Berzsenyi báró és családja: Tollrajzok a mai Budapestről - 14

herczeggel, hogy kereskedelem nélkül egy napig se állhatna a világ.
(Tovább játszanak. Alant a Traun habjai sebesen hömpölyögnek tova.)


XXXIX. BERZSENYIÉK HEGYET MÁSZNAK.
– A Pokol-hegy Menedékházában, kétezerhatszáz méternyire a tenger színe
fölött. Délután öt óra. Az eső szakad; fönt és alant: fellegek és köd.
Öt lépésnyire se látni. A Menedékház verandáján három alak: Berzsenyi
báró, stájer vadásznak öltözve, de puska helyett bundával a vállán, és a
két bárókisasszony, stájer leány kosztümben, de plaidbe burkolózva. Elza
fel-alá jár; Blanka, lábtól derékig és nyaktól övig plaidben, a veranda
kiugróján ül s a ködöt nézi. A báró áll, s szótlanul néz maga elé, olyan
arczczal, mintha nem értené, hogyan került ide. A vezető és az inasok, a
kik a kiránduláshoz szükséges holmit hozták, a Menedékház konyháján
melegszenek; az őr gyermekei kiváncsian nézik az inasok czilindereinek
fekete selyem rozettáit. Az őr felesége borsó konzerv levest főz a magas
uraságok számára. Az őr a kályha mellett pipázik és mintha nevetne
magában. –
Blanka (a ki eddig hallgatag szemlélődött, mély megilletődésében
felkiált): – Isteni!… Nincs más szó rá, csak az, hogy: isteni!…
Elza (bámulatában megáll). – Hát te mit ádázódol itt?
Blanka. – Nem hozzád szóltam.
Elza. – Talán mégis megmondhatnád, hogy: ki vagy mi legyen »isteni«?!…
Megint velem méltóztatol foglalkozni?
Blanka. – Hagyj már egyszer békében. Erre a látványra mondtam, hogy
isteni.
Elza. – Úgy? Az más. Nem gondoltam, hogy te azt látványnak nevezed, ha
nem látsz semmit. Én ezt vak szürkeségnek nevezem.
Blanka. – Neked nincs érzéked semmi iránt, a mi nagyszerű. Én még nem
vagyok olyan blazirt, én még gyönyörködöm a természetben. Nézd papa, nem
gyönyörű ez? Fölöttünk fellegek, alattunk fellegek; köröskörül, fenn,
lenn, sűrű, vastag köd, mindenütt köd!… Mintha az északi mythológiában
volnánk!
Elza. – Jobban szeretnék a szobámban lenni, otthon, vagy akár idelenn, a
hôtelben.
Blanka. – De, ugy-e papa, te élvezed ezt a látványt?
Berzsenyi. – Nem látom a zergét. Hol van a zerge?
Blanka. – A zerge fenn van a csúcson.
Berzsenyi. – Nem értem, hogy ha én feljöhettem kétezerhatszáz
méternyire, a zerge mért ne jöhetne le, négyszáz méternyire. A zerge
könnyebben ugrik, mint én, egy megülepedett öreg ember.
Blanka. – Ha nem volna ilyen köd, már bizonyosan láthatnád a zergét.
Reggel, ha majd kitisztul az idő és feljebb megyünk egy kicsit,
ugrándozni fog előttünk akárhány.
Berzsenyi. – Gyermekem, ha én délután öt órakor a pápa ő Szentségét
óhajtom látni, és a kamarás azt mondja nekem: jöjjek holnap reggel, ez
egészen más. De hogy egy ostoba állat várakoztasson engem, ennek nincs
értelme. Előre fogom küldeni a vezetőt, és az én legényeimet, hogy
hajtsák fel az állatokat és vezessenek elő nekem lövésre néhány pár
zergét, kövéret vagy soványat, az nekem mindegy.
Blanka. – De papa, ebben a szakadó esőben! Aztán meg éjszaka lenne, mire
felérnének. És a zerge is elbúvik ilyenkor…
Elza. – Nem, papa, a világért se! Egy pillanatig se tudnék aludni, ha
magunkra maradnánk ezekkel az ismeretlen emberekkel.
Berzsenyi. – Akkor hát mit keresek én idefent a szakadó esőben, ha
egyetlen egy zerge sincs készen a lövésre?! Nincs zerge, nincs zerge… de
hogy egyetlen egy zerge sincsen, ez már sok!
Elza. – Már azt magam is szeretném tudni, hogy mit keresünk mi idefenn?
Berzsenyi. – Azt ajánlottátok nekem, hogy a hegymászástól meg fogok
soványodni. Úgy látom, ellenkezőleg, meg fogok őszülni és kopaszodni,
míg haza érkezünk, a legcsekélyebb zerge nélkül!…
Blanka. – Ugyan ne zsörtölődjetek! Ki tehet róla, hogy hirtelen rosszra
vált az idő? Reggel, mikor elindultunk, egy felleg se volt az égen.
Örüljünk, hogy bőrig nem áztunk. A hogy elkezdett esni, tüstént elértük
a Menedékházat; mit akartok még egyebet?
Elza. – Ez egyszer éppen nem vagy követelő.
Berzsenyi. – A vezetőnek már reggel figyelmeztetnie kellett volna, hogy
az idő rosszra fordulhat; egy szakképzett vezetőnek könyv nélkül kell
tudnia az időjárást. De ez az ember az ő tíz forintjáért a pokol
fenekébe is elvitt volna bennünket.
Elza. – Bár inkább oda vitt volna, mint ide, onnan talán hamarább haza
jutnánk. Gyönyörű Nachtlagerünk lesz, mondhatom.
Blanka. – Hja, ilyen helyütt nem csinálnak külön alvótermeket a
princzesszek számára. Ebbe már bele kell nyugodni, barátom. Mert ha,
tegyük fel, egy óra mulva el is áll az eső, ma már nem fordulhatunk
vissza. A csúszós úton, pláne sötétben, minden perczben elesnénk.
Elza. – Még örül neki, a kis kedves!
Berzsenyi. – Ne veszekedjetek. Egy zergevadászat sok bajjal jár; ebben
Blankának igaza van. Ha zergét vadászni nem volna kunszt, a legelőkelőbb
egyéniségek nem vadásznának egy ilyen élhetetlen állatra, melynek a húsa
se jó. Blanka csak abban hibázta el a dolgot, hogy nem a Salvator
Rainer-jégmezőre mentünk, mert ott, tekintettel a legmagasabb
uraságokra, bizonyosan éjjel-nappal gondoskodva van zergékről.
Blanka. – Ott ugyan megjártuk volna. Még most is mennénk az esőben, vagy
előre, vagy vissza, mert a jégmező ezer méterrel magasabban van, mint ez
a Menedékház. És ott nincs még egy kunyhó se.
Elza. – Kiderül, hogy anyailag gondoskodtál rólunk. Azt tetszett ugyan
mondanod, hogy három órakor már a csúcson leszünk…
Blanka. – Nem tehetek róla, hogy a papa lassabban jött, mint képzeltem.
Elza. – Hagytuk volna hátra a papát, mi?
Berzsenyi. – Úgy beszéltek rólam, mint egy öreg bőröndről. Tőlem
mehettetek volna előre; ebben az esetben bizonyosan jutalmazóbban
vadásztam volna.
Blanka (Elzához). – Egyébként nem tudom, hogy mit kötekedel velem. Ki
hítt téged?
Elza. – Mi közöd hozzá? Ha nem beszéled agyon a papát, hogy nem tudom
hány kilót fogsz neki lehozni, engem ugyan invitálhattál volna. De a
papát nem lehetett rád bízni; felőled bele eshetett volna a legelső
mélységbe.
Blanka. – Szerencsére te itt vagy és így kint vagyunk a vízből.
Berzsenyi. – Hagyjatok már föl! Ha a zerge meghallja ezt a lármát,
holnap se mer előbujni.
Blanka. – Már az igaz, csak azért, hogy veszekedjünk, nem volt érdemes
ide feljönni.
Elza. – Hát ugyan miért volt érdemes? A kilátásért?
Blanka. – Miért jönnek ide mások? Mások is bolondok? Tiz napig itt lenni
a völgyben, és fel nem jönni a hegyre, nem tenni meg az egész tájék
leggyönyörűbb partie-ját, a miért a touristák messze földről sereglenek
ide – igazán nevetséges lett volna. Hisz ha elmondod valakinek, hogy
Rómában jártál, de a pápát nem láttad, Párisban voltál, de Versailles-ba
nem mentél ki, Nápolyból jössz, de Sorrento-t nem nézted meg: a szemedbe
kaczag.
Elza. – Csalódol, ez mind nem olyan nevetséges, mint a te örökös
félelmed a nevetségességtől. Hogy az ember egész életén át a mások
gusztusa szerint igazodjék, mitmacholja a másnak való mulatságot, bár
neki ez nem jelent egyebet, csak kényelmetlenséget, vesződséget és
boszuságot, lihegjen egész nap, izzadjon és fázzék egyszerre, keresse a
tüdőgyuladást, gyalogoljon annyit, mint ha robotban csinálná, elfárassza
magát a gyötrődésig, aztán ne lásson még csak egy sánta kutyát se, csak
azért, mert ha véletlenül mindezt el találja mulasztani, akadhat valahol
egy szamár, a ki ezt furcsának találja – van-e ennél nevetségesebb dolog
a világon?
(Az őr felesége jelenti, hogy a borsó-konzerv-leves elkészült. A magas
uraságok bemennek az egyik szobába, a hol az asztalt lilásvörös
abroszszal terítették le tiszteletökre. A három elégületlen iszonyú
étvágygyal ül le, s a báró a harmadik kanál után kijelenti, hogy soha
életében nem evett ilyen jó levest. Megeszik továbbá a hazulról hozott s
utközben még el nem fogyasztott hideg ételeket is – a mi egy félóra
multán feltünő lelki békét idéz elő. Diner után egy pillanatra
kikukkantanak a verandára. Az eső már nem ömlik, csak szitál, de arról,
hogy visszaindulhassanak, nem lehet szó. Felleget se látni többé, csak
ködöt, vastag ködöt. Beesteledik. A báró a kisasszonyokkal visszamegy a
rögtönzött ebédlőbe, s kártyát kér az őr feleségétől. A kártya
megjelenik. A rajta látható fekete zsirrétegről és egyéb nemes patináról
itélve, még maga Gringenőr készíthette. Azonkívül mindössze harminczegy
levele van, de szerencsére csak a makknyolczas hiányzik. A báró és
kisasszonyai filléres alsóst kezdenek játszani. A bárónak soha életében
nem volt ekkora szerencséje; ezer point-nel előzi meg mindegyik
partnerét. Ezek persze adósok maradnak. Kilenczkor a báró visszavonul
alvószobájába. A kisasszonyok együtt alusznak; nemcsak egy szobában,
hanem egy ágyban is, mert mind a ketten annyira félnek, hogy erre a
kivételes esetre czélszerűnek látják fegyverszünetet kötni és
összebújni, hogy egymást bátoríthassák. Éj.)
A báró (mielőtt lefekszik, kipillant az ablakon, hogy meggyőződjék róla,
vajjon nem tévedt-e a verandára egy hajléktalan zerge. Nem lát egyebet,
csak a vezető pipájának a tüzét. Körülnéz, hogy a puskáját
beállították-e a szobájába; a puska csakugyan ott van az egyik sarokban.
De azért ruhástul fekszik le és sokáig nem tud elaludni. Végre elpihen,
s azt álmodja, hogy Salvator Rainer főherczeg társaságában a glecscser
csúcsa felé ugrál, a midőn egyszerre a zergék küldöttsége jelenik meg
előttük, hajbókolva. Mire fölébred, hat óra. Kinéz. Már nem esik, de az
idő borúsnak látszik; a ködtől még most is keveset látni. Megpillantja a
vezetőt, a ki már ismét a verandán pipázik.) – Hé, földi!…
A vezető (mintha egy kérdésre felelne). – Bizony, exczellencziás úr, jó
lesz sietni, ha szárazon akarnak haza jutni.
A báró. – Hát a csúcs? Mi van a csúcscsal?
A vezető. – A csúcsot most már látni innen, de a csúcson nincsen
menedékház, még csak egy várta se. A magas uraságoknak bizonyosan
kellemetlen volna, ha a vihar ott érne utól bennünket.
A báró. – Akkor hát jobb lesz visszafordulni, mi?
A vezető. – Igen, még pedig minél hamarább. Úgy nézem, egy pár óra mulva
megint esni fog, és meglehet, hogy két napig se tisztul ki az idő.
A báró. – Jól van, jól van. (Magában:) Ez az ember az ő tiz forintjáért
azt kivánta volna, hogy ki se mozduljunk hazulról. És jöjjenek elő nekem
még a szegény emberekkel!…
(Kopogtat a kisasszonyok ajtaján, s bekiáltja nekik a rossz ujságot.
Mire a kisasszonyok felkászolódnak, a reggeli is elkészül. Blanka és
Elza kávé czíme alatt olyan czikóriát isznak, a melyben van
borsó-konzerv is, kakaó is, csak éppen kávé nincsen. A báró óvatosabb
volt, s borsó-konzerv-levest reggelizik. Ezalatt a legények
becsomagoltak, s a hogy a báró lehörpintette az utolsó kanál levest, már
meg is indulnak visszafelé, az egész karaván. Egy órai lefelé
bukdácsolás után a báró odaszól leányainak, hogy szép lassan haladjanak
előre, mert ő egy kicsit hátramarad. A kisasszonyok megijednek, mert azt
képzelik, hogy papájok hirtelen rosszul lett. De a báró oly vidám
titokzatossággal integet nekik, hogy megnyugodnak és engedelmeskednek.
Alig maradt el a báró, puskadördülés hallatszik.)
Blanka. – A papa zergét lőtt!
Elza. – Majd olyan bolond az a zerge, hogy lejöjjön tisztelegni a
papához!
Berzsenyi (megjelenik). – Képzeljétek, nem találtam el!
Blanka. – Zerge volt?
Berzsenyi. – Zerge, határozottan zerge. Csak nem is fogok egy kecskére
lőni! (Halkabban, hogy a magyar inasok ne hallják:) A zergéből egy szó
se igaz. Csak kilőttem a puskámat. Nem fogom magamat kinevettetni, hogy
vadászni jöttem és el se sütöttem a fegyvert. Vannak, a kik vadásznak,
és nem találnak akkor se, ha tiz zerge ugrál előttük. Én, meglehet,
találtam volna, ha a zerge lejebb jön. Szóval vadásztam. (Mire leérnek a
hegy aljába, már gyönyörűen süt a nap.)
Elza. – Hát nem méreg ez?!…
Blanka. – Na, nincs szerencsénk, az igaz.
Berzsenyi. – De a borsóleves, az jó volt.


XL. KERESZTUTON.
– A baden-badeni »Grand Hôtel Bellevue« reggeliző termében. Bősz
előkelőség; diplomata külsejű és modorú pinczérek. Reggeli kilencz óra.
Az egész Berzsenyi-család együtt van, az idős angol hölgygyel
egyetemben, a ki egy kherubhoz hasonlóan, szótlanul ül a kisasszonyok
között. –
A báróné. – Nem tudom elhatározni magamat.
Blanka. – Én azt hiszem, nem maradhatunk el a gyászszertartásról.
Elza. – Én azt hiszem, a gyászszertartáson senki se fog keresni
bennünket.
A báró (gondjaiba elmerülve hallgat).
A báróné. – Milyen jól jött volna, ha a gyászeset három vagy négy nappal
korábban következik be, a mikor még Gmundenben voltunk! A szegény
herczegnének ez egészen mindegy lett volna, hisz az ő élete már csupa
szenvedés volt!
Blanka. – Akkor még senki se gyanította, hogy ilyen közel a katasztrófa.
A báróné. – Látjátok, a szívbaj! Így leszek egyszer én is.
Elza. – De, mamuska, neked nincs szervi szívbajod!
A báróné. – Nem azért mondom; tudom, hogy én már idősebb vagyok, semhogy
meghaljak. De ti nem gondoltok rá: mi történhetnék akkor, ha az én
szívbajom is oly gyorsan elhatalmasodnék, mint a hogy fiataloknál
gyakran jön elő. Szegény herczegné! Milyen kegyesen nézett rám még
tavaly az esplanadeon! Mintha azt mondta volna: »Ennek a jó asszonynak
is sokat kell szenvednie, már csak koránál fogva is.« Ki gondolta volna
akkor?!…
Blanka. – Rokonszenveseknek talált bennünket, és határozottan
kitüntetett, a hol tehette. Egyszer, mikor tenniszeztünk Elzával, öt
perczig nézte a játékunkat, pedig nem igen szeretett a nagyközönség
előtt mutatkozni. Egy más alkalommal pedig, mikor a papa
tiszteletteljesen beköszönt a villába, tisztán hallottam, hogy
megkérdezte: »Ki legyen ez a jó arczú öreg úr?«
A báróné. – Az idén már okvetetlenül megszólított volna bennünket, ha
nem olyan nagy beteg, hogy már alig jöhetett ki a szobából. És ki tudja,
mi történik, ha korábban eszünkbe jut, és már öt hat év óta járunk
Gmundenbe?!…
Elza (a bárónéhoz). – No, a sleppjét nem hordozhattad volna, még ha a
legközelebbi környezetébe kerülsz is, mert Gmundenben nincsenek
reczepcziók.
Blanka. – Miért ne? Fenséges látogatások alkalmával?
Elza. – Vagy például, hogy neked egy kis örömet okozzon, mi?
A báróné. – És az ilyennek meg kell halnia! Egy főherczegnőnek, a kinek
semmije se hiányzott a világon!… (Szünet.)
A báró (a kin meglátszik, hogy gondolatai másfelé kalandoztak, hirtelen
megszólal). – Ugy-e, mindig mondtam nektek ezt a _Purdé_t?!… Mikor még
mint ótvaros kis csikó egyszer rám nézett, mint tulajdonosra, már akkor
valami azt sugta nekem, hogy ez az értelmes kis állat egykor nagy
dicsőséget fog hozni a fejemre!…
Elza. – Tudod, papa, tegnap, mikor láttam, hogy a távoszlopnál milyen
könnyen nyúlik, pedig Sopp még hozzá se nyúlt az ostorhoz, azt hittem,
hogy a szivemnek meg kell szakadnia a nagy örömtől! No és aztán, mikor
láttam, hogy canterben jön, és kiabálni kezdtek körülöttem, hogy: »A
magyar ló!… _Purdé_!… A kilenczes!…« – akkor egyszerre csak elsötétedett
velem az egész világ, nem láttam semmit, csak azt éreztem, hogy össze
kell csókolnom mindenkit, a ki a közelembe kerül!…
A báró. – Látjátok, soha se akartátok elhinni nekem, mire képes egy
telivér, ha az én kezeim közül került ki!
Blanka. – Csak az a kár, hogy olyan kevés magyar volt a versenyen! Ha
látták volna a pestiek, hogyan csodálták meg _Purdé_t, nemzetiszín
szalagú koszorújával, az egész kontinensről összesereglett szakértők, a
legridegebbnek is megdobbant volna a szíve.
Elza. – Hát bizony én nem szégyellem megvallani, hogy mikor verseny után
a banda rázendített a Rákóczy-indulóra, nekem könny szökött a szemembe a
hazaszeretettől.
A báró. – Gyerekek, nem fogjátok elhinni, mint hatott rám, öreg emberre,
az a körülmény, hogy ebben az idegen világban egy huszonnégy óráig
mindenki és minden csak az én magyar dicsőségemet magasztalja!
Elza. – A propos! Mit adtál a bandának?
A báró. – Száz forintot. Mindenkinek száz forintot adtam.
A báróné. – Így váltakozik öröm és gyász, mint a »Säckingeni trombitás«
énekli. Tegnap még csupa örömben voltunk; én magam is, bár nem voltam
jelen, részt vettem veletek, és azt hittem, hogy még csak ma fogok
igazán örülni, a mikor az ujságok is tele lesznek férjem és a ló
nevével. De tessék! Közbe jön ez a gyászeset, és most már nem tudok
örülni annak sem, hogy apátok egy egész lóhosszal legyőzte az egész
kontinenst.
Blanka. – Nem is illenék valami nagy lármát csapni a győzelemmel, mikor
a szomszéd nagyherczegséget olyan csapás érte, mely nekünk is gyászunk.
A báró. – Nektek igazatok van és én teljes mértékben osztozom mindabban,
a mit mondani fogtok. De azért a _Purdé_-bankettet már nem mondhatom le,
mert még a versenyen élőszóval meghívtam franczia és berlini jelesebb
kollégáimat. És mit mondanának otthon, ha szó nélkül tovább megyek
Baden-Badenből az én ezüst sarkantyúmmal? Azt mondanák, hogy ez a
Berzsenyi egy külföldieskedő magyar, a ki az ő honi lovával egyszerűen
zsebre vágja a magyar dicsőséget és kozmopolitának adja ki nemcsak
magát, hanem a lovát is, holott csak ő egyedül az elfajult magyar, akár
ezüst sarkantyúval, akár a nélkül. Míg ellenben, ha egy áldomást adok,
melyen kellőképpen kiemelem hazámat, mindenki azt fogja mondani, hogy ez
a Berzsenyi egy derék, öreg fiú, a ki külföldön is fényt szerez a magyar
névnek.
Blanka. – A baj csak az, hogy könnyen találkozhatik, a ki azt mondhatja,
hogy egyszerűen a gyászszertartás elől utaztunk el Gmundenből. Nem értem
ugyan, hogyan lehet ilyesmit éppen ránk fogni, de rossz és irigy emberek
mindenütt akadnak. Nagyon jól tudod, hogy bizonyos körökben az efféle
dolgok iránt nagyon érzékenyek szoktak lenni. No és pláne ha te dáridót
csapsz, két nappal később, a mit a sajtó siet közhirré tenni!
A báró. – Mit akarsz? Egyszerűen kitépni a szívemet? Hidd el nekem, egy
öreg embernek, a ki mindig tenyerén hordozta a szívét, hogy a herczegnét
nálam jobban senki se gyászolja, mert én nemcsak a főherczegnőket
sajnálom, hanem minden szegény fiatal asszonyt, a ki beteg és meghal.
Biztosítalak, hogyha én tőlem függne, soha se halna meg senki; erről
kezeskedem. De mit csináljak a vendégeimmel? És mit feleljek, ha valaki
azzal vádol, hogy mindig fölfelé nézek, az udvari körökre, és a
magyarság ügyeit elhanyagolom?!…
Elza. – Akartok egy salamoni itéletet?
Blanka. – Köszönjük, nem kérünk a vicczeidből.
A báró. – Csak hallgassátok meg őt, mert bizonyos vagyok benne, hogy
eltalálja a szeget a fejemen.
Elza. – Eszem ágában sincs vicczelni. Azt akarom ajánlani, hogy ha olyan
szükségesnek látjátok, utazzék el a mama Blankával Gmundenbe, mi pedig
megtartjuk itt a bankettet, szép csöndben, de azért
fecskefészeklevessel, hogy ne sajnálják a magyart.
A báró. – Hát nem mindig neki van igaza?
A báróné (Elzához). – És a míg megjövünk, addig te egyedül járkálsz itt
előre, hátra?
Elza (kedvesen mosolyog az angol kisasszonyra). – Az öreg daru velem
marad.
Blanka. – El ne rontsd, szegényt, azalatt, míg oda leszünk. Attól félek,
hogy mire visszatérünk, ő is cocotte-nyelven fog társalogni.
A báró. – Hagyj békét a leányomnak. Ennek a leánynak helyén van a feje,
és a szíve tősgyökeres magyar.
Blanka. – Te úgy beszélsz, papa, mintha a nemzet ügyét kellett volna
megvédeni az én aulikus érzéseimmel szemben…
A báró. – Nem úgy beszélek, csak mint jó honfi, a ki örül, hogy
hazájának szolgálatot tehet. Látjátok, gyermekeim, én nem fogom
előttetek eltitkolni, hogy azelőtt, kora fiatalságomban, nem
tevékenykedtem eléggé a magyarság érdekeiért. De mikor már vagyont
szereztem, s a közpályán megismertem kötelességeimet, egészen más ember
lett belőlem. Most boldog vagyok, ha a magyar névnek itt vagy ott
dicsőséget szerezhetek. Ezt különbözőképpen lehet elérni; én magyar
tenyésztésű lovaimmal szolgálom a czélt. De ha személyesen is olyan
gyorsan tudnék futni, hogy ebből hazánkra fény derülne, akár el fogjátok
hinni, akár nem, a magyar név dicsőségéért én magam is szaladnék.


XLI. BERZSENYI HÁZASÍT.
– Melanienál. Berzsenyi báró egy karosszékben. Melanie a karosszék
előtt, lenn a szőnyegen. Sírdogál és a báró kezét csókolgatja. –
Berzsenyi. – No, no, azért ne pityeregj.
Melanie. – Soha, soha se fogom elfelejteni!… Igazán, mi is lett volna
belőlem a báró jó szíve nélkül!…
Berzsenyi. – Na, na, szót se érdemel. A mit mondtam, megtartom, ennyi az
egész. Nem mondtam mindig, hogy ki foglak házasítani? Nohát! Vagy azt
hitted, hogy éppen a te hozományodon fogom megkezdeni a
krajczároskodást?!
Melanie. – Ó, nálam senki se tudja jobban, hogy a báró nagylelkű, mint
egy király!… Vagy mit is beszélek?!… A királyok már nem nagylelkűek,
csak a mesékben. És én minden nagylelkűséget mesének tartanék, ha a
bárót nem ismertem volna. Ó, tudom én azt jól!… De mégis!…
Berzsenyi. – Mit mégis? Nem vagyok smuczig, punktum. Azt hiszem, az öreg
Berzsenyi, egy élet munkája után, már megengedheti magának azt a luxust,
hogy ne legyen smuczig.
Melanie. – A báró megengedhetné magának azt is, hogy egy cseppet se
törődjék a szegény Melanieval, különösen mikor ez a Melanie azzal áll
elő, hogy férjhez akar menni. A báró fölötte áll annak, hogy egyátalán
foglalkoznia kellene a dologgal. És más a báró helyén, bizony nem is
törődnék velem. Más egyszerűen azt mondaná: hát, jó leány, le is út, fel
is út.
Berzsenyi. – Más istállószolga, én pedig az öreg Berzsenyi vagyok.
Melanie. – A báró kivétel mindenben, tudom. De a báró se azért
nagylelkű, mert grand seigneur. Nagylelkű daczára, hogy grand seigneur,
mert aranyszíve van. Azért hogy zárkozott természetű vagyok s csak a
könyveket búvom, ismerem én az életet s keresztüllátok a nagyurakon.
Emlékszik az Altmünster Irénre, a ki a Teréz-körúton egy gangon lakott
velem?
Berzsenyi. – Emlékszem. Szép leány volt és sok grófot megevett.
Melanie. – No ez aztán ismerte őket!… Persze, nem kerülhettem ki, hogy
egyszer-egyszer szóba ne álljak vele. Tudja-e, mi volt minden harmadik
szava? »Melanie, őrizkedjék a nagyuraktól, mert a nagyurak mind smuczig
disznók.« Én csak nevettem, mert nekem ugyan nem volt okom panaszra: az
az egy nagyúr, a kit én ismertem… (hosszasan csókolgatja a báró kezét)…
de tudom, hogy az Irén durva szavaiban sok életismeret volt.
Berzsenyi. – Annyi igaz, hogy vannak beképzelt mágnások, a kik azt
hiszik, hogy ha ők minden fillérből nemzetgazdaságot csinálnak, azért ők
mégis nem tudom kik, mik maradnak. Ebben is különbözni akarnak egy
modern főúrtól, a kit ők csekélyebbnek itélnek, és a ki mindenesetre
reprezentálni fog. Nem nevetséges ez? Ha egy modern főúr utánozni akarná
őket, mint vélik, biztosítalak, már csak neveltségénél fogva is
canterben le tudná győzni őket a takarékosságban, az ő embertelenségeik
és ügyetlen fösvénységük nélkül. De hatvanadik évemen túl csak nem fogok
ebben örömet találni? És látod, mondok neked valamit. Csodálni fogod te
őket azért, hogy a mikor a paraszttól a krajczárt lealkudják, ők egy
nagy művön pózolnak és latifundiumot spórolnak össze ivadékaik számára?
No, én nem fogom csodálni őket. Mert akár így nézem, akár úgy, annyi
bizonyos, hogy nem azért tesznek így, mert már az őseiknek is nagyon sok
volt, hanem azért, mert nekik már nincs nagyon sok. És ha ő nekem
parvenükről beszél maguk közt, én erre nem mondok semmit, de azt
gondolom, hogy ő azért mégis egy ótvaros.
Melanie. – Éppen azért.
Berzsenyi. – Mit éppen azért?
Melanie. – Minél inkább tisztában vagyok vele, hogy milyen a világ,
annál inkább habozok… Minél bizonyosabb vagyok benne, hogy a báró az
egyetlen, ki ilyen nagylelkűségre képes, annál jobban bánt, hogy
visszaéljek ezzel a páratlan nagylelkűséggel, és elfogadjam ezt a
nemeslelkű, pazar… (Sír és a báró kezét csókolgatja.)
Berzsenyi. – Bolond vagy? Csak nem fogod kéretni magadat?
Melanie. – Végre is, a báró nem olyan ajándékot kínál nekem, a milyet
egy barátnőnek szokás adni… Ilyen hozományt egy apa ad a leányának…
Berzsenyi. – Hát talán nevetni fogsz, Melanie, de ezt nem mondhatom
másképpen, mint hogy én csakugyan apai érzésekkel vagyok irántad. Hogyan
mondjam másképpen? Eleinte nem volt így, de mióta megszoktalak, így van.
Talán az én koromnál fogva van így; vagy mert te olyan csöndes, komoly,
finom leány vagy… hogyan tudjam én ezt megmagyarázni magamnak? Azért
hogy én téged, mint nőt ismerlek… ez nem csökkenti apai érzéseimet, sőt
ellenkezőleg. Egy szóval, én téged egy harmadik leányomnak tekintelek.
Melanie. – Ó, báró, ezt lehetetlen nem érezni… De éppen ez az… Hogyan is
fejezzem ki az aggodalmaimat? Akármilyen boldoggá tesz ez az érzés,
szabad-e visszaélnem vele?!… Ha lehetséges így mondanom, nekem
kötelességeim vannak a báró tisztelt családjával szemben… Néha úgy
érzem, mintha a vonzalommal, melyet a báró irántam tanusít, meglopnám
kedves leányait… És most, lehetek-e oly undelikát, hogy megrövidítsem
őket?!… Tudom, hogy a bárónál ez nem szerepel… de nélkülem ez is az övék
maradt volna.
Berzsenyi. – Látod, talán ezért a finom gondolkozásért tekintelek úgy,
mintha a leányom volnál. Légy te csak egészen nyugodt. Biztosítalak, ha
ezt az ügyet a családomban tárgyalhatnám és pénzügyekben tanácsot
fogadnék el valakitől, a leányaim igen szivélyesen megszavaznák neked
ezt a hozományt.
Melanie. – Ó, a bárókisasszonyok oly előkelő szelleműek és oly gyöngéd
gyermekek!…
Berzsenyi. – Többet mondok Ne légy igazságtalan az én szegény jó nőmmel
szemben. Ő beteg, már régóta, és mint jólelkű, betegnőnek belátása van.
Természetesen, gyöngédségből, erről nem szoktunk beszélni, de bizonyos
vagyok benne, hogy ő hallgatag, mindenben egyetért velem, és mert a
távolból rokonszenves figyelemmel nézett téged, kellemetlenül érintette
volna őt, sőt esetleg javadra szólt volna, ha, mondjuk, el akartam volna
válni tőled, egy más nem érdemesért.
Melanie. – Ó, ha egyszer megcsókolhatnám a bárónénak a kezét!…
Berzsenyi. – Remélem, most már nem fogsz sírni és el fogod mondani
egyszer azt is, hogy miért akarsz férjhez menni? Te olyan komoly vagy,
társaságba nem vágyódol, mindened megvan, mondhatnám hideg természettel…
azt is mondod, hogy nem szerelemből méssz férjhez… szóval hogy értse meg
ezt az ember?
Melanie. – Igazán nem tudnám megmondani. Azt hiszem, csak azért megyek
férjhez, hogy öregségemre ne maradjak egyedül. Oly csunya egy
elhagyatott öreg nő, a ki a multjából él! Ettől mindig borzadtam. És
most még kinálkozik tisztességes parti; ki tudja, ha sokáig halogatnám a
dolgot, később nem ugranám-e bele valami bolondságba? Nem mennék-e
valami korhely fiatalhoz, a ki csak a hozományomért venne el?
Berzsenyi. – A jövendőbelid szolid ember? Megnyugtathatsz e felől?
Melanie. – Ó, nagyon komoly gondolkozású, szorgalmas, szolid ember! Most
magánhivatalnok, de a hozományommal egy kis vállalkozásba akar fogni.
Elmondta, mik a tervei, s erről is látszik, hogy alapos, munkás ember, a
ki a házasságot komolyan fogja fel. Persze, a báró nagylelkűsége nélkül
nem vehetett volna el, de nem jobb, hogy ezt nyiltan megmondja? Mi nem
bolondítjuk egymást.
Berzsenyi. – Ez szép tőle. És egyébként is megfelelő ember?
Melanie. – Igen. Már nem gyerek; harmincznyolcz éves, egészséges, jó
külsejű.
Berzsenyi. – És úgy… rokonszenvezel vele?
Melanie. – Hát igen. Csak egy rossz tulajdonsága van. Nagyon féltékeny
természetű. Maga is mondja.
Berzsenyi. – Talán én rám féltékeny?
Melanie. – Ó, a báró, ez egészen más!… Én nem akartam őt félrevezetni, s
ő teljesen tisztában van velem… Sőt, ha már erről beszélünk, nem is
tudom, hogyan mondjam el… Szóval, ha megtaláltuk volna a formáját, ő is
szerette volna megköszönni a báró nagylelküségét…
Berzsenyi. – Majd később, ha megismerkedünk. Igaz, hát te hogyan
ismerkedtél meg vele? Te nem jársz sehová, látogatásokat nem fogadsz,
egész nap olvasol… nem tudom kitalálni, hogyan történhetett a
megismerkedés.
Melanie. – Távoli rokonom. Egy nagynéném üzenetével keresett fel.
Berzsenyi. – Rokonod is? Annál jobb, annál jobb. És aztán, hogyan
gondolod, ha majd férjhezmeneteled után találkozni óhajtok veled?…
Melanie. – Ó, a hogyan, a hol és a mikor a báró parancsolja! Nem merem
remélni, de talán… ha a báró megengedné, hogy bemutassam a férjemet…