Berzsenyi báró és családja: Tollrajzok a mai Budapestről - 09

gyerek meg három gyerek, az hat gyerek, de három millió, meg három
millió, az szintén hat millió.« És megsimogatta hosszu szakállát. Ennek
már egy pár éve. Minthogy pedig azóta a vagyona felszaporodott kilencz
millióra, a felesége nyugodtan felszedhet még három gyermeket, szőkéket,
barnákat, vereseket; a németországi Beer rendületlenül azt fogja
mondani: »Nem baj!« Gyönyörü fajta, mondhatom.
Hirschler Gyuri (a ki eddig szomorúan nézte a tengert). – Én haza akarok
menni.
Zelma. – Hallod, ne szemtelenkedjél! Nem tudod megvárni, míg a nagyok
kibeszélgetik magukat?
Gyuri (szilárdan). – Én haza akarok menni.
Zelma (dühösen). – Ez a kölyök csak azért erőszakoskodik, mert
észrevette, hogy nekem kellemetlen, ha elhí.
Elza (Dórihoz halkan). – Nézze ezt a szegény fiút, ez is férjnek
született. Nézze az arczát, a mozdulatait… (Elhatározással.) No hát
menjünk. Beborult, mindjárt szél lesz, a víz már csunya, menjünk.
(Megindulnak s az ellentengernagyi sipka nemsokára eltünik a szomorú
szürkeségben.)


XXIII. HÓBORTOS RÓZSI.
– Délelőtt tizenegy órakor; két nappal azután, hogy a
Kisfaludy-Szinházban színre került Berzsenyi Blanka első drámai műve: a
_Csikós Bandi és Hóbortos Rózsi_ czímű eredeti népdráma. Színhely: a kis
szalon. Blanka egyedül. Boldog és fáradt, mint egy fiatal anya.
Hirlappéldányok hevernek körülötte. Koronkint előveszi hol az egyiket,
hol a másikat, s százegyedikszer olvassa végig a reczenziót. –
Blanka (olvas:) – »Ama perverz aljasságok után, melyek legutóbbi
példánya: _A párizsi asszony_ oly mélyen megbotránkoztatta Budapest
egészséges ízlésű közönségét, friss fuvalat gyanánt hatott ránk a
_Csikós Bandi és Hóbortos Rózsi_ czímű eredeti népdráma, mely ma este
zajos sikerrel került szinre. E mű szerzője: békásmegyeri Berzsenyi
Blanka bárókisasszony, a ki feltünő szépségénél és nagy műveltségénél
fogva az előkelő körök egyik legünnepeltebb s méltán körülrajongott
alakja«… Ez elég jól ír rólam, de a darabbal ugyancsak rövidesen végez.
Elmondja a mesét, megdicséri, de aztán mindjárt rátér az előadásra. Ez a
másik már sokkal szebben foglalkozik a tartalommal. (Olvassa:)… »de a
cselekvés csak ott válik igazán elementáris hatásuvá, a hol Rózsi nagy
fájdalmában, hirtelen hóbortossá válik«… Elementáris hatásuvá!…
Valamennyi kritikusom közül ez a legintelligensebb. A másik már
érthetetlenül sokat emlegeti a papát; mire való ez? »Az ismert pénzügyi
kitünőség«… »a Lipótváros ez egyik legtiszteltebb alakja«… de mi köze a
papának az én darabomhoz? Az _Esti Hiradó_ már sokkal tárgyilagosabban
bonczolja drámámat. (Olvas.) »Gyönyörü az a jelenet, a hol a
czigányasszony, kinek gyermekét a katonák elrabolták, a zárai érsekben
ráismer elveszettnek hitt fiára, s talán még ennél is szebb az, midőn
Rózsi a Bandi vállán látható lencsealaku anyajegyről megtudja, hogy
nagybátyjába szeretett bele.« Mind nagyon jól írnak, mind! »A születés,
a vagyon, a szépség és a szellem arisztokrácziája mintha találkozót
adtak volna egymásnak ez ünnepies alkalommal…« Az igaz, hogy olyan
közönséget nem egyhamar látni, mint a milyen az én premiéremen jelent
meg!… És egybehangzóan konstatálják, hogy nagy diadalt arattam. »Valóban
olyan volt ez a siker, – írja egyik kritikusom – mint a Montblanc: nagy,
tiszta és lélekemelő. Moliére óta nem találkozott drámaíró, kinek
munkája ily tiszta erkölcsiséget lehelt volna, s e lelki nemességet
sugárzó darab diadala intésül szolgálhat drámaíróinknak: »Quidquid agis,
prudenter agas, et respice finem.« Szóval: meg lehetnék elégedve. És
mégis… Az az egy sehogy se tetszik nekem, hogy a második előadáson olyan
kevesen voltak! Nem emlékszem ugyan határozottan, de úgy rémlik, mintha
a _Dolovai nábob_ második előadását jóval többen nézték volna. Pedig
Herczegnek nem volt olyan nagy sikere, mint nekem! (Megjelenik
Rejtvényi.) Ah, végre! Nos?
Rejtvényi. – Kitünő ujságot hozok. Darabunkat a jövő hétre is kitűzték.
Blanka. – Az egész jövő hétre?
Rejtvényi. – No, azt nem, ez még franczia és angol darabokkal se
történik. Hanem szerdára, a jövő hét szerdájára.
Blanka. – Kitűzték? Hát hogyne tűzték volna ki! Ilyen siker után!
Rejtvényi. – Tudja, a szinigazgatók előtt a siker mai napság semmit se
jelent. Ravasz rókák azok, a kik, mikor a premiére közönsége a
legeszeveszettebbül tombol, savanyú pofákat vágnak, s czinikusan
simogatva a szakállukat, így fanyalognak: »Várjuk be csak a három órai
vonatot.«
Blanka. – S mit akarnak ezzel mondani?
Rejtvényi. – Semmit… Tudja, az ő örömük a huszonötödik előadásnál
kezdődik.
Blanka. – De mi csak fölvisszük huszonöt előadásig?
Rejtvényi. – Na, nem kell éppen a számhoz ragaszkodnunk. Mai világban,
mikor a szinházaknak annyi értéktelen, de jövedelmet hajtó darabot kell
pusszirozniok…
Blanka. – Hát a mi darabunk, az nem hajt jövedelmet?
Rejtvényi. – Dehogy nem! Hiszen a tegnapi előadásra is ötszáz forint ára
jegyet vettünk meg és osztottunk szét.
Blanka. – E szerint tegnap nem volt üres a szinház?
Rejtvényi. – Már hogy lett volna üres? Hát nem volt éppen tele; de
vasárnap erre nem is lehetett számítani, mert a köznépnek nem kell az
efféle delikát csemege…
Blanka. – Szombaton kissé elszomorítóan hatott rám, hogy a nézőtér
majdnem egészen üres maradt. Nem tudom megérteni a dolgot.
Rejtvényi. – Pedig az természetes. Mindig így van ez a második
előadásokon. Tudja, a közönség ilyenkor még fáradt; nem tudta kiheverni
a premiére izgalmait.
Blanka. – Miért nem osztottunk ki több szabadjegyet?
Rejtvényi. – Ó, eleget szétosztottam! De a szabadjegyekkel csinján kell
bánnunk. Kell, hogy a fizetőknek is jusson; a fizetőket nem szabad
elriasztanunk azzal, hogy: »Mára az összes jegyek eladattak.«
Blanka. – Persze; de miért nem jöttek el a szabadjegyesek?
Rejtvényi. – A mi szabadjegyeseink vagy a szinház szabadjegyesei?
Blanka. – Úgy az egyik, mint a másik tábor.
Rejtvényi. – Más-más okból. Mi tulajdonképpen csak tiszteletjegyeket
küldözgettünk szét; mindössze hetven darabot tartottunk fenn a klakőrök
számára. A tiszteletjegyesekre pedig nem lehet ráparancsolni, hogy éppen
az nap jöjjenek szinházba. Némelyik eljön, némelyik otthon marad.
Blanka. – S a szinház szabadjegyesei?
Rejtvényi. – Az undok nép. Nem is képzeli. Úgy válogatnak, hogy az
skandalum. Ha nem külföldi a darab, még a szemtelenségre is képesek.
»Eredeti darabba nem megyek ingyen!« – hetvenkednek a kitanultabbak. De
nem csoda, hogy ilyen czinikusak; perverz darabokon nőttek fel.
Blanka. – De hisz ez baj.
Rejtvényi. – Nem baj.
Blanka. – Hogy-hogy?
Rejtvényi. – Egy pár üres ház, az nem tesz semmit. Láttam én már
akárhány darabot, a mely a tizenkettedik előadásig az ördögnek se
kellett, s egyszerre, mert nem adtak jobb darabot, tódulni kezdett hozzá
a nép. A fő az, hogy kibírjuk a tizenkettedik előadásig; azután már
sebaj.
Blanka. – S gondolja, hogy kibirjuk?
Rejtvényi. – Egy kis áldozattal miért ne?
Blanka. – Igaz, elhozta a jegyzéket?
Rejtvényi. – Parancsolatja szerint. Ime, itt van, valamint a hozzá való
iratok is. Ez az irat tünteti fel a szinháznak a jegyekért fizetendő
összeget, ez a virágárus számlája, a művésznők bokrétái stb., itt vannak
a klakőrök számlái is…
Blanka. – Hagyja a részleteket. Mennyit tesz ki az összeg?
Rejtvényi. – 3847 frt.
Blanka. – Az nem sok.
Rejtvényi. – Ahhoz képest, hogy darabunknak milyen kivételes nagy sikere
volt, én bizony sokallom. S ne feledje, hogy ha még tovább is
pusszirozzuk a dolgot, ez az összeg még emelkedni fog. Apropos, meddig
mehetünk el?
Blanka. – Hányadik előadásig?
Rejtvényi. – Nem, hanem hány ezer forintig?
Blanka. – Erre nézve még meg kell kérdeznem a papát. De két-három ezret
garantálok. (Berzsenyi belép.) Éppen itt jön, tant mieux.
Berzsenyi. – Nem láttad a lányomat?
Blanka. – Papa, te úgy beszélsz, mintha én nem is volnék a világon,
mintha csak egy leányod volna…
Berzsenyi. – Csak grammatikai hibából mondtam, de azt tőlem nem kell úgy
felvenni, mert egy öreg pápai nemes nem fogalmazhat úgy, mint te, a ki
egy Georg Szand vagy, mint egy czikkben olvastam… de az nem baj. Mutasd
be ezt az urat.
Blanka. – De, papa, hisz már régen ismered őt! Rejtvényi szerkesztő úr!
Rejtvényi (meghajol).
Berzsenyi. – Az nem tesz semmit, azért valaki a legkedvesebb ember lehet
a világon, ha mindjárt ír is. Ő Szentsége is ír; igaz, hogy latinul…
Blanka. – Papa, itt van a költségjegyzék, a melyről már beszéltem;
kérlek, utalványozd.
Berzsenyi (fölteszi binokliját, de nem nézi meg az iratokat). – Mennyi?
Blanka. – Háromezernyolczszáz egy nehány…
Berzsenyi. – Hány előadás?
Blanka. – Mind a három.
Berzsenyi. – Nnn… na, nem is olyan sok. Háromezernyolczszáz… hm,
hagyján, hagyján. Egy előadás ezer kétszázhatvan és még valami. Nem is
olyan sok. Persze, korona.
Blanka. – Nem, forint.
Berzsenyi. – Forint? Hm. No az se sok. A közönség nagyon szép volt, s
kedves mamádnak meg volt a maga élvezete. Határozottan láttam rajta,
hogy élvezett; rég nem láttam őt így élvezni. Mondhatom, nem sok ilyen
szép közönségért. Csak azt nem értem, hogy ha két-három előadás ennyibe
kerül: hogyan győzik pénzzel azok a szegény ördögök, a kiknek a
darabjait húszszor is előadják?!


XXIV. BERZSENYIÉK A KÜLPOLITIKÁBAN.
– Szinhely: a báróné boudoirja. Délután három óra. Berzsenyi báróné egy
hintaszékben szenved s a lélekzetét keresgéli. Berzsenyi báró nagy
figyelemmel olvassa a _Pester Lloyd_ot. –
A báróné. – Jacques!
A báró (tovább olvas). – Mi az, virágocskám?
A báróné. – Már többször kértelek, hogy ne nevezz így. Először is
magyarul azt nem lehet mondani. És másodszor mit fognak gondolni az
emberek? Mondd, hogy: »barátnőm.« Ez fair, és elég.
A báró (felnéz az ujságból). – Csak ezt akartad mondani?
A báróné. – Nem. Azt akartam mondani, hogy szép tőled, hogy az én
gyengélkedésemben társaságot lájsztolsz nekem, és én nagyon hálás vagyok
neked, Jacques, mert tudom, hogy a te istállódban jobban is eltölthetnéd
az időt…
A báró (félszemmel tovább olvas). – No, és aztán?
A báróné. – De ha te egy óránál tovább olvasod az ujságot, akkor mi
hasznom van nekem a te szeretetreméltóságodból?
A báró (leteszi az ujságot és összecsukja a binokliját). – Látod, fiam,
milyenek vagytok, ti nők! Ha az ember a kis ujját nyujtja, ti mindjárt
többet kivántok. Ápolás közben egy kicsit belenézek az ujságba, és te,
kis krántig, mindjárt szczénát csinálsz nekem. Egyszer csak mégis el
kell olvasnom az ujságot! Nem?
A báróné. – Egy órát adsz nekem összevissza, és azt végig olvasod! Én
nagyon köszönöm, hogy olyan szives vagy, Jacques, de úgy jössz nekem
elő, mint a mikor megajándékoztál engemet a Meissonnier-képpel és aztán
betetetted a te irószobádba.
A báró. – Az ott is a tied maradt és nem passzolt a te lakosztályodhoz.
A báróné. – Azelőtt csevegtél velem, és emlékszel-e, a mikor erőszakkal
vetted el tőlem az angol regényt, mert kérdezni akartál valamit? Milyen
kedves voltál akkor, Jacques!
A báró. – De, szivecském, azóta megtudtam, a mit akkor kérdeztem, és
mért vegyek el tőled erőszakkal egy angol regényt, mikor nincs is nálad
angol regény?! Megjegyzem, hogy az ujságban egy érdekes dolgot olvastam,
a minek érdemes egy kicsit utána gondolni.
A báróné. – Beszéld el nekem, Jacques! Ez engem arra emlékeztet, mikor
Velenczében együtt olvastuk az ujságot. Én kihajoltam a hôtelben az
ablakon és az Illustrazione Italianat néztem, te pedig mindenféle
bolondokat találtál ki.
A báró. – Az nagyon szép esztendő volt, szivecském. Az ottomán vasutak
részvényeivel is akkor csináltam azt a kis tranzakcziót. Erről jut
eszembe, hogy a Kelet nekem mindig szerencsét hozott.
A báróné. – Mi jár a fejedben, Jacques? Olyan grűblirozónak nézel ki!
A báró. – Ezeken a szerb ügyeken hímezek, hámozok. Nem titkolom el
előtted, hogy a dolog egy kis szeget vert a fejembe.
A báróné. – Mi közöd neked a szerb ügyekhez? Vannak neked valami
összeköttetéseid Szerbiával?
A báró. – Éppen az a baj, hogy még nincsenek. De nem tudom, hogy meg
fogsz-e érteni, mert gyanum sincsen róla, hogy au fait vagy-e a
külpolitikában?
A báróné. – Miért ne? Nem tartod lehetségesnek, hogy egy asszonyt a
komoly dolgok érdekeljenek?
A báró. – Akkor tudni fogod, hogy a szerb királynak a trónja ujabban
nagyon megrendült, az országban mindenfelé elégedetlenség észlelhető, s
az irányadó körök máris komolyan értekeznek a trónutódlás
megváltoztatása ügyében. De, mondd, nincs véletlenül itt a góthai
almanach?
A báróné. – Nincs, de behozathatom, mert a hálószobámban van, a hol
esténkint olvasgatni szoktam, hogy az ember ne mondjon valami sottiset.
A báró (meglepetve). – Milyen előrelátó nő vagy te! Azt hiszed, nekem
eszembe jutott volna ez?
A báróné. – De mit akarsz a góthai almanachhal?
A báró. – Semmit, ha te is informácziókat nyujthatsz nekem. Arról van
szó, nem emlékszel-e, hogy a Gyorgyevics Fodri báró rokonságban van-e a
Gernyeszeghyekkel?
A báróné. – Már mért ne volna rokonságban? Ki mondta, hogy nincsenek
rokonságban?
A báró (nagyon elkomolyodva). – Senki; én is úgy emlékeztem. De ha így
van, akkor mindez nagyon sajátságosan jön össze!
A báróné. – Hogyhogy? Nem értem.
A báró (fölkel). – Olyan sajátságosan, hogy hirtelen nem tudom, mit
gondoljak.
A báróné. – Fel akarsz izgatni, s nem fogod magadat végre kimagyarázni?
A báró (le s fel jár a szobában). – A dolog egyszerű; egyszerűbb már nem
is lehetne. Az ujságban be van bizonyítva, hogy a szerb trón
legközelebbi várományosai a Gyorgyevics Fodri báró és a Gyorgyevics
Miska báró, a kik I. Milos fejedelemnek a szépunokái. Igen ám, csakhogy,
a mit nem fogsz elhinni, a Gyorgyevics Fodri báró mésallianceszal
házasodott.
A báróné. – Lehetetlen!
A báró. – Érthetetlen, de úgy van. És most jön, a mi még bonyolultabbá
teszi a kérdést. Maradna tehát a Gyorgyevics Miska báró, de, a mit
önzetlenül sajnálok, úgy jön nekem elő, hogy a Miska bárónak nincsenek
gyermekei. Vagy olvastál talán valamit az almanachban, hogy volnának
gyermekei?
A báróné (megütődve). – Nem, nem olvastam.
A báró. – Látod, mily sajátságosan jönnek össze a dolgok?! Már most
vedd, hogy a Gyorgyevicseknek nincsenek más rokonaik, csak a
Gernyeszeghyek, a kik gyermektelenek, s csak egy unokaöcscsel
rendelkeznek, a ki viszont az én leendő vejem, a Telegdy Miklós.
A báróné (elsápadva). – Ah, istenem, istenem, add hamar a flaconomat!
A báró (ünnepiesen). – Mivel pedig az én leendő vejem megfelelő anyagi
eszközökkel nem rendelkezik ahhoz, hogy jogait érvényesíthesse, apósa
ellenben czesszió és jogátruházás esetén a megfelelő akcziót kifejteni
képes is, hajlandó is…
A báróné (elfuladva, alig hallhatóan). – Ne mondd tovább!… Ne mondd
tovább!… Mindjárt elájulok!… (A báró kinyitja a flacont, s a báróné
lassan magához tér. Hosszú szünet.)
A báró (merengve néz maga elé s halkan megszólal). – Ha meggondolom,
hogy a Keleten milyen könnyü az embereket, egész tömeg embert, egész
pártokat megvásárolni!… S megjegyzem, hogy Szerbiában kitünő ágenseim
vannak, a kik nekem olcsóbban dolgoznának, mint másnak!…
A báróné (ugyanúgy, halkan). – Istenem, mily álom! (Suttogva): Első
Jacques, Szerbia királya!
A báró (köhög). – Tudod… mint uralkodónak… akarom mondani: abban az
esetben, ha sikerülne a dolog… más nevet kellene fölvennem… történeti,
fejedelmi nevet… tekintettel kellene lennem a szerb nép érzékenységére…
nemzeti nevet… például: Első Nikodém, Szerbia királya!… Nikodém, ez
izről-izre király… és nemzeti!
A báróné. – De vajjon mit szólnának az udvarok!… (Aggodalmasan): Európa…
a nagyhatalmak… (alig hallhatóan rebegve): fejedelem-társaid…
elismernének-e?
A báró (bizalmas suttogással). – Volna egy hatalmas pártfogóm… Nem
találtad ki? Ő Szentsége!… Látod, mily isteni szerencse, hogy hithű,
vallásos emberek vagyunk!… Ez nem érdem, ez kötelesség… de látod, minden
jó megleli jutalmát!
A báróné (elpirul örömében). – Igaz!… Igazad van!… Hogy is nem jutott
mindjárt eszembe?!… Ó, Jacques, micsoda istenáldás, hogy ha csakugyan
kiérdemeltük ő Szentsége jóindulatát!… (Elkomorodva): De, Jacques… mi
jut eszembe?… ah, istenem, a szerb trónon csak nem kellene elhagynunk a
vallásunkat?… Mert, Jacques, ezen az áron… (elhatározással): ezen az
áron, Jacques, nem akarok királyné lenni!
A báró (a füle tövét vakarja). – Tudod, a dolog egy kicsit bonyolult…
mert a szerb uralkodónak végre is az orthodox egyházhoz kell tartoznia…
viszont ő Szentsége semmiesetre se fog olyan egyént támogatni, a ki a
trónért elhagyja vallását. Mégis… azt hiszem… majd csak megtaláljuk a
megoldást… Végre is, a népnek nem az kell, hogy én mindenáron orthodox
legyek; a népnek, ellenkezőleg, pénz kell.
A báróné. – Nagyon jól beszélsz, Jacques… Semmi költséget nem kell
kímélni, hogy hitünket megóvhassuk.
A báró. – Csakhogy egy más baj is van… Vajjon hogyan itéli meg a világ,
ha azt a trónt, a melyen egykor felejthetetlen barátom egyetlen fia ült,
az idők változtával, éppen én foglalom el, az atyai jóbarát?!… Vajjon
nem fogják-e azt mondani, hogy valójában én vagyok az oka a Szerbiában
nemrég történt összes gyászos eseményeknek, mert az én beleegyezésem, az
én hajlandóságom utóbb a trónt elfoglalni… ez tette lehetővé, hogy a
szerbek összeesküdjenek barátom fia ellen és ideiglenesen egy
Karagyorgyevicset ültessenek a trónra, mert biztatást nyertek, hogy
később erősebb egyén fogja elvállalni az uralkodás súlyos feladatát?!…
A báróné (elkedvetlenedve). – Ó, Jacques, csak nem fogsz rémképeket
csinálni magadnak?… Mit mondanak, mit mondanak! Ki adna arra valamit?…
Hát nem mondtak nekem is terólad mindenféléket?… Nem, Jacques, te ezt
nem mondod komolyan. Férfi az, a ki mindjárt az első akadálynál
visszaijed beképzelésektől?
A báró. – Te azt nem is képzelheted, hogy én mi mindenre gondolok! Nekem
a külpolitikában olyan szemem van, mintha egész életemben csak ezzel
foglalkoztam volna. Különben légy nyugodt. Ha az uralkodói kötelesség
parancsol, az ember elnyomja egyéni érzelmeit.
A báróné. – De hátha a Gyorgyevics-család nehézségeket támaszt?
A báró. – Hja, barátom, a mésalliance, az mésalliance! Én nem tehetek
róla.
A báróné. – S nem fogják azt mondani, hogy te is mésalliance-ot követtél
el? Hisz én se…
A báró. – Bah! Egyenranguak között a házasság nem lehet mésalliance. Te
épp oly trónképes vagy, mint én magam.
A báróné. – Ó, Jacques! Ha el akarnak tőled választani!… Vagy ha az én
személyem lehetetlenné teszi, hogy a trónt elfoglald!… Nem, nem! Inkább
elválok tőled, minthogy utadban legyek!… Miért is voltál oly
vigyázatlan, hogy polgárnőt vettél feleségül?! A te tehetségeiddel!… Ó,
Jacques, taszíts el engemet és foglald el a trónt!
A báró (gyöngéden). – Erről beszélni még korai volna. Szó sincs róla,
gyermekeinkért meg kellene hozni még ezt az áldozatot is. (Elmélyedve.)
De ez még korai, időelőtti dolog… Ha kell, kell. De még időelőtti. Azt
kérdezem tőled, hogy ha a boldogult szerb király, néhai barátom fia,
királynévá tehette egy mérnök özvegyét, kinek már nem lehettek
gyermekei, miért ne tehetnélek királynévá tégedet?!… Utóljára te nem
vagy senkinek az özvegye és nem állottál ki semmiféle operácziót.
A báróné (szemlesütve). – Ó, Jacques!… Mit mondasz!… Igazán?… Gondolod,
hogy még fiutódaink is lehetnek?… (Kendőjével eltakarja arczát.)
A báró (kiegyenesedik). – Miért ne? Én még… azaz hogy… végre is, nem
vagyunk olyan öregek. S aztán, ha eljön az az idő, akkor mellőznünk kell
az egészségügyi rendszabályokat… mert ez is az uralkodói kötelességek
közé tartozik.
A báróné (álmodozva). – Ó istenem, micsoda szép álom ez, a mibe
elringatsz engemet!… Ha egyszer… istenem… százegy ágyulövés szólalna meg
s egy kis Nikodém… (Sirva fakad.)
A báró (leküzdve ellágyulását, férfiasan). – Őt Miklósnak kellene
kereszteltetnünk, felséges pártfogónk: a czár tiszteletére! (Kis
szünet.)
A báróné. – Jacques, csókolj meg! (Megölelik egymást.)
A báró (gyöngéden). – Na, na… légy erős! Gyermekeinkért.
A báróné (suttogva). – Édes!… Édes Nikodém! (Ölelkezés; jön Elza.)
Elza. – Jesszasz, ná! Micsoda családi jelenet! (Eltakarja arczát.)
Pardon, nem nézek oda.
A báró (ünnepiesen, de nem túlszigorúan). – Gyermekem, szüntesd a
pajzánságot; nagyon, nagyon komoly perczek előtt vagyunk.
Elza. – Jesszusom, megijesztetek!
A báróné (pihegve). – A gyermek… bizonyosan tudni fogja…
Elza. – Mit?
A báró. – Gyermekem, kedves anyád azt mondja, hogy te bizonyosan tudni
fogsz róla… Nincs-e a Gyorgyevics bárói család rokonságban a
Gernyeszeghy-családdal?
Elza. – Már miért ne volna rokonságban? Ki mondta, hogy nincs
rokonságban? Sőt ki mással volna rokonságban?
A báró és a báróné (egymásra néznek).
A báró. – Akkor hát a te leendő férjed közeli rokona Gyorgyevics Feodor
bárónak?
Elza. – Vagy úgy? Dehogy! Azok a Gernyeszeghyek, a kik rokonságban
vannak a Gyorgyevicsekkel, apáthi Gernyeszeghyek… (A báró és a báróné
rémült pillantást váltanak)… azok a Gernyeszeghyek pedig, a kik a Miklós
atyjafiai, babati Gernyeszeghyek. Gernyeszeghy és Gernyeszeghy, az nem
mindegy. Il y a fagots et fagots. (A báró és a báróné megsemmisülnek.)


XXV. GÉPKOCSIZÁS UTÁN.
– Berzsenyi hálószobája. Két vöröskeresztes ápolónő, a kik nesztelenül
járnak-kelnek az ágy körül. Berzsenyi báró az ágyban fekszik és nyög.
Jön: Elza bárókisasszony. –
Elza. – Rosszabbul vagy?
Berzsenyi. – Miért? Mert nyögök? Csak nem fogok hahotázni!
Elza. – De mégis csak enyhültek a fájdalmaid?
Berzsenyi. – Az volna a szép, hogyha még most se enyhültek volna! A
mióta egyszerűen szenvedek, egy Daimlerrel eljuthattam volna Párisból
Toulouseba.
Elza. – Mit keresnél te Toulouse-ban?
Berzsenyi. – Csak mondom. Mikor fog jönni a tanár?
Elza. – A tanár többet nem fog eljönni. Azt mondta, semmi szükség rá.
Berzsenyi. – A tanár könnyen beszél. Szeretném tudni, mit szólna, ha ő
feküdne itten, és én írnék neki reczeptet.
Elza. – Nagyon ingerült vagy, látszik, hogy már lábbadozol. A tanár
pláne azt mondta, hogy nincs semmi bajod, csak dühös vagy.
Berzsenyi. – A tanár persze azt szerette volna, hogy kitörjem neki a
lábamat. Nem elég nekem az, hogy az én házam egy kórház lett s a
gyermekem majdnem megsántult, az anyádat mellőzve.
Elza. – Szerencsére nem sántult meg.
Berzsenyi. – De megsántulhatott volna. Mit csinál a szegény gyermek?
Elza. – A páris–berlini verseny leírását olvassa.
Berzsenyi. – Még az eltört lábával is olvas szegény!
Elza. – Mondom, hogy szó sincs törésről. Egyszerű zúzódásokat
szenvedett.
Berzsenyi. – Neked persze a nővéred zúzódása csak bölcsészet.
Elza. – Az ember azt hinné: felpanaszoljátok, hogy nekem nem esett
bajom.
Berzsenyi. – Miket beszélsz összevissza? Remélem, nem fogod megtiltani,
hogy sajnáljam a gyermekemet? Ki van mellette?
Elza. – Két ápolónő és a Jozefin.
Berzsenyi. – Hát szegény mamáddal mi van?
Elza. – Ő a legmakranczosabb mindnyájatok közül. Folyton sír és azt
mondja, hogy az ő belsejében megszakadt valami.
Berzsenyi. – Az könnyen lehet.
Elza. – Dehogy! Semmi baja. Csak nagyon megijedt.
Berzsenyi. – Nem szabad egy perczig se egyedül hagyni; az asztmájának
nem tesz jót, ha mindenfélével izgatja magát.
Elza. – Egy perczig sincs egyedül. Ott van a Matild, három ápolónő, meg
egy fiatal orvos, a ki, ha nagyon ideges, megnyugtatja.
Berzsenyi. – Mit csinál vele?
Elza. – Megnyugtatja.
Berzsenyi. – Az már más. De miért nem maradt mellette a tanár?
Elza. – A mama is azt akarta, de a tanár kijelentette, hogy erre a
czélra ez a szőke fiatal ember is elégséges.
Berzsenyi. – Ha a tanár ilyen beképzelt, megmondhattátok volna neki,
hogy kiegyenlítettem volna a fáradságát.
Elza. – De, papa, végre is egy professzor nem ápoló és egyéb dolga van a
klinikán, mint szerencsétlenül járt »töff-töff«-istákat vigasztalni.
Berzsenyi. – Az ember azt mondaná, hogy mokirozod magadat családodnak
szerencsétlenségén.
Elza. – Nem, csak nem találom a dolgot olyan tragikusnak, mint a mama, a
ki esküdözik, hogy többet nem ül automobilra.
Berzsenyi. – No, ez képtelenség volna. Végre is, nem az automobil az
oka, hanem a véletlen, hogy nem voltam veletek.
Elza. – És te, nehány órával később egy másik kocsival éppen úgy jártál,
mint mi.
Berzsenyi. – De nem azért, mintha a kormányzásban lett volna a hiba,
hanem mert rövidlátó vagyok, és este könnyü nekihajtani egy fának.
Elza. – Ó, te se vagy még egy Fournier, mert különben az eltaposásban
nem értél volna el olyan óriási rekordot… Különben majd meglátod a
kártérítési kereseteket.
Berzsenyi. – Miféle kereseteket? Embert egyet se gázoltam el, állatot is
csak hármat.
Elza. – No, nem akarlak előre megbosszantani. Úgyis elég korán tudod
meg, hogy mit követelnek rajtad.
Berzsenyi. – Ez engem nem érint, mert tudom, hogy nincs sport, mely ne
járna pénzáldozatokkal. Mikor meghozattam az én Daimlereimet, előre
felvettem az én költségvetésembe egy tekintélyes összeget kártérítési
költségekre. A míg nincs gondatlanságból elkövetett emberölés, a
sportsman meg lehet elégedve.
Elza. – Még csak az kellene.
Berzsenyi. – Hja, mindenkit érhet baleset, és az ember soha se tudhatja,
hogy holnap mit fog eltaposni. Én ezt mint bölcsész fogom fel, és
természetesnek találom, hogy a mi az emberiséget óránként
harminczöt-negyven, vagy ha akarod, hatvan, sőt kilenczven kilométer
sebességgel viszi előbre, az egyelőre áldozatokat követel. Ha a népek
meg fogják tanulni, hogy okszerüen kitérjenek az uj találmány elől, a
nagy horderejű eszme éreztetni fogja üdvös hatását minden irányban s a
népet boldogítani fogja. Én csak azt nem helyeslem, hogy fák s különböző
tárgyak állják útját a haladásnak; ennek czélszerüségét nem tudom
belátni. Azt is czélttévesztettnek vélem, hogy míg nekem csak nagy
nélkülözésemre szolgál ez a kénytelen szünet, melylyel a legközelebbi
napokig tartózkodnom kell az egészséges sport gyakorlatától, minden
valószínűség szerint lesznek, kik balesetemet s a letaposott állatok
balesetét azzal hozzák összefüggésbe, hogy esetleg nem a keresztes
hadjáratokban szereztem meg az automobil vezetéséhez kívánt ügyességet.
De mondd, mit írnak balesetemről az ujságok?
Elza. – Semmit se írnak róla.
Berzsenyi. – Hogyan? Semmit se írnak róla? Hát az én ujságom, melyet
személyesen alapítottam és tekintélyes összegekkel szubvenczionálok?…
Elza. – Abban sincs egy szó se.
Berzsenyi. – Nagyszerű! Hát miért támogatom én ezt az ujságot? Mit
hisznek ezek az emberek? Csak nem gondolják, hogy én azért teszek tönkre
két ötezer forintos Daimlert, és azért ficzamitom ki a tagjaimat, hogy
ők ezt az esetet szó nélkül elhallgassák az összes érdeklődők előtt?
Elza. – Azt gondolhatták, hogy talán nem lesz rád nézve kellemes…
Berzsenyi. – Igen, de ha egy kereskedőnek reklámot kell csinálni, annak
ki tudják írni a nevét! Ha egy kereskedő agyonlövi magát és így tovább,
ez már elég, hogy reklámot csináljanak neki; viszont az én ügyeimről nem
értesítik az olvasót.
Elza. – Minek is volt neked ez az ujság?
Berzsenyi. – Minek volt! Minek volt! Te azt nem érted. Hát minek volt
nekem automobilra ülni?! Látod, gyermekem, minden sport bosszuságokkal
is jár, még a lovak is letörnek, bemennek, megpókosodnak. De
kovácsolhatsz ebből indokot az automobil ellen?
Elza. – Az igaz, ha az automobil nem volna, kétségbe kellene esni, hogy
mit csináljon az ember, mivel üsse agyon az időt… (Kezébe veszi az
asztalon heverő ujságot.)
Berzsenyi. – Míg így gazdagabb vagyok egy rendkívül egészséges és
társadalmilag is hatékony szórakozással, mely míg egyrészt erősíti a
tüdőt…
Elza (a ki bepillantott az ujságba). – Tudod-e, papa, mi az ujság?
Berzsenyi. – Mégis csak megtaláltad a balesetünket, mi?