Keleti életképek - 05

középosztály oly feltünőleg hanyag a fehérnemü tekintetében, de még a
legmagasabb és leggazdagabb körök sem tesznek kivételt e téren.
Habár Törökországban és az arab városokban a fehér, gázeszerü, fél
selyemkelmék alsó ruházatra már a közép korban is használatban voltak, a
tisztaságot előmozditó ruhaváltásra, soha sem fordittatott gond, s mint
hajdan, ugy ma is szokásban van, hogy a felső ruhák nagy mennyisége
mellett, csak két-három, legföljebb hat ing vétetik fel a ruhatárba.
Persiában és a távol Keleten, e részben még sokkal szomorubbak a
viszonyok. Emberek, kik százanként költik az aranyokat ruhákra és
ékszerekre, alig birnak annyi fehérnemüvel, a mennyi egyszeri váltáshoz
szükséges; s nemcsak gazdag kereskedők, még a magas aristokrátia khánjai
és miniszterek is jóval szegényebbek fehérnemüben, mint nálunk a
legszegényebb munkás osztály. Persiában a nép zöme sötétkékre festett
nanking ingeket visel, mi által a szenny láthatatlanságát, és a redőkben
fészkelő, fehérbőrü apró teremtések észrevehetőségét akarják elérni.
Semmi sem undoritóbb az idegenre nézve, mintha valamely nagy urat lát,
ki a legpompásabb rubintokkal és gyémántokkal tele aggatta magát, a
szolgák egész seregétől környeztetik, s kinek pompás selyem öltönyeiből
a szennyes ing egy sarka kandikál ki.
Teheránban való tartózkodásom idejében még Ő Felsége is csak tiz európai
inggel birt, melynek minden igazhitü Siita ijedelmére, egy hitetlen
franczia nő kezei által mosattak, keményittettek és vasaltattak. Iránban
az emlitett ruhadarab, a büdös hennával kent testtel való folytonos
érintkezés következtében, még azonfelül igen rosz szagot is terjeszt, s
a rikitó ellentét, melyben a benső tisztátalanság a külső fénynyel áll,
legjobban bizonyitja, mennyire hódol minden Keleten a külső látszatnak.
Közép-Ázsiában, hol a bokáig érő ing házi ruhául, sőt nyáron öltözetül
is szolgál, valamivel több gondot forditanak a fehérnémüre. A fehér ing
főkép az imádságokhoz nélkülözhetetlen, s még sem birnak, sem a
turkesztániak, sem az afghánok, az ingeknek valami különös fölöslegével.
Emlékszem, hogy a hires Doszt Mohammed Khán fiát láttam, a mint az
néhány órára meztelenül aludt felső ruhái alatt, hogy szolgája egyetlen
ingét kimoshassa. Valóban herczegi fogalmak a tisztaságról!
A távol Keleten a ruházat még hosszabb, még esetlenebb, alkalmatlanabb
és a szépészettel még inkább ellenkezik, mint az iszlamvilág nyugati
részeiben. Mindenesetre sajátságos marad, hogy oly népek, melyek inkább
lóháton, mint gyalog járnak, olyan duzzadó, redőzetes ruházatot
használnak, mely a lovas évolutiókra épen nem alkalmasak. A lovas keleti
még bizonyos érdeket talál benne, ha ruhapompáját növelheti, miután az
öltözet sulya nem általa, hanem lova által hordatik. Nemcsak Bokhara,
Khokand és Kasgar özbégjei hasonlitanak öltözetükben a tizennyolczadik
század kipárnázott hölgyeihez, de a Kharezmi és harczias Afghán, kiknek
lovagias és hősies eljárását angol irók annyira ünnepelték, szinte
gyalog, mint lóháton is inkább a Nebukadnezár opera valamely
karénekesnőjére emlékeztet, mint a katonára. A testhez álló ruha ugyan
kevesebb kecset kölcsönöz mint a bő, azonban kevésbbé is gátolja a
mozdulatot, s a közép-ázsiaiaknak tág redőzetü öltönye, mely könnyen
megragadható, gyakorta igen végzetessé válik reájuk nézve, a köztük
folytonosan duló háboruskodások alkalmával. – – –
Keleti ékszer! Nemde kedves olvasóm, nagyszerüt, hallatlant vársz, s
kiváncsi vagy? A Kelet számos leirója, képzeletedet bizonyára
felizgatta, azt azonban enged meg nekem, hogy az igazságot fel ne
áldozzam amaz érdekfeszitő regényes leirásoknak, s őszintén elmondjam,
hogy Kelet régi, kápráztató fényével a csillagokat elhomályositó ékszere
ma már nem egyébb szegényes csillámnál. Pompa – melyről még szólani
fogunk – ugyan létezik még, de ékszer, bámulatot ébresztő ékszer,
melytől az európai szem s kápráznék, csak igen ritkán található. A józan
oszmanlik régi előszeretetüket, melylyel a hiu pompán csüggtek, nejeikre
vitték át s ezek csakugyan nehéz gyöngysorokkal, nyakékekkel,
boglárokkal, karpereczekkel, gyürükkel és fülbevalókkal szokták magukat
teleaggatni, mig a férfivilág, már csak rubint, gyémánt vagy zaphir
ékitette zsebórákkal, gyürükkel és pecsétnyomókkal óhajt fényleni. A
pecsétnyomók a keletiek e steréotyp-aláírása és minden gentleman alter
egoja, apró selyem zsacskókban tartatnak, melyeket a keleti ember
csupasz testén hordana s még saját gyermekei előtt is aggályosan
rejtegetni szokott. Művészileg metszett drága kövekből állanak, melyek
aranyba foglalvák s gyakran nagy becsü ritkaságok és régiségek. A régi,
angol gyártmányu órák, nem ritkán szinte gyémántokkal vannak kirakva, s
gyakorta még a cselédség is 500, 1000 frankos génfi órákat hord.
Az ó-törökök, hagyományos szokás szerint a nyeregszerszámot szokták
fényesen kiállitani, az uj-törökök e költséges fényűzést a kocsikon
gyakorolják; valóban nevetséges pazarlást visznek véghez e téren s a
finom tükörüveggel és ezüsttel diszitett, Párisban készült hintókat,
néhány hét alatt Byzáncz pokoli kövezetén engedik összezuzatni, mert a
Szajna, vagy Duna partjairól még nem került a Bosporushoz oly kocsi,
mely ott két-három hónapnál tovább tartott volna.
Habár e fényüzési czikknek nagy pénzösszegeket áldoznak is, mégis
legfőkép egy tárgy az, melyre a keletiek leginkább összpontositják
fény-szenvüket, s ez a: pipa. A nagy borostyánkő csutora a gazdagoknál
értékes kövekkel van kirakva, s bizonyos ünnepélyes alkalmakkor csibukok
adatnak körül, melyeknek minden egyes darabja, több ezer frankba kerül.
Midőn a mai belgai király, akkoriban még brabanti herczeg a Keletet
beutazta és Abdul-Medsid vendége volt, efféle csibukokkal szolgáltak
neki; azok rendkivül megtettszettek a herczegnek, s a Szultán, kinek e
tetszését kinyilatkoztatá, az ily alkalommal szokásos keleti
udvariassági formulával válaszolt reá: »Ajándékod legyen!« merő, üres
phrázis, mely soha sem értetik komolyan. A herczeg azonban, kinek
ereiben még Coburg vér folyt, egész komolyan vette a dolgot, s elutazása
napján valamennyi tárgyat, melyeknek értéke pár százezer frankra rugott,
egyszerüen málháiba pakoltatott. A belga trónörökös mellé rendelt török
szolgaszemélyzet ijedelemmel nézte, mi történik és siettek, a Szultán
szavait a szokásos keleti ildomszabályok szerint, megmagyarázni; azonban
ő Felsége erről hallani sem akart, s határozottan mondá: »Szultánok nem
tréfálnak!« s valósággal, az egész gyűjtemény Brüsselbe vándorolt.
Viszonajándokul a brabanti herczeg egy művészileg készült virágtartót
küldött, csodaszerü féldombor művel és vésett képekkel, de értékre nézve
bizonyára százszorta csekélyebb kedveskedés, mint a magával vitt,
akaratlanul átengedett ajándokok.
Persiában még nagyobb mérvben uralkodik a pípafényüzés, valamint
egyátalán a keleti pompának ott sokkal inkább hódolnak, mint másutt
Keleten, mi legfőkép azonban, a fényes ruházatban s nemes érczek
használatában nyilvánul, miket pazarul látni a nyeregszerszámokon,
miután a persa, a régi hagyományhoz hiven, még mindig a par excellence
lovas népnek mondható. A butorok és evőedények nemes érczekből való
készitése, ma ugyan már a ritkább esetek közé tartozik, csak régi
családoknál találhatók még imitt-amott, a régi jó időkből fennmaradt
ezüst mosdótálak és vizeskorsók, gyertyatartók és tányérok, valamint
arany serbetcsészék. Az egyetlen edény, mit a bosporusi törökök még ma
is diszesen állitanak ki, a kávéscsészék apró aljai (zarf); a belföldi
ipar filigrán munkából késziti s gyakorta drága kövekkel is ki vannak
rakva.
Minthogy a nyugati művelődés növekedő befolyásával a régi török szokások
mindinkább Ázsia keletiebb vidékei felé szoritattak vissza, a gazdag és
ékes fegyverek már csak Arábiában és Kurdisztánban találhatók, ámbár
ezüst és arany kardhüvelyek és markolatok, valamint hosszu dömöczkölt,
aranynyal, ezüsttel, drágakövekkel kirakott puskacsövek, értékes
handzsárok és gyilkok, már a ritkaságok közé tartoznak s többnyire a
régiségeket vadászó, európai touristák által vitetnek ki. A mint e
tárgyak Ruméliából és Anatóliaból érkezve a konstantinápolyi bazáron
megjelennek, azonnal oly áramlatba jutnak, mely azokat mindenestül
Európába sodorja s ritkán térit meg valamit belőle Keletnek.
Irán több eredetiséget őrzött meg a műipar terén; habár az ókorban
nagyhirü kardok gyártása Iszpahánban és Khorasanban megszünt, mégis
kell, hogy minden tekintélyesebb perzsának birtokában legyen nehány
pompás fegyver darab. A drága fegyverek iránti szenvedély természetesen
a közép-ázsiaiknál még nagyobb, minthogy már a középkor óta nagy gondot
forditanak fegyverek diszitésére s egy értékes gyilok, paizs vagy kard
ajándoka még ma is egy-értelmü valamely méltósággal való felruházással.
Egyátalán igen jellemző a körűlmény, hogy Kelet népeinél drágakövek és
nemes érczek nemcsak diszül és piperéül, de egyuttal talismánok és
gyógyszerek gyanánt is szerepelnek bizonyos bajok ellen. A sárgaságban
szenvedőnek, aranypénzek folytonos viselését ajánlják, azon hit révén,
hogy a sárga pénzek a rokon szint magukhoz vonják s ez igy az ember
testéről eltűnik. A tekintet merev elmerülése a kristálytiszta
gyémántba, a kedély borultságát oszlatja el, a szemről elvonja a gondok
fátyolát, az embert éleslátóvá teszi és felviditja. A kinek szeme a
rubint mély pirjában gyönyörködik, az megnyeri a tehetséget, a tiltott
ital élvezete nélkül is, magát ittas mámorba beleképzelhetni. A vörös
rubint és vörösbor rokon tárgyaknak tartatnak; mindkettő a kedvesnek
bibor ajkai képmásául szolgál, s a költők annyiszor hasonliták a
rubintot a borhoz és leányajkakhoz, hogy a szerelemtől lángoló keleti a
hideg követ csókolva, az üde leányajk meleg viszoncsókját véli érezni. A
törökkő azurkékjében, ugy szól a monda, felhőtlen boldogságu, letünt
élvezetü vídám órák emléke tükröződik, s e kőért, főkép, ha a női kebel
formájával bir, már százával fizették az aranyokat. A keleti e köveket
egyre forgatja szemei előtt, azon hitben, hogy ily módon bizonyos
fényben csillogtathatja s e sugár törések szépsége által előidézett
érzelmeinek folytonos sóhajtások és felkiáltásokban ad érzelgős
kifejezést.
Igen, minden egyes kőnemnek meg van a maga értéke és jelentősége. A
jámbor dervis és szerzetestárs, rongyos öltözete mérséklet-övének
csatját bizonyos kőnemmel dísziti, mely egyházfőnökétől ruháztatott át
reá, s inkább válik meg minden világi javaktól, mindentől, mihez szive
vonzódik, mint e szerény kőtől. Figyelemmel kisértem vallási rajongókat,
kik egy bizonyos erezetes kőnemet (holdkövet) alázatos, gyötrelmes
kegyelettel bámultak. E kövek leginkább Nedsef környékéről, Ali
nyughelyéről kerülnek, s keleti hit szerint, erezetök nem egyéb, mint az
általánosan szeretett hős khalifa áldott szakállának egyes szálai. E
kövek egész Khináig exportáltatnak, s ámbár helyben, a szabadban
találtatnak, Jarkendben, Kasgárban és az egész chinai tatárországban,
szivesen cseréltetnek föl drágakövekért.
A csodatévő kövek száma, melyek leginkább ellenszerül használtatnak,
szintén nem csekély. Főkép a sivatag fiainál nagy tiszteletben
részesülnek, s még ma is megmagyarázhatatlan maradt előttem, s az
európai olvasónak hihetetlennek fog látszani, hogy egy turkomán főnök,
egy mérges kigyó által megmart egyént azzal gyógyitott meg hogy egy
kicsi fekete kővel mindaddig megnyomkodta, mig minden fájdalom megszünt.
Nemkülönben a mesebeli bölcsek köve is szorgalmasan kerestetik a
keletiek által, s állitólagosan, már sokaktól megis találtatott. Régi
romok körül és más kisértetek s boszorkányságról elhirhedt helyeken,
gyakran találkozik az ember egy hórihorgas, sovány, zavart kinézésü
dervissel, ki napokig, sőt hónapokig is keresgél, a nélkül, hogy modora
és eljárása által csodálkozásra adna alkalmat. A bölcsek kövét keresi,
mondják egyszerüen, az aranycsinálás főalkatrészét akarja feltalálni, s
nemcsak hogy senki sem zavarja őt hasztalan foglalkozásában, de étellel
és itallal is elláttatik annak tartama alatt.
Legmagasabb fokára ért s legelterjedtebb volt a drágakövekkel való
fényűzés Közép-Ázsiában a középkor iszlamita uralkodóinál. Az óvilág
keleti és nyugati része, még Európa is onnan szerezte drágaköves
ékszereit és az erre vonatkozó tudósitások, a bagdadi khalifák,
iszpaháni széfévidák, lahórai indus uralkodók és transoxániai timuridák
udvaraiból, semmiképen sem sorozhatók a mesevilág túlzott képzelemképei
közé.
Az arab tengeröböl, India, Bedakhsan és Khorasan voltak a drágakövek
kifogyhatatlan léthelyei; ott merültek fel ama ragyogó egyes csillagok,
melyek némely koronázott fő homlokán sugárhintő nappá tömörültek; onnan
szedették össze a kincsvágyó uralkodók kincstáraik legértékesebb
tárgyait. Az egyik vagy másik dynasztia bukása, az összegyűjtött
kincseket ismét forgalomba hozta; eleinte csaknem egyedül nyugotnak
tartott ilyenkor az áradat, később azonban délnek és éjszaknak is
kijutott a maga része; s minthogy a harczias, örökké vad kényuralomtól
aláásott Ázsia, Nyugat hatalmas felébredése óta a tétlenség álmába, sőt
halálba merült, az is feltehető, hogy a középkor vége felé, zsarnokainak
nagy kincsei, lassankint tűnedezni megszünt. Sok, az égalj minden része
felé szétszóródott, sokat a föld ismét visszafogadott sötét ölébe, s a
mi az iszlamita uralkodók udvarainak birtokában maradt, az csak
szegényes csillám, értéktelen fény, s már nem a régi, hatalmas ragyogás.
A mit eddig a pompáról mondtunk, egyedül csak a férfivilágra szól.
Beszéljünk már most a keleti nőkről, kik költőinket és szépészeinket
annyira rózsás elragadtatásba ejték, kiket azonban többnyire rosszul
festettek le, s még ma sem ösmernek valójukban.
A nő, az iszlamita keleten nem tartozik a nyilvánosság keretébe s
ennélfogva pompára és ragyogásra nézve, messze hátra marad a férfi
mögött. Szigoruan véve, mindössze csak két öltözettel rendelkezik, a
házi és nyilvános öltözettel. Otthon, vagy pongyolában, a nőnek könnyü,
átlátszó szövetü s ledér szabásu ruhát kell hordania. Minden egyes
részlet arra irányuljon, hogy testi szépségét ura s férje számára minél
élesebb világitásba helyezze s mig a hárem határain belül fékezetlenül
kaczéran s a legfrivolabb öltözetben mutatkozik, a háremen kivül, melyen
elfátyolozva, lepecsételten, mint valamely titoknak, szabad csak
megjelennie.
Itt is, a török nőket kell első sorban felemlitenem, már valósággal igen
izlésteli háziöltözetük kedvéért is. A költő azt mondja: »Három hang
gyönyörködteti hallásomat és édes mámorba ejti érzékimet: a pecsenye
czis! czis!-se: a borosüveg, gluk! gluk!-ja, és a suhogó női ruha csukh!
csukh!-ja.« A gazdag redőkben bokáig alá hulló bő selyem nadrágok
járásközben oly serczegést és suhogást hallassanak, mely a törökre a
legkéjesbb dallam benyomását teszi. A meztelen lábak az apró
papucskákban, azok viszont a gyors léptek mozdálatába vesznek el. A
kebelnek mindig leplezetlenül kell maradnia, s a könnyü átlátszó entari,
melynek tulságosan hosszu lebbentyüi az öv által felvétetnek,
gracziózus, phantasztikusan alá hulló jupont képezzen. Kiválóan kecses a
pajzánul oldalt ingó fejék, mely alól a fürtözött hajzat omlik alá. E
fejék, mely piczi sapkából, vagy pedig pókhálószerü, vékony kendőkből
áll, oly végtelen csinos és ifjitó, oly kiválóan emeli a vidám szépek
pajzán arczkifejezését, hogy szinte lehetetlen volna, valamely komoly
fejecskét gondolni a fejdisz alá. A török nők kitünően értenek hozzá,
mint kell e fejkendőket gyorsan s minden különös gond nélkül felkötni, s
mégis a rojtok és végek oly festőileg esnek, a hogy az épen csak Keleten
lehetséges és teljesen igazolja a keleti költők rajongó elragadtatását.
A test e könnyü ruházatban szabadon és kecsesen mozog; az alabástrom
karok a bő ujjakból egész formaszépségükben emelkednek ki, s akár a
himzőrámánál ül a török hölgy, akár keblén keresztbe tett karokkal áll
ura előtt, akár tevékenyen ide-oda siet, vagy mélabus lassusággal fel s
alá lépdel, – e háziöltöny mindenkor oly tetszetős kecset kölcsönöz
neki, mint ez a világ egy hölgydivatjától sem lenne várható. Sajnos,
hogy e tünemény csak egyedül áll. Ha a török háremek hanimjai után a
persa, afghán és közép-ázsiai nők termében teszünk látogatást a
költészetnek nyomával, az izlésnek első jeleivel sem találkozunk. Irán
leánya, ki az indus bajadéretől vette kölcsön alsószoknyáját, a rövid,
csak a mellét takaró felső ingével, a vörösrefestett kacsalábakkal, a
felragasztott fejdiszszel, a pettyegetés által eltorzitott nyakkal és
karokkal, inkább hasonlit valami izléstelen öltözetü kéjhölgyhöz, mint
ama a varázsteli rózsához, vagy szivet rabló széphez, mint őt a nemzeti
költők festeni szokták. Nemcsak modora, egész öltözete is az érzékinek,
aesthétik ellenesnek jellegét mutatja; ő a valóságos hárem orgia
megtestesülése, s azon felől a legpazarabb szokásoknak hodol. A csípőtől
aláhulló szövettömegek legfelsőbb része a gazdagoknál drága sáwlokból
áll, elannyira, hogy az ilyen felsőruha gyakran 1000 és több aranyba
kerül.
Ellenben a persa nőkhöz képest, mily szegényesnek, esetlennek,
gyámoltalannak tünik fel az özbeg felesége. A hárem szigora, ázsiai
barbarismus, mohammedán álszemérem és szegénység, együttesen
hozzájárulnak, hogy ruházata izléstelenné váljék. Kőzép-Ázsia némely
részében még a különleges női ruha létezése is kétségbe vonható; én
legalább, több helyen tapasztaltam, hogy sok ruhadarab férfi és nő által
egyaránt és hasonló módon viselhető. Az alsó nadrág, az ing és zubbony,
a nemi sajátságokra nézve semmiképen sem különböző, gyakran a női
öltözék csak a lábikrákat fedő darabka perkál, vagy bútorszövet eleven
szine által tünik ki. Az özbegnő, vagy tadsiknő, házban is redőzetes, bő
ruhákat visel, s télen-nyáron egyaránt el van bugyelálva; még a hajzat
is csak a bimbózó ifju korban ápoltatik, míg idősebb matrónák, a hajat
kényelmetlen, utban álló mellékletnek nézik és ennélfogva le is nyirják.
A vékony gáze, finom selyem művészi csipkék, – szóval minden czifra
pipere áru, melyben a bosporusi nők bővelkednek, itt az importált,
viritós szinü orosz keszkenő által helyettesittetik, mely részint
izléstelen, kúpalaku turbánképen a fej körül, vagy vastag hurka formában
a csipők körül csavartatik. A nehéz selyem szövetek, milyenek a kimkha,
darai és etresz, korántsem hiányzanak Közép-Ázsiában, azonban ezek csak
férfiöltönyekre valók, csak a férfivilág diszére szolgálnak. De a barbár
szokás, a nőket minden piperétől, minden ékszertől megfosztani, csak
Transoxániában és Afghanisztánban terjedt el; a mohammedán Indiában, hol
színte nagy vallási szigor uralkodik, a régi indus törvények sokat
elsimitottak; még Bokharában sem lehetett e szokás mindig érvényes,
miután történelmileg be van bizonyitva, hogy a Timuridák fénykorában a
nővilág nem ritkán nyilvánosan is szerepelt. Ma azonban, a sajnálatra
méltó szép-nem, az ottani vidéken, öltözetre, piperére, ékszerre nézve
igen szomoru állapotban van.
Ennélfogva az iszlamita kelet nőinek háziöltözéke, oly európai
olvasónál, ki mindent »ezer egy éj« tündér fényében, vagy ihlet európai
költők ragyogó szinpompájában akar látni, furcsa csalódást fog
előidézni, de a házi öltözéknél még nagyobb csalódásra fog okot
szolgáltatni amaz öltöny, melyben a nők nyilvános helyeken szoktak
megjelenni. De mit is mondok, hogy öltöny! – jobban mondanám, a
nagykendő, melyben bebugyeláva járnak-kelnek, vagy a zsarnokos álarcz,
mely alatt nem egy csodaszépség kénytelen ifju alakja gömbölyded bájait
elrejtve, öregnek és izléstelennek mutatkozni. Nyugat-Ázsia aránylag
czivilizáltabb részében, e felöltő a köpeny alakjával bir, (feredse)
melynek széles felső galléra elől és hátúl leér egész a csipőkön túl és
fent meg nem erősittetik, hanem csupán a kezekkel könnyedén a kebel
fölött tartatik össze. Mig tehát járás közben a felső rész annyira
széjjel nyilik, hogy csaknem a vállakon lecsúszik, addig az alsó rész a
redők elrendezése folytán oly szükké alakul, hogy a lépésben akadályoz s
a feszes oda simulás által épen azon testrészeket tünteti fel éles
körvonalakban, melyeket a mi hölgyeink öltönyeik redőhullámaiba szoktak
rejteni. A test felső részét, a török nőknél, többnyire vastag tüll
redők, vagy egy sawl boritja, a fejet pedig az Európában is már igen
ismeretes alaku, »jasmak« fátyol, mely inkább megérdemli a
szépségmutató, mint a szépségrejtő nevet, miután a szemek, orr és száj
szabadon hagyatnak s az erősen kendőzött arcz, a sürü festékkel bevont
kigyózó szemöldökök, a tapasztalatlan előtt természethűnek tünnek fel.
A török hölgyek e complicált divata az ujkor vivmánya. Mint azt a régi
rézmetszetek bizonyitják, sem a tizenhetedik, sem a tizennyolczadik, de
még a tizenkilenczedik század elején sem létezett és még most is, az
egész török birodalomban csak is a török hivatalnokok nejeinél
található. Az arab és persa nők házon kivül nem élvezik, sem a török
jásmák, sem a kaczér feredse előnyeit. Kimenetkor sötét lepedőbe
burkolódnak, (melynek neve: csadir, azaz sátor, vagy lepel), melynek
felső sarkai az övbe dugatnak, mig az alsó sarkok két kézzel fogatnak,
mi annyira bebugyelálja a bájos nőket, hogy inkább hasonlitanak vándor
zsákhoz, vagy kipárnázott múmiához, semmint csinos sétáló
hölgyecskékhez. Az arczot egy törülközőszerü vászonkendő (rubend) födi
be, az arczbilincs, mely sürü, csak igen gyér világot átszivárogni
engedő hálót borit a szemekre. A jó móduaknál e rubendek, itt-ott nemes
érczczel s drága kövekkel ékitvék, melyek mindig valamely börtönajtóra
alkalmazott pompás lakatra emlékeztettek. Minél messzibbre hatunk be
Kelet felé, annál complikáltabbá, s zárkozottabbá válik e csadir, és
Turkesztánban az álszenteskedés annyira vitte, hogy a nők és férfiak
felső öltönye, égészen egyenlően készül, hogy ezáltal a két nem külső
megkülönböztetése lehetetlenné váljék s a vétkes kaczérkodásnak eleje
vétessék. Itt a szegény Özbegleányok többnyire hosszú pongyolaruhát, még
hoszabb ujjakkal kénytelenek magukra venni; a lebbentyük egész bokáig
érnek, s mig az öltöny előli része, görcsösen összeszoritott kézzel
tartatik össze, a fej sürü lószőr hálóval van bevonva, melyet
fellebbenteni senki sem merne, de még a legsürgősbb alkalmakkor sem.
Törökországban és Persiában, minden aktäoni impertinenczia nélkül is
sikerül olykor az embernek, egy vagy más szépséget megpillantani, a mint
viziváskor, vagy pipázás közben fellebbenti fehér fátyolát;
Turkestanban, az ily tett halálos bünné válik, s az utczán esetleg
megbotlott hölgy csekélyebb szerencsétlenségnek tekinti, ha valamely
tagját keményen megsérti, mintha arczát egy perczig fátyolatlanul látni
engedé. Mi leginkább meglepő, ott, az iszlamita világ végső határain,
azon tény, hogy a nők csaknem valamennyien, többi nem- és hittársnőikhez
hasonlólag pipere és fényüzési czikkek készitésével foglalkoznak,
himzésekkel és finom szövetek szövésével, a nélkül, hogy szorgalmuk és
ügyességük ezen termékeivel önmagukat díszithetnék és szépithetnék. A
transoxániai bazárokon gyakorta a himzés mesterműveivel találkozunk. De
mindez csak a férfivilágnak van szánva. Hónapokig, gyakran évekig
dolgozik egy-egy szegény lény valamely diszöltönyön, s csak akkor
gyönyörködhetik munkájában, ha az urának s néha, zsarnokának testén
pompázik.
A moszlim Kelet női ékszer tárgyai közt, túlnyomók a házi öltözethez
tartozók. A török nők leginkább fejüket és nyakukat diszitik. Első
sorban a kecses kis sipka, vagy a negédesen megkötött kendőcske
ékithetik értékes gyöngysorokkal, gyémánt boglárokkal és diadémekkel,
mig a drága nyakékek hosszan aláhullanak a hókebelre. Gyürüket csak az
öreg asszonyok hordanak, ellenben a karperecz kizárólag a fiatalok
disze. A fülönfüggők mindenütt különös gondnak tárgyai; azonban az
orrgyürük bűnébe, a török nők sohasem estek. Ezen izléstelen divatnak
elejétől fogva, csak is Arábia és a nomád törzsök hölgyei hódoltak s az
orrgyürük csak igen ritka kivételes esetekben viseltetnek a persa, vagy
török nők által. Közép-Ázsia népeinél, e bizarr tárgy használata
általánosabb, s nem egy özbeg hölgy kénytelen orrán keresztül beszélni,
mert orrczimpáiról ily teher lóg alá. Az utóbb emlitett országokban,
kisebb s nagyobb ezüst vagy rézből készült koronákat is használnak
hajdiszül; azonfelül még számtalan bűvereklyével és talizmánnal is
teleaggatják magukat.
Ezeknél kevesebbet határoz a rejtélyes mondatok bűvhatalma, mint inkább
a drága s nehéz tokok, s valamint az özbeg csak akkor találja lovát elég
ékesnek, ha csengés-bongás közt lépdel, ugy nejében is csak ugy
gyönyörködik igazán, ha a róla lelógó ékszertárgyak járás közben
hallhatólag zörögnek és csörömpölnek. Nem ismervén e szokást, az utolsó
párisi földrajzi kiállitás látogatói a khivai herczegi hárem mindazon
sajátságos alaku s kinézésü ékszer tárgyait, melyeket az oroszok diadal
jelül az Oxus partjairól a Szajna partjára hoztak, valamely nagyszerü
nyeregszerszám kiegészitő részeinek tartották. Ilyesmi jól illik ugyan
egy ló szügyére, de nem egy nő kebelére, mondá az egész világ.


Étkezés.
Azon szavakkal: »Jemek csikti,« (az étel kijött), a törökház női
valamint férfi lakói is asztalhoz hivatnak. Mint már azelőtt emlitém,
előkelő házaknál a hárem és szelámlik különböző konyhát visznek,
különböző éttermekkel birnak és szinte különböző órákban étkeznek.
Minthogy a férfivilág rendesen az első emeleten étkezik, képzelje el
magának a szives olvasó az Aivasz-t, (arméniai szolga), ki az elhangzott
»Jemek csikti« kiáltás után egy nagy nehéz és kerek fatállal fején,
melyben több rendbeli étel van, a lépcsőn felczammog. A tág előcsarnokba
érve, már egy csomó éhes lebzselő (itt szolgáknak nevezik) vár reá, hogy
a füszeres illatu és párolgó terhet fejéről leemeljék s a földre
helyezzék. Mig aivászok és szolgák összevissza körülállják a kerek
fatálat, egymásután megnyilnak a mellék ajtók s belépnek az étkezés
különböző résztvevői, hogy az étterem felé siessenek. Az asztal oly
egyszerü, a minő csak lehet. Még néhány évtized előtt csak a földtől
legfeljebb két arasznyira emelkedő kerek fatáblából állt, mely körül a
vendégek, more consueto leguggoltak. Ma a civilisation a la française
szokásba hozta a kerek, egylábu asztalt, melyen a régi hagyományos
»szini« (kerek réztábla) nehány kanállal és kenyéradaggal fekszik, mert
késsel és villával az ujkori etiquette meg nem barátkoztatta még a
keletieket. Az Isten adományát szuró- és vágó szerszámokkal felapritani,
vétkes eljárásnak tartatik. A kés és villa használata ugyis hiába való,
mert a nem folyékony ételek oly puhára vannak főzve, hogy az ujjak első
érintésére szélylyel mállanak.
Ily asztal körül a társasag tetszés szerint foglal helyet; csak a
vendégeknek tartanak fen helyet, rangjok szerint a házi ur közelében. Az
utóbbinak egy jeladására, (rendesen egyet tapsol) a belszolga egy,
gyakorta harmadik kézből neki átszolgált tálat tesz az asztalra, melyből
előbb a háziur, s utánna a többiek is ujjaikkal szedik ki az ételt. Egy
tálba legföljebb ötször lehet belenyulni, mert a menu rendesen igen
számos ételből áll s a tálak váltása nagy gyorsasággal történik. A mikor
épen egy vagy más ételt élvezni akarna az ember, már felhangzik a
parancsoló »Kaldir« (szedd el) s a nyalánkság azonnal eltünik. Bor vagy
más szeszes italok ritkán kerülnek asztalra, csak friss vizet nyujt a
hátul álló szolga. A nyugatit kellemetlenül fogja meglepni, hogy az
istenadta evőkészlet, édes, vagy savanyu, czukrozott vagy borsozott
étkek után, minden lemosás nélkül tovább használtatik, minthogy a keleti
asztal-etiquette nem követeli a tisztitást a különböző étkek után.
Kárpótlásul a nyelhegyének bizonyos munkásság jutott osztályrészül, mely
az európai előtt jó távol esik az aestetika hatáskörétől s fogalmától. S
a Kelet még e sajátságában is nemzeti árnyalatokat bir felmutatni. A
jobb s óhitü török társaságban csak a mutató-, közép- és gyürüujjat
szabad alávetni a kezdetleges tisztogatási eljárásnak; Persiában minden
öt ujra terjed e szabadalom, de csak az első bütyökig, mig az afghánok s
tatárok egész kényük, kedvük szerint járnak el. Általánosan, Keleten
mindenütt, asztalnál feltünő csend uralkodik, mely csak a járó-kelő
szolgák léptei által zavartatik meg; társalgás, az európai asztal e
legfőbb fűszere végkép hiányzik, s a számos ételsorozatok daczára, mely
négy és tizenhat közt váltakozik előkelő török házaknál, mégis ritkán
tart az étkezés félóránál tovább.
Az asztal-szabályok, jóformán az egész török birodalom területén