Berzsenyi báró és családja: Tollrajzok a mai Budapestről - 15

Berzsenyi. – No majd meglátjuk. Hanem te, mondd, nem találod furcsának,
hogy téged hamarább adlak férjhez, mint az én igazi leányaimat? Két-két
millió hozományuk van, még több vár rájok, csinosak, ügyesek, tudnak
geografiát, mitologiát, mindent… és te mégis hamarább méssz férjhez, a
ki nem jársz társaságba és így meg amúgy.
Melanie. – A királykisasszonyok mennek férjhez a legnehezebben. Nekik
kell a legjobban válogatniok.
Berzsenyi. – Azt hiszem, a milyen okos leány vagy, néhány jó tanácsot
adhatnál nekik…
Melanie. – Ó, milyen jó hozzám a báró!…
Berzsenyi. – Nem mondom, hogy magasra tartják az orrukat… mert miért ne
tartanák az orrukat magasra?… de mégis, az egyik már elmult huszonegy és
vihetem a legmagasabb helyekre, a jobb partikra fütyöl, itthon pedig egy
mosdatlan költővel sétál előre, hátra. A másik meg néha rágondolja
magát, de három hónapi jegyesség után megunja és kineveti a
legsnájdigabb vőlegényeket. Ezzel már nem is merek próbálkozni. Pedig
olyan jó és házilag okos leányok!
Melanie. – És kedvesek! És bájosak!
Berzsenyi. – Te, a ki tapasztalt és jó irányú nő vagy, határozottan útba
igazíthatnád őket a tekintetben, mert szegény jó mamájok, azt kell
gondolnom, nem is akarja őket komolyan férjhez adni, hogy mint beteg
vidám társaságban maradjon. De mit mondasz te a világhoz? Hogy ha én
elviszem őket a bálba, a legnagyobb dekoltázsban, aztán előjön egy
dragonyos, megöleli őket és azt mond nekik, a mit akar, ez jól van; de
ha én azt akarnám, hogy egy finomlelkű, világlátott és nekem bizalmas
nő, a kikre ők igen kíváncsiak, ismerkedjék meg velök, mint titokban ők
is szeretnék, az emberek azt mondanák, hogy engem a bolondok házába kell
vinni.
Melanie. – Ez érthető; pedig én nem tanítanám őket semmi rosszra.
Berzsenyi. – No és ha te nevelőnő volnál a házunkban? Akkor mindenki meg
volna elégedve. Mondhatom neked, minél öregebb vagyok, sok dolgot annál
inkább nem értek. Meglehet, ez a korral jár, és úgy kell lennie, hogy a
mikor az ember nem igen tud erkölcstelenséget elkövetni: akkor végképpen
megszűnik erkölcsös lenni. (A szobalány jelenti, hogy tálaltak.)
Melanie. – Nem vacsorálhatna velem? Semmi esetre?
Berzsenyi. – De veled vacsorálok. Megtartjuk az eljegyzési lakomát.
Persze csak így, kettesben. A férjed majd úgyis eleget lesz veled.


XLII. BERZSENYIÉK HAZA JÖNNEK.
– A nagy ebédlőben, esti fél tiz órakor. Minden csillár ég, de az ünnepi
hangulatot némi naftalin-illat mérsékli. A báróék már megvacsoráltak;
egyelőre ki is beszélték magukat. A báró, a báróné és Blanka hallgatnak;
azon törik a fejöket, hogy mi módon alkothatnának uj otthont ebből az
»unheimlich« palotából, mely most oly kietlennek tűnik fel. Elza le s
fel jár a teremben és koronkint megszólal. De mintha egy láthatatlan
lényhez beszélne. –
Elza. – Adieu, adieu, adieu!
A báróné. – Hát te mit lamentálsz ott magadban?
Elza (se lát, se hall). – Adieu, adieu, adieu!
Blanka. – A külföldtől búcsúzik, az édes!
A báróné. – Ez, ez deczemberben is ott fürdene Ostendeban! A mint
javában készülődöm, és azt se tudom, hol van a fejem, egyszerre csak
elkezdi nekem tördelni a kezét, és jajgat, mint a Sulamith: »Mért
megyünk el Ostendeból?! Mért megyünk el Ostendeból?!…« De hát mit
csináljunk Ostendeban, mikor már olyan hűvös van, hogy csak a
bravúr-emberek fürdenek, és azok is, titokban, görcsöt kapnak?!…
Elza (a láthatatlan lényhez). – Ó, a digue!… Ó, az estacade!…
Blanka. – Láttátok volna ma hajnalban a vagon folyosóján! Mikor Bruckba
értünk, én is fölébredtem. Kimegyek, hát ott áll az ablaknál,
mosdatlanul, fésületlenül és szaval: »Szervusz, művelt nyugat! Pá, csau,
puszi!…«
Elza (még folyvást a láthatatlan lényhez szól, de úgy, hogy a nénje is
értsen belőle). – Tán nem volt okom keseregni, mi?!… Persze, ennek a
Rozgonyi Cziczellének iszonyúan dobogott a szíve az örömtől, mert a
vonat minduntalan megállt a nyilt pályán, s ebből észrevette, hogy már
honi földön járunk!…
Blanka. – No, ha az egri nők is így beszéltek volna, most szépen néznénk
ki!
Elza (elábrándozva). – Micsoda rend volt odakünn! Abból, a mit az ember
maga körül látott, blindre meg lehetett igazítani az órát.
Blanka. – Az ember vesz magának egy jól járó órát, és nem felejti el
mindjárt, hogy magyar volna, vagy mi.
Elza (most már Blankához). – Hogy jön a magyarság ahhoz, hogy én nem
szeretek Budapesten lenni?! Ki szeret Budapesten lenni?… és ettől még
nem kell elárulni a hazát. Különben én tisztelem a gusztusodat, és ha te
szeretsz itt ülni, fogadd áldásomat!… Én, kivált olyankor, mikor egy
szebb világból jövök, visszataszítónak találom ezt a várost. A hogy a
vonat elhagyja Kelenföldet és az ember közelebb jön Budapesthez, az
orrodat egy gőz csapja meg, a mivel itt nem mondom, hogy élned, halnod,
de minduntalan találkoznod kell. Mikor másutt az emberek őszi kabátba
bujva sétálgatnak a holdvilágnál, itt a falak fojtó meleget sugároznak
ki. Egy város fák, park, levegő nélkül! És nincs óra, a mikor az utczán
végig mehetnél a nélkül, hogy egy pokolgép az arczodba ne szórja a
szemetet és a port. Ez neked a »hazádnak rendületlenül«?
Blanka. – Én nem élek az utczán.
Elza. – Hát hol élsz? Élsz csakugyan? Másutt jársz-kelsz a szabadban, és
társaságban élsz. Itt se levegő, se társaság. A budapesti élet: kávéház,
szinház és zsúr. A kávéházba, szerencsére, nem járhatsz, mert a mi
köreinkben ez már mégse szokás… legalább egyelőre, mert Budapesten
nemsokára a bibornokok és a csillagkeresztes hölgyek is el fognak járni
a kávéházba. A szinház? A budapesti szinházak csak a papának jók, mert ő
mindenütt tud aludni. Én nem tudok aludni, ha nekem rosszul komédiáznak.
És azért jöjjek a szinházba, hogy egész bizonyosan ne bujhassak el a
nekem kellemetlen alakok elől?! Aztán a zsúrok, a hol csak ostobaságokat
beszélnek!… Mért zsúr, mért nem zsibvásár?… Szerencsére a zsúrok
kimennek a divatból, mert nálunk is majmolni fogják a párisi petit
goûter-kat… egy ürügygyel több: kocsmába és kávéházba járni. Marad nekem
életnek: a Marcel Prévost regényei.
Blanka. – Ejnye, be el vagy szontyolodva!
A báróné. – Nekem úgy jössz elő, mintha nem a helyet, hanem az embereket
találtad volna külföldön inkább kedvedre!…
Elza. – Parbleu!
A báróné. – És én nem vettem észre semmit!
Blanka. – Ah, ez érdekes! Szőke vagy barna az illető?
Elza (a bárónéhoz). – Nem volt mit észrevenni: az illetőtől én olyan
sokat követelek, hogy soká kell készülnie, a míg tip-top kondiczióban
lehet kihozni a pályára… Nincs »illető«; legalább még nem jelentkezett.
No, Budapesten nem is fog!…
A báróné. – Mon Dieu, az emberek mindenütt egyformák!
Elza. – Dehogy egyformák! A hányszor a külföldön kilépek az utczára,
mindig elbámészkodom: »Nini, az emberek tudnak járni az utczán, és –
csodálatos! – köszönnek egymásnak!« Mert itthon nem tudnak az utczán
járni, csak tülekedni tudnak… a mi pedig a köszönést illeti, ugyan ki
köszön itt?!… A budapesti ember gesztussal és mimikával értésedre adja,
hogy: »tőlem, neked, ennyi leereszkedés vagy nyájasság jár, sem több,
sem kevesebb, inkább kevesebb, mint több«, ezt értésedre adja, de nem
köszön. Egyformák! Ördögöt egyformák! Hol látsz alakokat, a kik úgy
mennek a sokaság között, mint a vak villamos kocsi, elfoglalva kemény
könyökével a kényelmének dukáló helyet, félrelökve útjából öreg embert,
gyermeket, vénasszonyt, leánykát, a ki nem csinos, nyomorékot, mert ő
erősebb, mint ezek?!… Az utolsó budapesti emlékem: egy gavallér, a ki a
vele szembejövő aggastyán gipszbe kötött, beteg karjára egy jót döfött a
könyökével, hogy megmutassa hölgyének: milyen úr ő, s milyen vitéz
legény!… Ma sem bocsátom meg magamnak, hogy rá nem kiáltottam: »Fuj! Nem
szégyelli magát?!«…
Blanka. – Egyszer még megjárod!
Elza. – Itt azon se csodálkoznám. Itt és Ohióban minden megtörténhetik.
Arra, nyugaton – szervusz, édes nyugat, pá, isten veled! – egy férfi úgy
néz rám, mint egy másik emberre, mondjuk így: mint egy csinos ismeretlen
hölgyre. Itt nincs az az ágrólszakadt aszfaltfi, a ki jogot ne formálna
magának, hogy a tekintetével kifejezhesse: »Tetszel nekem! Csinos vagy!«
És én nem kiálthatok rá: »De nekem nem tetszel, rongyos pimasz! Hogy
mered rám emelni a vizes tekintetedet?!…« És mért van ez? Mert sehol
sincs annyi férfira éhes asszony…
Blanka. – Szeretem ezt a stílust. Marcel Prévost úr büszke lehet rád!
A báróné. – De, Elza! Az atyád előtt!…
A báró (a kit kisebbik leányának a sottise-a zavarba ejtett). – Hát
Budapest így, Budapest amúgy… mondasz valamit. De viszont… látjátok, én
Amerikát nem ismerem, pedig szeretném ismerni, és ha ügyeim engedni
fogják… de ez már úgy se ér semmit. Annyi bizonyos… nem fogjátok
elhinni… de ha ujra kellene kezdeni az életet, Amerikában óhajtanám
kezdeni. Mégis csak más lehet ott von Pike auf egy vagyont szerezni!… A
Munkácsytól vagy Rafaeltől láttam egyszer egy képet egy öreg
admirálisról, a ki a mankójával nézi a tengert, mert letört és már nem
futhat többé. Így nézek én Amerika felé; ez meg van tagadva tőlem,
Amerikában mint hajóifjú kezdeni a milliárdokig. De Amerikát félretéve,
Budapestnek is megvannak a maga komoly érdemei, és ez előnyök felett nem
lehet pálczát törni. És aztán, gyermekem, én nem mondom, hogy ne
gondolkozzál helyesen, de, látod, a nyilatkozatban egy magyar főnemes
leánya kell, hogy még családi körben is tapintatos legyen a főváros
irányában, és az eshetőleges gyöngéd érzelmeket ne sértse.
A báróné. – Ne vedd fel, Jacques, olyan komolyan ezeket a szeleburdi
nézeteket. Ma így beszél, s holnap egész nap a Szózatot fogja énekelni,
vagy más egyebet a hazáról.
Elza. – Ohó, persze hogy jó magyar leány vagyok!… A szívem, az már
Magyarországé, pour une éternité!… Imádom a magyar parasztot, és a
puszta az én hazám, ez már el van végezve egy életre. De Magyarország és
Budapest, az kettő, és Budapest még távolról se Magyarország! Nem, hála
Istennek!
Blanka. – Tudja is ő, hogy mit akar!
Elza. – Hogy neked örömet okozzak, megmondhatom, hogy mit akarok. Egy
olyan férjet akarok, a ki harminczötéves létére lovassági tábornok
legyen a német hadseregben, és olyan jellem, a ki szemtől-szembe
megmondja Vilmosnak az én nézeteimet. Ezenkívül finom és elmés legyen,
mint a legkülönb franczia, józan és komoly, mint egy angol
orvosprofesszor, zseniális, mint egy spanyol festő, derült, mint egy
olasz csirkefogó, rettenthetetlen, büszke, gyöngéd, hű, daliás, szép,
nagylelkű, szerető szívü, elsőrangú vívó és lövő, röptében lőjje le a
galambot, de soha se lőjjön galambra… Aztán még azt akarom, hogy soha se
kelljen férjhez mennem, de azért mégis boldog legyek, mert minden férfi
utálatos, csak egy van, a ki imádnivaló, az én drága jó apám, a ki a
legnemesebb ember a világon!
A báró (nevetést tettetve, büszkén és boldogan). – Mit szóltok hozzá?!


XLIII. BERZSENYIÉK FÖLÉBREDNEK.
– Berzsenyiék a katholikus nagygyűlésről jönnek, a redouteból, és
leülnek ebédelni. –
A báróné. – Na, ez aztán beszéd volt!
Blanka. – Én nem tudok ebédelni. Nekem még most is remeg minden
idegszálam. (Félretolja a teknősbékalevest.)
Elza. – De hát honnan kerül elő ez az ember?! Szedlacsek! És még hozzá
Venczel!
A báróné. – Az pedig úgy van. Nekem már az ujságban is előjött ez a név.
Elza. – Csakhogy nem olvastad el, a mi róla állott, mert ha ujságot
veszel a kezedbe, úgyis mindjárt elalszol.
A báróné. – Azért mégis többet tudok a vallásból, mint a mai leányok. Ki
mondta, hogy el kell menni a nagygyűlésre? Talán te? Szeretném látni,
hogy neked jusson eszedbe ilyesmi!
Elza. – De hát várta ezt valaki?! Én, mikor hallom, hogy valami
Szedlacsek Venczel fog beszélni, azt hittem, hogy nevetni fogunk.
Szedlacsek Venczel! Hallott valaki ilyen nevet? Mért nem mindjárt a kis
Kohn?! Persze, alig hogy megszólalt, mindjárt paff voltam.
Blanka. – Légy megnyugodva, holnap már az egész ország ismerni fogja ezt
a nevet.
Elza. – Az igaz, és ha én a nagy primadonnának volnék, ma nem tudnék
aludni a féltékenységtől.
A báró. – Gyermekem, itt nincs helye a kislányos tréfálkozásnak, mert
ehhez te nem értesz. A legkomolyabb férfiak, mint számos főrendek és más
kartársaim elismerték, hogy ezen tudós pap igen higgadt és tájékozott
eszméket adott elő, és nagyon élvezetes szóbőséggel.
Elza. – De, papa, hisz senki sincs annyira elragadtatva, mint én! Ha
Blanka fel van zaklatva és nem tud enni, ez semmi; mert engem ez a pap
egyszerűen levett a lábamról.
A báróné. – Micsoda kifejezések!
Elza. – A primadonnával csak azt akartam mondani, hogy ez az uj ember
holnap canterben fog verni mindent, a mi ma lábon van, és hogy az ilyen
papot egy Kapisztrán Jánosnak kellene nevezni, legalább is!
Blanka. – Keresem az emlékezetemben, volt-e már az egyháznak ilyen tüzes
harczosa, a kiben a meggyőződés, a vér heve, és a lélek indulatja
hasonló erővel tudott megszólalni? Ilyen hatalmas szellem és ilyen
elragadó szónok? Talán az Abraham a Santa Clara jönne számba, de az egy
durva barát volt, míg itt egy tetőtől talpig modern ember, egy nagy
tudós, egy merész bölcselő…
Elza. – Azt mondhatná az ember, hogy egy szeczessziós pap…
Blanka. – Ne beszélj közbe bolondokat. Már nem tudom, hogy mit akartam
mondani. Igen, hogy a prófétákhoz kell visszamenni ekkora lángolásért, a
bölcsészekhez ilyen mélyrelátásért és a nagy költőkhöz ennyi
zsenialitásért!
A báróné. – Azelőtt mindig hol ezzel, hol azzal jöttek nekem elő, hogy
milyen jelesül beszéljen… Na hát, egyszer elmentem direkt a
képviselőházba, a hol igen nagy czúgban ültem és egyik szónok sem
elégített ki egy cseppet se. Különben én rám politikus szónok még soha
sem tett semmi benyomást.
Blanka. – Ki beszél ma a politizáló szónokokról? Ezek a Szedlacsekhez
képest valóságos öreg asszonyok.
A báróné. – De ma, na hát ez már egészen más! Pedig eleinte igen rosszúl
éreztem magamat a nagygyűlésen. Azt hittem, hogy migrainet kapok, mert
egy milimáriné ült mellettem, és sehogy se találtam a helyemet.
Blankának mutattam is a könyökömmel ezt a kalapot, mert boszantott a
rendezés ügyetlensége, és nem tudtam, haragudjak-e vagy nevessek? Mi ez?
– mondom – a ferenczvárosi búcsú legyen ez? Hogy jövök én a
ferenczvárosi búcsúhoz? De mikor a Szedlacsek beszélni kezdett, akkor
elfelejtettem mindent. Az ember azt hitte, hogy templomban van, és csak
a lelke van jelen.
Blanka. – Hát rosszúl rendezték a dolgot, az bizonyos. Az ember egy
kicsit furcsán érezte magát a sok mindenféle asszony közt, a kik hívők
ugyan, de igen különösen öltözködnek. Volt ott egy pár alak, a ki
ugyancsak rosszúl festett, ott mellettünk. Ha a mennyországban is együtt
lesznek velünk: én nem bánom, az ott más lesz; de itt, egyelőre
szétválaszthattak volna bennünket.
Elza. – Aztán köröskörül az a sok pap! Minden nőre tíz pap esett. Nem
csoda, ha ebben a helyzetben az ember zavarba jön.
Blanka. – Ne kotyogj mindig, a mikor komoly dolgokról beszélünk.
A báróné. – Míg a Szedlacsek beszélt, azt is elfelejtettem, hogy a
második sorban ülök. Kár, hogy az ilyen beszédet csak egyszer hallhatja
az ember. A legostobább szinházi előadásokat többször megismétlik, és az
ilyen gyönyörű beszédekből meg kell elégedni egy előadással.
Blanka. – Szerencsére följegyeztem a legszebb mondatokat. Magammal
vittem az albumomat, hogy majd lerajzolok egy pár alakot, ha nagyon
unatkoznám. De mit tesz Isten?! Jöttek a szellemi rakéták és én örültem,
hogy leírhatom a Schlagwortokat.
A báróné. – Nem fogjátok elhinni, de engem mint szívbeteg nőt úgy
föllelkesített ez a beszéd, hogy elment az étvágyam.
Blanka. – Én totál össze vagyok törve, mint a Parsifal után Bayreuthban.
De mit, egy Wagner-opera! Mikor azt mondta, hogy: »Gyávák vagytok!
Szolgák uralkodnak rajtatok!« – könny gyült a szemembe, a kezem
görcsösen összeszorult, és a szívdobogásomtól nem tudtam tapsolni.
Elza. – A leghatalmasabb mégis az volt, hogy: »Az alvó pimaszt nyakon
kell ütni, hogy felébredjen.« Egyszerre eszembe jutott, milyen sokszor
mulasztottam el az esti imádságot, a bőjtöt, meg a gyónást, eszembe
jutott, mennyit nevettem, mikor a legkomolyabb dolgokról volt szó, és
úgy éreztem, mintha ez a kemény pap nekem is oda ütött volna a nyakam
közé, úgy hogy kéjes borzongás fogott el, elpirultam, és
gyönyörűségemben vörösre tapsoltam a tenyeremet.
Blanka. – Hallgass már el egyszer. Kérdezett valaki?
A báró. – Annyiban igaza van, hogy a pap tényleg komoly és tanulságos
eszméket mondott, a melyeket Ő Szentsége is dicsérettel tüntetett volna
ki.
A báróné (Blankához). – Ha úgy se eszel, olvasd fel, a miket
följegyeztél.
Blanka (előveszi könyvét, lapozgat és olvas). – »Mi vagyunk az ecclesia
militans, de kibontott zászlóink mögött a világi katholikusok gyáváinak
milliói meddig fognak még sompolyogni?!« Ez beszéd, mi? »A humanizmust a
katholiczizmus nevelte nagyra s most ez a nagy kamasz az anyja ellen
merészel fordulni.«
A báróné. – Ez meg tudja mondani!
Blanka (tovább olvas). – »Nem adunk meleg tejet és ingyen kenyeret?
Adunk egész embert, a ki hitével, ép lelkével és dolgos kezével
megkeresi a maga kenyerét.«
A báró. – Nagyon helyes eszme.
Blanka. – Ez a gyönyörű, a mi jön: »Schopenhauer azt mondja: a világ
rothadt, rothadjon el egészen, alászszolgája! Nietsche pedig vaspatkós
csizmáival rugdossa a szegényt.« Hát ehhez mit szóltok: »Tizezer
misszionárius hordozza Európán kívül a czivilizáczió fáklyáját; s
tizezer misszionáriust hajt Európa a szabadkőműves kormányok igája
alá«?!
A báró. – Ez sikerült.
Blanka. – Most jön a legszebb: »A redoute felett hollók kóvályognak,
temetést várva. Itt nincs temetés, itt Pünkösd van, a hol tűz esik az
égből, hogy apostollá legyen minden ember, a ki tudjon beszélni,
küzdeni, tűrni, élni!«
A báró. – Egyet nem írtál fel, a mikor azt mondta, hogy a katholikusokat
a közélet minden terén visszaszorítják. Látjátok, ez rendkívül igaz
mondás volt, melyet magam is tapasztaltam.
Elza. – Nekem akkor tetszett a legjobban, a mikor kitört. Hogy is mondta
csak?! »A nyaka közé kell ütni a kereszténységnek, hogy fölébredjen és
éljen.« Az istenit, be szép!
A báróné. – Kár, hogy nem fejezhettük ki valamiképpen, például jótékony
czélú adománynyal, a mit az ujságok is hoztak volna, hogy ez a beszéd a
mi érzelmeinket fejezte ki. Gondoltam rá, hogy be kellene lépni a Regisi
Szent Ferencz-egyesületbe. De mit kezdjünk mi a vadházasságban élőkkel,
a kiket a grófok a törvényes házasságra akarnak segíteni?
Blanka. – Szeretnék ezekhez az idézetekhez egy szép mondást fűzni a
magaméból. Mit mondotok hozzá, ha ezt irom a Stammbuchba: »Gladstone
hangja, írta Macaulay, a parlament zenéje; Szedlacsek beszéde a vallás
Marseillaise-e.«
A báró. – Írd oda. Egy leánytól ez nagyon jó.
A báróné. – Én csak azt sajnálom, hogy csupa katholikusok voltunk a
gyűlésen. Ott kellett volna lenniök azoknak, a kik a valláson
mosolyognak.
Blanka. – Ne félj, majd el fogják olvasni az ujságból, és prüszkölni
fognak.
A báróné. – Az igaz, hogy megadta nekik. De csakugyan már nem lehet
tűrni, hogy élni se akarták hagyni azokat, a kiknek vallása van.
Blanka. – Különben ez a beszéd inkább nekünk szólt, a kik eddig mindent
közönbösen vettünk.
A báróné. – No majd fel fogunk ébredni.
Blanka. – Nevetséges is, hogy mi, a sok millió, tűrtük, hogy
bagatellizáljanak bennünket. Majd másképpen lesz ez is.
A báróné. – Valamelyik katholikus egyesületbe be kell lépnünk, juszt is.
Meg kell mutatni a világnak, hogy ha eddig gyávák voltunk is: mi nem
szégyelljük a vallásunkat.
A báró. – Nekem csak egy nem tetszett ebben a beszédben. Mikor azt
mondta, hogy: »Éljen a szabad verseny a szellemi világban! Legyen szabad
verseny a a katholikusok és mások között.« Így egy alkusz beszéljen vagy
egy községi választó: »Éljen a kisiparos!« Az egésznek olyan üzleti
szinezete volt és nekem gyanúsnak jött elő. Vegyétek hozzá, vagy talán
nem gondoljátok, hogy ez a tudományos férfiú mindig slágereket mondott,
mint egy zsurnaliszta?! Én ezt különösnek találom. Bizonyosan tudjátok,
hogy mindig Szedlacseknek hívták ezt a papot? Nekem ez magyarosított
névnek látszik.
Blanka (megbotránkozva). – De, papa, mit képzelsz?
Elza. – Ó, papa, ne beszélj így Venczelről!
A báró. – Micsoda Venczel?
Elza. – Én már csak Venczelnek fogom őt nevezni! Végre egy férfi, az
első a Vasgyáros óta, a kihez érdemes volna feleségül menni, mert ez
ugyan a nyaka közé tudna ütni az asszonynak, és ez a férfi – pap!
Micsoda pechem van nekem!


XLIV. BERZSENYIÉK AZ OPERÁBAN.
– Tiz perczczel hét óra után. Berzsenyiék az Operaház főbejárója előtt
kiszállnak a most felavatott uj landauerből. Áthaladnak az előcsarnokon,
a hol még nagy a szabadjegyesek sürgése-forgása. A míg eljutnak a
földszinti páholyba, Berzsenyit néhány siető alak kerüli ki, hogy előre
rohanhassanak, a ruhatár felé. –
Berzsenyi. – Csak azt az egyet szeretném tudni, hogy az emberek mért
sietnek úgy az Operába? Nem úgy rohan ez az ember itt, mintha odabent
pénzt osztogatnának?!…
A báróné. – Nagyszerű vagy te, Jacques! Hát sietnek az emberek, mert nem
akarnak elkésni. Az elejéért is pénzt adtak, vagy nem?
Berzsenyi. – Éppen ez az. Már az én kocsimból láttam, hogy mindenfelől
hogyan szaladnak. Ez olyan falánkságnak látszik nekem, mintha egy
szegény hit tanuló az idegen családnál ebédel, és már előre nyujtja a
kezét, hogy belenyuljon a tálba, mikor a cseléd az ajtóban hozza a
babfőzeléket, pedig még elég marad a babból, midőn a hittanuló már
megpukkadt.
Blanka. – Hja, papa, mások jobban szeretik a zenét, mint te, és sok
ember van, a kinél ez élet-szükséglet.
Berzsenyi. – Én is szeretem a zenét, és mint fiatal férj a filharmóniai
konczerteken is többször jelen voltam, kérdezzétek csak meg anyátokat.
De kevés jó zene többet ér, mint a sok állandó hangzavar, mely
megrongálja az idegeket és elalszik tőle az ember.
A báróné. – Ez nem szép tőled, Jacques, hogy egyszer jössz el kedvünkért
az operába, és már előre felpanaszolod, hogy áldozatot hozol
családodnak.
Berzsenyi. – De, kedves Elizem, hogy tudsz te ilyet képzelni? Én igen
szivesen pártolom a zenét, és a ballet után is itt maradnék, ha
véletlenül nincsen ez az ülésem a tőzsdetanácsban.
A báróné. – Én nem értem, mért tartják a legkülönbözőbb üléseket éppen
akkor, mikor az ember az operába megy?
Elza. – Ha még a Házban is behozzák az esti üléseket, téged abszolúte
nem fogunk látni, és azt fogjuk hinni, hogy te vagy az az idegen úr, a
ki vasárnap nálunk ebédel.
Berzsenyi (nevet). – Mint látom, összeesküdtetek, hogy egy tökéletes
zenebohócz legyen belőlem. (Belépnek a páholyba.)
Blanka (mialatt leteszi a belépőjét). – No már én akár vissza is
mehetnék, mert már készen vagyok a kritikámmal.
Elza. – Ez a darab neked nem kávéház, mi?
Blanka. – Hát nem hallod? A legszegényesebb Wagner-imitáczió. Hogy jön
ez a cseh Wagnerhez?
Elza. – Én inkább azt mondanám, hogy csinos operette-muzsika. (Leülnek.)
Blanka. – De hisz csupa üres deklamáczió! Így deklamál a teve, a mikor
köhögni akar.
A báróné. – Jacques, húzd közelebb a székedet, hadd büszkélkedjünk veled
egy kicsit.
Elza (hátra fordul). – Igen, papa, engedd meg nekünk ezt a kis flanczot.
Hisz ráérsz még ott hátul aludni!
A báró (összeránczolja a szemöldökét). – De hisz ebben énekelnek! Ez nem
lehet balett!
Blanka. – A balett majd azután jön.
Elza. – Nemsokára, mert az opera rövid.
A báró. – Hát azt ti hogyan tudjátok, ha ez a darab, mint mondtátok,
egészen uj legyen? (Leül a leányai mögé.)
Blanka. – Mi már az egész operát olvastuk az ujságból.
A báró. – Az czélszerűbb és kényelmesebb is. Micsoda darab ez?
Blanka. – A »Lengyel zsidó«. Ha most oda figyelsz, megérted az egészet.
(A szinpadon Schmitt erdész elénekli Anettnek és Krisztiánnak, hogy mi
történt tizenöt évvel ezelőtt a lengyel zsidóval.)
Elza. – A szán-motivum herczig.
Blanka. – Tisztára operette, ha mondom.
A báró. – Ez a nagyszakállú megfelel nekem, de magyarázzátok meg, hogy a
csendőr és a nő mért nem sajnálják a lengyel zsidót?
Elza. – Hát tudod, papa, azok most a szerelmükkel vannak elfoglalva.
A báró. – Talán azért, mert az csak egy szegény lengyel zsidó legyen? Na
hát én konzervativ ember vagyok, és mindig ellene fogok nyilatkozni a
bevándorlásnak, de ha nekem elbeszélik, hogy egy szegény kereskedőt csak
úgy mir nix, dir nix meggyilkoltak, én akármilyen szerelmes legyek,
sajnálni fogom a szegény embert.
Blanka. – Operában, papa, ez nem úgy van, mint egy szindarabnál.
A báróné (a ki elkészült a nézőtéren tartott szemléjével). – Láttátok a
normafai Normannét?
Blanka. – Azt ugyan bajos volna meg nem látni.
A báróné. – Már nem állhatta meg, hogy egy kis keresztet ne tegyen a
nyakába.
Blanka. – Ehhez ábrázat kell. (A normafai Normanné kellő reverencziával
köszön át; általános szíves viszonzás.)
Elza. – Nézd, papa, ez itt a Takáts, a ki megölte a lengyel zsidót.
A báró. – Ismerem tenorista korából. Azóta nagyon megerősödött a hangja.
Elza. – Tévedsz, papuskám, a Takáts soha se volt tenorista.
A báró. – Az nem baj; ez a hiány nem látszik meg rajta. A ki már
fiatalon ilyen erős hanggal bir, attól idős korában, mikor a hangja még
mélyebb lesz, nagyon sokat lehet várni.
Blanka. – Ó, papa, a Takáts már most is remek énekes!
A báró. – Mindenesetre szép jövővel biztat. De ez a darab kezd nagyon
nem tetszeni nekem.
Elza. – Mért, papuskám?
A báró. – Mert ez mégis ocsmányság. Harminczezer frank hozományt ad a
leányának, és azt énekli, hogy megháromszorozta azt, a mit elrabolt.
Tehát tizezer frankért, vagyis a mi pénzünk szerint összesen 4795
forintért ölte meg a szegény kereskedőt. Mit gyönyörködjem én egy ilyen
gazemberben?!
A báróné (a leányokhoz). – Ugyan nézzetek már a szegény Soroksáry
Miskára. Mindenáron köszönni akar.
Blanka. – Én már rá se tudok nézni erre az emberre.
A báróné. – Mért?
Blanka. – Mert azzal gyanúsítom, hogy miután nem kellett se nekem, se
Elzának, se Zelmának, most, elkeseredésében el fogja venni a Zelma
mamáját. Csak a regényekben vannak ilyen éhes grófok.
A báróné. – Egy gróf éhesen is gróf marad.
A báró. – Gyermekeim, én azt hiszem, hogy hátra ülök és egy kicsit
gondolkodni fogok erről a szindarabról.
Elza. – Várj, papuskám, most táncz lesz. Látod, már készülődnek a
lakodalomra! Itt egészen csinos a muzsika, nem igaz?
A báró. – Legalább sok személy jön a szinpadra.
Blanka. – Kár, hogy az ember már könyv nélkül tudja az egészet a Nemzeti
Szinházból.
Elza (a báróhoz). – Megmondjam neked, melyik szép leányt hogy hívják?
Várj, majd megmutatom a legszebbeket.
A báró. – Te annyit beszélsz itt nekem, mintha én vidéki volnék, a kinek
a szent jobbkézt kell elmagyarázni. Azt gondolod talán, hogy én még soha
se láttam tánczosnőket, és fiatalabb nőket a kórusból? Vagy talán nem
jártam azelőtt eleget valamennyi szinházba?
Elza. – Pszt, papuskám… A mamának úgy se tetszenek az esti ülések… Aztán
meg, mit gondolsz, mindjárt zavarba jövök!… Nézd inkább azt a szőke
leányt, ott balra!… Herczig pofácskája van, nem igaz?
A báró (egy kicsit megzavarodva). – És a zene is jobb egy idő óta, bár
még mindig sok. (A szinpadon a lakodalmas nép asztalhoz ül.) De mért
ültették a papot a czúgba?
Elza. – Tessék?
A báró. – Nem látod? A papot az asztal szélére ültették, a hol nyitva
van az ajtó. És vele szemben is nyitva van az ajtó. Egy rangelső embert!
Ez a darab nem jó.
Elza. – Ezért a papért nem kár, ha meghűl, mert nagyon mulatós pap
lehet. Nézd, mindig nevet.
A báró. – Mindegy, én nem akarok ott jelen lenni, a hol az egyházi
férfiak ily kevés tiszteletben részesülnek, és a czúgba ültetik őket.
Blanka. – Papa, most csak nem méssz el?! Már kezdődik a táncz!
A báró (állva). – Ezt megvárom, mert igen szépen járják. Látszik, hogy
kiképzett ballerinák, a kik egy falusi kocsmában nem jönnek zavarba.