Álomvilág: Elbeszélések - 15

egy jó harmadrész emberélet. Már elérte azt a kort, a melyben az erősek
közül is sokan kidőlnek; elérte, hogy érsekké lett, megélt annyi
esztendőt, a mennyit Ruggiero mester a legjobb esetre jósolt, a
mennyinél többet a csillagok járása nem igért neki, akárhogyan vigyáz,
akárhogyan kiméli magát.
Seraphino megrémült. Mert akármilyen csodaszépen tudta ecsetelni a
másvilág örömeit, azért mégse kivánkozott a másvilágra.
A mikor a lopva járó, alattomos láz egy éjszaka ismét felköltötte
álmából és szívének vad dobogásából meggyőződött róla, hogy csakugyan
beteg, a sötétségben összetette kezét és így imádkozott:
– Rex regum, dominus dominantium! Tudom, hogy ez a földi élet
hitványság, siralom; csak pitvara az igazi életnek; keserves föltétel, a
melyet a kiválasztottaknak elengedsz; megpróbáltatás, a melyen túlesni
boldogság. Tudom, hogy gyarlóság, ostobaság, főbenjáró vétek:
ragaszkodni ehhez a hívsághoz; mea culpa, mea maxima culpa! És mégis
könyörgök: hosszabbítsd meg földi életemet! Az üdvösség, melyet a jóknak
adsz, véges értelmünkkel föl nem fogható; ellenben ez a hitványság közel
esik hozzánk, már megvan, szívünk szerint való, és valamint az örökélet,
azonképpen ez is a te rendelésed! Érdemetlen szolgád vagyok; sokat
vétkeztem, ha tettekkel nem is, legalább gondolatban. De a hit, a tiszta
szándék, a jóakarat nem hiányzott szívemből; iparkodtam, hogy minél
inkább megtisztuljak, gondosan ápoltam a Benned való bizodalmat és igaz
lélekkel, buzgón hirdettem a Te igéidet! Rex regum, dominus dominantium!
Esengek, hosszabbítsd meg földi létemet, a melylyel összeforrottam, a
melynél egyebet értelmem nem bir felfogni! Avagy ha máskép parancsoltad
volna: erősíts meg hitemben, azonképpen, mint szegény szolgád rajta
volt, hogy megerősítse hitökben a gondjára bizottakat, megtérítse a
tévelygőket és felvilágosítsa a magukkal meghasonlottakat!
A láz és aggodalom ágyba döntötték. Ijedelmében meghagyta, hogy hívják
ágyához Firenze legnagyobb tudósait. Ruggiero mester már régen meghalt,
de tanítványokat hagyott, a kiknek annak idején megmagyarázta volt, hogy
miképpen kell megfoltozni a mások életét.
A tudósok eljöttek, megnézték a beteget, és nem valami kisebb emberről
lévén szó, hanem magáról az érsekről: igen-igen csóválták a fejöket.
Akárhogyan csóválták a fejöket, Seraphino meggyógyult. Meggyógyult, de
csak azért, hogy ezentúl már csupán a remegésnek éljen.
A tudósok a csillagok járásából azt olvasták ki, hogy az érseknek
kimélnie kell magát. Az érsek tehát kimélte magát. Tenyerének
vizsgálatából kiderült, hogy a szellemi megerőtetés tette beteggé; az
érsek tehát megfogadta, hogy többé nem fog szónokolni. Szemének
fényességéből látták, hogy óvakodnia kell a templom hidegétől; arczának
színéből kitűnt, hogy a bőjtölés ártalmára van. Az érsek tehát kikérte a
betegeket megillető fölmentést, s tartózkodott úgy a böjttől, mint a
misemondástól.
És ettől fogva csak az egészségét ápolta. Nyáron is meleg ruhában járt;
gyógyító italokat, kenőcsöket, elixireket használt, továbbá, nemcsak
hogy szónokolni nem mert, a közönséges beszédet is kerülte. Ha éppen
kellett: suttogva szólt, hogy meg ne erőtesse a mellét. Ha a levegőre
ment: testőrökkel vette körül magát, a kik megóvják az utonállóktól és
más gonosz emberektől. Ha az étel nem ízlett neki, elszomorodott, és
imádkozott, hogy egyébre gondoljon.
Ezután se utasította el a szegényeket, a kik alamizsnáért folyamodtak
hozzá; de a kuruzslókat, a kik ápolták, aranynyal fizette.
Multak az esztendők; megöregedett. És egész élete abban telt el, hogy
folyton-folyvást oltalmazta földi lételét. Nem csinált egyebet, csak
óvakodott a másvilágtól: napról-napra, reggeltől estig, egyedül azon
mesterkedett, hogy minél később kerüljön oda.
Már jóval túl járt hatvanadik évén, a mikor harmadszor is megbetegedett.
Halálos reszketés fogta el, homlokáról patakzott a verejték, és még a
suttogás is elakadt a torkán. Mindenből úgy látszott, hogy meghal. A
tudósok már nem is csóválták a fejöket; csak fölemelték szemöket az
égre. Papjai összegyűltek ágya körül és sirtak.
Seraphino tudta kötelességét. Összeszedte minden erejét, és érczes,
tisztán hallható hangon szólt hozzájok:
– Ne sírjatok! Az Úr azt rendelte, hogy elhagyjam ezt a siralom völgyét…
legyen áldott szent akarata! Ne sírjatok, hiszen az örök életbe költözöm
át! Hallgassátok meg utolsó szavamat: Gondjaitokba, buzgó gondjaitokba
ajánlom anyaszentegyházunkat, lelketekre kötöm, hogy tántoríthatatlan
hűséggel, teljes odaadással szolgáljátok! Lángoló buzgalommal
terjesszétek az üdvözítő hitet, óvjátok a hívek erkölcsét,
világosítsátok föl a tévelygőket és imádkozzatok bűnös lelkemért!
De bensejének legmélyén így könyörgött:
– Rex regum, dominus dominantium! Mindenhatóságodnak zsámolyánál,
esengve, rimánkodva könyörgök: hosszabbítsd meg nyomorult életemet még
egy évvel… egy hónappal… egy héttel… egy nappal… egy órával!…
Aztán érezte, hogy öntudata elhagyja és azt hitte, hogy meghal… De nem
halt meg, csak elveszítette az eszméletét.
S mialatt papjai a haldoklókért szóló imát mormolták körülötte,
Seraphino, lázas álmában azt képzelte, hogy immáron egy szűk és nagyon
homályos czellában fekszik, melyben csak annyi világosság derengett, a
mennyit egy ajtóhasadékon át a kívül égő nagy tűz sugározhat be a sötét
szobába. Arrafelé nézett, a honnan a kevés világosság derengett, s a
hogy a szeme jobban hozzászokott a sötétséghez, látta, hogy a szűk
czella csak háromfalú, az egyik oldalán nyilt, de kívül is vakhomály ül
a közelben és a tűzfény csak valahonnan messzebbről jöhet.
– Hol vagyok? – suttogta Seraphino.
Mintegy feleletül megzendült a vezeklők kara. Nem tudta kitalálni,
honnan hallatszanak a borzadályt keltő hangok, de tisztán hallotta ezt a
szót:
– Miserere!
Megrázkodott. Valami különös nyugtalanság, majd vad félelem fogta el.
És a láthatatlanok kara mind erősebben, mind rémesebben zúgta a korált…
harsonaszó hallatszott, a mely egyre siketítőbben hangzott, átviharzotta
a czellát és majdnem megrepesztette a fülét… Kétségbeesetten orditott
föl… s a hangok orkánja hirtelen elült.
A csenddel visszanyerte az eszét is; valamelyest megnyugodott. Tehát a
másvilágon van. Az igazat megvallva, egy kissé meg volt lepetve. No lám,
csakugyan nem szűnt meg teljesen; a végesből csakugyan a végtelenbe
lépett át! Nagyot lélekzett; egy kő esett le a szívéről. Akármilyen
határtalan a bizalom, a bizonyosság mégis csak jól esik. Odalenn a
legigazabbakat is nyugtalanná teszi az, hogy vaksötétbe kell ugraniok. A
mit a gondviselés eltakart a földi szem elől, ismeretlenségével mégis
csak izgatja egy kevéssé a halandó képzeletét, akármilyen erősen bízzék
is az égi irgalmasságban. S a milyen izgató az ismeretlentől való
oktalan félelem: olyan vég nélkül megnyugtató a földöntúli béke, a lélek
előtt megnyilt bizonyosság. Milyen oktalan volt, hogy annyit rettegett a
megígért, várt, remélt, de ismeretlen világtól! És valami nagyon édes
érzés járta át.
Hanem a mint tovább nézelődött maga körül, öröme egyre halványabbra
vált; a vakhomály, melyen tekintete nem birt keresztül hatolni,
megdöbbentette, s a végtelen csend félelemmel töltötte el. Azután valami
eddig még nem ismert szorongás szállotta meg. Úgy tetszett neki, mintha
köröskörül rémes árnyékok imbolyognának, mintha égő öntudatát jéghideg
fuvallat járná át, s mintha lelkének mélyén egy szörny ütné fel a fejét.
Újra rettegés fogta el; kiáltani szeretett volna, de nem tudott;
mozdulni akart, de nem birt. És hirtelen átsajgott rajta a rémítő tudat:
– A hol vagyok, az nem az igazak örök hazája! Az a tűzfény a tisztító
tűz fénye!
Tekintete oda meredt, a hol a kevés világosság derengett, és ekkor úgy
rémlett neki, mintha a tűzfény erősödnék. Ez a látvány megriasztotta;
nem akart oda nézni többé, de nem tudta elvenni a tekintetét. A czella
nyílása pedig egyre világosabb lett. A tűzfény egyre sűrűbb kévékben
ömlött a sötét falak felé; a nyílás egészen kivilágosodott; rettenetes,
tűrhetetlen hőséget terjesztő fényesség öltögette be vörös és fehéren
izzó, útálatos lángnyelveit a padló, a falak és a boltozat felé; végül
egy lángtenger hömpölygött odakünn.
Könyörögni akart, hogy ne kelljen látnia ezt a rémséget. De elfelejtette
összes imádságait, és érezte, hogy már gondolkozni se bir. Csak
megkövesült tekintetében maradt még némi élet.
És látta, hogy a lángtengerben ördögök futkosnak, a hátukon nagy
puttonnal, a melyben a lelkeket vitték. Nehezen czipelték terhöket, és
igen fáradtak lehettek, mert pántlika-alakú, vérvörös nyelvök ocsmány
szájukból egész hosszúságában kilógott. Egy ördög éppen a czella nyílása
mellett vonszolta terhét, s a puttonban ülő kárhozott bevigyorgott
Seraphinóra. Seraphino dermedten bámult rá: megismerte Bonifácz
püspököt.
Olyan iszonyat szállotta meg, a minőt a földön soha se ismert. Érezte,
hogy teljesen elveszti az eszét és oktalanságában menekülni akart. De
nem birt fölemelkedni fekvőhelyéről; mocczanni se tudott. Ekkor eszébe
jutott Jézus Krisztus neve. Segítségül híván az isten fiának végtelen
kegyelmét, kétségbeesésében még egy utolsó erőfeszítést tett; és tagjai
most már engedtek akaratának, teste összerázkodott, térdének fagya
fölengedett, törzse megmozdult, feje felszökkent fekvőhelyéről, és
hátrafelé fordult, a menekvést keresve.
Csak ekkor látta, hogy valaki mozdulatlanul áll fekvőhelye mögött: egy
hófehér lepelbe öltözött, gyönyörű arczú ifju, a ki végtelen nyugalommal
nézett rá. Az arcza csodaszép volt, de a tekintete oly merő, hogy
Seraphino ezt a tekintetet nem birta kiállani.
Visszabujt helyére, hogy ne lássa a szelíd és mégis vérfagyasztó
szempárt, összekuczorodott, a mennyire tudott és fogvaczogva kérdezte:
– Angyal vagy?
– Én a Halál vagyok – szólalt meg amaz a feje mögött. – Én hoztalak ide,
hogy nemsokára átadjalak az örök Igazságnak.
– Hol vagyok? – rebegte Seraphino.
– A pokolban – felelt a Halál.
– Mennyei irgalmasság! – nyöszörgött Seraphino – Miért hoztál ide? Csak
nem maradok itt?!
– Itt maradsz örökkön – szólt a Halál – innen nincs visszatérés!
– Istennek szent anyja, könyörögj érettem! – nyögte Seraphino – hiszen
szándékaim tiszták valának!
– Szándékaid – szólt a Halál – benn voltak az égi serpenyőben, de
porszemnek itéltettek.
Seraphino kétségbeesetten tördelte a kezét.
– Quid tunc miser sum dicturus?! – tépelődött. – Mea culpa, mea maxima
culpa! A serpenyőben talán úgy találtatott, hogy bizodalmam nem volt
elég erős. De hiszen hűségesen hittem, követtem, hirdettem a szent
tanítást!… Életemet imádkozással töltöttem el és nem szűntem meg
könyörögni, hogy a mennyei irgalmasság erősítse meg bizodalmamat!…
Cselekedetem igaz volt, mert mindent elkövettem, hogy megszilárdítsam
másoknak a hitét, szándékom tiszta, mert nem volt egyéb igyekezetem,
mint hogy egészen megtisztuljak bizodalmamban, még gondolatom is szenny
nélkül való, mert végre is hívő voltam, jóllehet ez nekem nehezebb volt,
mint másnak!
– Nem azért kerültél ide – szólalt meg újra a Halál. – Ha netalán
vétkeztél ily gondolatokkal, bűnöd magától bocsánatot nyert. Az égi
irgalmasság nem itéli el azt a lelket, a mely tökéletlenségében,
oktalanságában, vakságában, nem éri föl észszel az ő végtelenségét,
mindenható voltát és mindenütt jelenvalóságát. A midőn a megismerést
elzárta a halandó elől, már előre megbocsátotta az emberi értelem minden
megtévedését.
– De hát akkor miért kerültem ide?! – kínlódott Seraphino a kétségek
között. – Hiszen nem voltak halálos bűneim! Nem vétkeztem a tíz
parancsolat ellen a hét főbűntől tiszta maradtam, égbekiáltó vétket nem
követtem el! Miért jutottam mégis a pokolba? Mi volt a bűnöm?
– A legnagyobb bűn! – felelt a Halál. – A bűnök anyja!… az a bűn, a
melyben az összes bűnök bennfoglaltatnak: az önzés!
– Az ember eredendő bűnben fogantatik – mentegetőzött Seraphino – de
Jézus Krisztus mindnyájunkat megváltott!
– Nyiljék meg valahára a szemed! – szólt a Halál. – A te vétked nem az
eredendő bűn volt, hanem a legnagyobb vétek: az életnek, az Isten
mindenhatóságából kisugárzó erőnek gonosz eltékozlása. Az életben egy
megbízást kaptál az Istentől: te ezzel a megbízással visszaéltél.
Életednek rendeltetése volt: és te elvontad életedet a rendeltetésétől.
Életednek egy czélt kellett volna szolgálnia: te életedet
elsikkasztottad ettől a czéltól, és csak arra használtad fel, hogy minél
hosszabbra nyújtsd, mert jól esett élned. Erényesnek képzelted magad,
mert látszatra megtartottad a szabályokat. De vak voltál és nem láttad
át, hogy mindenki annyit ér, a mennyit másoknak tesz, – a mennyi
áldozatra, a mennyi önfeláldozásra képes, – a hányszor koczkára teszi
jólétét és egész életét az egyetemesért. Azt hitted, hogy látod az
Istent; és nem láttad azt, hogy az Isten nem óvja az egyén életét, csak
az egyetemes életet óvja. Azt hitted, hogy istenfélő vagy és ügyet se
vetettél a törvények törvényére. Hogy az istenségnek mik a czéljai az
egyetemes élettel: nem nyilatkoztatja ki a halandónak, nem mondta meg
neked sem; de megmondta, beleírta a lelkedbe, hogy az élet nem
tulajdonod, csak véges birtokod; hogy nem a te czéljaidra kaptad, hanem
rendeltetése van; kinyilatkoztatta előtted is, mert szíved megsugta,
mire való az életed; tudtad, miért, mi végre születtél s hogy a földi
pálya csak arravaló, hogy: közremunkálj az Ő czéljaira! Te nem vétkeztél
a szabályok ellen és értéktelen holmikat nem kapartál félre magadnak, de
eltulajdonítottad, elsikkasztottad, elprédáltad a legbecsesebbet: azt, a
mi egyedül isteni eredetű; nem loptál felebarátjaidtól, de megloptad az
Istent!
Ebben a pillanatban a lángtenger becsapott a czellába. A vérvörös
nyelvű, kaján pofájú ördögök berohantak, megragadták az érseket, és
kihurczolták a rettenetes tűzbe. Előbb nyársra húzták, és testét, a
melyet a földön annyira óvott a hidegtől, a tűzben megpörkölték, aztán
beledobták egy forró olajjal teli, roppant medenczébe, a melyben ezer
meg ezer kárhozott lélek visított és üvöltött… Seraphino elordította
magát, és fölébredt.
* * *
A verejték csorgott a homlokáról, de betegsége elmúlt. Még aznap
fölkelt, és környezete álmélkodva látta, hogy frissebb és egészségesebb,
mint valaha.
De még jobban csodálkozott mindenki, a mikor kitűnt, hogy az érseket
mennyire megváltoztatta az a betegség, a melyből csak valamely isteni
csoda gyógyíthatta ki.
Seraphino attól a naptól fogva, a mikor talpra állott, egészen más ember
volt, mint előbb.
Az első dolga az volt, hogy elbocsátotta összes kuruzslóit, és az
aranyakat, a melyekkel azelőtt szolgálataikat fizette, a szegények
között osztotta szét.
Aztán visszatért a városba, és megjelent az emberek között, hogy
segítségökre legyen.
Éppen akkor a pestis tizedelte meg Firenze lakóit. Seraphino sorra járta
a betegeket; ápolta, s vigasztalta őket, és feladta nekik az utolsó
szentséget. Később az Arno kiáradt; az ősz érsek csónakon járta be az
elárasztott városrészt, kinyújtotta megerősödött kezét a vízbefúlók felé
és partra szállította őket. Ellenség támadta meg a várost; Seraphino
beállt a harczolók közé. Tűzvész ütött ki, mely elhamvasztotta Firenze
legnépesebb épületeit; az érsek elsőnek jelent meg a szerencsétlenség
helyén, elsőnek rohant be az égő palotákba és megmentett kilencz
gyermeket.
Százszor tette koczkára életét, de a veszedelem, melyet mindenütt
keresett, elbújt előle. És száz évig élt.
Az emberek pedig, midőn látták, mire képes az az aggastyán, a kit hatvan
éves koráig haldoklónak ismertek, igen elcsodálkoztak.
Némelyek így suttogtak:
– Milyen erősnek kell lennie annak a hitnek, a mely készséget ad ekkora
önfeláldozásra!
Mások meg így:
– Ebben a hitben bizonynyal isteni erő van!
Akkortájt sokak lelkét hitetlenség szállotta meg, az a betegség, a mely
ragadósabb és gyilkosabb a pestisnél. Seraphino Istenhez térítette őket,
mert a hitetlenek, látván, hogy az ősz ember mind a két karján siránkozó
angyalokat hurczol ki a tűzből, önkéntelenül így kiáltottak föl:
– Mégis van másvilág!


OSTOBA ÁGOST HALÁLA.

I.
Ostoba Ágost nem esett le a trapezről; kis fekete lova, a berber Kara
Musztafa, nem rugta homlokon; az a kártya-alkotmány se szakadt le
alatta, a melynek legtetején mint karnevál-király trónolt. Ostoba
Ágosttal az történt, hogy a mint egy szép tavaszi délután csöndesen
üldögélt az Artista-kávéházban, s unatkozva olvasta az amerikai
Művészélet híreit, egyszerre csak lefordult a székéről s odavágta a
fejét a padlóra.
Az Artista-kávéház délután mindig tele van emberrel. Ostoba Ágost körül,
a baleset előtt, egy sereg mindenféle fajta művész zsibongott. Mellette
egy csapat leány ült, a kik Bing impresszáriót, a zsiványok királyát
szidták, vagy a Bing hirdetéseitől elvakultan az újvilág kincseiről
beszéltek, álmodoztak.
Az asszonynép sikoltozva ugrált szerte, a mikor a szalonkabátos hústömeg
oda esett a kivágott czipős, formás lábak elé. A férfiak ellenben oda
rohantak, s a kávés, a kinek első gondolata az volt, hogy az ijesztő
látvány sokat árthat üzlete jóhírének, ordítva intézkedett, hogy a
holtra vált embert vigyék a kisebbik külön szobába.
Ez azonban nem történhetett az óhajtott gyorsasággal, s az utczáról
sokan meglátták a jelenetet. Egész horda tódult be a kávéházba, s a
csaposlegények, a kik Ostoba Ágostot az ablaktalan fülkébe
átszállították, alig tudtak maguknak utat törni. Valahonnan egy orvos is
előkerült.
A külön szoba ajtaját becsukták, s míg a tíz ember közt szorongó orvos a
gutaütöttet élesztgette, a rejtelmesen zárt ajtó körül ijedt, de azért
nem kevésbbé lármás tanácskozás indult meg. Ez a tanácskozás nem arra
irányult, hogy a hirtelen érdekessé vált szalonkabátba miképpen lehetne
új életet önteni, hanem hogy a hasonló sorstól hogyan óvja magát, a ki
még ráér óvakodni. Mindenki azon tanakodott, hogy mi okozhatta a
szerencsétlenséget, mintha különös események és egyéni hibák nélkül soha
se halna meg az ember.
Csak azok hallgattak, a kik tegnap este még vígan pofozkodtak vele a
porondon. De ezekről az elfehéredett arczokról szintén ezt a kérdést
lehetett leolvasni:
– Mi történhetett vele? Tiz évvel ezelőtt még gondtalan biztonsággal
ugrott egyik trapezről a másikra, sohase szédült. És most, tessék, nem
tud megállni a lábán! Mi történhetett vele?
Mikor a külön szoba ajtaja kinyilt, ez a szó futott végig a kávéházon:
– Él!
Mindenki megkönnyebbedett s mikor szájról-szájra járt, hogy az orvos a
beteg fölépülését reméli, a kávéház visszakapta rendes képét. Este, a
czirkuszban, még sokat beszéltek arról, hogy kár volt Ágostnak ifjú
éveiben oly sűrűn iddogálni, de ezzel le is tárgyalták az esetet.
A következő napok mintha az orvosnak adtak volna igazat. Ágost jobban
lett, hat hét mulva elhagyhatta a kórházat, megint tudott járni és
beszélni. De méltóztassék elhinni nekem, hogy akármit mondott az orvos,
Ostoba Ágost végérvényesen meghalt ott, az Artista-kávéház külön
szobájában.

II.
A tanár, miután alaposan megvizsgálta Ágostot, így szólt hozzá:
– Tartsa meg azt az életrendet, a melyet megszabok. Ne egyék húst, ne
egyék tésztát, ne egyék fűszerest, ne egyék czukrost, ne egyék sokat, ne
egyék keveset. Ne egyék levest, a leves fölösleges teher a gyomornak. Ne
egyék főtt húst, az nem tápláló. Ne egyék olyat, a mi izgatja, s ne
egyék jóllakásig. Nem szabad bort inni, nem szabad szivarozni.
Tartózkodjék minden izgalomtól, értse meg: minden izgalomtól. Mozogjon,
de ne erőltesse meg magát; el ne tespedjen, de valahogy eszébe ne jusson
ugrándozni. A fő: a jó levegő. Ne járjon kávéházba, feküdjék le korán, s
tartózkodjék sokat a szabadban. De vigyázzon, mert az esti levegő nem
tesz jót önnek. Menjen délvidékre, minél előbb, de akárhol lesz, hat óra
után csukja be az ablakot. A fő az, hogy: mozogjon, de ne mozogjon
sokat.
– Igenis – szólt Ágost.
Egy kicsit megbutult a sok jótanácstól; hirtelen nem tudta, hogy mit
szabad hát csinálnia? Hogy némiképpen kiigazodjék, megkoczkáztatta ezt a
kérdést:
– És a czirkusz?
A tanár mosolygott.
– Arról egyelőre nem lehet szó.
Ez az egyelőre folyton ott hangzott Ágostnak a fülében. Megértette, hogy
nemsokára meg fog halni, s egyébre nem tudott gondolni.
Őrült félelem fogta el. Napokat töltött folytonos rettegésben, s folyton
az utczát járta, mintha, a míg talpon van, nem érné utól a nyomában járó
veszett kutya. Néha a sok járásban halálosan elfáradt, s csak mikor nem
birta tovább, vette észre, hogy áthágta az orvos rendeletét. Ilyenkor
azt képzelte, hogy ezzel a sok-sok ezer lépéssel csak még közelebb
jutott a halálhoz; figyelni kezdte magán káros cselekedete hatását, s
szíve vad kalapálása úgy elrémítette, hogy ordítani szeretett volna.
Mihelyt fölébredt, az volt az első gondolata:
– Még élek.
De a második már az:
– Egy nappal kevesebb van hátra.
Sajnálta az időt, a melyet alvással töltött el. Azalatt nem élt; azzal
is kevesebb. Éjjel pedig kétségbeejtette, hogy nem tud elaludni.
Segítségért kiabált volna, ha nem szégyenli magát; s felköltötte a
szomszédait: tegyenek vele valamit, hogy el tudjon aludni.
Ágost szeretett volna még sokáig élni. Borzadva gondolt a sírra, a
koporsóra, a férgekre. Mért nem hagyják a halottakat a szabadban, a
napon? Mért nem adnak nekik legalább akkora helyet, mint egy vasúti
kocsi? Mért nem védik őket tudományos szerekkel az undok állatoktól, a
míg csak egy parány van belőlük? De a legborzasztóbb mégis az: nem
lenni!… A nap süt az égen, a virágok nyílnak, a lányok szeretkeznek, az
utczákon vidám zsivaj közepett aczélizmú fiatal fiúk biczikliznek, a
villámos csilingel, az emberek sietnek a czirkuszba, él ló, kutya,
hernyó, légy, csak ő nem él, s azzal, hogy ő nem él, úgy nem törődik
senki, mint a hogy nem törődnek egy eltaposott bogárral, a mely volt,
vagy nem volt, mindegy!…
Ötvennyolcz éves volt, de vannak kilenczven éves emberek is. Mért nem
jutott neki is annyi, mint ezeknek a szerencséseknek? Irigyelte az
öregeket: mennyivel többet értek el, mint ő!… S irigyelte a fiatalokat:
ezeknek még milyen sok van hátra!… És úgy nézett az emberekre, mintha
megrabolták volna a legféltettebb kincsétől.
Mióta tudta, hogy nagybeteg, nem szeretett senkit. Ha férfival kellett
beszélnie, az járt az eszében, hogy ennek a szavai elcsennek valamit az
idejéből; ennek könnyü, de neki, szegény fejének! Ha lányt látott,
gondolatában gyűlölettel kérte számon a jövő szerelmeit, a csókokat, a
melyeket ez a leány akkor ad, mikor ő már por, hamu, föld, semmi.
Haragudott az emberekre és kerülte őket.
Egyszer az orvos, a ki észrevette, hogy az állapot a szokottnál is
rohamosabban romlik, azt mondta neki:
– Ne emészsze magát. Szórakozzék egy kicsit, járjon emberek közé.
Sietett engedelmeskedni, de olyan félénken lépett a beszélgetők körébe,
mintha bocsánatot kért volna tőlük, hogy születni bátorkodott.
Alázatosan hallgatta őket s bár nem érdekelte, a mit mondottak, csak
akkor vált meg tőlük, a mikor magára hagyták. Beléjök ragaszkodott,
mintha a körülötte levő életben rejlenék az ő élete is, s elevenségük,
mozgékonyságuk, függetlenségük láttán mindenkinél alábbvalónak érezte
magát. Összehasonlította magát velök, s arra az eredményre jutott, hogy
őt már talán a hülyeség környékezi. Gyógyító szernek használta a
társaságot, de ennek a gyógyító szernek a használata után még többet
szenvedett, mint előbb.
A czirkuszba nem igen mert elmenni, mert ahányszor arra járt, az
irigység és emlékei nagyon fölizgatták: mindig az érütését számlálva
tért onnan haza. Tudta, hogy sohase léphet föl többé, de beletörődött
ebbe is, csakhogy valamivel tovább élhessen. Volt egy kis megtakarított
pénze; mindezt rászánta, hogy a mennyire lehet, meghosszabbíthassa az
életét. Elment délvidékre, s hat óra után becsukta az ablakot, lefeküdt
korán, mozgott, de nem mozgott sokat, nem ivott, nem szivarozott,
szabály szerint evett, nem gondolt egyébre, csak az egészségére, s
miután minden orvosi rendeletet pontosan megtartott, a nagy vigyázat
izgalmai következtében a második gutaütés sokkal korábban következett
el, mint az orvos várta.

III.
A harmadik gutaütés alkalmával Ostoba Ágost halálát már az orvosnak is
el kellett ismernie. A halottkém kiállította a bizonyítványt, az
anyakönyvvezető följegyezte az esetet, az ujságok néhány jóakaró sort
szenteltek a kedvelt pojácza emlékének, s Ostoba Ágost akárhogy
kapálódzott előbb, alaposan belenyugodott sorsába.
Ostoba Ágost ekkor már senkinek nem hiányzott. Családja nem volt, s a
czimborái régen megbarátkoztak azzal a gondolattal, hogy Ostoba Ágostról
le kell mondaniok. A legtovább Kara Musztafa nyihogott gazdája után,
mert a kis berber csődörrel más nem tudott bánni, csak a bohócz, s mikor
Ágost megbetegedett, a tudós lovacska leszorult a porondról. De azóta
Kara Musztafa is beletörődött a megváltozott életbe, s Kara Musztafa
számára Ágost nem akkor halt meg, a mikor gazdája szíve nem vert többet.
A czirkuszban helyét már régen betöltötték, s az új Ostoba Ágost egy év
óta közkedveltségnek örvendett. Mégis a temetés után az
Artista-kávéházban sokat beszéltek a régi pályatársról.
A fiatalabb emberek úgy találták, hogy végre is eleget élt. Az
öregebbek: hogy nem folytatott észszerű életmódot.
S mindenki tudott róla egy-egy kis esetet, mely élénken jellemezte,
mennyire félt mindig a haláltól.
De erről senki se tudott többet, mint az egyik istállómester, a ki
Ágostot betegségében a leggyakrabban látogatta meg. Ez az istállómester
volt az, a kit hajdan, mikor Ágost még harsogó derültségeket fakasztott,
a fárasztó lovaglások szüneteiben, a közönség nagy vigasságára, addig
pofozott, míg nem az istállómester dőlt ki, hanem Ágost esett össze a
fáradtságtól.
Az istállómester sok részletet tudott a beteg pojácza halálfélelméről, s
beszélgetés közben utánozni kezdte azokat a vadállati hangokat, melyeken
a bohócz, mikor már a végét járta s a betegségtől bárgyuvá lett,
részvevő látogatója előtt elbőgte a haláltól való irtózását.
Az istállómester olyan mulatságosan utánozta ezeket a hangokat, hogy
mindenki nevetett.
A meglehetősen váratlan hatásból egy hasznos ötlet fogamzott. Az egyik
pojáczának eszébe jutott, hogy a szünetek közt mulattatóan lehetne
eljátszani Ostoba Ágost halálát. A jelenet magva az volna, hogy az öreg
Ostoba Ágost sehogy se akar meghalni; rúg, kapál, mikor az ördög el
akarja vinni; tele bőgi betegségével a világot s mégis kijátszsza az
ördögöt, úgy hogy az ördögnek végül bottal kell agyonvernie.
Az ige három nap mulva testet öltött, s az istállómester Ostoba Ágost
jelmezében kaczagtatóan játszotta el a komédiát. Az istállómesternek a
czirkuszban eddig nem igen vették hasznát; ezzel a mutatványával
egyszerre a legnépszerűbb művészek közé emelkedett.


AZ ELÉGTÉTEL.

I.
Huber úr vasárnap délelőtt sétálni vitte a gyermekeit: pápaszemes,
vézna, komoly kis fiát – egy összeaszott öreg legénykét – és tíz
esztendős nyurga leánykáját, a ki olyan érdeklődéssel nézelődött az
utczán, mintha bizony rá is tartoznék ez a szép világ. Szegényke, még
nem tudta, hogy semmi köze a föld kéjeihez, s hogy a napsugárt, és a víg
zenét, a holdvilágos éjeket a Como partján s a velenczei szerenádokat, a
bálokat és a harangzúgásos szerelmet, a patakzó gyémántot, a pezsgő
gyöngyöző nedűjét, s a libegő, suhogó, varázslatos selyemruhákat nem az
ő számára találták fel. Fogalma se volt róla, hogy a papája azok közé az
alsóbbrendű állatok közé tartozik, a kiket erkölcsi halottaknak nevez a
világ, s hogy következésképpen ő rá is csöndes, nagyon csöndes élet,
nagy meghúzódás és mostoha szerencse, sok lemondás, és még több
megaláztatás várakozik.
Száraz, hideg januári nap volt, s a merre mentek, keményre fagyott hó
csikorgott a lábuk alatt. Az öreg legényke apró léptekkel baktatott
előbbre, s szomorúan nézte a csillogó jégszemektől fehérlő útat, mintha
érezte volna, hogy minden lépése egy igen-igen komor helyhez viszi
közelebb. A leányka folyvást csipogott, mint egy sárga szájú kis veréb,
s Huber úr elmélázott.