Berzsenyi báró és családja: Tollrajzok a mai Budapestről - 08

Vrillényi (búsan). – Fájdalom, mindnyájan halandók vagyunk!…
Berzsenyi (erőt vesz megindulásán). – De térjünk át ügyünkre. Tehát
megfontoltam, alaposan, tüzetesen megvizsgáltam az ügyet, és arra az
eredményre jutottam, hogy a mennyiben egy-két kisebb jelentőségü
óhajtásomra nézve a kellő előzékenységgel találkozom, nem lesz nehéz
megegyeznünk.
Vrillényi. – Biztosíthatom, hogy a legmesszebb menő előzékenységgel
igyekszem…
Berzsenyi. – Tehát, hogy mindenekelőtt az anyagi ügyekkel végezzünk,
abban állapodtunk meg, ugy-e, hogy mind a ketten száz-százezer forintot
helyezünk az ügyletbe?
Vrillényi (ijedten). – Bocsánat, ez félreértés! Én anyagiakkal nem
működhetem közre, mert hisz vagyonom alig haladja meg a szóban forgó
összeget s a netaláni, bár nem valószinü, balsiker esetén… De hiszen,
kérem, talán nem becsülöm túl képességeim és munkám értékét, ha azt
állítom, hogy a szellemi tőke, melyet az ügyletbe fektetek, bőven
megfelel a kérdéses összegnek.
Berzsenyi. – Hm. Nem mondom, nem mondom… De, végre is…
Vrillényi. – Azonkívül nincs is szükség százezer forintnál magasabb
összegre. A »Budapesti Kürt«-nek megvannak a maga előfizetői, a maga
hirdetései, a maga jövedelmei, s ha a »Budapesti Kürt« átváltozik
»Haladás«-sá és mint uj lap, uj lobogóval és uj vezérrel folytatja
harczát a szabadelvüség érdekében, mindezt nem veszíti el. Szóval a
tranzakcziónak százezer forintnál többe nem szabad kerülnie. Viszont,
hogy teljes rekompenzácziót nyujtsak a befektetésért, kijelentem, hogy
tekintet nélkül sok évi munkásságomra s időközben megszerzett
tulajdonjogomra, a haszonból, szerkesztői fizetésemen kívül, csak
méltányos perczentuáczióra tartok igényt, egyébre nem, azaz: a
tulajdonjogot e százezer forintnyi befektetésért teljesen átengedem.
Berzsenyi. – Hm. Ez változtat a dolgon, mert, a mint már a multkor
említettem, az eszméért úgy sem lelkesedem. Tudja, kérem, az ujság a
számok emberének éppen nem szimpatikus. Mondhatnám, olyan sok dolog van
az ujságban, a mi nem igaz, hogy az embernek elmegy a kedve bele is
nézni egy ujságba. A napokban például egy ujságban azt olvastam, hogy az
én lovam, _Agesilaus_ köhög…
Vrillényi. – Bocsánatot kérek…
Berzsenyi. – Mindjárt. Ezért nem teszek önnek szemrehányást, de kívánom,
hogy az én álláspontomat ön megismerje. Ez pedig az, hogy ha én az ön
által említett alapon is belemegyek az ügybe, egyszersmind hangsulyozom,
hogy a kizárólagos rendelkezést merőn kívánom értelmezni, s kikötöm,
hogy ezentul csakis azon igaz dolgok kerüljenek bele az ujságba, a
melyeket én helybenhagyok, így például, hogy a főrendiház korhadt
intézmény, mely tetterős reformokra szorul, önzetlen, de egyszersmind
agilis férfiakra, kik készek tevékenyen és hathatósan gyámolítani a
magas klérust és a született főrendeket.
Vrillényi. – Ez magától értetődik.
Berzsenyi. – Örvendek, hogy e tárgyban egy véleményen vagyunk. De van
még egy pont, mely engem bizonyos aggodalmakkal tölt el. Ön oly mereven
hangsulyozta a szabadelvűséget, a mely merevség nekem őszintén nem
tetszik.
Vrillényi. – Kérem…
Berzsenyi. – Hagyjon kibeszélni, doktor úr. Bizonyára én barátja vagyok
a szabadelvüségnek, sőt nem idegenkedem a demokratikus elvektől sem,
mert az egyenlőség barátja vagyok, a ki én és egy gróf közt nem látok
semmi különbséget. De fel kell világosítani a népet, hogy nyugalmát
csakis a szentesített intézményekhez való ragaszkodás és a vallásos
érzések adhatják vissza, mint ön ezt, nem kétlem, czéltudatos
tapintattal fogja kifejteni.
Vrillényi (a szemüvegét igazgatva). – Természetesen, természetesen,
ebben tökéletesen egyetértünk. A baj csak az, hogy a »Budapesti Kürt«
oly hévvel, megvallom, koronkint némi túlzással, egyszóval oly
intranzigens módon képviselte a szabadelvüség ügyét, hogy attól tartok,
olvasói, legalább kezdetben, e hangot félreérthetnék. Belátom azonban,
hogy fokozatosan lecsillapodva, meg lehet találni a kellő mérséklet
hangját, de ehhez bizonyos átmenet szükséges…
Berzsenyi. – Semmi se oly kerülendő, mint a túlzás, s valóban ön
helyesen említi a mérsékletet, hozzá tehetném: a bölcs és vallásos
mérsékletet. Röviden, hogy összegezzem politikai elveimet, megjegyzem,
hogy attól, a mi a haladásban jó, nem kell elzárkózni, így például fel
kell a népet világosítani az amerikai zsokék hasznáról, de semmi se oly
kerülendő, mint a tekintélyek helytelen bírálgatása. Ön meg fogja
érteni, mily kellemetlenül érintene, ha Rómában intenczióimat
félreérthetnék. A meggyőződések embere vagyok, de azt akarom, hogy ő
szentsége, ha a bibornoki kollégiumban esetleg szó kerülne
csekélységemről, nyugodtan mondhassa el: »Berzsenyi nem ellensége a
helyesen értelmezett szabadelvüségnek, de olyan férfiu, a kitől nincs
okom megvonni áldásomat.«
Vrillényi (szemüvegét igazgatva). – Persze, persze. Mindezt értem és
méltánylom. Annyira, hogy eleve is hangsúlyoznom kell, mily csekély a
különbség ez elvek és az igazi szabadelvüség között. Az igazi
szabadelvüség a vallással és a politikai multtal szemben is szabadelvü.
Berzsenyi. – Ez oly egészséges elv, melyről egy szép czikket lehetne
írni, mindjárt az első számban s egyuttal a lótenyésztésről is nehány
egészséges elvet lehetne hangoztatni, melyeket valamely egyénnek le
fogok diktálni, illetve megjegyzéseket tenni, hogy az illető saját
eszméivel kibővítve erről egy szép czikket irjon.
Vrillényi. – Kétségtelen, kétségtelen. Mégis bizonyos átmenet…
Berzsenyi. – Nem bánom, egy számban írja meg ön a még hátralékos
szabadelvü eszméket, de aztán világosítsa fel a népet, hogy most már át
kell menni a vallásos mérsékletre. A főrendiházat illetőleg azonban
szigorúan ragaszkodni kell a szabadelvü eszmékhez, természetesen úgy,
hogy a szabadelvüség e bár korhadt, de tiszteletreméltó és fentartandó
intézményt nem eltörölni, hanem felfrissiteni igyekezzék.
Vrillényi. – Úgy hiszem, tökéletesen megértettem a főelveket, s örömmel
konstatálom, hogy a fontosabb kérdésekre nézve tökéletesen egyetértünk.
Berzsenyi. – Csekélyebb jelentőségű elveimet majd alkalmilag fogom
kifejteni. Fontosabb kérdésekben egy szerkesztőt vagy egy nyomdászt
naponkint el kell küldeni hozzám; ha nem vagyok itthon, az én leányom,
Elza kisasszony, fogja nézeteimet a szerkesztőség számára folyósítani,
ki e tárgyban általam pontosan meg lesz bízva. Megjegyzem továbbá, hogy
mikor kinyomtatják az ujságot, reggelig mindig egy darab helyet üresen
kell hagyni, a hova belenyomtathatom, a mit akarok.
Vrillényi. – Ez egy kissé nehézkes eljárás volna, de módját fogom
ejteni, hogy a késő éji órákban is rendelkezésére álljunk.
Berzsenyi. – Megjegyzem, hogy a szerkesztőségből egy egyén mindig
figyelemmel kísérje a jobb társaságban, a kastélyokban, a tennisz-pályán
stb. a viszonyokat, mert azt akarom, hogy az én ujságomat ne kocsisok,
hanem műveltebb felvilágosultak olvassák. Kivételt teszek, mikor az én
feleségemnél bál van, mert ekkor az én vendégeimet kell kiírni a lapba.
Vrillényi. – A társaság életét eddig is nagy figyelemmel kísérte a
»Budapesti Kürt«, de ezentul fokozottabb érdeklődéssel…
Berzsenyi. – Igaz, most jut eszembe. Bele kell írni a lapba, hogy a jobb
társaságokat milyen kínosan érintette egy utóbbi szindarab, melyről azt
állítják, hogy minden tisztelet nélkül emlékezett meg előkelő történelmi
alakokról s a legjobb családokról. Mint hallom, e darabot, bizonyos
»Párisi asszony«-t, egy Beck nevű ember írta, ki, mint értesülök,
valamely államhivatalban van alkalmazva, honnan el kell mozdítani. És ha
már a családomról beszélünk, megjegyzem, hogy az én családomból
mindenkinek tiszteletpéldányt kell küldeni, hogy a lapomat egyszerre
többen is olvashassák. Általában ki kell írni, hogy a színházakban ne
adjanak elő olyan színdarabokat, melyeken a nézők elalszanak. Azt is
előre megmondom, hogy az olyan szerkesztőt, a ki hazugságot ír, vagy az
olyan nyomdászsegédet, a ki hazugságot nyom ki, kiméletlenül elcsapom.
Most több elv nem jut eszembe. Holnap majd elhívatom az ügyvédet, a ki
az én irodámban a szerződést meg fogja írni. A szerkesztőknek és
nyomdászoknak nem kell nálam tisztelegni, csak tudassa velök, hogy a
hivatalos órákban pontosan működjenek.
Vrillényi. – Kérem.
Berzsenyi. – Még egyet. A kihordók, a kik az én lépcsőmön a
tiszteletpéldányokat hurczolni fogják, illedelmesen legyenek öltözve,
mert az én palais-mban gyanús alakok nem járhatnak-kelhetnek. Ha
egyelőre nincsen jó ruhájuk, ujévre majd igérek nekik valamit, és ha
ügybuzgóan teljesítik kötelességüket, az én leányom, a ki Miss Dewey
néven futtat, a lóversenyekre majd tip-eket fog mondani nekik.


XXI. BERZSENYI BÁRÓ ÜNNEPLÉSE.
– Délután négy óra. Szin: az V. ker. független polgárok egyesületének
klubhelyisége. A díszterem közepén emelvény, s ezen lepellel letakart
aranykeretes arczkép. Az emelvényt notabilitások veszik körül:
polgármesterek, országgyülési képviselők, fővárosi bizottsági tagok.
Odább a Berzsenyi család: Berzsenyi Jacques báróné, Berzsenyi Blanka
bárókisasszony, Berzsenyi Elza bárókisasszony, továbbá a báró testvérei:
Berzsenyi Soma, Beer James és lovag Beer Nathaniel urak. Polgárok,
klubtagok, hölgyek, iskolás gyermekek. Pontban négy órakor három tagu
küldöttség vezeti a terembe: _békásmegyeri és berzsenyi Berzsenyi
Jacques bárót_, az V. ker. független polgárok egyesületének és a
Lipótvárosi Jótékony egyesület mint Betegsegélyző és Temetkezési
Szövetkezetnek védnök-elnökét. Éljenzés és taps. Az V. ker. polgári
iskola fiunövendékei eléneklik a Himnuszt. Majd előlép a kör alelnöke s
lendületes beszéddel üdvözli az ünnepeltet. Meleg hangon ecseteli azt a
szeretetet, mely a polgárságot az ünnepelthez fűzi. Nagy elismeréssel
szól szeretett elnökének és barátjának jótékonysági tevékenységéről.
Végül megköszöni az uj bárónak, hogy kitüntetése alkalmával nem
feledkezett meg az V. ker. független polgárokról s a vezetése alatt álló
kört megajándékozta arczképével, melyet egy tehetséges festőművész
festett. A szépen előadott beszéd után az arczképről lehull a lepel.
Viharos éljenzés és taps. –
Berzsenyi báró (megindultan:) – Tisztelt Uraim! Kedves polgártársaim!
Szeretett családom!
Őszintén megvallom, nem vagyok barátja az ünnepeltetésnek, mert egyszerü
ember vagyok s azt a fenhéjázást, melyet a rang és vagyoni előnyök
nyujtanak, ismerni nem kivánom. Mindig, valahányszor polgártársaim az
elismerés koszoruját nyujtják felém, nem keresem, mennyiben érdemeltem
ki polgártársaim háláját és ragaszkodását, ellenkezőleg példa gyanánt
Washington és Deák Ferencz lebegnek előttem, a kiket nem tántorított meg
se a hatalmasok kegye, se az alattvalók hizelgése, s mint én,
elutasítottak maguktól minden czéltalan kitüntetést, mondván: »Et si
fractus illabatur, vagy illabitur, mégis talán illabatur, orbis,
impavidum, mondom, feriunt ruinae.« (Éljenzés.)
Ezen és egyéb okokból, több ízben, ha polgártársaim ünneplése
megkiséreltetik, ez helyeslésemet soha se nyerheti meg. Nem adtam volna
beleegyezésemet e különben lélekemelő ünnepélyhez sem, mert a mennyiben
talán csekély érdemeim felette állanának a szokásosnak, előnyeimmel,
mint egyszerü ember, tüntetni nem kivánok. Hogy mégis helybenhagytam
azon szándékot, hogy mint ünnepelt jelenjek meg önök előtt, erre több
okaim vannak, melyeket nem fogok késni azonnal leleplezni. (Halljuk!
Halljuk!)
Tisztelt Uraim és kedves családom! Azon korban élünk, midőn elharapózott
kicsinyelni mindenkit, a ki a közpályán érdemeket szerzett, noha az
illetők jobban cselekednének, ha azt néznék, mi van saját zsebökben. Én
ugyan szerény véleményem szerint emelt fővel mondhatom, hogy már vagyoni
viszonyaimra tekintve is felette állok úgy a gúnyos kicsinylésnek, mint
érdemeim bonczolgatásának, mégis utóbbi időkben mindez oly
kedvetlenséget szült bennem, hogy elhatároztam a köztevékenység teréről
igénytelen cselekvéseimet visszavonni. De az a kitüntetés, melyben
szerencsém volt legutóbb részesülhetni, megmásította szándékomat s
felhagytam a foglalkozást azon eszmével, hogy a nyilvános szereplés
teréről sajnálatomra s talán remélhetem: polgártársaim sajnálatára is
visszalépjek. Ellenkezőleg megérlelte bennem azon meggyőződést, hogy
kötelességem szerény érdemeimmel továbbra is helyt állani azok sorában,
kiknek legbuzgóbb tényeit is visszájára értelmezi a helytelen
rosszakarat s példámmal kitartásra buzdítani a hasonlóan érdemeseket.
Ezért elhatároztam, és megnyugtathatom önöket, hogy továbbra se szünök
meg az önök érdekében közreműködni. (Éljenzés és taps.)
Csekély erőmet vizsgálva nem titkolhatom el önök előtt, tisztelt
barátaim, hogy midőn harmincz évvel ezelőtt e kör tagjává beiratkoztam,
s tagdijamat a kör pénztárába pontosan befizettem, nem is sejtettem,
hogy mint e kör elnöke a kitüntetések egész hosszu sorozatában fogok
részesülhetni. Én nem szégyellem, tisztelt uraim, hogy akkor még csak
egyszerü kereskedő voltam; először, mert kereskedőnek lenni nem szégyen,
és másodszor, mert azon tény, hogy egyszerű kereskedőből főurrá s
mondhatnám ő felsége zászlósai közé emelkedtem, mindenesetre szép munka
végzését tanusítja. (Zajos éljenzés.) Ha szégyellném, tisztelt uraim,
hogy egyszerü kereskedőből emelkedtem e helyre, nem érdemelném meg azon
sokszoros kitüntetéseket, melyben ugy felülről, valamint alant, az önök
bizalmából, elhalmoztatom! (Tapsok.) De akkor mint egyszerü kereskedő
még nem sejthettem, hogy majdan időt fogok szakíthatni az önök érdekében
csekély tehetségemhez képest közreműködni, mert a közügyek iránt nem
érdeklődvén, a vagyonszerzés nehézségeivel voltam elfoglalva. Továbbá
azon időben még nem birtam a magyar nyelvet, s mint önök bizonyára
emlékezni fognak, ezt megtanulni sokáig nem látszott érdemesnek.
Később azonban, midőn üres óráimban figyelmemet ráfordítottam a
közügyekre, s többek ellenkező véleménye daczára elhatároztam, hogy a
magyar nyelvet elsajátítom, rájöttem, hogy a közügyek nem lehetnek el az
érdemesebb polgárok hozzájárulása és vállvetett támogatása nélkül. Ez
okból mind szélesebb mederben folytam bele polgártársaim ügyeinek
intézésébe, és valamint nem hallgathatom el azon elismerésemet, hogy
soha se volt okom megbánni, hogy a magyar nyelvet elsajátítottam,
viszont el kell ismernem azt is, hogy a közügyek terén való szerény
fáradozásaimért az önök elismerése sok kárpótlással szolgált.
Tisztelt alelnök barátom szóvá tette az én működésemet a jótékonyság
terén. Őszintén megvallhatom, hogy szívesen tettem, a mi e téren csekély
buzgalmamtól kitelhetett, de egyébként is jól esett, hogy e téren
közreműködhettem, s azok közé tartozhattam, a kik nélkülözés helyett
adakozhatnak, a mit a jövőre nézve fokozottabb mérvben fogok megigérni.
(Éljenzés).
Köszönöm tehát, uraim, hogy csekély ajándékomat önök ily nagyszabásu
ünnepélylyel viszonozták, s lehetővé tették nekem, hogy e kitüntetésnek
tanuja legyen egész családom, első sorban kedves és igen tisztelt nőm, a
ki csekély érdemeimben mindenkor készségesen osztozott (Viharos
éljenzés), továbbá szeretetreméltó gyermekeim, a kik tökéletesen birják
a magyar nyelvet, s a kik különös kegyből az én czímemben és az én
rangomban engem, mint engedelmes gyermekek követnek (Viharos éljenzés),
végül testvéreim, kiknek egyike az általam elsajátított magyar nyelvben
velem osztakozott, másodika azonban ma is német, harmadika pedig pláne
franczia honos, a mi nem baj, mert minden hazában lehet a hazát
szeretni. (Éljenzés.) Ők talán ma se értik meg, miért lettem én elvből
magyar, de cselekedeteimet, tényeimet, működésemet mindenesetre
korrektnek ismerik el. A mai szép napon, mely remélem, fiatal
polgártársaimnak buzdításul is fog szolgálni, beláthatják ezen
testvéreim, hogy én nem cselekedhettem máskép, mert ezen hazának nemcsak
egy jelentékenynek mondható, szerény jólétet köszönhetek, hanem egy
általánosan tisztelt, mondhatnám: ünnepelt nevet is, mely a polgári
érdemek koronájául immár a bárói czímet és rangot szerezte meg! (Dörgő
éljenzés.)
Még egyszer köszönöm önöknek, hogy az én csekély ajándékom kapcsán
szívesek voltak engem megünnepelni. (Perczekig nem szünő, tomboló
éljenzés.)
(Az iskolás gyermekek eléneklik a Szózatot. A notabilitások s a kör
előkelői sietnek az ünnepelttel kezet szorítani. Az ajtóhoz közel állók
távozni készülnek.)
Blanka. – Papa! Papa! A táviratok!
Berzsenyi. – Tisztelt Polgártársaim, most már nem mint ünnepelt, hanem
mint elnök szólítom fel önöket, hogy ne méltóztassék még a termet
kiüríteni. Az én leányom, a bárókisasszony fel fogja olvasni a
táviratokat.
Blanka (felbontogatja a sürgönyöket). – »Elutazva lévén… melegen
üdvözlöm… képviselő… Távol lévén… melegen üdvözlöm… képviselő… Beteg
lévén… melegen üdvözlöm… képviselő… Rosszul lévén… melegen üdvözlöm…
képviselő… Hideg lévén… meleg lévén… képviselő…« Ah, egy zászlós ur!
Hallgasd csak papa! »Nagyon köszönöm, az egész haza nevében, hogy
kegyeskedett teljesen magyarrá lenni s nagyszabásu tevékenységét
Magyarország javára értékesíteni…«
Berzsenyi (meghatottan). – Szivesen! Szivesen!


XXII. ABBAZIÁBAN.
– A Strandon; délelőtt tizenegy órakor. Berzsenyi Elza bárókisasszony,
barátnője: hédervári Hirschler Zelma társaságában, egy padon üldögél.
Gavallér is van velök: a kilencz esztendős hédervári Hirschler Gyuri, a
kinek czvikkeres, komoly fejét ellentengernagyi sipka takarja. –
Zelma. – Hát biz ez nagyon szomorú.
Elza. – Szavamra, ezt a félórai napfényt megint negyvennapi eső fogja
követni. Látod, ott bent, a hullámfodrok csillogását?
Zelma. – Ez rosszat jelent?
Elza. – Sirokkót jelent, fiam. Délután már szakadni fog, s kuksolhatunk
otthon, ki tudja meddig. Vagy látjuk egymást többet, vagy soha.
Zelma. – Micsoda időjós lettél!
Elza. – Mint egy vén tengeri farkas. Képzelheted, mily szomorú mult van
a tudományom mögött.
Zelma. – De hát mért is küldik ide az embereket?
Elza. – No, azt ne képzeld, hogy mulatni jöttünk ide. De az ember
ennyivel mégis tartozik a családjának. Úgy látszik, a betegeknek jót
tesz, ha jól fűtött szobából a folytonos esőt nézik. Az orvosi tudomány
lassankint különös dolgokra jön rá.
Zelma. – A mamád jobban van legalább?
Elza. – Tudod, az is valami, hogy nem hűtheti meg magát. Eddig mindössze
egyszer volt kinn: vasárnap a templomban.
Zelma. – És ti?
Elza. – Hála a missnek, hébe-hóba kikukkanthatunk. Nézd meg ezt a nőt, a
ki itt jön.
Zelma. – Ki volt ez?
Elza. – Ez az Immergrün Stefi, a kit Abbazia csillagának is nevezhetnék,
s a két rokkant, a ki kíséri, két herabgekommen herczeg. Azelőtt egy
igazi princze is volt, egy orosz miniszternek a megkergült fia, de azt
már haza vezényelték s azóta a Stefi egy kicsit lehempergett. Hanem
azért ma is ő itt az első személy, a mint látni, vagy legalább is
hallani fogod.
Zelma. – Elég csinos. Utolsó szorte, mi?
Elza. – No ná! Az a tisztes öreg dáma, a kit magával hurczol, egyike a
leghirhedtebb perszónáknak. Különben, ha még egy kicsit itt ácsorgunk,
meg fogod látni az összes érdekes személyeket. Ilyenkor mindenki kibúvik
az odvából.
Zelma. – Sok az ilyen érdekes fajta?
Elza. – Van itt minden, mint a jó boltban. Nagy rumli van például a
Schlumberger körül, a ki a Curtheater egyik csillaga. Iszonyu sleppet
hordoz a rokkantakból, s ez a leány, mondhatom, speczialitás. Az
illedelmes viseletből csinál magának panachet, a mi egyrészt felbőszíti
a rokkantakat, másrészt dühössé teszi az asszonyokat, mert ez már
tisztességtelen verseny, nem igaz?
Zelma. – Hát ez, ni?
Elza. – Ó, ez is nevezetesség. Ez Betty kisasszony, a vezetéknevét már
elfelejtettem, a herczeg kedvese.
Zelma. – Egy kicsit dajkaszerű.
Elza. – Hja, ez soha se megy ki a divatból.
Zelma. – De mért olyan szomorú? Végre is nem olyan előkelő személy, hogy
a szomorút lehetne adnia.
Elza. – Szegénynek sok baja van a mamáival. Minden héten haza expediál
egyet, mert nem bír velök. Az egyik pláne ellopta az összes smukkjait.
Zelma. – Én csak azt szeretném tudni, hogy az ilyen öreg herczegnek
minek a kedves?
Elza (filozófiával). – Az már a szegény öreg herczeg dolga. No nézd, a
Bertalan Dóri.
Bertalan Dóri (tisztelettel üdvözli a hölgyeket). – Jó reggelt,
baronesz. És a Zelmácska! Nem is tudtam, hogy maguk is itt vannak.
Zelma. – Már három napja.
Elza. – És maga? Mikor jött?
Dóri. – Ma. Nincs még egy órája. S mindössze öt percz óta tudom, hogy az
Artemisia-villában laknak. Stimmt?
Elza. – Auffallend. No, üljön le és udvaroljon egy kicsit.
Zelma. – Lehet magának gratulálni?
Dóri. – Mihez?
Zelma. – Azt hallottam, hogy visszament a parti.
Dóri. – Miféle parti?
Elza. – Ugyan ne játszsza az ártatlant. Frangepánnéról beszélünk, ha
megengedi.
Dóri. – Szavamra, egy szó se igaz az egész mendemondából.
Elza. – Tudjuk, tudjuk. De hisz maga nem is beszélhet. Csak
hallgathatja, a mit mi beszélünk, mint a préfet az _A hol
unatkoznak_-nál.
Dóri. – Ha meggondolom, hogy én ez elől a pletyka elől menekültem
Abbaziába!
Zelma. – Igaz, hogy Frangepánék már ki is békültek?
Dóri. – Mit tudom én? Maguk, úgy látszik, jobban vannak informálva.
Elza. – Annyit tudunk, hogy maga már szárazon van.
Zelma. – Fiatal ember, ez a szerencse becsületére válik az ön
ügyességének! – mint a papa írta a megszökött pénztárnokának.
Dóri. – Sajátságos, hogy a leányok mindig a legrosszabbat képzelik!
Akarják, hogy elmondjam a történetet? Nincs benne semmi. Én udvaroltam
neki, tisztára csak a porosz királyért, s ő egy szép napon azt mondta a
férjének: »Fiam, én szeretem a Dórit, elválok tőled, hivasd el az
ügyvédet.« Erre a Frangepán azt felelte: »Jó, hát akkor slúsz.« Az
asszony elment a mamájához, ő pedig elment az orfeumba. De az orfeumban
nagyon unatkozott, az asszony is mást gondolt és belátta, hogy még se
szeret engem, aztán egy hónapig még boudiroztak s végül kibékültek,
voilà tout. A többi mind hazugság.
Zelma. – Hm, hm.
Elza. – Hát nekem semmi kifogásom, de a rossz nyelvek azt beszélik, hogy
magának most, ha az Isten nem őrzi, meg kellett volna házasodnia, pedig
a Frangepánné nem a legjobb parti, mert az egész vagyona csipkében
fekszik.
Dóri. – No, anekdotát azt csináltak eleget. Köztünk szólva, csináltak
egyet, a melyik nem is rossz.
Zelma. – Nekünk elmondhatja, mi nem adjuk tovább.
Dóri. – Mint anekdotát elmondhatom, magam is mulattam rajta. De
megjegyzem, hogy egy szó se igaz belőle.
Elza. – Mennyi fölösleges bevezetés!
Dóri. – Elég az hozzá, Frangepán, mikor azt hitte, hogy a felesége
hozzám jön feleségül, mindenféle rosszakat beszélt volna a feleségéről,
már mint az én jövendőbeli feleségemről, vagy hogy is mondjam…
Elza. – Mondja egyszerüen: a feleségünkről.
Dóri. – Szóval a Matyikáról. Hogy a Matyika megcsalta volna őt, hogy én
alkalmatlan időben viziteltem volna stb…
Zelma. – Kérem, csak semmi részleteket! Az anekdotát ugy tessék előadni,
hogy meghallgathassuk.
Dóri. – Hisz épp ez az, hogy nem történtek részletek, csak éppen
Frangepán terjesztette volna a részleteket. Mikor aztán kibékültek, az
ügyvédjének, a rokonainak és a barátainak leveleket írt volna, a
melyekben korrekt kereskedői nyelven tudtul adja, hogy a részleteket,
mint félreértésen alapulókat, visszavonja, s örömmel jelenti, hogy hiba
nem történvén, házi tűzhelye…
Elza. – Vigabban lobog, mint valaha. Ő víg, mi is vigak vagyunk, de
mindnyájunk közül mégis csak maga a legvidámabb.
Dóri. – Maga úgy látszik, komolyan csúfol engem. Pedig, higyje el,
baronesz, ha komolyan veszszük a dolgot, nem mokirozhatja magát rajtam,
a ki egészen ártatlan vagyok. Nézze én őszintén rokonszenvezem a
Matyikával, de abból, hogy az ember bókokat mond egy szép asszonynak,
még nem következik, hogy az ember feleségül vegyen egy harminczhárom
esztendős asszonyt két gyermekkel és egy kevés csipkével, csak azért,
mert az asszony szeszélyes és nem tudom miféle őszinteségi rohamokban
szenved.
Elza. – Magának igaza van. Az egész érthető, csak egy van, a kit nem
értek, s ez a Frangepán.
Dóri. – Azt pedig meg lehet érteni. Először is igen jó, igen derék
ember.
Elza. – Szép, hogy dicséri.
Dóri. – Miért ne dicsérném? Én őszintén rokonszenvezem a Matyikával, s
tudom, hogy a mi rosszat beszélnek róla, az mind hazugság. És mégis azt
mondom, hogy a Matyika nem érdemli meg ezt a derék embert.
Zelma. – No hát, mit mondok én?!
Dóri. – Az ám, de tizenöt esztendő alatt egy macskát is megszokik az
ember, nemcsak a feleségét. És miért is küldené el az asszonyt, mikor
bizony isten nem történt semmi?
Zelma. – Ha az asszony magáért eped?
Dóri. – Az igazság az, hogy a Matyika nem szeret se engem, se az urát,
de ez még nem olyan nagy baj. Vegye hozzá, hogy gyermekek is vannak.
Elza (álmodozva). – Aztán meg ő férj! És úgy látszik, hogy: a férjek az
emberiségnek egy külön fajtája.
Dóri. – Az csak egy állapot.
Elza. – Nem, nem, én napról-napra erősebben hiszem, hogy ezt a hivatást
az emberiségnek egy külön fajtája látja el. Van, a ki férjnek születik,
mint a hogy a zebra zebrának születik és nem lónak. És ez az, a mi a
házasságban a legrettenetesebb: az ember nem mehet feleségül máshoz,
csak egy férjhez.
Dóri. – Maga igazságtalan a férjek irányában. Van köztük, baronesz, a ki
ellen már semmiféle czímen nem lehet kifogás. Maguk ismernek egy szép
asszonyt, nem régen vált el s férjhez ment ahhoz, a kit szeretett…
Zelma. – Vigyázzon, – mindjárt ki fogjuk találni.
Dóri. – Nem lehet, mert az ismertető jel kevés. Mindössze ennyi: az első
férj gazdag volt, a második szegény. Ez ráillik legalább is négy válási
esetre.
Zelma. – A következőkből majd ki fog derülni.
Dóri. – Azt hiszi? Soha se találná ki, ha nem mondanám meg, hogy kikről
van szó. Denique, az asszony hozzá szokott a kényelemhez, s a második
úrnak, a szívkirálynak, rosszul megy. Mit tesz Isten? Az asszony
egyszer, titokban, elpanaszolta baját az első férjnek, s ez azt mondta
rá: »Hát csak ez a baj?« S azóta az asszonynak ő veszi a kalapot, a
czipőt, talán még a rizskását is, persze úgy, hogy a szívkirály meg ne
sejtse a dolgot. S maguk azt hiszik, hogy ezt önzésből teszi, à cause
d’amour, a hogy a _Moritüri_ben mondják?… Szó sincs róla!
Zelma. – Bocsánat: moritsuri. Nem moritüri, hanem moritsuri. Angol szó.
Dóri. – Úgy? Nem gondoltam.
Elza. – Azt hiszem, Frangepán nem volna képes ilyen önzetlenségre. De
tudok én czifrább esetet is. Látták maguk a multkor nagybátyámat, a
németországi Beert? Ennek a története páratlan. Egyszer, van már tizenöt
esztendeje, beállít hozzá becses neje, sírva fakad, s bevallja, hogy ő a
háziorvost szereti. A németországi Beer megsimogatja hosszu szakállát s
azt mondja: »Az nem baj, liebes Kind; a háziorvos özvegy, férjhez fogsz
menni a háziorvoshoz.« – De baj – feleli a liebes Kind – mert a
háziorvosnak három gyermeke van, s én nem szeretem a gyermekeket! – »Nem
baj – szól a németországi Beer – majd meg fogod szokni őket, ha neked is
lesznek gyermekeid.« – De baj – mondja a nő – mert a háziorvos szegény
ember, alig van annyija, a mennyi a gyerekeknek kell. – »Nem baj –
viszonozza a németországi Beer – én majd kiházasítalak.« Úgy is történt,
a németországi Beer férjhez adta a feleségét, hozományt is adott neki, s
az emberek irigyelték nagybátyámat, a ki nyugodtan és egyedül élt, mint
egy görög bölcs. Egy pár éve azonban megint csak beállít hozzá az elvált
felesége, sírva fakad, s elmondja, hogy férje: a háziorvos, meghalt, s ő
szegényen maradt, mert az ura nem tudott félre tenni, sőt a hozomány is
elment. A németországi Beer megsimogatta hosszu szakállát, és így szólt:
»Nem baj, vissza fogsz térni hozzám.« – De baj – sirdogált az özvegy,
mert nekem azóta három gyermekem született s én nem akarok elválni a
gyermekeimtől. – »Nem baj – felelt a németországi Beer – a te gyermekeid
az én gyermekeim; haza fogod hozni a gyermekeinket.« – De baj –
sirdogált tovább az asszony, – mert a férjemnek is maradt három
gyermeke: azok már nem az enyimek, de mégse hagyhatom el őket. – »Nem
baj – szólt a németországi Beer – ide fogod hozni azokat is. Mert három