Álomvilág: Elbeszélések - 13

mondott. Egy ismeretlen világot sejtettem e légies emberke mögött, s
elbeszéléseinek hallatára valami megmozdult bennem, mint Dávidban, a
pásztorgyerekben, ha csatákról szólottak előtte.
Azelőtt abban a perczben aludtam el, a mikor lefektettek. De egy idő óta
nem tudtam tüstént elaludni, és a sötétben is csak a Lesczinszki úr
szavai kóvályogtak a fejemben:
– Egy este III. Napoleon így szólt hozzám: Tudja, barátom…
Azelőtt csak a természetet ismertem. S a természet oly öröktől fogva
ismerősnek, oly egyszerűnek, oly magától értetődőnek tünt fel előttem,
hogy ügyet se vetettem rá. És most egyszerre előttem állott: a
nagyvilág.
A nagyvilág egész megzavaró, nyugtalanító költészetével.
S a nagyvilág oly kegyes volt, hogy leereszkedett hozzám.

III.
A táncz-leczkén mindig én voltam az első s a nagyvendéglőből én jöttem
el mindig utóljára. Lesczinszki úr, a leczke után, a tánczterem porát le
szokta öblíteni egy pohár borral s csak azután ment a szobájába. Ha csak
lehetett, megvártam ezt a művelődéstörténeti mozzanatot; úgy látszik,
tartoztam ezzel az egészségemnek.
Hanem egy este Lesczinszki úr magához intett és így szólt hozzám:
– Uraságod ma este különös bájjal lejtette el az urak été-jét.
Örömömben elpirultam és nem tudtam felelni.
– Legyünk barátok – inditványozta nyájasan Lesczinszki úr.
Bár a kitüntetés roppant zavarba ejtett, helyet foglaltam asztalánál. A
poroszok áldozata többször megszorongatta a kezemet és így folytatta:
– Higyje el, barátom, ebben a nyomorult fészekben csupán két nagyvilági
férfiú van: ön meg én. Tudja, én csak egy pillantást vetek valakire s
rögtön megismerem az emberemet. A hogy önt megláttam, azonnal tudtam,
hogy nagyvilági emberrel van dolgom.
A szigorú itélet kissé bántotta érzelmeimet, de meg kell vallanom, hogy
a kitüntetés ellensúlyozta ezt a csekély kellemetlenséget.
– Ismeri ön Rataplan herczeget? – kérdezte hirtelen Lesczinszki úr.
– Nem – szóltam egy kicsit szégyenkezve.
– Hát Pitti Patti tábornokot?
– Őt sem – feleltem mind nagyobb zavarban.
– Kár. Nagyon szeretetreméltó, víg fiúk, s igen kedvelték volna önt.
Én is élénken sajnáltam a dolgot.
– Önből csak egy hiányzik – magyarázta Lesczinszki úr – hogy tökéletes
nagyvilági férfiú legyen. Sajnos, ön nem tud lanciert tánczolni. A
lancier, uram, a tánczok királya. Rataplan herczeg és Pitti-Patti
tábornok, mind tudnak lanciert tánczolni.
Aztán hozzá tette, hogy bármily szomorú is e körülmény, a lancier
megtanulása igen sok pénzbe kerül. Ezért magáért öt forintot kell
fizetni osztrák értékekben, mivel a dolog igen fáradságos.
– Örömest túltenném magamat ezen a csekélységen – folytatta hanyagul – s
pusztán barátságból is megtanítanám önt e fölötte szükséges ismeretre,
de poroszországi birtokaim visszaszerzése több költséggel jár, mint ön
képzeli.
Azt hiszem, nagyon elsáppadtam. Micsoda összeg! Már attól féltem, hogy a
lancier-ről le kell mondanom. Egyszerre azonban eszembe jutott az az uj
veretű arany, melyet karácsonykor keresztanyámtól kaptam.
De vajjon a pénz-nem szokatlansága nem támaszt-e ujabb nehézségeket? Ó
nem. Lesczinszki úr a legnagyobb előzékenységgel hárította el
aggodalmaimat.
S az első vagyont, melyet a magaménak mondhattam, arra fordítottam, hogy
megtanultam lancier-t tánczolni.
A leczkék közben Lesczinszki ur udvari történetekkel mulattatott és
egyszer így szólt hozzám:
– Lássa, barátom, egy ilyen nyomorult fészekben az ember egyszerűen el
van temetve. Csak azok élnek, a kik a nagyvilágban élnek. Lola Montez –
nem ismerte ön véletlenül Lola Montezt? – Lola Montez egy reggel azt
mondta nekem: »Ah, a nagyvilág, Lesczinszki, a nagyvilág!…« Ön, fiatal
barátom, hizelgés nélkül mondhatom, a nagyvilág síma parkettjére
termett. S ha majd bejárja a két művelt földrészt, ha végig élvezi a
finomultság világának minden kinálkozó örömét, egyszer így fog szólni
magában: »Igazán, csak a nagyvilágban érdemes élni. Lesczinszki barátom
megmondta ezt előre. Lesczinszki barátomnak igaza volt.«

IV.
Nem, Lesczinszki barátom, önnek nem volt igaza. Ön fölkeltette bennem a
vágyat, látni a nyájas mult, a hajporos idők hagyományosait, a
nagyvilági urakat és hölgyeket, a kik gyöngédek, szeretetreméltók és
elragadók. De az ön nagyvilági alakjai immáron nem léteznek, talán nem
is léteztek soha. _A gerolsteini nagyherczegnő_ nagyon megcsalt engem,
Lesczinszki úr.
És én nem csókoltam meg az árok füvét, nem öleltem meg a fákat, nem
intettem búcsút a kökénybokroknak és az ökörszemeknek, a mikor örökre
elváltam a mezőtől!


GYŰLÖLET.
Az ösztönszerű érzésekről volt szó. Milyen különös az, hogy egy arcz,
egy tekintet vagy néhány elejtett szó erős előítéleteket kelt bennünk,
gyűlölethez hasonló idegenkedést, vagy megmásíthatatlan rokonérzést, a
mely hirtelen indulatok idővel mind, mind igen bölcseknek bizonyúlnak.
Az ember néha első pillantásra megérzi, kit szeressen és kitől
óvakodjék, kivált ha az ember nem is ember, hanem csak asszony vagy
gyerek. Mert minél kevesebb a világismeretünk, ez az ösztönből eredő
itélet annál hatalmasabb. Még az állatok sincsenek e nélkül a sajátságos
szimat nélkül; legalább a kutyák e tekintetben is csudálatosan finom
szaglásról tesznek bizonyságot.
– Nekem volt egy kutyám – szólalt meg egy úr, a ki előbb sokáig
hallgatott – a szegény Dárius. Dárius nem a tolvajokat ugatta meg, mert
tolvajok nem jártak hozzám, hanem a hitelezőket. Valahányszor egy-egy
megjelent a látóhatáron, Dárius éktelen vonításban tört ki. Viszont a
pénzeslevélhordót mindig nagy örömmel üdvözölte; vígan ugrándozott
körülötte s kikisérte egészen a lépcsőig.
– Ön csúfolódik velünk, – szólt egy fiatal asszony, a ki csak az imént
adta elő, hogyan érezte meg előre, kihez fog férjhez menni. Akkor látta
először az urát; a boldogtalan eltévesztette az emeletet, s az ajtót
nyitó kisasszony kitalálta, hogy: »ez az«.
– Nem, nem csúfolódom, – felelt Dárius gazdája. – De azt hiszem, ezzel
is úgy vagyunk, mint az álmokkal. Mikor az álomkép valóra válik, azt
mondjuk: »Csodálatos!« – s nem jut eszünkbe, hogy a legtöbb álomkép
megmarad álomképnek. Ha ösztönünk nem csalt meg, nagyra vagyunk vele, s
megbocsátjuk neki, hogy a míg egyszer igazat mond, százszor ejt
tévedésbe. Mondhatnék erről egy kis történetet; nem valami különös eset,
de előttem felejthetetlen.
Meghallgatták, mert nem beszélt sokáig.
* * *
Hét éves koromig – kezdte – elég boldog fiatal ember voltam. Egy vasúti
állomáson nőttem fel, a hol az apám volt az első személy: az állomásfő.
A vasút akkor még új dolog volt; se a tér, se az építő anyag nem került
annyi pénzbe, mint mai napság, s faluhelyekre is egész kastélyokat
építettek pályaháznak. Mi is ilyen kastélyban laktunk, emeletes, a tájék
viszonyaihoz képest hatalmas épületben, melynek a helyiségei mint
roppant csarnokok élnek az emlékemben. Ma talán kicsinyelném ezeket a
rég nem látott termeket, de az ember eleinte szerény. Szóval, egy egész
emeletünk volt, de csak három szobában laktunk, mert az apámnak nem volt
több szobára való bútora. Öt-hat terem évekig üresen maradt; csak mi
gyerekek szaladgáltunk a visszhangot verő, nagy csarnokokban.
S a hogy tavaszodni kezdett, volt egy másik birodalmam is: az állomáson
veszteglő vasúti kocsik. Ezeket ugyan nem lett volna szabad bitorolnunk,
de azért Péntekemmel, a pálya-felügyelő fiával, minduntalan belopóztunk
valamelyik első osztályú kocsiba, s gyönyörű képzelt utazásokat
rögtönöztünk a tilos területen. Azóta valósággal bejártam a világot; de
úgy emlékszem, a képzelt utazás mulatságosabb volt.
Nyáron, végre, enyém volt az egész mező. Kijártunk a nagy tóhoz, mely
voltaképpen csak egy kis mocsár volt, s a békák mindig élénk
kovákolással fogadtak, mintha örvendeztek volna, hogy megint eljött
látogatóba ismerősük, a szőke kis fiú. A békák és a hét éves kis fiúk
rendesen igen jó barátok; értik egymást, s maguk közt, bizalmas körben,
hosszasan el tudnak társalogni. Én legalább igen kedveseknek találtam
kovákoló játszótársaimat, ők is érdeklődtek papirhajóim iránt.
Mondom, igen elégedett voltam hét éves koromig; a kis gyerekek
boldogsága csak attól függ, hogy mekkora térségen ugrándozhatnak.
* * *
Hét éves koromban megismerkedtem a fájdalommal.
Valami batyubálon voltunk, névnapon vagy nem tudom micsoda mulatságon. A
czéczón megjelent az egész kis fészek; a gyerekek is. Vacsora után
lehetett; a nagyok tánczoltak, az álmosabb apróságokat lefektették a
rögtönzött ruhatárban. Engem valami rossz szellem ébren tartott.
Mintha most is látnám, hogyan közeledett felém a fájdalom. Lappangva
jött, egy szőke leány mögött, a ki az apámmal sétált karonfogva. Ez a
szőke leány volt a legvidámabb teremtés a mi kis világunkban; ismertem
jól, Nellinek hivták. Sokat járt hozzánk; néha egy nap kétszer is
megfordult nálunk, az állomáson. S a hol megfordult, ott az egész ház
visszhangzott a nevetésétől. Szeretett danolászni, s az ilyen
összejöveteleken, vacsora után, kettesben szoktak énekelni: ő meg az
apám. Az apámnak szép bariton hangja volt; mindenki szívesen hallgatta
őket. De én soha se szerettem, hogy együtt énekeltek.
Nevetgélve jöttek; engem, a ki egy kuczkóban pislákoltam, nem vettek
észre. Nellinek folyton járt a szája, s én épp azon tűnődtem, honnan
vesz annyi szót? Egyszerre mintha egy tűhegyü nyíl fúródott volna a
szívembe. Tisztán hallottam, hogy az apám így szólt:
– Ha még egyszer megházasodom, magát veszem el feleségül.
– Kezet rá! – felelt Nelli.
S megint nevettek.
Mintha az egész világ beborult volna előttem; a fájdalom első
korbácsütése végigvonaglott hitvány kis testemen. Azt hiszem, minden
vérem a szivembe futott; a fejem egyszerre nehéz lett s valami végtelen
bágyadtságot éreztem.
Ha még egyszer megházasodik!… S az én szép, fiatal anyám?!… Már akkor
tudtam, hogy csak özvegy ember házasodhatik meg még egyszer. (Abban a
világban még úgy volt.) S egy rettenetes gondolat kezdte marni a
szívemet. Hát lehet az, hogy az én szép, fiatal anyám meghaljon?! Ez a
gondolat egyszer már, egy pillanatra, megriasztott. Akkor megigértettem
Vele, hogy nem, nem fog meghalni soha! Nem fog itt hagyni bennünket!
Akkor egy rajztól rémültem meg, a melyet valami képes ujságban láttam. A
gyerekek sírva állják körül becsukott szemű édes anyjokat, s a kép alatt
ez a borzasztó két szó volt olvasható: »Anyánk meghalt!« E kép láttára
is össze, facsarodott a szívem. Nem, az lehetetlen, hogy az én szép,
fiatal anyám is meghaljon! Az a két szem, a mely oly édesen néz ránk,
mig mi az álom és ébrenlét között himbálózunk, nem csukódhatik be így,
örökre!… S Ő megvigasztalt.
De most nem ilyen elcsitítható ijedelem fogott el; végképpen,
mindenkorra hatalmába ejtett a tudat, hogy az élet rémségekkel van tele.
Már láttam is ezeket a rémségeket. Eszembe jutott a mese a halott édes
anyáról, a ki éjjel haza jár kicsinyeihez, a rémítő történet a gonosz
mostoháról, a ki üti és tépázza Dring úr gyermekeit. Megértettem, hogy
ez nemcsak ködös, borzalmas mese, hanem koronkint maga a valóság.
Ha még egyszer megházasodik!… S ezt ő mondta, az apám!
Míg a szobában voltak, mocczanni sem mertem. Visszafojtottam a
lélekzetemet s remegtem. Ha észrevennék, hogy tudom a titkot!
Csak egy-két perczig maradtak ott, aztán továbbsétáltak. Futottam
megkeresni Őt. Tánczolt. Egy kissé megnyugodtam.
* * *
De ettől a percztől fogva nem voltam többé kis fiú. Mintha kicseréltek
volna; nem tudtam örülni minden semmiségnek, mint azelőtt. Péntekkel
összevesztem s a békákat meggóráltam.
Egy új, eddig ismeretlen érzés véget vetett régi boldogságomnak. Akkor
még nem tudtam, mi ez az érzés. Most már tudom, hogy: a gyűlölet.
Gyűlöltem a vidám, szőke leányt, mint azóta soha senkit. Mikor hozzánk
jött, kifutottam a szobából, s ha csak a nevét emlitették, elpirultam.
Észrevették a gyűlölködésemet s faggatni kezdtek. De nem szóltam
senkinek, az anyámnak se. Nelli is megtudta, hogy milyen ellensége
vagyok s kedveskedéssel akart kibékíteni. Egyszer megfogott s meg akart
csókolni; ráütöttem. Az apám kérdőre vont, de én csak egy szemrehányó
tekintettel feleltem. Megbüntettek s nem törődtek többé a dologgal.
Két év mulva elköltöztünk a faluból s én örömmel hagytam el az állomást,
a hol egyideig olyan boldog voltam. Pestre mentünk, s az új világ
lassankint elfelejttette velem kicsi múltamat. Szegény Péntekről már rég
megfelejtkeztem, de nem volt nap, hogy ne gondoltam volna a szőke
Nellire.
* * *
Már nagyocska fiú voltam; tizenhárom vagy tizennégy éves. Egy nap
látogatónk jött s a csöngetésre én szaladtam ki ajtót nyitni. Majd
leestem a lábamról: a szőke Nelli állott előttem. Egy kicsit megfogyott
s mintha ránczokat láttam volna a szeme körűl. A mosolya se volt oly
vidám, mint azelőtt.
Igyekeztem jó arczot erőtetni s bevezettem anyámhoz. De mindjárt
kisurrantam a szobából s menekültem hazulról.
Egész nap nem volt kedvem a játékhoz; vendégünk nagyon nyugtalanná tett.
Az a szorongás fogott el, a mely olyankor szokott rámnehezedni, mikor
betegünk volt, s minden oly másnak, szokatlannak tünt fel a házban: a
lámpa, mely a szoba egyik sarkában égett, a bútorok, melyek nem voltak a
rendes helyükön, a hang is, a melyen beszéltünk… Csak késő este mertem
hazamenni.
Nellit már nem találtam nálunk. De apám és anyám róla beszélgettek,
halkan, hogy mi ne értsük. Nagyon szerettem volna oda fülelni, de
kiküldtek a szobából.
Másnap nem jött el s már-már megfelejtkeztem róla. Egy délután azonban
az anyám levelet kapott, s ebben a levélben valami megdöbbentő lehetett,
mert anyám sírva olvasta végig s aztán elsietett hazulról. Ijedtségemben
utána szaladtam, de csak annyit mondott, hogy maradjak otthon, s
vigyázzak a kisebbekre. Visszabandukoltam.
De halálos aggodalom gyötört. Az a levél csak Nellitől jöhetett. Hordár
hozta, a mi nálunk szokatlan eset volt. És anyám könnyei! Meg hogy
elsietett!
Egy egész életet éltem végig néhány óra alatt. Elképzeltem minden
elképzelhető szerencsétlenséget. S elhatároztam, hogy meg fogom ölni azt
a szőke leányt…
* * *
Este, mikor az anyám hazajött, megtudtam, hogy csakugyan
szerencsétlenség történt. Nelli, a ki egy hét óta látogatóban volt
idefenn, kikereste Pesten a legmagasabb házat, fölment a negyedik
emeletre, leugrott és meghalt.
Jól sejtettem: a levelet ő küldte. Tőlünk is el akart búcsúzni, szegény.
A rokonain kívül, a kiknél erre a rövid időre megszállott, senkit se
ismert Pesten, csak bennünket, meg még egy urat, a kit ez este nálunk is
sokat emlegettek. Emlékszem erre az emberre; néhány évig körorvos volt a
mi kis falunkban.
Nelli kilencz évig járt jegyben ezzel a doktorral; de a hosszú
mátkaságnak soha se jó a vége. A vőlegény egyet gondolt, otthagyta
Nellit, s eljegyezte egy pesti gyógyszerész leányát.
Pedig, úgy látszik, kezet adott rá Nellinek, hogy elveszi, s Nelli
komolyabban vette ezt az igéretet, mint azt a másikat, mely velem egykor
úgy meggyűlöltette a szőke, nevető leányt.


BRUNSWICK.
A nagy hazafi makacsúl vonakodott meghalni. Az orvosok álmélkodtak; az
ujságírók kétségbe voltak esve.
– Csak azt tudnám – szólt egyikük, a kit társai a külvárosi Stanleynek
neveztek – haza utazzam-e, vagy itt maradjak? Végre is nem telelhetünk
itt, s a milyen átkozott balszerencsém van, mialatt én a vasúton alszom,
ez itt beadja a kulcsot.
A tanársegéd vállat vont.
– Én csak annyit mondhatok önnek, hogy minden perczben meghalhat.
– Igen, hisz mindnyájan halandók vagyunk. De, úgylátszik, ez az egy nem.
– No, most csehül van. Reggelre, azt hiszem, el fog készülni.
– Ezt már egy hete igérgetik; ő is, ön is. Nos, én tisztelem az ön
tudományát; de neki már nem hiszek. Erős a gyanúm, hogy ez a vén ember
még mindnyájunkat el fog temetni.
– Akkor hát nyugodtan haza utazhatik.
– Engem nem is a meggyőződés tart itt, hanem csak az, hogy a többiek
maradnak. Én már ismerem az öreget. Mikor először haldoklott, a Szabad
Sajtónál voltam. Kiszedettük az életrajzát, s a szegény Timár Endre –
hisz ismerte! – egy gyönyörű, gyászoló czikket írt róla. Azóta
gardedámok lettek a bálozó lányokból; Timár Endre régesrég a földben
van; a Szabad Sajtó megbukott, ön már aligha emlékszik erre az ujságra.
Most három éve ujra megtréfált mindnyájunkat. Egy hétig vezetett
bennünket az orrunknál fogva; valamelyik esti lap már el is búcsúztatta.
S a kiknek a holt hirét költik, azok, mint Lombroso helyesen jegyzi meg,
nagyon sokáig élnek.
– Ezt a tudomány még nem bizonyította be. De ha önnek ilyen erős a
meggyőződése…
– Mégis szeretném tudni, mit mondanak a tanárok.
– Ön ismeri a diagnózist. A halál perczét ők se tudják előre
kiszámítani. Schubert tanár még nem adott fel minden reményt. Ez minden,
a mit mondani tudok.
– Igen, Schubert tanár olyan szerencsés természetű, hogy még akkor is
reménykedik, mikor a betegnek már az orra hegyén a lélek. De meglássa,
ez egyszer neki lesz igaza.
– Ohó, ne tessék kicsinyelni a Schubert tanár különvéleményét. Az emberi
szervezet nagyon bonyodalmas valami s ilyen bokrétájánál a
betegségeknek… Higyje el, egy kicsit sötét van odabenn. De ennek az
embernek csodálatos szeme van. S ki tudja, hátha önöknek lesz igaza?!
Schubert tanárnak és önnek!
A tanársegéd mosolyogva búcsúzott el az ujságírótól. Eldobta a
czigarettáját s visszament a betegszobába.
– Tehát: várjunk – sóhajtott a külvárosi Stanley. – Ha van az öregben
egy csepp lovagiasság, sietni fog, s az esti lap számára hunyja be a
szemét. Ennyivel tartozik nekem.
Az ujságíró uraknak egyébként nem volt okuk panaszra. Ellátták őket
minden földi kényelemmel. Mindegyik külön szobát kapott, pompásan
szolgálták ki őket, s egy hét óta ők voltak a kastélyban a legnagyobb
urak.
Meg tudták becsülni ezt a jómódot és éltek vele. Elszítták az összes
vastag szivarokat, gorombáskodtak a szakácscsal, s egyikük, a ki kora
ifjúságában bádogoslegény volt, öltöztette és vetkeztette magát.
Többnyire a biliárd-szobában tanyáztak, mely ezekben a napokban
valóságos kávéházzá nőtte ki magát. A biliárd-szoba meglehetős távol
esett a haldoklótól; itt szabadon adhattak kifejezést a kártya közben
támadt nézeteltéréseknek.
Megizlelték a szokatlanabb élvezeteket is. Néhányan megtanultak
horgászni; mások, a kik a törvényszéki csarnokon kivül az alanyi
költészetet is kezelték, egész nap a hattyúkat és a pisztrángokat
etették.
A hattyúk és a pisztrángok csudálkozva néztek rájok; most láttak először
hirlapirót.
Este rendesen fölkerekedtek s behajtattak a közeli kisvárosba. A
leveleiket meg a sürgönyeiket bevitte volna a vadász is, de nem tudtak
ellenni éjjelezés és női zenekar nélkül. Az igazat megvallva, a haldokló
egy kicsit alkalmatlan volt nekik.
Akkor este is éppen erre a kirándulásra készültek. A külvárosi Stanley
kijelentette, hogy fulladjon meg a notre-damei toronyőr, ha ő három
fordulónál többet játszik, s ez a férfias kijelentés általános
helyesléssel találkozott, mert a Vasgyárosnak csúfolt ex-bádogos
vesztett s ezt mindenki méltányosnak találta.
A nagy ebédlő teli volt füsttel s a falakról Thurzó nádor, meg a többi
ősök kancsalul néztek le a csillár alatt zajongó különös társaságra.
– Mesés! – kiáltott fel a külvárosi Stanley.
A mesés dolog az volt, hogy a harmadik felső »nem jött be.«
Kétségtelenül hozzá igyekezett, de valahol eltévedt, a szegény.
Ez a megfoghatatlan eset arra indította, hogy fölkeljen s kijelentse,
hogy soha többé kártyát nem vesz a kezébe. Mialatt ezt az ünnepies
fogadalmat súlyos kötelező nyilatkozatokkal erősítgette, valaki
megérintette a vállát.
A tanársegéd volt, a kit ez a társaság némi irigységgel a Hölgyek
Örömének nevezett el.
– Tudja-e, mi ujság? – szólt a külvárosi Stanleyhez. – A beteg jobban
van.
– Komolyan beszél?
– A legkomolyabban. Fordulat állott be, s most már igazán nem
lehetetlen, hogy fellábad.
– Ön tréfál!
– Kérdezze meg Schubert tanár urat, a ki azonnal itt lesz.
A tanárok közül Schubert doktor volt az egyetlen, a kit az ujságírók
koronkint megcsiphettek. A többiek szökdöstek előlük, s ha csak
tehették, elzárkóztak a szobáikba. Az öreg úr azonban láthatóan jól
érezte magát közöttük. Ennek az általánosan ismert, nagycsupasz
koponyának, mely a maga rendkivűli méreteivel mindenkire azt a benyomást
tette, hogy a golyó meglapulna rajta, volt egy gyöngéje. Túlságosan
szerette a szépet; sokkal inkább, mint egy öreg tudóshoz illett volna. S
a szépet minden formájában szerette; nemcsak a szép képeket, metszeteket
és regényeket, hanem a szép lányokat is. Feslett életűnek ugyan nem igen
lehetett mondani; ó, teljességgel nem. De vidám öreg úr volt, a ki az
utczán utána nézett a masamód lányoknak.
A fiatalságát és a férfikorát egészen a tudományának adta oda; ötven
esztendős koráig mindig sok dolga volt, soha se ért rá élni. S ezt egy
kicsit megbánta. A mi a szerelemből költői, azt mindörökre
elmulasztotta; s nagykésőn valami bánatosság fogta el, ha a szerelmi
regények édes semmiségeire gondolt. Egy világ, a melyet nem fog
megismerni soha! A kor s a vele járó csendes megadások lehűtötték
tudománya iránt való nagy, egyetlen szenvedelmét; s ez az öreg feleség
most már csak azt juttatta eszébe, hogy mit áldozott érte. Módfelett
irigyelte azokat, a kik kihasználják a fiatalságukat; s csak a fiatalok
közt érezte jól magát.
Meg a régiségárus boltokban. Mióta közönbösebb lett a tudománya iránt,
egy új szenvedély fejlődött ki benne, mely már-már a nyakára nőtt a
másiknak, a nagynak. A gyüjtés, a szép dolgok és a ritkaságok szeretete.
A mi szabad ideje volt, a műárusoknál és az ócska könyvekkel kereskedő
boltosoknál töltötte; minden kedves volt neki: a porczellán, a bronz, a
képek és a metszetek, a zománcz és az elefántcsont, a ritka elzevirek és
a divatos regények. A szépirodalom nagyon vonzotta; úgy találta, hogy
mindent összevéve, a költő az, a ki legkevésbbé hazudik s a legkevésbbé
téved. A régiségárus boltokban összeismerkedett egy pár firkászszal s
órákig elvitatkozott velök. Azok a tanítványai, a kiket megbuktatott,
szép szellemnek csúfolták, s talán igazuk volt.
Mások azt fogták rá, hogy nagy reklám-hős, a ki úgy vadászik a
hirlapírókra, mint egy kis szinésznő. Annyi bizonyos, hogy bár nem volt
nyájaskodó természetű, az ujságírókkal mindig szóba állott. Ó, nem a
reklámért barátkozott velök – reklámra már régen nem volt szüksége – de
tetszett neki a fiatalságuk, vidám felületességük, szemérmetlen
tudatlanságuk és minden akadályon győzedelmeskedő vállalkozó szellemük.
A ki maga a bizonytalanság, a kétség és az aggodalmaskodás, mindig
örömmel fogja látni, hogy vannak szerencsés lények, a kikben a cselekvés
bátorságát nem csökkenti semmi kételkedés, s a kik a gyermekek
gyanútalan merészségével, vígan sétálnak végig tűzön, vizen, minden
poklokon.
Most is szivesen vetette alá magát a vallatásnak s készségesen felelt a
külvárosi Stanley minden kérdésére. Oda adta neki az utolsó orvosi
jelentést, s részletesen magyarázgatta, milyennek találta a beteg
állapotát.
– E szerint a tanár úr azon a nézeten van, hogy betegünk fel fog épülni?
– Hogy felépülhet.
– S ez a kedvező fordulat?
– Reményt nyújt arra, hogy holnap határozottabban beszélhetek.
– Szóval: a beteg jobban van?
– Igen.
– S valószinűnek tartja a tanár úr… bocsánat, hogy nem hagyom békén
vacsorálni, de nagyon érdekelne az is: mi a föltevése, a várakozása?
– Ha sejtelmekről beszélünk: azt hiszem, hogy igenis életben marad.
– Nem lesz kellemetlen a tanár urnak, ha ezt is megsürgönyzöm?
– A hogy’ tetszik. De ismétlem, ez ma még csak előérzet.
– S az ilyen sejtelmek, előérzetek épp úgy megcsalhatják…
– Épp úgy megcsalhatnak, mint egy vénasszonyt. Hisz ha csupán a
sejtelmeink csalnának!
– Többször előfordult, hogy tanár úr tévedett a diagnózisban is?
– Meghiszem azt! Olyan vén legény vagyok! S aztán… egyszer egy
szinházigazgató elragadtatással beszélt az új, még el nem játszott
szindarabról, s nagy sikert jósolt neki. »Mondja – kérdezte tőle valaki,
– nem csalódik ön néha, mikor sikert vagy bukást jósol?« – »Dehogy nem!
– felelt az igazgató diadallal, – mindig csalódom! Mindig!« Ha teljes
őszinteséget kivánna, nekem is ilyenformán kellene felelnem. És
mindnyájunknak. Talán nem tévedtem annyiszor, mint tudós pályatársam,
Kopp – azok közűl, a kiket ő halálra itélt, vagy tízezer ember szaladgál
a világban – de talán csak azért, mert nem volt akkora gyakorlatom.
– Tartok tőle, hogy a tanár úr csúfolódik velem.
– Szó sincs róla. Bizonyára én is meg tudom különböztetni a sólymot a
gémtől, s a náthát nem tévesztem össze a sárgasággal, de a nehéz
esetekben: félve, lábujjhegyen járkálunk és gondolattalanul bámulunk
magunk elé, mint azok a gyermekek, a kiket, mikor a háziasszonyuk
vajudik, becsuknak egy félig világított szobába s a kik csak a szemüket
meresztik, de nem értik, a mi körülöttük történik.
– És ezt a tanár úr mondja? A kinek, mindenki tudja, csudálatos szeme
van. S a kinek úgy a tudása, mint az a bámulatos megérzése…
– Bámulatos megérzés! – morgott az öreg úr. – Olyan nincs! Azaz, hogy én
csakugyan ismertem valakit, a ki rendelkezett ilyennel… Az már tudott
diagnózist csinálni, az igaz. De ő is tévedett egyszer. És rettenetesen
tévedett.
A többiek is figyelni kezdtek.
– Ez a valaki egy kutya volt. Brunswicknak hivták.
Az öreg úr kiitta a borát, rágyujtott egy szivarra s miután félszemmel
kiélvezte a maga kis szinpadi hatását, folytatta:
– Brunswick és én jó barátok voltunk, mert én még akkor kis fiú voltam,
s a kis fiúk meg a nagy kutyák mindig igen jó barátok. Nem tapasztalta
ön, milyen gyöngéd tud lenni egy nagy dog egy kis ember iránt? Úgy
látszik, az értelmesebb kutyákban is van valami nagyratörő és kapaszkodó
hajlandóság; ők is vágyódnak a magasabb körökbe s megérzik, hogy a nagy
rendi különbségnél fogva, ők csak a kicsiny emberek czimboraságára
pályázhatnak. Egyébként a rendi különbség köztünk nem is volt valami
jelentékeny, mert Brunswick az állomásfőnök kutyája volt, én pedig a
pályaőr fia. De az, hogy Brunswick az előkelőséghez tartozott, én meg a
demokracziához, egy cseppet sem zavarta meg a barátságunkat.
Mondhatom önnek, hogy büszke lehettem a barátomra. Gyönyörű, telivér dán
dog volt, a minőt nem látni faluhelyeken. Az állomásfőnök egy állatkerti
sorsoláson nyerte; nem tudta eladni, hát megtartotta.
S Brunswick úgy élt Mező-Laborczon a ronda falusi kuvaszok között, mint
egy száműzött király. Csak néha, nagyritkán, az ifjúi álmok idején,
ereszkedett le rendjének gyöngédebb neméhez; egyébként nem barátkozott a
hozzá tartozókkal, legfeljebb az igazságos biró szerepét játszotta
közöttük. Ön bizonyára olvasott néhány könyvet az állatok lelkéről, s
azért aligha érdekelnék azok az apróságok, melyekkel Brunswicknak az
értelmességét jellemezhetném. Nem untatom tehát ezekkel a részletekkel,
s csak azt jegyzem meg, hogy Brunswick jellem volt, a ki védelmezte a
gyöngét, igazságot osztott a kutya-társadalom súlyosabb vitáiban, s a
mellett a lehető legkomolyabban fogta fel házőrzői hivatását. Rettegett
tőle minden tolvaj és minden kóbor kutya, s nem túlzok, ha hozzá teszem,
hogy Mező-Laborczon ő volt a rendnek leghívebb őre és legerősebb
támasza. A magyar államvasutak részéről mindenesetre mulasztás történt,
ha Brunswickot nem részesítették semmiféle kitüntetésben. De erre talán
nem is vágyakozott; Laborczon köztiszteletnek örvendett, s ezzel beérte.
Mert szerény volt, de nem igénytelen, s nem hallgathatom el azt a
gyöngéjét, hogy az elismerés, a dédelgetés és a dicséret láthatóan jól
esett neki. Mikor egy-egy érdemes cselekedet után megsímogatták nagy
bolond fejét, s az öreg állomásfőnök borízű, mély basszus hangján
elmondta neki egy párszor, hogy: »Brunswick, te derék állat vagy!… hű
kutya, derék állat!« – szeme büszkeségtől csillogott, s olyan
becsületesen nézett gazdájára, hogy minden jelenlevőt elérzékenyített.
Az ilyen ünnepies jelenetek után büszkén öleltem át barátom hatalmas