Berzsenyi báró és családja: Tollrajzok a mai Budapestről - 05

Elza. – Nagyon szép; kár, hogy egy csepp értelme sincs!
Blanka. – Annyi értelme van, a mennyit akarsz.
Berzsenyi papa. – De nincsen benne a pápa.
Berzsenyi mama. – A pápát bele lehet venni. Azt lehet mondani, hogy:
»írigylek mindenkit, a ki annyi könnyet töröl le, mint a mennyit ő
Szentsége…«
Berzsenyi papa (kiegészíti:) – … »a minek tanuja voltam«, mondjuk:
»többször tanuja voltam«. S aztán hozzá kell tenni, hogy: »és ki
csekélységemet több izben kitüntette.«
Blanka. – De, papa, igy a parvenük beszélnek!
Berzsenyi. – Akkor hagyd ki, fiam, a világért se akarok semmi
félreértést.
Elza. – Én, ha nektek volnék, azt irnám, hogy: »irigylek mindenkit, a
kinek nem kell albumba irnia.«
Berzsenyi. – Látod, kis leányom, ez sokkal komolyabb dolog, mint te
képzeled. Jegyezd meg magadnak, gyermekem, hogy az életben számos komoly
dolog van, a melyekre te nem is gyanakodol.
Elza (magában.) – De gyanakodom.
Blanka. – Nem ragaszkodom a Rejtvényi fogalmazásához, de a »könnyek«
határozottan tetszenek nekem.
Berzsenyi. – Semmi kifogásom a könnyek ellen; ha a könnyek az orosz
czárnak nem derogáltak, miért derogáljanak nekem? De szeretném, ha
helyet szorítanál a pápának, persze úgy, hogy ez ne legyen feltünő, a
világért se legyen feltünő!
Berzsenyi mama. – És talán be lehetne venni a szegényeket is…
Elza. – Koszorúba a pápa körül.
Blanka. – Kisasszony, kiméljen meg az élczeitől!
Berzsenyi (hunyorgat Elzának, hogy hallgasson.) – Nem, fiam, a szegények
nem tetszenek nekem. Már a zsoltárokban is benne van, hogy a szegény
halottnak tekintetik. A szegény nem _fair_. Nem akarom, hogy az én
ivemnek szegény szaga legyen. Nem igaz?
Blanka. – A papának igaza van; a »könny« is elég. Eddig tehát
megvolnánk. De már most hogyan helyezzük el a pápát?
– Berzsenyi fölteszi a szemüvegét, hogy jobban lássa, hol lehetne a
pápának helyet szorítani. Vita – Blanka és Berzsenyi mama közt – arról,
hogy mi az alany és állítmány. Ennek szerencsés eldöntése után tovább
tanakodnak, hogy: kit és mit irigyeljenek? Elza ekközben előveszi
regényét, s tovább olvassa. Nem irigyli az Erős Szűzek hősnőjét, a ki
oly büszke leányerényeire, de irigyli a betyár Marcel Prévost-t. –


XIII. EGY ÜZENET.
– A kis szalon. Elza egyedül; olvas. Fellép: Berzsenyi Zoltán úr, 19
éves, joghallgató, Elza unokatestvére. –
Zoltán. – Szervusz.
Elza. – Szervusz.
Zoltán. – Mit olvasol, Elzácskám?
Elza. – Ennek a szegény Shaksperenek a hátrahagyott munkáit olvasgatom.
Zoltán (megnézi a könyvet, a melyet Elza letett). – »A félneműek«, irta
Jane de la Vaudére. Ejha!
Elza. – Pénzért jöttél, ugy-e?
Zoltán. – Ördögöd van, hogy eltaláltad. Mondd, néni, hogy jöszsz erre a
gondolatra?
Elza. – Te csak pénzért jöszsz hozzánk és ez nem szép tőled. Van a
családban egy született tánczos, de ezt ingyen soha se lehet megkapni. S
a míg van egy-két bükkje, pénzért se. Hát nem borzasztó ez?
Zoltán. – Itthon van az öreg?
Elza. – Nincs és ma már talán nem is jön haza.
Zoltán. – Tyű, kutyateremtettét!
Elza. – Miért nem kérsz az apádtól?
Zoltán. – Az most skartba van téve. Képzeld, azt meri mondani nekem,
hogy ne kerüljek a szeme elé! Mit szólsz hozzá? Az öreg Beer! Nekem!
Elza. – Csitt, mert ha a mama a _Beer_ szót meghallja, görcsöket kap, s
akkor aztán egy vasat se pumpolsz ki a papából. Mennyi kellene? Egy
ötvenes? Egy százas? Hatvanegy forintom nekem is van. Ha minden kötél
szakad, ezt odaadhatom.
Zoltán. – Köszönöm, de ilyen csekélységekre a praetor nem is hederit.
Igaz, hisz te nem tudsz római jogot!
Elza. – Remélem, nem akarsz ezresekben beszélni?
Zoltán. – Legalább is ezer bikáról van szó.
Elza. – Talán beteg vagy? Nem érzel egy idő óta fejfájást,
szédüléseket?…
Zoltán. – Hagyj békét, én komolyan beszélek. Olyan komolyan, hogy a pénz
nem is nekem kell!
Elza. – Talán valami szegény árvaleánynak, a kinek atyját leütötte a
hajókötél, anyja mosónő volt, és a ki most a Magyar Szinháznál van?…
Zoltán. – Miket kefélsz itt össze-vissza?! Mondom hogy őrült komoly
dologról van szó. Ez a pénz pártczélokra kell.
Elza. – Miféle pártnak a czéljaira?
Zoltán. – Nemzeti párt. Hallottál róla?
Elza. – Hogyne hallottam volna! Ott voltam a temetésén is. A világoskék
kabátom volt rajtam és úgy tapsoltam Apponyinak, hogy elrepedt a
keztyűm.
Zoltán. – Ki beszél Apponyiékról? Az egyetem nemzeti pártjáról van szó.
Elza. – Ah, olvastam! De én azt hittem, hogy te a másik pártban vagy.
Zoltán. – Elment az eszed? Hisz az a kazárpárt! Én a Nemzetinek a
főemberei közé tartozom.
Elza. – És részt vettél a verekedésekben is?
Zoltán. – Meghiszem azt! Még pedig ugyancsak tevékenyen. Én voltam a
választás egyik fő-vezetője; én intézkedtem, hogy hová hány pofozót kell
küldeni, hányat a bölcsészekhez, hányat a medikusokhoz, satöbbi.
Elza. – S te magad bölcsen a háttérben maradtál?
Zoltán. – Én? Barátom, mindenütt én voltam legelül. Magamhoz vettem négy
válogatott pofozót: Várai-Fejért, Hunhegyit, Grünspán Berczit és
Szilárdffy Nándit… Mit nevetsz?
Elza. – Azt nevetem, hogy ezeknek a híres pofozóknak az ősei
egytől-egyig kazárok voltak, nem is beszélve közös elődünkről, az öreg
Beer nádorról…
Zoltán (boszúsan). – Mit értesz te ahhoz?! Tőled kitelik, hogy
mohamedánnak fogod mondani Lederer báró tábornokot, és Schwarzenberg
herczeget, mert berg van a nevében. Különben ez nem tartozik a dologra.
Elég az hozzá, nem fogjuk eltűrni, hogy az egyetemen a Dob-utcza
diktáljon.
Elza. – Látod, ez férfias beszéd. Igy már szeretem a spanyolt.
Zoltán. – A főpapok közül is sokan segítik pártkasszánkat. Az úri
családok közül még többen. Nagyon nem szeretném, ha éppen a mi családunk
nem adna semmit. Az öregnek ki kell szúrnia egy ezrest.
Elza. – Nem fog könnyen menni.
Zoltán. – Pedig magamnak is kell az alkotmányos költségekre egy pár száz
forint. Beláthatod, hogy a hol egy Várai-Fejér ezrekkel rukkol ki, én se
viselkedhetem úgy, mint egy tandijmentes.
Elza. – Persze, persze. E szerint vagy ezerötszáz forint kell.
Zoltán. – Legkevesebb.
Elza (a ki egy kicsit elgondolkozott, s a kinek hirtelen eszébe jutott
valami). – Aztán mit kapok, ha megszerzem neked ezt a summát?
Zoltán (lelkesedve). – Fiam, a mit akarsz. Kivánd az életemet!
Elza. – Hja, az nekem nem elég. Hanem először is add becsületszavadat,
hogy senkinek se mondod el, a mit kérek; értsd meg: senkinek a világon!
Zoltán. – Férfiúi becsületszavamra!
Elza. – Átadsz valakinek egy üzenetet?
Zoltán. – Szerelmeset?
Elza. – No, nem egészen. De lehet a dologból valami.
Zoltán. – Jézus! Te kis fraczcz! Hát már te is?!…
Elza. – Semmi konfidenczia! Igen vagy nem?
Zoltán (habozva és egy kicsit szégyenkezve). – Attól függ, hogy mi az
üzenet, s kinek szól.
Elza. – Ennyi az egész: Valakinek, a kit ismersz, titokban ezt fogod
mondani: »Beszéltem valakivel, s az a valaki már nem haragszik senkire a
világon. Azt mondta nekem, hogy: annak az illetőnek minden meg van
bocsátva!«
Zoltán. – S ki az az illető?
Elza. – Az az illető cs. és kir. huszárhadnagy s azt hiszem, ezzel
minden meg van mondva. Különben megnyugtathatom a lelkiismeretedet:
házasság nincs kizárva.
Zoltán. – És én vagyok az első, a ki majd gratulálhat?
Elza. – Te vagy az első, a ki majd gratulálhat, ha a szíveket csakugyan
egymáshoz vezérli a kegyes ég. Nos, vállalkozol?
Zoltán. – Ha ismerem a jövendőbeli sógort, miért ne?
Elza (sugva). – Telegdy Miklós.
Zoltán. – Rendben vagyunk. Itt a kezem, nem disznóláb. De mit mondjak
neki, ha azt kérdi, hogy hogyan jövök én mindehhez?
Elza. – Mondd neki… Várj, egy kicsit gondolkozom, hogyan csinálják ezt a
szindarabokban?!… Mondd neki… igen, mondd neki azt, hogy az öregek, a
két Rantzau testvér, össze akartak bennünket házasítani, de mi ki nem
állhatjuk egymást, s ezt boldogan megvallottuk egymásnak.
Zoltán. – Angyal vagy.
Elza. – Imádlak. S mi több: este nálad lesz a pénz.
Zoltán. – Hanem, te, ez érdekes.
Elza. – Micsoda?
Zoltán. – Alig kóstoltam bele a politikába, máris nyakig vagyok a
korrupczióban.
Elza. – Ne légy ostoba, hanem gondolj arra, hogy egy cousine, egy vidám
kis hadnagyné, a kinek a Wertheimjában már ott a hozománya, mindig jobb
szövetséges, mint egy uzsorás.
Zoltán. – Carmen, te démon vagy!
Elza. – Hanem te, ha valaha elárulsz, gondolj a kútra és a vadmacskára!
Zoltán. – Be vagy biztosítva; hisz csak magamat kompromittálnám!
Elza. – És siess.
Zoltán. – Tőlem már holnap meglehet az esküvő.
Elza (sóhajt). – Sajnos, még nem tartunk itt. Az állapot bajos, nagyon
bajos!… Látod, te olyan fiatal vagy!… Úgy tekintelek, mint egy leányt.
Szóval, tudd meg, hogy: nagy akadály van közöttünk.
Zoltán. – Hogy nincsen pénze? Bah! Van neked elég.
Elza. – Nem az, hanem: a vallás. Ő protestáns, én tehát szerencsétlen
vagyok. Látod, ilyen az élet!
Zoltán. – Ne beszélj!
Elza. – A mint mondom. De eredj. Még ma beszélsz vele?
Zoltán. – Légy nyugodt: azonnal. De számíthatok rád, úgy-e?
Elza. – Mintha a zsebedben volna.
Zoltán. – Szervusz.
Elza. – Szervusz. (Kezet fognak. Zoltán el.)
(Elza leül s tovább olvassa _A félneműek_et. Egy óra mulva megjelenik
Berzsenyi papa.)
Berzsenyi. – Mit olvasol, gyermekem?
Elza. – Ennek a szegény Shaksperenek a hátrahagyott munkáit olvasgatom.
Berzsenyi. – Jól teszed, gyermekem. Úgy tudom, hogy ez igen helyes
nézetű és tudományos író.
Elza. – Nem találkoztál Zoltánnal?
Berzsenyi. – Nem, de annál jobb. Bizonyosan pénzt akart a gazember.
Elza. – Dehogy! Nagyon komoly dologban keresett.
Berzsenyi. – Kicsoda? Ez a csirkefogó? Az lehetetlen.
Elza. – Pedig úgy van. Igazán kár, hogy nem találkoztál vele.
Berzsenyi. – Nem tréfálsz?
Elza. – Mikor ilyen komoly dologról van szó?! Isten mentsen! Ejnye,
ejnye, igazán sajnálom.
Berzsenyi. – Hidd el, hogy be akart csapni. Ismerem ezt a ficzkót. S
ugyan mivel tudott téged elbolondítani?
Elza. – Ki van zárva minden rosszhiszeműség. Hisz nem is magának kérte a
pénzt.
Berzsenyi. – Miféle pénzt?
Elza. – Szót se érdemel. Mindössze ezerötszáz forint, s ez az adakozás
mindenesetre a legjobb hatást tenné azokban a körökben, a melyek mindig
exkluzivek maradnak.
Berzsenyi. – Látod, mindjárt mondtam, hogy pénzt akar.
Elza. – De a magyarság és a vallás czéljaira. Az egyetem nemzeti
pártjának a nemes törekvéseit kellene gyámolítani.
Berzsenyi. – Miféle egyetem? Miféle nemzeti párt? Miféle kellene? Az
egészből csak azt értem, hogy pénzt akar kiszedni a zsebemből.
Elza. – De papa, te, a ki olyan nagylelkű vagy, mikor magas czélokról
van szó!…
Berzsenyi. – Látod, gyermekem, én szívesen segélyezem a szép ügyeket.
Mikor azt hiszed, hogy ujságot olvasok, nem is képzeled, milyen gyakran
gondolok a nemes érzésekre! Most is, például, a hogy jövök, eszembe jut,
hogy gyöngédséget fogok tanusítani a nép érzése iránt. Mit szólsz hozzá?
Azt tervezem, hogy az egyik Jährlingemet Kölcseynek, a másikat pedig
Pázmány Péternek fogom elnevezni. Ez hazafias és vallásos gondolat, mi?
És nem kerül semmibe.
Elza. – De papa, ezzel, ellenkezőleg, megbotránkoztatnád az embereket!
Ilyen neveket adni lovaknak! Azt hinnék, hogy bagatellizálod a vallást
és a tudományt.
Berzsenyi. – Gondolod?
Elza. – Bizonyos vagyok benne.
Berzsenyi. – Jól van, hát legyen neked igazad! Pedig Kölcsey nagyon szép
név lett volna… De ennek a betyárnak azért nem adok egy fityinget sem!
Elza. – Ki beszél ő róla? Én a nemzeti pártról beszélek, melynek czélja
az előkelő magyarság összekapcsolása s a vallásos érzés terjesztése.
Berzsenyi. – Mit keres az előkelő magyarság ennél a tacskónál? Mért nem
jön az előkelő magyarság én hozzám, ha pénzt akar tőlem? Nem, gyermekem,
erről nem érdemes beszélni.
Elza. – Pedig mindössze hatan kaptatok ilyen felszólítást. Az
Esterházyak, a Pálffyak, már nem is emlékszem, ki… igen, még két gróf,
te, meg az öreg Várai Fejér. Persze, a főpapokon kivül, de ezek már
többnyire adakoztak.
Berzsenyi. – A főpapok már adakoztak volna?
Elza. – S miért ne adhatnál te annyit, a menyit a kalocsai érsek, a
kinek annyi felé kell adakoznia?! Mondhatom, nem válnék szégyenedre,
mert hisz nem marad titok, hogy kik azok, a kik a magyar ifjúság nemes
törekvéseit diszkrétül támogatják.
Berzsenyi. – Mondasz valamit s igérem, hogy meg fogom fontolni az
esetet.
Elza. – Az ilyesmi mindig kiszivárog. Esetleg még maga a pápa is
megtudja. S az ilyen diszkrét, háttérbe vonuló buzgólkodást a vallásos
ügyek körül megjegyzik maguknak azok is, a kik nem mondják el mindjárt,
hogy tudnak róla.
Berzsenyi. – Gondolod, hogy esetleg még ő szentsége is megtudja?
Elza. – Nagyon csudálnám, ha nem érdekelné ez a mozgalom.
Berzsenyi. – Hát tudod, ezernégyszáz forint, vagy ezerháromszázat
mondtál?…
Elza. – Ezerötszázat.
Berzsenyi. – Meinetwegen. Tehát ezerötszáz forint nem olyan nagy dolog,
s ha úgy gondolod, megtehetném a kedvedért, csak ez a fiú nem tetszik
nekem.
Elza. – A baj csak az, hogy a gyüjtést holnap lezárják, mert sietnek a
választásokkal, meg micsoda, így és amúgy… S Zoltán, a párt
megbízásából, tőled Hunhegyihez ment.
Berzsenyi. – Pedig Hunhegyit nem is akarták felszólítani, mi? Ennek nem
is volna semmi értelme, mindaddig, míg tekintélyesebb emberek nem
mondtak nemet. Jól van no, meglesz az ezerkétszáz forint, ha neked
örömet szerzek vele.
Elza. – Milyen jó vagy te, drága papuskám!… De el ne téveszd, ezerötszáz
forint kell. Még csak az kellene, hogy Várai-Fejér többet adjon, mint
te!
Berzsenyi. – Ne félj, ő inkább kevesebbet ad, mint többet.
Elza (megczirógatja apja arczát). – És el is küldjük még ma, ugy-e?
Berzsenyi. – Az érsekek is ugyanennyit adtak? Ezerötszáz koronát?
Elza. – Nem ezerötszáz koronáról, hanem ezerötszáz forintról van szó. Az
érsekek többet adtak, de mi nem arrogálhatjuk, hogy a lisztán egy
rangban szerepeljünk az érsekekkel. Ha ők nem is, esetleg ő szentsége
rossz néven vehetné… Nem, ne forszirozd a többet; ezerötszáz, se több,
se kevesebb. A tapintat és az ízlés is követeli.
Berzsenyi. – Látod, ha ez a majom itthon talál, még valami bolondot
követek el! Pedig, ha többet adok, mindenki azt mondja, hogy főrend
akarok lenni. Nem igaz?
Elza. – Természetesen. De remélem, hogy letettél erről?…
Berzsenyi. – Megvallom, jobb szerettem volna a kerek összeget.
Elza. – Nem, kedves jó papám, a világért se küldj többet! Hidd el nekem,
hogy ez nagy ügyetlenség volna! Kedves, aranyos apuskám, ugy-e,
megigéred?… (hizelegve:) megigéred a te kis leányodnak, hogy nem küldesz
többet ezerötszáz forintnál?


XIV. BERZSENYI INCOGNITO.
– Történik: Melanienál. Polgárias, de kényelemre valló berendezés;
szigorú, de ízléses bútorok. Egy férfikalap és egy sétapálcza; Melanie
élénk beszélgetésben. –
A szobalány (bedugja a fejét). – Jön!
Melanie. – Melyik lépcsőn?
A szobalány. – A hátulsón.
Melanie. – Akkor erre. (A kalap és a sétapálcza eltűnik).
(Szünet).
Melanie (leül a zongorához és Chopint kezdi játszani. Megjelenik
Berzsenyi). – Áh, maga itt van?… (Abba hagyja a zongorázást).
Berzsenyi (kalapban és felöltőben, melynek a gallérja feltűrve. Egy
kicsit morcsos). – Melanie, magának ki kell költözködnie ebből a házból.
Melanie. Miért?
Berzsenyi. – Nagyon élénk ponton van. Nappal egyáltalán nem lehet ide
jönni. Az embernek el kell takarnia az arczát, a mikor besurran, s a
hátulsó lépcsőn is nagyon sokan járnak.
Melanie. – Nem értem, hogy miért retteg annyira?! Hát ha észreveszik is?
Mi szégyenletes van abban, hogy az ember koronkint meglátogatja a
barátnőjét? Azt hiszem, már senkinek se reped meg a szíve, ha kitudódik,
hogy maga se tartozik a szentek közé.
Berzsenyi. – Igen, de a leányaim! A leányaim, szerencsétlen gyermek! Azt
hiszi, nem tudják, hogy maga itt lakik?! S mintha tetten akarnának érni,
mindig erre járnak. Kisülne a szemem, ha rajta kapnának, a mint
slíszolok innen.
Melanie. – Hát nem jöhet maga ide a fogorvoshoz, ügyvédhez, vagy nem
tudom kihez?
Berzsenyi. – Mbah! Adjon be ilyet a modern leányoknak! Szóval: nem
akarok pirulni az erkölcstelenségemért. Én már elég öreg vagyok arra,
hogy nyugodtan lehessek erkölcstelen.
Melanie (némi lenézéssel). – A maga erkölcstelensége!… E felől nyugodtan
alhatik. Nagyon csudálnám, ha a jó isten ezért örök kárhozattal sujtaná
magát.
Berzsenyi. – Melanie, ne beszéljen így. Különösen ebben a pillanatban.
Melanie. – Mért éppen ebben a pillanatban?
Berzsenyi. – Mert egy komoly, nagy szívességet akarok kérni magától.
Melanie. – Hát csak rajta; azt tudja, hogy mindig számíthat rám. És ha
már komolyan beszélünk, ki is költözködöm, ha éppen akarja. De az
istenért, gondoskodjék róla, hogy ne kelljen költözködnöm minden
fertályban! Legyen óvatosabb a kisasszonyok előtt; nem értem, hogy’
tudják meg mindjárt a lakásomat. Igazán csodálatos, hogy olyan édes,
kedves gyermekek s még sincs bennök irántam semmi diszkréczió!…
Berzsenyi. – Ne folytassa, Melanie, ne folytassa! Higyje el… meg vagyok
győződve róla… úgy éljek!… mint hogy nagyon rokonszenveznének magával.
Lássa, a mit mondani akarok, a legnagyobb bizonyítéka annak, hogy
mennyire tisztelem… mondhatnám, hogy mindnyájan mennyire tiszteljük önt.
Tanácsot akarok kérni magától – családi dologban.
Melanie. – Ah!
Berzsenyi. – Igen. Nincs kihez fordulnom, ha maga nem mutatja meg, hogy
milyen irányban intézkedjem. A feleségem?! Ó, istenem, a szegény asszony
már igen kövér, és ez rendkivül szomorú; nekem lagalább nincs szivem,
hogy őt zavarjam. Megvallom őszintén, hogy máskor, komoly dolgokban, az
Elza leányomtól szoktam tanácsot kérni. Lóversenyen, vagy ha egy kötést
csinálok, sohase indulok el az ő tapasztalata nélkül. Ennek a gyereknek
olyan feje van, mint egy ispánnak. De most mellőznöm kell őt száz okból.
Először, mert erkölcsi kérdésről van szó, már pedig erkölcsi dologban
mégse illik a leányommal tanácskoznom, nem igaz?… és másodszor, mert
éppen ő róla van szó.
Melanie. – Na, már erre igazán kiváncsi vagyok.
Berzsenyi. – Képzelje, tegnap félre von, és azzal kezdi, hogy: »Papa,
egy édes titkot sugok a füledbe!« Micsoda stilus!
Melanie. – Hja, a mai nevelés!
Berzsenyi. – Ez nem elég, hanem igy folytatja: »Készülj el rá, hogy
engem egy örvendetes családi esemény fog érni.« Na, gondoljon egy ilyen
valamit! Azt hittem, hogy megüt a guta, de rögtön. Szerencsére hozzá
tette: »Menyasszonynak érzem magamat. Férjhez megyek Telegdy Miklóshoz.
Huszárhadnagy. Nincs egy megveszekedett krajczárja se, csak a kardja«.
Mit szól hozzá? Itt van nekem a szezon, a lóversenyek is megkezdődtek,
annyi a dolgom, hogy azt se tudom, fiú vagyok-e vagy leány, és ilyen
tégla esik a fejemre!
Melanie. – Már pedig ennek előbb-utóbb be kellett következnie. És nem
tudom, hogy mért csodálkozik rajta?…
Berzsenyi. – Hát azért taníttattam én a leányomat angol nyelvre,
mythologiára, gömbháromszögtanra, mit tudom én mire, hogy egy hadnagyhoz
adjam feleségül?! Egy bibornok nem tanul többet, mint az én leányom. S
mikor én azt hiszem, hogy ennek a leánynak olyan esze van, mint egy öreg
herczegnőnek a szindarabtól, akkor előjön nekem egy hadnagy, egyet
kaszál a lábával és el akarja venni az én leányomat!
Melanie. – Hja, kedves barátom, ez előjön a legjobb családokban is.
Berzsenyi. – De a legjobb családok is megpukkadnak, ha előjön. Tudja,
Melanie, engem nem az bánt, hogy ez a fiatal ember egy éhenkórásznak néz
ki. Egy Berzsenyi mindig van olyan jó, hogy ha a leánya megengedi
magának egyszer ezt a luxust, hát egy millióval többet ad neki
hozományul és spongyát rá. És én nem is haragudnám, ha az Elza, nem
tudom, egy bárócskával jön elő, egy akármilyen smuczián kis bárócskával,
a ki szegény, mint a templom egere, de legalább egy katolikus templomból
jött ki, és Prágában van egy öreg nagynénje, a kinek van egy
csillagkeresztje, legalább.
Melanie. – Most már aztán tökéletesen nem értem. Maga, a ki aznap lehet
báró, a mikor akar, és gróf is, ha nem sajnál egy pár lépést, maga ad
olyan sokat erre a czimecskére!…
Berzsenyi. – Lássa, Melanie, maga ezt rosszul érti. Én demokrata vagyok
és azt tartom, hogy az ember – ember, még akkor is, ha nincs pénze. De a
vejemben nem mindegy, hogy honnan került ki. Én megengedhetem magamnak,
hogy ne legyek még báró se. Én már az öreg Berzsenyi vagyok, a ki
megvárakoztatja a minisztereket, a mikor a miniszterek az országnak
pénzt koldulnak. De a vejemben már nem mindegy, hogy minden oldalról
hogyan néz ki. Ez engemet leszállít, leszállítja a családot, mindent
leszállít. A világ érzi, hogy az én leányaimnak kikhez kell nőül
menniök, s én ezt az érzést nem akarom megsérteni.
Melanie. – A világ mindig megért egy huszárhadnagyot.
Berzsenyi. – És ez még semmi. A kutya nem itt van eltemetve.
Melanie. – Hát hol?
Berzsenyi. – A kutya ott van eltemetve, hogy a fiatal ember protestáns.
Melanie. – Nem tudom, hogy mi kifogása van ez ellen a vallás ellen?
Berzsenyi (megütődve). – Hát a pápa?!…
Melanie. – A pápa be fogja látni, hogy nem maga megy férjhez, hanem a
leánya.
Berzsenyi. – A pápa azt fogja mondani, hogy Berzsenyinek, a ki hithű
ember, meg kellett volna tiltania ezt a vegyes házasságot. És aztán…
tegyük fel, hogy nem akadályozom meg… azt kérdem magától, Melanie, hogy:
hol fognak esküdni?
Melanie. – Ez mellékes dolog a polgári házasság óta.
Berzsenyi. – A polgári házasságot, Melanie, miniszterek csinálták, a kik
kölcsönöket koldulnak az országnak. Ez kőműveseknek való és utazó
ügynököknek. Nekem komoly házasság kell, püspökökkel, orgonával és egy
szopranistával az operától. Református templomba ereszszem az én
leányomat, a hol a pap egy tósztot mond neki?! Nem, Melanie, a hol nem
latinul beszélnek, az nekem nem házasság. Nézze Melanie, ha elmondanám
magának: mibe került nekem, hogy katolikus lehessek, maga sírna. Hát,
mondja, azért lettem én katolikus, hogy az unokám protestáns legyen?!
Nem, ne is beszéljünk erről; ez leszállítaná a családot. Erkölcsi
lehetetlenség, hogy beleegyezzem ebbe a házasságba.
Melanie. – Hát mit fog csinálni?
Berzsenyi. – Éppen azt kérdem magától.
Melanie. – Csakhogy én a kisasszony pártján vagyok.
Berzsenyi. – Annál jobb. Tudom, hogy maga is rokonszenvezik a
családommal… aztán maga finom lelkű, és tudja, hogy hogyan kell beszélni
a leánygyermekekkel… és okos… Maga meg fogja magyarázni nekem, hogy
miképpen mászszak ki ebből a szószból.
Melanie. – E szerint semmi áron se akar beleegyezni?
Berzsenyi. – Én? Hát úgy nézek ki én, mint a ki beleegyezik?
Melanie. – De azt se akarja, hogy a kisasszony szomorkodjék?
Berzsenyi. – Hát hiéna vagyok én?
Melanie. – Akkor a legjobb lesz, ha színleg beleegyezik, de kiköti, hogy
egy esztendeig szó se lesz az esküvőről, mert hátha csak szalmaláng,
leányoknál előfordul az ilyesmi. Aztán majd meglátjuk. Egy esztendő sok
idő; azalatt mindenféle történhetik. A fődolog: hogy nem szabad
ellenkezni, mert nagy baj volna, ha a kicsike megbokrosodnék.
Berzsenyi. – Nekem is ez volt a gondolatom.
Melanie. – Időközben tudakozódni fogok a fiatal ember után.
Megismerkedem vele, s majd meglátjuk.
Berzsenyi. – Melanie, ha elintézi nekem ezt a fiatal embert,
felhatalmazom, hogy reméljen valami nagyot.
Melanie. – Minek mond ilyeneket? Tudja, hogy én nem vagyok kapzsi.
Berzsenyi. – Maga egy angyal. No, rám bízhatja. Szóval: azt tanácsolja,
hogy egyelőre mondjak igent?
Melanie. – Mindenesetre.
Berzsenyi. – Ez könnyebb is. És nagyon örülök, hogy ezt tanácsolja;
szinte megnyugtatott. Maga olyan okos, de olyan okos, hogy egy cseppet
se aggódnám, ha maga csak egyetlenszer beszélhetne erről a leányommal.
Bizonyos vagyok benne, hogy mint tapasztalt nő, a lelkére tudna
beszélni. Tudja-e, mi jut eszembe?
Melanie. – Nos?
Berzsenyi. – Hogy minők a világ előitéletei! Maga rokonszenvezik velünk,
mi rokonszenvezünk magával, s maga még se érintkezhetik a leányaimmal.
Pedig meg vagyok győződve róla, hogy maga még a feleségemnek is igen
tetszenék. Bizonyos vagyok benne, hogy ha egyáltalán gondolna az
effélére, ő csak helyeselne engemet, és azt mondaná nekem: »Ha már ennek
így kell lennie, Jacques, akkor százszor inkább a Melanie, mint más«.
Melanie (részvéttel). – Hogy van ő méltósága? Sokat szenved még az
asztmájával?
Berzsenyi. – Ne is beszéljünk erről, Melanie, mert megreped a szivem.
(Igen gyengéden.) No, nem vezet be a kicsi fehér szobába, az én kedvencz
szobámba?!…
Melanie (szintúgy, némi szemrehányással). – Hálátlan! Milyen rég nem
gondolt rá, hogy van valahol a világon egy kis zug…
Berzsenyi. – Nézze csak!
Melanie. – Mi az?
Berzsenyi. – Nézzen ki az utczára. A túlsó oldalra. A leányaim!… Hát nem
felnézegetnek a maga ablakaira?!… Ó, ezek a mai gyermekek!
Melanie (hátrább húzza Berzsenyit az ablaktól). – Jeszszusom, akkor hát
jöjjön errébb!… valahogy meg ne lássák, az istenért!…


XV. BERZSENYI AZ IRODALOMÉRT.
– Berzsenyi dolgozó szobája. Zöld posztóval párnázott ajtók, hat ablak a
Nádor-utczára. A homályos háttérben, mely sejtelmes és titokzatos, mint
egy bálványnak a szentélye, óriási alkotmány: Wertheim egy remekműve.
Berzsenyi iróasztalánál. –
Elza (bedugja a fejét az ajtón.) – Parancsolsz, papa?
Berzsenyi. – Gyere be és csukd be az ajtót. Kulcscsal.
Elza. – Kulcscsal?
Berzsenyi. – Igen. Nincs valaki a másik szobában?
Elza. – Senki. Azaz hogy Thomson kisasszony. Olvas.
Berzsenyi. – Küldd ki. Nem akarom, hogy hallgatózzék.
Elza. – De hiszen nagyot hall szegény!
Berzsenyi. – Nem bízom benne. Egy öreg nő, a ki a fülorvoshoz jár!…
Rajtam nem fogja gyakorolni magát.
Elza. – Mért ez a titokzatosság? (Bezárja az ajtót és közelebb megy az
apjához.)
Berzsenyi. – Egy nagyon fontos dologban akarom a tanácsodat kérni. Ülj
le.
Elza. – A tanácsomat? Papa, te megijesztesz!
Berzsenyi. – Azért nem kell aggódnod. Egy tervem van, a melyhez a
legnagyobb finessz szükséges. S az egész világon csak te érthetsz meg
engem.
Elza (szemében egy tuczat kérdőjellel). – Hallgatlak, papa.
Berzsenyi. – Csak veled beszélek őszintén erről a tárgyról, de nem
szeretném, ha félre értenél.
Elza. – Milyen sok bevezetés!
Berzsenyi. – Még több is van, a mit előre kell bocsátanom. Tudod,
gyermekem, én nem vagyok hiú. Előttem minden vallásfelekezet egyenlő. Az
érdemet elismerem, s a rangot csak isten adományának tartom, nem
érdemnek. Soha se hallottad tőlem, hogy a szegény ember komisz ember,
ámbár helyzetök a pénzpiacz mai viszonyainál fogva meglehetősen
kellemetlen. De én ilyet nem mondok, mert bennem van gyöngédség, igazi
könyörületesség, s az állatokat se tudnám bántani.
Elza. – Megvallom, nem értem, hogy mindez…
Berzsenyi. – Várj csak. Ez mind a dologra tartozik. Mondom, nem vagyok
hiú, s nekem az mindegy, hogy valaki ki- s bejár az udvarnál, vagy
szerényen meghuzódik az ő csendes tevékenységében. Szép, ha valaki
főajtónálló mester, de én az ilyesmire nem adok semmit. Ha én egyszerűen
von Berzsenyi vagyok, azért ő szentsége is tudja, hogy ki az a
Berzsenyi, s hogy Berzsenyi tisztességes ember.
Elza. – Mirevaló az a sok beszéd? Mindenki tudja, hogy te a legjobb
ember vagy a világon!
Berzsenyi. – Fogsz te engem strébernek mondani? Ugy-e nem? Hála
istennek, van hova lehajtanom a fejem, s azért, hogy a főherczegek
mindennap kétszer mondják nekem: »Jó napot, báró« – az olyan ember, mint
én, nem tesz egy lépést sem. Már egy római költő megmondta, hogy: úgy
vagyok, a mint vagyok, római polgár vagyok, és ha összedől az egész
világ, az ügyektől távol boldogan művelem kertemet.