Keleti életképek - 14

észrevehető, hogy a kitörés közeleg, mely csakugyan be is következik, s
ez a

Második jelenet.
Egyszerre, mintha villanyos ár érte volna őket, a dervisek helyeikről
felugornak s nehány rend szabálya szerint, egymást kézen fogva, vagy
pedig elkülönitve a »Devr«-t, a forgást kezdik, vagyis a szellemi
tánczot. Egy nagy gyürüvé alakúlva a tánczolók, mintha forgószél ragadná
el őket, körben szállonganak körül, örült dühvel folytatva a Telkint. »A
Mevlevik, mondja egy török iró, testvérek gyanánt egyesülnek az Isteni
szeretetben, hogy a szeretet házában, a fuvola dallamos hangjai mellett
– teremtményei összehangzásának jelképe – meghódoljanak neki.« A forgó
égi testeket utánozva, a körtáncz által örömet és elragadtatást fejeznek
ki, egyuttal szerelmi sóhajokban és panaszokban nyilvánitva az Öröklétü
után valo fórró vágyat és emésztő sóvargást. A tánczoló gyürü azonban
gyakran kisebb gyürükre oszlik, söt egyes tánczolókká is olvad s ekkor
fejlődik a

Harmadik jelenet.
Ez a legmagasbb fokára ért lélekhevülésnek, vagyis ha jobban tetszik,
személyesitett őrületnek képe. A tánczolókat valósággal ádáz düh fogta
el. Halaványan, veritékbe fürösztve, a kezeket messzire előretartva,
félig húnyt szemekkel, fövegüket vagy ruházatukat magukról lehányva,
csaknem öntudatlanúl forognak már minden irányban, s ha egyik másik,
kimerülve az iszonyu erőmegfeszités alatt, összeroskad, az erősebb
társak által újra lábára állittatik s a főnök maga, ki ezalatt helyét
oda hagyta s dühöngő tanitványai közé vegyült, folytatásra nógatja. A
legféktelenebb zürzavarnak képe ez, valódi boszorka táncz, oly dühöngés,
tombolás, orditozás, sirás, sóhajtozás és eltorzitás vitetik itt végbe,
mely minden leirást meghalad. S e jelenetet Halet-nek nevezik
szószerint, állapot, vallási jelentőségben az üdvösség azon pillanatai,
melyekben a földi lény, az istenségtől áthatva, emberfölötti tettekre
képes. E Halet alatt, némely szerzet dervisei készen tartott éles
késeket, tőröket és kardokat kapnak föl s azokkal oly mély sebeket
ejtenek magukon, hogy a vér patakokban folyik. Más rendeknél, legkivált
a Rufaji-knál, a szent dühben lévőnek izzó vasakat nyujtanak oda. A
fönök imádságot motyog az izzó ércz fölött, rálehel, azonban elég
bölcsen jól vigyáz, nehogy ajkaival érintse valahogy, mig a dervisek
megragadják azokat, lenyalják, beléharapnak, fogaik közt tartják, s
végre szájukban lehütik. Én magam is szemtanúja valék, midőn egy ily
»elragadott« egy nagy izzó parazsat a medenczéből elővett, szájába tett,
darabig ide-oda forgatá s a megfeketedett, kihült szenet végre kiköpé.
Az európai olvasónak e sajátságos jelenetek hihetetleneknek fognak
látszani, a művelt ázsiai is már csak vétkes szemfényvesztést lát
bennök, azonban »mundus vult esse decipi, ergo decipiatur,« az iszlamita
szerzettársaknak is vezető elve. Mindenütt ugyanaz a humbug s ámbár a
főnök az égetési vagy szúrt sebet megnyálazza, rálehel és imádságokat
mond fölötte, elakarván hitetni a néppel, hogy az 24 óra alatt teljesen
meggyógyul, nekem úntig elég alkalmam volt az ellenkezőről meggyőzödni.
A tulajdonképeni csoda csak azon példatlan készségben rejlik, melylyel a
dervisek az ily kinzásokat türik s némely, szerzetnél, legkivált a
moszlim Indiában, vannak tanitványok, kik alig lábadnak fel a
sajátkezüleg ejtette sebekből s máris a leghihetetlenebb vidámsággal új
megsebzéseknek teszik ki magukat. Szinte a Halet-ben történik, hogy
dervisek, p. a Szaadi-k, mérges kigyókat kezelnek, azokat darabokra
harapják, sőt olykor le is nyelik. A monda szerint, Szaad-ed-din, e
szerzet alapitója, midőn egyszer fát vágott az erdőben, a kötél
hiányában fanyalábát három óriási kigyóval kötözte meg, anélkül hogy
megharaptatott volna, s ezen állitólagos sebhetetlenség követőire is
átszármazott. Szinte a Szaadi-k azok, kik a csupán Egyyptomban
előforduló Doszehnek (a tapodtatás) vetik alá magukat. A dervisek főnöke
t. i. a mecsetből hazamenet, tanitványai által az alázatosság igen
sajátságos bizonyitékával tiszteltetik meg. Utóbbiak t. i. az utcza
közepén hasra feküsznek, s szellemi főnöküket arra kényszeritik, hogy
elhizott lovával, – a papi lovak minden országban igen jó karban vannak,
– rajtok végig lovagoljon. Olykor meghökken a ló, de az utána jövő
dervisek által unszoltatva, végre folytatja utját a lapoczkák és
hátgerinczeken kéresztül. Valószinű, hogy ugyancsak van mellette ropogás
és törés, de az Allah! Allah! Jahu! Jahakk! kiáltozások a lópatkó
kongását túlhangozzák s a dervisek eltiport tagjaikért, kegyeletes
tettök öntudatával vigasztalódnak. Az ily főnöknek üvegen is végig kell
lovagolnia, a nélkül, hogy az eltörnék, oly csoda, mely testének
tollkönnyűdségét feltételezi.
Ismétlem: Az egész hokuszpokuszban a csodálatraméltó mindig csak e
dervisek odaadása, sőt a halál megvetése marad, oly tulajdonok, melyek
azon vak fanatizmusban és rendithetetlen hitben gyökereznek, mely az
alacsony származású ázsiaiakat egyátalán jellemzi. A Halet külömben a
dervisek életfenntartásának legsikeresebb forrása. Már a rendkivüli
utáni vágy is nagy mennyiségű nézőt csal oda, kik közül sokan apró
ajándékokat szoktak magukkal hozni, a Halet álitólagos csodatévő
erejében nem egy nyomorék és beteg keres javulást, s alig képzelhető
visszataszitóbb s egyúttal furcsább valami, mintha beteg asszonyok vagy
gyermekek a dühöngő, izzadó, tajtékzó dervisbe kapaszkodnak, s a beteg
kezeket, vagy a beteg szemet stb. a félőrült ruháihoz dörzsölik.
Irtóztató, megmagyarázhatatlan ájtatosság! – gondolám magamban,
valahányszor szemtanúja valék az ilyen jeleneteknek. Dervislétem ideje
alatt társaim őrjöngő kitörései leginkább érdekeltek. Incognitóm
álláspontjáról véve a dolgot, kénytelen valék az orditási gyakorlatokban
a Jahu! Jahakk! Allah! Allah! Hu! hu! kiáltásokban részt venni, de nálam
hiányzott a hit, igy hát csak fárasztó hatást tett reám, mig társaim oly
lényeknek tetszettek nekem, melyek a szenvedély paroxismusában
hihetetlent képesek létesiteni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
»Ha még az arany, a legtisztább fém is salakot tartalmaz, mondák nekem
egyszer Persiában, nem lehet csodálatos, ha a dervis szerzetek
isten-ihlette férfiai közt is vannak képmutatók, azaz hamis dervisek. S
a hamis dervisek tényleg nagy mennyiségben találhatók; képmutatók, mert
hivatásukat földi szenvedélyek palástolására használják s a Khirka
oltalma alatt, ha nem is épen gazdag, de a csavargó életre mindenesetre
czélirányos fenntartásra tesznek szert. E hamis dervisek leginkább a
vándor dervisek, (Kalenter) soraiban léteznek; nem képeznek kölön
szerzetet s többnyire a keleti iszlamitákból kerülnek ki. A régi pápista
példabeszéd: »Aki sokat vándorol, ritkán avattatik szentté,« az
Iszlamban is bevált; mert a vándordervisek mintaképei a ravaszságnak, s
elképzelhetetlen fortélyokkal szokták kizsákmányolni az alsó
néposztályok tudatlanságát. Életfeladatuk állitólag a nagy világban
elszórt moszlim Szentek sirjaihoz való búcsújárás; a földi czélok
legcsekélyebb látszatját is gondosan kerülve, s csak a legájtatosabb
szerzettagok ruházatával és jelvényeivel ellátva, a mohammedán világot
egyik végétől a másikig bevándorolni kénytelenek. Az Irás szerint a
vándor-dervis a kutya tiz tulajdonával birjon:
1. Mindig éhes legyen 2. ne ösmerjen hazát, 3. az éjt álmatlanúl töltse,
4. halála után ne maradjon öröksége 5. Urát, még ha méltatlankodnak is
vele, el ne hagyja 6. érje be a legrosszabb, legszegényebb kis helylyel,
7. másnak kivánságára hagyja el a helyét, 8. ha megverték, térjen ismét
ugyan oda vissza, a mint kenyeret nyujtanak neki, 9. az ét-asztaltól
kellő távolságban maradjon, 10. soha se emlékezzék meg az elhagyott
helyről, ha urát kiséri. Sajátságos ugyan, de tény, hogy számos
vándor-dervis ismerőimnél e kutyatulajdonoknak, az első pontot kivéve,
csak igen kevés nyomát birtam felfedezni, sőt többnyire az emlitett
sajátságok merő ellentéteivel találkoztam.
Fennhéjázásukról és tolakodásukról Stambulban győződhettem meg, a hol
nyolcz vagy tizedmagokkal szokták az előkelő efendik házait a
legborzasztóbb orditások közt megrohanni, s előbb nem is tágitanak, mig
a kivánt ajándékokat ki nem zsarolták. Hasonlóképen lépnek fel Persiában
és Közép-Ázsiában, s nem egy épületes történetet tudnék elbeszélni, mely
kitanúlt gazságukról tanuskodik. Legféktelenebbül garázdálkodnak a
provincziában és falun. Olykor valamely gazdag ember házánál találkozunk
egy dervissel ki a házi urat oly ügyesen betudja fonni mig mysztikus
szédelgése hálójába keritette. A dervis ezentúl valóságos Szentnek
tekintetik a háznál s minden nyitva áll előtte; egyszerre azt allitja,
hogy egy éjjeli látomány következtével elkel utaznia; a család
megsiratja távozását, mig végre nehány nap leteltével észreveszi, hogy
az Isten emberével együtt egy pár drága ékszerdarab is az Isten utjára
kelt. Még a körmönfont persák is áldozatúl esnek, olykor a dervisek
álnok fortélyainak. A mai persa Sah egyik aranyra vágyó rokona szinte
ily kedves vendéget tartott egykor házánál, még pedik olyat, ki
aranycsinálónak volt elhiresztelve s a khán már eleve is alig fért a
bőrébe, ha elgondolá, mily gyönyörére fog válni megannyi lószerszámát,
mosdótálát stb. ragyogó színaranynyá átváltozva látni. Nyolcz lat tiszta
arany más fémekkel együtt az olvasztó tégelybe vetve a művész áltató
kecsegtetése szerint egy font szin aranyt lett volna eredményezendő.
Azonban a földi javak e határozott ellensége oly ügyesen értette
müvészetének kezelését, hogy a jó khán egy csomó nyers fémmel maradt
hátra mig a dervis gazdagon megrakva szinaranynyal nyomtalanúl eltűnt.
Még a keresztény Európa sem kiméltetik meg mindig gaz szédelgéseiktől.
Csodálatosképen évről évre a távol Indiából, Kasmirból, Közép-Ázsiából
jöve megszokták látogatni Gül-Baba sirját, – egy Budapesten, a budai
oldalon fekvő, igen kétes jellemü Szentnek mecsetje – s Magyarországon a
legszivesebb fogadtatásban részesülnek. A falukban többnyire a pápista
papoknál szoktak megszállni, kiknek csodálatos dogokat regélnek
(Kudusz-ról,) (Jeruzsálem) hol állitásuk szerint, természetesen szinte
voltak. A vallásilag szabályszerü élelmezésre nézve nem levén túl
pédánsak, e jó dervisek a párolgó disznósültet, egy-egy fris korty erős
magyar borral szokták lecsúsztatni, s egyátalán minden elgondolható
kéjelgésnek hódolnak. Emlékszem egy sokat utazott dervisre a persa
Szebzevár-bol, ki hosszasabban tartózkodott Pesten, többször megis
látogatott s mindenben oly istenfélőnek tettette magát, hogy magam is
felültetem neki s őszintének hittem. Megbetegedvén a városi kórházban
vétetett fel s midőn ott meglátogatám, az »Ab és Hava« (viz és levegő)
t. i. a magyar főváros levegőjének és vizének tulajdonitá betegségét.
Esetlegesen a rendelő orvos is előjött s végtelen meglepetésemre arról
értesültem, hogy nem Ab és Hava, hanem bizonyos házak látogatásának
következményei vetették betegágyra az Isten emberét. Bizony, »Khirkadan
dervislik belli olmaz!« a köpeny még nem csinált dervist, mondja egy
ó-török példabeszéd.


A Fényes Porta és oszlopai Konstantinápolyban.
A Fényes Porta, Bab-Ali név alatt, a mai Törökország nem csak az egész
ottomán birodalom legmagasbb rendeit, de egyuttal a helyet is érti, a
hol ezek tanácskozásaikra összegyülnek. Ellentétben a Nyugattal, a porta
Keleten mindig a ház diszhelyének tekintetett. Már Ábrahám patriárka is
az árkangyalokat a sátor kapujánál fogadá s a lakház e része Kelet nomád
és megtelepedett lakóinál egyaránt ugyanazon értelmezésben részesül. Ez
leginkább észlelhető a turáni népeknél. Valamint a Kirgiz és törzstársai
csak a bemenet előtt, de soha sem a sátor belsejében szokott nyilvános
vagy magán ügyekről tanácskozni, ugyszinte Kasgar, Akszu, és más városok
khivai Vang-ja, és Khokand, Bokhara és Khiva hatóságai, sőt még ezen
országok fejedelmei is, a ház kapuja mellett lévő terrasse-on szokták
alattvalóikat kihallgatáson fogadni, itéletet osztani és egyebekről
rendelkezni. E szokásból magyarázható meg, miért azonositja a török
nyelv a »Porta« szót, a törvényszékkel és a magas hivatalnokok
székhelyével. Ugy mint még a Szeferidák ideje előtt is Pérsiában az »Ali
kapi« kitétellel, a magas hivatalnokok székhelyét jelezték, úgy
Törökországban a »porta« szóval. Nem csak minden főváros, de még minden
provincziális-hatóság is bir a maga »Kapi«-jával s habár europai
ujjitások ma már az ujabb miniszterium, itélőszék stb. elnevezésekkel
igyekeznek kiküszöbölni e régi szót, a törököknek és Ázsia más népeinek
mégis igen nehezére fog esni, hogy a »magas törvényszék,« vagy egyébb
főhívatal megjelölésére más nevet s elnevezést használjon, mint a régen
megszokott »Kapi-t« vagy »Bab«-ot: – kapú, porta.
A kitételek alatt; »Erős porta,« vagy »magas porta,« az illető hatóságok
külömböző állása és felhatalmazottsága értetik, melyeknek
megvesztegethetési fokára is némi czélzás rejlik e szavakban. Hisz a
megvesztegetés törökül »mellék jövedelem«-nek neveztetik, a mint
szépitőleg mondani szokták: »Kapi alti,« azaz, a mi a kapu alatt rejlik,
kétség kivül igen találó czélzás azon ajándékokra, melyeket a pörös fél
nem nyilvánosan visz el a biró házába, hanem lopva a kapu alá rejt.
Miután a magánlakok kapui gyakran oszlopokból alakittatnak, nem lesz
meglepő ha mondom, hogy az államépület kapui is oszlopokon nyugszanak.
Ezen oszlopok a miniszterek, kik e hivataluk következtében valósággal
»Erkiani Devlet« t. i. »kormány oszlopoknak« neveztetnek. Vállaikon
nyugszik a kormányzás nehéz feladata s az élükön álló főnök joggal és
igen találóan viseli a Vezir t. i. a teherhordó nevet. A korinthiai,
dóriai és más oszlop rendszerek épitészeti különlegességeit a keletiek
még eddig elnem sajátitották s ezek helyett a magas karokat és rendeket
ekkép jellemzik: »vas, aczél, vagy kő oszlopok,« mi természetesen nem
egyéb bombasztikus, üres czimnél, mert mi gyakran látjuk élesebb
szemlélet után, hogy a kormány ezen »aczél oszlopa« nem egyébb korhadt,
redves fánál.
A Porta, mely a népnyelvén Pasa Kapiszi-nak neveztetik, mai napság a
következő hivatalokat zárja magába: 1) »A Nagyvezér és hivatalai
székhelyét, 2) A külügyérséget titkárságával és forditási hivatalával,
3. a Medsliszi Vala-t, vagy a legmagasbb államtanácsot, 4. a Medsliszi
ahkiame adlie-t, vagy legfőbb itélőszéki tanácsot, egyúttal a bel és
igyazságügyérség azon felhatalmazottsággal felrúházva, hogy a
kormányzókat és alsóbbrendű tiszteket kinevezze és elbocsássa; 5. az
Amedi diváni humajunot, oly hivatal, mely a Szultán magán irodájával és
a portával közvetlen összeköttetésben áll. Az igazgatóság többi kormány
székei, ugy mint: a rendőrségi, pénzügyi, kereskedelmi, hadügyi,
tengerészeti, közoktatási és Vakf (jótékony alapitványok) stb.
miniszteriumok, külömböző épületekben vannak elhelyezve s az illető
főnökök csak akkor jelennek meg a Magas Portánál, ha a Medsliszi Vala
felhivása, fontos tanácskozásra hivja őket össze. Ezeken kivül még
néhány, nem épen ide tartozó hivatal létezik: a négy külömböző
vallástársulat irodája, úgymint a római-katholikusok, a görög-egyesültek
és nem egyesültek és zsidóké, a szertartómester s a császári aláirások
(Tugra) készitőjének irodája s végül még egy állami iskola és könyvtár,
a francziában való tanitásra, melyek ép úgy mint a forditási hivatal, a
külügyérséghez tartoznak.
A mi a külömböző tisztvíselői osztályokat illeti, a polgári hatóságnál a
legmagasabb helyet a Musir (marsall) foglalja el; őt illeti a »Devletli«
czim, t. i. »boldogságos«. Havonként 80,000, 120,000 piaszternyi
fizetést-húz – Törökországbani tartózkodásom idejéről beszélek, – s még
nehány évvel ezelőtt, az Egyyptomi alkirály nem birt a musirénál
magasabb ranggal, csak hogy cziméhez hozzá bigygyesztetett még az
»Ubhetli« (ragyogó). A Musir, európai kocsin szokott hivatalba menni; ha
nagyvezér, két hadseregbeli tiszt és két kavasz (rendőr) lóháton
kisérik, ezenkivül két-három szolga követi, s a szinte lovas csibukcsi,
katonásan hadonázva a tokba rejtett, hosszú pipaszárral: A tisztelet
melyet a Musirnak mindenütt tanusitanak, kiváloan nagy, de még nagyobb a
költség, melyel a nagy raj szolga, rokonság, védencz stb., stb.
fenntartása jár, s a roppant fizetés daczára egy Musir sem bir kijönni
fizetésével, ha csak magán vagyonnal nem rendelkezik. A katonaságnál is
vannak Musirok, de ezek távolról sem állnak oly magas polczon mint az
előbbiek, minthogy itt számra sokkal többen vannak, és fizetésük is
jóval csekélyebb. A Musirhoz legközelebb álló tisztviselői hierarchia a
Rütbe-i-bala, (magas rang) mely két részre oszlik. Czimük Utufetli
(kegyesek.) Ezt követi a: Rütbe-i Ula, mely szinte két osztályból áll, a
Szeadetlu (üdvös) czimmel, továbbá: Mutemajiz: vagy Rütbe-i-Szanie, oly
rang, mely a legtöbb hivatal fönőköt megilleti, s Izzetlu efendim
(méltóságos uram) czimmel czimeztetik. Azután jön a 2-számu Szanie,
melyet szinte megillet a Izzetlu efendi czim. Ehhez csatlakoznak az
alhivatalnokok rangsorai: a Rütbe-i-Szalisze, (harmadik osztály) mely
Rifalu-val (a felemelt) és a Rütbe-i-Rabie-vel, (negyedik osztály) mely
a Tutuwetli-vel (nemeslelkü) czimeztetik; a hivatalnok világ minores
gentium-ának a Hamijetli (a figyelmes) czim itéltetett oda. A
cultusz-hivatalnokok közt a legmagasbb a Seikh ul Iszlam, ezt követik a
Szudur-ok s az öt külömböző Paje-k, t. i. Stambulból, a szent városok, a
Bilade Arbaa, Rumili és Anatoliából. A katonaság állása a hivatalnok
uralomban, többnyire a tisztek rangjában van kifejezve. A hadseregnél
nagy számmal léteznek Musirok, söt pasák is és osztály meg
dandár-tábornokok, kik rangban mind a polgári hatóság nem egy efendije
alatt állnak. A pasa elnevezés megmagyarázásául mindjárt itt
felemlitjük, hogy katonai és polgári tisztviselőkre átruházott czim,
mely az elsőbbek közül csak a Musirokat és provincziák Muteszarrif-jait
illeti, (másod rangú kormányzók) még ha rangra nézve csak Mutemajiz-ok
is; – a katonai hatóságoknál azonban, az ezredestől felfelé minden
tisztnek adatik. A pasára azelőtt a bég czim következett, melyet
európaiak tévesen fejedelmeknek szoktak tulajdonitani, a mint az régente
csakugyan szokásban is volt. Ma a pasa után egyszerüen az efendi, úr
következik, s az efendire: Aga. A két utóbbi czimezésre nézve különben
nem igen szörszálhasogatók, s kivált a divatból egészen kiment bég szó,
dédelgetésképen nem csak az előkelő hivatalnok világ gyermekeinél, de a
középosztályban is gyakran használtatik. Az efendi ellenben, már
komolyabban hangzik. A mindennapi életben, az irástudó értetik alatta, a
tisztviselő-világban, gyakorta egy igen magas állásu egyént, sőt királyi
herczegek is nem ritkán csak az efendi czímet bigygyesztik nevük mellé.
Ennyit rövideden a külömböző hivatalok és rangosztályokról, oly tárgy,
mely Törökországról szóló statisztikai és más művekben már kimeritőleg
dolgoztatott fel. Inkább a tárgy kevésbbé ismeretes s nem oly könnyen
hozzá férhető részét akarjuk érinteni, a mennyiben megismertetjük az
olvasót a portához való befogadásra szükséges szellemi követelményekkel
s mindazon tulajdonokkal, melyeknek birtoka a fiatal oszmanlit a nagy
czim elérésével kecsegtetik: »Az állam-épület oszlopa!« Régibb időkben a
várományosnak azon úton kelle lennie, hogy keleti fogalmak szerint
tökéletesen mivelt férfiuvá váljék; mindenek előtt szép irással kelle
birnia, arabúl és persáúl jól tudnia, szép tehetségnek örvedenie az
irály terén, de legkivált magas származásra, vagy legalább valamely
magas állásunak pártfogásara kelle támaszkodnia. Ma, mindenek előtt a
franczia nyelv ismeretére néznek. Földrajz, történelem, természetrajz,
máthematika és más tudományokat soh’sem követeltek a hivatalnoktól s a
Porta idősbb tagjai által is könnyebben nélkülöztettek hivatalos
pályájukon; ma azonban annál inkább követelik azoknak elsajátitását,
mivel a magas állású hivatalnokok gyakran jutnak érintkezésbe a mi
diplomátiánkkal, s egy némely európai intézkedés meghonositása
alkalmával ezen ismeretek hiánya által gyakran kudarczot vallanak. A mit
a mai török minisztériumok kiváló hivatalnokai tudnak, azt mind csak
hivataloskodásuk alatt tanúlták meg. Azelőtt a basák és efendik magán
uton képezték ki magukat pályájukra, ma az iskolai és magasabb
műveltséget helyben a portán nyerik, s épen ebben külömbözik a régentei
török állami-élet az újjabbitól. Szabály szerint a fiatal efendi-fi csak
akkor osztassék be egy vagy másik irodába, ha a Rusdie-iskolában
sikeresen végzett négy osztályt s legalább is tizenhat, tizennyolcz
éves. Tapasztalataim szerint e szabály ritkán követtetik. A külömböző
Kalem-ekben (irodák) gyakran tizéves gyermek-tisztviselőket látni. Ha p.
valamely tapasztalatlan a külügyérség levelezési-hivatalába lép és a
körülfutó divánokon egy egész sereg gyereket és sühedert lát guggolni,
inkább valami iskolában fogja vélni magát mintsem egy elsőrendü
hivatalos helyiségben.
Ha a fiatal efendik nehány éven át e hivatalos kisdedovodába jártak,
kiderül, vajjon valóban alkalmasak-é a kül- vagy bel-igazgatóság
valamely osztályára, vagy egyátalán, a hivatalnoki pályára valók-e. Ha a
hivatalkereső ezen idő alatt nem vitte anyira, hogy mint jeles másoló
(Müszevoid) tudta megismertetni magát Khalfá-jánál, (irodafőnök) kevés
kilátása van reményeinek valósulásara. Többen, s ezekhez tartoznak a
tehetségesebbek s szorgalmasabbak, ezalatt a Mubejjiz fokra jutottak s
ha e mellett magán tanulmányok utján a francziát is annyira
elsajátitották, hogy folyékonyan olvashatják Telémaque-ot, vagy a
»Journal de Constantinople« »faits divers« feliratú rovatát megérthetik,
már az a titkos vágy ébred bennők, hogy egy vagy másik követséghez
attaché-képen osztassanak be, vagy pedig, ha a körülmények igen
kedvezők, az Amedije, a legmagasbb Kálemek irodájába léphessenek be.
Ezen irodában csak a legelőkelőbb törökök fiai találnak alkalmazást s ha
még csak másolók is, mégis magasabb fizetést húznak mint más osztályok
nem egy iroda fönőke. Az Amedije közvetitő álláspontja következtében,
melyet az uralkodóval szemben elvállalt a legmagasabb fontossággal bir,
mert a porta minden határozatai útban a szerail felé az Amédijen
kénytelenek átmenni. A porta jelenlegi hivatalnok világának tüzetesbb
ismeretére, azt két sorozatra kell felosztani, melyeknek egyikét
nemzetinek, másikát nemzetközinek fogjuk nevezni. Az első sorozatba
számitandók, kiváló előszeretetet táplálva a régi török bureaucratia
eránt, mint már emlittetett, a fősúlyt a Kitabet-ra (irály) fektetik.
Kitabet az első és utólsó, mire ezen emberek törekesznek, éjjel nappal
csak erről beszélnek, mindent a világon e mérték szerint mérnek, s
folytonos és sok évi figyelmem, melylyel ezen emberek fáradatlan
törekvéseit kisértem, támogatja azon tapasztalatot, hogy valódi keleti
gondolkozás szerint a lény mindenkor a formaszerüségnek áldoztatott fel.
E hasztalan irodalomjátéknak utólsó nagy mesterei Akif pasa, Pertev pasa
és Rifaat pasa voltak, s minthogy mai utódai sokkal inkább el vannak
mélyedve a török-arab-persa nyelvek tömkelegében, semhogy még európai
nyelvekkel is megismerkedjenek, tehát rendesen a belföldi igazgatás
osztályában maradnak; s azok válnak később részint az illető irodák
főnőkeivé, de többnyire a provincziák kormányzói kerülnek ki soraikból.
A második sorozat a jelelenlegi, a »modern« Törökországot képviseli;
tanulmányainak is modern szinezetet ád. Mint már mondám, francziáúl a
Portán magán tanulnak, vagy pedig a nyelv elsajátitása tekintetéből
valamely európai fővárosba küldetnek, legtöbbször fájdalom, Párisba, a
hol sokkal gyakrabban látogatják a Mabille kertet és Café
chantants-okat, mint a Collége-t s Nyugat művelődése helyett oly
erkölcsöket hoznak haza, melyek nekünk, európaiaknak nem válnak
becsületünkre. Tudományos irányban ezek sem vitték sokkal többre mint az
előbbiek, de ezek előtt legalább névleg nem egészen ismeretlenek európa
szellemi törekvéseinek termékei. Kivételek igen ritkák. Ezekhez
tartoznak p. Ahmed Vefik efendi, ki földrajzi tanulmányai által hires;
Dervis pasa, ki a bányásztudományban kitünő és Edhem pasa ki a
kereskedelmi tudományokban kiváló helyet foglal el. Francziául, németül
és angólúl irni, alig tud valaha valamelyik s csak Aali pasa, a hajdani
nagyvezir, kinek tömör, tiszta franczia irálya még Francziaországban is
hires volt, tett e téren fényes kivételt. A keletiek szellemi
gyorsaságánál s gyakran található, ritka nyelvészi tehetségüknél fogva
az idegen nyelvnek folyékony beszélése gyakorta fordul náluk elő.
Mindazok után, miket a magas Porta oszlopai vagy támaszairól mondtunk,
nem lesz egészen fölösleges, ha mellesleg a magas porta sarkköveiről, t.
i. az ugynevezett szolgáló szellemekről is emlitést teszünk, ugy mint: a
czipőgondozóról, pipatöltőről, kaftan – recte – felsőkabáttartóról, stb.
Mily befolyással birhatnak ezen emberek a legmagasbb török hivatalnokok
igazgatási rendszerére? fogja kérdeni az európai olvasó. Egyes európai
utazók gyakran nagy csodálkozással észlelték a rendkivüli bizalmasságot,
mely ezen emberek és uraik közt észrevehető. Már régi időkben is
kiemeltetett a külömbség, mely az európai és ázsiai szolga állásában,
urával szemben létezik: e viszony változatlanúl fennáll még mai napig
is; nem szorult különös bizonyitékokra, hogy a magas Porta alá rendelt
szolgaszemélyzetét másodrangu hatalomképen mutassam be olvasóimnak.
Modórában és szavaiban alázatosnak és szolgálatkésznek tünve fel,
senkinek esze ágában sem lesz, hogy ezen szerény külsejü egyén, nem egy
magas állásu pasa vagy efendi szivét és szellemét, tollát és erszényét
erélyesebben vezeti, s nagyobb befolyást gyakorol reá mint neje, sőt
gyakran mint egész nagy családja együttesen. S nem csak a keletinek
házikörében játszák a szolgák az uralkodót, de még a Portánál is,
valamely hivatalnok kinevezése vagy letevése körül, nagyobbszerü pörök
eldöntésében, sőt gyakran fontos államügyekben is a szolga befolyása
nagy szerepet játszik. Gyakori, s eléggé hasonló viszonyokra lehetne
utalni nálunk is, melyek a komornyikok s uruk közt léteztek s maig is
még léteznek, de a patriarkális szellemtől átlengett régi Ázsiában az
ily viszonyok sokkal gyakoribbak s élesebben körvonalozva, feltünőbbek
is. A folytonos veszekedések és zavarok a hárem belsejében, a sohasem
nyugvó asszonyi cselszövények nem ritkán igen ellenszenvessé teszik a
háziur előtt a ház azon részét, mely a család számára van fentartva;
hogy tehát legálább ideiglenesen kikerülje a kellemetlenségek e
kifogyhatatlan kútforrását, házának második részébe, a szelamlikba
(férfiterem) menekül. Unalom, vagy elhagyatottság arra kényszeritik,
hogy itt társat keressen, s minthogy a szolga Keleten általánosan nem
épen gépnek, de inkább barátnak tekintetik, a közeledés közte és ura
közt könnyebben is jön létre, mint az másutt volna lehető. A barátság
szolgák és uraik közt nem csak Törökországban, de egész Ázsiában
mindenütt nagyban elősegittetik egy, e helyen meg nem nevezhető bűn
által, melynek a régi görögök is átengedték magukat, s az okos,
simulékony szolga, bámulatosan rövid idő alatt a legmagasbb kegybe jut
uránál. Évek multával a viszony mind bensőbbé válik; tiz év után a
szolga »Emek-Dar«-nak neveztetik, t. i. egy olyan, ki sok fáradságot
türt, s ugy tekintetik, mintha a családhoz tartoznék, s egy »Emek-Dar-t«
vagyon nélkül a világba kitaszitani, ép oly embertelenség volna, mintha
valami védtelen gyermeket világnak küldene az ember.
Mindig csodálkoztam rajta, hogy ezen szolgalények, kik többnyire
Anatóliából származnak, s a stambuli civilisátió külső mázán kivül, sem
Európáról, sem az állami életről általában, sem a diplomátiáról és
igazgatásról stb. a legtávolabb fogalommal sem birnak, – hogy az
emberek, kik irni és olvasni is csak ritka esetben tudnak, gyakran igen
művelt, szellemes férfiaknál befolyásra tehettek szert, sőt még
tanácsadókká is fel csaphattak. Az okokat csak később, hosszasabb ott
tartózkodásom után ismertem fel s e gyöngeség Törökország nem egy
kitünőségének lobbantható szemére. Hogy természeti elmésség és keleti
ügyesség kipótolja amazoknál a tudomány hiányát, gyakran hallott, de
igen felületes mentség. Minthogy tehát ezen emberek tényleg mindennek
inkább nevezhetők mint szolgáknak és a mint már fentebb emlitém a Porta
ügyeire nem megvetendő befolyást gyakorolnak, be is akarjuk őket
mutatni, ugy a mint illik, t. i. rangjuk szerint.
Az első osztályba tartoznak a Karakulak-ok – a titkos ágensek egy neme a