Berzsenyi báró és családja: Tollrajzok a mai Budapestről - 01

Ambrus Zoltán Munkái
IV. KÖTET
BERZSENYI BÁRÓ ÉS CSALÁDJA
Ambrus Zoltán Munkái
IV.
BERZSENYI BÁRÓ ÉS CSALÁDJA
TOLLRAJZOK A MAI BUDAPESTRŐL
BUDAPEST MDCCCCVI
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
Ambrus Zoltán



BERZSENYI BÁRÓ ÉS CSALÁDJA
TOLLRAJZOK A MAI BUDAPESTRŐL
BUDAPEST MDCCCCVI
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.
Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.


I. CSÜTÖRTÖKÖN ÖTTŐL HATIG.
– Zsúr Berzsenyiéknél. Díszlet és rendezés: minden, mi jó és drága. Egy
kicsit sok is; de egészben bizonyos választékosság. A zsúron ez
alkalommal a következők szerepelnek: –
1. Berzsenyi Jacques. Feje a hires Loew és Berzsenyi czégnek. Mr. Dewey
álnév alatt futtat; az ő lovai azok, a melyek eladó versenyekben se
jönnek be soha. Mindig jó kedély; a franczia szavakat már helyesen ejti.
Pénz, mint köles. Alantasai a békásmegyeri admirálnak csúfolják.
2. Berzsenyi mama. Bánatosan kövér; nagyon boldogtalanná teszi, hogy
sokat kell öltözködnie. Hangversenyeken még ma is elég jól fest; akkora
boutonok, mint az öklöm. Egyébként jelentéktelen.
3. Berzsenyi Blanka. Azt mondják s elhitte, hogy nagyon okos. Nem
annyira szívtelen, mint inkább fennhéjázó. Egyetlen gyöngéje, hogy
bolondul a művészetekért. Szerelmes egy kitünő iróba, azzal a
föltétellel, hogy az illető tagja lesz a főrendiháznak.
4. Berzsenyi Elza. Szeczessziós leány, a mi itt azt jelenti, hogy
gyakran eljár a szája. Rajong mindenért, a mi természetes és igaz.
Gyűlöli a pózt s nagyon sok süteményt eszik.
5. Héthársyné. Született Szilassy bárónő. Unokahuga Szilassy Plátó
bárónak, a kitünő államférfiúnak. Berzsenyiék igen büszkék rá. Szeretnék
rámába foglalni és felakasztani a szalon falára. Mindig a kaszinóból
jön.
6. Soroksáry Miska gróf. Czímzetes segédfogalmazó. Nagyon szeretné
elvenni Blankát, esetleg »az Elzát.« Nincsenek kilátásai, de azért
szívesen látják, mert egyike azoknak a szeretetreméltó fiataloknak, a
kik se nem osztanak, se nem sokszoroznak, ellenben mindenütt ott vannak.
7. Bertalan Dóri. Jogtanácsos és czégjegyző egy iszonyatosan előkelő
banknál. Nagyszerű jövő. A férjjelölt ideálja. Tudja az értékét, s bár a
bajusza észbontó, alkalomadtán vicczes.
8. Rejtvényi Elek. A _Szeczesszió_ czímű heti lap segédszerkesztője.
Elza (leteszi Marcel Prévost regénygyáros urnak legujabb regényét: a
»Nyakatekert herczegnő« czímű kötetet): – Ez a fiú tetszik nekem; jól
ír, röviden és csak azt, a mi szükséges. Tudja, mi érdekli az embert, és
nem okoskodik sokat. De van egy nagy hibája. Nem meri nevén nevezni a
gyermeket. Hiába, a férfi gyáva marad, a míg lélekzik, még Párisban is.
(Jön Soroksáry gróf.) Jó napot Miska!
Soroksáry. – Jó napot, Elzácska!
Elza. – Milyen furcsán néz rám!
Soroksáry. – Még soha se voltunk így, egyedül, Elzácska! Muszáj magának
megvallanom valamit. Muszáj megmondanom, hogy én vagyok a
legboldogtalanabb ember a világon!
Elza. – Tudom. A Blanka, mi?… (Soroksáry igent int). Előttem eddig is
hiába kasirozta a dolgot. Én úgy teszek, mintha semmit se látnék, de
azért néztem magukat a paravent mögül.
Soroksáry. – Nem képzeli, hogy a Blanka milyen rosszúl bánik velem! A
multkor is, az operában, egy tekintete se volt számomra…
Elza. – Hja, édesem, annak maga az oka.
Soroksáry. – Hogyhogy?
Elza. – Hát, kérem, az ember vagy udvarol vagy kritizál. Magának mindig
más véleménye van a szinésznőkről, mint Blankának.
Soroksáry. – Becsületszavamra mondom, hogy alkalmazkodom. Higyje el,
Elzácska, soha se élt ember a világon, a ki olyan sokszor és olyan
arczátlanúl tagadta volna meg, a mit mondott, mint én: Soroksáry
Mihály!…
Elza. – De mindig későn.
Soroksáry. – Mit, későn! Csak később. Voltaképpen nem csinálok egyebet,
csak visszhangozom, a mit Blanka mondott.
Elza. – Igen, akkor, mikor Blanka már megváltoztatta a véleményét.
Soroksáry. – Tehetek róla? Ez az én tragikumom!
Elza. – S mit tegyek én ebben az ügyben?
Soroksáry. – Protezsáljon egy kicsit!
Elza. – Az nem olyan könnyü. Maga ellen egyéb kifogás is van.
Soroksáry. – S mi volna az?
Elza. – Beszéljünk nyiltan. Maga másfelé is angazsálta magát!
Soroksáry (ártatlanul). – Én?
Elza. – Őszinte legyek, vagy ne legyek őszinte? Ha igen, hagyjon fel a
komédiázással.
Soroksáry. – Nem értem.
Elza. – Maga, igaz, hogy csak másod sorban, a Naphegyi Tinkának is
udvarol. Különben a tény nem fontos, csak a körülmények graválók.
Soroksáry. – Most még kevésbbé értem.
Elza. – Jó, én felborított kártyákkal játszom. Az, hogy maga a talonban
ott tartogat valakit, az lényegtelen. Mai nap az épouseuröknél ez már
nem szokatlan. De hogy ez az illető a Naphegyi Tinka legyen, ez súlyos.
Soroksáry. – Mintha kinai nyelven beszélne, annyira nem értem.
Elza. – Ne tettesse magát! Hogy jön össze a Blanka a Naphegyi Tinkával?!
A ki szükségben a Naphegyi Tinkával is megelégszik, az ne emelje fel a
szemét egy Berzsenyi Blankára!
Soroksáry. – Komolyan beszél? Hogy jövök én a Naphegyi Tinkához?
Elza. – Letagadja, hogy ott lovagol másod sorban? Jó; ez a maga dolga.
Én csak annyit mondok, hogy: Blankának derogál egy sorban lenni a
Tinkával.
Soroksáry. – Lári-fári. Blanka azért nem akar tudni rólam, mert elémbe
vágott valaki. Ez a Bertalan, vagy hogy hívják.
Elza. – Magát rettenetesen rosszúl informálták. A Bertalan csak a mama
favoritja. Megmondjam, hogy ez idő szerint ki a komoly konkurrens?
Soroksáry. – Ha van egy kis bizalma hozzám.
Elza. – Hát megmondom, mert én jó fiú vagyok. Az illető: Rejtvényi Elek,
tehetséges ifjú költőnk, a »Szeczesszió« szerkesztője.
Soroksáry. – Maga tréfát űz velem.
Elza. – Ugy nézek én ki, mint a ki tréfál? Fiam, én olyan komoly vagyok,
mint a »Pompes funèbres«. Tudja meg tehát titok pecsétje alatt, hogy
Blanka népszínművet ír, s ebben a munkában Rejtvényi segédkezik neki…
Soroksáry. – Ugyan ne mondja!…
Elza. – Csitt!… A Blanka hangját hallom!…
(Jönnek: Blanka és Bertalan Dóri.)
Bertalan. – Annyi bizonyos, hogy Párisban sokkal jobban tetszett, mint
itt, a Vígszinházban.
Blanka. – Egyszerűen botrány, hogy előadják. (Üdvözlések.) Ebben talán
még Soroksáry is egyet fog érteni velem.
Soroksáry. – Tessék?
Blanka. – Arról van szó, hogy mit szól a Vígszinház új darabjához?
Soroksáry. – Én azt gondolom, a mit maga gondol.
Bertalan. – Különben a lapok is mind levágják.
Elza. – Mert az összes kritikusok képmutatók, nyomorult képmutatók! Az
ember azt hinné, hogy böjtben és imádkozásban nőttek fel, pedig
esztetikai ismereteiket nem az egyetemen, hanem a szeparékban szerezték!
Ismerem ezeket a szép maszkokat. Megírják a förmedvényeiket, leteremtik
a romlott francziákat, s aztán rohannak az Orfeumba! Igazán, ha egy pár
becsületes leány nem volna, ennek a szegény Feydeaunak éhen kellene
elpusztulnia!
Blanka. – Megint csak úgy beszélsz a levegőbe!
Elza. – Ugy beszélek, mint közönség. Én nem írok színdarabokat s nem
irigykedem a francziákra.
Blanka (Bertalanhoz). – Ő nagysága tudniillik azzal gyanusít, hogy
színdarabokat írok.
Elza. – Nincsen abban szégyen.
Soroksáry. – Mért ne, ha az ember ráér?
Blanka. – Van ugyanis egy barátnőm, a kinek nagy tehetsége van az
íráshoz; ennek a terveiről volt szó. Igaz, Dóri, erről jut eszembe…
Kérdezni akarok magától valamit.
Bertalan. – Parancsoljon.
Blanka. – A barátnőm alighanem pályadíjat fog nyerni egy munkájával. A
pályadíjat persze jótékony czélra szánta. Mondja, milyen czélra volna a
legalkalmasabb?
Elza. – Hallod, ez eredeti! Azt már hallottam, hogyha az ember sajnálja
a pénzét s mégis nagylelkű akar lenni, küld természetben: tépést,
szivarvéget, elhasznált levélbélyeget. De színdarabot ajándékozni
jótékony czélra, ez uj!
Blanka. – Kimélj meg a vicczeidtől.
Bertalan (éllel). – Legjobb lesz, ha szemérmes szegényeknek adja.
Iróknak, szerkesztőknek.
Blanka. – Maga Rejtvényit akarja előttem eláztatni? Nos én nem ugrom. A
talentum mindig talentum marad.
Elza. – A talentumnak fölösleges gyakran fürdenie. A szép pongyolában is
szép.
Soroksáry. – Különben is a szemérmes szegények már kimentek a divatból.
Blanka. – Aztán meg az adománynak nyilvánosnak kell lennie. Senkinek sem
szabad azt képzelnie, hogy barátnőm a díjat elfogadta. (Berzsenyi
belép).
Elza. – Itt a mi jó papánk!
Berzsenyi. – Szervusztok!… (üdvözlések.) Szervusz, Miska!… (Elzához:)
Te, láttad már a _Sport_ot?
Elza. – Nem.
Berzsenyi (előveszi háta mögül a berlini Sport legujabb számát.) – Közli
a kontinens összes nyertes istállóinak a lisztáját. Legelül vannak
Caillault és de Brémond 880,000 és 660,000 frankkal, leghátul én 50
korona nyereséggel. Nézd: »Mr. Dewey… 000,050.« Ezt az 50 koronát _White
Rose_-nak a harmadik helye hozta a kisujszállási handicapben; mindig
mondtam, hogy _White Rose_ a legjobb lovam.
Bertalan (nem minden irónia nélkül.) – És ez ötvenezer forintba kerül
évenkint?
Berzsenyi. – A manager-rel együtt annyiba. De ez nem kidobott pénz. Az
őrnagy egyébként is hasznomra van. Nagy az ismeretsége… (kijavítja
magát:) a szakkörökben. Különben jó, hogy nem nyertem még néhány száz
koronát. Így a lisztának a legfeltünőbb helyén vagyok; mindenkinek meg
kell látnia a nevemet. Ez majdnem annyi, mintha én nyertem volna a
legtöbbet.
Blanka. – Már az igaz, hogy derék managered van! Soha még csak egy
vigaszversenyt se tudsz megnyerni!
Elza. – Valld meg őszintén, papa, te csak azért tartasz managert, hogy
akármikor elcsaphass egy valóságos, igazi őrnagyot, a ki bár kvietált,
egyszer mégis csak őrnagy volt.
Berzsenyi. – A managert azért tartom, hogy tanácsoljon. Arról nem
tehetek, hogy mindig rossz tanácsot ad.
Soroksáry. – És így minden lovad annyiba kerül, mint egy miniszteri
osztálytanácsos.
Berzsenyi. – Hogy rosszúl képezi ki az én lovaimat, jól van, nem bánom!…
De ha már az én lovaim nem nyernek, nyernék legalább én az idegen
lovakon!… Egy pár száz forintot visszahozni az ötvenezerből, szintén
valami. De szó sincs róla. Az őrnagy mindig rosszúl tipel.
Elza. – Hálátlan vagy, papa; a multkor is megütöttél egy nagy
meglepetést, és öt forintra nyolczvanhármat kaptál.
Blanka (Soroksáryhoz:) – Azért nem vettem észre magát, mert nem is
néztem arra a vidékre. A Naphegyi Tinka engem nem érdekel annyira, mint
magát; az operában csak nem fogom őt nézni a _Walkürök_nél!…
Soroksáry. – Akkor nem is voltam benn a Tinkáéknál.
Blanka. – Megjegyzem, hogy attól előkerülhetett volna.
Soroksáry. – Egy egér se tudott volna beférni a páholyukba.
Bertalan (megkezdett társalgást folytatva, Berzsenyihez). – Tudod, ez
éppen olyan gazdasági szükség, mint például, hogy Transzválnak angol
uralom alá kellett kerülnie…
Elza. – Ne jöjjön nekem elő az angolokkal. Még a regényeiket sem
olvasom, annyira utálom őket a szegény búrok óta.
Berzsenyi. – Fiam, te ehhez nem értesz. Ez nem humanitás, ez
kereskedelem.
Bertalan. – Tessék! Tegnap még rövid ruhát viselt és a krémes fánkért
lelkesedett! Huszonnégy óra mulva a búrokért lelkesedik és politizál az
idős urakkal!
Elza. – Ó, kérem, én már régen benne vagyok a politikában! Tudja-e, hogy
én vagyok az egyik a magyar nők közül, a kik Krüger elnököt annak idején
üdvözölték?
Bertalan. – És hogy jött maga Krüger elnökhöz?
Elza. – Sehogy. A Hirschler Zelmával kuncsorogtunk az utczán…
Blanka. – Mit csináltatok?
Elza. – Kuncsorogtunk.
Blanka (Soroksáryhoz.) – Ez a leány úgy beszél, mint egy kutyamosó.
Elza (folytatva). – S a mint a főposta előtt megyünk, mendegélünk, a
rikkancsok azt kezdték kiabálni, hogy az angolokat nagyon megverték.
Nagyon megörvendtünk a Zelmával, bementünk a telegráf-hivatalba, s
feladtunk egy sürgönyt az öregnek, Pretoriába: »A magyar nők nevében
üdvözöljük, Berzsenyi Elza, Hirschler Zelma.«
Berzsenyi. – Szép diplomacziai bonyodalmakat csinálhattál volna nekem
ezzel a meggondolatlan heveskedéssel!… És mit szóltál volna ahhoz, ha a
búrok egy szép nap megszorúlnak, s azt mondják magukban: »Van nekünk egy
barátunk Budapesten, bizonyos Berzsenyi, és az átnyujthatna nekünk egy
kis hadi kölcsönt?!…«
Elza. – Nem féltelek én téged!
Berzsenyi. – Aztán nem szeretem, hogy olyan sokat mutatkozol ezzel a
Hirschler leánynyal. Kicsodák, micsodák ezek a Hirschlerék? Ez az öreg
Hirschler Menyus, az ő hédervári predikátumával, egy utolsó rangú
parvenű.
Elza. – Papa, te mindenkit lenézel, a kinek tiz forinttal kevesebb
vagyona van, mint neked.
Berzsenyi. – Gyermekem, az embernek mindig igaza van, ha valakit lenéz.
Nem lehet elég embert lenézni, ezt jegyezd meg magadnak.
(Megjelenik: Rejtvényi Elek, a »Szeczesszió« czímü hetilap
segédszerkesztője. Önérzetes tekintet, patinás mosdatlanság és párisi
nyakkendő.)
Blanka. – Papa, bemutatom neked Rejtvényi Elek urat, a kinek már
bizonyosan hallottad a nevét. Ő az a nagy tehetségű fiatal költő, a
kiről az utóbbi időben annyit beszéltünk.
Berzsenyi (jóságosan). – No hát az nem baj, nem baj. Az ember minden
pályán boldogulhat, csak tisztességes legyen. Hála Istennek, nem a pálya
teszi az embert, hanem megfordítva. Ismertem például nagyon tisztességes
embereket, a kik a jockey-pályán működtek. Itt volt ez a Rumbold. Nagyon
derék ember volt; kitörte a nyakát.
Blanka. – De papa, Rejtvényi úr költő, és…
Berzsenyi. – Az nem tesz semmit; azért szívesen látom. (Ujra megrázza
Rejtvényi kezét).
Rejtvényi (leküzdi zavarát, Blankához). – Nagysád már meggyőződött róla,
hogy melyikünknek volt igaza?
Blanka. – Igen, ön nyerte meg a fogadást. (Berzsenyihez). Nem akartam
elhinni, hogy Petőfi összes halhatatlan művei egy koronáért kaphatók.
(Rejtvényihez). Már meg is vettem az egy koronás Petőfit.
Berzsenyi. – Hogyan, te egy koronás könyveket vásárolsz nekem? Én
Petőfit helyeslem, mert műveltség kell a népnek, de nem szeretném, ha
azt mondanák mirólunk, hogy a könyvvásárlásban fukarkodunk. A pénz is
kötelez, barátom. Vásárolj díszműveket, albumokat, rókavadászokat, vagy
rococo-jeleneteket ábrázoló drága könyveket, de ne vásárolj egy koronás
kiadványokat. Ezt a költők se helyeslik, mert akkor miből éljenek meg a
költők, ha te is csak egy koronát juttatsz a haza oltárának, nem igaz?
Rejtvényi. – Ó, kérem…
Berzsenyi. – Vagy ha már éppen ez a könyv kell neked, vásárolj belőle
ezer példányt, s oszd ki Megyeren a nép között. Igen czélszerű, ha a nép
részegeskedés helyett Petőfit olvassa. Hadd tudják meg a parasztok is,
hogy szorgalommal mire viszi az ember.
Blanka. – Nagyon sajnálom, hogy nem mutathatom be a mamának. De ő még a
_Kék kereszt_-egyesületben van, a hol osztály-elnök.
Rejtvényi. – Hogyan? _Kék kereszt_ is van?!…
Berzsenyi. – Igen hasznos egyesület ez, melyre a költőknek fel kellene
hivniok a nép figyelmét. Helyesli ön a részegséget? Ugy-e nem? Lássa, ez
ellen küzd a _Kék kereszt_. És pedig igen egyszerű eszközzel. Üdítő
italokat mér ki alkohol helyett, aludttejet, limonádét, mindent, a mit
ön akar. Vannak munkások, a kik három, hat, kilencz, sőt tizenkét
krajczár ára pálinkát isznak meg egy ülésen. Már most azt kérdem öntől,
ha minden munkás csak kilencz krajczárt tesz félre naponkint, nem
szerezheti-e meg szerdán és szombaton egy-egy csésze kitünő tea
élvezetét? S a tea nem támadja meg a munkaképességet, a mi oly bosszantó
a gyárosra nézve, és ellenkezőleg fokozza a józanságot s erősíti a
kedélyt. Lássa, erről ön egy igen czélszerű költeményt írhatna.
(Berzsenyiné megjelenik.)
Elza. – Megjött Benoiton mama!… Mama, mama, hol maradtál olyan sokáig?
Blanka (Berzsenyihez). – Ezt a leányt ugyan megneveltétek!
Berzsenyi mama (miután kezet nyujtott Soroksárynak és Bertalannak). –
Már régen itthon vagyok, de az előszobában elfogott a Kovács, régi
szobalányunknak, a Züzannak a férje. Alig tudtam tőle szabadulni. Azt
akarja, hogy keresztanyja legyek a gyerekének. Mit csináljak vele?
Berzsenyi. – Adj neki pénzt.
Elza. – Ellenkezőleg; kereszteltesd meg a kis férget!
Bertalan. – Csak aztán úgy ne járjanak vele, a hogy a Várai-Fejér járt.
Berzsenyi. – Hogy járt a Várai-Fejér?
Bertalan. – Várai-Fejérnek a jockey-ja: Lightwood egy szép nap apának
érezte magát. Keresztapának elhívja a Várai-Fejért, s mindenekelőtt
elmennek az anyakönyvvezetőhöz. Ez előveszi a protokolumot, mire a
Lightwood azt mondja neki, hogy írja be a kis lányt ezen a néven:
Lightwood Nénémasszony. Az anyakönyvvezető persze azt hitte, hogy a jó
fiú megbolondult. Lightwood erre előadja, hogy náluk, Angliában, ez már
így szokás; a jockeyk többnyire a legkedvesebb versenylovaikról nevezik
el az ivadékaikat. Mornington Cannon például egy Mornington nevű lótól
kapta a nevét. És így tovább. Az anyakönyvvezető megmagyarázta neki,
hogy a mi szokásaink nem engedik meg az effélét. De Lightwood csak
tovább alkudozott: »Talán Lightwood Sárgarigó lehetne?« Képzeljék el a
Várai-Fejért.
Berzsenyi. – Nekem mindig nevetnem kell, ha a Várai-Fejérre gondolok.
Egy ember, a ki a kávéházban ellopja a czukrot s két milliót veszít a
fekete szombaton.
Elza. – Az bizonyos, hogy a mama nagyot nézne, ha Kovács kijelentené a
pap előtt, hogy a kis szobalánynak ezt a nevet akarja adni:
»Czirokseprő«.
Blanka. – Látják, én egy cseppet se találnám nevetségesnek, ha szokássá
válnék, hogy az emberek a kedves foglalkozásuk köréből választanának
nevet a gyermeküknek. Egy költő példáúl miért nem nevezhetné a leányát
Elégiának?! Alanyi Elégia! – nem is hangzanék rosszúl. És mond annyit,
mint Miczi vagy Rusi.
Berzsenyi. – No, én csinos neveket adhattam volna nektek! Mit szólnátok
hozzá, ha ma így hívnának benneteket: »Berzsenyi Gabona« és »Berzsenyi
Katonaélelmezés«?!…
Bertalan. – Barátnéjuk, a Zelma, még rosszabbul járt volna. Azt biztosan
»Hirschler Ganzgyár«-nak neveznék, mert az apjának a Ganzgyár-részvények
a legszebb emlékei.
Berzsenyi mama. – De nini, a mi kedves Héthársynénk! (Általános mozgás.)
Héthársyné (jön, lát és győz. A haja ezúttal aranyszőke; az első
pillanatra: mintha a tulajdon unokatestvére volna). – Csak egy perczre
jövök, kedveseim; várnak a választmányban. A bíbornok elnököl, s az öreg
urat nem szeretem várakoztatni… Igaz, beszéltem a miniszternével… Nini,
a jó Berzsenyi!… Jó napot, jó napot!
Blanka. – Kedves Ida!…
Héthársyné (mint a nap, mindenüvé süt). – Neked, édes Blankám, egy pár
szót kell mondanom… Hogy van, Elzácska?… (Berzsenyi mamához.) Tehát
eljöttök, ugy-e? Vagy még nem is mondtam? Szerdán egy kis _raut_ lesz
nálam…
Berzsenyi mama. – Mondd, édes Idám, csakugyan igaz?…
Héthársyné. – A főherczeg házassága? Sajnos, édesem, szóról szóra igaz.
Berzsenyi mama. – Az ember nem érti. Mésalliance, mésalliance, jó, de
ekkora mésalliance!… Ilyenek még sem történtek azelőtt.
Héthársyné. – És ha tudnátok, kedveseim, hogy a fenségek bennünket, még
a herczegnőket is, éppen úgy lenéznek, mint a hogy ti lenézitek a
szolgaszemélyzetet!… Bizony glédába kell állnunk előttük… s ha mindössze
ennyi volna!
Berzsenyi mama. – Mi lesz a világból, ha ez tovább is így tart?! Végtére
nem lesznek igazi főherczegek, félvér lesz mindenki, a legelőkelőbbek
is!…
Héthársyné. – De pá, édeseim, az én alelnöknőm már bizonyosan
türelmetlenkedik… (Elvitorlázik; a többiek is egyenkint. Csak Elza és
Berzsenyi maradnak a teremben.)
Berzsenyi. – Várj csak, kérni akarlak valamire. Ma este egy nagy
csomagot hoznak ide; vedd át, s vitesd be a dolgozó szobámba. Gondod
legyen rá, hogy senki ki ne bontsa. (Sugva.) Ez anyád karácsonyi
ajándéka. Egy kép.
Elza. – A te arczképed?
Berzsenyi. – Ez egy kicsit sablonos lett volna. Nem, _White Rose_ képe.
Lefestettem _White Rose_t, abban a momentumban, mikor a Kisujszállási
Handicap után lemossák róla az izzadságot. Nagyon szép munka, meg vagyok
elégedve vele. Nem állatfestővel pingáltattam, hanem egy
portraitistával. Remélem, anyád örülni fog neki.
Elza. – Hogyne, papa, hogyne.
Berzsenyi. – Remélem is. Közel háromszázezer forint néz le reánk erről a
vászonról.


II. ASZFALTBETYÁROK.
– Esti fél tíz óra. Az ebédlőben – borongósan szeczessziós stil – három
izgatott alak: _Berzsenyi mama_, _Blanka és Berzsenyi papa_. –
Berzsenyi mama. – Ez már mégis hallatlan! Pont fél tíz és még most sincs
itthon!… Nincs más hátra, el kell menni a rendőrségre.
Blanka. – Igen, hadd tudják meg Bécsben is, hogy Berzsenyi Elza
kisasszony valami rettenetes ostobaságot követett el, az isten tudja
mit!
Berzsenyi papa. – Blanka, ne beszélj így! A leányomat ne bántsa senki, a
másik leányom se!
Berzsenyi mama. – Ez meg itt szaval! Jacques, ne boszants, nem vagyunk a
Nemzeti Szinházban.
Blanka. – De hát mi történhetett vele? Ebéd óta senki se látta; egy szó
nem sok, annyit se szólt, csak eltünt. S annyi bizonyos, hogy délután
fél háromkor nem szokták a leányokat elrabolni!
Berzsenyi mama. – Úgy beszélsz, mintha egy cseppet se aggódnál, s csak a
káröröm szólna belőled.
Blanka. – Köszönöm szépen! Én jobban restellem a dolgot, mint ti. S
éppen csütörtökön! Az első nagy _raut_ napján! Mert ez a mai nap nem
volt közönséges zsúr; vendégeink azt hihették, hogy a hölgykaszinóban
vannak. Két báróné, hárman a _Hólapda_ társaságból, egy miniszterné… a
volt iskolatársak társasága csak úgy sáppadozott az irigységtől. S ez a
boldogtalan leány épp egy ilyen napon szökik el nekünk! Szépen
neveltétek a leányotokat, mondhatom!
Berzsenyi mama. – Hallgass, mert úgyis mindjárt migrainet kapok az
aggodalomtól.
Berzsenyi papa. – Nem voltam ilyen izgatott másfél esztendő óta. Csak
akkor éreztem valami ilyenfélét, mikor _Dom Sebastian_ elbukott a rákosi
akadályversenyben, s eleinte azt hittük, hogy kitörte a lábát. Hárman
indultak a versenyben: _Ne szólj szám_, _Weaner Kind_ és _Dom
Sebastian_. Az elsőn Williamson ült, az enyimen Kucsera. Egy darabig
igen jól vették az akadályokat, de a hogy a nagy árokhoz értek, _Dom
Sebastian_, a ki vezetett…
Berzsenyi mama. – Ugyan hagyj békét! Nincs jobb dolgod, mint hogy ilyen
ostobaságokkal boszantasz?… (Csöngetés hallatszik; mindnyájan
hallgatóznak.) Ő az! No végre! Már majdnem szívdobogást kaptam az
ijedtségtől.
Berzsenyi papa. – Ugy-e megmondtam, hogy semmi okunk nyugtalankodni! A
mit az én leányom tesz, az jól van téve.
Blanka. – Látszik, hogy csak az apja vagy, s nem a férje.
Elza (bejön). – Itt vagyok. Hagytatok-e valami vacsorát?
Berzsenyi mama. – Hol voltál, szerencsétlen gyermek?
Elza (egyszerűen). – Az aszfaltbetyár-intézményt tanulmányoztam.
Blanka. – Tessék?
Berzsenyi mama. – Szent isten, csak nem történt valami kellemetlenséged?
Elza (nyugodtan). – Semmi. Szót se érdemel az egész. De meghalok éhen;
dél óta nem ettem egyebet, mint három vagy négy darabka süteményt.
Berzsenyi mama. – Egyél és beszélj. Hol jártál?
Elza. – Ne vágjatok olyan ijedt arczot. Délután a Zelmánál voltam, s
aztán egyedül kuncsorogtam az utczán.
Berzsenyi mama. – Gyönyörű história. S ezt ilyen jó képpel mondod?
Elza. – Hát milyen képpel mondjam? (Eszik).
Blanka. – Egyedül kuncsorgott az utczán! Szép! A korsó addig kuncsorog a
kútra…
Elza. – Szamár. (Eszik.) Mondom, nem flangálni mentem az utczára, hanem
társadalomtudományi czélzattal. Tisztába akartam jönni az
aszfaltbetyár-ügygyel.
Blanka. – No, és tisztába jött vele a kisasszony?
Berzsenyi mama. – Mi jutott eszedbe, boldogtalan?
Elza. – A dolog úgy történt, hogy a Zelmánál elbölcselegtünk ezen a
kérdésen. Azt mondom a Zelmának: »Nagyszerű! Gondoltad volna ezt? Én
soha!«
Berzsenyi papa. – Mit?
Elza. – Hogy az aszfaltbetyár-intézmény ilyen elterjedt. Bámulatosnak
találod, a mit mondok? A te lapodban olvastam!
Berzsenyi papa. – De mi közöd van neked az aszfaltbetyárokhoz? Remélem,
neked nem voltak efféle kalandjaid?
Elza. – Hisz éppen ez az. Olvasom, olvasom a czikkeket és eltünődöm.
Nagyszerű! Tehát vannak hölgyek, a kik nem tudnak végigmenni az utczán,
a nélkül, hogy egy-két kalandjuk ne akadjon! Némelyiket mindennap
megtámadja két-három aszfaltbetyár. Egy komoly ujság ankétet rendez, s
felszólítja a közönséget, mondja el kiki, vajon mit lehetne tenni e
társadalmi baj elhárítására? A kérdéshez hozzá szólnak: nők és férfiak,
üldözött gerlék és szakértő aszfaltbetyárok. Azok elpanaszolják, hogy
már nem tudnak hová lenni; tapasztalt, higgadt aszfaltbetyárok pedig jó
tanácsokat adnak nekik. A testület e tapintatos jelesei valóságos
reczeptet írnak, hogyan öltözködjék, viselkedjék, nézzen, járjon,
siessen az a hölgy, a ki nem kívánja igénybe venni az aszfaltbetyárok
szolgálatait. Mert így meg amúgy, mégis csak élniök kell szegényeknek;
mi rossz van abban, kérem, ha egy nem egészen kitünő házból való fiatal
ember, ismeretség híján, e nem szokatlan úton keres összeköttetéseket?!…
Berzsenyi mama. – Miket beszélsz itt össze vissza?
Elza. – Szóval, látom, a miről eddig sejtelmem se volt, hogy az
intézmény rendkívül elterjedt, s hogy egy-két aszfaltbetyárnak ma már
minden művelt család asztalán helyet kell foglalnia. A művelt nők már
lélekzeni se tudnak a sok ostromtól. Némelyik annyira oda van, hogy az
embernek kedve volna azt mondani: »Száli, te nem panaszkodol, Száli, te
dicsekszel!«
Berzsenyi papa. – Ne beszélj ilyen jockey-stilusban.
Elza. – Azt mondom a Zelmának: »Barátom, ha Magyarország egész művelt
nő-világa keservesen panaszkodik e társadalmi baj miatt, s ha vannak
nők, a kiknek se éjjelük, se nappaluk, földön nincs nyugtok, s égben
nincs várandóságuk az aszfaltbetyárok légióinak jóvoltából – ez
tulajdonképpen iszonyú sértés ránk nézve. Mert mi elég csinosak volnánk,
vagy mi, s nekünk még soha se volt efféle kalandunk.«
Berzsenyi mama. – Még csak az kellene!
Elza. – Erre a Zelma így felel: »Tudod, ez azért van, mert mi ritkán
járunk egyedül; aztán meg kacsintani is kell nekik.« »Jó – mondom én –
egyszer majd megpróbáljuk, de most pá, haza kell kefélnem a _rout_-ra.«
Jövök, s a hogy jobbra-balra nézelődöm, eszembe jut, hogy minek várjam a
Zelmát? Egyedül kóválygok; az alkalom kitűnő, kóvályogjunk tovább. S
megindulok tanúlmányutamra.
Berzsenyi mama. – Elment az eszed?
Elza. – Légy nyugodt; három aszfaltbetyárt sétáltattam meg, de azért nem
történt semmi bántódásom. Sőt, meg kell vallanom, eleinte sehogy se
tudtam beugratni az ifiurakat. Öt percz alatt rájövök, hogy a testület
egyáltalán nem reflektál olyan hölgyekre, a kiknek a toilettejéből
családi vagyon néz ki. Mikor aztán látom, hogy a puszta megjelenésemmel
nem tudom lépre csalni őket, eszembe jut, a mit a Zelma mondott:
»Kacsintani kell nekik.« Ettől fogva úgy sétálgattam, mint egy
operette-soubrette a színpadon. Csak éppen néger tánczot nem adtam elő.
Blanka. – Ez a nő totál meg van őrülve.
Elza. – Szüntesd könyűidet értem, szende hajadon, s hidd el, a piros
bóbitás leányok nem forognak akkora veszedelemben, mint képzeled.
Szóval, mögtapasztaltam az intézményt, s első kirándulásom alkalmával
három aszfaltbetyárt gyüjtöttem. No, nincs mit dicsekednem velök. Az
elsőről rövidesen le is mondottam. Mikor nagynehezen elszánta magát,
hogy megszólít, végig mustrálom, s azt mondom neki, őszinte
felháborodással: »Mit, maga még rendesen sincs öltözve, s
aszfaltbetyárkodik? Hallja, előbb vásároljon tisztességes nyakkendőt!«
Ötölt-hatolt valamit, de én nem irgalmaztam neki, s elutasítottam:
»Ilyen rongyos ember! Szégyelje magát!« Ezalatt csoportosulni kezdtek
körülünk, emberem zavartan mekegett valamit, megsajnáltam s szélnek
eresztettem.
Berzsenyi papa. – Vakmerő fruska! Hátha valami keményebb legénynyel
kezdesz ki? Mi történik akkor? Mit képzelsz?
Elza. – Semmi különös. Másodszor egy atlétába kötöttem bele. Ez már