Keleti életképek - 17

undoritólag rongyos koldusok siránkozó, nyögdécselt
»Zahib-ekh-khajrat!«-ja, (Ó te, a jótétemény embere!) vagy az élesen
kitörő »Sein lillah!«-ja (Isten szerelméért, valamit!) mig
kolduscsészéiket ronda kezeikkel magasra feltartják az emberár fölé, a
könyörületes adományokat várva. Tetőpontjára a hangverseny akkor ér,
midőn egy karaván elhagyja a karaván-szerailt s a felpakolt tevék és
öszvérek hosszu sora magának utat törni kénytelen, a sürü ember
tömkelegen át. A tevék nyögése és röfögése, a karvánbasi dühös
parancsolgatása, melyet az általa lovagolt kis szamár éles orditása
kisér, e hangcháoszt valósággal észzavaróvá, elviselhetetlené teszi. A
legcsodálatraméltóbb e mellett a körülmény, hogy a felpakolt teherhordó
állatok hosszu sora, a sétálók és vevők leirhatatlan pêle-mêle-jében, a
félős asszonyok, sikoltozó gyermekek, szundikáló kutyák és őrültek
gyanánt ide-oda rohanó dervisek közepette, mégis nyugodtan megtalálja
utját, még pedig anélkül, hogy maga vagy általuk bárki más a
legcsekélyebb kárt szenvedte volna. Bámulatos simulékonyság és
békeszeretet látszik lakni ez emberekben. A mily ügyesen és vigyázva
hajlik el, vagy vonul vissza az ember, ép oly rendkivüli elővigyázattal
mozog a külömben oly nehézkes és durczás kinézésü teve. Tolongásban
agyontiportatni, vagy agyon nyomatni, a mint az Európában aránylag
gyakran fordul elő, Ázsiában hallatlan esemény.
Az bizonyos, hogy a bazárokban egyáltalán igen lármásan megy a dolog s
erre nézve csak a nap külömböző óráibán észlelhető némi változás.
Tetőpontjára a bazárlárma az első délelőtti és utólsó délutáni órákban
ér; déltájban, s főkép a nyári hónapokban, aránylagos csend uralkodik
ott. Az általános látogatottság az évszakok szerint változik, és
leginkább a népelemek külömbözősége szerint észlelhetők azoknak egymást
követő változatai. S tény, hogy a bazár a nép jellegének és szokásainak
leghivebb tükre. Valamint Törökországban a kereskedő boltjában a
legfeltünőbb lelkinyugalmat tünteti fel, áruinak kinálásában soha fel
nem hevül és tolakodóvá nem válik, ugy a hullámzó néptömegnél is
bizonyos nyugodtság észlelhető. Azonban a persa bazárokban épen az
ellenkező eset forog fenn. A kereskedő, áruczikke felajánlásában
ékeszólásának egész árját szokta megereszteni. Kezei, lábai, arcza,
hosszu szakálla, sapkája, egyidejüleg mozgásban vannak; a próféta, a
szentek mind, még a kóran is előhozatik állitásai igazvoltának
tanuságaul; nem beszél, de rábeszéli a vevőt és csaknem ráerőszakálja
áruját, s miután a vevő, ismerve a cseleknek e nemét, hasonló
fegyverekkel áll készen, az egész per-alku inkább heves veszekedési
jelenetnek látszik, mintsem üzleti megegyezésnek. S ugy mint az egyes,
ugy tesz a folyosókon tolongó tömeg is. Tebriz, Teherán, Iszpáhán, Siráz
és Meshed bazárai, az iráni nép szellemi és testi mozgékonyságának
egészen sajátos képét nyujtják. Ott gyorsabban mozognak, hamarább és
hevesebben beszélnek, egyátalán ott indulatosabbak és ingerültebbek mint
Közép-Ázsia és Törökország hasonló helyiségeiben, s a hány verekedés
Délpersia valamely nagyobb bazárában egy nap alatt szokott támadni,
Törökországban ily helyeken egész év alatt nem fordul elő.
A többire nézve a bazárok létezése s a vélök összeköttetésben álló
sajátságok, kimaradhatatlan, vagy tán jobban mondva természetes
következményei a moszlimvilag alapjában oly csendes, kényszerülten
elrejtett és titkolt családi életének. Csak végig kell járni a keleti
városok, halotti városra emlékeztető kihalt, emberszegény utczáit, – s
rögtön érezni fogjuk, hogy a mostani állapot ellentéte, egy ellenkező
véglegesség elodázhatatlanul szükséges. E másik véglegességet, ezen
ellentétet a bazár közvetíti, mely alatt a szó tágabb értelmében, nem
csak vásári csarnok, de egyátalán a nyilvános élet értetődik. A mi a
bazárba jut, az a nyilvánosságra jött; a bazár nem csak magánemberek, de
a kormány előtt is forumképen szerepel. A kinek kezét vagy fülét-akarják
lemetszetni; a kit egy vagy más módon meg akarnak bélyegezni, az a
végrehajtás előtt vagy után a bazáron vezettetik keresztül; sőt
Persiában, a bünös a levágott tagot maga szokta egy csészén körül
hordani, könyöradományokat gyüjtve vele. Ha egy nővel roszul bántak, ha
valakit megsértettek, az illetők a bazár legnépesebb pontjain helyet
foglalnak, s az elmenőknek elmondják bajukat, hogy rokonszenvüket
felébresszék. – Itt mindent félelem és szégyen nélkül megbeszélnek,
megkritizálnak. Meglepő ama villámszerü gyorsaság, melylyel itt valamely
kósza hir elterjed, s minden sürgönyzött értesitést megelőz, mely
alkalommal az természetesen a terjedés mértékéhez képest szinre és
terjedelemre nézve is valtozik. A négy szó, mit a bazár egyik végén
kimondunk, annak másik végén már húszra szaporodott fel. Példázgatásul a
mondottakra a következő kis épizód szolgáljon:
Hét nappal miután Heratra érkeztem s épen a bazárban ácsorogtam, egy
persa zsibárus bolt előtt egy pár ócska, de még nem igen megviselt
csizmát találtam elárusitás végett kiakasztva. Nyomasztó szegénységem
daczára, a zord időjárás által mégis arra indittátám magamat, hogy
utolsó filléreimet e fényűzési czikk megszerzésére szenteljem s e
czélból társalgásba elegyedtem a persával. Az ócska csizmákról,
beszelgetés közben uj csizmákra jutottunk, uj csizmákról utazásra,
utazásról idegen országokra és nemzetekre s miután az alig egy
negyedóráig tartó beszélgetés folyamában elárulám, hogy az ingiliz vagy
frengi (angolok, európaiak,) obscurus népéről is némi kétes fogalommal
birok, iráni rókám csakhamar bennem is amaz aranydús emberfaj egy
álarczos képviselőjét vélte felismerni, rendkivül nyájasnak mutatkozott,
s későbbi fényesebb nyereség reményében, egy csekélységért engedte át a
csizmát. Én kitaláltam a dolog miben voltát, de nem törődtem tovább
vele, s a csizmákat hátamra vetve odább ballagtam. Alig tiz perczczel
később egy eleség-árus boltjába léptem, kenyeret veendő. Itt, legnagyobb
meglepetésemre azt kérdezték tőlem, nem tartozom-é ama
zarándok-társasághoz, melynek soraiban egy álruhás, dúsgazdag angol is
utazik, s igaz-e, hogy ezen angol Herat városát, mely akkoriban csak egy
rom-halom volt, mindenestül meg akarja venni? A karaván szerail-ba érve
azt találtam, hogy e hir a leghallatlanabb módon nagyobbitva, már is
megelőzött s egy sereg kiváncsit csalt oda. Csak midőn az állitólagos
britt Crőzust, a cellák legszegényesbbikében, a puszta földön ülve,
teljesen keleti foglalkozásnál találták s mi több, látták, hogy
irígyeitől és bámulóitól egészen szakértő tolakodással alamizsnát kért,
csak akkor hagytak végre békét nekem, ámbár a gyanú még mindig nem
oszlott el. Hasonló dolog történt velem Bokharában is, s hogy az
ugynevezett Bazár-gossip (Bazár-pletyka) mily hatalmassá, mily
veszélyessé válhatik, azt a Szepoy-forradalom alatt 1857-ben, az angolok
a legszomorúbb példák által tapasztalták.
Ma, hol a mohammedán Keleten minden gyors hanyatlásnak indult, ma, hol
nagyság, pompa, fény és élet csak egy rég elmult s valószinüleg soha
többé vissza nem térendő korszak bádgyadt tükrőzése képen áll előttünk,
a bazárok jelentősége szinte láthatólag fogy. A régiek romlásnak
engedtetnek át, s ujakat nem épitenek többé. Minek is? A hol az állami
lét minden köteléke meglazult, a hol igazságügy és nyilvános bizottság
már csak névleg léteznek, még ott rendszeres kereskedelemről és
forgalomról nem lehet szó, s ennélfogva áru raktárak, karavánszerailok
és bazárok egészen feleslegesekké válnak. Még a jótékonysági hajlam is,
a vágy, fényes épületek által egy nevet megörökithetni, ama nemes
passió, melynek Ázsia nem egy bazára köszöni származását, végkép letünt,
s hol vannak ama dusgazdag kereskedők, magas tisztviselők és fejedelmek,
kik vagyonukat ily módon akarnák felhasználni és azt megis tehetnék? Az
ottomán császári birodalomban a bazárok már csaknem teljesen
elvesztették előbbi fontosságukat: Persiában már csak romok merednek
felénk, igaz, hogy nagyszerü, pompás romok, melyek a történelmi emlékek
világitásában, még mindig hatalmasan megragadják képzeletünket. Mily
gazdag életet láthattak p. annak idejében Tebrisz bazárjai? A
bolthajtásostermekben egy gigantikus világváros fogalma tükrőzödött:
khinaiak és mongólok, tatárok, indusok, persák, arábok, görögök és
olaszok legtarkább viseleteikben hemzsegtek ottan s tág raktáraikban a
legtávolabb égaljak természeti és műipari termékei halmozódtak össze. A
mint a középkor utazói beszélik, napok kellettek reá, hogy a selyemáruk
és brokátok árucsarnokaiban tájékozhassa magát az ember, s a
vászonkereskedők által fizetett bér-összeg elegendő volt több nagy
egyetem tanári karának és tanitványainak fentartására! Hát még Iszpahán
bazárja a Szefidák alatt, milyen lehetett az? Thevenot és Chardin
csodadolgokat regélnek annak meseszerü gazdagságáról és pompájáról s a
benne fel s alá hullámzó embertömeg fényes voltáról. Még ma is órákig
tévelyeghet az utazó e bazár végkép elhagyott, puszta helyiségeiben, s
én magam sem fogom soha elfelejteni a mélyen elszomoritó, leverő
benyomást mit egy séta e viszhangozó csarnokokban, lelkemben
hátrahagyott. Ott, hol hajdanában egy egész világ kincsei és fényüzése
ki valának állitva, ma síri csend uralkodik, s hol azelőtt naphosszant
viszhangzott egy tevékeny néptömeg zaja, ma már csak kisértetiesen
repdesnek a világosságot kerülő bőregerek. A bazárok fénykora mind
örökre letünt!


Keresztények és zsidók.
Már az elnevezés is »keleti keresztények«, melylyel Ázsiában a
keresztény hitsorsosokat czimezni szoktuk, kétszeres és nem közönséges
érdeket rejt magába. Az utazó e keresztényekben lehetőleg rokonérzelmü
és egy közös hit kötelékei által hozzá szíttó embereket vél feltalálni,
mig másrészt a művelődés történészei és diplomaták bennök akarják
felismerni ama kiváltságos közvetitőket, kik a nyugati kultura és eszmék
Keletre való átültetésére s ezen elaggot világrész megifjitására
hivatvák. Mindkét nézet egy végképen téves felfogáson alapul, mert a ki
helyesen akarja jellemezni a mi kedves ázsiai hitfeleinket, az szedjen
össze minden vétkes és hibás tulajdont, minden előitéletet és
türelmetlenséget, mely Mohammed külömböző szinü és nyelvü hivőinek
sajátsága, toldja meg e tekintélyes summát jó adag szolgaisággal és
elsatnyulással, hazugsággal és csalással, melyhez kiváló takarékossági
hajlamot és szívós kitartást is mellékelhet, s meglesz a mindenesetre
igen tarka keleti-keresztény lakosság hű typusának összlete. Hogy az
ilyen kép vonásai, a vallási érzelgősség szépitő máza nélkül szemlélve,
általánosságban még visszataszitóbbnak és ellenszenvesebbeknek tünnek
fel nekünk, mint maguk a mohammedánok jellemvonásai, ez egészen
természetes. Ez szomoru, de igaz tény, melynek okait egyenlően kellene
kutatni, ugy történelmi, mint vallási és néprajzi téren – oly
fogalkozás, melytől ezuttal tartózkodom. A tuczat számot meghaladó
keresztény hitfelekezetek különféleségének elősorolásától is megkimélem
a nyájas olvasót, miután a kicsinyes perkérdések fejtegetése,
Krisztusnak fél, negyed vagy egész istenségét illetőleg, e helyen nem
tartozik reám. Figyelmünk csak a három főnemzetiségre terjedjen ki,
ugy-mint: az örmény, görög és szyrokhaldäi keresztényekére, melyeket a
maguk kendőzetlen valóságukban, családi, politikai, és vallási lételük
egész térjedelmében fogok bemutatni.

I.
Kisebb kirándulások, vagy hosszabb utazás alkalmával Keleten, kinek ne
tüntek volna fel ama csontos, széles vállu emberek, széles fejjel,
széles szemöldökkel, sötét vagy fénytelen szemekkel és vastag
arczvonásokkal, kikkel a Paropamizusz hegységtől a Dunáig, a Kaukazustól
egész Jáváig, egyenként vagy tömegesen, minden müvelődési fokozatban, a
legkülömbözőbb társadalmi állásokban, mindennemü viseletben és színben,
találkozunk. Élesen előtérbe nyomuló jelek által oly összefüggésről
tanuskodnak, melynek létezése külsőleg alig észrevehetőleg, csak gyengén
pislogó mécsképen tünik fel, titokban azonban, a végtelenbe gyürüző
lánczszemeken hatalmas tüzként vonul át, s azokat tömör,
elválaszthatatlan tömeggé olvasztja össze. E nép, mely földrajzi
elszórtsága tekintetében csak is a zsidók és czigányok mögött marad el:
az örmény, melyet Keleten Ermeninek neveznek. De óvakodjnnk e név
általánositó használatától, mert az örmények Rómán csüngő fraktiója,
egész a neki vadulásig tiltakoznak ellene, ők, katholikusoknak nevezik
magukat. Az örmény nevet sértő gunynak tekintik, pedig a szó szoros
értelmében inkább örmények a többieknél. E nép virágzó fénykora, Nagy-és
Kis Arménia politikai nagyságának ideje már igen rég letünt, és Ani és
Szisz kőhalmazai, Erzerum és Erzingian közelében sokkal nagyobb érdekkel
birnak az európai utazóra nézve, sem mint Parthia és Róma egykor
hatalmas elleneinek, környékbeli utódai előtt. De hát mit is jelentenek
düledező falak, ha a szentelt hagyományok és legendák eleven szava,
százezrek, söt millió emberek emlékében él és titkos ruganyképen
folytonos tevékenységben működik nemzedékről nemzedékre? Hadsator
(Crucidatus) az öszvérhajtsár, ki a ponti hegység meredek utain
mellettem üget mit sem tud örmény templomok romjai létezéséről.
Utitársam, Ohán, egy Tebrizbe való kereskedő, távolról sejti, mig a
Vartabet, (barát) Ucs-Kilisszéből, egy zárda a bajazidi uton, a hol
éjjelezünk, már többet tud róla beszélni. Hosszu, sürű, őszbecsavarodott
szakállát simogatja, öszevonja a kolossális fekete szemöldeket s az
állitólagos efendinek, (t. i. szerény személyemnek) korrekt török irás
nyelvben kenetteljes előadást tart, a hajdani örmény egyház t. i. annak
papsága nagyságáról és hatalmáról. Mélyen beható, valóban lelkesült
módon, azonban csak az örmény iró Konstantinápolyban fog beszélni
nekünk, nemzete nagyságáról. Hazai történelmének egyes korszakait,
valamint az akkori szomszédországok politikai eseményeit tüzetesen
ösmeri, s az örmény nép fényes jövőjébe helyezett bizalma
megingathatatlan, miután tisztán kitudja mutatni, hogy az a hosszu
elnyomatás után végre mégis diadalmaskodni fog ellensége felett.
Hogy ezt az erőteljes, nehézkes, minden tekintetben szívós népet hiven
jellemezhessük, nem tehetünk jobbat, minthogy az utóbb emlitett négy
személyiséget a négy főosztály képviselőjeképen mutassuk be. Hadsator,
vagy nem bánom, Ágop, ha e névtán jobban tetszenék, Ván-ból származik,
egy örmény fészekből, mely magas sziklák közepette fekszik, melyeknek
meredek falai ékirásban hirdetnek persa hőstetteket; ezeknek kibetüzése
Schulz német tudósnak életébe került. E szegényes hazát elhagyva,
folyvást kurd lándzsáktól fenyegetve, Hadsator a part felé vette utját,
hol az árucsomagok elszállitására, széles, erős hátak és edzett izmok
szükségeltetnek, oly előnyök, melyekkel a természet igen gazdagon látta
el Arménia gyermekeit. Hadsator éveken keresztül czipelte az ördöngősen
nehéz freng-pamut és vászon csomagokat, megannyi tömör vaspántokkal
összetartott sulyos darabot, melyeket a trébizondi kikötőben állomásozó
hajókból, a magasan fekvő khánba kelle szállitania, mig végre oly
összeget teremtett elő széles hátával, hogy nehány tehervonó állatot
vehetett s szállitó üzletet kezdhetett. Mit azelőtt saját háta czipelt,
azt most iráni kereskedők contójára szamarainak háta viszi be Erzerumba
és más helyekre… s melletök a legjobb kedvben gyalogol a szállitó ur,
tréfálózva, játszva, de egyre számitgatva is, mennyi tiszta jövedelme
marad az expeditióból, ha a szalma, istálló, és abrak költségei
leszámitvák. Csak abrakra és szalmára gondol a jó ember, saját
fenntartása kevés gondot szerez neki, miután naponta háromszoros kenyér
és hagyma adaga mindössze is nem kerül annyiba, mint egy szerény kis
szamárka napontai ellátása. S Hadsator mégis egészséges és derék,
tenyeres-talpas legény s rongyos utazóruhája után senkise hinné, hogy
háza, udvara igen csinosan van felszerelve, hogy gyermekei jól
öltöztetnek, jól tartatnak és szint oly jól tanittatnak is.
A ki már vállalkozóbb szelemmel bir, vegyünk p. egy Agop-ot vagy
Szerkiz-t, az utját a parttól egész Stambulig folytatja, Stambul-ig
minden földi kincs, minden emberi remény, és minden végzethatározat e
páratlan központjáig. Itt külömböző carriére kinálkozik neki, melyek
közül szellemi és testi hajlamai és tehetségei szerint válogathat. A ki
a nemzeti müvészetben a csuszás-mászás, hajlongás, elsimulás és
megalázásban kiválóbb tökélyre emelkedett, szolgának szegődik egy
mohammedán házhoz, t. i. Aivasz lesz, vagyis a török háztartás azon
személyisége, mely a ház legrosszabb részében lakik, a szolgasereg
legutólsója, a legalacsonyabb szolgálatokra használtatik, azonban, a
mindenütt uralgó patriárkális szellem következtében, alázatos állása és
idegen volta daczára, itt-ott mégis a ház belső tagjának tekintetik, s
legtöbb esetben kis vagyont kapargat össze magának. Ha azonban az uj
jövevény csontjai keménysége és tartósságába több bizalmat helyez mint
jelleme simulékonyságába, akkor inkább Hammal lesz, t. i. teherhordó;
szemer-t, vagyis, egy kicsi, szalmával töltött bőrnyerget vesz magának,
azon kisebb terheket visz, vagy pedig a szirik-et, egy hosszu póznát, a
vállára veti, hogy egy vagy két társsal ama herkulesi tetteket vigye
véghez, melyek az európai nézőt, Pérában, jogos bámulatba ejtik. Néha
négy ilyen hammalt lát az ember a mint a két pózna egyszerü készülékének
segitségével 15, sőt 20 mázsányi terhet, gyorslépéssel visznek fel a
meredek hegyi uton. Meztelen lábuk minden ere feldagadt, a vér arczukba
szállt, a föld csaknem remeg nehéz léptük alatt – s ezen emberek, az
aczélos vállcsontokkal, a legegyszerübb eledellel, rosz helyiségekben
élnek, azonfelül még az éjjeli nyugalmat sem élvezhetik háboritlanul,
mert többnyire raktárőrökként is szerepelnek. A mint látjuk, az egyik
edzett csontok, a másik jellemhajlékonyság révén, haladt az élet
göröngyös utain, mindkettő kis összeget gyüjtögetett, s most
visszatérnek a szegényes hazai völgybe, hol Krözusok gyanánt
üdvözöltetnek, hol tapasztalataikat magasra becsülik, sőt magas rangu
urak egykori szolgái lévén, még félnek is tőlük. Ezen Ágopé-k és
Szerkizek némelyei Hadsikká válva térnek haza; megengedték maguknak a
Krisztus urunk sirjához való zarándokolás fényüzését; a feltámadás
ünnepén Jeruzsálem nagy egyházában imádkoztak, látták az örök
csodalángot, és kikapták a maguk részét a görög ütlegekből és békekötő
török markokból. A szent helyeken, verekedés utján szerzett sebek és kék
szemek csakhamar eltünnek, de a vallási lelkesültség fénysugarai élet
hossziglan környezik őket.
Minthogy e typikus két egyéniség kiséretében szerencsésen falura
jutottunk, egy füst alatt az örmény földmivest is szemügyre akarjuk
venni. A földmivelés örök idők óta kedvencz foglalkozása volt e népnek,
melynek a testi erő és kitartás a rögmivelésében ép oly mérvben válik
előnyére, mint a görögnek a kereskedelmi téren szellemi és testi
mozgékonysága. A kellemes és jövedelmező élet-hivatások sorába, a
földmivelés az örményeknél nem számitható. A verejtékes munka szerény
jövedelmén először is a pap csipdes, – az örményeknél szerény és
lelkiismeretes csőröcskével; őt követi az adóbehajtó, itt is oly
nagybélű mint Isten egyébb országaiban, ki már nagyobb harapásokat
szakit magának, – s ha az örmény földmives ekkép eleget tett »Istennek
és Császárnak,« még mindig nem biztos a maradékra nézve s a szomszéd
kurd rablók által egy évben legalább tizszer kiraboltatik és meglopatik,
sőt néha, birtoka védelme alatt még agyon is üttetik. Ez korántsem
tulzás, mert utazásaim alatt gyakran vonultam át örményfalukon,
melyekben a fegyverképes férfiak évről évre, napról napra
felfegyverkezve, házaik lapos tetőzetén őrt állva töltötték az éjt, hogy
a kurd megrohanások elől megvédhessék magukat. Az ily élet valóban vas
kitartást igényel! S daczára e szomoru állapotoknak, az örmény mégis
többnyire vagyonossá válik, sőt gazdaggá is, előszeretettel visz pénz,
rectius, uzsora-üzletet, s ott a hol a helybeli hatóság, persze drágán
megvásárolt oltalma alatt, biztonságban érzi magát, a
legkönyörtelenebbül tudja kizsákmányolni a karmai közé jutott
szerencsétlent.
A mint egy kis tőkét takaritott meg az örmény, már a kerületi fővárossal
cseréli fel rongyos faluját; ezután még tágabb tért keres
tevékenységének, s a kerületi várósból a székvárosba megy lakni, a hol
csak ugy hemzseg a sok lusta és pazar efendi, beg és pasa, s a hol az
uzsorás obscurus állásából a »Multezim,« vagyis az adóbérlő, vagy házi-
és udvari-bankár hangzatosabb állására emelkedik. Ezentul a Cselebi[8]
(ur) czimét viseli, az előbbi Csorbadsi helyett. De csak névszerint ur;
csak látni kell, mily kutyaszerü alázatossággal, mily hajlongások és
görnyedezések közt szokták ezen urak pénzüket és személyüket
felajánlani, hogy megértse az ember, mily gazságal szivják mindazoknak
vérét, kik pénzügyekbe bocsátkoznak velök. Azelőtt, a török kényuralom
szabad idejében, gyakran az ellenkező viszony állt elő; az efendi, bey
vagy pasa egész türelmesen tönkre tétette magát az örmény által, de alig
telt meg az örmény erszénye a megpukkadásig, midőn röviden bántak el
véle, a bankár árulással vagy csalással vádoltatott, lenyakaztatott vagy
felakasztatott s a csöppenként elvesztett vagyon egyszerre, tömegesen
tért vissza egykori birtokosához. Ezen önkénytelen halál aztán a szolga,
pártfogója iránt tanusitott ritka hűségeképen proklamáltatott. A
gyöngédtelen módon örökre elaltatott sirkövén egy alak ábrázoltatott,
mely fejét vagy hóna alatt hordá, vagy lábai közt heverteté, a mi által
a kiszenvedett családja nem annyira a rajtuk elkövetett gyalázatot, mint
inkább megadásteli alázatosságát akarta kifejezni, mert volt rá eset,
hogy a kivégeztetettnek fiai, atyjuk gyilkosánál ismét bankár állást
foglaltak el, ismét meggazdagodtak, hogy harmad vagy negyed iz-ben ujra
a leirt módon fejezzék be életöket. Valóban, mindkét félre nézve
egyaránt gyalázatos!
Ma, hol a Boszporus partjain nem a törökök, de az európai követségek
hangadók, hol ezen örmény uzsorások valamely követség nyilt vagy titkos
oltalmában részesülnek, s e kizsákmányolás a jövendőbeli megtérités
veszélye nélkűl mehet véghez, a török társadalom végképeni
elszegényedése van munkálatban. Az egész tőke, igen kevés kivétellel az
örmények kezében öszpontosul, kik mellesleg a galatai tőzsde
főmatadórjaivá növik ki magukat. E ravasz, lelkiismeretlen s fondorkodó
pénzemberekkel szemben nehéz valamit keresztülvinni s az öreg
Rothschildnak tökéletesen igaza volt ama hires mondásával: »Zárják be az
egész világ zsidait és örményeit egy börzecsarnokba, s egy félóra
leteltével az elsők minden pénze az utóbbiak zsebében lesz található.«
Külömben, modern örmény tőzsdematadórok dicséretére legyen mondva, hogy
az olykor piszkos, olykor tiszta uton szerzett pénzből, szivesen
áldoznak nemzeti – humanisztikus czélokra, s a látogató ki kitünő
iskoláikat Konstantinápolyban, tanintézeteiket Velenczében, Párisban és
Rómában szemléli, tekintettel a művelődési törekvésekre, a
szerzemény-forrás minőségéről meg fog feledkezni.
Mint mesterember az örmény szinte nem játszik jelentéktelen szerepet, de
csak az ipar azon ágaiban, melyek már évszázadok óta törzse
sajátságaihoz tartoznak. A ki a nemes fémmel nem tud kereskedni, az
legalább feldolgozza s ezért a török birodalom legtöbb aranymivese
örmény. A szabók, szűcsök és szakácsok is örmények, mi az uralkodók és
uraltak közti hasonizlésre mutat, valamint egyáltalán a közösség
bizonyos foka észlelhető a kettőnek szokásaiban és erkölcseiben; – ugy
p. a hárem-szokás ép oly szigorral tartatik fen az örményeknél mint a
mohammedánoknál. S ebben talál magyarázatot ama sajátságos viszony,
melyben a kettő egymáshoz áll, holott az örmény valamennyi Raja közt a
legkevésbbé rokonszenves az oszmánli előtt, s ez mégis leginkább azzal
szövetkezik és szövetkezni kénytelen, mert az örmény minden kerésztény
közt, természeti hajlamainál fogva legkeletiebb. Nem csak a kisebb és
nagyobb főurak háztartásában, de még a császári palotában is, mindenkor
az örmény volt ez egyedüli idegen, kinek folyvást szabad volt a bemenet
s ki még a bizalomnak bizonyos nemét élvezé. Senki sem érti nálánál
jobban, mint kell a moszlin győsztes gyöngeségeinek hizelegni, és
zsarnok gyanuját a bókok és elismerés tömkeleges tömjénfüstjébe
fullasztani. Ez oka annak is, hogy a szívós, tömör örmény nép elem,
aránylag legkevesebbet szenvedett a zsarnokoskodó oszmán uralom alatt;
simult és hajolt, de megnem törött, mert mig százezrivel számitjuk a
boszniai, bulgár, albaniai, sőt görög mohamedánokat, egyetlenegy
törökhitü sem létezik, ki örményül beszélne. Meglehet, sőt tán valószinü
is hogy a moszlim-tatár hatalom virágkorában, t. i. a XIII. és XIV
században egyes áttéritések sikerültek, azonban a tömeges áttérés
példáiról alig hallottunk, s e szivósság, e fényesen ki-próbált kitartás
a legbiztosabb kezességül szolgálnak e nép nemzeti jövőjére nézve. Az
örmény nép nemzeti felélesztésének nagy munkája csendesen, zajtalanul, a
legcsekélyebb gyanu ébresztése nélkül vette kezdetét e század első
évtizedeiben, s mindennap előforduló dolog, hogy e népegyesületnek még
megcsökönyösödött matérialistái is tartósan, fáradatlanul támogatják a
szellemi törekvést. Az O-örmény történelem és nyelvészet, mit azelőtt
csak egy-egy öreg pap ápolgatott csendes cellájának homályában, ma már a
fővárosok elemi iskoláiban is tanittatnak, s közel vannak hozzá, hogy
közbirtokká váljanak; s épen mert e nép zaj és feltünés nélkül,
bámulatra- és dicséretre méltó kitartással látott az ujjászületés
munkájához, épen azért, annál valószinübb a siker és győzelem. Ázsia
minden keresztényei közt a közel három milliónyi örmény leginkább
érdemli meg Nyugat rokonszenvét és mindenesetre legméltóbbak egy jobb
jövőre.
Az örmények, kezdetben felemlitett földrajzi elterjedtségük daczára,
eddig mégis leginkább csak e nép Törökországban megtelepedett részéről
beszéltünk. Nagy mennyiségü örmény orosz hatalom alatt is áll, s Anglia
ázsiai birtokaiban, kiváltképen a kereskedelmi városokban, igen sokan
laknak. Turkesztánban soha sem türettek meg, azonban idővel Kabulban
mégis megtelepedett néhány család s a mohammedán birodalmak közt
Törökország után, örmény alattvalóinak tekintetéből még csak Persia
emlitendő. Az alig megnevezésre méltó csekély örmény lakosság az utóbb
nevezett országban, csaknem azon gondolatra hozza az embert, hogy a
Szaszszanidák és Nagyörmények közti régi gyülölség, mely ezer esztendőn
tul, minden barátságos és békés közlekedést meggátolt, még mindig él és
működik. Bizonyos tekintetben ez csakugyan áll is, mert Irán örmény
telepitvényei, nagyobbrészt úgyszólván erőszakosan kerültek oda. A persa
anarchia és siita fanatizmus, a keresztény idegent sohasem vonzhatta
különösen hivólag, s a régi előnyök daczára, melyeket a messzelátó II.
Abbasz Sah engedélyezett az Araxes partjairól Iszpahán egyik külvárosába
vándorolt örményeknek, Új-Dsulfa mégsem juthatott soha virágzásra, s
csak a püspökök nyakáról alálógó orosz Szaniszló-rend ragyogása, képes
némileg feléleszteni az egyházilag szétváltak – (az európai pártfogolás,
nehány család katholizásának előmozditása által, a legvadabb felekezeti
dühre adott alkalmat,) – s a persa hatalom hiány következtében minden
igazságtalanságnak átengedett keresztény alattvalók, reményeit.

II.
Hogy a keleti keresztény világ második képviselőjével
megismerkedhessünk, Törökország északi szélességétől kissé délnek kell
fordulnunk, a hol a lég enyhébb, a növényzet bujább, az ember
simulékonyabb és mozgékonyabb. Az utóbbi tekintetben, a görög csakugyan
égalji szélességi foka hű képviselőjének nevezhető. Már külső
megjelenése is éles ellentétről tanuskodik örmény hitsorsosával szemben.
Arczvonásai, beszédmodora, taglejtése, egész lénye, bizonyos
könnyelműség, vagy ha ugy akarjuk, bizonyos finomság nyomát árulják el.
Járás helyett akár tánczolhatna, beszéd helyett énekelne, gondolkozás
helyett rajongana s e könyelműség és frivolitás symptomáit, politikai és
vallási eljárásában, minden tettében, egész életpályáján annyira
felmutatja, mintha komolyság és soliditás, becsületesség és erély nem is
illenének a tisztességes keresztényemberhez. Hogy az ily természeti
hajlamokkal megáldott, ily szellemi tulajdonu emberek, az európai s
főleg a franczia Nyugattal való sürü közlekedés következtében igen
csodálatos szentekké fejlődtek, könnyen megérthető, ennélfogva perczig
sem tünhetik fel, hogy ezen emberek a Keleten található nyugati kultura
legügyesebb kómédiásaivá nötték ki magukat. Két évtizeddel ezelőtt