csak azért, sikerült a moszlin hóditás magasan zajló hullámzása
közepette a keresztet fenntartani, mivel hazájuk völgyei és
sziklatorkolatai nem voltak ugyan ismeretlenek a hóditók előtt, azonban
sokkal rejtettebb fekvésűek valának, semhogy különös vonzerőt
gyakorolhattak volna, az elfoglaltatásra. A mig tehát e völgyek és
hegytorkolatok a moszlimoktól nem vétettek figyelembe, az európaiak
által meg nem utaztattak, a házi béke a szigoru felekezeti szellemért
rajongó keresztények közt egyrészt, s a jó viszony az uralkodók és
legyőzettek közt másrészt, nem igen lett megzavarva; s ezen állapot
mindaddig tartott, mig a keresztény Európa megérkezettnek találta az
időt, hogy ázsiabeli hitsorsosairól gondoskodjék. A szeretet első jelei
sárkányfogak valának, melyeket a katholiczismus vetett el, s midőn rövid
vártatva a diplomatia állitólagosan humanisztikus elvekből interveniált,
ekkor ama szomoru látvány fejlődött, hogy egy nyelvet beszélő, egy
származásbeli keresztények majd egymás ellen dühöngtek, majd meg az
uralkodó és tulhatalmas faj ellen hasztalan harczokban és
ellenszegülésben lázadtak fel. A hol a szenvedélyek fel vannak
korbácsolva, a hol mindig ökölbe van szoritva a kéz, ott szellemi és
anyagi fejlődésről nem lehet szó, s ennélfogva nem csodálkozhatunk, ha e
keresztény arabokat sülyedtebbeknek, mélyebb hanyatlásnak indultnak
találjuk mint az örményeket és görögöket.
Vegyük szemügyre a Maronitákat, Tarabulusztól Szaidáig, Francziaország
és Róma eme kedvencz gyermekeit, s azonnal felfogjuk ismerni, hogy a
szomoru körülmények okozója csak is a papság, mely itt feltétlen hatalom
birtokában lévén, az ájtatos nyáj – s itt az egész világ ájtatos – lelke
és erszénye fölött uralkodik és sokkal inkább kinozza a szyriai
keresztényeket, mint ama zsarnokiaknak elhiresztelt konstantinápolyi
kibocsájtványok, vagy a hajdankori hirhedett arab-moszlim kényuralom.
Néhány, részint Rómában elsajátitott, részint Róma által közvetitett
miveltségi foszlánynyal felczifrázva – sokan francziául, olaszul és
latinul is beszélnek, – ama keresztények egészen arra valók, hogy a
katholikus Európa rokonszenvét felébresszék, mely rokonszenvet igen
ügyesen csengő pénzzé tudják átváltoztatni, mert nincs Krisztus urunk
sirjához zarándokoló keresztény, ki a Libanon átutazása alkalmával
erszényét a maronita papok ékesszólása előtt elzárhatná. Hasonló
sikerrel működnek a katholika Európában szétküldött kolduló barátok.
Könyöradományokat gyűjtenek egy templom épitéséhez, egy oskola
alapitására, vagy egy kápolna restaurátiójára; – de mínt borzadnának
vissza az ájtatos adakozók, ha tudnák, hogy pénzük, szent épitmények
helyett, ő püspöki vagy patriarka méltósága házának javitására, vagy egy
uj terrasse emelésére, vagy az istállók tágitására használtatik; mert a
püspökök vagy patriarkák igen nagy urak ám, a szó legszorosabb
értelmében római pasák, kik az eredeti pasáktól csak annyiban
különböznek, a mennyiben pipahordozói, kengyelvastartói, vagy
püspökpálczavivői kiséretök nem közönséges emberekből áll, hanem
különböző ranggal biró papok vagy barátokból. A patriárka téli palotája
Szouk-on, vagy nyári rezidencziája Uadi-Kadisában, inkább valamely
keleti despóta fényűző háztartására hasonlit, mintsem egy évszázadok óta
moszlim nyűg alatt elszegényedett nyáj főpásztorának lakására.
A milyen az ur, olyan a szolga. A mit a papságról mondunk az a maronita
népre is rá illik, azon egy különbséggel, hogy amazok az elnyomók és
csalók, ezek pedig az elnyomottak és megcsalottak. Külső megjelenésében
a maronita erősen emlékeztet az örményre, de kevésbbé a görögre; jelleme
azonban, mindkettőnek vegyülékét tünteti fel. Akár falun van, akár
városban, akár csizmadia, szabó, takács vagy földmüves, a maronita
ritkán emelkedik tul a kiskereskedőn. Bár szint oly szögletes, nehézkes
és esetlen mint az örmény, annak kitartását és állhatatosságát teljesen
nélkülözi, s habár a görög ravaszságát és furfangosságát utánozni
igyekszik, mégsem képes annak szellemi ügyességét felmutatni. Szóval e,
legföljebb 200,000 lelket számitó népecske, melynek ősei hajdan a
keresztes háboruk idejében oly fényes szállitó-űzletet vittek, teljesen
érdemetlen azon nagy szeretetre, melyet a katholikus Francziaország,
legalább azelőtt, iránta tanusitott; szintugy tévedés is volt a franczia
kormány részéről, hogy a maronitákból faragott emeltyűt és támaszt
keleti befolyása számára. A malkitákról, az alig 50,000 számitó
görögkatholikus arabokról, általában dicsérettel szólnak. A mint
mondják, ugy külső- valamint szinte jellemük fővonásaiban keveset
különböznek mohammedán törzstársaiktól. Soha sem koldultak európai
protectióért, az arab nyelvnek szenvedélyes ápolói s ép oly büszkék
nemzetiségükre, mint a próféta tanainak vastag turbános követői.
Meglehet, hogy épen ezen tulajdonaik következtében a malkiták kevésbbé
valának kitéve üldöztetéseknek, mint a Libanon többi keresztényei, mi
Kurdisztánban a nesztóriánusoknál szinte ugy volt, kik évszázadokon
keresztül bántatlanul éltek rabló kurdok közepette, s csak akkor látták
kitéve magukat egy Bedr-khanbey iszonyu irtóháborujának, miután amerikai
hittéritők jelentek meg, a kezdetleges, de boldog állapotban élő
keresztény kecskepásztorokat a »valódi hit« áldásaiban részesitendők.
Igen, még ezen »áldások« kiosztása miatt is, összevesztek az amerikai
missionáriusok az anglikánusokkal s az apostoli szent munka érdekébeni
lelkesültségben, a szegény nesztóriánusok addig-addig hurczoltattak
ide-oda, mig végre a rabló s gyilkoló kedvü kurdoknak estek martalékul
és a Zab folyó, több mint 100,000 keresztény vérétől pirosodva folyt alá
a völgybe. Az irtózatos esemény a versenyző protesztáns missiók
működésének a török-Kurdisztánban, véget vetett ugyan, Iránban azonban,
t. i. azon hegyek keleti oldalán még iszonyubban ismétlődött. Itt Róma
jelent meg Lazaristáival harmadik bajnokképen a hittéritő harczban.
Urumieh és Szauds-Bulak szegény nesztóriánusai egészen elámultak
ugynevezett európai hittársaik oly váratlanul nyilvánuló eleven érdeke
fölött, miután eddig már azért sem gondoltak sokat velük, mert saját
fogalmaik a kereszténységről igen zavartak, s mert az idegen országbeli
hittéritőkben nem amerikaikat, angolokat és francziákat láttak, hanem
egyszerűen csak frengi-ket, s nem khaldani-kat (vagyis
nesztóriánusokat), tehát nem keresztényeket. Hisz eleinte e
missionáriusok még ezen ősrégi keresztények hittételeiről sem birtak
biztos tudomást szerezni, mert papjaik a műveltség legalsóbb fokán
állanak, s szigoru theokratikus alkotmányukban a patriárka és többi
papság nem tudományossága és az esztraugèló (ó-szír) nyelven irt
hitkönyvekbeni olvasottsága szerint tiszteltetik és becsültetik, hanem
nyájaik és földeik száma szerint. Ma, körülbelül félszázad folyt le a
persa nesztoriánusok megtéritése óta s eredményei mégis határozottan
nemleges természetűek, ha csak abban nem akarnak sikert látni, hogy
nesztoriánus papok koldulólevelekkel barangolták be Európát. Az utolsó
években, csak magában Magyarországban is, három hosszu szakálu és hosszu
ruháju ugynevezett püspök tolvaj és csaló gyanánt fogatott be s a
rendőrség által utasittatott ki.
A nesztóriánusokat 200,000 lélekre számitják. A nép maga arczvonásaiban
sémi-fajának csak igen gyönge jellegeit hordja s jellemére nézve a közel
lakó moszlimektől feltünőleg különbözik. A nesztóriánus a szigoruan
patriarkál uralom kötelékei által a papsághoz, az ország
aristokratiájához van kötve. Életmódjában mérsékelt, szerény, sőt félénk
s mindazon jeleket tünteti fel, melyek a szaszanidok, arabok, törökök,
mongolok és persák által sok századéveken keresztül szenvedett
elnyomatás természetes következményei. A keresztény időszámitás első
korszakaiban a nesztoriánus kereszténység befolyása, a keleti Ázsia
legtávolabb vidékeire kiterjedt. Merv, Szamarkand, Kasgar és Khoten
püspökségek valának és a kereszt igen közel állt a buddhizmus ellen
folytatott harcz diadalához s mily különböző módon alakult volna
Közép-Ázsia sorsa, ha az Iszlam mindjárt első keletkezésekor elnyomatik.

IV.
Nincsen meglepőbb, s mondjuk ki őszintén, nincsen szomorubb állapot,
mint a zsidók nyomorult sorsa a moszlim Ázsia kűlömböző országaiban, oly
sors, mely időnként tán enyhébb korszakot látott, egészben véve azonban
mindig sokkal nyomasztóbb volt a keresztényekénél. Ha Európa az ázsiai
történelem ezen élő múmiáit a lefolyt századok alatt üldözte, a
középkori nyerseség e tette részint a fanatikusok természetes
gyülöletéből magyaráztatik ki, melylyel Krisztus-nak állitólagos
ellenségei és keresztre feszitői iránt viseltettek; ellenben a moszlim
népeknél, a hol az egész keresztrefeszítést tagadják s a zsidók a kórán
Isza és Merjem-ével (Jézus és Mária) csak igen keveset jönnek
érintkezésbe, ez nem számitható be az ellenségeskedések okául s annál
feltünőbb marad, hogy a jahudi, dsehud, vagy csufut (zsidó) név, ott
minden gyalázat, gúny és megvetés quintessentiáját képviseli; sőt a
nyelv minden kitétele tehetetlen és gyönge arra, hogy a moszlimok zsidó
elleni undorának kellő kifejezést szolgáltasson. A ki azt hinné, hogy
Mohammed harczai Arábia zsidai ellen idézik elő e szenvedélyes
gyülölséget, az nagyon csalódnék, mert tizezer mohammedán közül alig
tudja egy, mily viszonyban áll prófétája Arábia zsidóihoz, s nem-é
rendkivül meglepő, hogy a két vallás szertartási formaságaiban létező
hasonlatok, p. a tartózkodás a tisztátalanoknak mondott állatoktól,
továbbá a kötelezett leöletés, vallásos mosdások, stb. stb. a két hittan
követőit, a több ezer esztendei együttélés daczára, nemcsak hogy nem
hozták egymáshoz közelebb, de sőt még tátongóbbá teszik a köztük létező
ürt, mint az a moszlimok és keresztények, vagy buddhistáknál mondható.
Igaz, hogy a zsidó a moszlimok szemében kétszeres hitetlen, mert
Mohammedet valamint Krisztust is tagadja, de ezt kevésbbé látszanak
tekintetbe venni; az Izrael fiai eránt táplált gyűlölség és megvetés
hagyományos, az ó-történelem népeinek egy szomorú hagyatéka, melyet a
következő nemzedékek hiven megőriztek.
S nem-e még meglepőbb, hogy Ázsia mai zsidói rettentő gyülölségre, és
ellenségeskedésre kevés vagy épen semmi okot sem adnak, mert jellemük
fővonásaiban Kelet keresztény lakosságánál sokkal többre becsülendők s
minden tekintetben, jobb bánásmódot érdemelnének. Nézeteiben a zsidó
ugyan keveset különbözik a többi keletitől. Ő is vak fatalista, ő is a
legszivósabban ragaszkodik a régi szokásokhoz, az ő vallása is a babona,
izetlen csoda-legendák s több effélék tarkaságaiból szövődött, ő is
ápolja a szentek sirjait s hires istenfélő emberek lábnyomait csókolja –
de az ezredéves elnyomatás lelkében még sem törte meg oly mérvben a
nemes érzelmeket, mint az keresztény sorstársainál észlelhető. Gyáva
ugyan, de nem áruló; szenvedélyes, boszuálló és tettei és magaviselete
által az idegennél inkább sajnálatot ébreszt, mintsem megvetést.
Valamint a külső kényszer és elnyomatás a társadalomban mindenütt,
gyöngédebb családi viszonyt, sőt még a távoleső tagoknak is szorosabb,
szenvedélyesebb átkarolását eredményezi, ugy Ázsia zsidóinál ez még
inkább észlelhető, mint az európaiaknál. Konstantinápoly számos
zsidófelekezetei daczára, a Boszporus partjain még sem fogunk soha zsidó
koldussal találkozni. Akár gyufaüzlettel, vagy tolmácsszolgálattal, akár
a házaló vagy kufár pályáján – mert a keleti zsidó ugyanazon üzletágakat
képviseli, mint a nyugati – a szegény zsidógyerek minden áron már
tizedik évétől fogva, vagy még előbb is mindennap kenyerének keresetére
fog törekedni. Minegyik azt reméli, hogy »Camondo« (török Rothschild)
válik belőle s ha nem lesz azzá, legkevésbbé ő maga oka annak;
kitartása, mérsékeltsége példásak, s mig Péra vagy Stambul utczáin
bizonyos időkben részeg örményeket tántorogni látunk, vagy görögöket,
egy ittas zsidó látása a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Igaz, hogy
az ily erények szükségesek valának arra, hogy főkép Törökországban
fenntarthassák magukat. A zsidó ott nem csak a mohammedán, de még az
orthodox-görög és katholikus fanatismus alatt is szenvedett. Legkevésbbé
a törökök kinozták s legnagyobb mértékben a görögök; csaknem ugy
látszott, mintha utóbbiak a törökök által rajtok elkövetett erőszakért a
zsidókon akarnának boszút állani. Ez volt az erősen elnyomott keresztény
keleti fanatizmus egyetlen alkalma, haragját éreztetni, elannyira, hogy
a szegény zsidók, egy Szulejmán toleráncziája daczára, ki ezreket vélt
megmenteni a spanyol inquizitio bitófájától és máglyájától, mégis
korántsem nyugodtak rózsákon. Igy volt ez azelőtt. Ma, hol a görög
kérkedés a nyugati pártfogás által még növeltetik, s a zsidók csak
időnkénti igen gyönge oltalomban részesülnek Európa részéről, a
viszonyok csak keveset, vagy nem is javultak. A zsidó gúnyneve
Törökországban, »Kekeresz« s e kekeresz még mindig hosszú szenvedéseinek
leghivebb tolmácsa. »Que quieres?« t. i., mit akarsz? (a Törökországbeli
zsidók, egykori spanyol hazájuk egyik tájszólását beszélik,) a zsidó
egyetlen védelme elnyomója ellen. Ha egy fiút mulatságból kinoznak vagy
ütnek, ha egy öreget szakálánál czibálnak, csak a siránkozó »Que
quierest?« hallani. – Mit vétettem neked, mit akarsz?
Ha valamennyi zsidón végig tekintünk, a Boszporus partjaitól kezdve
egész a messze Khokandig, azon észleletre jutunk, hogy minél inkább
távozunk Kelet felé, annál inkább fogynak felekezeteik ugy nagyságra,
mint számra nézve is. Minél távolabb esik egy vidék Nyugat hatalmi
befolyásától, annál csekélyebb az ott megtelepedett zsidók száma. A mai
ottomán császári birodalom testülete mindig kedvencz tartózkodási helyük
volt, a középkorban annak keletirésze, s ujabbi időben a nyugati. Egy
regensburgi rabbinus (Petachia rabbi) ki 1217-ben meglátogatta ázsiai
hittársait, Moszulban 6000, Damaszkusban 10,000, Nizibiszben 8000 lelket
talált s azonfelül még Bagdad közelében tartott oly ünnepélyekről szól,
melyekben állitólag 80,000 zsidó vett volna részt, mig jelenleg e szám
felére becsülhető az ázsiai Törökország egész zsidó népessége. Bagdad,
melyet a zsidók különben a régi Babelnek tekintettek, Konstantinápoly és
Szaloniki után a legnagyobb zsidó kolónia Keleten. Vagy 20,000 fia
Izraelnek lakik e pasalikban s a régi panaszdal:
»Bábel folyóinál ültünk és sirtunk,«
ott nincsen többé helyén, mert a bagdadi zsidó, gazdag és befolyásos
felekezete árnyában, nem egy szabadalomnak örvend, melyet jogosan is
irigyelhetnek tőle keletibb országokban élő hittársai. Foglalkozása még
ugyanaz mint a khalifák alatt, csakhogy azon különbséggel, hogy modern
intézmények és a jelenkor tudományai megvonták tőle egykori dicsfényét.
A nagy kereskedőkből és feudál bérlőkből uzsorások lettek, ügyes
orvosokból kurúzsolók és fűszerárusok, még csak ugynevezett titkos
tudományokat és varázslásokat folytatnak, miben segitségükre jő a
titokzatosnak, sötétnek fogalma, melylyel a nép a keleti Ázsiában a
zsidó személyiségét környezi. Néhány mesterséget is üznek a Bagdabeli
zsidók, ezek közt különösen kiemelendő a selyemfestés, mely ha nem
csalódom izraélita emigransok által hozatott be Bokharából, valamint
aranyműves munkában is kiválóbb ügyességet tanusitanak. Egészben véve a
Bagdadi zsidó, – bár ott is mint Keleten mindenütt, szük ghettóba van
számüzve – sokkal biztosabban és szabadabban lép föl, mint az ázsiai
Törökország bármely más vidékén. Ugy látszik, még mindig él bennök az
egykori Nasszih (zsidó fejedelem) vagy Ros Geluthu (a fogság főnöke)
hatalmas befolyásának emléke. Ama Nasszik helyei ma kevésbbé töltetnek
be a hivatalos Khakham Basi (főrabbinus), mint inkább dúsgazdag bankárok
által; az utóbbiak egyike névleg Danial – az ázsiai zsidók Rothschildje
– még a Szultán első hivatalnokának is imponálni tudott.
Bagdad zsidói már nem beszélik többé a spanyol tájszólást, hanem
általánosan arabul, valamint a zsidók Persiában többnyire az erősen
héber szavakkal vegyített persa nyelvet használják. Mindkét ága e népnek
azt állitja, hogy az első fogságból hátramaradottak utódai s Irán déli
részében nehány családdal találkoztam, kik bizonyos patricziusi állást
fitogtattak, s aristokrata származásuk jeléül héberül beszéltek,
természetesen közbe-közbe erősen használva persa szavakat, mi még az
irás nyelvben is, mely általánosan héber, szinte észlelhető.
Politikailag valamint társadalmilag Irán izraelitája mélyen alatta áll
török hittársainak. A persa moszlimek szenvedélyesb fanatismusa, az
általánosabb kényuralom, s mindenekelőtt a nagyobb pénzvágy tekinthetők
e szomoru körülmény okaiul. Még a számosabb felekezetekben is, p.
Hamadán, Siráz és Teheránban, a zsidók a legmélyebb megvetésnek és
legkegyetlenebb elnyomatásnak vannak kitéve. Még legujabb időben is
hallottunk egy Hamadánban tartott auto-da-féről, s Teheráni
tartózkodásom alatt egy tudós rabbi csak a franczia konzul befolyása
által szabadittatott meg a biztos haláltól. A szegény embert t. i.
has-ütlegek által kellett volna halálra kinoztatnia, mert ellenségei
egyike oly varázslattal vádolta, melynek következtében a király egyik
kedvencz nejének első szülöttje, váratlanul meghalt. A rabbi esetleg
ugyanazon perczben lépte át Teherán kapuját, a midőn a gyermek kiadta
lelkét; e tényben a két eset okbeli kapcsát vélték felismerni, s
egyszerüen halálra itélték a szerencsétlent. Hasonló aljas, köznapi
okokból történtek az utóbbi évtizedekben előfordult zsidó üldöztetések
Iránban; igy az ismert öldöklés Meshedben, a hol egy szegény zsidóné
fájós keze gyógyitására, egy persa kuruzsló tanácsára egy utczai ebet
ölt le, hogy a fájós tagot annak meleg beleibe dughassa; a zsidókra
rendesen rá fogott gyermekgyilkolással vádoltatott, s önmagát, valamint
hittársait is végveszedelembe ejté. Az erőszakosan az Iszlamra
megtéritett izraeliták nyilvánosan még mindig az országos vallásnak
kénytelenek hódolni, mig titokban és Mesheden kivül ismét Jéhovát
imádják.
Akár városon, akár szabadban, soha sem találkoztam szomorúbbal, egy
együtt utazó zsidó csoportnál. Kiváltképen karavánokban meginditó
látványt nyújtanak. A legroszabb ruhákba burkoltan, a legelhanyagoltabb,
legrondább külsővel, szennyes, csontos, vén lovagolható állatokon ülve,
az ily zsidó csoport éjjeli árnyakként vonul tovább, kellő,
tiszteletteljes távolságban maradva a karaván fő zömétől. Félős, remegő
tekintettel lesik a távolt és közelt, mindenütt rosszat sejtve,
veszedelmet várva, nem száll-e feléjök innen egy kő, amonnan egy
puskagolyó, vagy egy-egy kardcsapás, mert merő szorakozásképen is a
persa nekik szokott esni, rondasággal dobálja őket és ruháikat
szétszaggatja. Az első támadásra, mindannyian remegő juhokként
csoportosulnak össze; karjaikat felemelik, de nem önvédelemre, hanem
szemeiket takarják el. Csak az őszszakállu merészel egy-egy: »Mekun
dsuni aga!« felkiáltást, t. i. »Oh ne bánts kedves uram!« s valóban
csodálatra méltó, hogy megszokás, hajlam, tán a hazaszeretetnek is egy
neme, elég hatalmas, hogy közel 20,000 zsidót oly országhoz csatoljon,
hol folytonos rettegésben élnek, hol házaikon ajtók helyett,
kályhalyukszerü nyilásokat alkalmaznak, meghajlott testtel másznak rajta
ki és be, hogy könnyebben védhessék magukat támadások ellen s a hol – ó
kegyetlen gúny! – e szomorú exiztenczia fentartására, a nyilvános
tánczosok és énekesek mesterségére vannak kárhoztatva, – persa zsidónak
lenni, s lelkiismeretlen kinzók és megvetők előtt kénytelenségből órákig
tánczolni és énekelni, a legiszonyubb sors, melyet képzelhetek!
Még csodálatraméltóbb, hogy a szivtelen turkomán emberrablók között is
laknak zsidók, és pedig Merú, a lánczcsörgetés főhelye, egész zsidó
felekezettel bir. A turkománok közt a zsidó természetesen félturkomán
képében tünik fel, a fürtök és fejruházat kivételével. A turkomán
zsidónak is meg van sátra, meg vannak lovai és persa rabszolgái, kiket
derekasan elver és megkinoz; börze árfolyama a népszokás szerint az Irán
belsejébe tett rablási expeditiók sikere után szabályozódik. Mi
leginkább bámulatos, az a biztonság melyben e teljesen törvénytelelen
törzs kebelén él. A turkomán t. i. a zsidót varázsnoknak tartja s
iszonyuan fél tőle, s azért hagyja nyugton, mivel el nem adhatja: mert
izrael gyermekei a sivatagon túl annyira megvetettek, hogy még üzleti
czikképen sem lehet tőlük szabadulni. Jelenleg Bokharában és más
közép-ázsiai városokban, az orosz befolyás következtében ezen állapot
tán némileg megjavult, de a ki az előtt a Zerefsan mentében látta a
zsidót, kötelet hordva dereka körül, a mint lováról vagy szamaráról le
kelle szállania, ha valamely igazhitűvel találkozott, s alázatossága
jeléül évenként két hivatalos pofont volt kénytelen a kormánytól
elfogadni, az rejtélynek fogja tartani, mikép lehet hazául választani
egy ily országot?


Moszlim néptypusok.
Ha több fővárosnak rójják fel hibáúl, hogy nem nyujtja hű képét népe,
erkölcsi és társadalmi sajátságainak, e szemrehányás sehol sem
indokoltabb mint Konstantinápolyban, a nyugati törökvilág e székhelyén
és fénypontján. Valamint a »sztambuli« nevezetü tájszólás, a hangok
lágysága, a tömegesen kölcsönvett idegen nyelvfoszlányok s mesterkélt,
csinált szójárások használata a törökök egyszerü, velős nyelvezetétől