Berzsenyi báró és családja: Tollrajzok a mai Budapestről - 06

Elza (észbe kap). – Az igaz, papa, csakhogy a jogos ambiczió…
Berzsenyi. – Várj csak. Szóval: nekem tökéletesen mindegy, hogy a
főrendiház tagja vagyok-e, vagy nem vagyok a főrendiház tagja. Mért ne
volna mindegy? Nem igaz?
Elza. – Nem vagy kevesebb, ha nem is vagy az, csakhogy a világ…
Berzsenyi. – Látod, éppen erre akarok kilyukadni. Nekem mindegy, hogy a
főrendiház tagja vagyok-e, de a világnak nem mindegy. A világ ezt
megköveteli tőlem. Már pedig, gyermekem, ha emberek között akarunk élni…
Elza. – Nemcsak a világnak tartozol ezzel, hanem magadnak is. Ez neked
úgy dukál, mint a korrekt öltözet. És valljuk meg, hogy a mama, a ki e
tekintetben nem olyan puritán gondolkozásu, mint te, mert ő végre is
csak asszony: a szegény mama nagyon örülne ennek.
Berzsenyi. – Hát éppen ezt akartam mondani. A szeretetnek is megvannak a
maga törvényei, s a szeretet azt diktálja nekem, hogy családomért
feláldozzam az elveimet s e tekintetben ne legyek oly mereven
elzárkozott, pláne visszautasitó, mint a milyen szeretnék lenni.
Elza. – Hogyan? Történt valami ebben az irányban?
Berzsenyi. – Nem. De eszembe jutott valami. S elmondom neked, hogy’
jöttem erre a gondolatra.
Elza. – Mondd már! Olyan kiváncsivá teszel!
Berzsenyi. – Hát a mint olvasom az ujságban, hogy Vörösmartynak szobrot
emelnek, s hogy Vörösmarty igy, Vörösmarty amúgy, azt mondom magamban:
»Jó, legyen, nem bánom, nekem Vörösmarty mindegy.« Tudod, ha az ujságok
olyan nagy lármát csapnak valakivel, az nekem gyanus. Hanem utóbb azt is
olvastam, hogy a városi tanács tizezer forintot szavazott meg
Vörösmartynak. A városi tanács! Barátom, ha már a városi tanács is a
zsebébe nyúl, s pláne ha ennyit vesz ki a zsebéből valakinek a kedvéért,
akkor ennek a valakinek nagyon jeles embernek kell lennie, akármit
kiabáljanak az ujságok. Tudakozódom, s hallom, hogy ez a Vörösmarty
egészen érdemes férfiú.
Elza. – Hogyan, papa, hát nem tudod…
Berzsenyi. – Dehogy nem! Tudtam én azt, csakhogy rosszul emlékeztem s
összetévesztettem egy antiszemita képviselővel. Ne gondold, hogy én nem
érdeklődöm az irodalom iránt. Nagyon szeretem én a szép tanulmányokat,
most is olvasom a felvilágosodás történetét, bizonyos Schultztól;
tanulságos könyv, majd odaadom neked olvasni, én úgy is elalszom rajta.
Többet mondok, még egészen fiatal ember voltam, s már megvettem kedves
mamádnak Schiller költeményeit díszkötésben, s nem fogod hinni, hogy
iskolás fiú koromban a vizsgálaton elszavaltam Börnétól a búcsút, hogy
hovavaló búcsút, arra már nem emlékszem, mert akkor még nagyon kis fiú
voltam. Húsz éves koromban pláne lelkesedtem a költőkért és a
szinészetért, még bokrétát is küldtem egy nagy, kövér, szőke
szinésznőnek a Gyapju-utczába. Tudod, te azt hiszed, hogy én rideg ember
vagyok, mert nem szeretem a Blanka barátait, pedig én a magam idejében
idealista voltam s igen szerettem a szép olvasmányokat. De nem
olvashattam őket, mert az én apám nem gondoskodott rólam úgy, mint én ti
rólatok, s nekem komolyabb dolgokkal kellett foglalkoznom, mint a
művelődés.
Elza. – Az igazi műveltség, édes papám, nem attól függ, hány könyvet
olvastunk.
Berzsenyi. – Ebben már neked van igazad. De ez nem gátol engem abban,
hogy azokat a szegény embereket, a kik könyveket írnak, ne pártfogoljam.
Én szívesen tennék valamit ezért a Vörösmartyért is. A baj csak az,
hogy, mint sajnálkozással hallom, már régebben meghalt.
Elza. – Hát persze!
Berzsenyi. – Tudod, ha egy törekvő fiatal emberről volna szó, egyszerűen
kiképeztetném, s nem kimélnék semmi áldozatot, hogy a költői pályán jó
előmenetelt tegyen. Kiadatnám a könyveit, akármennyit írna, és
rendelkezésére bocsátanám a könyvtáramat, én úgy se olvasom. Abból aztán
annyi könyvet irhatna, a mennyit akar. A szomorú az, hogy már nem él.
Pedig Auspitz, az én könyvvezetőm értesített engemet a szerencsés
találkozásról, hogy ez a Vörösmarty a miniszterelnök apósa legyen. Igaz
ez, fiam?[1]
Elza. – Benne van az irodalomtörténetben is.
Berzsenyi. – És az ujságok se czáfolták meg a hírt. Én azt mondtam az
Auspitznak, hogy a miniszterelnök dementálni fogja a dolgot, mert azt
már hallottam, hogy főherczegek czirkuszrájternékat vettek el feleségül,
mert ez nekik így tetszett, de hogy egy miniszterelnöknek az apósa
könyveket írjon, ezt nem értem. És mégis az Auspitznak volt igaza, a mi
sajátságos.
Elza. – Kezdem érteni a dolgot. Azt gondolod ugy-e, hogy ezen a czímen
kedvében járhatsz a miniszterelnöknek…
Berzsenyi. – Dehogy jut nekem eszembe kedvében járni a
miniszterelnöknek! Én egy miniszterelnökre nem adok semmit. Ha az
országnak nem kell pénz, akkor a miniszterelnök azt hiszi, hogy ő a
szadagorai csodarabbi. Ha aztán az országnak pénz kell, akkor a
miniszterelnök egyszerre ilyen kicsi lesz, ni! És én akkor is megmaradok
az öreg Berzsenyinek. De mit csináljak akkor, ha az országnak nem kell
pénz?
Elza. – Hát akkor miről van szó?
Berzsenyi. – Megmondom neked. Látod, a mint olvasom az ujságban, hogy
Vörösmarty így, Vörösmarty amúgy, egyszerre csak egy lámpa gyullad meg a
fejemben. Ez hivatalt akar a Vörösmartyval, ez czímeket akar a
Vörösmartyval, mindenki akar valamit a Vörösmartyval! Hát jól van, én
nem bánom. De mért legyek akkor én az egyetlen, a ki semmit se akar a
Vörösmartyval?! Nem igaz?
Elza. – Ez világos. Csak azt nem értem, hogy mit akarsz tenni
Vörösmartyért?
Berzsenyi. – Éppen ez az, a mit neked kell megmondanod. Sok pénz nem
elég ide. Ha én tizszer annyit adok a szoborra, mint egy püspök, az
emberek azt fogják mondani: »Lám, mekkora vagyona van a pénzes zsáknak!
Üsse meg a guta, de azonnal!« Sok pénz itt semmi, ide sok finessz kell.
Ha sok finessz és kevés pénz, annál jobb.
Elza (elgondolkozva). – Hm!
Berzsenyi. – Tudod, egy olyan dolgot kell csinálni, hogy az egész világ
eltátsa a száját. Kerüljön annyiba, a mennyibe. De mindenki vágódjék
hanyatt, s mondja azt, hogy: ha az irodalmat kell pártolni, akkor
Berzsenyi walkoverben győz! Gondolkozzál az ügyön, s eszelj ki nekem
valami szép programmot.
Elza. – Jó, de ezt alaposan meg kell gondolni, mert…
Berzsenyi. – Csak azt kötöm ki, hogy egy estély legyen benne, mert azt
akarom, hogy szegény mamád is szívből megünnepelje Vörösmartyt.
Elza. – Ez magától értetődik.
Berzsenyi. – Igaz. Ha már estélyt adunk, erre az estélyre meg kellene
hínunk a névrokonunkat is. Az Auspitz azt mondta nekem, hogy van egy
névrokonunk, a ki igen tehetséges költő. Valami Berzsenyi Dániel.
Elza. – De, papa…
Berzsenyi. – Az nem baj, ha nem járatos a mi köreinkbe. Nekem elég az,
hogy keresztény.
Elza. – Hallgass rám, papa! Hisz Berzsenyi Dániel már régen meghalt!
Berzsenyi. – Az is meghalt?
Elza. – Már a szobra is rég meg van. Nem láttad? Soha se voltál a
Múzeum-kertben?
Berzsenyi. – Hja, kedves leányom, ha én azzal töltöttem volna az időmet,
hogy egész nap a Múzeum-kertben csatangoljak, akkor ti most sehol se
volnátok!…
Elza. – Vagy gesztenyét sütnénk valahol az utczasarkon, ugy-e? Mig így…
ha csak egy ragyogó programm kell hozzá, akkor már előre gratulálhatsz.
Berzsenyi (nevet.) – Ugy-e, kis baronesz, neked is tetszik a dolog?
(Sugva.) Hálából a »vörösmarti« előnevet vesszük fel!


XVI. A TÁRLATON.
– A műcsarnokban, délután három órakor. Berzsenyiék – az egész sátoralja
– bevonulnak. A hölgyek a ruhatárban leteszik ernyőiket s felszedik gróf
Soroksáry Miskát. Berzsenyi ezalatt katalógust vásárol. –
Elza. – Itt a szeczessziós fiú!
Miska. – Kisztihand.
Blanka. – Azt hittük, hogy már soha se látjuk többet.
Miska. – Becsületszavamra…
Elza. – Nem, akkor inkább ne mondjon semmit. A multkor láttuk a
Bölcsőnél.
Berzsenyi mama. – És a San Toynál. Azt gondoltuk, hogy benéz hozzánk.
Miska. – Nagyon zsúfoltak voltak. Igaz, Elzácska, szabad gratulálni?
Elza. – Merci. Tudja-e, mit hallottunk tegnap a konczerten?
Miska. – A Naphegyi Tinkáról? Nem igaz. Azaz hogy annyi igaz…
tulajdonképpen semmi se igaz. Előre megmondta, hogy kikosarazna, ha
megkérném.
Blanka. – És e szerint nem is kérte meg?
Miska. – Minek? Kaptam már én elég kosarat!
Elza. – Szegény fiú! Már megy?
Blanka. – Jöjjön vissza velünk, majd beszélünk a Tinkáról.
Berzsenyi mama. – És figyelmeztessen bennünket, melyik kép előtt kell
megállani.
Berzsenyi (az ajtóból.) – Gyertek már! Azt hiszitek talán, hogy mulatni
jöttünk ide? (Bemennek.)
Blanka (Miskához, a ki visszamegy velök.) – Majd tanácsot fog adni
nekünk, mert mi egy arczképfestőt keresünk.
Blanka (megáll egy kép előtt.) – Ah, ez gyönyörű! (Extázisba esik.) Ah,
ah, ah, ah! (Boldogan:) »Csavargó!«
Elza. – Ó, a szegény pára!
Miska (szeretne valamit mondani.) – Valóban… csinos, nagyon csinos!
Berzsenyi mama (köhögve.) – Nem értem, mért festenek ilyen képeket? A
nyomorúságból elég, a mennyi van, még festeni is hozzá!… micsoda
unszinn!
Blanka. – De mama, te ezt nem érted… akarom mondani, nézd meg
figyelmesebben, olyan messziről nem láthatod jól.
Elza. – Ejnye, be kedves ez itt!… »A völgyben«. Az embernek az a
gondolata támad: »Milyen jó volna, ha én is itt ülhetnék, a völgyben!«
Berzsenyi. – Nem tudom, mit keresnél te a völgyben?
Blanka. – De gyertek már! (Elzához.) Ugyan mit nézel ezen az unalmas
völgyön?! Minden képet meg akarsz nézni? (Soroksáryhoz.) Miska, kérem,
magyarázza meg a társaságnak, hogy így a második terembe se jutunk el, s
vezessen bennünket egyenest a kikiáltott képekhez.
Miska. – Nem tudom, melyiket érti.
Blanka. – Azokat, amelyekről a legtöbbet beszélnek.
Miska (zavarban). – A képek czímeit nem tudja? Megvallom, a magyar
festők nevét nem igen jegyzem meg magamnak. De nem is érdemes. Két hétig
annyit emlegetnek kettőt-hármat, mintha ők teremtették volna a világot,
s a jövő télen már a kutya se beszél róluk.
Blanka. – Igen, náluk nagyon gyors a »fel, le«. Ha egyetlen egyszer nem
csinálnak pofonvágó képet, akkor már auzisz, kimentek a divatból,
hanyatlanak, nyugodjanak békével. Hová mészsz, Elza?
Elza. – A napot keresem, de nem találom ezeken a tájképeken. Az ember
azt hinné, hogy ez a krumpliföld üvegházban van. Nézd: »Szeptemberben«
és »Falusi idill«. Falusi idill napfogyatkozáskor és szeptember a
naprendszeren kívül. És ez itt ni! Kék pacsmag, sárga pacsmag, szürke
pacsmag, a mit akarsz. Kiválaszthatod, a melyik a legjobban tetszik.
Blanka. – Ejnye, be kritizáló kedvben vagy!
Elza. – Te is leszóltad az én »völgy«-emet. Kvittek vagyunk.
Miska (Blankához). – Itt van egy a híresekből. »Őszi táj.« Hm, mi?
Blanka. – Nagyszerű!
Berzsenyi. – Örülök, hogy az ujságok nem hazudtak. Ez tetszik nekem,
igen helyesen van eszközölve. Ebből hatezer hold egy tagban igen szép.
Blanka. – Hát ez itt! Ó istenem, igazán gyönyörű!
Miska (boldogan, hogy mondhat valamit). – Józsefet eladják testvérei.
Elza. – Legszebb rajta a víz. Micsoda bibliai békesség, nem igaz?
Berzsenyi. – Csakhogy ha én ilyen pofonarczokat akarok látni, akkor
bemegyek az Orczy-kávéházba s nem pártolom a képzőművészetet.
Blanka. – De, papa, az istenért! Ha meghallja valaki!…
Elza (Blankához). – Hát ehhez mit szólsz? »Népünnepély a Kaukázusban.«
Nem értem, hogy a verekedést mért nevezik mindig népünnepélynek?
Berzsenyi (megnézi a katalógust). – Kedves gyermekem, ebben tévedsz.
Tizenhat ezer koronáért ennek a képnek igen jelesnek kell lennie.
Elza. – Már ezek a tolna-szántói pesztonkák jobban tetszenek nekem. Azt
hiszem, Miskának is volna hozzájuk pár szava.
Berzsenyi. – De keressük meg kedves mamátokat. Azóta talán kipihente
magát.
Elza. – Hová lett? Csak nem szöktette meg valami Folchi?
Blanka (a ki Miskával előbbre ment). – Menjünk át a másik terembe, a
mama már odaát van. (Átsétálnak.)
Elza. – Itt már több a portrait. Nézzétek ezt. »Arczképtanulmány.«
Blanka. – Ah, de hisz ez mesés! Nézd, mama, nézd!
Berzsenyi mama. – Nem tudom, mit látsz rajta. Micsoda toilette!
Leánykoromban viseltek ilyet.
Blanka. – De a lélek, mama, a lélek! Ha én ezt meg tudnám magyarázni
neked.
Berzsenyi. – Gyermekem, ne tanítsd anyádat arra, a mit ő jobban tud,
mint te. Inkább nézd meg a katalógusban, hogy ki festette le az én
barátomat, a minisztert. Vagy inkább azt nézd meg, hogy mi ennek a
képnek az ára?
Blanka. – Ez az arczkép nem eladó, papa.
Berzsenyi. – Jegyezd meg, fiam, hogy a kép mindig eladó. Ha az árát nem
írják ki, ez csak azt jelenti, hogy a rendesnél drágábbra tartják.
Blanka. – Csakhogy ezt a képet a miniszter már megvette. Gondolhatod,
hogy megrendelésre készült.
Berzsenyi. – Mindegy, azért éppen olyan gonddal készített mű, mintha még
nem fizették volna ki az árát. Ez a festő szorgalmasan működik, semmit
se hagyott a képen üresen.
Berzsenyi mama. – Talán ennél lehetne a gyerekeket megrendelni, Jacques?
Berzsenyi. – Az bizonyos, hogy a ki már minisztereket fest, az nem lehet
kezdő, az mindenesetre haladó. De úgy látom, hogy ez a művész inkább az
atyákat festi s nem a gyermekeket.
Elza. – Gyere csak, Blanka, itt vannak az »öreg honvédek«.
Blanka. – Milyen szép! Mennyi hangulat!
Elza. – Ugy találom, hogy a sok hangulat egy kicsit leszorította róla a
világosságot. Nem értem, hova mennek az öreg honvédek ebben a
vaksötétben.
Berzsenyi. – Az úgy lehet, hogy az öreg honvédek nem igazi
negyvennyolczasok, csak úgy felvétették magukat a honvédmenházba, és e
miatt szégyellik magukat.
Elza. – Azért csak csillagtalan éjszaka mennek ki az utczára, hogy fel
ne ismerjék őket? Meglehet.
Blanka. – Szerencse, hogy nincs itt piktor, a ki meghallja a
kritikátokat. Hát, ha nem tetszik, nézzétek azt a bibliai képet, az elég
világos.
Berzsenyi (megnézi a katalógust). – »Krisztus feltámasztja Jairus
leányát.«
Blanka. – Ez Krisztus?!… És aztán érdemes volt ezt a leányt
feltámasztani?!…
Berzsenyi. – Kedves leányom, te rosszul látsz. Ez a művész kitünő
családból való, komoly férfi, a ki passzióból fest s ráér meggondolni
műveit.
Blanka. – Nemcsak hogy rosszul látok, de úgy látom, hogy a harmadik
teremből már nem fogunk látni semmit, olyan sötét van. Azért csak
menjünk át. (Átvonulnak.)
Berzsenyi. – Már az igaz, hogy az én tagdijamért meggyujthatták volna a
villanyt.
Elza. – »Nászreggelen«? Ezt megnézem. (Oda megy.) Vagy úgy? Ez az egész?
Berzsenyi. – Különben, hál’ Istennek, már három fertály négy, s
nemsokára úgyis le kell mondanunk a műélvezetről.
Blanka. – Azért vessünk egy pillantást a szobrokra, s aztán a jobboldali
termeken át sétáljunk vissza.
Berzsenyi. – A szobrokat én is szeretem. (Soroksáryhoz.) Sokszor, ha az
utczán egy kiállhatatlan arczot látok, és nem tudom, hogy ki lehet ez az
ember, a szerencsés véletlen kiállít nekem a tárlatban egy mellszobort,
s örömmel látom a katalógusból, hogy a kiállhatatlan embernek X. vagy Y.
legyen a neve.
Elza. – Már alig látni valamit.
Berzsenyi mama. – És éppen a kis képek következnek! Ez boszantó.
Berzsenyi. – Igen helytelen beosztás. A sötétben a legnagyobb képekhez
kellene érnünk. No, majd megnézitek máskor, s a jó mama el fogja mondani
nekem az olcsóbb képek tartalmát.
Blanka. – Még csak nem is vásárolhattunk semmit!…
Berzsenyi. – Majd adok nektek pénzt s vesztek néhány jelesebb művet a
népéletből vagy a mit akartok. Én úgyis jobban szeretem otthon nézni a
képeket, mert minél kevesebb a kép, én annál inkább gyönyörködöm a
művészetben De most menjünk. Csak árvizet ne vegyetek, mert árvizet
jólelkü ember nem élvezhet.
Blanka. – Erre menjünk, mama.
(Megindulnak a jobboldali termeken át visszafelé. Blanka, jobbra-balra,
egy-egy futó pillantást vet.)
Miska. – Itt nem veszítettek semmit. Ezek a képek már fél kettőkor is
sötétek voltak.
Berzsenyi (Blankához). – Ha vásárolni fogsz, szólalj fel, hogy jövőre
vagy gyujtassa meg a társulat a villanyt, vagy a művészek fessék
képeiket világosabbra.
Blanka. – Korábban kellett volna jönnünk.
Berzsenyi. – Ezt nem lehet követelni a közönségtől. Nekem máris úgy fáj
a derekam, mintha nem is az enyém volna… Megálljatok!… Várjatok egy
kicsit!
(Hirtelen megáll egy arczkép-csoport előtt.)
Berzsenyi mama. – Mi az?
Berzsenyi (örömmel). – Ő Szentsége!… Gyertek, gyertek hamar!…
Berzsenyi mama. – Ah, és majdnem elhaladtunk mellette!
Berzsenyi (lelkesedéssel). – Ez aztán kép! Izről ízre találó! Mintha
csak megszólalna! Még a mosolya is ugyanaz volt, mikor utóljára volt
kegyes fogadni!… Ez az áhitatot gerjesztő megjelenés! Szinte hallom
jóságos szavait! És nekem sötétet csinál a társulat, mire
megpillanthatom ő Szentsége arczképét!… Vajjon, mit gondoltok,
megengedné nekem ő Szentsége, hogy megszerezzem ezt a gyönyörü képet?
Elza. – A magyar állam tulajdona, papa.
Berzsenyi. – S a festő nem jött hozzám ezzel a remekművel! Milyen
élhetetlen is az efféle művésznépség! Mindegy, azért pártolni fogom őt,
mert látom, hogy finom lélek. (Blankához.) S te még azt kérdezed, hogy
kivel festesselek le benneteket? Látod, te tanulmányozod a képeket;
alaposan tanulmányozod, közelről, távolról; így, meg úgy; forgatod,
nézegeted; s addig tanulmányozod, mig utóljára nem tudsz és nem látsz
semmit. Én pedig kijövök a ligetbe, végig megyek három-négy szobán, s a
sötétben is ráismerek az igazi művészre. Ezt a régiek, egy pórias
kifejezéssel, úgy hívták, hogy: a rabbinus tekintete!…


XVII. KARÁCSONY ELŐTT.
– Elza szobája. A kisasszony íróasztalkája előtt ül és levelet ír. –
Elza (egyedül). – »… Nem, Miklós, te nem értesz engem!! Az, hogy
szabadon találkozhatunk, nemcsak hogy nem elégít ki, hanem boszant,
kétségbeejt!!! Mikor itt ülsz mellettem, egy túlságosan fűtött
szalonban, s a többiek, illedelmesen elhúzódva mellőlünk (minél
messzebbre, a lehető legmesszebbre), jóakaró tekinteteket vetnek felénk
– – – s azt lesik, hogy alattomban megfogtad-e a kezemet, mialatt te az
Azor kutya hőstetteit sugdosod el nekem s hosszasan, édesdeden
ábrándozunk el Muczi paripádról – – – akkor, kedves Miklósom, igaz, hogy
jól érzem magam, boldog vagyok; de – hogy is mondjam? – túlságosan is
jól érzem magam, tulságosan is boldog vagyok!! – – – Ilyenkor azt
képzelem, mintha már a férjem volnál, s ez untat – – – Végre is nem
szeretném elveszíteni a menyasszonyságom szép napjait, pedig ilyenkor
úgy tetszik nekem, mintha te is, ők is mind nagyon sietnének… Édes
Istenem, együtt kuksolni, arra még ráérünk, majd ha öregek leszünk!…
Órákon át suttogni, s nem mondhatni egyebet, mint hogy az uj énekesnő
nagyszerü s hogy ez vagy az a szinésznő megint jól domborított!…
Örökösen ügyelni, hogy a mama ellenőr-tekintete észre ne vegye egy-egy
bizalmasabb pillantásunkat!… Nem, Miklós, az én regényíróim nem ezt
igérték nekem! Igenis, én randevúzni akarok veled, kilovagolni
Békás-Megyerre, vagy nem tudom hová! Mily édes volna felöltözni
munkásleánynak és közvitéznek, aztán elmenni a Barokaldi-czirkuszba, ha
ugyan van még Barokaldi-czirkusz, de egyedül lenni és flangálni egy
kicsit, mi?… És levelezni akarok veled, titkon, naponkint
négyszer-ötször!… Nem bántó, kétségbeejtő, rettenetes gondolat-e, hogy
nemsokára férjhez megyek, nemsokára öreg asszony leszek, s még soha,
egyetlen egyszer se kellett megvesztegetnem, egyetlen egyszer se
lehetett megvesztegetnem a szobalányunkat!!! – – –«
Egy hang (kívül). – Szabad?
Elza. – Te vagy az, papa?
A hang (kívül). – Igen. Bejöhetek?
Elza. – Már hogyne jöhetnél be! (Elteszi a levelet buvard-jába s
feláll.)
Berzsenyi (bejön s körülnéz.) – Valamit elrejtettél, hehehe. (Nevet.)
Elza. – Én, papa?
Berzsenyi. – Tudom, tudom. Ismerem már én ezt. Ebben az időtájban az
ember nem léphet be a hölgyek szobáiba a nélkül, hogy valamit el ne
dugnának előle.
Elza. – S te mint illedelmes családfő, már előre kopogtatsz, hogy az
ügyetlenebb hölgyeknek idejök legyen elrejteni a készülő meglepetést.
Berzsenyi. – Hja, hozzá vagyok szokva! Több mint húsz esztendeje, hogy
karácsony táján kedves mamád mindig dugdos előlem valamit.
Elza. – S a vége rendesen egy pár himzett papucs, vagy más efféle.
Berzsenyi. – Igen, ez a papucs, míg élek, épp úgy kijár nekem minden
esztendőben, mint a koszorú, majd ha meghalok.
Elza. – Fuj, papa, milyen csunyákat beszélsz!
Berzsenyi (elmerengve). – Csak egyetlen egyszer nem kaptam meg a
szokásos papucsot. S az eredeti a dologban az, hogy épp akkor, mikor
kedves mamád már szeptemberben elkezdte rejtegetni a meglepetést. »No,
ez egyszer nem papucsot kapok, hanem más valamit!« – nevettem magamban.
De mulattatóan megcsalatkoztam, mert nem kaptam semmit, papucsot épp oly
kevéssé, mint valami mást. Kedves mamád valami nagyon bonyolított
kézimunkán kezdett dolgozni, és mit tesz isten?!… nem tudott készen
lenni vele karácsonyra. Ti persze erre nem emlékeztek, mert akkor még
nagyon kicsinyek voltatok.
Elza (miután pár pillanatig elgondolkozott, egy kis megindulással). –
Kedves, jó papa, mennyit s milyen régóta fáradozol értünk, csak azért,
hogy néha egy-egy papucsot csináljunk neked, vagy még azt se!
Berzsenyi. – Meg vagyok jutalmazva, mert, mondd nekem, volt olyan okos a
boldogult Ledochowski kardinális, mint az én Elza leányom?! (Könnyet
törül le a szeméből). De legyünk férfiak, és gondolkozzál egy kicsit,
mert le akarom tárgyalni veled ezt a karácsonyügyet.
Elza. – Mi van azon tárgyalni való?
Berzsenyi. – A milyen okos vagy, nem fogsz csodálkozni rajta, ha
megvallom neked, hogy ez az egész karácsonyi ügy engem untat.
Mindenesetre szívesen folyósítom hivatalnokaim számára a kérdéses
összegeket, és az én szolgaszemélyzetemnek is; miattam a szegények
részére, sőt a legszennyesebb szegények részére se tagadom meg a
hozzájárulást csekélyebb összegekkel; annál kevésbbé sajnálom tehát a
legmesszebb menő áldozatot az én családomtól. De hogy egy családatyának
még a saját fejét is törnie kellessen ilyenkor, miképpen intézze el
leghelyesebben ezt a kellemetlen ügyet, te, mint okos leány, szintén
boszantónak fogod találni. Vedd például kedves mamádat. Mit csináljak
vele? Akarod, hogy megint boutonokat vegyek neki? Ez unalmas.
Elza. – A mama nagyon igénytelen, s ha a karácsonyfán ő is talál valami
apróságot…
Berzsenyi. – A karácsonyfát egész rendesen fel fogom bútorozni, de csak
nem kivánod tőlem, hogy kedves mamádnak a karácsonyi ajándékán kezdjek
el takarékoskodni? De ő igen különös asszony. Mit akarsz? Kimegyek az
iparművészeti kiállításba, körülnézek, eltünődöm, és nem veszek semmit.
Az emberek körülöttem sipítoznak a szájtátástól: »Milyen szép! Mennyi
szép dolog!« És látok íróasztalt, a min nem nem lehet írni, szekrényt, a
mibe semmit se lehet tenni, bútort, a mire nem lehet leülni. Hát kedves
barátom, én tudom, hogy ez Louis Quinze, szeczesszió és minden egyéb, de
ha én ilyet veszek, akkor úgy tünöm fel magamnak, mint a ki leráz a
nyakáról egy öreg asszonyt. Legjobban szeretnék megvenni neki egy
iparművészt tulajdon használatra, a ki csak az én házamat szolgálja ki,
úgyis a legolcsóbb, a mit meglehet venni, maga az ember. És hová tegyem
ezt a szegény Blankát? Megvennék neki egy egész szerkesztőséget, a
szerkesztőtől le, egészen a portásig, hogy minden verset kiadhasson, a
mit csak akar, de hátha inkább egy szinházat kíván? Ez a két nő nagy
bizonytalanságban hagy engem.
Elza. – Tudod mit, papa? Holnap kisétálsz velem, és én majd intézkedem,
te csak fizetsz. Ki fogom találni, hogy mivel szerzed nekik a legnagyobb
örömet.
Berzsenyi. – Látod, erre akartalak kérni. És most már felőlük nyugton
alszom. De te? Nem tudom, meg leszel-e elégedve azzal, a mit te neked
szántam. Nem beszélek róla, hadd maradjon meglepetés. Azaz mégis. Meg
kell mondanod, ha nem tetszik, mert már megvan. Nézd, a te krisztkindlid
itt van ebben a levélben.
Elza. – Mi van ebben a levélben?
Berzsenyi. – Egy ló van benne.
Elza. – Jaj, papa, igazán? Lovam lesz, versenylovam?
Berzsenyi. – És minő lovad! _Álomherczegnő_. Nevezve a jövő évi Oaks-ra.
Elza (nyakába ugrik apjának). – _Álomherczegnő_! A század kanczája!
Berzsenyi. – Gyermekem, ha nem akarsz elszomorítani, ne használj előttem
ilyen sikamlós, hogy ne mondjam pajkos kifejezéseket. Mondd, hogy a
század lova, ez elég.
Elza. – És a saját színeimben fogok futtatni?
Berzsenyi. – A saját színeidben és a saját álneved alatt.
Elza. – Ó, papa, ki nem mondhatom, milyen örömet szereztél nekem!
Berzsenyi. – Igazán?
Elza. – S ha még megvennéd _Baká_t is, hogy szegény _Álomherczegnő_ ne
unatkozzék egyedül…
Berzsenyi (nevetve). – Ejnye, te kis követelő! De nem bánom, megkapod,
ha kisegítesz ebből a kellemetlen karácsonyi ügyből.
Elza (megczirógatva atyját). – És Miklós? Ugy-e, a szegény Miklós is
talál valamit a karácsonyfán?
Berzsenyi. – Ha már a szegény Miklósnak karácsony este itt kell lennie!
De csitt, anyádnak a lépéseit hallom!… Valahogy el ne áruld magadat
előtte! Tudod, ő már abban a korban van, mikor az ember ujra azt hiszi,
hogy a Jézuska hozza az ajándékokat!


XVIII. KÉM-SZOLGÁLAT.
– Elza egyedül van a kék szalonban s Gabriele D’Annunzio-nak _Tűz_ czímű
regényét olvassa. Néha leereszti a könyvet ölébe és elgondolkozik.
Egyszerre kinyílik az ajtó s megjelenik cousinje: Berzsenyi Zoltán. –
Zoltán. – Szervusz.
Elza. – Szervusz.
Zoltán. – Csak te vagy itt?
Elza. – Csak én.
Zoltán. – Hát a többiek?
Elza. – Mit tudom én? A mai világban már olyan rosszul neveljük a
szüleinket, hogy soha se jelentik be előre, hol fognak csatangolni.
Zoltán. – Együtt mentek el?
Elza. – Nem. A mama Blankával ment el valahová. Azt hiszem, kéregetni
mentek a szegényeknek.
Zoltán. – Mit kéregetnek ők a szegényeknek? Ha olyan sokat törődnek a
szegényekkel, mért nem adnak inkább nekik?
Elza. – Kérdezd meg őket. Különben, adni: flanczolás, kéregetni pedig:
chic. Ahhoz semmi se kell, csak pénz; ehhez keresztényi alázat is kell.
Szóval: a Metternichné így szokta s a mamának ez elég.
Zoltán. – És te mért nem mentél velök?
Elza. – Először, mert nincsen jó szívem, másodszor, mert olyan náthám
van, mint az Eiffel-torony. A többit elengeded.
Zoltán. – Azt hittem, a vőlegényedet lesed.
Elza. – Szó sincs róla. Az olyan vőlegényt, a ki soha se találja ki,
hogy a menyasszonya mikor van egyedül, az olyan vőlegényt nem érdemes
lesni, mi? Nincs igazam?
Zoltán. – Tán összekülönböztetek? S azért vagy olyan mérges?
Elza. – Összekülönböztünk? Mi? Dehogy! Szobaáristomot kapott a szegény
feje. A multkor elaludt a lábamnál heverve.
Zoltán. – Hát az öreg?
Elza. – A papa?
Zoltán. – Hát persze.
Elza. – Azt nem tudom, hol van. Egy jól nevelt leány nem fürkészi a
papája útjait. Mit akarsz vele? Pénz kellene?
Zoltán. – Micsoda eszed van neked!… Miből találtad ki?
Elza. – No csak úgy gondoltam. Nem igen van hozzád szerencsénk máskor.
Zoltán. – Te igen hálátlan vagy. Máskor, ha öreg asszonyokat akarsz
megtánczoltatni, fordulj tánczosokért a bölcsészek segítő-egyesületéhez.
Elza. – De nagyra vagy vele, hogy a multkor az Orfeum-kávéházból
bekukkantottál hozzánk is! Megjegyzem, hogy akkor is pénzért robotoltál.
Zoltán. – Hja barátom, ha ingyen akarok tánczolni, akkor nem a ti vén
dámáitokat lötyögtetem előre, hátra. Fuj, a vén automobilok! Mondd, hol
szedtétek össze ezt a sok kimustrált lóvasutat?
Elza. – Csak folytasd ezen a hangon! Csak mondd el a papának, hogy mit
tartasz azokról a csillagkeresztes hölgyekről, a kik úri házát koronkint
megtisztelik!
Zoltán. – Gondolod, hogy akkor nem ad pénzt?
Elza. – Szegény fiú, erről tegyél le. Nagyon sajnálom, de ki kell
ábrándulnod.
Zoltán. – Mi az ördög! Talán csak nem ütött be nálatok is »a pénzpiacz
kedvezőtlen helyzete«?! Remélem, az öreg nem hiába jár ki a pénzpiaczra?
Elza. – Nem, hanem borzasztó dühös rád. Ajánlom, egyhamar ne kerülj a
szeme elé.
Zoltán. – Aztán mért haragszik?