Keleti életképek - 01

KELETI
ÉLETKÉPEK.
IRTA
VÁMBÉRY ÁRMIN.
BUDAPEST, 1876.
AZ ATHENAEUM R.-TÁRSULAT KIADÁSA.
PULSZKY POLYXÉN
ÚRHÖLGYNEK
TISZTELETTEL ÉS BARÁTSÁGGAL
AJÁNLOM E LAPOKAT.


ELŐSZÓ.
A mohammedán Ázsiáról eddigelé közzé tett munkáim sorrendjét tekintve, e
lapoknak az – »Iszlám a 19-dik században« – czimű könyvem előtt nem
pedig utánna kellett volna megjelenni. Részben már egy évtized előtt,
részben pedig még Keleten való tartózkodásom alatt megirvák, ezen egyes
életképek egybegyüjtése és kiadásával már csak azért se siettem, mivel
az efféle irodalmi foglalkozásra, tekintettel az igen gyenge irói
képességemre, valami különös kedvet nem is éreztem.
Hogy azt most még is tevém, arra következő körülmények inditottak.
Először egy tekintélyes külföldi könyvkiadói társulat szivélyes
felkérése, melyet nem utasithattam vissza. Másodszor a huzamosabb idő
óta főfoglalkozásom levő – »Török – tatár nyelvek gyökszótára« – mintegy
szükségessé tette az elméleti tanulmányok birodalmából való kis
kirándulást a gyakorlati élet mezejére. A török – tatár nyelvek
boncztani értelmezése egy rendkivül érdekes és vonzó tárgy ugyan, de a
változatosság még itt is lélekre és kedélyre egyaránt üditőleg hat.
Harmadszor, nem igen nagy eröltetésbe fog kerülni mind annak, aki ifjú
és férfi korában több ideig Ázsiában lakván, ott majd csak otthonosan
érezte magát, ama erkölcsök és szokások képét rajzolni, melyek eránt ő
egykor annyi érdekkel viseltetett, és melyeknek benyomása még egy egész
évsoron át sem mosódtak el az emlékezetéből. Minek is tagadnám;
ifjúságom egész hevével csüngtem Ázsián és életképeinek egyes vonásai
még most is kimondhatlan varázshatalmat gyakorolnak reám.
Íme e jelen lapok rövid története, és ez szerint kérem a t. olvasót az
Életképek tartalmát megitélni. Készakarattal elkerülvén mindent, mi
könyvemet nehézkessé teheté vala, fő törekvésem oda irányult: az egykori
benyomásokat híven minden cziczomázás nélkül visszaadni, és idegen
forrásokhoz, mindössze kétszer vagy háromszor oly esetben fordultam, a
hol ujabb észlelődések saját tapasztalataimat kiegésziték. Mind
hasonnemü eddigi irataimban ugy ebben is a jelszóm – Utile dulci – vala;
a gyakorlati életből meritett tárgy kidolgozásában egy fő kellék az:
egyszerű és népies előadási modor által az olvasókőrt lehetőkép tágassá
tenni. Ázsia, ugy látszik, nem sokára azon világrész fog lenni, melyen a
tettszomjas Európa nagy horderejű politikai, mívelődési és társadalmi
problemákat megfejteni készül, annál szükségesebb tehát, hogy a
ködfátyoll mind jobban és jobban emelkedjék, és hogy a keleti világ
élete és szokásai annál ismeretesebbé váljanak.
Budapest, Márczius havában 1876.
V. A.


A ház s a háztartás.
»A halifák palotája aranytól, márványtól ragyogott; pompás mozaik födte
a falakat s padlózatot; a szökőkutak s vizesések susogó habja kellemesen
hüsíté a levegőt s frissitő álomra csábitott. Gazdag folyondár növények
és árnyas fák lombja egy sereg dalos madárnak szolgált menhelyül. A
termek aranyban, szinpompában ragyogtak, gazdag, szines selyembe
öltözött rabszolgahad hemzsegett a lakosztályokban, s a belső termekben
a világ legszebb hölgyei voltak csoda-bokrétává összegyüjtve.«
Ezen szavakkal festi Kremer, a »Kulturgeschichte des Orients« szellemdús
és tudós szerzője az Ommejádok palotáját Damaszkusban. A hires moszlim
uralkodók palotáiról ép oly ragyogó, szingazdag képek maradtak fenn,
melyek a távol mult mesés pompájáról regélnek, s ez nem túlzás; mert a
mórok nagyszerű épitményei Spanyolországban, az abbaszidok monumentális
épületei Bagdadban s a Timuridákéi Közép-Ázsiában és Indiában egyedül
álltak a világban s minden tekintetben megérdemlik az utókor osztatlan
bámulatát. S mégis tévedünk ha az egykori nagyság és hatalom ezen
nagyszerű emlékeiből a jólét s gazdagság általánosságára következtetünk,
s még nagyobb tévedés, ha a keleti pompa e pazar bizonyitékai szerint,
melyek egy rég mult korhoz tartoztak, itélni akarnánk Kelet mai
viszonyai fölött.
A Kelet ma már csak egy történelmi fogalom, s a mily magasan
túlragyogják Szuleimanie, Herat, Szamarkand és Agra romjaikban is még
nagyszerű épitményei, a körülöttük álló kunyhókat, a »király s
koldusról« szóló szomoru mondát illustrálva, ép oly rikitóan feltünő az
ellentét a hajdankori és mai Kelet közt, oly mérhetlenül távol áll, a
tulajdonképeni keleti világnak szomoru valósága, azon fényes képtől, mit
arab mesék által táplált képzeletünk a tündér Oriensről magának
alkotott.
Ha Konstantinápoly vékony deszka épületeiről van szó, általánosan azt
szokták mondani, hogy a törökök Európában csak tanyáznak. Azt hiszem,
még tovább is mehetnénk s e szójárást általánosítva azt mondhatnók, hogy
az ázsiaiak mindannyian csak tanyáznak, mert akár deszkából készült,
akár agyag- s kavicsból emeltetett, a mohammedán világ magánlakháza még
a legelőkelőbb városokban sem tekinthető európai fogalom szerint
»háznak.« A fenntemlített világ nyugati részében, s legkívált ott, hol a
byzancziak épitkezési modora és kényelemhajlama ugyszólván kényszer
hatással volt a muszulmán hóditókra, – ott legalább külsejére nézve, a
ház leginkább felel meg a szó európai fogalmának. Az emeletek, a számos,
nagy, természetesen sürü rostélylyal ellátott ablakok az utczai
homlokzaton; a tetőzet, tornáczok, kapuk – minden Nyugatra emlékeztet,
de ujból ismétlem, hogy csakis külsőleg, mert alig lépünk az épület
belsejébe, Kelet egész, meztelen, lakálytalan sajátsága áll előttünk.
Mindenütt ijesztőleg üres termek, de minél tágasabb, minél üresebb a
hely, annál kellemesebbnek látszik lakójának, ki izlése ebbéli irányának
legnyomatékosabban ád kifejezést az ismert közmondásban: »Tág és
kényelmes termekben jobban esik az ütleg, mint szűk helyiségben az
étel.« Még a leggazdagabbaknál is az egész butorzat egy diványból áll,
mely a helyiség három falán végigvonul, s ha imitt-amott a padlót finom
szőnyeg nem boritaná, teljesen lakálytalannak tűnnék fel a hely.
»Ti európaiak,« hallám többször mondani, »annyira megtöltitek
szobáitokat butorokkal, hogy mozogni is alig birtok bennök.« Azonban
ebből még nem következik, hogy a keleti ember szabadabban mozog
lakásában mint mi. Összekuczorodva ül divánja valamely szegletében, s
csak szeme gyönyörködik a szoba tágasságában. Az ily lakás se nem vonzó,
se nem kellemes, se nem csinos; de még az égalji követeléseknek is csak
bizonyos viszonyok alatt felel meg. Habár nyáron kényelmet és kellemet
nyujt, télen annál elviselhetetlenebb, s még most is összeborzadok, ha
az átdidergett téli napokra, s mi roszabb, téli estékre gondolok,
melyeket Stambulban, volt miniszterek házaiban töltöttem. A mangal
(kőszén-üst) melege, csak a prémes ruhájába burkolt keletinek elegendő,
mely azonfelül igen hamar el is illan a vékony deszkafalak hasadékain; s
nem egyszer történt meg rajtam, hogy reggel, az ablak mellett kiterített
ágyam takarójáról, össze kelle szednem, s el kelle távolítanom az éjen
át az ablakon s deszka-hasadékokon keresztül behatolt havat. A nyugati
befolyás erősebb hullámzása csak legujabb időben idézett elő némi
változást az előkelő törökök házánál. Kanapékat, székeket, karos
székeket és asztalokat szereztek, de inkább a divat mint rendes
használat kedvéért, mert a minder (a divány körülbelől négy láb széles
matrácza) puha, ruganyos ülése sokkal kényelmesebb pihenőt nyujt a
keletinek, mint a szék, hol lábait maga alá nem vetheti, hanem azokat
lefüggő helyzetben kénytelen hagyni, mi fárasztó s lankasztó hatással
van reá, minek következtében a szék csak »keresztény karónak«
neveztetik.
Azon mérvben, a mint Törökországtól el, Ázsia belseje felé haladunk, a
ház tetszetősbb külseje egyre jobban elsatnyul, a szándékos rejtőzködés
jellegét véve fel, mely egyrészt a háremszokások, másrészt azonban a
hatóságok előtti rettegésnek természetes következménye. Ott, hol tulzott
s hamisan értelmezett erkölcsiségből a nőnemet féltve elzárják az idegen
szem elől, s hol gazdagság és jólét a zsarnoki elnyomatás főokát
képezik, ott igen érthető, hogy a lakház külsőleg csak rideg, megviselt,
esőverte s rongálta agyag falakat mutat fel, mig belseje gyakorta
fényüző pompával és fénynyel van felszerelve. E sajátság legkiválóbban
Szyria és Persia némely városában észlelhető, melyek ennélfogva némileg
igazolják is a nyugaton általánosan elterjedt hitet Kelet mesés
pompájáról s kényelméről. Meglepő már az első látvány is, a mint a
sötét, szűk kapuból belépünk a tág udvarra, melynek közepét rendesen egy
hosszukás vizmedencze foglalja el. A kis kerti ültetvények e helyen
kiválóan kellemes hatást tesznek s ámbár az udvar három oldalán végig
vonuló termek itt is tökéletes ürt tüntetnek fel, a falaknak gyakorta
gazdag diszitményei, madarak, virágok, sőt Perzsiában nőalakok pompás
festményei, a valódi keleti czifrázat jellegével birnak. A régi divat, a
szobák menyezetét gazdag aranyozással, pompás arabékekkel s berakott
tükörüveggel elhalmozni, csak Ázsia belsejében tartotta még némileg fenn
magát, s valamint hajdan, ugy még ma is csak a Persák birják teljesen
ezen ékitményezés müvészetét, Rendkivül feltünő az európaira nézve, a mi
divatlapjaink szinezett divatképeinek roppant mennyisége, mely a persa
salonfalak diszítésére használtatik. Később értésemre jutott, hogy e
képekkel külön kereskedést űznek.
Mi a szyriainak és a turkesztaninak az Aivan nevezetű nagy csarnok,
melynek az udvarra néző oldala egészen nyitva áll: az a perzsának a
Talar, egy tág, szőnyegekkel boritott terem, melynek előoldalát egy
müvészileg s izléssel faragott ablak képezi, mely télen nyáron nyitva
áll s kilátást enged a kerti ültetvényekre s vizmedenczékre. Itt
fogadtatnak a vendégek, itt végeztetik a napi munka, s itt szokta a
keleti ember elfeledni gondjait, midőn órákig elmerengve bámulja a zöld
pázsit bársonyát s a fodrozatos viztükör képleteit, a mint az arab
versben irva áll:
»Szelaszetun jezilu’ min el kalb el huszn,
El Mai dsani el hadhravat ve vedsih ul huszn.«
Csak három dolog űzi el a bút:
A folyó viz, a zöld pázsit és a szép arcz.
Mit nyáron a pázsit s a viz, azt télen a tüzhely nyujtja. »El nar
fakihat es sita« (a tüzhely a tél gyümölcse), mondja az arab,
természetesen a szó keleti értelmében fogva fel a tüzhelyet, mely
szigorubb éghajlatunk követelményeinek semmiképen sem felelne meg. Akár
a Mangal vagy az Odsak (kandalló) mellett ül, az európai egyik oldalán
mindig fázik, mig a másik félig megsül, feltéve, hogy nem követi a
keletiek példáját, kik meleg ruhákba s bundákba burkoltan órákig a
legcsekélyebb mozdulat nélkül maradnak veszteg egy és ugyanazon helyen,
– mi európai embernek bizonyára minden hídegnél nagyobb kín lenne. Még
ismeretlenebb reánk nézve a Tandur használata; ez oly szerkezetű
szénmedencze, melynek melege, erősen gyapozott takarók által
összpontosíttatik; s e takarók alá bujik el olykor az egész társaság,
elannyira, hogy csak a fej s a kezek láthatók. A Tandur, kizárólagosan
nők által használt melegitő szerkezet, s a keleti kényelem non plus
ultrája a hideg évszak tartama alatt. Kézi munkáról vagy egyéb
foglalkozásról természetesen szó sem lehet ily alkalommal s a drága idő
énekkel, beszélgetéssel s alvással, vagy pedig mesék s szent történetek
hallgatásával fecséreltetik el.
Habár kül- s belfelszerelésénél fogva, a keleti ház legtávolabbról sem
felel meg a pompa s fényüzés eszméjének, mégis tagadhatatlan, hogy a
kényelemre s ezzel kapcsolatban bizonyos egészségtani követelményekre
nagyobb suly fektettetik mint nálunk Nyugaton. Már az a körülmény is,
hogy az egész mohammedán Ázsiában mindenki saját házában lakik, kiváló
előny az európai nagyvárosokban dívó kaszárnya-rendszerhez képest. Ehhez
még más előnyök is járulnak; például a tág udvarok, a sok vizmedencze, a
hol csak alkalmazható, s mi különös emlitést érdemel: a nyaralók
általánosabb és gyakoribb használata. Az időnkénti lakásváltoztatás ott
ép oly életszükség a városi, mint a szegény pusztai lakóra nézve.
Mindenütt, még a persa nyelvű népeknél is használatban van a Jajlak és
persa Kislak – nyári és téli lakás – értelmezése, mi legbiztosabban
bizonyítja e szokás túrni származását, s elvitázhatatlan tény, hogy a
nyaralók választásában és minőségében a törökök még ma is a legmagasb
fokon állanak.
A Zerefsan és a Murgab melletti gyönyörü kioszkokról ugyan már csak
történelmi emlékek és pompás romok tanuskodnak, azonban a Bosporus-parti
Jali-k még ma is utánozhatatlanok a magok nemében, s kellemre s
kényelemre nézve felülmulhatlanok. Alig egy órányira a városi
háztengertől, hol a tikkasztó melegben még a pókháló sem lebben meg, a
»jali«-kban a hűsítő északi szellő élvezhető, mely olykor még melegebb
öltönyök felvételére is kényszerít. De mily bűvös-bájosak az esték és
mesés nyári éjek! Nem létezhetik magasztosabb élvezet, mint ha valamely
juniusi vagy juliusi estén, a nagy kikötő-lépcsőről (iskelleröl) a
tengerpart legszéléről, egy bosporusi éj csodaszerű képét bámulhatjuk. A
végtelen csillagos boltozat fénye versenyt ragyog a tiszta hullámtükör
mélyében tükröződő égitestek csillogásával. Lehetetlen el nem merengeni
e tündéries képen, s ez édes merengést legfeljebb ha olykor az éji
csendben távolról viszhangzó evezőcsapások zaja szakítja meg, vagy az
éjjeli imára hívó muezzin bánatos, szivhezható hangja. »Asz szalatu
khair min al naum!« (»az ima hasznosabb az álomnál!«) hangzik le a sugár
minaretről. De hiszen jó muezzin, kinek is jutna eszébe, szemet hunyni
itt, hol az ember ébren is a legbűvösebb álomba merül! Ha az ég borult a
tenger lakosai némi kárpótlást nyujtanak a hiányzó csillagfényért.
Fénybarázda jelzi minden legapróbb halacska utját a gazdag vilany
tartalmu hullámokban. Élénk játékaikat s mozdulataikat, mint az
aquariumban a czikkázó fény-vonalok szerint lehet szemmel tartani, s ki
lenne képes, a delphin vagy kardhal vadászati életét hüségesén leirni?
Először nehány czikkázó sugarat látni a vizben; ezek egy menekülő
halcsoport előre-nyomuló csucsai; nemsokára az egész had zöme közeleg,
miriád csillagból szétsugárzó fényár alakjában s ezek után iramlik
nyilsebesen a tömör fényóriás, a kardhal, maga előtt kergetve a rezgő
kis csillagok, a kis halacskák végtelen raját, mig végre közéjük törve
halál s végveszedelem jelzi minden egyes mozdulatát.
Órákig tudtam elnézni ezen érdekes látványt, s őszintén bevallom, hogy a
Bosporus partján való tartózkodásom, (éveken keresztül a nyarat
Kalindzsiában, az ázsiai parton töltöttem egy kies villában) kalandokban
s vándorlásokban oly gazdag életemnek legédesbb emlékei közé tartozik.
Képünk nyájas fényoldalaitól elpártolva, most annak árnyoldalait kell
szemügyre vennünk. Ezzel az egész Keleten, de leginkább a moszlim
világban szigoruan fenntartott s keresztül vitt elválasztatásra czélzok,
mely a két nem közt létezik, s melynek természetes következménye az,
hogy a ház s család két részre oszlik. Hárem és szelamlik (t. i. a
tiltott, elszigetelt hely és a fogadási terem), mint a törökök nevezik,
vagy enderun és birun, (külső és belső) a hogy a persák mondják,
látszólag mit sem mondó szavak, s jelentőségük mégis mélyen, de igen
mélyen behat a keleti élet velejébe, mert a házban magában, valamint a
kül és belső életben is oly botránykövet képeznek, melybe minduntalan
beleütközünk. A választófal szegényeknél egy egyszerü függönyből áll, a
gazdagoknál azonban több, mabein nevezetü előcsarnokból, melyeken
keresztül lehet csak bejutni a szentélybe, s melyeknek küszöbét
ennélfogva idegeneknek nem szabad átlépniök. Csak betegség esetében
szabad az orvosnak vagy látogató barátnak e határt átlépnie, de ez
esetben is az őt megelőző herélt hangosan kiáltja: a »Kimsze olmaszin-t«
(senki se legyen az utban). E kiáltás az esetleg a folyosón levő nőknek
szóló »sauve qui peut.« A mint e szavak felhangzanak, mindenki ijedt
sietséggel rohan az ajtók, vagy valamely rejtekhely felé, mintha csak
kérlelhetlen ellenség lenne sarkukban, s ha valamelyiknek még sem
sikerül az elillanás, arczát félősen kezeibe rejtve, egy szögletben
meghuzódva, hátat fordit a betolakodónak.
Belső felszerelésére nézve a nők lakosztálya csak keveset különbözik a
szelamliktól, nehány nyugateurópai butordarabot, s más »a la franca«
ujjításokat kivéve, melyeknek meghonositását azonban a rendesen
conservativabb szépnem, meggátolni igyekszik. Miután az előkelőbb
osztályoknál a hárem külön konyhát visz, külön éléskamrákkal,
cselédséggel stb… bir, mi a mohamedánoknak nagyon megnehezíti a
házasodást, – a ház e része természetesen nagy költséget igényel, s
aránylag még sem nyujt kellő előnyöket. Igaz, hogy kellemetlen vendégek,
vagy még a zsémbelő házastárs előtt is könnyen meglehet szökni, a
nélkül, hogy azért távozni kellene a házból, vagy az üldöztetés lehető
lenne. A mellett, a hárem a vallási képmutatásra nagyon alkalmas, a
mennyiben péld. a szigoru ramazán bőjt alatt, titokban igen jól
étkezhetni, a nélkül hogy azért az illem ellen vétkeznék, vagy férfi
szolgái előtt magát hitetlennek deklarálná az illető. Meglehet, hogy a
hárem még más, előttem ismeretlen előnnyel is bir, de mennyire
megsemmisülnek mindezek, ha párhuzamba állíttatnak azon mély
szakadással, örökös egyenetlenséggel, mit e természetellenes szokás
Ázsiában létesített, s mely elejétől fogva lehetetlenné tette az európai
fogalom szerinti »otthont« a házastársak összetartását és lelki
rokonságát s a családi élet megváltó, édes érzetét és lényegét.
A háztartás általános jellegének ziláltsága, benső értéktelensége s a
családi kötelékek lazasága legjobban tükröződik a nagy szolgahadban,
melyet Kelet gazdagai tartanak, hogy általa tekintélyt, bámulatot és
kényelmet szerezzenek maguknak. Oly társadalomban, melynek alaphangja a
csúszás-mászás s alázatosság, különben nehéz volna meghatározni,
tulajdonképen hol kezdődik a szolga. Török körökben a szolgaság a Kaftan
Agászinál, vagy Kjajánál kezdődik; az első, a szó valódi értelme
szerint, fő-felügyelő, inkább hivatalnoki szinezettel bir, mig az
utóbbi, névszerint a házgondnok, a háztartás vezetésével van megbizva.
Mindkettő természetesen csak igen kevéssé szolga, – körülbelől, olyan
rangon állnak, mint a nyugati majordomo és intendánsok, – ámbár
mindkettő alsó foku szolgálaton kezdte, uruk jóvoltából emelkedtek és
hiztak, sőt gyakorta gazdagabbak saját uruknál, csak hálából,
szerénységből, vagy az álszinüség és illem álarcza alatt viselik még a
szolga nevet s csak kivételes esetekben lépnek föl állásuk
gyakorlatában, mi legföljebb is egy ital viz, vagy a csibuk
átnyujtásából áll. Közvetlenül az emlitettek után Törökországban a
pipák, a fehérnémü és kávétüzhely gondozói, s a ruhatár felügyelői
következnek, kik ismét egy bizonyos mennyiségü szolga fölött uralkodnak,
melyeknek egész zöme, még a legszerényebb viszonyok alatt is nem
lényegtelen kart képez.
De még ez nem felel meg a török vagyonosság követelményeinek, mert
mellesleg még néhány felszabaditott rabszolgával is kell birni, kik
fogadott gyermek gyanánt életfogytig tartó évi járadékot kapnak, bár
meglett korukban a háztól megválnak; fiatal korukban azonban urukat,
mint az árnyék, kénytelenek lépten-nyomon követni, elannyira, hogy az
utóbbi, (husz évvel ezelőtt legalább még divat volt ez), még a
legigénytelenebb sétában is 5–8 utána biczegő szolga által kisértetik.
Mindennek daczára, a törökök még szerények s igénytelenek szolga
személyzetök számára vonatkozólag, ha azt a persaháztartás
követelményeivel párhuzamba állítjuk. Itt az urat, ha sétálni megy,
egész sereg szolga előzi meg s egy másik sereg szolga követi; sőt nagy
tekintélyü urak valóságos »avantgarde«-al járnak, mely rongyos, néha
nyomorék és fizetetlen szolgákból állva, a mirza vagy khán előtt halad.
»Szerencsét keresni,« Iránban annyit jelent, mint valamely nagy ur
kiséretéhez csatlakozni. Ezt szószerinti értelemben kell venni, mert az
illető ur néha hetekig szokott a városban ily szolgasorok közt
megjelenni, a nélkül, hogy annak csak felét is ismerné, vagy pláné még
fizetné is. E poroszlófaj ily módon, ugy szólván a börzére viszi kutya
természetét; napokig azon mesterkél, hogy az ur tekintetét magára vonja,
s ha végre sikerült ezt az uri pillantást egy perczre le foglalnia, azon
édes reménynyel táplálkozik, hogy a végleges alkalmaztatás kilátásban
áll. Hogy az aratásnak aztán meg kell felelnie a fáradságos vetésnek, az
üres gyomorral való sétálgatásnak és hosszas várakozásnak: az magától
értetődik. Az alkalmazott olykor kötelessége szerint hűséges urához,
azonban mindig kész, ura rovására, törvénytelen uton meggazdagodni. Már
a Bosporuson is megütközik rajta a szemlélő, mikép türheti az ur jó
képpel, hogy csak százakkal fizetett szolgája ezreket költ s a mellett
házakat s jószágokat is szerez. Persia még mélyebben áll e posványban,
mert ott a szolga felvételekor egész nyiltan alkudozik a rendelkezésére
álló medakhil (törvénytelen jövedelem) fölött. Egész bona fide,
megkérdezi urát, mennyit szabad évenkint lopnia? Az ur ennyit, meg
ennyit határoz, azonban az igért szabadalomban gondja van rá, hogy
magának fenntartsa a lehetőséget, saját szolgáját megcsalhatni s
kijátszhatni.
Ha már most azt kérdezzük, mily hasznot, mily kényelmet talál az ur e
nagy mennyiségü fizetett és fizetetlen szolgában, valóban nehéz a
kérdésre kellőleg válaszolni. – Általán véve, e henyélő gyülevész csapat
fenntartásában a személyes kényelem nem jön tekintetbe annyira, mint a
vágy, nagy szolgaszemélyzet által, bizonyos tekintélyü udvartartással
ragyoghatni. Aztán a sok éhenhaló szegény fenntartójának,
gondviselőjének óhajt tartatni az illető, a nélkül, hogy helyet adna
azon eszmének, mikép az ily emberséges czélok helyén voltak ugyan a
moszlim társadalom anyagi fénykorának idejében, azonban annak mai
állapotával, az általános elszegényedéssel és nemzeti hanyatlással,
többé nem egyeztethető meg.
Társadalom és állam egy és ugyanazon bajban szenvednek; mindkettő a
szükségesnél jóval több munkaerőt fogad szolgálatába, mindkettő rosszul
tartja és fizeti az alkalmazottakat, s mindkettő ennélfogva egyaránt
hozzájárul a saját hanyatlásukkal együtt járó élősködő faj
támogatásához.[1]


A családi élet.
A mult szakaszban festett képhez ezuttal a mindennapi és családi élet
leirását kivánjuk csatolni. A kettő oly viszonyban áll egymáshoz mint
test és ruha. A kettő tökéletesen illik egymáshoz; mert ha már a ház és
külső háztartás meglepő, de mindig kellemetlen hatást tesz az európai
szemlélőre, a családi élet látása, – ha ugyan az együttélés keleten
megérdemli, e szép elnevezést – okvetlenül nyomasztólag hatványozza e
lehangoló benyomást. Valamínt a nagy és üres termek látogatásakor, ugy
itt is bizonyos gyanus, hideg érzés lep meg bennünket, oly
elidegenitőleg hideg érzés, mit a szerelem, gyöngédség és egyetértés
kedélyderítő sugara nem enyhit, mert a nyugati életnek vonzó, nyájas
családi képe, itt Keleten, titokzatosan el van fátyolozva, sötét s a
borzadályig rideg.
Látogasson meg velem a szives olvasó korán reggel egy török házat.
Néhány tompa kopogás hallatszik a Dolab-on, egy kerek, sajátlagos
szerkezetü szekrény, melynek hangja által a szolgáknak s legfőkép a ház
azon tagjainak adatik jel, kiknek a hárem küszöb átlépése nincsen
megengedve. A kopogás a Dolabon mind hevesebben ismétlődik: erre
nemsokára egy szolga nehéz léptei hangzanak a folyosón, s egy rabnő azon
fontos hirt közli vele, hogy a ház ura elhagyta ágyát, megfürdött, s
most a szelamlikot szándékszik magas jelenlétével boldogitani, hogy ott
reggeli csibukját szíhassa. Ezután rövid szünet áll be. Nemsokára
elterjed a hir, hogy a pasa, bey, efendi, khán, vagy mirza »ki jött« mi
által gyöngéden kifejeztetik a női lakosztályból a férfi lakosztályba
való átjövetel. A kiáltás: »kijött az ur!« talpra állítja a szolgahadat.
Egy csibuk, nargileh és csilimszolga nehézkesen végig biczeg a folyosón
ura szobája felé tartva majd álmos szemeit dörzsölgetve, majd teljes
tüdejéből fujva a tüzet, melynek rendeltetése a narkótikus mérget
megeleveníteni. Utána következik a kávé- vagy téa-szolga, mert bárha a
háziur a háremben már egyszer hódolt ezen élvezeteknek, a szelamlikban
azokat mégis ismételnie kell. A mi amott történt, az itt nem történtnek
tekintetik s ámbár ott már egyszer felébredt itt mégis ujból fel kell
ébrednie. A nélkül, hogy köszönne, vagy köszöntetnék – mert a szolga nem
üdvözli urát s viszont attól sem vétetik figyelembe, – a keleti
étiquette követelményei szerint, most nagyokat kell húznia ugy
csibukjából, mint a felszolgált italból. – Alig tett eleget ebből
kötelességeinek, már a vekil khards (a majordomo) közeledik, vagy pedig
a khazinedar, (kincstárnok) és rőfnyi hosszu irott számlákat rak ura
elé, ilyen vagy amolyan háztartási ügyre nézve engedélyt kérve, vagy
pedig aláirását, ugyanis pecsétlenyomatát kivánva, hogy a családi
bankárnál pénzt vehessen fel. Mert nem szabad elfelednünk, hogy a
háziasszony kötelességei Keleten a háziurat illetik. Álmos, kedvetlen
arczczal futja át a különböző háziköltségek hosszú számsorozatát,
azonban még nagyobb ellenszenvvel nyúl végre a selyem zsacskó után,
melyben a különféle pecsétnyomók tartatnak, s mit csupasz mellén
viselve, még saját gyermekei előtt is rejtve tart s még éjjel sem tesz
le, egy perczre sem. – A számadás helybenhagyatik, a pénzutalványok
kiadatnak, mi alatt a keleti háziur folyvást nyög és sóhajtozik. Jól
tudja, hogy a számlák egyes tételeinek fele, vagy legalább harmada
csalás; jól tudja, hogy az az ember, kit tiz-tizenöt év óta tart házánál
szemtelenül meglopja és ezután is lopni fog; mindez nem titok előtte.
Mert az illető szolga havonkint 200, 250 piaster fizetést huz, mig 500,
sőt gyakorta 1000 is szokott költeni. Mellékesen nem foglalkozik
semminemü üzlettel; tehát hol vette, ha nem lopott? A török sóhajt e
tényálladék felett, azonban nem változtat rajta. Azzal vigasztalja
magát, hogy az észrevétlen lopás nem fáj neki, s véleménye szerint
jobbnak tartja: »ha a legyet, mely vérével teleszitta magát tovább
engedi szini, mintha ennek elüzése, vagy agyonütése által egy másik,
éhesebbnek helyet ád!«
Az állami életben épen ilyen állapot uralkodik. 500 piasternyi havi
fizetésü hivatalnokok 1000 költenek stb… A szultán vagy sah látja, hogy
ez vagy amaz minden üzleti, minden műiparbeli foglalkozás nélkül,
egyedül csak szerény fizetésére utalva mégis hallatlan gazdagságra
emelkedik. Itt-ott, de leginkább a távol keleten, olykor megragadják az
ily legyeket melyek már jól teleszitták magukat, s egyszerre lecsapolják
belölük a csöppenként gyüjtött vért. A Bosporus partján azonban
szégyenlik az ilyen barbarismust s egy török közmondás azt mondja:
»Padissahhin mali denîz, Jemejen domuz.« A padisah gazdagsága tenger, s
ki nem iszik belőle, disznó.
De elég volt erről a fényes nemzetgazdászatról! Lássuk inkább, mi
történik később a házban. A fárasztó számadások és adósságcsinálás után
pihenőül egy második pipára gyujtatik. A dolab hangja is ujra megzendül.
Egy éles, fiatal hang egy szolga után kiabál, rendesen a legidősebbet,
legbizalmasabbat hivja elő, hogy a fiatal beynak ki most már szinte
elhagyni készül a háremet, kezeit nyujtsa, s atyjához vezesse. A szolga
a függöny elé áll, mely a hárem ajtaját rejti el, s kezeit a függöny
mögé dugva előhuzza onnan a fiut, vagy néha több gyermeket is egyszerre,
a kik ezután, friss öltözetükben a papának bemutattatnak s már négy-öt
éves korukban csak többszöri felszólitás és engedély után ülnek le; mert
keleten a gyermeknek atyja iránti tiszteletből állva kell maradnia annak
jelenlétében, – tiszteletből, mely gyakran a szeretet helyét is
elfoglalja s mit mégis már zsenge korában a gyermek lelkébe
csepegtetnek.
Miután a gyermekek visszavonultak, akkor kezdődik a tulajdonképeni
munkaidő, mely tizenegy óráig, vagy is reggeli, vagy tán jobban mondva
ebéd idejéig tart. Ez az időszak a legélénkebb a keleti ember házánál,
kit a legcsekélyebb munka is hamar kifáraszt, s csak az első reggeli
órákban képes teendőit bizonyos elevenséggel s gyorsasággal végezni.
Akár Konstantinápolyban, akár Teheránban, vagy másutt keleten, ez
időtájban az ur legbiztosabban található hon. Ha tisztviselő, mely czim
s állás egyébiránt minden magasabb rendü keletit megillet, akkor alsóbb
rendü hivatalnokait fogadja ez órában. A szelamlik előcsarnoka a