Berzsenyi báró és családja: Tollrajzok a mai Budapestről - 12

mert meghalt. Szerencsére a házbér már ki volt fizetve.
A báró. – Talán nem is halt meg, csak eltűnt. Alighanem már elég volt
neki ez a barátság.
Melanie. – Hogyisne! Először is nagyon szeretett engem, a mi onnan is
látszik, hogy mindennap eljött, pedig már nagyon öreg volt. Másodszor
pedig bizonyosan tudom, hogy meghalt. Mert akkor már több ismerősöm volt
és egyszer egy Gyuszi nevezetű, a kinek el kellett bujnia, a kamarából
nagyon jól látta a Béla bácsit. Először ettől a Gyuszitól tudtam meg az
esetet. Felszaladt hozzám és azt mondja: »Hallod-e, a Béla bácsi
meghalt! A kávéházban kártyázott és megütötte a guta, mert
megkontrázták. Éppen ott voltam és láttam jól, hogy a Béla bácsi volt!«
És a Gyuszi csakugyan igazat beszélt, mert a Béla bácsit nem láttam
többet.
A báró. – De ha nem tudod, hogy ki volt, akkor azt se tudhatod, hogy hol
van eltemetve! Hogyan vihetsz hát neki koszorút?! Hová teszed a
koszorúdat?
Melanie. – Az egyik évben ide, a másik évben oda. Megnézem azokat a
sírokat, a hol nincsen koszorú és nincs diszítés, meg a hol nem ég
lámpás, és ha találok olyat, a hol olyan férfi van eltemetve, a ki
kilencz évvel ezelőtt halt meg és hetvenegy évet élt, – Béla bácsi is
hetvenegy esztendős volt – hát oda leteszem a koszorúmat, mert azt
gondolom: »Talán ez volt a Béla bácsi!«
A báró. – No hallod! Ennek semmi értelme!
Melanie. – Dehogy is nincs értelme! Nem volna nyugodt a lelkiismeretem,
hogyha megfelejtkezném az én jó Béla bácsimról, a kinek mindent
köszönhetek. Aztán, lássa, báró úr, én babonás vagyok és azt hiszem,
hogy a halottak nagyon jól tudják, ki visz nekik koszorút, és ki nem.
Talán éjfélkor a szellemek meg is nézik a koszorúkat.
A báró. – Hallatlan! Hogy egy okos nő, a ki eldicsekedhetik vele, hogy
annyi pénzt tud kizsarolni belőlem, mint soha senki!… Már hogy
képzelhetsz ilyen szamárságot!
Melanie. – No és aztán! Ha már nem is tudja meg szegény! Kinek teszek
ezzel rosszat? Ha másnak jut, az se baj. Talán olyannak jut, a kinek már
nincs senkije. Vagy ha talán olyannak, a kiről csak megfelejtkeztek,
azzal se vétek. Egy sírral kevesebb, a melyik nincs elhanyagolva.
A báró. – Hiszen nem mondom, hogy rosszat teszel vele, bár rossz néven
veheti valaki, hogy ha ő nem diszítette fel a hozzátartozója sírját, egy
idegen tegyen oda koszorút. Nem lehet sérteni valakinek a kegyeletét, ha
ő személyesen meg is felejtkezik a kegyeletről. De nem erről van szó.
Hanem arról, hogy minek ez a koszorú? Kell, hogy te koszorút vigyél
valakinek, mikor neked senkid sincs odakinn?!
Melanie. – Tudja, báró úr, ezzel én úgy vagyok, mint a karácsonynyal.
Karácsonykor, mikor mindenki karácsonyfát állít, gyertyákat gyujtogat és
ajándékokat oszt szét, nekem olyan furcsa, hogy nincsenek gyermekeim, a
kiknek én is karácsonyfát állíthatnék és játékokat vehetnék! Azért
karácsonykor mindig krisztbaumot és ajándékokat küldök a papának meg a
mamának, mindenfélét vásárlok a cselédeimnek és karácsonyfát állíttatok
a házmesterné gyerekeinek. Odalenn aztán én is gyertyákat gyujtogatok,
és nézem, hogy a gyerekek hogyan örvendeznek. És ilyenkor, mindenszentek
napján, éppen úgy vagyok. Mindenki siet ki a temetőbe; a legszegényebb
is kiviszi a maga olcsó koszorúját, a gazdagok pedig úgy feldíszítik a
sírokat, hogy a temető ilyenkor csupa látványosság. Mindenkinek ott kell
lennie; csak én ne legyek ott?! Milyen szomorú elgondolni, hogy nekem
még halottaim sincsenek! Pedig nincsenek. A barátnőim kimennek a
szüleik, a testvéreik, a gyermekeik sírjához; nekem nem voltak
gyermekeim és testvéreim, a szüleim pedig élnek és házmesterek a
körúton. De hát igazán ennyire árva legyek?! Nem, hiszen nekem is van
halottam: a szegény jó Béla bácsi; neki odakünn kell lennie, csak azt
nem tudom, hogy hol. Hát azért mégis kiviszem a koszorúját; ez
megkönnyebbíti a lelkemet… így nem érzem magamat olyan elhagyatottnak.
A báró. – És te, a ki olyan kapzsi vagy, nem sajnálsz ötven koronát
annak a koszorújára, a kinek még a nevét sem tudod?
Melanie. – Már mért sajnálnám?! Tizannyit se sajnálnék, úgy szerettem a
szegény Béla bácsit! Aztán úgyis a báró úr zsebéből megy, nem az
enyimből!


XXXIV. FARSANG A NÁDOR-UTCZÁBAN.
– A hölgyek kis szalonja; délután két óra. Blanka Rejtvényi szerkesztő
úrral cseveg. Megjelenik: Elza, s nyomban Berzsenyi. –
Elza. – A papa azonnal jön, sőt már itt is van. (Berzsenyi belépett;
Rejtvényi feláll.)
Berzsenyi. – Értésemre esett, hogy ön szivélyes felszólításomra sietett
megjelenni. Ezen önzetlen ügybuzgalmát, valamint családom irányában
tanusított érdekeltségét nem mulaszthatom el megköszönni.
Rejtvényi. – Báró úr, nagyon örülök, ha szolgálatára lehetek.
Berzsenyi. – Leányaim bizonyára felvilágosították önt az ügy
mibenlétéről. Én a farsang folyamán több zenereggélyt kívánok rendezni,
az én házamban.
Blanka. – De, papa, eddig úgy volt, hogy a konczerteket nem délelőtt
vagy délután, hanem este tartjuk meg.
Berzsenyi. – Igen, Blanka leányom helyesen jegyzi meg, hogy a
reggélyeket este tartjuk meg, kilencztől tizenkettőig bezárólag.
Elza. – Szóval soirée-t akartál mondani, és nem matinée-t.
Berzsenyi. – Ki beszél itt matinéeról? Mondom, hogy a zene-regélés este
fog folyamatba ejtetni, több különböző alkalommal.
Blanka. – De, papa, kérlek, ezt nem nevezik reggélynek, ezt…
Berzsenyi. – Mit szóltok bele az én szavaimba minduntalan?! Bánom is én,
akárhogy nevezik!… Ezen dolgok úgy fognak lefolyni, a hogy én nevezem el
őket. Elég az hozzá, több mulatságot kívánok adni vendégeimnek, az én
házamban, este, három óráig tartó konczerttel kiegészítve, melyen a
legjobb és legdrágább művészek annyi zenét regélhetnek vendégeim
számára, a mennyit akarnak.
Rejtvényi. – Tökéletesen értem, báró úr.
Berzsenyi. – Leányaim kedvéért, a kik engem hiányos nyelvésznek
ironizálnak, hozzáfűzöm, hogy valóban nem zene-reggélyt akartam mondani,
hanem zenesegélyt. Segélyezni, pártolni kivánom a zenét, de nem csekély
arányokban, hanem olyan alakban, hogy míg egyrészt a hazai művészek a
kellő keresethez juthassanak, másrészt ne legyenek kizárva a versenyből
a külföldi művészek sem, kik a kellő magasabb színvonalról
gondoskodnának.
Rejtvényi. – Valóban báró úr, ez nemcsak nagylelkű, hanem egyszersmind
finom ízlésre valló gondolat!…
Berzsenyi. – Megjegyzem, hogy minden egyes alkalommal meg lesznek híva:
több miniszter, számos arisztokrata, exczellencziás és méltóságos
hölgyek, s több más kisebb-nagyobb személyiségek. Úgy, hogy a szereplő
művészek, a kiket előadás után szivélyesen vendégül is meghívok,
érintkezésbe juthatnak a legmagasabb személyiségekkel, mi által ujabb
anyagi előnyben részesülhetnek.
Elza. – De, papa, nem erről van szó…
Berzsenyi. – No, ezt csak úgy közbevetőleg mondom. Arról nincs szó, hogy
ezt a honoráriumba beszámítanám. És irányeszméül az ön használatára
megjegyzem, hogy az én házamban költségkimélés nem létezik.
Rejtvényi. – Tudom, báró úr.
Berzsenyi. – Viszont megvárom, hogy az egyes fölléptetett művészek úgy
legyenek odaállíthatók, hogy ez által soirée-im színvonala semmit se
szenvedjen.
Rejtvényi. – Ez magától értetődik, báró úr.
Berzsenyi. – Mielőtt azonban a részletekbe bocsájtkoznám, mindenekelőtt
arra nézve kivánom tanácsát kikérni, hogy hány legyen a száma ezen, a
farsang folyamán vendégeim részére nyujtandó zene-élvezeteknek? Két
eszme merült fel erre nézve családom körében. Az egyik eszme az, hogy
csupán hat soirée legyen a legelőkelőbb külföldi márkákkal; a másik
eszme pedig az, hogy tizenkét vegyes legyen, oly módon, hogy a jelesebb
hazai erők is érvényesüléshez jussanak. Én, megvallom, a fölvetett
eszmék egyikéhez se csatlakozhatom. Az én eszményem az, hogy középütt
rejlik az igazság, s hogy kilencz zene-estben kell megállapodnom. Mert
egyrészt csak így kerülhetem el a kicsinyes takarékoskodás látszatát, s
másrészt így senki se foghatja rám, hogy nem tudom mily mellékczélzatból
vagyonomat és nagylelkűségemet kívánom fitogtatni.
Rejtvényi. – Föltétlenül a báró úr nézetéhez kell csatlakoznom…
Berzsenyi. – Nagyon örülök, hogy magáévá teszi eszmémet. Annyival
inkább, mert leányaim már bizonyára tudatták önnel, hogy ez estélyek,
(vagy nem bánom: soirée-k) rendezését önre óhajtom ruházni. Teszem pedig
ezt azért, mert ön, mint szerkesztő, járatosabb nálam a különböző
művészek fölvezetésében, és másodszor, mert ön, mint családomnak
önzetlen barátja, szivélyesen fogja teljesíteni azt a sok lótás-futást,
a melyre én koromnál és társadalmi helyzetemnél fogva nem vagyok
hajlandó.
Rejtvényi. – Nagyon megtisztel, báró úr.
Berzsenyi. – Midőn ehhez még csak azt fűzőm hozzá, hogy én semmit se
becsülök és semmit se jegyzek meg magamnak annyira, mint az
önzetlenséget, egyelőre csak köszönettel veszem tudomásul az ön baráti
szolgálatát.
Rejtvényi. – Ó, kérem!…
Berzsenyi. – Most már nem marad egyéb hátra, mint hogy megismertessem
önt a főbb irányelvekkel.
Rejtvényi. – Figyelek, báró úr.
Berzsenyi. – Úgy a külföldi kitünőségek, mint a pártolásra érdemes hazai
erők kiválasztását teljesen önre bizom. Leányaim különben örömest fogják
tanácscsal segíteni. A magam részéről e tekintetben csak azt az óhajtást
fejezem ki, hogy az öreg nőket lehetőleg mellőzni sziveskedjék. Nem
tartom ugyan kizártnak azt a lehetőséget, hogy egy öreg nő sok művészi
képességet összpontosítson magában, mindamellett tagadhatatlan, hogy egy
öreg nő visszás benyomást tesz a vendégekre.
Blanka. – De, papa, kérem…
Berzsenyi. – Fiam, ezt én jobban értem, tapasztaltságomnál fogva.
(Rejtvényihez.) Szóval, e kérésemet különös figyelmébe ajánlom, azzal,
hogy e szabály alól csakis a legkipróbáltabb külföldi márkák képezhetnek
kivételt.
Rejtvényi. – Nem felejtem el, báró úr.
Berzsenyi. – A mi már most a zene-anyagot illeti, ennek kiválasztására
nézve már több az észrevételem. Az irányadó az, hogy első sorban a
legmagasabb, a legtudományosabb, a legklasszikusabb zenére reflektálok,
s óhajtásom az, hogy a kilencz est programmja kimerítse mindazt, a mit a
zeneirodalom mint legfinomabbat, mint első márkát, mint legértékesebbet
és legdrágábbat produkál. Kivánom, hogy a mi a zene minőségét illeti,
estélyeimet még a szakavatott hangversenyek se árverezhessék túl.
Rejtvényi. – Értem, báró úr.
Berzsenyi. – Minthogy azonban tapasztalásom szerint a legjobb zenétől a
vendégek mind elaludnak, estélyeim tarkítása végett vendégeim számára
némi változatosságról is gondoskodni kívánok, s azért megvárom, hogy a
programmon a könnyebb zene is, mint pl. Tarara-boom-de-ay, helyet
találjon…
Blanka. – De papa, az istenért!
Berzsenyi. – Egyébként e végből is leányaimra utalom önt. A végleges
helybenhagyás őket illeti.
Rejtvényi. – Minden egyes esetben előre beterjesztem a programmot, s
kifogás esetén…
Berzsenyi. – Mondom, a felügyeletet leányaimra ruházom, mert nekem a
kották forgatására, s a többi, nincsen időm, koromnál és társadalmi
helyzetemnél fogva. E pontra nézve még csak azt jegyzem meg, hogy a mi
személyes izlésemet illeti, kedvenczem: az egyházi zene, s nagyon
szeretném, ha ön erre súlyt fektetne. Rendkivül lelkesedem például
azokért a vallásos szellemü dalokért, melyeket annak idején egy olasz
pap vezetett elő, ha jól emlékszem: a Vigadóban, orgonán vagy cellón,
már nem tudom, csak a nevére emlékszem, hogy P-vel kezdődött…
Blanka. – A papa talán Perosi műsorára czéloz…
Berzsenyi. – S különösen kedvelem azokat a számokat, a melyeket
véletlenül ő Szentsége is azzal tüntetett ki, hogy kedvenczeiül
választotta őket. Erről jut eszembe, hogy a Pester Lloydban az Allerlei
czím alatt olvastam, hogy ő Szentsége személyesen is foglalkozik
csekélyebb zeneművek költésével. Ha ezek közül valamelyik felkutatható
volna, valóban igen kellemes meglepetésemül szolgálna…
Rejtvényi. – Mindent el fogok követni, báró úr…
Berzsenyi. – Még csak egy kérdés volna hátra: az elővezetendő művészek
anyagi segélyezésének kérdése.
Blanka (Rejtvényihez). – A papa a közreműködő művészek tiszteletdíját
érti.
Berzsenyi (Blankához). – Mit javítsz engem mindig, mint egy iskolai
feladatot?! Ha olyan nagyon tisztelem őket, akkor nem adhatok nekik
díjat, mert az sértés volna; ha pedig kell nekik a díj, akkor mi értelme
a tiszteletnek?… (Rejtvényihez.) Nem igaz?
Rejtvényi. – Tessék csak a dolgot rám bizni; kellő tapintattal fogom az
ügyeket elintézni.
Berzsenyi. – Itt kettőt ajánlok az ön figyelmébe. Az első az, hogy a
külföldi jelesekkel szemben igen óvatosnak kell lenni, mert ezek úgy
alkudnak, mint a piaczi nők. A másik az, hogy a hazai erőket nem kell
figyelmen kívül hagyni, de viszont ők ne felejtsék el, hogy azért ők
csak hazai erők maradnak. A folyamodó művészek terjeszszék elő
árszabályaikat; majd ki fogom választani közülök az előnyösebbeket. A
vendégek, legyen ön nyugodt, nem fogják észrevenni a különbséget. Ebből
láthatja ön, hogy mindent, a mi művészi, önre ruházok, de a pénzügyi
felügyeletet fentartom magamnak.
Rejtvényi. – Egy lépést se teszek a báró úr helybenhagyása nélkül.
Berzsenyi. – A többit esetről-esetre fogom megjegyezni. Egyelőre közölje
a jelesebb operai nőkkel, hogy a tarifával mielőbb jelentkezzenek, és
terjeszszék elő, hogy több pièce-t mily árengedménynyel hajlandók
szolgáltatni. Határozatomat ön majd tudatni fogja velök.
Blanka. – De, papa, a művésznőkkel szemben…
Berzsenyi (óráját nézi).
Rejtvényi (Blankának a szavába vágva). – Még csak egyet volnék bátor
kérdezni…
Berzsenyi. – A csekélyebb és úgynevezett művészi részletekre nézve
tanácskozzék leányaimmal; nekem most dolgom van a juta-gyárban.


XXXV. A BOHÉMEK.
– Estély Berzsenyiéknél. Fényözön. A lépcsőházban délszaki növényzet.
Kilenczkor Berzsenyi báró felrakja összes rendjeleit, s az inasok
fölhúzzák fehér keztyűiket. Féltizkor megjelenik az első bouton;
nyomában Golkonda egész gyémánttermése. Tiz óra tájban, mikor a
szinháznak vége, bevonulnak a Bohémek: Schaunard, a nagy zenész, Marcel,
a nagy festő, Rodolphe, a nagy költő, Colline, a nagy bölcsész, és
Auguszt, a nagy művész. Az előcsarnokban az inasok lesegítik a Bohémek
felöltőit; minthogy a felöltők akasztó-szalagja el van szakadva,
Colline, a nagy bölcsész, egy szobaleányt hivat. Katicza sietve jő, s
megkezdi az akasztószalagok felvarrását. A Bohémek ekközben felvonulnak
a hallba. A hallban: –
Schaunard, a nagy zenész. – A kérdés az, hogy minő a puttyogós bor?
Arthur, a főkomornyik. – A nagyságos úrnak tréfálni méltóztatik. Csak
nem gondolja, hogy a báró úr »Talizmán«-nal sérti meg a vendégeit?
Marcel, a nagy festő. – E fiú művelt s tudja, hogy az ital
Francziaországban kezdődik.
Schaunard, a nagy zenész. – Csakhogy én a fanyar pezsgőt nem szeretem.
Én csak Moët et Chandon-t iszom.
Arthur. – Hat különböző márka áll Nagyságod rendelkezésére, mindenféle
fajtából. Édes, sec, demi sec, vin brut. A márkák: Moët & Chandon,
Irroy, Pommery & Greno, Georges Goulet, J. Mumm, Heidsieck.
Marcel. – Nekem mindig Heidsieck sec-et hordjon. Jó lesz, ha félre tesz
számomra három üveggel. Dugja el a kis fehér szalonban a nagy állótükör
mögé.
Rodolphe, a nagy költő. – És mi van a pántlikás szivarokkal? Hol vannak
a pántlikás szivarok?
Arthur. – Még vacsora előtt parancsolja Nagyságod a havannát?
Rodolphe. – Nem, egyelőre csak egy skatulya czigarettát adjon. Egy vagy
két pakli »Szfinx és Obeliszk«-et.
Colline, a nagy bölcsész. – Én nem itt szívom el a szivart, hanem
odahaza. Csomagoljanak be egy ötven darabos skatulyát a nagy
Menendez-ekből.
Schaunard. – De hol van a menu? Lássuk a menut!
Colline. – Engem föltétlenül olyanok közé ültessen, a kik nem esznek
osztrigát, mert én a szomszédaim osztrigáit is meg szoktam enni.
Arthur. – Nagyságod Csalavéri Torkos Frigyesné ő méltósága és Naphegyi
Tinka ő nagysága között fog ülni.
Colline. – Nekem nem kell hölgy, nekem osztriga kell. Cserélje meg a
kártyákat s ültessen engem a szélütött főapát mellé; az nem eszik
osztrigát.
Marcel. – Engem öreg hölgyek közé ültessen, mert a fiatalok szeretik
kiszolgáltatni magukat, és én nem azért jövök ide, hogy imádkozzak és
dolgozzak.
Rodolphe. – Én mellém fiatal és kövér asszonyokat jelöljön ki, jól
dekolletálva. Ez nekem étvágyat csinál.
Schaunard. – A fődolog az, hogy a kocsik megvárjanak bennünket; nem úgy,
mint a multkor. A fenének van kedve gyalog kutyagolni haza a pokolba,
mikor az ember a pukkadásig tele pakolta magát.
Colline. – A legnagyobb ostobaság az, hogy a mikor az ember ehetik,
ihatik, a mennyit akar, a szobalányok nem ülhetnek az asztalhoz.
Auguszt, a nagy művész (a ki eddig némán tekintett maga elé). – Nos?
Arthur. – Tessék?
Auguszt (fagyos ábrázattal). – Nos?
Arthur. – Parancsol Nagyságod?
Auguszt. – Nos? A csekk?
Arthur. – Miféle csekk?
Auguszt. – Vagy talán azt hiszi a gazdája, hogy én az ő szép szeméért
jöttem ide? És hogyha megetet és megitat, akkor én ingyen fogok
monológokat előadni? Engem nem lehet inggombokkal lefőzni! Hol van a
csekk? The money, l’argent, das Geld? Las millreis, soldi, baksis,
penyaz?
Arthur. – Holnap reggel Nagyságod lakásán lesz.
Auguszt. – Holnap? A holnap az istené! De jól van, nem bánom, most az
egyszer. Jövőre azonban tanuljanak modort. A modor az, hogy az ember
mindenekelőtt átnyujtja a csekket.
(A vendégek átsétálnak a nagy terembe. Harmadfél órai szünet.
Éjféltájban a hall ujra benépesül. Megjelennek: Berzsenyi Blanka és
Elza, hédervári Hirschler Zelma, Héthársyné, Gabnaffy Ariadne és Nyuszi,
Várai-Fejér Nandine és Piczu, Soroksáry Miska gróf, Csalavéri Torkos
Frigyesné, Pschutt Tilda, Beteg Puszi, Bertalan Dóri, Várföldi Sebő, a
Hunhegyi-család, Grünspan Berczi, a Gabnaffy-fiúk, Szilárdffyék,
Berzsenyi Zoltán, Hirsényi Nándi, Rejtvényi Elek, még igen sok hölgy és
úr s végűl a bohémek.)
Csalavéri Torkosné (Rodolphehoz). – Nagyon örülök, hogy végre
megismerkedhettem egy szellemes emberrel; mindig kiváncsi voltam rá,
hogy egy szellemes ember hogyan öltözködik és milyen magaviseletet
tanusít a magánéletben. Mondjon, kérem, hamar valami szellemességet,
mert égek a vágytól önön mulathatni!
Rodolphe. – Valóban, asszonyom… (összefüggéstelen szavakat hebeg.)
Colline. – A szellemességről jut eszembe, hogy hallottam ma egy igen
sikerült anekdotát. Volt egyszer egy kis fiú, a ki mindig együtt aludt a
szüleivel…
Rodolphe. (Schaunardhoz). – Dobjátok ki ezt a vízilovat. (Collinet
eltávolítják és biztonságba helyezik.)
Gabnaffy Nyuszi (Marcelhez). – Ó, én Musette kisasszonyt nagyon jól
ismerem! Sokat hallok róla a szabónémtól; különben egyforma a
derékbőségünk.
Auguszt (Várai Fejér Piczuhoz). – Ezt a monológot elő fogom adni
magának, ha majd asszony lesz.
Piczu. – Akkor már nem fog érdekelni. A legszebb monológnál is szebben
beszél a tett.
Hirsényi Nándi. – Jön a boston! Jön a boston!
Rejtvényi (Blankához halkan). – Ha csak egy fordulót tesz a gróffal,
engem nem lát többet!
(A vendégek átszállingóznak a tánczterembe. A szin üres marad. Egy
félórai szünet. Megjelennek: Berzsenyi báró, Csalavéri Torkos és Várai
Fejér.)
Berzsenyi. – Én csak egyet ismerek közülök, ezt a Rejtélyi Sándort. Igen
szakavatott fiú, de tőlem nyugodtan kitörheti a nyakát.
Csalavéri Torkos. – Akkor hát mért hívod meg őket?
Berzsenyi. – Először: nem hívom meg őket. Másodszor: azért hívom meg
őket, mert ez az asszonyok dolga, nem az enyém. Harmadszor: ti is
meghívjátok őket. Negyedszer: mert nem akarom, hogy ti azt mondjátok: a
báróéknál igen unalmas. Ötödször: mert azt gondoltam, hogy tudnak
czigánykereket vetni, és nem tudnak. Hatodszor: miattam itt épp úgy
felfordulhatnak, mint másutt. S a mi a fő: én kezdjem meg eltávolítani
őket?
Csalavéri Torkos. – Te már megteheted.
Berzsenyi. – És te?
Csalavéri Torkos. – Rólam azt mondanák, hogy sajnálom a bort meg a
szivart az irodalom és művészettől.
Várai Fejér. – Hát bocsáss meg nekem, kedves báró, hogy az előbb majdnem
megütött a guta, mikor ezt a festészt megpillantottam, de ezt nem fogod
megtiltani nekem, valahányszor ilyen egyének tolulnak elém.
Berzsenyi. – Kérlek, kérlek, a mint parancsolod. De igazán nem értem,
miért ügyelsz föl ilyen selejtes vendégekre.
Várai Fejér. – Ha tudomásodra hozom, hogy ez a festész mint vejem
kivánna szerepelni, azonnal érteni fogsz engemet. Ez a személy ma pofát
vett magának megkérni tőlem a Piczut!
Berzsenyi. – És ez komoly?
Csalavéri Torkos. – Na hát ez igazán hallatlan!
Berzsenyi. – Nem tudom magam elé helyezni, hogy így legyen.
Várai Fejér. – De hát mit akarnak még ezek az emberek? A vacsorát,
pezsgőt, szivart akarjátok, jó; és hogy ne sokat társalogjunk, én
belátok egy adag vidám koldulást, velem lehet beszélni. De a lányomat
elvenni feleségül! – ez már mégis csak szemtelenség!
Csalavéri Torkos. – Én ebben egészen otthon vagyok. Nálam is ismeretes
egy ilyen alak; sőt teljesen befészkelte magát házamban, mert az
asszonyokkal ilyes ügyekben nem lehet komolyan értekezni. Először
ellopta a feleségemtől szerelemből az összes zsebkendőket; azután az
asszony mindenféle foulard-okat és selyemkendőket ajándékozott neki,
hogy meg ne hűljön, úgy, hogy mikor nem találtam meg mindjárt a
törülközőt, azt kellett hinnem, hogy ez az alak vitte el. És most végül
ez az alak folyton ide-oda küldözgeti az inasaimat, úgy, hogy ha énnekem
szükségem van valamire, mehetek magam!
Várai Fejér. – Eh, ha csak a feleségemről volna szó!… De a leányomat
akarja feleségül venni, a leányomat!
Berzsenyi. – És aztán… fiatalság: bolondság… az ember, jól van, nem
bánom, be tud látni egy kis időtöltést…
Várai Fejér. – De ő nem az ő idejét akarja tölteni, hanem el akarja
venni az én pénzemet! Reggel megiszsza a kávét, délben megeszi az
ebédet, és így tovább, à la bonne heure, miattam legyen úgy. De hogy
este, miután már minden egyebet befalt, lenyelt, zsebrevágott, el akarja
venni tőlem a leányt, a hozományt, és mindent, a mit egy hosszú életen
át előállítottam!…
Berzsenyi. – És ezek bohémeknek nevezik magukat!
Csalavéri Torkos. – Kétségtelenül a cseh körzőtől… Tessék, megint itt
vannak!
Várai Fejér. – Azért nem kell szólni az illetőnek. Ilyen mindenre képes
embernek inkább elnyelem az egészet.
Csalavéri Torkos. – Legalább kipanaszoltuk magunkat.
(A nagy társaság újra bevonul a hallba.)
Mind. – A monológot! Halljuk a monológot!
Hirsényi Nándi. – Tisztelt Társulat! Auguszt, a nagy művész, elő fogja
adni Rodolphenak, a nagy költőnek, ez alkalomra írott monológját.
Sokan. – Éljen! Éljen!
Auguszt. – Hölgyeim, uraim! »A tolvaj szarka« Rodolphetól!
Mind. – Halljuk! Halljuk! (Helyet foglalnak. Várai Fejér, Csalavéri
Torkos és Berzsenyi el a balfenéken.)


XXXVI. BERZSENYIÉK NYARALNAK.
– A karlsbadi »Savoy Westend Hôtel« legszebb termében. Esti tíz óra.
Békásmegyeri Berzsenyi Jacques báró és leánya: Blanka bárókisasszony
terített asztal mellett ülnek, vacsora után. Blanka ujságot olvas; a
báró szivarra gyujt és gondolataiba mélyed. –
A báró (magában). – Ha egy hajszállal elhibázom és egy czollal erősebben
meghajtom magam, mint a tapintat kijelöli, a sah azt fogja mondani: »Ez
a báró finom ember, de mégis csak meglátszik rajta, hogy alulról
küzdötte fel magát a magasba, mert a dereka nincs egyenesre
kiszoktatva.« Ha pontosan kimért és hanyagul hűvös vagyok, a sah így fog
szólni magában: »Ez a báró megbízható férfi, de úgy néz ki, mintha
nyársat nyelt volna. Úgy jön nekem elő, mint a ki csak azért gőgös, hogy
ne látszassék közrendűnek és alázatosnak.« Ha fidélis vagyok, a sah azt
mondhatja: »Ez a báró jó fiú és kellemes udvaroncz, de nem lehetett
valami magasan elsőrendű nevelése, mert nem tudja, hogy meddig lehet a
nagyurakkal komázó hangot használni.« Ha tartózkodó vagyok, a sah le fog
nézni és azt jegyezheti meg rólam: »A báró derék ember, de ha egyszer
egy államfővel van dolga, a szokatlanságtól és az örvendetes ijedtségtől
alig tud lélekzethez jutni.« Ha egy krajczárral több borravalót adok
jelenléte alkalmával, mint az ízlés és finom viseletű kényelem kiutalja,
a sah mosolyogni fog rajtam és azt az aperszüt fogja tenni a kiséret
előtt: »A báró méltányos főur, de mint _von Pike auf_ ember egy kicsit
komikus, a midőn erőködik és nem tudja hova tenni a pénzét.« Ha pedig
egy krajczárral kevesebbet adok, így gondolkozhatik és bizonyosan
mokirozni fogja magát rajtam: »A báró eszélyes főnemes, a kiben semmi
flancz, és nem csodálom, hogy szorgalmával oly magaslatra vitte, de
azért mégis csak kiüti a fejét a szeg a zsákból.« Az embernek meg kell
őrülni.
Blanka (leteszi az ujságot). – Papa!
A báró (felriad). – Mi az? Mit mondtál?
Blanka. – Te még most se tetted le a rendjeleidet?
A báró. – Ejnye, be furcsa vagy! Csak nem fogom szégyellni a
rendjeleimet?!
Blanka. – Szégyellni, persze hogy nem, de családi souper alkalmával nem
szokás feltenni a rendjeleket…
A báró (egyre boszúsabban). – Te igen jól tudod, hogy nem a souper
alkalmával tettem fel, mert bárha ma a csirke fogja tanítani a tyúkot,
azt kioktatás nélkül is tudom, hogy ha én a leányommal akarok
vacsorázni, ehhez nem szükségesek a rendjelek. És ha te véletlenül nem
mondod, hogy fel kellene próbálni, nekem talán eszembe se jut úgy a
vitézségi érem, mint az oroszlán-rend.
Blanka. – Felpróbálni felpróbálja az ember, de remélem, csak nem akarod
viselni?
A báró. – Hát mire való a rendjel, ha nem arra, hogy viseljék?! Különben
megnyugtathatlak, ismerem családomnak szeczessziós és mindent gúnyoló
eszmeirányzatát, és egy pillanatig se foglalkoztam azzal a gondolattal,
hogy a kitüntetéseket állandóan viselni fogom, bárha én nem úgy
gondolkozom, mint némelyek, és abban, hogy fejedelmi barátom: a sah ő
felsége engem legnagyobb érdemrendeivel tüntet ki, abban én, egyszerű
gondolkozású ember, nem találok semmi restelni valót.
Blanka. – De, papa, kérlek, én csak arra akartalak figyelmeztetni, hogy
családi körben nem szokásos rendjelekkel vacsorálni, és ha a pinczérek
folyton a vitézségi éremmel látnak…
A báró. – Én figyelmeztetés nélkül is tudok annyit a savoir vivre-ből,
mert folyton leczkéket veszek a baronesz leányomtól, hogy ha az ember
például egy uszónadrágban a tengerbe megy fürödni, akkor az ordókat nem
kell feltenni. De mivel már úgy fordult a szóbeszéd, hogy fel kellene
próbálni, hát felpróbáltam, érdeklődésből, hogy a szines szalag és arany
mint állanak a fekete ruhán? És ha már felpróbáltam, mert nem értem,
hogy mért ne próbálhattam volna fel, hát rajtam van, punktum, akár
tetszik ez a pinczéreknek, akár nem.
Blanka. – Papa, kérlek, ne haragudjál, nem akartalak megboszantani, csak
éppen azt akartam mondani, hogy ha a pinczérek látják rajtad ilyenkor, a
mikor bizalmas körben vacsorálsz, elfecsegik, és az emberek azt fogják
képzelni, hogy valami nagyra vagy vele.
A báró. – Ezt senki se fogja képzelni rólam, a kiről mindenki tudja,
hogy milyen egyszerű és egyenes gondolkozású ember vagyok. És ha már
erről beszélünk, megmondhatom neked, hogy én az ilyenre nem adok semmit,
mert szerintem nem a rendjel különbözteti meg az embereket egymástól,
hanem a szívjóság. Én nem arra vagyok büszke, hogy számos rendjeleim
vannak a legelőkelőbb udvaroktól, a szerb és más kitüntetésekről nem
beszélve, hanem arra, hogy mindenki azt fogja mondani, akárkit kérdezel
meg felőlem, hogy a nevezett Berzsenyi, akárhogyan eszi a halat, késsel
vagy villával, de egyszerű, jó ember. Vagy talán családom szeczessziós
nézetei szerint én csak egy pöffeszkedő grand seigneur vagyok, de nem
egyszerű, jó ember?
Blanka. – Ó papa, azt tudja mindenki, hogy te a legjobb ember vagy a
világon, arany szívű, mintája a tisztességnek és az egyéni
korrektségnek, a ki soha senkinek nem vétett, soha senkit meg nem
károsított, és mindenkivel csak jót tesz, a ki a közelébe jutott, de…
A báró. – Nos, ha jó ember vagyok rendjelek nélkül, akkor jó ember
vagyok rendjelekkel is. Nem értem, hogy ez a jelentéktelen, bár csinos