Berzsenyi báró és családja: Tollrajzok a mai Budapestről - 13

szalag és érem mit változtatna a jellememen. Maradok, a ki voltam. Hogy
aztán a pinczérek miket fecsegnek össze-vissza, az az ő dolguk. Mit
nekem az ő fecsegésök? Az ő fecsegésök az én jellememen nem változtat,
és végre is, csak nem fogom megsérteni a sahot, a ki engem barátságára
méltat és kitüntetésekkel halmoz el, és nem fogom éretlen gyerkőcz
módjára eldobni az oroszlánrendet és a vitézségi érmet, melyekben ő csak
a legjelesebbeket részesíti?!
Blanka. – Ebben tévedsz, mert a sah éppen nem fösvénykedik az ordóival.
Éppen most olvasom az ujságban, hogy egy ötesztendős főherczegnek is
megküldte a vitézségi érmet.
A báró. – No látod, hogy kívülem csak főherczegek kapják meg!
Blanka. – Nem érted, papa? Vitézségi érem egy ötéves főherczegnek!
A báró. – Az lehetetlen vagy egyszerűen sajtóhiba. Egy zérus kimaradt a
főherczeg mellől az ujságban. Annak a főherczegnek, a ki vitézségi érmet
kapott, legalább ötven esztendősnek kell lennie.
Blanka. – Dehogy! Az ujságban meg van irva az is, hogy a sah azért adta
a vitézségi érmet a kis főherczegnek, mert ez nem ijedt meg, a mikor a
katonák lövöldözni kezdtek.
A báró. – Hát tessék, nem mondtam?! A sah tudja, hogy mit csinál. Mit
gondolsz, mi lesz az én koromban egy olyan főherczegből, a ki már mint
ötéves gyermek sem fél a csatazsivajtól?! Kinek adjon a sah vitézségi
érmet, ha nem egy ilyen bátor gyermeknek, a ki a pólyából kilépve
azonnal megkezdi a katonai pályát?
Blanka. – Kinek adjon, kinek adjon? Mit tudom én! Egy főhadnagynak, a
kinek az arcza csupa forradás, vagy, nem bánom, egy életmentő
tűzoltónak, de hogy jön ehhez egy ötéves fiú?
A báró. – Egész jól. Ha a sah vitézségi érmet adna az én könyvelőmnek,
az Auspitznak, mindenesetre csodálkoznám rajta. Mert Auspitz kitűnő
ember, de az ő szakmája egészen másutt fekszik. Ellenben így nem
csodálkozom, mert a tapasztalás is mutatja, hogy a magas családokból
eredő sarjakkal az a vitézség, mely más jeles férfiaknál hosszú évek,
kitartás és az előrehaladottabb kor munkája, mint például a keresztviz,
vele születik.
Blanka. – Mért nem kap vitézségi érmet mindjárt a pólyájában?
A báró. – Gyermekem, te nem tudod, milyen jól beszélsz, mert az ilyen
esetek sokkal számosabban fordulnak elő, mint gondolnád. Így a
történelem több kitűnő férfit jegyzett fel, kik ötéves korukban már
czímzetes hadvezérek és valóságos püspökök voltak és mint ilyenek
eljegyezték magukat olyan főherczegnőkkel, a kik akkor még meg sem
születtek. De különben is a vitézségi érem csak egy egyszerű érem, s az
oroszlánrendet még e jeles fiatal főherczeg se kaphatta meg. És ez
egészen más.
Blanka. – Megkapták mások. A sah ezt is fűnek-fának osztogatja.
A báró. – Honnan veszed ezt a légből kapott állítást?
Blanka. – Az ujságból, mert benne van az is, hogy a sah igen kitüntetett
egy budapesti kis fiút, a ki bátran mondta meg papája nevét s a kivel a
sah leült sakkozni. A fiú és apja erre az oroszlánrendet nyerték.
A báró (összeránczolja homlokát). – Félreértésnek kell rejtőznie ebben
az ügyben. Egyszerű vitézségi éremről lehetett szó, mert a fiú bátran
mondta meg, hogy hová való.
Blanka. – Oroszlánrendről van szó, s a sah még azt is megkérdezte volna
a budapesti úrtól: nem tud-e néhány urat, a kiket a sah szintén az
oroszlánrenddel tüntetne ki.
A báró (elkomorodva). – Ezt semmit se jelent. Az oroszlánrend a
vitézségi érem nélkül csak egyszerű udvariassági tény. A kettő együtt,
ez már egészen más. Ha a sah ki akar tüntetni valamely előkelő egyént, a
kettőt együtt adja. Vagy megtilthatom talán a sah-nak, mint perzsa
kitüntetés-tulajdonos, hogy figyelmességet gyakoroljon, lényegtelen
figyelmességet, melyből az avatatlan ujságok, nem tudom, holmi nagy
dolgot fujnak fel?
Blanka. – Elég az hozzá, a sah, úgy látszik, boldognak-boldogtalannak
nyakába akasztja az ordóit. Azért nincs mit dicsekedni se az
oroszlánrenddel, se a vitézségi éremmel…
A báró (borúsan). – Nem tudom elhinni, hogy a sah, a ki mint
tapintat-ember valóban hibázhatatlan gentleman, ily módon lejebb akarná
szállítani saját helyezettjeit. Ez még oly jeles embertől is hiba és
czélszerűtlen dolog volna, de egyszersmind erkölcsi lehetetlenség, hogy
így legyen. Nem véled te ezt?
Blanka. – Én azt hiszem, a sah egy nagy humorista, a ki minden
alkalommal kimutatja, hogy semmit se ad az ordókra, és mulatságból
mindenkinek kínál, a kinek ez örömet okoz. És ha az ember nem akar
gyermekekkel és ismeretlen egyénekkel egy kalap alá kerülni, szépen
megköszöni a kitüntetést és elteszi azonnal a fiókba.
A báró (megdöbbenve). – Csak nem jut eszedbe azt a tanácsot adni nekem,
hogy mint lopott süveget dugjam el úgy az oroszlánrendet, mint a
vitézségi érmet?!…
(Megjelennek a báróné és Elza.)
Elza. – Na, örökre sajnálhatjátok, hogy nem jöttetek el! Olyan gyönyörű
skandalum volt a szinházban, hogy sírtam örömömben!
A báróné. – Képzeljétek ezt a leányt! Pisszegett, fütyölt, lármázott, a
lábával ütötte a lózsét, és oly neveletlen volt, mint egy klakőr.
Elza. – Még czitromot is dobtam a szinpadra. Az orrára czéloztam a
rendezőnek, de csak a lábát találtam.
Blanka. – Mi történt?
Elza. – Egy szinész gorombaságokat mondott le a szinpadról. Hogy a
közönség nem érti őket és hogy ők nem ilyen közönség előtt szoktak
játszani. Persze lármát csaptunk, és ekkor előkerült a rendező, a ki
jóvá akarta tenni a dolgot, de még jobban belemászott. Éppen ez kellett
nekünk. Nosza elő a sípokkal, fütyülőkkel és automobil-jelzőkkel! Soha
életemben nem nevettem ennyit!
A báró. – Nagyon csodálkozom, hogy egy olyan estén történhetik ilyesmi,
a mikor az én családom is a szinházban van. Ki eresztette be ezeket a
szinészeket?
A báróné. – És te ezt nyaralásnak nevezed, Jacques? Mindig jöttél nekem,
hogy Karlsbad így és úgy, és hogy ez a rangelső hely a világon, és mikor
aztán mindnyájan ide jövünk pihenni, itt legelőször is a szinészek
gorombaságokat mondanak a legjobb családok szemébe.
Elza. – Különben a szinészeknek igazuk volt, mert a nézőtér tele volt
contrefaçon-előkelőségekkel. Az egyik páholyban ott ült a Várai-Fejér
Nandine, a ki csak akkor boldog, ha a vidéki pasasok összetévesztik a
gróf Thurzó Bélánéval, mert azt hiszi szegény, hogy ő hasonlít a szőke
comtesse-hez, és ezért mindig ugyanazt a hajvizet hozatja, a mit a
grófné. És ez nem elég, hanem még hozzá ki vet rá a földszintről
birka-szemeket? A Winterstein Aurél, a ki úgy utánozza a Thurzó Bélát, a
görbe járástól az »Es ist erreicht«-ig, hogy a szegény gróf már nem
tudja kitalálni, mit csináljon a hajával, hogy ne hasonlítson erre a
boldogtalan fiúra, a kit még a legjámborabb gebe is ledob a hátáról. Hát
nem igazuk volt a szinészeknek?
A báró. – A szinészek maradjanak nyugalomban, mikor jó családok is
vannak a szinházban, és éppen azért holnap vissza fogom őket űzetni
Berlinbe.
Elza. – Az istenért, papa, ne tégy lépéseket! Hátha még holnap
megismétlődhetik a heccz!
A báróné. – Az egésznek te vagy az oka, Jacques, mert nem kisértél el
bennünket a szinházba. Ha a szinészek látták volna, hogy jelen van egy
idősebb úr is a vitézségi éremmel, semmi se történt volna, mert akkor
tudják, hogy kikkel van dolguk.
A báró (felvidulva). – Gondolod?
Blanka. – Mama, ne lovagold bele a papát ebbe a vitézségi érembe.
A báróné. – Miért? Olyan katonás külsőt ad neki, mely igen jól áll
mindenkinek.
Blanka. – Azért még se lehet máskor viselni, csak ünnepies alkalommal.
A báró. – Hát ki akarja máskor viselni?… Persze, ünnepies vagy más
alkalmakkor mégis csak viseli az ember, mert végre is, a sahot csak nem
fogom megsérteni?!
Elza. – De, papa, a sah nem törődik vele, hogy mikor teszed fel!
(A báróné és Elza megvacsorálnak. Elza elbeszéli a szinházi botrány
részleteit.)
A báró (magában). – A leányaim egy kissé gőgösek és ez nem csoda, mert
az én vérem van bennök. De ezt a dolgot heveskedés nélkül kell megítélni
és egy idősebb embernek az ilyen ügyekben már jobb itélete van.
Mindenesetre meg fogom választani az alkalmakat, de ma este még nem
teszem le, mert mért ne viselhetném a hálószobámban, éjjel, a mikor
senki sem lát?!…


XXXVII. BERZSENYIÉK A PAPA NÉLKÜL.
– Karlsbadban. Szin: a báróné szalonja a »Savoy Westend Hôtel«-ben. A
báróné egyedül. De nemsokára jelentkeznek: Blanka és Elza is, a kik a
vasúti állomásról jönnek, a tizenegy óra huszonegy perczre várt
gyorsvonat megérkezése után. –
Blanka. – Képzeld mama, a papa még most se jött meg!
Elza. – Határozottan kutya van a kertben.
A báróné. – Szép nyugtalansággal beszélsz kedves atyádról!
Elza. – Én nem nyugtalankodom, én gyanakszom. A papa egy kis
szalmaözvegységet intrikált ki magának. Nincsen abban szégyen. Előjön ez
a legjobb családokban is.
Blanka. – És ez a hölgy az édes testvérem volna! (A bárónéhoz:) Mondd,
te nem nyugtalankodol? Én már oda vagyok az aggodalomtól.
A báróné. – Már nem nyugtalankodom, mert a míg a vasútnál voltatok,
levelet kaptam tőle. Atyátok nem jön meg se ma, se holnap.
Elza. – Ugy-e, mondtam?
Blanka. – Történt valami?
A báróné. – Igen, történt valami, de még nektek se szabad elmondanom.
Blanka. – Akkor mért kelted fel a kiváncsiságunkat?
Elza. – Ne mondd el, hanem felejtsd kinn a levelet. Bátran megteheted,
mert ha eldugod, akkor is kézre kerítjük. No, add már ide!
A báróné. – Nem adom oda, hanem fel fogom olvasni. Mert különböző dolgok
vannak benne s az illő részeket ki fogom hagyni.
Elza. – Az illő részeket hagyd ki, de az illetlen részeket olvasd fel.
Blanka. – Az ember nem tudja, min boszankodjék jobban: azon-e, hogy
valaki így vicczelődjék, vagy az arczátlanságon.
A báróné. – Ne veszekedjetek, mikor ilyen komoly ügyről van szó. Atyátok
azt írja, hogy még nektek se tegyek említést a dologról. Csak az én
tanácsomat kéri. De én nem tudom elszánni magamat se erre, se arra. S ha
nem fogadok szót atyátoknak, csak azért teszem, hogy halljam a
véleményteket.
Elza. – Nem fogjuk eltitkolni.
Blanka. – De mi van hát?
A báróné. – Halljátok. (Előveszi Berzsenyi Jacques bárónak egy, nem a
nyilvánosság számára írt levelét, s olvasni kezdi:) »Bécs, huszonegyedik
júliusban. Kedves Elizem! Nem mulaszthatom el, hogy Téged egy kellemes
találkozásról értesítselek, melynek tárgya egy régi jó ismerősünk. Ebből
meggyőződhetel, hogy tévesen tapogatózol és nem könnyed vérű társaság
tartóztatott vissza Bécsben«… (Egy pillanatra abbahagyja az olvasást.)
Ezt nem kellett volna előttetek felolvasnom.
Elza. – No mindegy. Nem vesszük tudomásul.
Blanka. – Csak folytasd.
A báróné (olvas). – Hát »tévesen tapogatózol és nem könnyed vérű
társaság tartóztatott vissza Bécsben, hanem fontos egyéniségek jöttek
közbe, kik megakadályozták, hogy Karlsbadba visszatérve, szeretteimhez
csatlakozhassam.«
Elza. – Ismerem ezt a fontos egyéniséget. A Josefstadti szinháznál van,
Venust játszsza a »Szép Helená«-ban és paprikaszínűre festi a haját.
Blanka. – Ne légy olyan szemtelen.
A báróné. – Akkor nem olvasom tovább.
Elza. – No, nem szólok többet egy szót se.
A báróné. – Ha megjavulsz, folytatom, de ha még egy aperszüt teszel, ki
foglak küldeni a szobából. (A levelet nézegeti, hogy megkeresse, hol
hagyta félbe.) Hol is van csak?… Igen, itt. No hallgassátok. (Olvas):
»Bizonyosan emlékezni fogsz névről a szeretetreméltó Flórián von
Blasewitz báróra, monarhiánk pekingi képviselőjére, a ki a boxer-lázadás
idején nagykövet volt Pekingben és mint ilyen Karlsbadban tartózkodott.
Ő ugyanis kiváló diplomácziai érzékével előre látta az eseményeket; még
a német nagykövet meggyilkolása előtt hosszabb ideig tartó szabadságot
kért egészségének helyreállítása végett, s a Felség egyenes parancsára
mindenáron vissza akart térni Kinába, ez azonban az akkori zavaros
viszonyok miatt lehetetlenné vált, és csakugyan nem is tért vissza, csak
miután a német császár kiküldött katonái táviratilag jelentették, hogy
Flórián báró egészségével egy időben a rendes diplomácziai viszonyok
Pekingben helyreállottak.«
Blanka. – Flórián von Blasewitz báró?… Nem emlékszem. Hogy jön ez a
papához?
A báróné. – Eleinte én se tudtam hová tenni, de aztán eszembe jutott,
hogy alkalmasint egy karlsbadi ismerős legyen.
Elza. – Halljuk tovább, mi van Flórián báróval?
A báróné (olvas). – »Ezen táviratot Flórián báró Karlsbadban várta meg,
teljesen nyugodtan, tudván, hogy Rüstig követségi tanácsos élete
koczkáztatásával is helyesen vezeti a követség ügyeit. Így azon évben
huzamosabb ideig érintkezhettünk, sőt a következő télen Bécsben is, a
hová Flórián báró felrándult, hogy a kinai háború következtében
megrongált egészségének helyreállítására szabadságot kérjen. Azóta
azonban a szeretetreméltó Flórián báróval csak egy ízben találkozhattam,
midőn nevezett félévi szabadságidejét mint monarhiánk pekingi követe
részben a Rivierán, részben Karlsbadban és Bécsben töltötte. Képzelni
fogod tehát, hogy mindenre gondoltam, csak nem ilyen messze
foglalatoskodó és ritka vendéget láthatni, és kit látok, midőn az
Archiduc Charlesból a Kärnthnerstrasséra kilépek? Az első ember, kit
Bécsben találok, nem más, mint a szeretetreméltó Flórián von Blasewitz
báró, monarhiánk pekingi képviselője! Azt fogod vélni, hogy egészségének
helyreállítása végett rándult fel Bécsbe; de tévedsz.«
Blanka. – Hová akar mindez kilyukadni?
A báróné. – Csak hallgasd, majd paff leszel te is. (Olvas): »Ezen
örvendetes találkozás részleteit a következőkben jegyzem fel számodra:
Flórián báró hivatalos ügyben érkezett Bécsbe. Pekingben ugyanis kolera
ütvén ki, monarhiánk pekingi képviselője kötelességének tartotta ezt a
bécsi udvarnak személyesen bejelenteni. Egy követségi futár kiséretében
indult el, de a futár minden igyekezete mellett sem tudott vele lépést
tartani, s így történt, hogy monarhiánk pekingi képviselője Pekingből
Moszkván és Varsón át vasúton tizenkilencz nap alatt, tehát két nappal
előbb tette meg az utat, mint a monarhia leggyorsabb futárja.«
Elza. – De hisz ez sport és nekem szól!
A báróné. – Ne szólj mindig közbe. (Olvas): »Ezen rendkívüli
menetsebességet annál inkább méltányolni fogod, mert Flórián báró a
rendelkezésére álló és gondolom _Utólérhetetlen_ nevezetű hadihajón is
elindulhatott volna, de attól tartott, hogy a pekingi kolera miatt sok
időt kell majd a vesztegzárban töltenie s nem akarta, hogy a kolera így
a vesztegzárra is ráragadjon. Állomását különben teljesen nyugodtan
bizta sorsára, tudván, hogy Rüstig követségi tanácsos, kit a boxerek
Flórián báró helyett annak idején megostromoltak és felgyujtottak, élete
koczkáztatásával is helyesen vezeti a követség ügyeit, noha a báró
kormányzati bölcseségét nélkülözni kénytelen.
Elza leányom sport-jegyzőkönyvébe vezesse be…
Elza. – No, ugy-e mondom?
A báróné. – Fogsz már hallgatni egyszer? Ez sokkal komolyabb, mint
gondolod. (Olvas): »Elza leányom sport jegyzőkönyvébe vezesse be, hogy
Flórián báró ezen gyors menetelésével világ-rikordot teremtett.
Gyorsfutár tudniillik már futott ily gyorsan, bár sokkal kisebb
távolságra, bizonyos Zalánról is följegyeznek ilyesmit, tehát, mondom,
gyorsfutár már futott így, de nagykövet még soha.«
Elza. – Ormonde se futott így, a század legjobb lova.
A báróné. – Most már neked ki kellene menned a szobából, atyád
rendelkezése szerint. Hallgasd. (Tovább olvassa a levelet): »A következő
sorokat azonban ne mutasd meg még Elza leányomnak se…
Elza. – Ahá, most jön a tiltott gyümölcs!
A báróné. – … »mert ezt csakis neked sughatom meg. Megjegyzem, hogy
szerintem a férji hűség«… nem, ez nem nektek való.
Elza. – Előttünk bátran beszélhettek a férji hűségről, mi úgy sem
hiszünk benne. No lássuk csak. (A báróné háta mögött állva, belenéz a
levélbe s hangosan olvassa): »Megjegyzem, hogy szerintem a férji hűség
azt is megköveteli, hogy az ember alkalmilag a csekélyebb jelentőségű
szószegéstől se riadjon vissza.« No ennyit még el tudok képzelni a férji
hűségből.
A báróné. – Mindig kizavarsz engem a sodorból. Blanka is itt van talán,
mi? és akkor mért háborgatsz bennünket? (Olvas): »Elég az hozzá, a
szeretetreméltó Flórián báró bizalmasan megsugta nekem, hogy már nem
igen birja az állásával járó sok idegrontó munkát és pihenést nem ismerő
fáradságot. Kina égalja se tesz jót neki, úgy hogy minden nap, mit
Kinában tölt annyit ront egészségén, a mennyit félévi európai üdüléssel
kénytelen és alig képes helyrepótolni. Kiszámította nekem, hogy
egészségének teljes helyreállítása végett nyolczszázharminczhét és három
negyedévi európai pihenésre volna szüksége.
Ez okból komolyan foglalkozik azon gondolattal, hogy ha a kolera és a
lázadások Kinában napirenden maradnak, vissza fog vonulni azon
rendelkezési állománynak nevezett elsődleges nyugalomba, melyet sok évi
szakadatlan, veszélyekben és viszontagságokban gazdag, ernyedetlen
munkával és egészségtelen égalji fáradalmakkal oly jól kiérdemelt.
Megsugta továbbá, hogy bár Rüstig követségi tanácsos iránt
megelégedéssel és elismeréssel kell viseltetnie, fölötte díszes és
előkelőséget követelő állásról lévén szó, utódjául engem óhajtana
ajánlani.«
Blanka. – Ah!
Elza. – No ezt nem vártam.
A báróné. – No, ugy-e? (olvas): »Írd meg nekem express-levélben: mit
szólsz ehhez? Végre is a nagykövetség oly díszes állás, melyet megszünte
után is mindig javára írnak az embernek.
Nb. Sok munkával, koromnak megfelelően nem járna, mert Rüstig mindent
elvégezne helyettem és Kinába csak egyszer kellene elmenni, bemutatkozás
czéljából, azután az évet mint monarhiánk pekingi képviselője
Karlsbadban, Bécsben és a Rivierán tölteném.
Felelj gyorsan habozó férjednek egy szöggel a fejében. Mindenkit a
családból csókol sírig hű férjed és azután is: Zsaki báró.« Na hát mit
szóltok hozzá?
Blanka. – Nagykövetnek lenni, de hisz ez gyönyörű! Ha aztán valami nem
tetszik, az ember mindig visszaléphet.
A báróné. – Igen, de a fáradságos út! Egyszer mégis csak el kellene
menni Kinába.
Blanka. – Az út is nagyon szép volna. Egy egészen más világ… a sárga
ember… a tea-ültetvények…
A báróné. – Igen, de a kolera, meg a lázadók!… Én már öreg vagyok, én
már nem szeretnék meghalni. (Elzához.) No és te, mit szólsz hozzá?
Elza. – Én a mellett vagyok, hogy igent kell mondani. Ez kötelesség.
Mert a személyváltozás már nagyon előnyére válnék a monarhiának… igen, a
monarhiának még ez is előnyére válnék. (Mind a hárman elhallgatnak és
elmélyednek gondolataikba.)


XXXVIII. ISCHLBEN.
– Történik: Witlaf-Hohenthurm herczeg ischli villájában. Szereplők:
Witlaf-Hohenthurm Siegwart herczeg, az Urakháza tagja. Shamyl-Boleslav
herczeg, a száműzött Shamyl-Alexis, cserkesz herczeg fia. Békásmegyeri
és berzsenyi Berzsenyi Jacques báró. Tedeschi, műtárgy- és
régiség-kereskedő. A villa erkélyén. A szereplők egy négyszögletű
kártyaasztal körül ülnek. Siegwart herczeg és Shamyl herczeg
tolókocsikban. Az előbbi automobiljából bukott ki és kitörte a lábát. Az
utóbbi a lóról esett le és egy tejeskocsi ment keresztül a baloldalán.
Filléres alsóst játszanak. Alant a Traun sebesen hömpölyög. –
Berzsenyi (a ki fölvette »eredeti makk«-ra). – Vonok, tercz, kassza,
tous les trois, ultimo.
Tedeschi. – Vonok, kvárt, kontra játék, kontra kassza, kontra tous les
trois, kontra ultimo.
Berzsenyi. – Vonok felsők.
Tedeschi. – Vonok ászok.
(Kijátszszák a pártit; Berzsenyi mindent elveszít.)
Berzsenyi (harminczöt esztendő óta nem volt ilyen dühös). – Ön a
legsajnálatosabb együgyű, a kit valaha az életben láttam.
Tedeschi (nevet). – A ki veszít, az haragszik. Mért nem vigyázott
jobban? A tous les trois-t és az ultimót megcsinálhatta volna.
Berzsenyi. – Ön akar engem tanítani kártyázni, ön? Akkor korábban reggel
keljen fel.
Tedeschi. – Az igazság az, hogy önnek egyetlenegy fogalma sincsen a
játékról.
Berzsenyi. – Először önt még akkor fehérneműbe csavarták, a mikor én,
mint felnőtt férfi, reggeltől estig alsóztam…
Tedeschi. – Paperlapapp.
Berzsenyi. – És másodszor, hogy merészli ön velem ilyen hangnemben
beszélni? Akarja, hogy megmondjam a véleményemet? Ön egy közönséges
pudli-ugró!
Tedeschi (akkorát ugrik, mintha nyomban keresztül akarná vetni magát a
pudlin). – Báró úr, mérsékelje magát, mert én tréfaértő ember vagyok és
magam is tréfacsináló, de tréfa ide, tréfa oda, vannak dolgok, a
melyekre nézve kikérem magamnak…
Berzsenyi. – Úgy nézek én ki, mint a ki tréfál? Én csak magamhoz hasonló
komoly egyénekkel szoktam tréfálni és nem fogom eltűrni, hogy egy
közönséges rőfös…
Siegwart herczeg. – De uraim!
Shamyl herczeg. – Hagyják már abba, és folytassuk a játékot.
Tedeschi. – Jegyezze meg magának…
Berzsenyi. – Én nem jegyzek meg magamnak semmit, hanem még egyszer azt
mondom, hogy egy életen át pacczolni és egy véletlen disznóban
froczlirozni egy korban és mindenben rangelsőbb embert, ez egy egészen
közönséges szatócs-tempó.
Tedeschi. – Én pedig azt mondom, hogy ha ön a rőföst nem vonja vissza…
Berzsenyi. – Azt mondtam, hogy rőfös? Na hát ezt rosszul mondtam. Ön még
csak nem is rőfös; ön egy speczeráj.
Siegwart herczeg. – De uraim!
Shamyl herczeg. – Uraim, hagyják abba! Folytassuk a játékot.
Tedeschi. – Mindenki átláthatja, hogy efféle állításokat nem hagyhatok
rajtam száradni. Valaki, a ki jelen volna, azt találná képzelni, hogy én
csakugyan… (Megborzong.)
Berzsenyi. – Siegwart, te hagyj engem békében. Te azt igen jól tudod,
hogy én nem vagyok az az ember, a ki leczkéket hagy magának adni egy
krajzlertől.
Tedeschi (tombolva). – Krajzler! Ki a krajzler? Ki lát itt krajzlert?
Hogy merészli ön engem krajzlernek nevezni?
Siegwart. – De uraim!
Shamyl (Berzsenyihez). – Tényleg ő nem froczlirozta önt, s ha ön le fog
csillapodni…
Berzsenyi. – Én nem fogok lecsillapodni. Én szabadelvű ember vagyok és a
rangkülönbségekre nem adok semmit, mert szerintem a születésnél sokkal
fontosabbak az érdemek, és azért nekem sem egy született
csillagkeresztes nő nem a Dalai Láma, sem ellenkezőleg nem fogom lenézni
a templomszegény embert, a ki rangban mélyen alattam áll, mivel
szívjóság lehet benne, és ebben mindnyájan emberek vagyunk. De viszont
nem fogom magamat kinevettetni, hogy minden boltossal úgy legyek, mint
fivér és malacz.
Tedeschi. – Na hát ez már mégis sok!
Siegwart. – De Jacques, be fogod látni, hogy Tedeschi és egy boltos
között…
Berzsenyi. – Én tisztelek-becsülök minden kereskedőt, még a legutolsót
is, mert kis emberekre van szüksége az országnak. És szivesen nyujtok
kezet nekik, ha a legfelsőbb körökben találkozom velök és itt befogadják
őket, mert szerintem az egyenlőség azt követeli, hogy az alsóbb rendű
egyénekkel is jól bánjunk. Más oldalról, ha arról van szó, hogy belőlem
valaki gúnyt csináljon, hát jól van, ha ez a gúnycsináló ő Szentsége,
vagy tisztelt barátom, a perzsa sah. De hogy jövök én ahhoz, hogy egy
ember, a ki ócska vasat árul és öreg szemetet tesz ki a kirakatba, nekem
holmi olyan tréfákkal jöjjön elő, melyek sem koromnak, sem
képzettségemnek és társadalmi állásomnak meg nem felelnek?!
Tedeschi. – Báró úr, ön ezekért a sértésekért még számolni fog! (Fölkel,
elrohan, s a két szerencsétlenül járt partner nem tud utána szaladni.)
Shamyl. – Mondhatom, hogy ön igen igazságtalan volt, nem is szólva
arról, hogy hármasban igen sokat kell osztani.
Siegwart. – Én nem tudom, Jacques, miket képzelsz. Ez a Tedeschi nem
speczeráj, hanem a maga nemében első czég az egész világon, és
ezenkívül, a mi szintén nem megvetendő, tudós ember, kinek tanácsait
múzeumigazgatók is ki szokták kérni.
Berzsenyi. – Mint tudós ellen semmi ellenvetésem, bár nem értem, hogy
miféle bölcsészet kell ahhoz, hogy valaki drágábban adjon el egy öreg
kardot, mely ritka, mint egy gyárból hozottat. A mi ellen kifogásom
volt, az azon commis voyageur-hang, melyet én már nem fogok megszokni,
és azt hiszem, ezt te érted, Siegwart, és ön is, fenség.
Shamyl. – Csupán kiélesíteni nem kellett volna a dolgot és odáig
engedni, hogy affairet csináljon belőle; pedig egy kis jóakarattal pár
kiegyenlítő szót mondhatott volna neki, miután annyira megsértődött a
pudliért.
Berzsenyi. – Azt hiszem, a zsibárus inkább kétszer fogja meggondolni a
dolgot, mint egyszer, mert én már többszörösen elmultam hatvan éves, és
az én unokaöcsém, a ki huszártiszt a rezervben és most volna alkalma
először az én sok pénzemért kitüntetni magát és háláját, a mit irántam
érez, hát ez az én unokaöcsém nem érti a tréfát és tudtommal már több
izben megfogadta, hogy alkalmilag egy antikvárt úgy meg fog
tánczoltatni, hogy ez az összes pudlikon keresztül fog ugrani. Különben
a békesség kedvéért nem bánom, a speczerájt és a rőföst visszavonom, ha
az egész párti nem gilt, se a kassza és az ultimo.
Siegwart (becsöngeti a komornyikot s néhány sort ír egy névjegyre). –
Ezt Tedeschi úrnak. (Komornyik el.) Csak azt nem értem, Jacques, hogy
mért haragszol annyira a kereskedőkre? Úgy tudom, hogy fiatal éveidben
te magad is kereskedő voltál.
Berzsenyi. – Kereskedő, kereskedő! A mai világban mindenki kereskedő. Az
egész angol arisztokráczia kereskedő. Én úgy voltam kereskedő, mint a
norfolki és westminsteri herczegek, a kiknek gyáraik, ipartelepeik és
kereskedelmi vállalataik vannak. Ebben az értelemben mindenki kereskedő.
Te is kereskedő vagy, a mikor az erdődből eladod a fákat. Nem tagadom,
hogy ilyen értelemben én jelentékeny fokig kereskedő voltam. Mondhatnám
kizárólag kereskedő voltam mindaddig, míg elhatároztam, hogy ezentúl a
közpályán fogom munkásságomat gyümölcsöztetni a szegények javára. És én
éppen azért tisztelem a kereskedelmet, mert én tudom, hogy mi a
kereskedelem. Ezt senki se tudja jobban, mint én, még Auspitz se, az én
könyvelőm. De engedj meg, egy ilyen értelemben vett kereskedő, meg az
apró kalmár, a ki a boltajtóig kíséri a vevőt és azt mondja: »Máskor is
legyen szerencsém« – ez ég és föld. Én tisztelem-becsülöm a kis kalmárt,
mert én mindenkit tisztelek-becsülök, a ki dolgozik, s a ki kénytelen
dolgozni, még a mezei munkást is, minthogy ők művelik meg földeinket és
a kis kalmárok adják el árúinkat, de ha össze akarom téveszteni magamat
valakivel, csak nem fogom összetéveszteni magamat a kis emberrel és a
földhöz ragadt mezei munkással?!
Siegwart. – Ebben igazad van. »Király nem lehetek, princzecske nem
akarok lenni, _Rohan_ vagyok!« Nem igaz?
Berzsenyi. – Igen, ezt akartam mondani.
Shamyl. – No, hála az égnek, itt jön Tedeschi. Úgy emlékszem, ő fog
osztani. (Tedeschi megjelenik.)
Berzsenyi (fölkel, Tedeschi elé megy, ünnepiesen). – Barátom, a herczeg
már szíves volt megírni önnek, hogy nem szándékoltam önt megsérteni, s
hogy a speczerájt és egyéb kereskedelmi czímeket visszavonom. De a velem
született loyalitással és nyiltszívűséggel ehhez hozzá kell
függesztenem, hogy felindulásomat annyival inkább sajnálom, mert a
kereskedelmet távolról sem akartam sérteni, s az ön szakmáját és
személyét különösen nagyrabecsülöm.
Tedeschi. – Ha semmi sem gilt, akkor nem gilt a parti sem.
Shamyl. – A kérdés csak az, hogy ki fog osztani?
Siegwart. – Spongyát rá, a mi azóta történt. A báró oszt ujra.
Berzsenyi. – Igen, de nekem már abba kellene hagynom a játékot, mert
Karlsbadban várnak, s az én vonatom egy óra mulva indul. No, miattam! A
kibékülés örömére ma még itt maradok.
Siegwart. – Éljen!
Berzsenyi. – Csak egy táviratot küldök az enyémeknek. Papirost és
czeruzát kérek. (A herczeg csönget s a komornyik elhozza a kivánt
tárgyakat.)
Shamyl. – Addig oszthatna talán másvalaki.
Berzsenyi (ír). – »Baronin Berzsenyi von Békásmegyer. Karlsbad. Hôtel
Savoy Westend. Politikai tárgyalások végett csak holnap indulhatok.
Jacques.« (Átadja a telegrammot a komornyiknak.)
Siegwart. – Már ki is osztottam.
A cserkesz. – Passz!
Berzsenyi (fölveszi »eredeti makk«-ra). – Vonok, tercz, kassza, tous les
trois, ultimo!
Tedeschi. – Azt hiszem, megadhatjuk. (Megadják.)
Berzsenyi (oszt. Tedeschihez). – Éppen arról beszéltünk barátommal, a