Keleti életképek - 04

Mustak. Nem vehetem el, uram. Itt tévedés forog fönn; mert nem ezzel,
hanem a fiatalabbal lettem eljegyezve, s azt akarom nőül is.
Ebul Laklakat. Szó sincs róla. Az idősebbiket jegyezted el.
Mustak. Valóban, nem ezt.
Ebul. Tehát engem is meghazudtolsz? Mily szemtelenség!
Batak Esze. Tudja-e uram, hogy erről még egyebeket is beszélhetek?
Várjon csak, mindjárt elmondom. Mint éjji őr, rendesen az egész negyedet
összebarangolom. Egyszer, a mint ugy barangolok, az utcza közepén
találkozom vele, s azt kérdem tőle: Honnan jösz? S tudja-e mi volt a
felelete? A Tarater-ból (szinház-ból) jön. Mi egyebet akart, mint
engemet szegényt kigunyolni?
Mustak. Oh mily bölcs ember vagy?
Batak. No bizony, nézzétek azt a lónevü embert! Te marhaőrző te, ha nem
hallgatsz s egyre szidalmazol, majd megtanitlak dörmögni.
Ebul. A gyerek szemtelen s hozzá még bolond is.
Batak. Azt hiszem, legjobb lenne őt egyszerre tömlöczbe és a
bolondokházába zárni.
Ebul. Ha tanácsomat követitek, előbb följelentjük gorombasága miatt, s
aztán tovább meg se türitek a negyedben. Nem kell már nekünk!
Szomszédok. Már nem kell nekünk; nem kell nekünk!

HETEDIK JELENET.
_Mustak bey. Ziba Dudu. Habbe Kadin. Ebul Laklakat. Batak Esze. Atak
Kösze. Hikmet efendi._
Atak. (kosárral hátán, egyik kezében lapátot, a másikban seprüt tartva.)
Nem kell nekünk.
Hikmet. (Atak mögött belépve.) Mi nem kell nektek?
Atak. Mit tudom én? A szomszédok azt mondják, nem kell nekünk, hát én is
ugyanazt mondom; bizonyosan igazuk van, ha azt mondják.
Hikmet. Jó, de miben van igazságuk a szomszédoknak?
Atak. Hogy igazságuk van, azt igen jól tudom; de bevallom, hogy nem
tudom, miben van igazságuk.
Hikmet. Hát akkor minek avatkozol oly dolgokba, miket nem ismersz?
Atak. Hát mért ne? Nem tartozom tán a negyed nemesebbjei közé?
Hikmet. Ki vagy te tulajdonkép?
Atak. Micsoda? Azt se tudod, hogy én ki vagyok?
Hikmet. Valóban nem tudom.
Atak. Hát akkor minek kérdezesz oly dolgot, a mit nem tudsz? Oh! mily
tudatlan vagy? No hát, ezennel tudtodra adom, hogy a legutolsó város
negyedben bérlő, e városrészben azonban, utczaseprő-főnök vagyok.
Hikmet. Ó te oktondi!
Atak. Ha annyi eszed volna mint nekem, tán te is oly oktondi lennél, a
milyen én vagyok. Hát tulajdonkép mi van abban? Nesze, seperj egyszer
te, mutasd meg mit tudsz!
Ebul. (Mustakra mutatva.) Hogyan, ilyen bünöst, mint ez, védelmezni
mersz? A bün helybenhagyása egyértelmü magával a bünnel. Ennélfogva ép
ugy megérdemled a büntetést, mint ez.
Hikmet. Bocsánat uram. Jól ismerem hibámat; azonban eddig még nem tudom,
hogy ő mit vétett.
Ebul. A legrosszabbat. Nem akarja elvenni a neki eljegyzett leányt s a
fiatalabb nővért követeli. Járja ez?
Hikmet. Ne haragudjál uram, (titokban egy kövér erszényt mutat neki). De
a fiatalabbikat kérjük tőled.
Batak. Uram! mi az? Megvesztegettetni engedi magát.
Ebul. (Batakhoz). Micsodát? Én ilyet tennék? No bizony. (Halkal
Hikmethez). Tedd oldalzsebembe. (Hikmet az erszényt Ebul oldalzsebébe
csusztatja).
Atak. Azt sugja neki: Tedd oldalzsebembe?
Ebul. Dehogy! Én mondtam volna ezt? Azt mondtam, ne álljon oldalam
mellett, nehogy bennem is kétkedjetek.
Batak. Nekem ugy tetszik, mintha a pénzt már félre rakta volna.
Ebul. Isten ments! Rothadjon el a kezem, ha csak hozzá is nyult a
pénzhez.
Hikmet. Kérem, uram, sziveskedjék az ügyet ugy előadni, a mint
valósággal van, s aztán cselekedjék tisztje szerint.
Ebul. Miután kivánságait ily tisztességes módon tetszett előadni, a
harag helyébe, sajnálkozás vonult szivembe. (A szomszédokhoz). Valóban,
jó szomszédaim, e perczben uj s döntő érv jut az eszembe, melyről eddig
megfeledkezém.
Szomszédok. Mi lehet az?
Ebul. Nemde, én az imént azt mondám, hogy a nagyobbik leányt jegyeztem
el.
Szomszédok. Persze.
Ebul. De én a »nagyobbik« szó alatt nem azt értettem, hogy évekre
nagyobb, hanem azt, hogy nagyobbra nőtt, mert hisz az idősebb már meg is
haladta a 40-et s ennélfogva nem is a vőlegénynek való. Ennyit biztosan
tudok, s arról itt és mindenütt becsületes tanuságot tehetek.
Batak. Ezen őszinte nyilatkozatot mi is igaz esküvel támogatjuk.
Szomszédok. Hogy ne! Minden bizonynyal.
Ebul. (Habbe Kadinhez). Vőfél, menj s hozd el a nagyobbra nőtt, vagyis a
fiatalabb leányt, a tulajdonképeni menyasszonyt. Saját kezüleg akarom
által adni a vőlegény urnak, hogy ezentul ne történjék tévedés.
(Hikmethez). Ha netán még valami tévedés forogna fenn, kérem, beszéljen,
mert én dicsőségemnek tartom, ha ily jó szolgálatokat tehetek.
Batak. (Mustak beyhez). Uram, mindaz a mit azelőtt mondtam, nem volt
egyéb, rosz tréfánál. Szomoru valék s azért nevetni és vigadni
óhájtottam.
Atak. (Hikmethez). Uram, bocsásson meg. Ha ezentul, az utczaszemetet
kivéve, még más dolgokba is keveredem, ne legyek többé ember!

NYOLCZADIK JELENET.
_Mustak bey. Hikmet efendi. Ziba Dudu. Habbe Kadin. Kumri Khanim. Ebul
Lalakat. Batak Esze. Atak Kösze. Szomszédok._
Habbe Kadin. (Kumri Kadimet vezetve, ki majd szemeit törüli, mintha
sirna, majd egyik kezével arczát takarja el, és ujjain keresztül Mustak
beyre pillant). Ime uram, itt a valódi menyasszony.
Ebul. (Habbe Kadinhez). Miért sir? Vigyázz, visszautasitja a vőlegényt.
Habbe. (Miután halkan suttogott Kumri Khanimmal). Uram, megkérdeztem
könyei okát. Nem ugy áll a dolog, a mint ön hiszi.
Ebul. Tehát mi az oka?
Habbe. Oh, hisz szegénynek csak fájdalmát megujitom. Azelőtt fájdalmában
sirt, hogy nem lehet a vőlegényé. Most pedig, az imént hiába ontott
könyeket siratja.
Ebul. (Halkal Kumrihoz). Könyeid annyira meginditottak, hogy merő
sajnálatból késztetve érzem magamat, nálad a vőfél szerepet elvállalni.
(Kumri Khanimet Mustak beyhez vezeti). Uram, ime, vedd őt s igyekezzél
őt felviditani. Éljetek boldogul! Ezt teljes szivből és lélekből
kivánom. (Hikmethez). Parancsol-e még velem?
Hikmet. Oh nem! Csak azt óhajtjuk, hogy a jelenlévőket mind, a mátkapár
kivételével, magával vigye.
Ebul. Miért kiván? Parancsoljon uram! (A szomszédokhoz). Szomszédok,
mehettek! (Ziba Duduhoz). El veled, nászanya. (Habbehez). Pusztulj
vőfél!

KILENCZEDIK JELENET.
_Mustak. Hikmet. Kumri._
Mustak. (Kumri Chanimet karon fogva tartja. Mindkettő elragadtatással
áll egymás mellett s szerelmesen néznek egymás szemébe. Hikmethez
fordulva). Te nem mész el a szomszédokkal? Dolgod van-e még itt?
Hikmet. Oh nem, csak még nehány szót szeretnék hozzád intézni.
Mustak. Oh kedves barátom, gyere el reggel, akkor pár ezret intézhetsz
hozzám, s akkor szivesen foglak hallgatni.
Hikmet. Nem, nem; most akarok beszélni veled.
Mustak. No szólj hát, de siess. (Kumri Chanimhoz fordul s keveset figyel
Hikmet szavaira).
Hikmet. Oh, szeretett barátom!
Mustak. Még sincs vége?
Hikmet. No csak várj, még el se kezdtem.
Mustak. Jaj be unalmas vagy!
Hikmet. Sajnálod, hogy oly barát tanácsa nélkül nősültél, a mily barát
én vagyok?
Mustak. Még te is gyóntatni akarsz? Mi az?
Hikmet. Látod, ugy jár az, ki amolyan közvetitőknek hisz, kik közvetitői
szerepöket szerelem és házasság dolgában, csak saját hasznukra
zsákmányolják ki.
Mustak. Jaj barátom, menj a hová tetszik, különben elkésel; nem kivánom,
hogy valamely ügyedet elhanyagold.
Hikmet. Lásd mennyi bajodba került mig megházasodhatál, daczára annak,
hogy oly jól ismerted feleségedet.
Mustak. Oh, az összekelés előtt csak álmodni akartam boldogságomról,
majd hogy megfeledkeztem róla; de most eszembe jut megint. – Lefekszem s
ha álmodom, általad fogom megfejtetni álmomat.
Hikmet. Menj hát s gondolkozzál a felől, hogy járhatnak azok, kik
ismeretlen létükre egymással összekelnek.
Mustak. (Szemeit dörzsölve). Jaj! jaj! Tanácsod következtében,
unalmamban meglepett az álom, s nem birok megküzdeni vele. Ha
megengeded, kissé lefekszem.
Hikmet. Megyek már, tégy a mint tetszik, de ne feledd az adott tanácsot.
Mustak. Hogy is feledhetném? Nem elég gondot és bajt szerzett-e nekem? A
házasulás elméletét alaposan megtanultam, s remélem, hogy a gyakorlati
téren sem fogok többé hibákat ejteni.
(Vége.)


Ruhák és ékszerek.
Ha váratlanul a nyugati világ belsejéből egyszerre Ázsia kebelébe
léphetnénk át, semmi sem lepne meg bennünket jobban, mint az emberi
ruházat különböző volta, melynek oka nemcsak az égalji viszonyokban, de
egyszersmint a művelődési és erkölcsi állapotban, keresendő. Hogy az
ázsiaiak elsőbbséget adnak a viritószinü ruháknak, czivilizátiójuk
gyermekkorának tulajdonitható, mely évezredek óta létező népéletük
daczára, még sehol sem érte el a férfikort. Ha a középkor idejében,
Nyugaton tulnyomó volt az elevenszinü ruházat, sőt még ma is, az éretlen
gyermekhez hasonlólag a társadalom alsó rétegei a tarka, viritós
szineket szeretik, mennyivel inkább menthető a Kurd, Özbék vagy Arab, ha
a szerény lila, vagy hamvas szinvegyülékü ruhát kevésbbé kedveli a bibor
és skárlát szinünél. Hisz Kelet valamennyi népénél azon hit uralkodik,
mikép az öltözet sötét szinezete a lélekre nyomasztólag hat és
kedvetlenséget idéz elő, mig a világos, eleven szin szemre és szivre
egyaránt jótékony hatást gyakorol. Csak a dervis, a mulandóság e
járó-kelő képmása, csak az hordjon földszinü ruhát, ha ő, mi még sokkal
dicséretreméltóbb lenne, még sem akar egész meztelenül járni, és
erényeinek fénye, szintelen ruhájától ép oly mérvben legyen elütő, mint
a hogy a bülbül (csalogány) édes dala, tollruhája igénytelen hamvas
szinétől elüt.
Valóban sajátságos, mennyivel élénkebbnek mutatkozik az öltözék
szinezete, minél inkább Keletnek tartunk. A Bosporus partjain a jancsár
tsorbadsik bibor vörös dsubbéi, és az udvari apródok sáfránysárga
diszruhái rég eltűntek, bár a jancsárok szokásai és szelleme köztük
megmaradt; csak a Nakib-ul-Esref, a próféta utódainak főnöke és Mekka
serifje birnak első sorban a joggal, hogy zöld turbánokat hordjanak s
egyáltalán ruházatukat fittogtassák, szintugy a többi szeïd, ha mindjárt
még oly szerény körhöz tartozna is. A próféta szerette a zöldet, s habár
a hatalmas ős-apa sirján, már az utolsó cypruságacska is hervadásnak
indult, ivadékai a török-hitü világ nyomorult állapota daczára, még is
egyesegyedül csak a remény szinében gyönyörködnek. Ártatlan
képzelődések!
Valóban igaza van utazóinknak, ha a Kelet festőileg-regényes
szinezetének egyre érezhetőbb eltünése felett panaszkodnak. Csak ha
nagyobb néptömegek gyülekeznek Konstantinápolyban, ujra feltünik
emlékünkben Kelet festői népviselete, melynek egyes részletei ilyenkor
fel szoktak még merülni; ugy, mint a világos szinü feredse’k, (nőköpeny)
vagy a közép és alsó osztályok által öv gyanánt használt tarka sáwlok, s
gyakran még a fanatikus mollá-knál és esznaf-oknál (mesteremberek)
divatozó sal várok- (nadrágok) ban. A lakosság ma már nagyobbrészt
fekete vagy barna ruhákba öltözik; a városokban csaknem mindenütt ez már
az uralgó divat, mert, bármily furcsán hangzik is, mégis tény, hogy
Törökországban már számos osztály létezik, mely a tarka, viritós
öltözetben kabaluk-ot (durva szokást) vagy türklük-ot törökizmust, mi az
elővel jóformán egyértelmü-) lát. Ugyanezen vélemény uralkodik Persiában
is.
Ott, a Szefevidek idejében, kedvencz szin volt a biborvörös; ma, a
társadalom minden rétegéből ki van küszöbölve, s habár még mindig
egyszinü szöveteknek adatik az elsőbbség, azok mégis már a zöld, kék és
sárga szerényebb árnyalatait tüntentik fel. Csak a nomád maradt hű régi
szokásaihoz, ő, és megtelepedett törzs és hittársai, csak a vad
szinvegyűlékü ruházatot kedvelik. Az erzerumi, karputi, diarbekeri és
moszuli bazárokban, többnyire nomád Kurdokkal találkozunk, kik még
mindig világos vörös köpenyekben, csizmákban és nadrágban járnak s
Közép-Ázsia legmagasb hivatalnoki köreiben szinte még nagy kitüntetésnek
tekintik, ha a khántól lángvörös csapant vagy tógát kapnak ajándokba s
abban nyilvános helyeken diszeleghetnek. A chivai khán évenkint hat, sőt
tiz teveszállitmány bibor-szin posztót használ el, melyeket királyi
kegye jeléül szokott elajándékozni; Bokharában és Khokandban körülbelül
kettős mennyiségü kendő fogy el; valamint Khinában bizonyos szinek,
bizonyos hivatalhoz csatolvák, ugy a Khanságok határain belül is, csak
oly családoknak szabad a biborszint viselniök, melyeknek fejét az
uralkodó megajándékozá.
Szinre nézve tehát, a török hitü kelet- és nyugatközti külömbség,
lassankint tünedezni kezd; azonban szabásban és formában, egészen máskép
áll a dolog. Ezekben, ha nem tévedek első sorban a kényelem, s azon
felül még az illem is irányadó. A kényelem bő, gazdag redőzetü ruházatot
igényel, hogy fesztelenül lehessen ülni, a mozgásban mi sem akadályozzon
és hőség esetében szabad tere legyen a levegőnek. Az öltözetbeni
illendőség a török s egyáltalán az ázsiai illemszabályokhoz simul.
Európai fogalmak szerint eleget teszünk, ha bizonyos részei a testnek
befödetnek; Keleten sokkal tovább mennek, mert még távolról sejtetni sem
engedik az ily testrészek létezését. Testhez simuló ruhák, melyek e
testrészek körvonalait elárulják, illem, sőt a szeméremérzetet sértőknek
tekintetnek. Mindent tengernyi redőbe kell rejteni, csak sejteni szabad,
de látni nem.
Minthogy ez már ősidők óta divatozik Ázsiában, tán jogosan
feltételezhető, hogy a ruhának zsákszerü alakja, már az ókor ködbe vesző
ideje óta egész a mai napig változatlan maradt Ázsia belsejében. A tág
redőzetü ruházat duzzadó lepleiben semmi sem látható az egyénből, csak
az arcz; mert kezek és lábak aggályosan elrejtetnek. A ruhakészitőknek,
vagyis jobban mondva, Törökország reformátori szellemeinek, a ruházat,
ezen a szépészettel épen nem egyező sajátsága lebeghetett szem előtt,
midőn az uj aera kezdetével a nemzeti viseletet az európai ruházattal
igyekeztek fölcserélni. Ma a török divatfogalmak, főkép a férfiaknál,
már nagyon megközelitik az európaiakat, azonban a régibb générátió a
franczia ruhát csak török átalakitásban szereti; t. i. oly nadrágot,
mely széltibe-hosszába, pazar redőkbe simul s még hordozójának jókora
testessége mellett is, kényelmesen be fogadna egy második, sőt harmadik
hasonló alakot is. A szetri-nek kabát, vagy helyesebben, felső kabát,
oly bőnek kell lennie, hogy alatta még egy-két rövid entárit (gyapozott
zubbonyt) is lehessen hordani, melyek selyemből vagy szőr-szövetből
készülnek, a mellényt helyettesitik. E felső ruha, mely magas álló
gallérral van ellátva, még 34 Reaumur fok melegnél is szorosan
begombolva viseltetik; lebbentyűinek oly hosszuaknak kell lenniök, s oly
sürün egymásra kell hullniok, hogy a legbátrabb lépésnél se nyiljanak
szélylyel, s leülésnél, – értem az alávetett lábakkal való ülést – a
lábak nyomát se engedjék látni. A nyakravaló, vagy bármily nyakkendő
féle szükségtelennek tartatik, s minthogy a brusszai selyem ingnek
(hariri) nincsen galléra, a nyak minden időjárásnál szabad marad.
Legfurcsábbnak tünik fel az ily európai törököknél a láb és fej
ruházata. Az első, télen-nyáron nehéz felső és alsó czipőből áll, mely
még a legkisebb lábat is egy szerény elefánt talphoz teszi hasonlóvá, s
valóban, sajnálatra méltó látványt nyujt a potrohós efendi, kit a
rekkenő nyári melegben, Konstantinápoly nyomorult kövezetén ily kettős
lábbeliben lát az ember tova biczegni. Hát még a fejviselet! A régi
festői görög sipkának mily mulatságos karrikaturáját képezi a
divatosított török fez. A fiatalabb török világ, kevésbbé a homlokba
nyomott, kisebb fezzeket hord; de az idősebb urak, s ujabb időben maga a
szultán is oly idomtalan nagy fezzeket választanak, hogy a fej ugy néz
ki bennök, mint valami lábasban uszkáló tárgy. Homlok, szemek, fülek,
nyakcsigája, minden eltünik az ilyféle posztó zsákban, s hogy mily
hatást gyakorol a fez az ily légmentesen elzárt koponyára, legjobban
megitélhető azon sürü verejték cseppekből, melyek az igy megkinzott
efendi homlokáról, annak keblére és nyakára peregnek alá.
Ez a malgré lui civilizált oszmánlinak gyönge képmása. A mig fiatalok s
nőtelenek, a dandyk szivesen öltözködnek á la franca, sőt sokan,
franczia szabóknál dolgoztatnak; azonban, ha az évekkel a háj nő és a
mozgékonyság fogyatkozásnak indul, a jó törökök bele kivánkoznak ismét
régi kényelmes nemzeti viseletökbe, mely valósággal kényelmesebb s tán
egészségi tekintetben is, (természetesen a helybeli s égalji viszonyok
szerint itélve) alkalmasabb. Költségesebb ugyan, ellenben tartósabb és a
keletiek izlésének sokkal inkább megfelelő, mint az Európából
átszármazott divat.
A mondottakon kivül a keleti még egyebet is követel ruházata alakjától,
t. i. azt, hogy természetes testi megjelenésének nagyobb terjedelmet
kölcsönözzön, szóval: hogy őt impozánsnak, tiszteletet parancsolónak
tüntesse föl. Az európai ruházattal ezt nem érheti el, mig nemzeti
viselete ezen irányban teljesen kielégitő. A salvárok, eme többnyire
igen hosszu bugyogók, melyekre tiz-tizenöt rőf széles posztó
szükségeltetik, nemcsak a csípők körül emelik az alakot, de a tág övvel
kapcsolatlan, – melyet a legvastagabb sáwl tiz-tizenötszöri
körülcsavarása a test körül, képez – a vékony s görbe lábak
elpalástolását is fényesen elősegitik. Ehhez hozzájárul még a bokáig
leérő »dsubbe,« mely alatt az inghez közel, a rövid, gyapozott »entari«
s e fölött a második bő zubbony, névleg »szalta« viseltetik; s ha, finis
coronat opus, még az óriási turbánt is odaértjük, – mely minden
időszakban s minden törökhitü népnél oly terjedelmes, hogy éjjel bizvást
párnául s nappal napernyőül szolgálhatna – akkor a mondat: »törpékből
óriásokat teremteni«, nem fog tulzottnak hangzani.
Valóban, a példabeszéd: a ruha teszi az embert, sehol sem találóbb mint
Keleten. Minthogy ruházatuk által minden áron minél tekintélyesebbeknek
akarnak látszani, az anatoliai s rumeliai törökök még ma nagy mennyiségü
fegyvert hordanak övükben. Igaz, hogy az idő rég elmult, midőn az
oszmanli vagy mohammedán katonai jelvények által tekintélyt tudott
magának szerezni. Egész fegyverkészlete az ujabb európai gyártmányok
ellenében, ártatlan játékszerré törpült: s mégis soha, se télen, se
nyáron, sem otthon, sem az utczán, sem békés értekezletek alatt, de még
a mecsetben sem teszi le fegyvereit. Touristáink gyakran megijednek e
vándor fegyvertárak felett, pedig ezek csak ártalmatlan ijesztők. A
nyakig felfegyverkezett keleti, távolról sem ébreszthet valóságos
ijedelmet; a gyilok, a handzsár, a pisztolyok, a kard és egyéb fegyverei
csupán csak luxustárgyak, egy vas korszak, az eltünt ázsiai hatalomnak
emlékjelvényei. Ennélfogva nem is szabad csudálkoznunk, ha minden
lépten, melylyel Kelet belsejébe hatolunk, e valósággal keleti nézet
nyomatékosabb nyilvánitására akadunk. A nyugati mohamedánok hosszu
dsubbéja, csaksurja és salvárja, mesze Keletnek lakó testvéreiknek ép
oly banálisnak, érdektelennek és silánynak tetszik, mint a törököknek a
mi európai öltözetünk. Hajlandó vagyok hinni, hogy a csipőkre feszesen
oda simuló, szük dsubbénak határvonala ott található, a hol az
osmanli-világ, mely a szó szorosabb értelmében a
nyugati-mohammedánismust képviseli, megszünik.
Az arabok, kurdok, persák, afghanok és közép-ázsiaiak, ugyan szinte
dsubbé-nek nevezik felső ruhájukat, azonban szabása inkább a régi,
kezdetleges hirka, vagy aba jellegével bir, mely formára, szövetre és
készités módra nézve, keletiebb, s az ázsiai hanyagságnak s tétlenségnek
inkább megfelel. Az aba két-három nem függőlegesen, hanem vizirányosan
összevarrt szövetdarabból áll, sok helyütt egy darabban szövetik s nem
egyéb, mint egy bő, elől nyitott kabát, mely gallér helyett egy félkörü,
ujjak helyett két hosszudad nyilással bir, gombok helyett pedig, két
lényegtelen, lelógó zsinórt mutat fel, s hogy minden tekintetben eleget
tegyek leirásának, ugy rakható össze, hogy még használatlan szövetvégnek
tartható s nem valami elkészült ruhadarabnak. Ugyanezen szabály szerint
készültek a középkorban a hires damaszkusi és aleppói entari-k, sőt még
a brussai és kóniai nemezkabátok is egy darabban szövettek, tökéletesen
mellőzve a jó állás eszméjét, mely nálunk oly nagy szerepet játszik;
mert a moszlim-hitü Ázsia népviseleteinek átpillantásánál világosan
kitünik, hogy ott sem divat, sem fényűzés nem irányadó, hanem egyedül
csak a test kellő fedezése vétetik tekintetbe, mint főczél.
Európai művészek, a keleti ruházat hanyag alakulásában, annak tág
redőzetében festőit, sőt regényesen szépet akarnak látni. De e nézetet
szépészeti szempontból nem lehet okadatolni, mert ruházatában, valamint
egész lényében a keleti ember csak azon fenséges közönynek ad
kifejezést, melylyel az egész világot s minden földi dolgot szemlélni
szokott, s pompa és izlés ruha dolgában, a mi fogalmaink szerint soha
sem jutottak érvényre Keleten. Ha a keleti gazdagnak vagy tekintélyesnek
akar látszani, valamely drága követ, vagy egyéb értékes ékszer darabot
aggat magára; aranynyal, ezüsttel diszeleg, azonban a nélkül, hogy e
tárgyakat öltözetével egyesitené. Hányszor történik, hogy oly emberekkel
találkozunk, – főkép a régi jó idők emberei közül – kik rongyos
ruházatukon értékes gyémántokat hordanak, oly emberekkel, kik
kaftánjukat pompás övvel szoritják testükhöz, sőt olyanokkal, kik
mezitláb s elrongyolódva járnak s mégis oly ékszerekkel pompáznak,
melyeknek legcsekélyebb része is már kiváló jómóduságról tanuskodik.
Nem tagadom, hogy európai szemünk, mely Nyugat czélszerű öltözetéhez
szokott, némi meglepetéssel pillantja meg az arábot, ki feltünő
hanyagsággal magára veszi abáját, vagy a persát, kinek sugár termete
posztó dsubbéja tág redőzetébe vész, vagy az afghánt, ki vászon tógáját
a római ókor szokása szerint vállára veti. Azonban előttem, ki e
tünetekben az okok okadatát láttam csak, az ugy nevezett regényesnek
költői szinezete teljesen elhalványult. A gondolat, tág, duzzadó
öltönyök által tekintélyt akarni szerezni, mindig gyermekesnek s
barbárnak látszott nekem, de még inkább a ruházat szabása, mely minden
foglalkozást meggátol; mert csak rá kell pillantanunk egy bokáig redőibe
burkolt keletire, s öltözékéből azonnal világosan kitünik az eszme: hogy
ezen ember restségre és tétlenségre született.
A keletinek e vétkes restségét minden előmozditja, s ha munkája hevében
már csakugyan felköti hosszu ruháját, – s Keleten már példabeszéddé
vált, hogy az munkás embernek tartatik, ki öltönye szegélyét övébe
gyűri, – mégis, az igy felgyürkőzött férfi gazdasszony sem képes oly
szabadon mozogni, mint a nyugati ember, ki minden mozdulatában valamint
öltözetében ernyedetlen szorgalomról, munkás életről tanuskodik.
Költőiség, de nem szántszándékos költőiség egyedül csak a mohammedánok
fejviseletében található. A turbán (dülbend-muszlinból, mit a francziák
dulbánnak vagy turbánnak neveztek), mindenkor szebb és festőibb vala a
nyugatiak fövegeinél. Egy Konstantinápolyban megjelent kőmetszetű képen,
mely valamennyi szultánt, Oszmantól kezdve egész Abdul Medsidig ábrázol,
körülbelül 32 turbán látható. Sajátságos, hogy mindannyi egymástól
különbözik s korszaka vallási és politikai nézeteinek jellegével bir. A
próféta halálától fogva az abbaszid khalifák bukásáig, a vallásilag
hivatalos turbán nem volt egyéb, mint a szokásos sapka rendszeres körül
csavarása a szokott vászonnal. Később a bő tekercs kerekdedséggé
változott; a turbánt már nem csavarták, de fonták s már Orkhán idejében
e fejdisz oly complikált volt, hogy minden tekintélyes török hitű
gentlemannek külön turbánfonót kelle tartania. Harczias szultánok kicsi,
könnyen tekert turbánokat hordtak, a vallásos fanatikusok pedig
nagyokat, golyószerűeket – a legjobb szer a fejet megneheziteni, hogy az
előre hajolva oly kinézést kölcsönözzön tulajdonosának, mintha az
folytonosan vallási elmélkedésekbe merülten, soha se merné tekíntetét
felemelni. Vig uralkodók, phantastikus csomókká kötteték turbánjaikat.
Cyprus hóditója, a tsirkásznők iránti szerelmének és részeges
hajlamának, turbánja változó, ledér fonataiban adott kifejezést.
Hóditók, turbánjaikat kócsagtollal, vagy a hatalom egyéb jelvényeivel
disziték; elpuhult hárem hősök gyöngysorokkal aggatták tele s valóban
igen sajátságos mily sokféle eszmére vetemedtek a keletiek végleges
szemfedelük elrendezésében. Mindemellett a turbán szép és festői maradt;
sőt még ma is az, midőn már az eltávolitás küszöbén áll. A nyugatiak azt
mondják: a haj, a fej ékszere; a keletinél e mondat a turbánt illeti s
valóban a becsületes uj-oszmanlik, vörös serpenyű formáju fövegeikkel,
óhitű keleti hitsorsosaik mellett igen nyomorultan néznek ki.
A mollá-k kápráztatóan fehér turbánja, bárha ma már csak hanyagul,
sajátkezűleg csavartatott, még mindig bizonyos foku előkelő tekintélyt
kölcsönöz, ép ugy, mint az anatóliaiak turbánja, mely durva, tarka-barka
sáwlból tekerve, különösen magas növésü embereknél soha sem téveszti el
hatását.
A turbán nem csak föveg, nappal egyuttal napernyőként, éjjel kényelmes
párnául szolgál, sőt gyakorta valóságos készlettartóul használtatik.
Redőiben sokan fogvájókat, fogkeféket, szemport, néha még sót és borsot
is tartanak, másoknál a papirpénzt és levelezést rejtegetik, s a nagy
többség egyik vagy másik végét törölgetésre is használja, főkép a
vallásos mosdások után. Annyi kényelem és haszon a föveggel egyesülve,
valósággal nem csekély előny! Rosz néven vehetjük-e hát a törököktől, ha
annyira nem akarják a turbánt a fezzel felcserélni? »Minden moszlim-hitű
testvér,« mondja a próféta, s ha a turbán nem is szerepel mint a
nemzetiség ismertető jele, mégis mindig nyiltan magán hordja a rang,
vallás és politikai nézetek jellegét.
Mig bizonyos országokban a zsidók és keresztények fekete, durva pamut
turbánokat kénytelenek viselni, hogy általuk rabságuk szomoru jelvényét
fitogtassák; más országokban, p. Közép-Ázsiában és Persiában e
fejviselet minden nem török hitűnek végkép tiltva van. Még az óhitűek
közt is a zöldszin árnyalatai egyes egyedül a próféta utódainál
találhatók; Konstantinápolyban az utóbbiak többnyire zöldségkereskedők s
turbánjuk szine egyuttal űzletük komikus jelvényévé válik. Persiában e
szentelt család tagjai életfogytig kék szinű turbánt hordanak, a zöld
szint pedig siremlékeik kupolájára szánják. Kereskedők, mesteremberek és
más rendek tarka-barka turbánokban gyönyörködnek; világfi létükre nem
ellenkeznek a földi lét tarka változatosságaival s nem átalják
életkedvüknek még turbánjaik által is kifejezést adni. A nemesség,
tudományosság, vallásosság és hatalom jelvénye, mindig a fehér turbán
volt s mai napig is az maradt.
Még a czivilizátió fokozatai is, melyek az iszlam különböző
népcsaládjait jelenleg is jellemzi, e csodálatos fejdiszből ismerhetők
fel. Mekka serifje, valamint e szentelt város minden nemes lakója büszke
reá, hogy a lepedőt ma is még ugyanazon módón csavarja, mint az Ő
Szentsége boldog idejében divat volt. Bagdadban, Damaszkusban és
Jeruzsálemben sokan dicsekednek még azzal, hogy turbánjuk a leghivebben
megmaradt ama régi formánál, mely a khalifák alatt napirenden volt; mig
Brussában, Kóniában és Bokhariában buzgó hittársak minden áron
bebizonyitani igyekeznek, hogy fövegükben ma is még a hires Baktash,
Mevlana-Dselaleddin-Rumi és Behaeddin divatát követik. Persiában, a
kedvelt Szefevidák, Afghanistánban a Gaznevidák és Indiában a hatalmas
Ekber sah és Evrengzib turbánjait akarják utánozni. A turbánban
terjedelmes történelmi képet birunk, s habár a népviselet általán az idő
és korszellem különböző befolyásainak engedni lesz kénytelen, a turbán
mégis mindenkor a letünt századoknak elveszett nagyságának és mélyen
gyökerező vallási és dynasztikus érzelmeknek rendithetetlen képviselője
marad.
S a fehérnémüben, vagyis jobban mondva, a tisztaság e nélkülözhetetlen
kelléke iránt tanusitott közömbösségben, nem-e szinte ki van fejezve
Kelet égész élete és szokása, veszedelmes bölcsészetével együtt. Vajjon
a rómaiak, görögök, vagy az ókor bármely népei, sőt a nyugatiak is a
ködbe vesző régi időkben, különös gondot forditottak-e a fehérnemüre,
azt ugyan tán senki sem lenne képes határozottan felmutatni; mindazáltal
hinni merem, hogy az a fentemlitett népeknél mégis jobb állapotban
lehetett mint az ujkori keletieknél. Keleten nemcsak a szegény és