Berzsenyi báró és családja: Tollrajzok a mai Budapestről - 03

bankigazgató. Bertalan úr olyan finoman vitatkozik vele, mintha Paul
Bourget szelleme szállta volna meg: de titokban dühös, s azzal a
keresetlen magyarsággal szeretne megnyilatkozni, a melylyel kedves atyja
szokott, a kisujszállási regále-bérlő. Öt percz óta tisztában van vele,
hogy ha csakugyan feleségül veszi ezt a fiatal honhölgyet, ugyancsak meg
kell válogatnia a házibarátjait. A család ügyvédje: Várföldi Sebő, a ki
délután három órakor, segédje közbenjárásával, sikeresen bonyolított le
egy ötvenhárom forintos árverést, nem dicsekszik ezzel, ellenben
előadja, hogy mily aggodalmakat ébreszt benne a szinházi műsorok
hanyatlása. Zelma a figyelmes hallgatót szimulálja; egy hét óta az az
ambicziója, hogy azt mondják róla: »Ez a Hirschler tulajdonképpen egy
közönséges éhenkórász, de a leánya okos és búrul is tud.« Berzsenyi papa
szótlanul igazgatja a czvikkerjét; de akár fölötte, akár alatta néz a
világba, sehogy se tudja megérteni, hogy’ tudta feleségül venni a vele
szemben ülő kövér asszonyt, a ki oly idegennek tűnik fel előtte.
Soroksáry Miska, a kinek Elza előbb egy pár gorombaságot mondott, s a
kit Blanka ma még egyáltalán nem vett tudomásul, divatosan kiábrándult
arczot vág s latifundiumokról álmodik. Azon tünődik: miért, hogy a kor a
merkantil irányzatnak kedvez s nem az agráriusoknak? Ha még igazán
agrárius volna! De neki az agrár irányzatból egyelőre nem jutott egyéb,
csak a szép emlékek. A tea forr és duruzsol. Mintha azt duruzsolná: »El,
szép hazámba vissza! El, el, Moszkvába, Pétervárra el!« Egyszerre
felpattan az ajtó, s a búcsúzó napsugárral egyszerre megjelenik, utolsó
kegyeit osztogatni: Héthársyné. –
Héthársyné. – Hogyan, ti még fogadtok?
Elza. – Hogy fogadunk-e? Egyebet se csinálunk, csak fogadunk. Fogadjunk,
hogy a báróné a Park Klubból jön.
Héthársyné. – No lám, ez a herczig kis csipisz… Úgy értem, hogy még
itthon vagytok ezen a kedves csütörtökön?
Berzsenyi mama (mentegetőzve). – Ó, ez az utolsó napunk! Tulajdonképpen
már el kellett volna utaznunk…
Elza. – De a mama köhög, s így még nem mehetünk üdülni.
Héthársyné. – Megvallom, nem is reméltem, hogy benneteket itthon
talállak. Berzsenyihez jöttem, a kivel komoly ügyem van.
Berzsenyi papa (a »komoly ügy« hallatára, atavizmusból, önkéntelenül a
zsebéhez kap.) – Mennyi… azaz, mily szerencse rám nézve, báróné!
Héthársyné. – Nem képzelitek, mennyi a dolgom! Négy választmányi ülés
egy héten!… Egy miniszterné nem fárad annyit, mi? De hiába, a
kötelesség! Egy jó házból való fiatal embert kell elhelyeznem, a ki
igazgató szeretne lenni valahol. Mindegy akárhol; petróleum, patkógyár,
gáz, bakancs… nem zsenirozza őt semmi. A klubban eszembe jut: »Nini,
hisz itt van ez a jó Berzsenyi!«
Berzsenyi papa. – Nagyon megtisztel a báróné.
Héthársyné. – Azt hiszem, a dolog rendben lesz; védenczemnek a multja
kifogástalan. A neve és a lakása itt van feljegyezve ezen a papiron.
Megjegyzem, hogy a fiatal ember keresztény. Keresztényebb már nem
lehetne.
Berzsenyi papa. – Annál jobb, báróné: az ilyesmit mai napság már meg
kell becsülni. Egy igazi keresztény! És még sehol se volt igazgató?
Különös!
Héthársyné. – Tudom, hogy ezt az életpályát jó kezekbe tettem le. De, ó
istenem, már negyed hat! Mennem kell a többi szegényeimhez.
Blanka. – Hogyan? Nem maradsz itt a séanceunkon?
Héthársyné. – Mi az? Ti is tánczoltattok?
Blanka. – Ma fogjuk megkisérteni másodszor… Rejtvényi úr nagyon ért a
kopogtatáshoz. Engedd meg, hogy bemutassam neked Rejtvényi urat.
Elza. – Nincs az a szellem, a kit ki ne tudna bolygatni odvából.
Blanka. – De Elza!
Elza. – Eleinte Schopenhauer nem akart kompareálni neki. Ma már olyan
jóban vannak, hogy a frankfurti bölcs visszavonta előtte minden
tanítását. S a multkor Zelmáéknál ezt kopogtatta át a másvilágról:
»Éljenek a nők!«
Blanka. – Ma különösen érdekes lesz a séanceunk. Felszólítjuk Rumboldot,
hogy exkuzálja magát.
Héthársyné. – Rumboldot?
Blanka. – Igen, a jockeyt. A multkor tip-et kértünk tőle a Psedzvitre.
Héthársyné. – Nem értem.
Blanka. – Megkérdeztük tőle, hogy melyik ló nyeri meg a
Psedzvit-handicap-ot. _Tip-Top_ot tipelte.
Héthársyné. – No és _Tip Top_ nyerte meg a versenyt?
Blanka. – Nem, _Malteser_ nyerte meg. _Tip-Top_ második lett,
_Häng’di’an_ harmadik. De hisz éppen ez a különös.
Héthársyné. – Miért?
Blanka. – Mert a szegény Rumbold a legbecsületesebb jockey volt. Nem
lehet föltenni, hogy a másvilágon megváltozott volna a természete, s
hogy félre akart volna vezetni bennünket.
Héthársyné. – Talán maga se tudta bizonyosan.
Blanka. – Rejtvényi úr szerint ez ki van zárva. Életében tévedhetett, de
a szellemek nem tévednek.
Héthársyné. – Igy hát mivel magyarázod a dolgot?
Blanka. – Én így magyarázom. A szellem ezt kopogtatta: Tip-Top,
Häng’di’an. Mi ezt úgy értelmeztük, hogy _Tip-Top_ fog bejönni elsőnek,
_Häng’di’an_ másodiknak. Pedig tulajdonképpen a szellem megtagadta a
feleletet. Nem lóneveket kopogtatott ő, csak indulatszókat. Tip –
vagyis, tip-et kérdeztek tőlem? Top! – jó, majd megadom nektek, a mi
nektek dukál. Häng’di’an! – vagyis: akaszszátok fel magatokat s
hagyjatok engem békében! A boldogult kissé rusztikus angolsággal fejezte
ki magát, de korrektül felelt.
Zelma. – Én inkább azt hiszem, hogy Rumbold helyesen tipelt, s
voltaképpen _Tip-Top_nak kellett volna megnyernie a versenyt, de a
jockeyk, mint életében rendesen, most halálában is megcsalták.
Rejtvényi. – Bizonyára jóhiszeműen vezette félre a társaságot.
Héthársyné (szeméből egy Röntgen-sugarat bocsát keresztül Rejtvényi úron
s ezzel végez Rejtvényi úrral egy életre.) – És ön, Miska, mit gondol
ön?
Soroksáry. – Én azt gondolom, hogy Rumbold placzczra tipelt, nem
Sieg-re. Mi csak azt kértük tőle, hogy mondjon tip-et. Mondott is, s jó
volt mind a kettő. De mi rosszul értettük őt, s rosszul helyeztük el a
tétjeinket.
Héthársyné. – Az is lehet, hogy a sors könyvében _Tip-Top_ volt beírva,
de _Malteser_ véletlenül nagyobbat ugrott.
Blanka. – Nekem öt százasom úszott el, s Zelma meg se meri mondani, hogy
mennyivel ugrott be. De azt hiszem, a papa többet vesztett.
Berzsenyi papa. – Az igazat megvallva, én csak tiz forintot vesztettem.
Blanka. – Légy őszinte, papa, te kételkedtél.
Berzsenyi papa. – Kételkedni nem kételkedtem. De én nem hiszek a
jockeynek, a míg él. Ha meg van halva, az más. De ha meg is van halva,
még akkor se hiszek neki föltétlenül.
Elza. – A papa olyan szkeptikus, hogy még a spiritizmusban sem hisz,
kivált ha lóról van szó.
Berzsenyi papa. – Előttem mindjárt gyanús volt a dolog, mert a managerem
ugyanazt ajánlotta, a mit a szellem. S ha egy szellem félrevezet, az
hagyján; de engem eleven ember még nem csapott be s nem fog becsapni
soha.
Berzsenyi mama (magában.) – Szamár! (Tovább viaskodik a levegővel.)
Blanka. – Elég az hozzá, mindjárt megtudjuk, hogyan történhetett a
félreértés.
Héthársyné. – Csakhogy én azt már nem várhatom meg; máris elkéstem. Pá,
édeseim! Fájdalom, most már sokáig nem látlak benneteket. Istenem,
milyen gyorsan is múlik az idő! Egy pár kellemes óra, s télre ismét
tavasz…
Elza. – Farsangra Ős-Budavár! Még egy-két szinésznő, a ki elmegy vagy
visszajön, még egy pár szenzácziós szinházi este, meggyógyulással,
vasfüggönynyel, tomboló lelkesedéssel, s vége a szezonnak, báróné!…
Héthársyné. – Ugy-e, Berzsenyi, nem fogja elfelejteni az én kis
igazgatómat? (Hosszas búcsúzás után, mint a nap, lassan leáldozik.)
Elza. (Zelmához sugva.) – Tudod, hová megy?
Zelma (szintúgy.) – A szegényeihez?
Elza. – Mondd, hogy: a szegényéhez. A szegény kis igazgatójához.
Zelma. – Miért nevezed őt szegénynek?
Elza. – Ó, az nagyon szerencsétlen ember! Szenvedélyes football-játékos,
a ki azonban csak igen ritkán játszhatik footballt, mert hol ő rug a
labdán akkorát, hogy megrándul a lába, hol a labdát rugják hozzá úgy,
hogy hetekig fekszik bele. Szegény ember! És szegény asszony! Képzeld
el, hogy az ember nagynehezen felcsíp egy udvarlót, s ez az udvarló a
fele életét gipszben tölti el! Azt hiszem, azért akarja megtenni
igazgatónak, hogy ne játszszék többé footballt.
Rejtvényi. – Valami zörgést hallottam; Rumbold megérkezett.
Blanka. – Gyorsan, gyorsan a kis szalonba! Ne várakoztassuk, mert megint
megboszankodik. (Általános mozgolódás.)
Berzsenyi papa. – Elza, gyere csak! Mondok neked valamit. (Halkan.)
Tudod, én nem hiszek a szellemekben; de azért nem ártana megkérdezni,
hogy Rumbold kit tipel a Derbyre. Mert hátha mégis vannak szellemek?!…
Ebben az esetben ostobaság volna nem venni hasznukat. Az ember
biztosítsa magát minden eshetőségre.


VII. LÓVERSENYEN.
– Pont fél négy; a nyergelőnél. Odafenn a második versenyre csöngetnek.
Elza _Vittoria Colonná_t nézi, a kit egy istálló-fiú mosdat. Angol
nyelven kérdéseket intéz a kis cseh ficzkóhoz, pusztán azért, hogy a
körülötte álló bámész kereskedő-segédek ne értsék, hogy mit beszél.
Egyszerre megjelenik Héthársyné. –
Héthársyné. – Hogyan, kedvesem, ti itt? Én azt hittem, hogy még
Abbáziában vagytok!
Elza. – Ó, édesem, mi most nem vagyunk sehol. A Kaszinó nyilvános
éttermében vagyunk. Kocsmából ki, kocsmába be. Nagyon elzüllött családi
életet élünk. A szegény mama…
Héthársyné. – Csak nincs valami baja?
Elza. – Nincs, de ő már, szegény, Ischlben van, s nagyon szomorú
leveleket ír onnan. Tudod, nem akart velünk maradni; őt nem érdeklik a
versenyek, a mi érthető, mert húsz év óta nagyon sok versenyt kellett
mitmacholnia. Szóval, ő már bevonult Ischlbe, fájdalom, nagyon korán,
mert ott iszonyatosan fázik. Azt írja, valahogy oda ne vigyük a szegény
papát, mert a szegény papa ott megfagy.
Héthársyné. – Ti csak a versenyek után mentek oda?
Elza. – Az alagi díj után. A papa föltétlenül tart rá, hogy az alagi
díjnál mellette legyek, s azért Blanka is velünk marad addig, a papa
kedvéért. Tudod, az őszszel, mikor egyedül flangáltunk Bécsben a
papával, s csak a Frőhlich kisasszony gardirozott bennünket,
mindenféléket kezdtek pletykálni a szegény papáról. Persze, Bécsben
senki se tudta, hogy a leánya vagyok.
Héthársyné. – E szerint már régen megjöttetek Abbaziából?
Elza. – Abbaziát már el is felejtettük! Különben rosszúl éreztük ott
magunkat, különösen a szegény mama nagyon sokat szenvedett a hőség
miatt. Mi most Rómából jöttünk.
Héthársyné. – Mit csináltatok Rómában?
Elza. – Nagyon melegünk volt. Pardon, édesem, azonnal, csak a számokat
jegyzem fel… (A nyergelővel szemben lévő táblán kiperczegtetik a lovak
számait)… 3. ez Gilchrist, 5. ez Wilton, 6. ez Bulford, 11. ez
Cleminson… 19… vajon ki ül ezen?… 23… ez a mienk… Igen, mondom, Rómában
nagyon sokat szenvedtünk a hőségtől. Azt hiszem, volt nap, hogy legalább
39 és fél kiló volt árnyékban… akarom mondani fok, nem kiló. Arra
gondoltam, hogy _Mitugrász_ 39 és fél kilóval veszedelmes lehet… Egész
nap a templomokban legyeztük magunkat, mert nem tudtunk mit csinálni.
Vagy két hétig tartott ez az állapot – képzelheted, mit tesz az két
hétig kalandozni Olaszországban a mama asztmájával – aztán felpakoltunk
és haza jöttünk, szammt Mamá… Most aztán, képzeld ezt a mispotályt: a
népek közül ki Abbaziában maradt, kit magával vitt a mama Ischlbe. Ugy
élünk, mint a diákok.
Héthársyné. – De hát mért mentetek Rómába?
Elza. – Abbaziában elkezdett esni az eső, jött a bóra, s azt hittük,
hogy Rómában szép idő lesz. Különben is, a mama egy idő óta mindig a
halálról fantáziál, s a fejébe vette, hogy ő nem akar meghalni a pápa
áldása nélkül. No és jött ez a zarándoklat; a papának eszébe jutott,
hogy egyszer már nekünk is részt kell vennünk egy zarándoklatban, mert
különben nem tudom miket képzelnek felőlünk, és top, megindultunk;
láttuk a magyarokat is.
Héthársyné. – No, és ő Szentsége fogadott benneteket?
Elza. – Külön nem fogadhatott, éppen a zarándoklat miatt; egy kisebb
társasággal voltunk nála, egy órával a főherczegnő után. De a papa több
biborossal tanácskozott a magyarországi helyzetről. Nagyon sok olvasót
hoztunk haza, persze megáldottat, neked is egy szépet, pedig csak tiz
centesimibe került. A papa vagy tizezer darabot akart venni, mert ez
igen terjeszti a vallásosságot a nép között. Sajnos, egy nagy
boszúságunk is volt. Tivoliban a kocsink egy kanyarodónál szembe került
az Esterházy Mancsiné kocsijával. Blanka köszönt, s a Mancsiné úgy tett,
mintha nem látna bennünket.
Héthársyné. – Ó, bizonyára nem látott benneteket! A Pepsa nem olyan,
nincs abban semmi póz. De á propos Blankuczi, hol van hát?
Elza. – A tribün alatt hagytam Rejtvényijével, most ez a legujabb
bogara. Különben a Miskának is ott kell lennie.
Héthársyné. – Te úgy jársz-kelsz itt, mint egy kis jockey.
Elza. – Hát, tudod, ez az a hely, a hol a legotthonosabb vagyok.
Különben a papa hítt félre, hogy beszéljük meg Lightwooddal, ne
plöndzsöljük-e meg _Vittoria Colonná_t, s aztán elszaladt, nem tudom
hova.
Héthársyné. – De milyen melegen vagy öltözve! Nincs terhedre ez a ruha?
Elza. – Tegnapelőtt könnyü ruhában jöttünk ki s a második verseny után
haza kellett küldeni a bundáinkért! És ezt mérsékelt égövnek nevezik! De
menjünk fel, már viszik a lovakat. Nézd, ez itt _Kente Fente Sárika_.
Héthársyné. – Hát ez a másik?
Elza. – A melyiken Clemi ül? Ez _Wotan_.
Héthársyné (menetközben). – Nincs valami jó tiped mára?
Elza. – A kétéves handicapban a névtelen kancza. Apja _Galaor_, anyja
_Hajfürt elrablása_. Ez ki van eresztve. Hacsak a startgép keresztet nem
húz a számitásomra. De adok neked egy jó tanácsot. Egy krajczárt se tégy
a mi lovainkra. Ezek máskor se jönnek be, de most pláne auszer form
vannak.
Héthársyné. – Fut lovatok ebben a versenyben is?
Elza. – Igen, a 23-as, _The Winner_. Azért hivják _The Winner_nek, mert
soha se nyer.
Héthársyné. – Nem bízol benne?
Elza. – Szó sincs róla. Tégy a _Linczi fiú_ra, az a legreálisabb tét.
De, végre, itt a papa!
Héthársyné. – Az ám, a jó Berzsenyi!
Berzsenyi papa. – Báróné!… (Félre inti Elzát.) No?
Elza. – No?
Berzsenyi papa. – Mit gondolsz?
Elza. – Mit mondott Lightwood?
Berzsenyi pápa. – Azt mondta, hogy _Vittoria Colonna_ köhög, s hogy
_Wotan_nak sok a chance-a. Úgy vettem észre, hogy ő, titokban, _Wotan_t
fogadta. No?
Elza. – Tudod-e, hogy _Mitugrász_ 39 és fél kilóval veszedelmes lehet?
Berzsenyi papa. – Nagyszerű! Micsoda szemed van! Az imént véletlenül
rájöttem, hogy _Mitugrászt_ az utolsó pillanatban plöndzsölni fogják.
Tudod, a két jó orrú fiú. No, mit gondolsz?
Elza. – Akkor hát ne várd meg, míg az odsza leesik. Tégy nekem is egy
százast. Azt hiszem, most még hatszorost is kapsz rá. _Linczi fiú_ heisz
favorit. Pá!
Berzsenyi papa. – Pá! (El.)
Elza (Héthársynéhoz). – Bocsáss meg, de…
Héthársyné (a ki ezalatt az igazgató-jelöltjét protegálta egy öreg
grófnál). – Kérlek, magától értetődik. Ti nem mulatni jöttetek ide. De
nini az én Blankám!
Blanka. – Báróné, te itt vagy!… Kérlek, engedd meg, hogy bemutassam
Rejtvényi urat. (Rejtvényi szalutál.)
Héthársyné. – Jó. (Kegyesen bicczent egyet a fejével.) Mire tettél?
Blanka (sugva). – _Kente Fente Sáriká_ra. Ez a jockeyk titkos tipje.
Rejtvényinek egy pinczér, a ki a jockeyk legjobb barátja, elárulta, hogy
a jockeyk ma ezzel a lóval egy nagy coup-t terveznek. Te még nem tettél?
Rejtvényi, menjen, s tegye meg a bárónénak… melyiket akarod? (Az emberek
össze-vissza szaladgálnak; a totalizatőr gépei csattognak, a bookmakerek
kiabálnak, jegyeznek, írnak, törölnek, s odakünn, az ezerhatszáz méteres
startnál egy ló magában röhög.)
Elza (messzelátóval nézi a lovakat). – _Mitugrász_ nyugodt… Jesszusom,
start! (Csöngetés; a lovak beszaladnak, s az emberek kiabálják a lovak
neveit. Egy végre elszalad a birói páholy előtt, nyomában a többivel.
Általános elszörnyedés: The Winner!)
Blanka. – Micsoda ló az? Melyik? A 23-as? Melyik a 23-as?
Elza. – A miénk!
Blanka. – _Kente Fente Sárika_?
Elza. – Nem, _The Winner_, a papa lova! Istenem, Istenem, a papát meg
fogja ölni az öröm!… Gyere, keressük meg, mert félek, hogy valami baja
lesz az izgalomtól. Ó hála Istennek, nem lett rosszul, ott áll!… Papa,
kedves papa! (Apjának a keblére borul.)
Berzsenyi papa (örömtől ragyogó arczczal, diadalmasan, a hogy Napoleon
állhatott volna Austerlitz után). – No, ugy-e, mit mondtam mindig?!


VIII. KARLSBADBAN.
– Reggel hét óra; Puppnál. Berzsenyi papa egyedül ül egy első rangú
asztalnál s a _Pester Lloyd_ot olvassa. Két üres tojáshéj és egy
lábvizes teás-csésze; jelei, hogy Mr. Dewey a szolgaszemélyzettel kelt s
szokott búcsújárását már elvégezte. Blanka és Elza jönnek. –
Berzsenyi papa. – No, hogy aludtatok?
Blanka. – Kitünően, akár csak otthon.
Berzsenyi papa. – Majd meglátjátok, mennyivel jobb itt, mint Ischlben.
Ischlben egész nap esik s nem lehet semmit se csinálni. Az ember folyton
a zenekart hallgatja és mindig megbolondul tőle. Itt roppant változatos.
Az ember fölkel, elvégzi a sétáját, ujságot olvas, ebédel, ebéd után egy
kis pihenőt tart s elolvassa az ujságot, azután egyet sétál,
megvacsorál, átfutja az esti lapokat, lefekszik és elalszik. Közben, a
változatosság kedvéért, az ember elmegy valahová, ha akar, vagy nem megy
el sehová, hanem ujságot olvas. Pompásan fogtok mulatni, meglátjátok. De
hol hagytátok a mamátokat?
Blanka. – Elment előbb a templomba, csak aztán reggelizik. Tudod, neki,
ha valahová megérkezik, az első dolga az, hogy elmegy a templomba. Ma
különben a pápáért is imádkozni akar.
Berzsenyi papa. – Hát mi baja a pápának?
Blanka. – Tudod, ő már nagyon öreg. S a jó keresztény nem várja, hogy ő
szentsége éppen halálán legyen…
Berzsenyi papa. – Jobb szeretném, ha a pápa imádkoznék anyádért;
anyádnak több szüksége van rá.
Blanka. – Szerencse, hogy a mama nem hallja. (A leányok reggelizni
kezdenek).
Berzsenyi papa. – Tudod, itt annyi mindenféle nemzetség, japán, kinézer
és mindenféle vallás van, hogy az olyan konzervativ ember is, mint én,
hat hétre felvilágosodásba esik. Itt van például egy született kinai is,
a von Blasewitz báró, monarkiánk pekingi követe; holnap be fogom magam
mutattatni neki. Azt hiszem, örülni fog, hogy megismerkedhetik velem; ha
Pekingben marad a szegény Ketteler báróval, most már nem örülne
semminek. Ő is megmondhatná nektek, hogy Karlsbadban nagyon jó.
Blanka. – Mit csinál itt?
Berzsenyi papa. – Nézi, hogy a gyermekei hogyan tanulnak szamaragolni.
Mit csináljon egyebet egy követ, ha élve marad? Azért, hogy valami dolga
legyen, mondhatom, egyelőre nem fog visszamenni Kinába.
Blanka. – Ugy látszik, beteg gyomra mentette meg az életét.
Berzsenyi papa. – Vagy inkább egészséges orra. Nekünk mindenesetre
elégtételül szolgálhat, hogy a mi követünk volt Pekingben a legkülönb
diplomata. Meg fogtok ismerkedni a családjával. Szeretem, ha olyan
embernek a családjával barátkoztok, a ki elmondhatja magáról, hogy ő
volt a legokosabb ember egész Ázsiában. Hát te mért vagy olyan szótalan,
kis tipelő galambom?
Elza. – Attól félek, papa, hogy unatkozni fogok itt. Tudod, én még nem
vagyok úgy, mint a Blasewitz báró; nekem nem elég az, hogy élek…
Berzsenyi papa. – Unatkozni? Már hogy unatkoznál itt? Itt lehetetlen
unatkozni. Látod, én már harmadik hete vagyok itt; család, társaság,
urak, lovak, mindenki nélkül, de az ember sétálgat, mások is
sétálgatnak… Akarod talán a _Pester Lloyd_ot?
Elza. – Köszönöm, papa; nem kérem.
Blanka. – Kitől van benne tárcza?
Berzsenyi papa. – Azt nem néztem; gondolom Adolf Duxtól. Én csak a
csevegést olvastam az őszi búzáról, meg az Allerlei-t a német császár
beszédéről…
Blanka. – Micsoda ember, ugy e papa?! Micsoda nagy ember! Ez a beszéd
igazán óriási volt. Az embernek csak úgy dobogott a szive, a mig
olvasta!…
Berzsenyi papa. – Tudod, fiam, te nagyon szereted a költészetet és ez
nagyon illik egy fiatal leányhoz. De én már csak egy öreg konzervativ
vagyok, s én nem szeretem azokat a beszédeket, a melyektől a papirok
csak úgy bukfenczeznek lefelé. Én tisztelem a szép beszédet, leveszem
előtte a kalapomat, de legjobban azt a beszédet szeretem, a melyik
hasznos, ha nem is nagyon szép.
Blanka. – A német császár nem tehet róla, hogy a papirok a háborúnak már
a hírére is leesnek.
Berzsenyi papa. – Persze, hogy nem tehet róla. Én se tehetek róla. Senki
se tehet róla. Én csak azt mondom, hogy ha a német császár olyat
tósztozna, a mitől a papirok fölfelé ugrálnának, akkor még nagyobb ember
volna. Nem igaz?
Blanka. – Nekem hiába beszélsz, papa; én szerelmes, igen, szerelmes
vagyok a német császárba.
Berzsenyi papa. – Ne tedd azt, fiam; itt még a morganatikus házasság
lehetősége is ki van zárva. De itt jön jó anyátok. (Berzsenyi mama
megérkezik; Berzsenyi papa feláll és kezet csókol neki.) Szenvedő vagy
még, kedves Elizem?
Berzsenyi mama. – Nem, már könnyebben lélekzem; csak a vasút zakatolása
nem ment ki a fejemből. Az este nem is vettem észre, Jacques, hogy
milyen jó színben vagy!
Berzsenyi papa. – Igyál egy csésze teát, kedvesem. Nem akarsz egy
vánkost?… Garçon, egy vánkost! Meg egy tabouret-t! Egy tabouret-t is,
garçon!
Elza (Blankához sugva.) – Attól félek, a papa rossz fát tett a tűzre.
Blanka (Elzához, épp úgy.) – Ön is megtanulhatná végre: tisztelni a
szülőit. Még nem doktor kegyed, vagy mi?
Berzsenyi mama. – Megint veszekedtek? Az első órában, hogy a papával
vagyunk?
Berzsenyi papa (megpacskolja Berzsenyi mama kezét.) – Kedves, jó Elizem!
Berzsenyi mama. – Milyen rég nem voltunk igy együtt, mindnyájan, s
idegenek nélkül! Miért is, hogy a nyár legnagyobb részét egymástól távol
kell töltenünk, ki erre, ki arra?! Ó Jacques, mostanában gyakran
gondolok rá, hogy szűkebb viszonyok között talán kellemesebben élnénk!
Berzsenyi papa. – Valóban, kedves Elizem, csak a karlsbadi meeting
alkalmával élünk igazi bensőséggel teljes családi életet!… (A
leányokhoz:) – No, gyerekek, a mama most megreggelizik, aztán elmentek
valahová, vagy ujságot olvastok, ha akartok.
Blanka. – Igaz, papa, neked még nem is mondtuk, milyen érdekes utazásunk
volt!
Berzsenyi mama. – Igen, Jacques, képzeld, a vonatot, a melyen jöttünk…
soha se találnád ki, hogy ki vezette?
Berzsenyi papa. – A vonatvezető?
Berzsenyi mama. – De milyen vonatvezető! Lippe-Detmold Henrik, a
mingréliai fejedelem!
Berzsenyi papa. – Hogyan? Tán elűzték trónjáról s most
lokomotiv-vezető?…
Berzsenyi mama. – Nem. Csak műkedvelésből! Meg akarja tanulni ezt a
mesterséget.
Berzsenyi papa. – És rajtatok tanul? Akkor vezeti a vonatot, mikor ti
ültök rajta? Látjátok, mindig szidjátok Pestet, de azt Pesten nem
engedik meg, hogy ilyen gyakorlatlan egyének vezessék azt a vonatot, a
melyen mások is ülnek. Én nem bánom, ha a mingrélai fejedelem
vonatvezetést tanul, de akkor tessék bábokat, viaszfigurákat ültetni a
kocsikba, ne az én családomat!… Mi bajod neked, Elza?
Elza. – Szeretném, ha már kezdődnék a verseny. Olyan régóta ülünk itt.
Berzsenyi papa. – Mért nem olvasol ujságot?
Elza. – Mert nem érdekel. Mert könyv nélkül tudom, hogy mi van benne.
Azaz, hogy mégis…
Berzsenyi papa. – Igen, nézd csak meg, leányom, mit tipel az ujság a
»Sprudel-Handicap«-re?
Elza. – Papa, mondok én neked jobb tipet, csak már menjünk innen.
Berzsenyi papa. – Nos?
Elza (sugva.) – _Czaribrod_. De ne mondd meg Blankának, mert ha mindenki
megrakja: nagyon kevés osztalékot kapunk!
(Fölkelnek, és elmennek valahová; a kik azonban nem akarnak, nem mennek
el, hanem ott maradnak és ebédig átfutják az ujságot.)


IX. SMEKSZEN.
– Délután három óra. Berzsenyi mama, Blanka és Elza lakosztályukban
időznek, a _Grand Hôtel Tátragyöngye et Bristol_ban, a hol két szoba
előszobával és cselédszállással naponkint: »jöttünk-mentünk – száz
forint«. Berzsenyi mama a fűtött kályha mellett ül, télibundában; nyakán
indiai sál, lába lópokróczczal betakarva. Blanka és Elza, távolabb,
egy-egy puffon dideregnek. Blanka korcsolyázó öltözetében; egy matráczot
tart az ölében, térdét párnákkal bástyázta körül. Elza magára vette
összes ruháit, meg a szobaleány és a fogadó szakácsnéjának
barhet-alsószoknyáit; feje, válla plaidbe takarva, orra czinkét fogott.
Nyögnek. –
Blanka. – Az orosz czár már a gonosztevőket se küldi Szibériába, és
nekünk itt kell lennünk!
Berzsenyi mama (sír). – A jó isten megbüntet bennünket, hogy magára
hagytuk jó atyátokat!
Blanka. – De hisz a jó papa maga akarta így!
Elza (magában). – A jó papának megérkezett a barátnője. A jó papa
roppant zavarba jött. A _Marienbadi dij_ futásakor egyszerre csak azt
mondja nekem: »Fiam, ne beszéljetek itt magyarul, az nem előkelő.« De a
hölgy azért felfedezett bennünket, s iszonyuan kezdett kaczérkodni
velünk. Szegény papát a hideg lelte, de sehogy se tudott elexpediálni
bennünket. Már közel volt hozzá, hogy nekem, a bizalmasának, elmondjon
mindent, s megkérjen, hogy menjünk már pokolba, de szerencsére én még
idejekorán elértettem őt, és most itt vagyunk!
(Szünet. Odakünn a zene _Sulamith_ból a Jajjajjajj!-t játszsza.)
Berzsenyi mama. – Te, Elza, csengess a főpinczérnek. (Megtörténik; egy
negyed óra mulva a hívott megjelenik.)
Főpinczér. – Parancs?…
Berzsenyi mama. – Frédéric, fűtsenek be jobban.
Frédéric. – Kérem alásan. Még egy kosár fa, igenis. (Előveszi a
jegyzőkönyvét, bejegyzi:) Detto, egy kosár fa, tiz forint.
Berzsenyi mama. – Micsoda?
Frédéric. – Tiz forint. Soknak méltóztatik találni, esetleg?
Berzsenyi mama, Blanka (egyszerre). – Nem, nem arról van szó!…
Elza. – Nem lehetne még egy kályhát állítani be ebbe a szobába?
Frédéric. – Igenis, kérem alásan. Csakhogy a kályhásért be kell küldeni
Késmárkra. (Bejegyzi a könyvébe.) Kocsi Késmárkra és vissza 40 forint,
egy kályha beállítása 110 forint, összesen 214 forint.
Elza. – Hogy mondja?
Frédéric. – Soknak méltóztatik találni, esetleg?…
Blanka. – Eh, nem arról van szó!… Ugyan kinek néz bennünket?
Elza. – Hát a bőrünket nem méltóztatik lenyúzni, esetleg?
Berzsenyi mama. – Jól van, elmehet.
Frédéric. – Igenis, kérem alásan. (Bejegyzi.) Értekezés és service tiz
forint. (El.)
Blanka. – Csak azt szeretném tudni, hogy mit keresünk mi itt, Smekszen,
ebben a farkasordító hidegben?!
Elza (hidegen, sőt tulzás nélkül szólva, fagyosan). – Várjuk a postát.
Aztán valahol csak kell lennünk!
Berzsenyi mama. – Talán már meg is jött a posta.
Blanka. – Ha csak a hófuvás miatt el nem késett a vonat.
Elza. – Vagy a postakocsist meg nem ették a farkasok.
Berzsenyi mama. – Le kellene küldeni valakit a postaépülethez.
Blanka. – Ugyan, mama, van lelked, ebben az időben?!… Egy kutyát is kár
volna kiverni a házból!
Elza. – Van itt egy orosz szolga, az már hozzá van szokva ehhez az
időjáráshoz.
Berzsenyi mama. – S talán jót tesz majd neki egy kis mozgás. Ujra
megindul a vérkeringése.
Blanka. – De hátha megfagy, mig a postáról visszaér?!…
Frédéric (benyit).
Berzsenyi mama. – Frédéric, nem jött meg a posta?
Frédéric. – Nem, a postással valami baj történhetett; ez már a negyedik
postás az idén. De egy levelet hoztak Nagyságod számára. A szolgabiró
ur, a kúrszalon körül vadászván, egy medvét lőtt; annak a szájában
találták meg ezt a levelet.
Blanka. – Üdvözlet Karlsbadból!… A papa irása!…
Berzsenyi mama. – Adjátok ide hamar.
Frédéric (jegyez). – Egy levél kézbesitése, két és fél forint.
Berzsenyi mama (felbontja a levelet és olvasni kezdi.) – Elza, Blanka,
menjetek át a másik szobába, hátha olyas valami van a levélben, a mi nem
tartozik rátok.
Blanka. – Hát olvasd magadban, mama.
Berzsenyi mama. – Az igaz. (Elolvassa a levelet.)
»Kedves, jó Elizem!
Nyugtatom folyó hó csütörtökrőli Ansichts-kártyádat, melyből örömmel
értesülök, hogy egészségetek hiánytalan, egyszersmind ajánlom