Álomvilág: Elbeszélések - 08

Éppen ő volt az osztó.
– Várlak, szerelmem! – szólt magában, mert eszébe jutott álma.
S oly drágán adta a kártyákat, a hogy csak lehetett. A mi pénz az
asztalon hevert, mind a posztó közepére, a játszók közös pénztárába
vándorolt. Mikor megnézte a másik két kártyát is: csakugyan a vörös ász
mosolygott rá, udvarhölgyével, a vörös tizessel.
A következő perczben vagy ezer forint tornyosodott előtte. Tiz percz
mulva megnézte az óráját és hidegen kijelentette, hogy kegyetlenül
álmos.
Másnap a kis fiú meglepetve vette észre, hogy a papa nem veszi fel a
smokingját, nem halászsza ki a pohárból a krizantémumot, hanem olyan
öltözetbe búvik, mint a Szerecsen-utcza többi lakói, és azzal áll elő,
hogy: ma a czirkuszba megyünk!
Valóban úgy volt. A Szerecsen-utczai kis udvari lakás egész nap mesés
jólétben úszott; még a szőke asszony is kipirult egy perczre. Nagy
vigasságot csaptak, és az őrnagy a Városligetben úgy ugrándozott, mint
egy öreg kenguru.
Ezen a napon Nicaragua őrnagy egy kopott kabátját vette magára, s otthon
hagyta a híres téli bundát, öt krajczáros szivarokat szítt, s nagyokat
nevetett. Szóval teljesen megünnepelte a napot. Későn mentek haza s a
szőke asszony boldogan aludt el.
Harmadnap: az ezer forintból nyolczszáz vísszaúszott. S a klubból
hazajövet, Nicaragua őrnagy igy beszélgetett magában, behuzódva a
kocsijába:
– Milyen pompásan mulattunk tegnap tiz forintból! S mily keserves volt
ma ez a néhány óra, a mig a nyolczszáz forintnak végére jártam! Igazán,
nincs kegyetlenebb robot, mint: kártyázni. De mit csináljak? Élni csak
kell valamiből! Végre is első a hivatal, s csak azután a mulatság!


ESTEBAN TESTVÉRE.
(SPANYOLORSZÁGI TÖRTÉNET.)

I.
Nagyon sok évvel ezelőtt – egy egész emberöltőt gondolok – két ifju
legény érkezett Madridba, azzal a szemtelen és nevetséges
elhatározással, hogy a tollukból fognak megélni. Ezen az elhatározáson
kívül nem hoztak egyebet magukkal, csak: hatvannyolcz dénárt, Cervantes
Mihály könyvét: az elmés, nemes Don Quijote életirását, meg egy ünneplő
ruhát, mely jó volt mind a kettőjüknek.
Elutazásuk előtt atyjuk, az ősz Galvez de Montalvo – mert a szemtelen
ifjak testvérek voltak – könnyíteni akarva a lelkiismeretén, így
búcsuzott el tőlük:
– Én mosom a kezemet, fiaim. Nem marasztallak benneteket, mert először
is: úgy sem hallgatnátok rám. De nem marasztallak benneteket azért se,
mert szegény ember vagyok, s a szegény ember, ha nem adhat pénzt, ne
adjon tanácsot. Hordja a keresztjét és hallgasson, mert meg van írva,
hogy a szegény ember és a megadás egy anyaméhből születtek. Mindazáltal
teljesítem apai kötelességemet, s bár nincs módomban benneteket
megtéríteni, nem titkolom el, hogy miként vélekedem a tervetekről.
Bizony mondom nektek, fiaim, jobb volna, ha mindjárt lefeküdnétek arra a
szemétdombra, mely utolsó birtokunknak maradt meg a hajdan
terjedelmesebb montalvoi uradalomból. Ugyanoda jutnátok, a hová
igyekeztek, s kevesebb baj, kevesebb keserűség árán.
– Atyám – felelt Luis Galvez de Montalvo, az idősebbik fiú – ön
bizonyára tudja, hogy irodalmunkban a népies irányt újabban igen
elhanyagolták, s hogy a hazafias költészet egy idő óta parlagon hever.
Erkölcsi kötelességünk e bajon segíteni. Ne aggódjék; földink: Escobar,
a ki csak ledér zarzuélák gyártásával foglalkozik, batáron jár, legényt
tart, s herczegnőkkel barátkozik. S nekünk hivatásunk van, míg ő csak
mesterséget űz. Persze, ön már öreg ember, atyám, s a jövőt, mely önnek
idegen, nem tudja elképzelni. A jövő végtelen, atyám; tele van
csudákkal, a melyekről ma nem is álmodunk. Aztán… akárhová vezet is ez
az út! Ez a dicsőség útja. Pályánkon elvérezni szebb, mint tespedni
jólétben; ifjak vagyunk, lelkünk erős, hitünk határtalan. Nec portae
inferi!…
– Úgy van – szólt Estebanillo Galvez de Montalvo, a fiatalabbik testvér.
– Akkor hát Isten veled, fiam Luis és Isten veled, fiam Estebanillo. A
jó szerencse legyen veletek, mert csak ez védhet meg attól, a minek
elébe rohantok. Imádkozni fogok értetek védőszentemhez, San Jagohoz;
talán meghallgatják az égben.
Az ifjak elutaztak, s néhány nappal később az öreg Montalvo meghalt
bánatában. Ettől a szereplőtől végképpen elbúcsuzhatunk.

II.
Ha azt mondtam, hogy Luis és Estebanillo testvérek voltak, hanyag
kifejezést használtam, mert mai nyelven szólva, úgy kellett volna
nyilatkoznom, hogy Luis és Estebanillo elődei voltak a sziámi ikreknek.
A testvérek rendesen csak közeli rokonok, a kiket az élet egyre jobban
eltávolít egymástól; néha már a gyermekszobában is idegenek egymással
szemben. Luis és Estebanillo pedig lélekben annyira össze voltak forrva,
hogy róluk voltakép mint egy emberről kellene beszélnem. Se
iker-testvérek, se férj és feleség, se szeretők között nincs példa oly
teljesen önzés nélkül való, rajongó szeretetre, a minővel ezek a fiatal
emberek viseltettek egymás iránt; elválhatatlanok voltak, mint a
dioszkúrok, közös volt minden lépésük s minden gondolatuk, folyvást
meglopták magukat a másikért, nem vártak egymástól semmit, s kicserélve
az önzésüket, úgy imádták egymást, a hogy más ember csak maga-magát
imádja.
A mi a külsőt illeti, nem hasonlítottak egymásra. Luis, a ki csak egy
esztendővel volt idősebb Estebanillonál, barna volt és erős, Estebanillo
szőke és gyönge testű. Luis szava úgy hangzott, mint a mennydörgés,
Estebanilloé, mint a fuvolaszó. De ez csak fokozta Estebanillo rajongó
csodálatát s azt a példátlan, valósággal apai gyöngédséget, melylyel
Luis öcscsét dédelgette.
Mivel minden gondolatuk közös volt, elhatározták, hogy csak egy helyet
kérnek a nagy írók Pantheonjában, de annál díszesebb helyet. Együtt
írták összes munkáikat. Sokféle mű került ki a tolluk alól: vers,
színdarab, népies elbeszélés, de a legjelentéktelenebb írásuk alatt is
ott állott mind a kettőjük neve. Melyiküknek mennyi része volt a közös
munkában, egyforma volt-e tehetségük, s ha igen, melyiküké mire volt
inkább alkalmas, kitől eredt a gondolat s ki volt jelesebb a
kidolgozásban? – soha se tudta meg senki. Ha Estebanilloról volt szó,
Luis nem győzte magasztalni:
– Ó, Estebanillo csupa tehetség!
Viszont Estabanillonak minden mondata így kezdődött:
– A bátyám…
Más emberről, más tárgyról nem beszélt soha.
Különben hallgatag fiú volt, a kit a bátyján kívül csak egyetlen élőlény
tudott fecsegővé tenni: Dolores kisasszony, a ki a Szent Izidorról
elnevezett kávéházban a czukrot mérte ki a pinczéreknek. Estebanillo egy
kicsit szerelmes volt ebbe a leányba, és sokért nem adta volna, ha
Dolores a szerelmi megfelejtkezés egy édes pillanatában keblére dől
Luisnak.

III.
A nagyratörő ifjak olcsó padlás-szobát béreltek ki lakóhelyül, mely nem
sokkal volt tágasabb egy jóravaló koporsó belsejénél. Mióta a ház
állott, ebben a helyiségben tűzifa nem égett. A téli hónapokban tehát
Luis és Estebanillo tulajdonkép a kávéházban laktak.
A ki sok időt tölt a kávéházban, az előbb-utóbb kénytelen a politikai
pályára lépni. A két Montalvo is így járt.
Összeismerkedtek Madrid legszájasabb embereivel, a kikben eleintén csak
a regény-alakokat látták. Addig-addig tanulmányozták ezeket az érdekes,
de borzas egyéniségeket, mig végre ők is együtt orditottak a
farkasokkal, s azon vették észre magukat, hogy mind a ketten kész
államférfiak.
Luis vagy három hónapon át gyönyörüen mennydörgött a zsarnokság ellen, s
Estebanillo testvéri szeretetből kijelentette, hogy ő kész meghalni az
igaz ügy diadaláért. Fiatal emberek könnyen beszélnek a halálról.
Véletlenül nem volt okos dolog sokat politizálni. Zavaros idők jártak;
senki se tudta, mikor és hogyan keveredik bajba. A kormányzottak erősen
zúgolódtak a hatalom ellen; keveselték a kenyeret és sokalták a rovást.
A hatalmasok viszont úgy vélték, hogy a mob nagyon elpimaszodott, s hogy
a fél-rendszabályok ideje lejárt. Valami villamosság volt a levegőben.
Egy szép nap Escobar, a zarzuela-gyártó, azzal rontott be a kávéházba,
hogy:
– Odakinn már csinálják a torlaszokat! Álljon talpra, a kinek a vére még
nem vált aludttejjé!
Luis és Estebanillo tisztában voltak vele, hogy nekik ott kell lenniök a
torlaszokon. A ki _á_-t mondott, mondjon _b_-t is. Csak egyben nem
értettek egyet. Luis azt akarta, hogy Estebanillo maradjon otthon.
– Látom rajtad – szólt – hogy beteg vagy. Eredj haza és feküdjél le.
Lehet, hogy az éjszakát is a barikádokon töltjük, s neked megárt az
éjjeli levegő.
Estebanillo hallani se akart erről az ajánlatról.
– Nekem ott a helyem – felelt – de az nem lehet, hogy te is velem jöjj.
Te rád még szüksége van a hazának.
A vitatkozásnak a vége az lett, hogy elmentek mind a ketten.
Egy óra mulva Madrid tele volt barikáddal; a katonaság kivonult s a
puskaropogás megkezdődött.
Hála a kormány erélyes rendszabályainak, a hatalom negyvennyolcz óra
alatt végzett a forradalommal. Vagy harmincz zendülőt lepuffantottak s a
béke helyreállott.
Luis sokáig nem tudta meg, mi történt. Egy karabélyos sikerült czélzása
jó időre megfosztotta eszméletétől Vagy hat hétig feküdt a
rab-kórházban. Mikor felépült, az apácza tudatta vele, hogy ne keresse
az öcscsét, mert öcscse már nincs az élők sorában.
A katonák első golyója Estebanillot teritette le. Jól eltalálták; még
csak egy jajszava se volt. Luis a zürzavarban észre se vette, hogy
öcscse a füstfelhőben eltünt.
De azért ne búcsuzzunk el Estebanillotól; ez a szereplő még dolgot ád
nekünk.

IV.
Estebanillonak sejtelme se volt róla, hogy mi történik vele. Szivében a
golyóval, két lépést tett előre, aztán oldalt bukott, nem is gyanitva,
hogy ebben a pillanatban megtalálta a halhatatlanság utját, azt az utat,
melyet bátyja ötven esztendeig hasztalan fog keresni.
Mert Estebanillo története voltakép itt kezdődik.
Egy pár hónappal a szegény fiú halála után Spanyolország életében nagy
változás állott be. A mob egyet gondolt, még egyszer nekifohászkodott, s
ezúttal sikerült elbánnia a hatalmasokkal. A forradalom felülkerekedett.
Ennek a győzelemnek a következése az volt, hogy Spanyolország
kormányformát cserélt – mint már annyiszor! – s azok helyét, a kik a kis
Montalvot lelövették, elfoglalták a Szent Izidor-kávéház borzas alakjai.
Az uj emberek hatalomra jutván, történelmi multra kezdtek szomjuhozni.
Az első dolguk az volt, hogy fölelevenitették a hős korszak emlékeit, s
hivatalos ünnepeket rendeztek azoknak a megdicsőülteknek a tiszteletére,
kik soraikból elvérzettek. Spanyolország egy álló esztendeig a februári
napok áldozatait siratta, ünnepelte.
E hősök közül egy se volt annyira kedvökre való, mint a nagy Esteban
Galvez de Montalvo.
A vér-keresztség ugyanis Estebanillonak megszerezte az Esteban nevet. Ő
volt az első áldozat. Ő volt a barikádok védői közül a legrégibb,
legfényesebb nevü. S ő volt a hősök között a költő.
Áhitattal kezdték olvasni irásait, s rájöttek, hogy Estebannal
Spanyolország egyik legnagyobb költője vérzett el, a Cervanteseknek és
Calderonoknak egy méltó utódja, a kinek különböző munkái csupa művészet
és példaadás.
Ezeket a munkákat olvasni kellett az iskolában. A legjelesebbek kezdték
verseit magyarázni; a hazafias sajtó lankadatlanul sürgette, hogy ezeket
a szent könyveket minél gyakrabban forgassa minden igaz spanyol, s minél
tüzetesebben tanulmányozza az iróművész meg a történetiró. Mellesleg
ugyanez a hazafias sajtó tisztelettel emlékezett meg az élő Luisról is,
a ki buzgó dolgozótársa volt lánglelkü öcscsének.
De ez csak kezdete volt az Esteban-legendáknak.
Hősök nem születnek mindennap, s a nemzetnek vallásos szüksége, hogy
folytonos kegyelettel legyen nagyjai iránt. Béke-esztendők következtek,
s ebben a jobb korszakban egyre nőtt Esteban emléke. Egy ünnepi délután
márvány-táblával jelölték meg születése helyét, s a lobogódiszbe
öltöztetett falucska megtelt miniszterekkel és más előkelőkkel.
Ugyanebben az évben obeliszket emeltek a sirjára, s e nagy napon a
madridi boltajtók zárva maradtak. Könyveket irtak életének
körülményeiről, s a kis Dolorest, a ki szívta édes vallomásai mézét,
megtették volna költői alakká; szerencsétlenségére Dolores épp akkor
ment férjhez egy fizető-pinczérhez.
Az idő mult s Esteban emlékét egyre jobban kiszínezte az áhitatos
képzelet.
Idősebb emberek már úgy emlékeztek rá, mint lánglelkű politikusra, a ki
nehéz helyzetekben mindig megtalálta a helyes utat, mint páratlan
szónokra, kinek szava vihar volt, s ki mindenha magával ragadta a népet,
mint rettenthetetlen harczosra, kinek kezében folyvást villogott a
csatabárd. Egyre többet tudtak a szerelmeiről, s életrajzi adatok czímén
olyan kalandokat meséltek róla, a melyeket megirigyelt volna maga Don
Juan.
Végre vagy harmincz évvel a halála után, szobrot emeltek neki, azon a
téren, a hol elesett. A szobor lovon ülő atlétát ábrázolt, kivont
karddal, egy Apollo fejű Cid-et, a ki mindenhez hasonlított, csak
Estebanhoz nem. A talapzaton arany betűk ezeket a szókat villogtatták:
»Jogom és karom! Don Esteban Galvez de Montalvonak a hálás haza.«
Szóval Estebannak gyönyörü élete volt a halála után. Az utókor kinevezte
őt nemzeti bálványnyá, a férfiúi és lovagi erények mintaképévé, a
harczoló lantosok díszévé, virágává. A madridi érsek a templomban
mondotta el, hogy: »Kőből van az, ki nem sír Esteban dalain.«

V.
Nincs özvegy, a ki keservesebben és hosszabban gyászolná férjét, mint a
hogy Luis gyászolta Estebant.
Fájdalma annál szertelenebb volt, mert úgy vélte, hogy ő az oka öcscse
halálának. Nélküle nem került volna oda, a hol a halált osztogatták.
Bánatában elhatározta, hogy egész életét öcscse emlékezetének szenteli.
Nem lesz más czélja, mint: egy életen át dicsőíteni azt, a kinek igazi
értékét csak ő ismerte, feltárni az egész világ előtt a vértanú lelkének
egész kincses házát, megóvni költő-társa emlékét a hálátlan feledéstől,
oltárt állítani testvéri kegyeletének, s mindennap új meg új áldozatot
mutatni be ennél a szent oltárnál.
Mikor bánatából valamennyire felocsúdott, mindjárt hozzá is látott
életének ehhez a nagy munkájához. Könyvet fog írni öcscséről, s ebben a
könyvben elbeszéli, hogy ő már csak multak árnya, hogy belőle a jobb
rész elköltözött, s hogy öcscse halála után nem maradt meg lelkének még
csak a fele sem. Elmondja, hogy közös munkáikban az oroszlánrész
öcscséé, s ha együtt dolgoztak, ő csak a hű íródeák volt. Leírja: mily
lángelme, mily nagy fokú lelki érzékenység s mily páratlan sziv lakott
abban, a ki testvére volt s a ki minden tekintetben fölötte állott;
leírja: mekkora tudás, minő műveltség s mily férfias erények
ékesítették.
Ezen a könyvön egy évig dolgozott. A vezeklés buzgóságában nem
tartózkodott a túlzásoktól sem, s a szertelen fájdalom elfogultságával
átruházta öcscsére mind azt a jót, a mi kettőjüktől kitelt.
Később persze fájdalma lecsillapodott. Az idő minden sebet behegeszt,
már tudniillik, ha a sebet nem a test, hanem a lélek kapta. A lélek az
embernek a legkevésbbé érzékeny része; járja át ezer dárda, kiáll az
mindent, mintha keményfából volna.
Mialatt gyászolt, évek múltak el. Végre hozzá kellett fognia valami más
munkához is. De semmi se érdekelte igazán. Mintha öcscsével eltemette
volna minden tetterejét, egész nagyravágyását, összes reménységeit.
A kinek a szervezetét valami nagy baj már megviselte, fogékonyabb az új
bajok iránt, mint az ép ember, a kinek még nem volt semmi komolyabb
betegsége. Érzékenyebb, lágyabb lelkü; és gyöngébb jellem, a kit
könnyebben megejthetnek a bolond és bolondul makacs hajlandóságok. A
bánatos, sajgó szivü ember alkalomadtán mindig kész vőlegény.
Luis de Montalvo, egy rossz órájában, megházasodott. Talán maga se
tudta, hogy a házasságban csak vigasztalódást keres. S egy bajból:
csinált kettőt.
Házasélete soha se volt boldog. A felesége sok erénynyel ékeskedett, de
szegénynek gyakran fájt a feje s ez állandóan rosszkedvüvé tette.
Lánykorában valami szomorú báj ült rajta, a vérben való szegénység
bizonyos jele; asszonykorában bájából csak a szomorúság maradt meg. Az
örökkön nyafka, zsémbes vagy panaszosan hallgatag asszony közelében Luis
úgy fázott, mintha a Spitzbergákon élt volna. Koronkint maga is elhitte,
hogy ezt a sok fejfájást mind ő okozta.
Három gyermekük is volt, de mindannyian elhaltak piczi korukban. A közös
gyász s az együtt átélt szomorú napok Luist és feleségét csak
elidegenitették egymástól. Egyik se sokat bánta, mikor az orvos egy nap
szétválasztotta őket.
Az asszony ekkor már szinte ellenséges indulattal viseltetett a férje
irányában. Nem tudta megbocsátani neki, hogy becsületes maradt. Az volt
az érzése, hogy iszonyatosan megcsalták.

VI.
Luis, uj életre vágyakozva, visszamenekült első szerelméhez. De a munka
nem szerzett enyhülést neki, mert törekvéseinek egyre kevesebb foganatja
volt.
Mikor a madridi könyvesboltokban megjelent az első könyv, melyen már
csak az ő neve állott, még azt mondták róla, hogy: méltó testvére annak
a csodálatos lángelmének, a kit Esteban de Montalvonak neveztek. Öcscse
révén bekerült a spanyol irodalom jelesei közé, de ezt a kiváltságos
méltóságát nem őrizhette meg sokáig. Második könyve, mely az ő szemében
sokkal érettebb alkotás volt első kisérleteiknél, már szóhoz juttatta
azokat, a kik nagyot csalatkoztak az élő Montalvo tehetségében. Ezek úgy
találták, hogy a nagy Estebant meg a másik Montalvot nem lehet együtt
emlegetni, bár az utóbbi is derék legény, a ki szintén szerzett
valamelyes érdemeket s mindenesetre tiszteletreméltó irodalmi alak, mert
végre is bátyja, s mi több: dolgozótársa volt az elhunyt nagy költőnek.
Elmult vagy húsz év. Uj emberek jöttek, a kik más hangon másról
énekeltek. Az izlés, a divat megváltozott s Montalvo még egyre irta régi
módi történeteit.
Már csak ő irt ebben a régies formában; úgy, a hogy Esteban irt annak
idején. De mig Esteban dolgait, mint klasszikus remekeket, az iskolában
olvastatták, a Luis de Montalvo uj szerzeményeivel nem törődött senki.
Az uj emberek nem igen ismerték Luis de Montalvot; nem olvasták, nem is
hederitettek rá. Lassankint köztudattá lett, a mit ő maga hirdetett
először, hogy a nagy napokban csak iródeákja volt öcscsének, s mig
Esteban a villámlás és a fergeteg volt, ő: csak az engedelmes kéz, mely
papirra tette ama lángelme gondolatvilágát. Nem bántották – hadd
éldegéljen öcscse nevéből! – de nem foglalkoztak vele, nem létezett.
És Luis de Montalvo csak irta, irta tovább régies meséit, a melyeket
senki se olvasott. Mert mit csinált volna egyebet?!

VII.
Hatvan éves korában Luis Galvez de Montalvo, a ki az utolsó húsz
esztendőt özvegységben, bánatban és elhagyatottságban töltötte, igen
bolond dologra határozta magát. Feleségül vett egy tizenhat esztendős
leányt, a ki férjhez ment volna az ördöghöz is, és a kinek, minthogy
másféle kérőt nem tudott találni, jó volt az öreg kopott firkász is.
Egész Madrid megbotránkozott ezen a czinizmuson.
– Hogy bolond és nevetnivaló – szólt egy úr, a ki eddig soha se törődött
vele – azt régen tudjuk. Ám álljon a feje tetejére, ha kedve tartja,
otthon, a négy fala közt; de a nyilvánosság előtt becsülje meg magát.
Neki, a ki ma egyetlen örököse az Esteban de Montalvo nevének, nincs
joga megbotránkoztatni az egész világot; nincs joga szégyent hozni a
nagy Estebanra, a ki az egész nemzet büszkesége.
Ez volt az általános vélemény, s többen akkép gondolkoztak, hogy ezt a
bolond, szégyenletes és kegyelet nélkül való házasságot minden áron meg
kellene gátolni.
– Ideggyógyító intézetbe kellene vinni – mondták. – Ha valaki hatvan
éves korában tizenhat éves leányt vesz el, az már nem is czinizmus,
hanem nyilvánvaló betegség. Vagy nem világos jele-e az aggkorral járó
gyöngeelméjüségnek?
De hamarjában nem volt rá törvényes alap, hogy minden nagyobb botrány
nélkül az őrültek közé vigyék, s mig barátai azon tanakodtak, miképpen
lehetne Esteban emlékét ettől a szégyentől megóvni, Luis de Montalvo
titokban elvette a leányt.
A megsértett világrend természetesen megboszulta magát. A tizenhat
esztendős asszony ugyancsak megtánczoltatta agg férjét, s Luis de
Montalvo nemsokára sirva gondolt az első asszonyra, a ki egykor mint a
megtestesült szemrehányás, hangtalanul járt fel s alá az öreg iró
szomorú, hideg otthonában, régen, húsz, harmincz esztendővel ezelőtt.

VIII.
Egy téli éjszaka – három óra felé járhatott az idő – Luis Galvez
de Montalvo két ifju legény társaságában iddogált a Szent
Izidor-kávéházban.
Szokása szerint tökrészeg volt; a nyolczadik grognál tartott.
Arcza kiveresedett az italtól; mereven bámult maga elé s szüntelen
motyogott. Senki se figyelt rá; a fiatalok se, a kikkel ivott.
Egyszerre nagy társaság állitott be a kávéházba, lármázva, vigan. Az
ujonnan érkezők egy lakomáról jöttek, a hol február tizenharmadikát
ünnepelték.
Akkoriban volt negyvenedik évfordulója a »februári napok«-nak. Annak a
forradalomnak, mely Esteban de Montalvot megölte.
A szabadelvü kormány, hogy elterelje az ország figyelmét azokról a
pénzügyi zavarokról, melyeket a legutóbbi háboru okozott, elhatározta,
hogy szokatlan fénynyel ünnepli meg ezeket az emlékezetes napokat. Már
vagy hatodik hete dúlt a kegyelet. Megünnepelték február nyolczadikát,
tizedikét, tizenharmadikát, megünnepelték volna február harminczadikát
is, ha egyáltalán volna február harminczadika. Madrid városa teljesen
átadta magát a lelkesedésnek.
A lakoma igen jó lehetett, mert azok a kitartó honfiak, a kik a
kávéházban óhajtották végezni az ünnepet, fölötte emelkedett hangulatban
üdvözölték a legközelebbi évfordulót, február tizennegyedikét. Egy igen
rekedt s igen kopasz úr, a ki két év óta mindennap két-három órán át
siratta Spanyolországot, ujra megkezdte a felköszöntő-mondást, s azt
javasolta, hogy a februári ünneplést ismételjék meg augusztusban;
nevezetes napok évfordulója lesz akkor is s a lelkesedés lehet sok, ámde
soha se lehet elég. Vagy lehet elég, de soha se lehet sok.
– Ostoba! – szólalt meg hirtelen a holtrészeg Montalvo, azon a hangon,
mely egykor nagyon hasonlitott a mennydörgéshez. – Hagyjátok már egyszer
békében azokat, a kik meghaltak; keressetek más fejős teheneket!…
S még folytatta, de a többit már nem lehetett hallani.
Óriási lárma kerekedett.
– Ki az?
– Mit akar?
– Verjétek agyon!
– Megsértette a vértanuk emlékét!
– Rugjátok ki a hazaárulót!
S az ittas vén ember igen rosszul járt volna, ha a két fiatal
segitségére nem siet.
– Nem látják, hogy részeg? Fogalma sincs róla, hogy mit beszél. Nincsen
magánál. Már nyolcz óra óta iszik, s részeg, mint a csap.
Csakugyan alig tudták haza szállitani. Egy pár percz mulva teljesen
elvesztette az eszét, s hiába támogatták, nem tudott lábára állani.
Nagynehezen mégis haza vezették.
– Szegény öreg! – szólt az egyik fiatal ember, mikor végre
megszabadultak terhüktől. – Hova züllött ez az ember, Istenem, hova
züllött!…
– Nagyon is sokáig élt – vélte a másik. – Neki ott kellett volna
meghalnia a torlaszokon!
Aztán egyébről beszéltek. Politikáról s mindenféléről, a hogy fiatal
emberek szokták, a kik egész éjszakákat átkóborolnak s hajnalig
vitatkoznak az utczán.
Eltünődtek Spanyolország jelen állapotán, s a mint a vértanuk piaczán
elhaladtak Esteban de Montalvo szobra mellett, egyikük felsóhajtott:
– Istenem, ha ő élne!
– Igen, ő még megmenthetné Spanyolországot – felelt a másik, mély
meggyőződéssel.


AQUA VITAE.

I.
Aldulianu hadnagygyal a szegény Gál Ernőnél ismerkedtem meg, a mivel azt
akarom mondani, hogy Aldulianu hadnagy igen különös katona volt.
A szegény Gál Ernő… de van-e, a ki nem ismerte őt? A ki ebben az
országban tollat vagy ecsetet forgat, ha csak az erdőben nem él, mint
athéni Timon, négy vagy öt évvel ezelőtt nem igen kerülhette el, hogy
minduntalan ne találkozzék vele. S a ki egyszer-másszor meg szokott
fordulni a szinházak első előadásain, a hangverseny-termekben, meg a
műtárlatban, okvetetlenül emlékezni fog élénk alakjára, mandula vágásu,
barátságos szemére, és természettől göndör, szép, fekete hajára, melynek
nem egy szerelmet köszönhetett.
De ismerték őt Párisban, Münchenben és Rómában is. A téli városokban
mindig hónapokig időzött, a társaságos élet nagy középpontjait
évről-évre meglátogatta, s az összeköttetéseit soha se hanyagolta el.
Mindenütt megfordult, mindenütt voltak barátai, és Sándor-utczai lakása
oly ismert czim volt egész Európában, akár a Café Riche.
Ebben a Sándor-utczai lakásban, ha a házigazda egypár hónapot Budapesten
töltött, meglehetősen tarka társaság szokott összeverődni. Találkoztál
itt irókkal és festőkkel, grófokkal és szinészekkel, urakkal, urfiakkal,
és válogatott czigánylegényekkel. Ma egy rossz kabátú verselőt találtál
ott egy nagykövetnek a majoreskójával, másnap egy kiváló zongorázót, a
ki a szőnyegen aludt, egy szobrászt, a kit semmi módon nem lehetett
megszólalásra birni, egy kezdő szinészt, a kiben Gál Ernő tehetséget
fedezett fel, egy idegen országból érkező csodabogarat, a kiről utóbb
kisült, hogy a század legnagyobb gondolkozója, s egy festőt, a ki
torzképeket rajzolt az egész társaságról. Nem is képzelhettél ennél
furcsább népet. A vendégeknek, a kik itt összetalálkoztak, soha se volt
egymáshoz semmi mondani valójuk, s általánosságban a Gál Ernő látogatói
csak két dologra nézve egyeztek meg: mindnyájan szerették a teát, és
mindnyájan szerették a művészetet, ha másként nem, egy-egy csinos
szinésznő formájában.
Gál Ernő soha se unta meg ezt a fölötte vegyes társaságot. Valami
érthetetlen, konok érdeklődéssel viseltetett a nem közönséges
viselkedésü, a sajátságosan gondolkozó, meg a tehetséges emberek iránt,
s mint más ember utána jár a nőknek, Gál Ernő azzal töltötte az életét,
hogy a tehetségek után járt, a kiket aztán rendre meghívott magához.
Azoknak, a kiket egy darabig értékes embereknek tartott, meg kellett
ismerkedniök vele. Valósággal gyüjtötte az érdekes alakokat, a mint
mások levél-bélyegeket, füzértáncz-jelvényeket, vagy eltört báli
legyezőket gyüjtenek.
A török szultánnak, azt mondják, háromszáz felesége van. Ez mindenesetre
csodálatos dolog. De én még a török szultánnál is érthetetlenebbnek
találtam a szegény Gál Ernőt, a kinek háromszáz barátja volt. Hogy
igazságos legyek, el kell ismernem, hogy ez a háromszáz ember mind igaz
barátsággal viseltetett iránta. Nem is igen lehetett őt nem szeretni;
hisz maga volt a gyöngédség, finomság és nemesség. Úgy élt a létért való
küzdelem világában, mint egy virág; soha se okozott még csak egy rossz
pillanatot se.
Hogy őt sokan szerették, az érthető volt. De ő, hogyan oszthatta meg az
érdeklődését háromszáz barát és nem tudom hány jóismerős között? Pedig
nem volt szokása elcsapni a régi czimboráit. Az ő szeretetreméltóságából
mindenkinek jutott, mint a bibliai négy kenyérből; s azokat a barátait,
a kiket hosszabb ideig nem kereshetett fel, elárasztotta kedvességekkel
teli, kissé idegesen élénk, bizalmas levelekkel. Mégis, úgy képzelem,
sokkal kevésbbé szerette a meghittjeit, mint a hogy ezek őt; mert mindig
keresett és mindig talált uj meghitteket. Koronkint úgy tünt fel
előttem, mint a barátság Don Juanja, a ki nem is a barátjait szereti,
hanem inkább azokat a meghittségeket, a melyek a barátságból fakadnak; a
hogy a sevillai kaland-vadászt nem a szeretői érdekelték, hanem maga a
szerelem, egy álmodott és csak óhajtott szerelem, a melyet folyvást
űzött, s a melyet nem találhatott fel soha.
Gál Ernő, azt hiszem, a lángelmét kereste a barátjaiban. Szinte gyerekes
kiváncsisággal nézett a lelkébe minden uj médiumnak; s mikor ezt
ismertnek, egyhangúnak, vagy földhöz ragadtnak találta, tovább ment. Uri
ember volt, s nem neheztelt rád csak azért, mert csalódott benned;
később is ápolta ismeretségedet, de tovább ment, uj barátokat keresni.
Bizonyára soha se találta meg az annyit hajszolt, igazi lángelmét; pedig
a naplója teli volt fényes és nagy nevekkel.
Önök kétségen kivül úgy találják, hogy ehhez jókora gyerekesség kellett.
Meglehet; de legyen szabad hozzátennem, hogy ez a gyerekesség