Berzsenyi báró és családja: Tollrajzok a mai Budapestről - 04

figyelmedbe, hogy a brómkálit ne hanyagoljad el, a mi pedig az
ülőfürdőket illeti, jól betartsd a szabványokat, mert jegyezd meg
magadnak, hogy egészséged nekem a legbecsesb.
Eltekintve a háborus hirektől, meglehetősen egészséges vagyok;
emésztésem ötven százalékkal javult, s a mennyiben látnád a Sprudel és
sétáimnak hatását, igen örülnél neki.
Elzának, k. leányomnak, mondd meg, hogy _Gay Lord_ Quexről
körülményesebb informácziót óhajtanék tőle, s mit szólna hozzá, ha ezen
telivérért magasabb összegű ajánlatot tennék? Egy pej heréltet, kit
akadályokra fogok kiképeztetni, név szerint: _Sleeping Car_, apja
_Slivovicz_, anyja _Vesztaszűz_, máris megvásároltam; örvendenél, ha
látnád ezen állatot, bár félszemére vak, s jelenleg köhög.
A legszomorúbb a dologban az, hogy társaságom éppen nincsen, de egy sem,
mert magyar részről csak kereskedők s más ily egyének időznek itt, a
hozzámvalók közül pedig többen, jelesül a szerb király s mások már
tovautaztak.
Természetesen minden gondolatomat ti birjátok, kedves jó Elizem, kivéve
a fölötte hűvös időjárásra irányulókat, melyek gyakori bosszúságokat
okoznak nekem.
Ugyanis, midőn e sorokat irom, fűtött szobában ülök, s várom, míg a
kereskedésből egy uj szalmakalapot hoznak, mert az ide hozott összeseket
már elfújta a szél.
És mit szólsz hozzá, hogy Budapesten most bizonyosan kellemes hőség
uralkodik, s nekem, az én Nádor-utczai Házamban, egy fürdőszobám van,
mely Budapesten egyetlen s oly magas Pénzösszegbe került, melyből mások
egy Házat épittettek volna?!
Nem egyszer, midőn ezen velenczei tükrökkel, drága függönyökkel,
gobelinekkel és reliefekkel diszitett fürdőszobában, meztelenül
pillantottam meg magamat, a nimfák és fiatal Ámorok faragott képeinek
közepette, arra kellett gondolnom, hogy mit keresek én ebben a
mythologiában?
Ezen esetben viszont arra kell gondolnom, mit keresek délután 2 órakor
Károlyfüreden, a hol hideg van, mikor helyesen Nádor-utczai Házamban
kellene lennem, a hol meleg van, s ezen kivül kényelmes fürdő,
nimfákkal, melyek közül egyet per 800 fl. Ö. W. kell számitanom?!
Azon reményben zárom ezen sorokat, hogy üdülésteket kellemes és enyhe
időjárás könnyiti meg.
Számtalanszor csókollak, kedves jó Elizem, úgyszintén Blanka és Elza k.
és jó leányaimat is,
melylyel jegyzem magamat
szerető, hű férjednek: _Jacques_.
P. S. Czimem tegnaptól fogva:
_Jacques de Berzsenyi_,
_Carlsbad_, Villa Trallalla,
mivel ablakaim a Hotel Erzherzog Rupprechtben szélnek feküdtek, én
ellenben sehogy se tudtam feküdni a czigányzene végett.
Ölel és csókol a te hű
_Zsakid_.«
Blanka. – Mit ir a papa?
Berzsenyi mama. – Szegény jó atyátok szintén igen fázik, és sokat
szenved a széltől.
Blanka. – De hát miért is kell nekünk hol erre, hol amarra csavarognunk,
sorra járnunk a havasokat és glecscsereket, meg az összes többi
helyeket, a hol mindenütt olyan hideg van, mint a havasokon és a
glecscsereken?! Mért kell nekünk három hónapig vaczognunk, idegen
helyeken, zord villákban és gyalázatos hotel-szobákban, mikor szépen
otthon csücsülhetnénk, s legalább kényelemben volnánk?!
Berzsenyi mama. – Ne beszélj ilyeneket, Blanka, mikor tudod, hogy a papa
egészsége, meg az enyim, ezt megköveteli. Aztán meg mit beszélnének az
emberek szegény jó atyádról, ha júliusban Budapesten ülnénk?!
Blanka. – De ha már okvetetlenül nyaralnunk kell valahol: mért nem
nyaralunk Kairóban? Ott talán nem fáznánk ennyire?
Berzsenyi mama. – Látod, ezzel már mondasz valamit. Ha jól meggondolja
az ember…
Elza. – Naiv leány, és te még hiszel Kairóban?
Berzsenyi mama. – Az igaz; lehet, hogy nyáron még ott is hideg van.
(Tovább vaczognak. Kinn csöndesen hull a hó s lassankint teljesen belepi
a _Tátragyöngyé_t. Végül már csak a tetőzet látszik ki a hótakaró alól.)


X. ÁLLAMTITKOK.
– Történik: Karlsbadban. Berzsenyi papa, a ki reggeli sétáját végzi,
találkozik egyik kedves barátjával: Milosanácz urral. –
Berzsenyi. – Á, itt jön az én kedves barátom, von Milosanácz. Nos, hogy
szolgál egészsége, kedves von Milosanácz?
Milosanácz (meg akarja mondani).
Berzsenyi. – Különben az mindegy. És ő felsége, az én kegyes jóakaróm,
Arzén király? Tegnap este nem volt szerencsém az ebédnél. Önt is
nélkülöztük, kedves ezredes. Az én kedves barátom, Blasewitz báró is
megjegyezte, hogy a kit fölötte nélkülözünk, az a kedves Milosanácz
ezredes. Szeretném, ha a felség ma délben…
Milosanácz. – Hogyan? Ön még nem tudja?… (Titkolózva:) Ő felsége tegnap
este hirtelen elutazott!
Berzsenyi (megilletődve). – Áh!
Milosanácz. – A mindjárt megérkező bécsi lapok már tele lesznek ezzel a
szenzáczióval. Addig persze államtitok.
Berzsenyi (türelmetlenül). – Csak mondja, mondja!
Milosanácz (sugva). – A fiatal Tódor király feleségül akarja venni a
kedvesét. A minisztérium lemondott, az albán főváros forrong, ő felségét
sürgősen haza hívták.
Berzsenyi (megdöbbenve). – És ő felsége azonnal vasútra ült?
Milosanácz. – Igen, azóta már meg is érkezett Bécsbe.
Berzsenyi. – Bécsbe? Ne tartson semmitől. Nálam el lesz temetve a dolog.
Milosanácz. – Háromnegyed tizenegyig még államtitok. Szóval ő felsége
nem utazott Albániába; Bécsbe ment, egyenesen Bécsbe.
Berzsenyi (sugva). – Az udvarhoz?
Milosanácz (sugva). – Nem.
Berzsenyi (sugva). – Titok, hogy hova?
Milosanácz (sugva). – A hôtel Erzherzog…
Berzsenyi (sugva). – Ne mondja ki, már tudom. Persze incognito?
Milosanácz (sugva). – Mint Piaszter gróf.
Berzsenyi (álmélkodva). – Hallatlan, hallatlan! Na, hogy mi minden
történik manapság! Ezek a fiatal emberek!… Képzelem az apa fájdalmát. És
mit csinál Piaszter gróf (sugva) Bécsben?
Milosanácz. – Tárgyalásokat folytat az albániai vezető elemekkel. A
helyzet súlyos, nagyon súlyos. De azt hiszem, Piaszter gróf azóta már
összeköttetésbe lépett az albán nemzeti bankkal. Mindössze harminczezer
frankról van szó.
Berzsenyi. – Ezt a harminczezer frankot nem értem.
Milosanácz. – Harminczezer frank mindig érthető. Piaszter grófot szíven
találta a csapás. Mikor elolvasta a táviratot, leroskadt karosszékébe, s
pár perczig érthetetlen szókat hebegett… De aztán erőt vett magán,
letörölgette könnyeit, s gyönge hangon, mint a ki egyszerre tiz
esztendőt vénült, így szólalt meg: »Fiaim, telegrafáljatok az albán
nemzeti banknak… én olyan gyönge vagyok, hogy a tollat se birom a
kezembe venni!… Ó, ez a hálátlan fiú, ez a hálátlan fiú!… Harminczezer
frankot küldjenek, de táviratilag.«
Berzsenyi. – Ne folytassa, megreped a szivem! De a harminczezer frankot
még mindig nem értem.
Milosanácz. – Képzelheti, ez az irtózatos csapás!… Piaszter grófnak most
utaznia kell, erre-arra, megbeszélni a hívekkel a helyzetet. S a többi,
s a többi; a harminczezer frank nem is lesz elég. A gyász mindig pénzbe
is kerül.
Berzsenyi. – Vagy úgy! Persze, persze. Na, ön alaposan meglepett
engemet, kedves von Milosanácz. Micsoda ujság, micsoda ujság! Kérem, ha
írni talál Piaszter grófnak…
Milosanácz. – Éppen a telegráf-hivatalba indultam. Egy siffrirozott
sürgönyt küldök neki; magamnak kell papirra tennem.
Berzsenyi. – Kérem, közölje vele az én mély részvétemet is.
Milosanácz. – Mindenesetre. De itt vagyunk a telegráfhivatalnál. Tehát
háromnegyed tizenegyig… ugy-e?
Berzsenyi. – Legyen nyugodt. A mi államtitok, az államtitok. (Kézfogás;
Milosanácz el.) Hm, hm. (Eltünődik magában). Valóban, az uralkodás néha
fölötte terhes gondokkal jár. Ilyenkor látja az ember, hogy az egyszerű
magánzásnak is megvannak a maga előnyei. De nini, az én kedves barátom,
a kedves von Huber! Jó reggelt, kedves von Huber. S ő exczellencziája, a
kedves Flórián von Blasewitz báró?
Von Huber (sugva). – Nem hallotta?
Berzsenyi (sugva). – Mit?
Von Huber (sugva). – Ő Exczellencziája a déli gyorssal elutazik.
Berzsenyi (megdöbbenve). – Ah!
Von Huber (mint fentebb). – Egyenesen Polába. Megy Kinába, az első
hadihajóval, a melyet hirtelenében fel lehet szerelni.
Berzsenyi. – Kinába, a hol minden választékosság nélkül gyilkolják az
európaiakat! De hisz ez annyi, mint a halál torkába rohanni!
Von Huber (mint fentebb). – A császár parancsára. A császár szigorúan
gondolkozik erről a dologról. Olyan súlyos viszonyok közepette, mint a
minők Pekingben vannak, a nagykövetnek helyén kell lennie. S valóban, ő
Exczellencziája, tekintettel a zavaros helyzetre, kissé hosszasan vette
igénybe szabadságát.
Berzsenyi (elhülve). – De hisz akkor ő Exczellencziáját… aligha látjuk
többé!
Von Huber. – Megeshetik. De bizzunk istenben.
Berzsenyi. – S miben reménykedik ön, kedves von Huber? Nagyon
lekötelezne, ha megmondaná.
Von Huber (a látóhatárt kémlelve). – Na, tudja kedves von Berzsenyi,
mindent nem lehet kiszámítani, de annyi véletlen jöhet közbe… tudja, ezt
csak én képzelem így… az ember lekésik a vonatról; még egyszer lekésik a
vonatról; a vonatról, végre, háromszor is le lehet késni, abban nincs
semmi természetellenes… aztán az ember lekésik a hajóról… aztán késhetik
a hajó is… viharok a tengeren… a hajó eltévedhet Borneóba… vagy az ember
Takuban sárgalázt kap, a mikor persze nem lehet tovább menni, Pekingbe…
Bizzunk istenben.
Berzsenyi. – E szerint ön reményli, hogy a jövő nyáron viszontlátjuk ő
Exczellencziáját?
Von Huber. – Engem soha se hagy el hitem az isteni gondviselésben.
Berzsenyi. – Igaza van, kedves von Huber. A vallás az ember legfőbb
kincse.
Von Huber. – Nagyon örülök, hogy ebben egyetértünk, kedves von
Berzsenyi. De nem jön reggelizni?
Berzsenyi. – Én már reggeliztem. Különben is ez az ujság úgy megzavart!…
Von Huber. – Tehát a viszontlátásra!
Berzsenyi. – A viszontlátásra! (Kézfogás; von Huber el.) Se Arzén
király, se Flórián von Blasewitz báró!… A barátaim elutaznak, s én itt
üljek család, megfelelő társaság, minden nélkül, egyedül?!… Hé, jöjjön
csak, Poszpisil! Maga, maga! Nézze, szaladjon el az én portásomhoz, és
hozza el nekem az én menetrendemet!


XI. NAPKELET GYÖNGYE.
– A lóversenytéren; lenn, a nyergelő körül. Az első futásnak vége; az
»all right« után Berzsenyi papa és manager-e, az őrnagy, le s fel
sétálnak a pázsiton, orrukat a földre irányítva, s kezüket hátul, a
derék táján, összekulcsolva. Oldalukon két roppant messzelátó, melyekkel
ellátni a holdba. –
Berzsenyi. – No?
Az őrnagy. – Kann sein, kann sein.
Berzsenyi. – Ja, olyan okos én magam is vagyok. De ha én hatvanezer
forintot fizetek évenkint azért, hogy tudjam, mikor feküdjem egy lóra
egy százassal, akkor szeretem tudni, hogy így vagy úgy néz-e ki a dolog?
Az őrnagy. – Ha azt hiszi, hogy ehhez csak pénz kell, akkor kínáljon a
lovaknak is pénzt; talán hamarabb bejönnek.
Berzsenyi. – Ön különösen jön elő nekem, őrnagy úr. Az én leányom, a
kisebbik kisasszony, kiszámítja nekem a papiron, hogy az ezernégyszáz
méteres eladóversenyben az én lovamnak, a _Kandur_nak, számtalan
hausse-akkal kell elsőnek bejönnie, és mi lesz? _Kandur_ számtalan
baisse-ekkel jön be, mint rossz utolsó. Jó, velem lehet beszélni. Szó
sincs többet _Kandur_ról, csak azt kérdezem öntől: Legyen, de mi van a
vigaszdijjal? Erre ön azt feleli nekem: »Ná, szo und szo!…« Ön meg fog
engedni, de ez nekem kevés a pénzemért.
Az őrnagy. – Tudja, erre azt mondhatnám, hogy: vegyen a pénzéért búzát,
az jobb űzlet. De nem mondom, mert én mindenkivel szemben és minden
körülmények között perfektül udvarias vagyok. Azért azt mondom, hogy ha
a ló rossz munkát végez, nem _fit_, kövér, köhögős, rossz lábú,
_roarer_, orrvérző, ideges, pókos, _rogue_, mi egy s más, ha a _trainer_
szamár s a jockey gazember: ön csak csináljon nekem családi jeleneteket,
ennek mind a _manager_ az oka. Legalább ön ezt mondja, s önnek értenie
kell ehhez, mert pénzt tesz bele.
Berzsenyi (magában). – Hogy’ vágnám pofon ezt az embert, ha nem félnék,
hogy előbb ő vág pofon! (Fenn). Ne kapjunk hajba, kedves őrnagy, mert
akkor kivel vacsorálok? Remélem, velem tart? (Magában). Ha valaki
megmondaná nekem, de úgy, egész bizonyosan, hogy ennek az én kedves
barátomnak miért kellett kvietálnia, nem sajnálnék az illetőtől egy
ezrest.
Az őrnagy. – Nagyszerű! Előbb össze-vissza sérteget, s most ki akar
békiteni egy vacsorával! De hát tulajdonképpen kinek néz ön engem? Azt
hiszi talán, hogy a köztünk lévő szerződés…
Berzsenyi (ijedten). – Hogy én sértegettem volna önt? Ments Isten!
(Magában). Ki kell engesztelnem, mert még provokál. (Fenszóval). Hogyan
jusson eszembe ilyesmi, pár nappal azelőtt, a midőn meg kell ujitanunk a
szerződésünket?!
Az őrnagy (látható elégtétellel). – Jól van, hisz én értem és ismerem
önt. (Előkelően). Tudom, hogy ön kissé hirtelen, de azért jó pajtás.
(Szigoruan). De nem szerettem volna, ha valaki hallván a
vitatkozásunkat, félreérti a kettőnket összekötő viszonyt.
Berzsenyi. – Ne is beszéljünk többet a dologról. Együtt vacsorálunk,
megállapítjuk az uj szerződést, és vége. Beszéljünk inkább arról, nem
volna-e jó egy amerikai jockeyt szerződtetni? Egy szerecsent vagy egy
indiánust? Végre is az én pénzemért olyan jockeyt kapok az én lovamra, a
milyet akarok. Egy olyat kellene, a ki a fején ül a lónak. Ha már nem
nyerünk, legalább bámulják meg a jockeyt.
Az őrnagy (gúnyosan). – Ezt a kisasszonytól kellene megkérdeznie; úgyis
ő igazgatja az istállót.
Berzsenyi (mérgében egy nagyot nyel). – Sajnálattal látom, hogy ön ma
fölötte ingerült. Remélem, a souper majd jobb kedvre hangolja.
(Halkabban). Hölgyeket is hívok. Ebből is meggyőződhetik róla, mily
teljes bizalommal vagyok ön iránt.
Az őrnagy. – Vigyázzon, kompromittálni fogja magát. Az imént is többen
észrevették, hogy Miss Bess szinte nyiltan integetett önnek.
Berzsenyi. – Ó, sokkal diszkrétebb társaságról van szó. Egy hölgy, a ki
a nővérével lesz jelen, gardirozva, és mi ketten, pont. Az egyik hölgy
gardirozza a másikat, a másik hölgy gardirozza az egyiket; ez csak
illedelmes dolog, nem igaz?
Az őrnagy. – S Miss Bess? Ennek a történetnek már vége?
Berzsenyi. – Azt nem mondhatnám, de ma reggel elhatároztam, hogy
megszakítok vele minden összeköttetést.
Az őrnagy. – Lári-fári.
Berzsenyi. – Mondom, hogy elhatároztam és pedig egy költemény hatása
alatt.
Az őrnagy. – Hogyan? Ön verseket is olvas?
Berzsenyi. – Kizárólag előkelő személyektől, igen. A pápa ő szentségének
például minden versét elolvasom, a mióta szerencsém volt ő szentségéhez.
Most is az ő verséről van szó, melyet Heracleus irói néven tett közzé,
latinul; Miss Bessnél olvastam, az én ujságomban. Olvasta ön is?
Az őrnagy. – Nem.
Berzsenyi. – Ez a vers engem gondolkodóba ejtett. Igy kezdődik:
»Gyönyörök fertőjébe vakon miért rohansz, oh Rúfusz? S kéjvágygyal miért
szedegetsz tiltott gyümölcsöt?« Az ujság megjegyzi, hogy ő szentsége ezt
egy tudós, jeles és vallásos barátjához irta, a ki lelépett az erény
ösvényéről. Azt kérdeztem magamtól…
Az őrnagy (gúnyosan). – Vajon ki lehet ez a tudós, jeles és vallásos
férfiu? Valóban, nincs kizárva, hogy önről van szó.
Berzsenyi. – Nem. Nem az jutott eszembe. Hanem az, hogy: micsoda világot
élünk ez idő szerint! Egy jeles, tudós és vallásos férfiu, a ki már a
multjánál fogva is számíthat minden diszkréczióra, véletlenül belép a
gyönyörök fertőjébe, s tessék, ezt azonnal tudja az egész világ, még
maga a pápa is megtudja! Az ember nem nyithat be egy szeparéba, a
nélkül, hogy ennek a híre fel ne hatoljon a legmagasabb körökig. Hát nem
borzasztó ez?… De nini, kit látok? Ott megy az én karlsbadi barátom, II.
Boris, vagyis jelenleg Maravedi herczeg, a multban úgynevezett Napkelet
Gyöngye, a száműzött illyr király! Ez bezzeg nem törődik vele, hogy a
pápa megtudja a viselt dolgait!… Pardon, kedves őrnagy, de üdvözölnöm
kell őt. (Elhagyja az őrnagyot s oda siet az ex-uralkodóhoz.) Sire,
fogadja legalázatosabb hódolatomat!
Napkelet Gyöngye (öreg, elhízott s egy kicsit kopott). – Jó napot,
kedves De Berjeine, jó napot! Minő szerencsés véletlen hozza önt ide? Ez
igazán megelégedésemre szolgál. Tudja-e, hogy miért jöttem Budapestre?
Egyes-egyedül azért, hogy önnel találkozhassam!
Berzsenyi (rosszat sejtve). – Hogyan, csak azért szerencséltet
bennünket, hogy legigazabb hivével értekezhessék? De minek köszönhetem e
kegyet?
Napkelet Gyöngye. – Tudja, némi differencziáim vannak Illyriával. Egy
váratlan politikai konfliktus következtében nem akarják folyóvá tenni
királyi tűzoltó-főparancsnoki és főpostamesteri nyugdijamat. De mindezt
részletesebben el fogom mondani holnap, az ön irodájában. Szóval, így
szólok magamban: van nekem egy barátom Budapesten, a kedves De Berjeine;
ő bizonyára segítségemre lesz egy nagyobb szabásu pénzügyi műveletben,
addig is, mig Illyriával lebonyolíthatom ügyeimet. A hogy ez eszembe
jut, vonatra ülök; a déli vonattal megérkezem s igy okoskodom: ha
szerencsével járok, a versenyen is megtalálom emberemet, kössük össze a
hasznost a kellemessel, s ime itt vagyok. Remélem, nem csalódtam önben?
Berzsenyi (elkomorodva). – Semmiesetre, semmiesetre.
Napkelet Gyöngye. – Megvallom, bizton számítottam önre, de azért
kellemes, hogy ön minden nehézség nélkül rendelkezésemre bocsátja magát.
Berzsenyi (a távolba mélyedő tekintettel). – Persze, mig nem tudom, hogy
miről van szó, nem vállalhatok garancziákat; de ha személyesen nem is
lehetnék szolgálatára, mindenesetre rajta leszek, hogy egy pénzügyi
csoportot hozzak össze, a mely kétségtelenül… Nem, én nem hagyom cserben
a barátaimat.
Napkelet Gyöngye. – Elvégre egyelőre mindössze ötvenezer forintról van
szó, a mi sokkal csekélyebb összeg…
Berzsenyi (savanyúan). – No, kérem, tekintettel a pénzpiacz mai
kedvezőtlen helyzetére, ez éppen nem megvetendő összeg. De majd
meglátjuk, majd meglátjuk.
Napkelet Gyöngye. – A boszantó csak az, hogy a készpénzt, a melyet
magammal hoztam, mindjárt az első versenyben elvesztettem.
Berzsenyi (ridegen). – Ez kellemetlen, igazán kellemetlen.
Napkelet Gyöngye. – De sebaj, mert hisz a kedvező véletlen épp a kellő
időben hoz össze bennünket, s ön addig is, mig a dolgot nyélbe üthetjük,
szives lesz, mondjuk, ötezer forinttal, kisegíteni e boszantó
helyzetből, hogy tovább játszhassam…
Berzsenyi (fagyosan). – Vigasztalhatatlan vagyok, hogy e csekélységgel
sem állhatok e pillanatban szolgálatára, de magam is elvesztettem a
nálam lévő összeg legnagyobb részét, azért nem fogja rossz néven venni…
Napkelet Gyöngye. – Mégis, mennyi az, a mennyit nélkülözhet?
Berzsenyi (bosszusan). – Ezer forintot átnyujthatok önnek, ha éppen
kivánja.
Napkelet Gyöngye. – Az is több semminél; a fő az, hogy tovább
játszhassam.
Berzsenyi (kotorász a tárczájában). – Úgy látszik, annyi sincs már
nálam. (Rövid lelki küzdelem után). De nem, egy még van. Tessék, kérem;
de ne tegyen a lovamra, mert elveszti.
Napkelet Gyöngye. – Köszönöm. S holnap… holnap mikor találhatom?
Berzsenyi (lenézéssel). – Mondjuk kilenczkor, vagy tizkor. Tiz és
tizenegy között mindenesetre. Igen, legkésőbb tizenegyig okvetlenül fel
fogok kelni.
Napkelet Gyöngye. – Tehát a viszontlátásra.
Berzsenyi. – Jó napot, kedves barátom. (Napkelet Gyöngye el.) Ez az
ember előttem halott!
(Az ötödik futam után:)
Berzsenyi (magában). – Ki akartam nyerni a souper-t, s elvesztettem
nyolczezer forintot. Mennyire igaza van a pápának! Kellett neked ez, oh
Rúfusz?
Napkelet Gyöngye (ifjan, ruganyosan, fölségesen). – De Berjeine! De
Berjeine!
Berzsenyi (megdöbbenve). – Ez az ember nyert! (Oda siet). Parancsol?
Napkelet Gyöngye. – Nézze, kedvesem, az ezer forintja. Fogja.
Berzsenyi (zavarodottan.) – Sire, végtelen boldogságtól foszt meg…
Napkelet Gyöngye. – No, vegye el már, kérem. Sikerült levetkőztetnem a
bookmakereket. 60,000 forint plusz.
Berzsenyi (kétségbeesetten). – De azért meg fogja engedni felséged, hogy
holnap legalázatosabb tiszteletemmel együtt rendelkezésére bocsáthassam
ama csekélységet?…
Napkelet Gyöngye (hanyagul). – Még nem tudom; még egy kis számítást kell
csinálnom. De majd meglátjuk, majd meglátjuk.
Berzsenyi (esengve). – S kegyes lesz megtisztelni szerény hajlékomat? E
nap, felséges uram, örökké emlékezetes lesz…
Napkelet Gyöngye (utólérhetetlen kézmozdulattal). – Jól van, de
Berjeine, jól van. No, isten áldja meg. (Kegyesen int és el.)
Berzsenyi (földig hajolva). – Felség! (Fölegyenesedik s hosszasan néz az
ex-uralkodó után.) Micsoda ember! Mily igazán királyi férfiú! A lovagok
dísze, virága! sans peur et sans reproche! Hja, a származás! Nincs
nagyobb dolog, mint a származás. Beszéljenek a fűszeresek akármit,
ezeket az embereket mégis csak más fából faragták!


XII. KIT VAGY MIT IRIGYEL ÖN?
– A Nádor-utczában. Blanka saját külön szalonja. Blanka és Elza. Blanka
idegesen jár le s fel; Elza, szemben az állótükörrel, egy
chaise-longue-on dülöngél s Marcel Prévost _Erős szűzek_ czimű regényét
olvassa. –
Elza (a tükörbe néz:) – Te, Blanka! Tudod-e, mi jutott eszembe?
Blanka (érdeklődve megáll:) – No mi az? Mondd hamar; ne tégy még
idegesebbé!
Elza (álmodozva:) – Az jutott eszembe, hogy ha én anyai örömökhöz jutok,
tulajdonképpen nagyon csunya asszony leszek.
Blanka (dühösen:) – Ugyan, kérlek, hagyj békén! Azt hiszed, jó kedvem
van?! Ha minden áron froczlirozni akarsz, legalább válaszd meg az
időpontot. Akkor aztán beszélhetsz tőlem akármi szamárságot. (Szünet.
Blanka folytatja a sétáját; Elza mind a két könyökét a chaise-longue-ra
támasztva, megint neki esik a Prévost-regénynek.)
Elza. – Hja, hja!
Blanka. – Gyönyörü poziturát választottál, az igaz. (Századszor néz ki
az ablakon.) Ah, végre!
Elza (felugrik:) – Jön?
Blanka. – Igen. (Szünet; bejön a szobalány.)
A szobalány. – Rejtvényi úr van itt…
Blanka. – Jöjjön, jöjjön. (A szobalány el; ismét egy kis szünet, s
megjelenik Rejtvényi.)
Rejtvényi. – Kezeiket csókolom!…
Blanka. – Köszönöm, hogy eljött… ön az én egyetlen barátom! Egy nagy,
nagy, nagy szivességet kérek öntől!…
Rejtvényi (úgy hajlik meg, mint Odiot Maxime, Champcey márki, a Szegény
ifjú, Laroque Margit előtt.)
Elza. – Remélem, jól töltötte a nyarat? A _Szeczesszió_t minden héten
elolvastuk.
Blanka. – Nem veszi rossz néven, ugy-e?… de a dolog nagyon sürgős!…
Elza. – Elég az hozzá: mi kaptuk meg a 89-ik számu ívet!
Blanka. – Kérlek, igy Rejtvényi soha se fogja megérteni. Röviden: még
ma, azonnal felelnünk kell arra a kérdésre, a melyről talán már hallott:
»Kit vagy mit irigyel ön?«…
Rejtvényi. – Ah, úgy rémlik, mintha olvastam volna erről!… de…
Elza. – Igen, ön jól emlékszik. Argyll herczegné intézte ezt a kérdést
az uralkodó házak tagjaihoz, a kik meg is feleltek rá, s ez benn volt az
ujságokban. Sajnos, a mi kérdésünk nem _echt_, csak _contrefaçon_.
Blanka. – Kérem, ne hallgasson rá. Ugyanarról a kérdésről van szó,
csakhogy ezt most Reuss herczegné intézi a maga kis köréhez, és az e
körrel összeköttetésben álló családokhoz.
Rejtvényi. – Reuss herczegné?
Elza. – Igen, XXXVII. Reuss Egon herczegné, a detmold-strelitzi uralkodó
nagyherczeg felesége. Tudja, a kik haragban vannak Vilmos császárral!…
Biztosan olvasta annak idején… A császár meghagyta, hogy a tisztek ne
köszöntsék a nagyherczegi családot…
Rejtvényi. – Hogyne, hogyne!…
Blanka. – A nagyherczegné úgynevezett lavinaíveket küldött szét. Ő maga
tizet; a tiz czimzett mindegyike kettőt-kettőt; a húsz másod sorban
czimzett ismét kettőt-kettőt, végül ez a negyven egyet-egyet. Összesen
tehát száztiz ívet küldtek szét, többnyire Európában, de egyet-egyet
kaptak a Vanderbiltek, a Gould-ok és Astorok is. Magyarországba négy ív
érkezett. Egyet kapott Mancsi grófné, egyet Geksi herczegnő, egyet
Gyurka őrgróf, egyet mi. (Arcza lángba borult s tekintete, mint
csillagfényes éj.)
Rejtvényi (illő hódolattal:) – Áh!
Blanka. – Elképzelheti, hogy némi gondot fordítunk a válaszra. A dolog
azonban sürgős; az ívet még ma vissza kell küldenünk. Szóval, szükségem
van az ön tanácsára.
Rejtvényi. – Hálás vagyok érte, hogy ennyire megtisztel.
Blanka. – Ugy-e megfogalmazza nekem a feleletet? És mindjárt, azonnal?
Nem képzeli, mily lázassá tesz a nyugtalanság!… Értheti, hogy ilyen
társaságban nem akarok szégyent vallani.
Rejtvényi. – Csakhogy… őszintén megvallva… nem olyan könnyü megtalálnom
a kellő feleletet!… Bele képzelhetem-e magam az ön helyébe? Könnyű volna
megmondanom, hogy én kit írigylek vagy kit fogok írigyelni, de kit és
mit irigyelne ön?
Blanka. – Ó, istenem, ne beszéljen léhaságokat ilyen komoly pillanatban!
Rejtvényi. – Kérhetek némi gondolkozási időt? egy órát?
Blanka. – S akkor, egy óra mulva, el fogja küldeni?
Rejtvényi. – Igen.
Blanka. – Kezet rá! De siessen! Menjen egyenest haza és zárkózzék be,
hogy senki se zavarhassa. – Menjen kocsin; a mig leér a lépcsőn,
befognak… Akarja? (Csenget.)
Rejtvényi. – Csak azt szeretném, ha némi utbaigazitást adna a felelet
irányát illetőleg.
Blanka. – Nem bánom, akármint lesz, csak valahogyan hozza bele a
jótékonyságot. Tudja, a jótékonyság olyan, mint a fekete öltözet, mindig
jól ruházza az embert.
Elza. – S nem baj, ha nem leszünk elmések, ez már _démodé_; a fő az,
hogy előkelőek legyünk, rémesen, dohosan előkelőek!
Blanka. – Ugyan, kérlek, gondold meg, hogy nem érünk rá a vicczeidet
meghallgatni!… (Rejtvényihez.) Tehát számíthatok rá?
Rejtvényi. – Egy óra mulva itt lesz.
Blanka. – Köszönöm, nagyon köszönöm, kedves barátom! (Rejtvényi el;
Blanka kikiséri és visszajön. Elzához.) Megint olyan voltál, mint egy
utolsó rangu csirkefogó.
Elza. – Nem aspirálok az első rangra. Különben csak azért szóltam bele
az üzletedbe, mert nem szeretném, ha ez a mafla elbizná magát.
Blanka. – Találj ki valami okosat, s akkor nem szorulunk rá.
Elza. – Ha engem kérdeznének, én tudom, hogy mit irnék.
Blanka. – Halljuk hát ezt a bölcseséget.
Elza. – Azt irnám: »Egyes-egyedül a Longfellow leányait irigylem, a
kiket a rézbőrüek felavattak tiszteletbeli indiánusokká. A jól öltözött
emberek közül csakis ők azok, a kik nem kénytelenek czivilizált emberek
módjára viselkedni.«
Blanka. – Úgy látszik, a vicczeidet már a Longfellow leányaitól
tanultad. Nem lepne meg, ha valaki kiderítené, hogy annak idején
sziú-indiánok jártak az állatkertben s a mama megcsodálta őket.
Elza. – Szeretem, hogy mértéket tartasz a pikantériában.
Berzsenyi mama (bejön.) – Már megint veszekedtek?
Elza. – Csak enyelgünk.
Blanka. – Találgatjuk, hogy mit kellene irni. (Berzsenyi papa is
megjelenik.)
Berzsenyi mama. – Én már gondoltam valamit, de a ti atyátok nem hagy
engem helyben. Azt gondoltam, hogy: »Mindenkit irigylek, a ki szegény.«
Ez hasonlít ahhoz, a mit ő felsége írt, és, például, kinek lehetne
kifogása, ha valaki a szegényeket irigyli?! Aláírás: Berzsenyi Zalán,
mert Jacques, az magyarul Zalán, nem igaz?
Berzsenyi papa. – De hát irigylem én a szegényeket?! Miért irigyelném én
a szegényeket?!
Berzsenyi mama. – De hát ki kivánja, hogy irigyeld a szegényeket? Egy
szép mondásról van szó, ennyi az egész.
Blanka. – Nem mama, ez nem jó. Fitogtatni a pénzt, fuj… S ez kétszeresen
nevetséges volna ott, a hol a Vanderbiltek, az Astorok és a Gouldok is
nyilatkoznak.
Berzsenyi papa. – Aztán meg nincs benne a pápa.
Berzsenyi mama. – Nem értem, hogy mit akarsz a pápával.
Berzsenyi papa. – Ha egy Astorhoz, vagy egy Van derbilthez olyan szives
lett volna ő Szentsége, mint a milyen szíves volt mihozzánk, mit szólsz
hozzá, lehetne-e birni egész Amerikával?! A pápa nevét ott olvasnátok
minden plakáton. Aztán ez, engedjétek meg, másképpen nézne ki, mintha
azt írjuk, hogy irigylem a Policzert, mert jó étvágya van.
A szobalány (levelet hoz). – Rejtvényi urtól.
Blanka. – Adja, adja. (Felbontja a levelet). Ah, ez csakugyan nem rossz!
»Irigylek mindenkit, a ki letörölhette azt a könnyet, mely előttem
rejtve maradt.«