Álomvilág: Elbeszélések - 04

sütött, mint azelőtt; a bokrok zöldje melegebb volt, s a virágok szinte
kicsattantak a sötét pirosságtól.
Ugyanaznap a gróf magához hivatta Langlit és igy szólt hozzá:
– Langli, fiam, immáron tizenhat esztendős vagy. E nagy napon egy komoly
szóm van hozzád. Langli, fiam, soha se felejtsd el, hogy én Fellegvári
Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida örökös ura,
Lárifári báró, Ispilánt herczege, s hogy te a leányom vagy!
– Igen, apám – szólt Langli.
– Kincstáram üres, – folytatta a gróf – a jobbágyok oly renyhék s a
természet oly mostoha!… Hozományt vajmi keveset adhatok veled. De
rangodat ne felejtsd, Langli, s jusson eszedbe mindig, hogy királyfi jön
érted, nyolczlovas hintón, száz főből álló kisérettel, aranynyal himzett
s drágakövekkel kirakott ruhában. Langli, fiam, menj fel az ó-toronyba,
s nézd meg, nem jön-e a királyfi?
– Igen, apám – szólt Langli.
Felment az ó-toronyba, annak is a legfelső emeletére, a melynek széles
kiugrójáról el lehetett látni messze, igen messze. De csak a tündéreket
látta, a kik odalenn tánczoltak, a gyepen, összefogózva. A királyfi nem
jött.

III.
Jött azonban az Ifju Szerelem. Az Ifju Szerelem lovag-ruhát viselt s
prüszkölő fekete paripán érkezett.
– Szeretlek, szép kis Langli – szólt, s a hogy’ selymes, felkunkorodott
bajszát megpödörte, Langli, vörös ruhájában, összerázkodott.
De eszébe jutott apja intése s igy felelt a lovagnak:
– Az én apám Ispilánt herczege s én az apám leánya vagyok. Értem
királyfi jön, nyolczlovas hintón, száz főnyi kisérettel, aranynyal
himzett, s drágakövekkel kirakott ruhában.
A lovag köszönt, felült lovára s belevágta sarkantyuját paripája
testébe. Aztán elvágtatott. Mikor már messzi volt, visszafordult és
búcsút intett. Majd tovaszáguldott és szem nem látta többé.
A tündérek is eltüntek a gyepről.
Ezenközben a gróf nagyon elbúsult a jobbágyok renyheségén s jónak látta
megtérni őseihez. Egy utolsót sóhajtott:
– Én Fellegvári Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida
örökös ura, Lárifári báró, Ispilánt herczege – s kiadta nemes lelkét.
Langli igen megsiratta őt s mikor könnyei kiapadtak, igy szólt
testvéreihez:
– Flór, Eliant, menjetek ki az erkélyre, s nézzétek meg, nem jön-e a
királyfi?
Semmit se láttak, Flór és Eliant.

IV.
– Mily szép vagy, Flór, aranysárga ruhádban! – szólt Langli egy gyönyörü
őszi este. – Szőke hajadnak fosztott selymét mintha bűbájos törpék
fésülték volna meg, s a nefelejts nem oly szelid, nem oly kék, mint két
édes szemed! Most már értem, mért nem jött a királyfi. A királyfi terád
vár!
De Flór nem felelt. Flór a vadászra gondolt, a kivel nemrég az erdő
tisztásán találkozott.
Langli, a ki, mióta apja meghalt, folyvást gyászruhát viselt, nap nap
után kint ült az ó-torony erkélyén. A királyfit leste, a Flór
királyfiját, a ki bizonyára utban volt már a Fellegvár felé.
– Porfelhőt látok – szólt néha. – Alighanem a királyfi jön.
De Flór sirva fakadt, s egy késő éjszakán megvallotta Langlinak a
vadászt.
Langli megrémült.
– Nem, kis Flórom – szólt könyörgő hangon – te ezt nem teheted velünk.
Nem felejtheted el ősz atyánk utolsó kivánságát, nem alázhatod meg az én
gyászruhámat, büszkeségem és lemondásom sötét öltönyét. A királyfi már
nem késhetik soká. Csak még egy kicsinyég várj, édes szerelmem.
Flór sirt és még sokáig gondolt a vadászra.

V.
Rohant az idő, illantak az évek. Langlinak, a ki folyvást az erkélyen
ült gyászruhájában, a hosszu várakozásban megdermedt a lába, s Flór
homályosra sirta a szemét. Eliant egyedül járt le a rétre virágot
szedni.
Eliant karcsú volt, mint a szarvas-ünő, s oly szeliden, annyi bizalommal
nézett a világba, mint egy őzike, mely most lépett ki először
sziklaodvából, s nem ismerve semmi veszedelmet, nem fél semmitől.
De a hogy hirtelen a pásztorra bukkant, a ki egy levágott fa törzsére
könyökölve nézte az égen uszkáló bárányfelhőket, maga sem tudta mért,
mégis megrettent.
A kis pásztor megnőtt azóta s már nem félt a fehér-ruhás lánytól.
– Jó napot, kicsi grófkisasszony – szólt vidáman, mert örült, hogy ujra
látja a fehér pillangót – csak nem tőlem ijedtél meg?!
Eliant még soha se látott pásztort, de azért nekibátorodott és nem
futott el.
– Megmutatom neked a legkisebb báránykámat – folytatta a pásztor. –
Fehér, mint a frissen esett hó, s ezüstös csengő van a nyakán.
Eliant örült a báránykának, s kérte a pásztort, szedjen neki virágot.
Azután mindenfélét beszélgettek. A pásztor azt mondta neki:
– Kedves emlékeim, édes reménységeim kis pillangója, oly régen vártalak!
S attól fogva Eliantnak folyvást ez a pár szó járt a fejében.
Nem is titkolta el Flór és Langli előtt:
– Beszéltem a pásztorral, s nekem adta a legszebb báránykáját.
Flór és Langli nagyon megijedtek.
– Többet nem szabad lemenned a rétre – szólt szigoruan Langli.
– Kis Eliantom, felejtsd el a pásztort – könyörgött Flór – én sem
gondolok többé a vadászra.
De Eliantnak hiába beszéltek.
– Vissza akarok menni a pásztorhoz – szólt másnap, makacsul, mint a
rossz kis lányok. – Látni akarom a báránykámat. Báránykám fehér, mint a
frissen esett hó, s ezüstös csengő van a nyakán.
Langli igen megharagudott, s nem engedte, hogy lemenjen a rétre. Flór
pedig összetett kézzel kérte, hogy maradjon a toronyban, s igy suttogott
a fülébe:
– A királyfinak ma vagy holnap meg kell érkeznie. Mit szól, ha megtudja,
hogy nem várod jegyben, gyűrűben, hanem naphosszat künn csatangolsz a
réten?!
És a két szomorú leány körülfogta a kis fehér ruhást.
– Emlékezzél vissza apánkra, Ispilánt herczegére! Igy szenteled meg
végső akaratját?!
Eliant nem akart rájok hallgatni, de nénjei folyvást a halottról
beszéltek neki.
– Még jó, hogy nem érte meg ezt a szégyent! – szörnyüködött Langli.
– Megfordul a sirjában – tóditotta Flór.
De Eliant csak a pásztorra gondolt.
– Virágot szedett nekem, s hogy kedvemben járjon, felkúszott egy
gyopárért a meredekre, a hol a madár se jár.
– S nem gondolsz apádra, a ki az életedet adta?
– Kedves emlékei, édes reménységei pillangójának mondott! – suttogta
Eliant.
– El kell szakadnod tőle – ismételte Langli.
– Oly régen várt! – könyörgött Eliant.
S egy ideig nem hajtott semmi szóra. De mikor egyszer zivatar rázta meg
az ó-torony ablakait, s a szélvihar sirámában Langli felismerte apjuk
szavát, megtört az akaratja. A rétre feketeség borult; a pásztor messze
volt.
– Legyen – szólt Eliant.
– Jó leány vagy – szólt Langli – s a királyfi le fogja hozni érted az ég
csillagait.
– Azért mindig ő rá fogok gondolni – sugta Eliant Flórhoz.
– Egy darabig – felelt Flór. – Aztán elmúlik minden.

VI.
Eliant ajka szinte kicsattant a tüzes pirosságtól. A szeme égett, és
házi dolgoktól formátlan, barnás kis keze remegett. Nem lelve egy
pillanatnyi nyugtot, mint egy megszállott hánykolódott ágyában. És vére
keringett, keringett szilajon.
A mult két kisértete ott ült az ágya mellett, mozdulatlanul.
Eliant szólt:
– Nézzétek meg, nem jön-e a királyfi?
Langli már nem igen tudott járni, és Flór csak keveset látott. A szürke
kisértetek mégis összefogóztak s kimentek az ó-torony erkélyére.
De a királyfi nem jött.

VII.
Sok év haladt el. A lovag, a vadász és a pásztor, csontkezüket szépen
összekulcsolva, feküdtek a földben s Fellegvár leányai még folyvást
várták a királyfit.
Szellemekhez hasonlatos árnyék-alakjaik meg-megjelentek az ó-torony
erkélyén. Szürke ruhájukat látva, a libapásztor lányok ijedten futottak
vissza a faluba, s a kis csordás fiu egy terebélyes fa mellől álmélkodva
nézte szüntelen bolyongásukat. Sóhajtásaik elhallatszottak a rétre, s a
faluban keresztet vetve beszélték, hogy husz év óta egyik sem evett s
hogy a béna ismét jár, mint a hogy a hazajáró lelkek. De fergetegben
kellett őket látni! Vad tánczot jártak a villám fényénél, s mikor a
zivatar elvonult, üvöltésük betöltötte a tájt.
A Fellegvár pedig pusztult, egyre pusztult. Kövét belepte a moha; falai
összeroskadoztak; ember, állat nem mert a közelébe menni. Utóljára már
messziről is látszott, hogy csak pókhálóból vannak a falai. A hold
keresztülsütött rajta.

VIII.
Egy este roppant köd szállt a rétre. Ez a köd betöltötte a kunyhók piczi
kertjeit, nehézzé tette az alvók lélekzetét, s teljesen eltakarta a
Fellegvárt.
Reggel, mikor a nap ismét letűzött a rétre, a pókhálóvár és a
gróf-kisasszonyok eltüntek. Szétfoszlottak, mint a köd és az álom.


DOM GIL, A ZÖLD NADRÁGÚ.
(PORTUGÁL HISTÓRIA.)

I.
Mély gyászba borulva ült Dom Gil, a zöld nadrágú, a
Szent-Bálint-vendéglő erkély-ajtajánál, mely a Tajora bámult.
Kócsagtollas birétomát lehúzta az orrára, és előkelő ujjai szomoruan
turkáltak fürteiben, melyek egy idő óta fehér szinben hivalkodtak.
Szomoruan, mondom, mert az október hónap gyalázatos még Portugalliában
is.
Odakünn, a Tajo piszkos habjai lomhán hömpölyögtek a nagy semmi felé. Az
utczán fázós emberek nyargaltak adni és venni, rászedni felebarátjaikat,
koldulni vagy páváskodni, s legkivált enni, hosszan, hosszan, örökkön
enni, mint a sertések. Mindezek az emberek el valának merülve szennyes
gondolataikba, s nem látták Dom Gilt és az ő zöld nadrágját.
Benn, a korcsmában, már alig volt ember. A pinczérlegények unták a
létet, és ásitozva csörömpöltek tányéraikkal. Ezek se vették észre a Dom
Gil zöld nadrágját. Megszokták már régen.
Dom Gil fázott, el volt keseredve, és nem találta helyét a világban.
Öngyilkos gondolatok emésztették, és kétségbeesetten ismételgette:
– Meg fogok házasodni, meg fogok házasodni.

II.
A legsötétebb gondolatok a legcsábitóbbak. Az örvény mindig jobban vonz,
mint a forrás. S Dom Gil, számos üveg xeresitől megittasodva, makacsul
megmaradt fekete elhatározása mellett.
Csakhogy volt egy kis bibéje a dolognak.
Dom Gil értett ezer dologhoz, tudott mindent, Dom Gil gyönyörü
közjátékokat irt, s zöld nadrágja a legszebb zöld nadrág volt egész
Portugalliában. De mivel rendet tartott a tanulmányaiban, s a hívságok
tanulmányozását kilenczvenedik évére tartotta fenn, Dom Gil nem igen
tudott különbséget tenni szoknya és szoknya között.
– Tanácsot fogok kérni Dom Sanchotól.
Ez a Dom Sancho nevezetes ember volt. Egész nap a kávéházban ült és
folyvást hunyorgatott. Nagyra becsülte a Dom Gil zöld nadrágját, s tele
volt kiváló erényekkel.
– Ó, Dom Sancho – kérdezte tőle Dom Gil – ért-e ön a kicsinyes
hívságokhoz?
– Fölötte – válaszolt Dom Sancho. – De semmit se tudok jobban, mint az
asszonyra vonatkozó tanulmányokat. Tudom, mit mondanak róla az
egyházatyák és a szent inkvizitorok, s képes vagyok értekezni róluk úgy
a történelem, mint a bölcsészet és a néprajzi tudományok nézőpontjából.
Nem titok előttem a hét asszonyi szépség, s könyv nélkül tudom a
hetvenhét módot, a melyen megnyerhetni őket. Félelmetes tudós vagyok e
tekintetben.
Dom Gil nagyra becsülte a Dom Sancho itéletét, mert nem volt ismeretlen
előtte, hogy Dom Sancho nagyra becsüli az ő zöld nadrágját. Azért
ilyeténképpen szólt Dom Sanchohoz:
– Asszonyt keresek.
A meglepő kivánság Dom Sanchot nem hozta zavarba:
– Menjünk a Szent-Izidor-kávéházba – szólott.

III.
A Szent-Izidor-kávéház fényesen ki volt világitva. Az apró kerek
asztalok körül asszonyok és lányok ültek nagy füstfelhőben, mindannyian
türelmesen, némelyek egy-egy nemes úr oldalán. A nagyobb társaságban ülő
hölgyek többet ittak és többet beszélgettek; ellenben azok, a kiket nem
környékeztek nemes urak vagy harczfiak, csöndesebbek és szomoruak
voltak.
Alig hogy beléptek, Dom Gil figyelmét két hölgy keltette fel, a kik egy
asztalnál ültek, de egy szót sem szóltak egymáshoz. Az egyik éltes delnő
volt, s evett, a mennyire a fogai engedték; a másik fiatal leány. Ez nem
evett, ellenben úgy nézett maga elé, mintha mindenen csodálkoznék: a
sürgő-forgó pinczérlányokon, a pipázó harczfiakon, a faragványos
oszlopokon, és a sárgaréz-amoretteken is, a melyek mézzel teli poharat
tartottak eléje.
Dom Gil hirtelen elhatározással fölkelt, ott hagyta Dom Sanchot a
gránát-vize mellett, s a hölgyekhez sietett. Asztalukhoz érve, levette
birétomát, mélyen meghajlott és tisztelettudóan így szólt:
– Én Dom Gil vagyok, a zöld nadrágú.
A hölgyek előbb összenéztek, aztán mindaketten felállottak. Az éltes
delnő lenyelt egy nagy darab süteményt, és helylyel kinálta meg Dom
Gilt. A fiatal leány így szólt:
– Nevem Melancolia.
– Nemde, kisasszony – kérdezte Dom Gil – ön édes testvére ama nagyhirü
Dulcineának, a kiért spanyolországi rokonom, az elmés, nemes Don Quijote
de la Mancha epedett?! Vonásai és szende arczulata kétségtelenné teszik
ezt előttem.
– Nem, uram – felelt a fiatal leány – én egyszerüen Melancolia vagyok.
– Ó, nemes Dom – vágott közbe az éltes delnő – ne ejtsék önt e szavak
tévedésbe: Önnek van igaza. Húgom maga sem ismeri úri rokonságát, mert
gyermekkorában czigányok rabolták el szüleitől, kik azóta meghaltak.
Legyen üdvözölve asztalunknál!
Dom Gil leült, és jó sokáig maradt a hölgyek asztalánál, mert igen jól
találta magát. Elbeszélgettek különböző szép dolgokról: a május hónap
bájáról, az érett kor előnyeiről, és még sok egyebekről. Tulajdonkép
csak az éltes delnő beszélt. A fiatal leány hallgatott, s nagy fekete
szeme csodálkozva tapadt a Dom Gil ősz szakállára.
Mikor Dom Gil elhagyta a Szent-Izidor-kávéházat, jókedvü volt, és így
szólt Dom Sanchohoz:
– Feleségül veszem e leányt.
– Vagy úgy?!… – álmélkodott Dom Sancho.
De többet nem szólt egy szót se, mert Dom Sancho filozóf volt.

IV.
A harangok zúgtak, a püspök latin szavakat mormogott, Melancolia
csodálkozva nézte az oltár faragványait, s Dom Gil büszkén feszitett
zöld nadrágjában a templomi nép előtt. A frigy megtörtént.
Szégyenkezve kell megvallanunk, hogy Dom Sancho, valahol hátul, épp úgy
vigyorgott, mint a többi szájtátó. S mikor este, a kávéházban elmondta
czimboráinak az egész történetet, hozzá tette, hogy a szegény Dom Gil,
akármily kiváló férfiu is az ő zöld nadrágjában, semmit se sejt az
asszonyok hetvenhét gonoszságáról.
Az eseten sokat nevettek. A portugál tudvalevőleg a legvidámabb nép
egész Európában, s mint az ének mondja:
Vigan dudál
A portugál;
Mindegy neki: jó, rossz hajó,
Május avagy deczember hó,
Vigan dudál
A portugál.

V.
Melancolia, mikor először szétnézett a világban, azon vette észre magát,
hogy őt keresztül-kasul szerették urak és borbélylegények. A
borbélylegények egy kicsit többször verték meg, az urak egy kicsit
rosszabbul bántak vele: ennyi volt az egész különbség.
Dom Gil nem verte meg soha s Dom Gil nem bánt vele rosszul. Melancolia
igen különösnek találta ezt az ősz szakállu embert.
És mikor az éltes delnő egyszer néhány szót sugott a fülébe, úgy, hogy
Dom Gil ne hallja: Melancolia életében először mondott valamit.
Azt mondta, hogy:
– Nem. Ő igen különös ember, és én engedelmes szolgálója leszek.
Az éltes delnő nem tudott hova lenni bámulatában.
De igen okos asszony volt ám ez az éltes delnő, s leküzdvén
felindulását, így szólott magában:
– Bizzuk az időre a dolgot.
A mit az éltes delnő az időtől várt, azt sokkal jogosabban várhatta
volna a zöld nadrágtól. De még az éltes delnő sem volt oly okos és
számitó, hogy figyelembe vette volna a Dom Gil zöld nadrágját.
Egy szép nap Dom Gil fölkerekedett és így szólt Melancoliához:
– Elmegyek a hársfák és a tölgyek közé. A hársfák és a tölgyek szeretik
nézni zöld nadrágomat.
Melancolia egyedül maradt és csudálkozva nézett körül a szobájában.

VI.
Nem tudnám egész bizonyosan megmondani, hogy a hársfák és a tölgyek
csakugyan annyira lelkesedtek-e a Dom Gil zöld nadrágja iránt, mint Dom
Gil képzelte, de annyit mondhatok, hogy ez a zöld nadrág igen különös
nadrág volt.
Mert bűvös nadrág volt ám ez a zöld nadrág, úgy tessék elgondolni.
Kelméjét nagy szakállu törpék szőtték smaragd kövek fénysugaraiból, és
tündérek voltak a szabói. Nem is a Dom Gil számára csinálták; csak úgy
jutott hozzá rejtelmes véletlenből. Minden emberöltőben készitenek ilyet
a láthatatlan munkások, s a zöld nadrág azé, a ki nem keresi, hanem csak
úgy, véletlenül akad rá.
Dom Gil nem kereste; úgy bukkant rá, a mint egy holdvilágos este az
erdőn barangolt. »Lám, milyen szép zöld nadrág! – szólt magában. – A
szövete szint játszik, és czimernek aloe-virág van hímezve rajta.«
Dom Gil szegény volt, mint a templom egere, és öltözete rongyokból
állott. Felhúzta a szép zöld nadrágot, és végig páváskodott vele az
ezüst párás tisztáson.
Mikor a cserjéhez ért, már világosan hallotta, a mint egy csóka azt
mondta egy varjúnak:
– Ime, a dicső Dom Gil, a ki nagy dolgokra van hivatva!
– Az ám, szegény Dom Gil! – sajnálkozott a varjú.
A ki a zöld nadrágot felhúzta, tisztán értette a madarak beszédét.
De nemcsak a madarak nyelvén tudott, hanem értette azt is, a mit a
reszkető nyárfalevelek zizegnek egymásnak, s nem maradt titok előtte,
mit zúg az erdő sejtelmes éjszakákon, miért morognak a hegyek, mit
karatyolnak a kis vizek, és mért, kire haragszik a tenger. A ki a zöld
nadrágot felhúzta, az úgy olvasott az égboltozatból, mint más a nyitott
könyvből; a csillagok járásából ki tudta betüzni a jövendő titkait, az
abrakadabra abéczévé vált előtte, s ha azt akarta megtudni, hogy akárhol
mi történt, csak dobbantania kellett, hogy a mult összes szolgáló
szellemei ijedten jelenjenek meg parancsszavára. A ki a zöld nadrágot
felhúzta, megértette, miért sietnek a kis folyók a tengerbe, miért les a
menyét a szárnyasokra, és tudta, hogy mit akarnak a szegény kis földi
férgek. Mondom, bűvös nadrág volt ez a szép zöld nadrág.
De – reszkessetek a tündérektől, ha ajándékot hoznak is! – a zöld
nadrágnak volt egy szörnyü átka. A ki felhúzta, azt menten elfogta egy
égető szomjuság: az a vágyakozás, hogy emberek és madarak, erdő és
tenger, plánták és földi férgek, mind, mind azt susogják körülötte
folyton, örökké:
– Ó, milyen szép zöld nadrág! Ó, milyen szép zöld nadrág!

VII.
– A hársfák és a tölgyek szeretik nézni zöld nadrágomat – így
vigasztalta magát Dom Gil, a hányszor az utczagyerekek megcsúfolták és
köveket dobáltak utána. És egyre többet járt a hársfák és a tölgyek
közé, a melyeknek csak ő értette a nyelvét.
Melancolia ezalatt egyedül ült otthon és pergette a rokkáját. Melancolia
nem értett semmit; csak nézett ki az ablakon nagy, fekete szemével, de
nem látott odakünn egyebet érthetetlen tarkaságnál. Melancolia sehogy se
tudta felfogni, mire ez az egész, különös világ.

VIII.
Dom Gilnek a házikója künn állott a város végén, közel az erdőhöz. A
házikó előtt egy kis kék pántlika folydogált, melyet Dom Gil úgy hítt,
hogy: a folyó.
Egyszer, a mint Melancolia egyedül üldögélt ablakánál, rokkáját
pergetve, egy vándor tartott a kis kék viz felé, láthatóan azért, hogy
szomjuságát oltsa. Vidám vándor volt; kakastollas kalapját félrecsapta a
fején s harsányan fütyörészett.
A mint meglátta Melancoliát az ablaknál, hirtelen mást gondolt. Oda ment
az ablakhoz s bekiáltott hozzá:
– Ereszsz be, szép virágszál.
– Nem – felelt Melancolia – ő igen különös ember, s én engedelmes
szolgálója leszek.
De az ajtó nyitva volt, és a vándor bement.
– Csak egy csókot kérek – szólott a küszöbről. – De ha kettőt adsz, azt
se bánom.
– Nem lehet – szólt Melancolia. – Ő igen különös ember, s én megígértem,
hogy engedelmes szolgálója leszek.
– Ne tréfálj, lelkem – suttogott a vándor. – Szép asszonynak nem a
rokkánál a helye.
– Ó – zokogott Melancolia – mily borzasztó, hogy meg kellett csalnom ezt
az igen különös és igen derék embert!…
– Isten jó nap, szolgám – készülődött a vándor. – Még hosszu utam van, s
mindjárt beesteledik.
– De hát kicsoda vagy? És hová méssz? Nem jössz vissza többet?
– A nevem: Soha Másnap – válaszolt a vándor.
Félrecsapta a kalapját és fütyölve ment tovább. Melancolia csudálkozva
nézett utána.

IX.
Ettől fogva Melancolia összetett kézzel ült rokkája mellett és csak
nézett ki az ablakon. A munka nem haladt előre, de Melancolia nem bánta.
És sorra előjöttek a Szent-Izidor-kávéházi ismerősök, mondván:
– Az eszelős nincs itthon, Melancolia. Mért nem eresztesz be?
Melancolia vállat vont, és az ismerős bement.
Ezek legalább selyemkendőkről, csipkés ruhákról és fülbevalókról
beszéltek neki. Dom Giltől pedig már soha se hallott egyebet, csak azt,
hogy:
– Megyek a hársfák és a tölgyek közé.
A szomszédok eleinte csak nagyokat nevettek, s »helyes«-t bólingattak,
mert Dom Gil nem ivott velök. Később azonban nagyon megharagudtak,
látván, hogy Dom Gil nem jött rá a dologra.
Egy szomszéd érte ment a hársfák közé és igy szólt hozzá:
– Nemes Dom, kövessen engem, hogy ha látni akar valamit.
És mondott még egyet-mást, nem tudom mit.
– Az nem igaz – szólt Dom Gil. – Ő édes testvére Dulcineának, kiért
spanyolországi rokonom epedett.
De igaz volt.
– Meggyaláztad zöld nadrágomat! – kiáltott fel Dom Gil, s kiűzte házából
Melancoliát. Aztán sirva fakadt, s elment a hársfák és a tölgyek közé,
elpanaszolni nekik bánatát.

X.
Egy este kopogtattak a Dom Gil ajtaján. Ismeretlen ember nyitott be, a
ki igy szólt hozzá:
– Uram, egykori feleséged nagy nyomoruságban fekszik a
Szent-Balázs-ispotályban. A sebek elemésztették arczát, és a lehellete
türhetetlen. Koldusabb a koldusnál, és ha te is elhagyod, mint elhagyta
mindenki, a közös élelmen fog tengődni, s a közös sirba fogják
eltemetni.
Dom Gil fehér lett mint a fal, és azt mondta, hogy:
– Megyek.
Mikor az ispotályhoz értek, az ismeretlen igy szólt:
– Nem fogsz ráismerni, uram. Nagyon megváltozott. Nincs meg belőle
semmi, csak a nagy fekete szeme.
Dom Gil fölemelte a fejét.
– Tévedésben vagy, uram – szólt kevélyen. – Azon a napon, melyen
megtaláltam zöld nadrágomat, szent fogadást tettem, hogy mindenha
gyámola leszek a szegényeknek, az elhagyatottaknak, a betegeknek. Ezért
jöttem el. És ne hidd, mintha lágy érzelmek űztek volna e küszöbhöz.
Ahhoz, a kinek ilyen zöld nadrágja van, nem fér efféle gyengeség.
És megigazitotta fején birétomát.

XI.
Melancolia hosszu ideig sinlődött. Ez idő alatt Dom Gil hűségesen
megtartotta szent fogadását, melylyel zöld nadrágjának tartozott, s
egész nap ott ült a szerencsétlen mellett. Lágyan szólt hozzá, mint
gyerekhez szokás, s igyekezett kitalálni titkos óhajtásait. Beszélt neki
a plánták díszruháiról, a csillagok kalandos utjairól, s a pacsirta
szerelméről. Melancolia csak nézte, s hallgatott.
– Mire gondolsz, Melancolia?
– Ó, Dom Gil, azon gondolkozom, hogy milyen különös és milyen derék
ember ön!

XII.
Egy napon végre a kaszás ember megjelent a szegény nyomorult ágyánál.
Leült a lábánál, mintha otthon lett volna, s egy kicsit várakozott.
Melancolia csodálkozva nézett rá.
Dom Gil ráborult az ágyra, s csöndesen sirdogált. Bizonyára
megfeledkezett arról, a mit az ismeretlennek mondott vala.
– Ó, Dom Gil – szólt Melancolia – adja ide a kezét, hadd csókoljam meg!
Egész életében soha se szólt máskor, csak ha kérdezték. Most beszélt
magától legelőször.
Dom Gil nem mocczant. A sovány, nedves kéz bátortalanul tapogatózott
maga körül, mintha valamit keresett volna.
– Köszönöm, Dom Gil, hogy ilyen irgalmas volt hozzám, hogy ápolt s nem
hagyott el nyomoruságomban. Én nyomorultul megcsaltam önt s ön nagylelkü
volt irántam. Köszönöm, Dom Gil. És még jobban köszönöm, hogy egykor,
akkor nyájas volt hozzám. Köszönöm, Dom Gil.
Dom Gil megfogta az erőtlen kezet és elboritotta csókjaival.
– Ön mindig különös ember volt, Dom Gil – folytatta Melancolia – de most
már tudom, hogy milyen fő-fő magas ember. Lám, milyen szép aranyláncz
van a nyakán, aranyláncz és aranykereszt, gyémántokkal köröskörül… Ó,
hogy elvakitanak ezek a gyémántok!… Fáj látnom, Dom Gil, fáj látnom…
Látomásai voltak szegénynek. Dom Gil zokogni kezdett.
A kaszás ember lassan fölemelkedett és csontos ujjait rátette a haldokló
homlokára. Melancolia szeme csöndesen lecsukódott.
* * *
Harmadnap Dom Gil eltemettette Melancoliát, aztán kiment a hársfák és a
tölgyek közé, hogy kisirja előttük bánatát. Az erdő értelmetlen dolgokat
zúgott a fülébe, s Dom Gil igy panaszkodott a nagy egyedülvalóságnak:
– _S ő sem látta meg zöld nadrágomat!_


BOB, AZ OROSZLÁN.

I.
Hárman ültek az asztalnál: a púpos, Miss Lilian, a szeliditőnő, és
Little John, a majom. Old Jack, a tudós kutya, a kuczkóban feküdt, s
félig aludt, félig bölcselkedett.
– Huszonhét garas! – szólt a púpos – az embernek éhen kell halni.
Micsoda vidék! Rekedtre kiabáltam magam: »Tessék besétálni! Tessék
besétálni! Miss Lilian fenevadjaival! A kutya mint számoló-művész!« – és
ime. Ha ez a kis betyár nem volna, fel kellene akasztanom magam. Nem
eszel, Little John? Nem eszel, kis betyár?
A majom elégedetlenül morgott s Miss Lilian nem felelt.
– Minden bajnak Bob, ez a hitvány Bob az oka – folytatta a púpos. – Nem
tud semmit és nagyon sokat eszik. A paraszt egyszer megnézi s aztán
vége. Mit is nézne rajta másodszor? Egyet-egyet nyujtózkodni s
naphosszat ásitozni: ebből áll az egész tudománya. Egész nap alszik a
bestia. Mi itt törjük magunkat; ez a kis betyár reggeltől estig
vesződik, fut-fárad s mulattatja az uraságokat. Az meg döglik, zabál és
melegszik. Többet eszik, mint mi mindnyájan együttvéve. És mennyi fütő
kell neki, Istenem, mennyi fütő! Egy piszkos, vén bestiának!… Nem igaz,
Little John?
Little John panaszosan dörmögött, s Miss Lilian végre megszólalt.
– Ön gyűlöli Bobot, s én értem ezt, mert ön nem tud felejteni, Mr.
Reginald. Bob majdnem halálra ijesztette önt; belemarkolt a húsába, s ha
véletlenül oda nem tévedek, ön ma Szent Pál jobbján ül, az igazak
között. Ön akkor nagyon megijedt, Mr. Reginald, s tudom, hogy a
betegsége ettől a naptól kezdődik…
A púpos közbevágott.
– Ne is beszélj nekem arról a napról, mert felforr bennem a vér; jobb,
ha hallgatsz erről, Zsuzsánna. Megtámadni engem, a gazdáját! A ki enni
adok neki s kiadom az utolsó garasomat, hogy melegen legyen a nyomorult!
Ne is beszéljünk erről, Zsuzsánna, mert nem tudom, mitévő leszek, ha
erre gondolok. Mondok neked valamit s aztán ne beszélj nekem erről.
Tudod-e, mit forgattam a fejemben, az után a nap után, a mikor ez a
piszok nyavalyássá tett? Azt, hogy levágom a farkát darabokban. Mert
golyót röpiteni a fejébe, mi az? De levágni a farkát, kis darabokban,
tövig, ezt már megérezte volna a semmirekellő!
Miss Lilian elnevette magát.
– Csakhogy ez nem ment volna olyan könnyen, mint Mr. Reginald gondolja.
Bob öreg és szelid; a ketrecz, az idő és a hideg egészen megtörte az
istenadtát. De nem szereti, ha tréfálnak vele, s fogorvosra még nem volt
szüksége.
– Nem kérdeztem volna meg – szólt a púpos az értelem felsőbbségével –
tetszik-e neki ez a kis tréfa, vagy sem? Ó, engem nem lát többet a
ketrecz közelében! De kieszeltem valamit, a min talán csudálkozni fogsz:
olyan egyszerü a dolog. Kieszeltem: a ketrecz-guillotinet. Egy kis
gépezetet, mely két éles, mozgatható bárdból áll. Az egyik bárd a
ketrecz tetejéről bocsátkozik le, a másik a padozatból emelkedik ki, s
alant egymásba futnak. A buta állat észre se vette volna, hogy
átsétáltatod az uj ketreczbe, s aztán már a többi az én gondom…
– S ön azt hiszi, Mr. Reginald, hogy rá vehetett volna erre a
gonoszságra? Fuj! Különben ez annyi lett volna, mint lemondani róla
egészen. Mert szeretném látni azt a szeliditőt, a ki hajlandó volna
belépni hozzá ez után a műtét után. És részletekben ölni meg, csakhogy