Keleti életképek - 11

ringatja magát az ember, hogy a tömjénezés füstfellege mögött
biztonságban van s így lett az ildomosság tulajdonképeni képmutatássá.
Csak az, a ki látta mint találkozik pl. két persa paraszt egymással, ki
nem tudva, melyikének dukál az első megszólítás megtiszteltetése, nehány
perczig szemlesütve áll egymással szemben – csak az képzelheti mi a
keleti ildomosság. Ha végre utat tört magának a társalgás s eldöntetett,
ki szóljon elébb, az egyik paraszt nyugodt, sőt halk hangon mondott
szavakban egész kérdés-sorozatban tudakozódik szomszédja hogyléte felől;
P. »Zsiros-é a gégéd?« »Nedves-é a szájpadlásod?« »Insallah, nincs-é
betegség házadban?« »Jól érzed-é magad?« stb. stb. Olykor tiz-tizenöt
ily kérdés tétetik egy huzamban s a jelenet kómikuma abban rejlik, hogy
a köszöntő, mondatainak elhadarása után nyugodtan állva marad, s az
üdvözölt részéről ugyanazon kérdéseket, ugyanazon sorozatban
meghallgatni kénytelen. E czeremóniák nemcsak az aránylag művelt
iráninál, de még a turáni felső vidék legkezdetlegesb sivataglakóinál is
kötelességszerü s rendkivül megdöbbentőleg hat, ha durva arczvonású,
rongyos öltözetű embereket, a szóvirágos nyelvezet finomitott
kifejezéseire látunk törekedni.
Előkelő körökben széditő magasságra jutottak az ildomosság fogalmai;
írásban és beszédben, nyelvezetben és tettben, sőt az élet minden
cselekedeteiben oly mértékben nyilvánúlnak, melyről Nyugaton, még azon
időben is, midőn társadalmunk e téren hihetetlent hozott létre,
fogalmunk sem volt. »Én-nel beszélni, ördögnek szokása,« mond a
példabeszéd, ennélfogva előkelőkkel szemben, a társalgási nyelvben a
kitagadott »én« helyett csak ily körülírások használtatnak: »Szolgád,
rabszolgád, rabod, – s írásban: »A felszabadító levelet visszautasító
rabszolgád, stb.« A második személyt így írják körűl: »Magas
személyiséged.« »Fönséges személyed.« A mondattal: »Lábaid pora« azon
mély tiszteletnek akarnak kifejezést adni, melynek következtében nem a
személyhez magához, de annak lábaporához mernek csak közeliteni: »Lábaid
porát a színházban láttam; lábaid porával a városba óhajtok kocsizni; ki
nyírta meg lábaid porának a haját; lábaid porának édes anyja
megérkezett; stb. stb. Mindezek oly szójárások, melyek szépészeti
szempontból nem hangzanak épen igen vonzólag: »Házam«, – »a te cseléd
szobád,« – »gyermekem,« – »a te rabod,« – »feleségem,« – »a te rabnőd«
kifejezések leple alatt használtatnak s mindezek után alig kell már
mondanunk, mily hallatlan dagályosságra és túlzásokra vetemednek. Az
üdvözlet mimikája külön emlitést érdemel. Az oszman társaság
előszeretettel használja a »Temenná-t,« oly üdvözlési modor, melynél a
magát meghajtó, jobb kezét szivéről ajkaihoz, ajkairól homlokához emeli,
mi által körűlbelűl az fejeztetik ki: a mit érzek, azt beszélem, s a mit
beszélek, azt gondolom; vagy más szavakkal: érzés, szó és gondolat neked
hódol. Ez tulajdonképen igen csinos mód volna, ha csak az illetőnek oly
túlságosan nem kellene meghajolnia. A »Temenna khak beraber« (a földtől
kezdődő üdvözlet) nagyon is lealázó czeremonia, másrészt azonban óriási
haladás a birmánok, sziamesek és más keleti népek üdvözlési szokásaikhoz
képest.
Persiában, az üdvözlési szertartások ferdeségei még szembetűnőbbek, mert
ott oldalt történik a hajlongás, a fej a jobb vállra hajtatik, hogy a
nyak szabadonhagyása által a felsőbbvalónak értésére adassék: »nyakammal
éltemet bocsájtom rendelkezésed alá,« oly ildomosság, mely a folyvást
használatban lévő »Beli kurbanet sevem (áldozatoddá váljak) által, még
inkább megerősittetik. Még szembetünőbb kifejezést nyer e szokás
Közép-Ázsiában, hol a meghódoló, vagy bűnbánó érzelmekkel közelgő
udvaroncz kötelet s azon lelógó meztelen kardot köt a nyakába, vagyis:
magával hozza a kivégeztetésre szükséges eszközöket s ennek
következtében életét felsőbb valója kezébe adja, annak egy intésétől
várva sorsát. A többire nézve a közép-ázsiai még mindig az egyszerű
»Muszáfehä« vallási formájához csatlakozik, azaz kölcsönösen mindkét
kezét nyújtja egymásnak a találkozó, s meghittebb viszony esetében
összeölelkeznek. Nagyok és fejedelmekkel szemben, egyszerűen
keresztbetett karokkal mélyen meghajolnak.
Valamint szó és tettbeli túlságos ildomosság a moszlim világban
tulajdonképen tiltva volt, s csak a khalifák világi hatalma
növekedésével jött szokásba, szintúgy áll ez a mai napság oly dagályos
és túlterhelt irályra nézve is. Ebben az ildomosság úgyszólván
ellenszenvet keltő túlzásba csap át s ebben legtöbbre vitték a törökök
és persák.
Ezeknek két-három nyelv szókincse állt rendelkezésére, s nemcsak hogy a
legpazarabbúl használták fel azokat az irodalmilag remekelni akarók, de
ildomossági ferdeségekre is lelkiismeretlenül kizsákmányolták. Hogy a
nyugati olvasó fogalmat szerezhessen magának a keleti irály
ildomosságáról és dagályáról, ide csatolok néhány példát egy kéziratban
lévő levelezőből, mely 1809-ben oszmán nyelven jelent meg:
»Nemes, mélyen tisztelt, fenséges fiam! A küszöb magas fejedelme! (egy
czím, mely a franczia huissiernek felel meg.)
Nagyméltóságod!
»Kivánságom átnyujtása mellett, mely szerint: Szerencse sajkád mindig a
vidámság és szerencse partjainak díszére váljék s kivánságaid vitorlái
mindenkor az üdv és gyönyör révébe juttassanak – az elmetengerbeli
buvár, t. i. a daltudó toll, a beszéd következő hullámait verte föl. –
Ma este, midőn a 14 napos hold ezüst sajkája, szerelmet és gyöngédséget
árasztva, a zöld menny tengerpartjára ér, mi Rumeli Hiszarban (a
Bosporus európai oldalán fekvő falu), a bájtól duzzadó helyen, Hazreti
Mollán, meg fogunk állapodni, hogy egész éjen át hajnalhasadtáig a
»száraz víz és nedves tűz« élvezetének (pálinka-tivornya) engedhessük át
magunkat.
A habozásnak hajszálszélességü tért sem szabad engedni; ennélfogva arra
kéretik, hogy a vitorlák és evezők egész erejét használtassa; hogy
minélelébb legyen barátai felvidulásának okozója.«
Ez a meghivó egy egyszerü raki-lakomára. Ime, itt adunk egy rövid
meghivót vacsorára, mely ekkép hangzik:
»Boldogságos uram! Méltóságos uram!
»Ma este, ha Isten úgy akarja, és a csillaghad nagy királya, t. i. a
világ napja, a sötétség birodalmában teendő útjára készülvén, lábát a
sietség kengyelvasába helyezendi: arra kérlek, tisztelj meg a nappal
versengző arczod szépségsugaraival, hogy az elhagyatottság és magány
sötét éjjele, a tavaszi reg szellőjéhez hasonlólag felderüljön és
szétoszoljon.«
Megjegyzendő, hogy e szertartás csak barátokkal és ismerősökkel szemben
használható; e példákból könnyű lesz arra következtetni, mikép jártak el
ezelőtt írásban a felsőbbvalók erányában, s mit parancsol az etiquette
még mai napság is.


Ünnepek.
Tekintettel a keresztény világ s kiváltképen a keleti keresztények
számos ünnepére, csaknem ugy látszik mintha a moszlimoknál nem is
léteznének ünnepek. A próféta tanainak követői ünnepeket ugyan ismernek,
de azok nem a nyugalom napjai. Évenkénti, legfeljebb három nap
kivételével, minden egyházi ünnepélyességnek eleget tett, ha pénteken
részt vesz a Dsuma Namaziban (pénteki-ima) ott meghallgatja a próféta,
négy társa és az uralkodó fejedelem dicsőitését, s a meghatározott
mennyiségü Rikaat (térdhajtás) után ájtatosan, a többiekkel
összhangzatosan kimondja az áment. Ha ez megtörtént, napi foglalkozásai
után nézhet. A moszlim vallás minden országában sokan igy tesznek, sőt
még vallási buzgalmukról hires vidékeken is, s ha imitt-amott
egyik-másik iparos vagy nagykereskedő boltja zárva van ünnepnapon, abból
csak az következtető, hogy a tulbuzgó tulajdonos azon kötelességeknek
hódol, – pl. bizonyos kaszidék elmondásával vagy szentkönyvek
olvasásával foglalkozik, – melyek az egyházi törvényben, mint Nafilé-k
(többlet) szerepelnek.
Bár számuk csekély s kiváló külsőségük sem igen emlitésre méltók, a
moszlim vallás ünnepei leginkább az imádságok melegebb bensősége és a
szertartások nagyobb hatásu, ünnepélyesebb hangulata által különböznek a
kereszténység ünnepeitől, mi első sorban a szívósabb s mélyebb
gyökerezésnek tulajdonitható, mely a keleti hitvallást az egész keleti
világban jellemzi. Az előkészületeket, melyek a Ramazan hónap beálltával
tétetnek, – tudvalevőleg az Idi fitr-Bairam-al befejeződő böjthónap –
éveken keresztül figyelemmel kisértem, s még tisztán megmaradtak
emlékemben. A moszlim világ egész széltében a Boszporus partjain
találtam ezen előkészületeket legfényesebbeknek. Ha az időjárás csak
legkevésbbé kedvező, a ház nemcsak belülről, de kivülről is
kitataroztatik és tisztára meszeltetik. A szőnyegek, butorok
rendbehozatnak, kávéskannák, és csészék, evő- és ivókészletek ujonnan
beszereztetnek, élelmiszerek rendkivüli mennyiségben és minőségben
hordatnak össze, s mindez, egy harmincz napos böjtölés, a test harmincz
napos gyötörtetésének tiszteletére történik. Bármily sajátságosoknak
látszanak e rendelkezések, mégis teljesen megfelelnek a kitüzött
czélnak, mert az egy hónapos bőjt, egyszersmint egy hónapos dözsölést is
magába zár. A jó Isten, a szellemi állapot tiszta elismerése
tekintetéből a test gyötrését rendelte el, minthogy azonban, a
huszonnégyórányi napforduló idejét nem jelölte ki határozottan, tehát
egyszerüen megcsalják a jó istent: t. i. nappal böjtölnek hogy éjjel
annál nagyobb tobzódásnak engedhessék át magukat. A nap ennélfogva
éjjelé változtatik s minden felforgattatik; oly zürzavar, oly
összevisszaság uralkodik az életrendben, mely egyedül csak a jó
keletieknek eshetik jól, kikről tudvalévő dolog, hogy az időt nem
tartják épen a legbecsesbb kincsnek s a munkát sem a legkedvesebb
szokásnak. Még ma is szédülök, ha egy nyári Ramazan délelőtti óráira
gondolok – (a holdév következtében az egyes ünnepek 33 esztendőn át
egymásután minden évszakra esnek), melyek egy átdőzsölt éjre
következtek. Hetekig tartott, mig a megszokás megedzé a testet, e
rendkivüli élet-mód elviselésére. Az egész hónapon át, a mohammedán
világ folytonos mámorban, kábultságban él s az állam igen helyesen
cselekszi, hogy ezen idő alatt minden munkásságot beszüntet.
Két-három órával naplemente előtt, Stambulban valamint Teheránban,
Bokharában, Fezben és Marokkóban, sőt még Khina belsejében is egyenlő
bádgyadtsággal, lehangolt közönynyel járnak-kelnek az igazhitüek
tántorgó árnyai. Egy nyári-Ramazan forró nápját egy csöp viz nélkül
átszenvedni, – akkor e folyadéknak még neve is tiltva van, – vagy, mi
még többet mond: átélni, a nélkül hogy a szeretett pipából egyetlen
egyet szippanthatnának, valóban a leggyötrelmesebb kin, mit keleti
emberre szabni lehet. Hiába barangolták be az érzékek szórakoztatása
tekintetéből, a bazárok termeit, különböző mecseteket, hiába voltak
jelen mindenféle szemfényvesztési, komédia és szinházi előadásokon – a
gyomor korog, a gége szomjazik az érzékek elzsibbadnak s csak a fül
folytatja még éberséggel teendőjét, a mennyiben amaz ágyudörgést lesi,
mely a naplementét fogja jelezni. Végre eldördül a várva várt lövés s
ezer meg ezer lelket, vagyis jobban mondva gyomrot örömteli felindulásba
ejt. Mindenek előtt neki dülnek a pipának, azután viz után kapkodnak s
végre a gazdagon ellátott asztalhoz sietnek. Hogy ottan mennyi
fogyasztatik el, azt európaiak el nem képzelhetik. Az étkek nem
költetnek el nyugodtan, de hevesen, sietősen a gyomorba hányatnak s
ugyancsak bölcs volt a próféta azon intézménye, mely az igazhitüeknek az
ilyen lakoma után a Teravi imát parancsolta meg. Ezen ima t. i. 20
Rikaat-ból áll, melyeknek mindegyike a test 8 különböző helyzetével van
egybekötve. Nyolczor 20, annyi mint 160, s a legmérséktelenebb igazhitü
mohammedán, sem tarthat gyomor elrontástól, minek után testét e 160
mozdulatnak alávetette. Nincs rózsa tövis nélkül, nincs öröm, üröm
nélkűl, nincs Ramazan-ebéd Teravi nélkül.
Igy ünnepelik a Ramazan-t Konstantinápolyban. Itt az esti
ünnepélyességek, még a sugár minaretek kivilágitása s a kettőstornyokról
alálógó transparens kórán mondatok disze által is emeltetnek, valamint
egyáltalán a moszlim főváros, a Boszporus partján sokkal több bájt tud
kölcsönözni a böjti hónapnak, mint azt más helyütt tapasztalám. E
hónapokra esik »a végzet éjjele is« (Kadrgedseszi), melyben a szultán
pompásan kivilágitott sajkákon a Szeráilcsúcsig járul s onnan a mecsetbe
megy, mely ájtatos tettért a nemzeti pénztár egy szép rabszolganővel
szokta megajándékozni. E végzet éjjele rendkivüli jelentőséggel bir a
mohammedánok előtt, mert általános hit szerint ezen éjben szokta a jó
Isten egyesnek bünlajstromát befejezni, s a jövő évre megkezdeni az uj
könyvet. Tudós kórán-magyarázók ezen égi főkönyvnek állitólag szinét és
alakját is ismerik, ennélfogva nem is csoda, ha az igazhivő ez éjben,
legbensőbb töredelmességgel emeli lelkét az isteni könyvvivőhez.
Végre letelt a bünhődés hónapja. A Bairam nagy ünnepélyességgel s
valóságos ájtatossággal kezdődik, mely csak is az Iszlam sajátja.
Mindenki az előkészitett uj öltönyöket veszi fel s komoly méltósággal
fittogtatja az utczákon, bazárokban és nyilvános helyeken. Ha az évszak
engedi, virágfüzérekkel is diszitik a fejet, de rendkivül furcsa módon,
a mennyiben a virágszárakat homlok és turbán közé szurják mig a virágok
fejei a szemekre hajlanak alá. A kölcsönös látogatások és
szerencsekivánatok szertartása, rendkivüli szigorral tartatik meg. Maga
a szultán is ünnep első napján az ország nagyjait és hivatalnokait
nyilvánosan fogadni kénytelen. Az ünnepélyesség, melylyel ilyen udvari
ünnep jár sok, mindenféle látványosságot nyujt. A szultán a régi szerail
egyik udvarán egy terasse-szerü emelvényen foglal helyet, az udvar első
hivatalnokaitól környezve, mire a magas főurak uralkodójuk előtt,
rangjuk szerint elvonulnak s mélyen meghajolnak. Azelőtt, a főurak tág,
dudoros, eleven szinü, aranynyal és drága kövekkel elhintett öltözékei,
az ily ünnepélynek a valódi keleti fény és pompa jellegét kölcsönzék, ma
azonban, a mult bő, szingazdag ruházata, helyet volt kénytelen adni az
európai szabásu, szük s józan kabátnak – mely a jelenkor, vagyis az
ottomán császárság hanyatlásának hű jelképe.
Jogszerint a Ramazan-Bairamnak csak egy napig szabadna tartania,
mindazáltal három napig ünnepeltetik, valamint a 70 nappal később
következő Kurban-Bairam, (áldozat-ünnep) a szokásos négy nap helyett,
némely vidéken 6–8 napig tart. Az utóbbi ünnep Abraham patriárka
áldozatkészségének emlékezetére tartatik meg s különös, hogy
Törökországban nem bir azon magas jelentőséggel, melyet a keleti moszlim
világban annak tulajdonitanak.
Konstantinápolyban s a birodalom egyéb városaiban csak a rendkivül nagy
mennyiségü juh által nyilvánul, mely ez alkalommal faluról a városokba
hajtatik. A ki csak szerit teheti juhot vesz magának és a vallási
szertartások szigoru betartása mellett sajátkezüleg szurja le.
Legvigabban megy a dolog ezen ünnep alkalmával a szegény
medresze-hallgatók czelláiban, mert nekik, valamint a városnegyed
szegényeinek, kik is, csak ritkán jutnak hus-étkek élvezetéhez, küldetik
el a husfélék fölöslege. E két ünnepen kivül még egy harmadik is létezik
az oszmán birodalomban, t. i. a Mevlud, azaz Mohammed születésének
ünnepe, mely 1588-ban III. Murad által alapittatott ugyan, azonban a
keleti moszlim országokban ha nem is egészen ismeretlen, még sem
ünnepeltetik. A szultán egy nyilvános mecset-utjából áll, melyben
valamennyi országnagy részt veszen, s a mult századokben ugyan még nagy
pompával vitetett véghez, ma azonban már kevés látványossággal jár.
Egészen más jeleggel birnak az ünnepek a moszlim világ belső területein,
mert itt kiváltképen gyásznapokból s csak egy ősrégi ünnepből állanak.
Az elsőkhez tartoznak mindenekelőtt a siita felekezeti buzgalom által
nagyon is okadatolt gyász és boszúhónapok, melyeket Persiában ünnepelnek
s melyek a hosszasabban Keleten tartózkodó idegen előtt igen
sajátságosoknak tünhetnek fel. Ezeknél minden Ali örökösödési harcza
körül forog, mit a három első Khalifa ellen folytatott s minden törekvés
oda irányul hogy Irán mélyen sértett nemzeti hőse minél jobban
dicsőitessék s ellenfelei minél alávalóbb, nyomorultabb gúnynyal és
gyalázattal tetőztessenek. Ide tartozik első sorban Mehdi születésnapja
Saban 15-én, a szunniták ellenére, kik ezen Imamot csak a feltámadás
után akarják e világra hozni, mig schiiták állitása szerint már régen a
feltámadás előtt született s titokban elrejtőzve még mindig él. Továbbá
a Gadir-i-Khom ünnep, Dsemazi-ul-akir 17-én azon nap emlékéül, melyen
Mohammed Mekkábul Medinába utaztában a Khom völgyben vejét, Alit,
helytartójának nevezte ki, oly tény, mely a leghatározottabban
bizonyitson a három khalifa usurpátiója ellen. Ali halálnapja szintoly
mély nemzeti gyászünneppé vált, mig másrészt a 27. Ramazan, Ibni
Muldsem, Ali gyilkosának halálnapja öröműnneppé emeltetett. Ezen
sorozatba tartozik az Omar-Szuzani is, t. i. Omar megégetési ünnepe,
mely az Iszlam e legkiválóbb, minden schiita által mélyen gyülölt,
harczosának halálnapján tartatik meg. Egy fabábut készítenek, melyet
Omarnek keresztelnek s belülről lőporral töltenek meg; este e gyülölt
khalifát in effigie a városon végig hordozzák s azután, a közönség nagy
gyönyörüségére, egy hátul alkalmazott röppentyü segedelmével a levegőbe
röpitik.
Legcziffrában, természetesen a Moharrem alatt mennek a dolgok. Az első
tiz napon át ugyan az egész iszlamvilágban tartózkodni szoktak a
nyilvános mulatságtól, de a siita hit tartományában már négy héttel
azelőtt végtelen panasz és gyász szertartásokat visznek végbe, paszió
játékokat adnak elő; élégiákat énekelnek s örökös sirás és zokogás közt
élnek. Mi azelőtt Alinak szólt, az most szerencsétlen gyermekeinek.
Haszan és Huszein, s leginkább utóbbi vértanuságának rovására megy, ki
Kerbela viznélküli sivatagában nyomorultan tönkre ment övéivel együtt. A
nap sugárfényével árasztja el a közel eső Tigrist, a tábor csak nehány
lépésnyire van a folyamtól s mégis senki sem meri az üditő nedvnek egy
csöpjét előhozni Huszein elaléló családja számára; mert a kis csapat,
Jezid hadától körülfogva, a legkisebb moczczanásnál egy biztos halálnak
menne elébe. Huszein tizenkétéves kedvencz fia, Ali Ekber nem nézheti
tovább, mint küzdenek anyja, növérei és nénjei a szomjhalál kinjaival,
mint görnyedeznek elégett nyelvvel, a sivatag forró homokjában s
harcziménjére kap, hogy az ellenség sorain át utat törjön magának. A
leskelődő ellenség számtalan kardcsapásai alatt összerogy, a vér – a
szinpadon, vörös répanedv által ábrázolva, miután itt egy passzió
előadásról szólok – szélylyel locscsan egész a néző közönség közé és
elvegyül annak sürün omló könnyeivel. Utána az apa, t. i. maga Huszein
lép a harczmezőre, küzd mint az oroszlán, de ő is, sebekkel boritva rogy
össze s a panaszkiáltások vad zaja, tulharsogja az ábrázolók dünnyögő
hangon előadott elégiáit. E jelenetek egy egész hónapon át szakadatlanul
adatnak elő, a városokban fényesen, pompásan, falun egyszerüen; még
elkülönzött sátorcsoportoknál sem hiányzanak ezen előadások egyes
töredékei, s a ki a négyhónapig tartó sirást és nyögést halotta, a fej
folytonos behintését látta festett fürészporral hamu helyett, az nem fog
csodálkozni ha a siitákat a Ruzi Asurán (tizedik nap), a a nemzeti gyász
tetőpontján, nyilvános menetekben mint az őrülteket fogja látni a
városon végig haladni, ugy viselve magukat, mintha mindegyikükbe
belébujt volna az ördög. A ruhát leszaggatják testükről (miután gondjuk
volt rá, hogy a legócskábbat vegyék magukra), hajukat, szakállukat
tépik, neki szaladnak egymásnak fejeikkel, vagy a falba ütik, de mi
több, minden városnak megvannak a maga spécziális vértanui, kik kedves
Huszseinuk fölötti fájdalmukban fegyveres kézzel sebeket ütnek magukon,
– természetesen, nem a test veszedelmes helyein, – s a véres tagokkal
valódi hősiességgel hadonáznak. Az ilyen önmegbénitás kűlömben épen nem
háládatlan üzlet. Egy egykori utazótársam, mély karsebeit értékes tőke
gyanánt ápolta s egy városból a másikba hordta mutogatni, pénzt gyüjtve
velök. A szellemdus Iránban kiválóan értenek hozzá, mint kell egymást a
jó isten contójára orránál fogva vezetni. Igy gyakran találkozni ott oly
emberekkel, kik homlokukon nyolczsarku vaksebet hordanak. Azonban,
nagyon csalódik a ki azt hiszi, hogy ez egy octogén kőhajitás nyoma. A
siiták t. i. az imaszőnyeg helyett, a Kerbela földről származó,
nyolczsarku vályogtéglát használják, melyre leborulás alkalmával
kénytelenek homlokukat nyomni, s ezen emberek aztán, el akarják hitetni
a világgal, hogy homlokuk a tulságos imádkozás következtében sebesült
meg, mig tényleg a seb csak pettyegetés által állittatott elő.
Bármily izlésteleneknek mutatkoznak is az iszlam vallási ünnepei, az
ujévi ünnep Noruz, mégis költőileg szép; a tavaszi éjnap-egyenre esik s
azon perczben, melyben a nap a kos jelébe jut, veszi kezdetét, s a
parszi-kultus egyetlen maradványaképen, nemcsak a siita Iránban, de a
keleti moszlimvilág minden tartományában nagy fénynyel ünnepeltetik.
Konstantinápolyban a Noruzünnep csak az előkelők házaiban, édességek s a
házigyógyszerész által ajándékképen átnyujtandó főzetek élvezete által
dicsőittetik. Azonban az ottomán császárság keleti határától kezdve
egész Khináig, a Noruz ugyszólván fontosabb szerepet játszik, mint a
vallási ünnepek. Iránban már hónapokkal azelőtt szoktak készülni reá.
Czukor, szörpök, sárgaczukor, czukorba főtt gyümölcsök stb. hihetetlen
mennyiségben hozatnak a városokba, tizenhárom napig tartó ünnepélyre
számitva, azoknak fogyasztására. Mindenki uj öltözetet vagy legalább uj
ruhadarabot igyekszik készittetni; a királytól le a koldusig, mindenki
ajándékokat kap és osztogat, s mondhatom igen érdekes látványt nyujt az
örvendetes felindulás, melylyel a tavasz beköszöntése üdvözöltetik. Az
ünnepélyek a csillagászok által meghatározott pillanattal veszik
kezdetét; leghatályosabban fejlődnek a király udvaránál, ki az ujév
beköszöntét országnagyjai körében szokta bevárni, hogy azonnal átvehesse
azoknak üdvözleteit s egyuttal ajándékokat osztogathasson. Hogy ez
alkalommal nem hiányzanak a dagályos költemények sem, melyek a Sah
felséges lényét a tavasz fenséget egyaránt dicsőitik – király-illat és
rózsaillat merészen egybeolvasztatnak – magától értetik. Hivatalos
beszédekben sincs hiány. A Sah az ország állapota, üzlete és ipara felől
kérdezősködik, értesitést követel a hit és vallás terjesztéséről, mire a
miniszterelnök ő excellencziája az ujévet óriási hazugságokkal kezdi
meg, a mennyiben vidékeket, melyek tényleg romnak indultak s
nyomoruságban tengenek, virágzó kövéreknek ir le; szintoly mértékben és
szellemben hazudnak a főpapok is, kik a moszlim hit győzedelmes
terjedéséről mesélnek, holott pedig az Oxustól kezdve a hitetlenség
fekete árnyait mind messzibbre terjeszti ki Irán földeire. Kérdező és
kérdezett biztosan tudja, hogy csaló és megcsalatik de az perczig sem
tartóztatja a Sehin Sáh-t, hogy mindenütt ajándékokat, tele kézzel uj
verésü arany- és ezüstpénzeket ne szórna, mert az ujévet arany
ajándékkal kezdeni, legjobb jóslatnak tekintetik. Bármily ősrégi is a
Noruzünnep, mégis ugy látszik már fontos átalakulásokon ment keresztül
még a nehány évszázadnyi, aránylag rövid idő alatt is, mert Chardin és
Thevenot franczia utazóktól kezdve, egész Polák-ig, Persia legujabb s
legalaposabb ismertetőjéig, ezen ünnepély leirása Irán minden
látogatójánál különbözőleg hangzik.
A mint a tudós Richardson beszéli, az évszak változtában szép alaku
ifju, jelképileg az uj évet ábrázolván, állittott a királyi hálószoba
ajtaja elé s azon perczben, midőn a nap a kos jelébe jutottnak mondatott
bejelentetlenül belépett a királyhoz. A király kérdéseire: »Ki vagy?
Hová mégy? Hogy hinak? Mit hozasz?« – az ifju azt felelte: »Én áldott és
üdvhozó vagyok, Istentől küldettem hozzád, mert az Új évet hozom.« Erre
egy másik szép ifju nagy tálat hozott elő, melyben buza, lencse, bab,
zezamfü, rizs, továbbá nagy adag czukor és két ujveretü pénzdarab volt,
mig a miniszterek és országnagyok friss sütésű kenyeret nyujtottak át.
Miután a Sah mindent megizlelt volna, a maradékokat elosztá a jelenlévők
közt, mondva: »Ez az uj idő ujévének uj napja, hol minden létező
megujul.«
A mi ez alkalommal a királyi palotában történik, némi változatokkal az
országnagyjai palotájában ismétlődik, mig magánkörökben, az ünnepi
ruhába öltözött család gazdagon megrakott asztalnál foglal helyet. Annak
közepén – (megjegyzendő, hogy itt csak a földön felteritett szőnyegről s
nem tulajdonképeni asztalról van szó), vizzel telt tál áll, melyre
minden szem irányul. Azon perczben t. i. midőn a nap a kos jelébe jut, a
föld egy halk megrendülése következtében a viz állitólagosan
megbodrosul, s e pillanat adja a jelt kölcsönös üdvözletekre. »Idi suma
mubarek bad!« (Ünnepetek boldog legyen!) E köszöntés hangzik fel az nap
mindenütt, házon kivül és házon belül, a város minden utczáin, a merre
emberek csak találkoznak egymással. A Noruz-zal t. i. az állami, üzleti,
ipari, és mezőgazdasági életben uj fejezet kezdődik. A fagy, eső és
borus ég évszaka helyet ád a tavasznak, az azurkék mennyboltnak, a
balzsamos légnek s virágok édes illatának. Nem csoda tehát, ha az
ünnepélyek szakadatlanul folytattatnak 13 napon keresztül, s még a
pénztárát oly aggályosan őrző fejedelem sem képes magát kivonni belőle
hogy a nyilvános mulatságokhoz bizonyos összeggel hozzá ne járuljon. S
még ott is, hol az irán kultura az ó parz eszmék befolyása alatt már egy
évezreddel ezelőtt fanatikus arábok és turáni hordák által erőszakosan
kiküszöböltetett, még ott is, t. i. Közép-Ázsiában is a Noruz még mindig
antik formájában és bájában tovább virágzik.
Sajátságos, hogy az ős Kharezm, a parszi-kulturának ezer év előtt még
hires székhelye, hivebb maradt e szokáshoz, mint Turkesztán egyéb
részei. Khiva özbeg népségénél a tavasz beköszöntése nem kevésbbé fontos
szerepet játszik mint Persiában. Állitólag e napon hangzanak fel először
a szilfák sürű lombozatu ágairól, a csalogány busongó, édes dalai. Az
Oxus drága nedve, ezen ünnepély érdekében a legtávolabb csatornákba is
bebocsájtatik; a város nyilvános térein kosviadalok és lóversenyek
rendeztetnek, s a kinek csak módjában áll, ezen időtájt elhagyja lakását
hogy nehány napot sátorokban, valamely kövér mező szélén töltsön el. A
szigoruan moszlim Bokharában, ugyan szinte ünnepeltetik a Noruz, azonban
nem oly pompával, mint az iszlam legszélsőbb keleti határszélén, t. i.
Keleti-Turkesztánban. A természet szép ünnepének e kiváló dicsőitése nem
lehet meglepő, mert az iszlam ünnepei egyáltalán számra igen kevesek s
azonfelül a gyász és elkeseredés érzelmeivel tartatnak meg; jelentőségük
elvileg, az Istenségbe való, őszinte elmélyedésen s a próféta rajongó
dicsőitésén alapul, s ennélfogva magától értetődik, hogy a lélek
örömteli hangulatát kizárják.


Zarándokok és zarándokolások.
»Esz safr kitatun min esz szakr« (az utazgatás egy darab pokol) állítja
egy arab s egész Keleten elterjedt régi közmondás, mely sokak előtt a
keleti kényelem-érzék kifejezésének fog tetszeni, voltaképen azonban
semmi egyéb parodiánál, vagy ártatlan szójátéknál.[7] Az utazás
tudvalevőleg egész Keleten kellemetes időtöltésnek, az egészségre nézve
jóhatásunak tekintetik, sőt bizonyos népeknél valóságos szenvedélylyé
vált, mely különféleképen érvényesül s legvilágosabban nyilvánúl a
zarándokolások utáni mohó, fékevesztett vágyban. Ha a persának vagy
közép-ázsiainak kiválóan jól megy dolga, ha magának vagy élettársának
rendkivüli élvezetet kiván nyujtani, akkor a moszlim-Ázsiában
zarándokolást határoznak el, olyformán, mint a hogy nálunk Olaszországba
vagy Svájczba tervezünk kéjutazást. E czélra jó eleve, megtakarított kis
összegek tétetnek félre, ruhát és utazó-készleteket készítenek s már
előre gyönyörködnek az élvezetben, melyet az idegen országokon és
városokon keresztűl teendő út, s a tartózkodás annyi nagyfontosságú, a
próféta által szentesített helyeken, nyujtani fog, be sem számítva az
előnyt, hogy e szent helyek látogatása az örök üdvösséget biztosítja az
utazó számára.
A zarándokolások közt a Mekka és Medinába való utazás, az iszlam e
legszenteltebb helyeinek látogatása, természetesen legkiválóbb szerepet
játszik. E »Hads-zarándokolás« néven nevezett búcsújárás után következik
a próféta egyes családtagjai sírjainak látogatása, p. a siiták részéről,
Kerbela és Nedschef sírjai Meshedben, Kumban s más helyeken, továbbá az
Eszhaboknak, – a próféta társai, a vallás-épület megalapitásában, – s