Álomvilág: Elbeszélések - 01

Ambrus Zoltán Munkái III. KÖTET
ÁLOMVILÁG

Ambrus Zoltán Munkái
III.
ÁLOMVILÁG
ELBESZÉLÉSEK



BUDAPEST MDCCCCVI VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán
ÁLOMVILÁG
ELBESZÉLÉSEK



BUDAPEST MDCCCCVI VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.
Révai es Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.


PÓKHÁLÓ KISASSZONY.

I.
Nagyon gyerek voltam még akkor, mikor először láttam. És természetesen:
álmomban láttam őt először A kik szerepet vállaltak a sorsomban, soha se
mulasztották el bejelenteni magukat hajnali álmaim ezüst esőtől fénylő
palotáiban.
Azt álmodtam akkor, hogy megszöktem a nagy kék szobából, mely nekem a
világot jelentette. Ébren, ébren gondolni se mertem volna erre a
szörnyüségre; de álmában szárnyai nőnek a legjobb kis fiunak is, s én
meg akartam tudni: mi van a nádason túl? Úgy kezdődött az álmom, mintha
már megugrottam volna. A boldog lények hálátlanságával siettem le a
lépcsőn, s odalenn dobogó szivvel lapultam meg a kökény-bokrok mögött.
Hátha észrevesznek s egyszerre csak visszaszólit egy ismerős hang?! (Egy
ismerős hang, melyet nem hallok többé soha.) Nem; szabad voltam, akár
ma. Megkerültem a kút-házat s minden szerető szemtől távol: nyugodtabban
koczogtam tova. Csak a sinek mentén mertem haladni: ez a sin-pár volt a
zsinór, mely a nagy kék szobával összefüzte a járó székéből elillant
tékozló fiut. A kanyarodónál nagyot dobbant a szivem. Hirtelen elém
bukkant az óriási jelző-oszlop, s ilyen közelről még soha se néztem
egyetlen, nagy, vörös szemébe. De aztán neki bátorodtam s tovább
lépegettem. Minő kalandos út, én Istenem! Egy ökörszem majd levert a
lábamról s a sás halk zizegése kimondhatatlan félelemmel töltött el.
Majd egy lokomotív rohant el mellettem, mint egy megdühödött, roppant
fekete komondor, mely nem ismeri meg többé a gazdája kis fiát. A
telegráfrudak, mint komor felkiáltó jelek meredeztek elém, s a
messzeség, rejtelmes hangjaival, bal-jóslatokat suttogott a fülembe.
Egy kicsit haboztam: ne forduljak-e vissza? De a róna intett.
Letértem túlnan egy gyalogösvényre, mely a nádas felé vezetett, és enyém
volt a róna, először világéletemben. Felhőtlen ég nevetett velem szembe
s lábam uj erőre kapott a pázsit selymén. A jóságos kövér levegő
megsimogatta szőke hajamat s azzal biztatott, hogy szereti ő a kis
fiukat is. A nádas eltünt a szemem elől; nem gondoltam semmire, csak
mentem tovább, tovább; és eltévedtem.
Mire körülnéztem, már késő volt. Nem láttam egyebet, csak a végtelen
sikságot. Elbágyadt szemem nem találta meg sem az állomást, sem a
jelző-oszlopot, sem a falu tornyát. Talán a könnytől nem, mely egyszerre
csak összefutott szempilláim alatt.
Álmában az ember, kivált ha még nagyon fiatal, hajlandó hinni a virágok
lelkében. Igy eshetett, hogy szenderem ködében sorra kérdeztem az
előttem pompázó csodálatos virágokat: »Mondjátok meg, virágok, merre
találok haza?!« A virágok nem feleltek. S én kitaláltam, hogy ezek a
virágok nem nekem nyilnak.
Csak egy reménységem volt még: három sápadt zöld bokor az ónos
messzeségben. Arra tartottam. Micsoda szerencsém volt! Ez a három bokor
nem volt délibáb, hanem egy kis erdő. S én biztosra vettem, hogy ebben a
kis erdőben egy jótékony gnómot fogok találni, a ki utba igazit.
A cserjés véresre karmolta arczomat s meztelen térdemet vörösre csipte a
csalán. Jeges lélekzetü árnyékok közt vergődtem előre, melyek mintha
komor szellemek lettek volna. De küzködésem nem volt hiábavaló. A
gallyak mögött, melyek homlokomat verdesték, valami tisztásfélét
pillantottam meg, s egy utolsó erőfeszités után, végre-valahára, lábam
előtt bugyborékolt az Ér.
Az Ér, de nem az a szennyes, sekély viz, melyről oly sokat hallottam
beszélni, hanem egy duzzadó, helyes kis folyó, melynek ultramarin szinü
vizén aranyhajócskák uszkáltak. Az arany-hajócskákat valami titokzatos
lehellet hajtotta; s a vizfenékről édes, halk zene hallatszott.
Bódultságomban talán elandalodtam volna ezen a lágy zengésen, de
pillanatnyi merengésemben egy csúfondáros hang zavart meg; valami
különös, zengő nevetés, melyet mintha sok piczi csengettyü kisért volna
csilingelő szóval. Fölnéztem, s az Ér tulsó partján egy furcsa
társaságot pillantottam meg, mely láthatóan éppen csak engem várt.
A kék virágokkal szegett mezőn egy szép kis kinai lány állott, kontyba
tűzött hajjal s türkizes gombu, hosszu tűvel a hajadíszében. Soha ilyen
leányt; kék volt a szeme, kék a ruhája, kék még a haja is. Egy csomó kék
virágot szórt elém a habokba, s láttam, hogy virágainak még a levelei is
kékek. Körülötte, szép rendben, idomtalan kis kinai majmok ültek, a kik
mind kéken vigyorogtak a világba, s kék repkényt tartottak a kezükben.
És szólt a kis kinai lány, olyan hangon, mint ahogy a karácsonyfák
csengettyüje szól:
– Jó napot, kis fiu. Légy üdvöz minálunk.
– Ó, szép kinai lány – feleltem én, és reszketett a lábam – mondd meg
nekem, merre találok haza?
A kék majmok kancsalul vigyorogtak; a kis kinai lány elmosolyodott.
– Haza? – szólt, s hangja zengésében volt valami fenyegető – ne kérdd
azt, kis fiu. Te soha se fogsz haza találni többé. Ez a büntetésed, a
mért megszöktél hazulról.
Keserves sirásra fakadtam, s a könnyem úgy hullott, mint a záporeső. A
kék majmok bukfenczet hánytak örömükben. A legkisebbik felkunkorodott a
kék repkényre, s onnan vihogott le rám. A kis kinai leány azonban
megszánt, s így kezdett vigasztalni:
– Ne félj. Jó dolgod lesz nálam, jobb, mint odahaza. Elviszlek magammal.
Városom ezüst vizen épült, s palotái fehér ködben úsznak. A legszebbiket
teneked adom. Király léssz udvaromban, s birodalmamban az történik, a
mit te akarsz. Csak intened kell, s a lehetetlen valóra válik; és hogyha
valamit kivánsz, csupán a kezedet kell kinyujtanod érte. Légy nyugodt;
nem fogsz haza vágyakozni. Ha ezen a folyón átjöttél a tulsó partra, nem
emlékszel többé. Boldogságodnak nem lesz se kezdete, se vége.
Gyönyörüségeket fogsz látni, a mikről nincsen képzeleted; zene vár rád,
mely szebb, mint a keruboké; illatokat fogsz érezni, melyekről sejtelmed
se lehet; selymen meg bársonyon kell járnod, s bort fogsz inni, a minő
so’se volt a földön. Mindezért pedig: nem kivánok tőled semmit. Nem lesz
egyéb dolgod, mint hogy gyémánt-palotádban, melyet négy silbak őriz,
hogy a napfény be ne süssön hozzád, angyal arczu, vizes szemü, piros
bóbitás kis lányoknak el fogod beszélni Random Roderik kalandjait.
– De én haza akarok menni! – pityeregtem rémülten.
– Már késő. Te az enyém vagy.
– S ki vagy te, a ki ily kegyetlenül szólsz hozzám?
– Én tündér vagyok, és a nevem: Pókháló.
– Ó, Pókháló – rimánkodtam, összekulcsolva a kezem – ereszsz el ez
egyszer, s mondd meg, hogy merre találok haza?! Igérem, sohase leszek
többet rossz, sohase lépem át birodalmad határát, s nem jövök az Ér
partjára soha. Csak még ez egyszer bocsáss el, könyörgök.
– Késő – csilingelt Pókháló.
Intett; a kék majmok a vizbe ugráltak, hogy átrohanjanak érettem, s
megkötözzenek. Az egyik aranyhajó nyilsebesen tartott felém; láttam,
hogy el vagyok veszve. Menekülni akartam, de lábam a földbe gyökerezett.
A szemem elborult; éreztem, hogy a majmok megragadnak; nagyot
sikoltottam, és fölébredtem.
Rácsos ágyamban találtam magamat; rácsos ágyamban, melynek jól ismert
zöld hálózata, most az egyszer, minden szokás ellenére, le volt
eresztve. Verejtékes arczom fölé egy áldott arcz hajolt, s ez az édes
közelség lassankint elcsititotta szivem dobogását. Az éj borzalmai
elszálltak lázas fejem felől; a földé voltam ujra. Nem féltem többé
semmitől, senkitől.
És reggelizés közben, mikor nagy kinai porczellántálunk czirádáin
viszont láttam tündéremet egész majomudvarával, már bátran néztem
szemébe az éjszakai rémnek, s vidáman köszöntem neki:
– Jó reggelt, Pókháló kisasszony!
De attól fogva gyakran gondoltam a tündérre; és nem minden nyugtalanság
nélkül gondoltam rá. Éreztem, hogy még találkozni fogok vele, s kissé
féltem a pillanattól, a mikor, tán más alakban, el fog jönni ujra, s
megint a fülembe csilingeli, hogy nincs szebb dolog a világon, mint
angyal arczu, vizes szemü, piros bóbitás kis lányoknak mesélni a hires
Random Roderikről, s arról, a mit átélt szárazon és vizen.

II.
Persze hogy ráismertem, mikor ujra láttam. Ekkor ugyan már
matróz-kalapot viselt, a haja két fonatban lelógott a hátára, s az
oldalán táska csüngött, melyre ez volt fölirva, hogy: »Musik«, de azért
ráismertem. A ki egyszer tündért látott, ráismer a gonoszra bármi földi
mezben.
Akkor már nagy kamasz voltam, s állitólag a szinusz alfával, meg a
koszinusz betával foglalkoztam volna sokat és tüzetesen. A tulajdonképpi
és egyetlen foglalkozásom pedig az volt, hogy reggelenkint, a mint
lehajtottam a kávémat, rohanvást vágtattam Binder Sárika után, hogy
elfogjam még a kapuczinus-templomnál, s ott illedelmesen megemelintvén
előtte a kalapomat, azt kérdezzem tőle:
– Tisztelt Nagysád, minthogy ma véletlenül nekem is az iskola-utczában
van dolgom, megengedi-e, hogy elkisérjem?
A Binder Sárika jósága és az én egyhanguságom határtalanok voltak.
Egyébként sietek kijelenteni, hogy kettőnk regényéből már csak a
következő párbeszéd-rongyra emlékszem, mely épp oly gyakori volt nálunk,
mint Homérosznál a Rhododaktülosz Éosz:
– Lantos ur szintén az iskolába szándékozik?
– Igen, Nagysád, szintén.
Természetesen, minthogy egyébbel akkortájt egyáltalán nem foglalkoztam,
abban az órában is Binder Sárika után vágtattam, mikor viszont kellett
látnom tündéremet. Ó, az álnok! Nem a Sárika virágos, kék mosóruháját
öltötte magára, csakhogy megejtsen?! De én keresztülláttam rajta.
Tudtam, hogy az, a ki mellettem lépeget, csak ál Binder Sárika, s a
valóságban nem más, mint Pókháló kisasszony. Ráismertem a mosolyáról, a
tekintetéről, csengettyü-hangjáról.
Nem mondom el, hogy mit beszéltünk; talán nem is beszéltünk egyébről,
mint táncziskolai apró történetekről. Beszéd dolgában tündérem hű maradt
szerepéhez. De meggyónom, hogy tekintete és mosolya egészen másról
beszéltek; meggyónom, hogy ez a tekintet és ez a mosoly a halhatatlanság
örök dicsőségét igérték nekem.
És csakugyan megszöktem az iskolából; csakugyan kimentem a városmajorba,
verseket irni, ölelkező rimekben; a tölgyek közé, hogy átadjam a
halhatatlanságnak a Binder Sárika nevét, s ráadásul a magamét is.

III.
Egyszer, jóval későbben, utra készülődtem. Menekülni akartam a
haszontalanság esztendőinek hazajáró lelkei elől. Okos emberré szerettem
volna lenni. Akkor azt hittem, hogy ez könnyü, csak akarni kell.
Azt még nem tudtam, hogy hová megyek, csak azt tudtam, hogy el kell
mennem akárhová; el onnan, a hol voltam. Mégis, úgy gondoltam, hogy majd
jobbra tartok.
Már mindenem össze volt csomagolva, csak még egy Pierrette-kép állott az
iróasztalomon. Erről az egyről sokáig nem tudtam elhatározni: vajjon
magammal vigyem-e, vagy a kályhába dobjam? Egy bolond kép, olyan, a
milyet fiatal festők szeszélyből, művészi hányavetiségből ütnek össze;
valami idétlenség: fehér-fehéren. Egy mosolygó, kékszemü Pierrette;
ostobaság, mondom, mely azonban kedves volt nekem.
Tudniillik: ismertem egy kissé ezt a Pierrette-et.
Ledültem a kanapémra, hogy még öt perczet adjak magamnak az
elhatározásra. A szomszédban egy doktor-kisasszony a Lohengrin
nászindulóját kezdte kalimpálni. Untam már a nászindulót, a
doktor-kisasszonyt, a Pierrette-et, magamat és az egész világot.
Egyszerre az iróasztalomról megszólalt a kép.
– Nézz rám.
– Nem. Soha többé.
– Nem ismersz?
– Ó, nagyon is! Jobban, mint szeretném.
– Tévedsz. Én vagyok, Pókháló.
– Úgy? Mindegy. Rólad sem akarok tudni többé.
– Miért nem?
– Mert megcsaltál. Elhitetted velem, hogy nincs szebb dolog a világon,
mint a Random Roderik kalandjai. Nos hát ez hazugság. Minden mese
szörnyen ostoba; okos dolgok: a kőszén, a valuta és a perrendtartás.
Aztán meg örök dicsőséget igértél nekem. És ez még nagyobb hazugság
volt. Azon kezdem, hogy dicsőség nincs, talán nem is volt soha. Vagy ha
mégis volna, annyi bizonyos, hogy nem az én számomra termett.
– Ej – szólt a kép – mikor gyerek voltál, úgy beszéltem hozzád, mint
gyerekhez szokás. Azért nem csaltalak meg. Hidd el nekem, ezen a földön
minden, de minden: játék; s az a játék, a melyet én mutattam neked, még
a legszebbek közül való. A dicsőség sem álom, ha csak azt képzeled
alatta, a mit elérhetsz. Mit gondolsz, van olyan csodabogár, a ki nem
törődik vele, hogy a többiek megbecsülik-e?! Ugyan hadd el! Ismerlek,
szép maszk! Aztán meg: már benne vagy a játékban. Ha veszit is az ember:
mindenkin rajta áll, hogy legalább szépen játszsza végig a megkezdett
játékot. És ha vannak dolgok, a melyek nem a te számodra termettek,
ezek: a kőszén, a valuta, a perrendtartás, meg a többiek.
– Mit akarsz tőlem?
– Azt akarom, hogy balra menj, ne jobbra. És engem vígy magaddal.
Fölálltam, fogtam a Pierrette-et és bedobtam a tűzbe. Hanem azért balra
mentem, nem jobbra. S a legelső helyen, a hol tanyát ütöttem, a falról
egy Pierrette-kép mosolygott le rám. Valami Willette-másolat; fehér
fehéren.

IV.
Ó, hogy álom volt csupán!
Úgy tetszik, rég volt, nagyon rég. Mikor még más nap volt az égen. Mikor
ujra megtanultam imádkozni. Mikor még volt a világon tavasz; mikor még
volt a gyümölcsnek íze; mikor a gyerekek még énekeltek az utczán.
Emlékszem, egy este, lámpafénynél, betüket vetettem betük után. Nem volt
az se kőszén, se valuta, se perrendtartás, de valami afféle. Elég az
hozzá: akkor kedves volt nekem az a munka.
Elbóbiskolhattam egy kicsit, mert felriadtam rá, a mint valami az
asztalról a földre koppant. Egy könyv. A _Fleurs du mal_.
A hogy’ lehajoltam érte, pézsma-illat csapott meg, s ugyanakkor valaki
megérintette a vállamat. Tudtam jól, hogy a ki vállon érint, nem élő
lény, csak üres látomás, de már nem volt erőm rá, hogy megtöröljem a
szemem.
S a valaki igy suttogott a fülembe:
– J’aime de vos longs yeux la lumière verdâtre.
– Honnan jössz, látomás?
– Innen, ennek a könyvnek a lapjai közül. Nézd, hogy’ össze van gyürve a
báli ruhám.
Csakugyan, nem a legjobb szinben volt a szegény látomás. S
meglátszhatott az arczomon, hogy nem igen vagyok megilletődve.
– Ej tán meg se ismered a szegény kis Pókhálót? Már az igaz, hogy szépen
megfelejtkeztél rólam!
– Hagyj nekem békét. Nem szeretem a pézsma-illatot.
– Ez nem pézsma. Ez tamarinfa-illat.
– Legyen akármi: menj vissza, a honnan jöttél. Ne zavard meg a
nyugalmamat. Boldog vagyok. Nem kellesz.
– Goromba vagy velem. Ezt nem vártam tőled, hálátalan! Ez csúf dolog! Én
mindig kedves voltam hozzád.
– Rászedtél. Emlékszel még a hazugságaidra?
– Nem voltak azok hazugságok. Mit tehetek róla, hogy türelmetlen
voltál?! S aztán édesem, ha megcsaltalak volna is?!… Meg fogod
bocsátani.
– Nem. Ezután majd csak szépen megleszek nélküled. Nem esik többé
nehezemre lemondani rólad.
– Majd meglátjuk. Engem nem egykönnyen felejtenek el az ilyen urfiak.
Különben ez nem is illenék hozzád. Te azok közé tartozol, a kik
visszatérnek.
– Nagyon bizonyos vagy a dolog felől. Pedig hiába valók lesznek az
igéreteid.
– Nincs igazad. Tudnék igérni valamit, a mit kár volna visszautasitanod.
– Ugyan mit?
– Szófrozűnén. Békét tenmagaddal. Eh, ne add az ártatlant! Azt hiszed,
sokáig be fogod érni ezzel a munkával?! Ezzel a munkával!
Felkapta az irásaimat s az asztal alá lökte.
– Csitt, ne üss lármát! És beszélj halkabban, mert kidoblak.
– Vissza fogok jönni az ablakon.
– Nem. Távozni fogsz az ablakon. Még pedig tüstént.
Kinyitottam az ablak egyik szárnyát s lehajitottam a _Fleurs du mal_t a
szomszéd puszta kertbe. A látomás eltünt.
Hanem a könyvet másnap visszahozták. Kitalálták, hogy csak az enyim
lehetett.

V.
Egy rettentő, halálos zsibbadtság után, mikor a szemem kezdte ujra
meglátni a tárgyak formáit s a szineket, mikor megint hozzászoktam a
fényhez és a hanghoz, mikor, méltó bámulatomra, néha-néha azon leptem
meg magam: mintha gondolkoznám – egy borongós, fagyos őszi este, ismét
látnom kellett Pókháló kisasszonyt.
Ó, a nyomorult, mily ravaszul ejtett meg! Még magamhoz se tértem, már
ott leselkedett közel, a szoba legsötétebb zugában. Még alig néztem szét
az otthonomban: »Az ott függő lámpa. Ez egy márvány-asztalka. Egy
márvány-asztalka… nem emlékszem! Ott, ott egy kép van. És ez itt, ez én
vagyok« – s már végig simitott a homlokomon hideg kezével. Eleinte úgy
settenkedett körültem, mint az árnyék. Aztán szólt hozzám, halkan,
gyöngéden, figyelmesen, mint egy hű cseléd. Végre leült az ágyam mellé,
mint egy testvér.
Sötét ruhában volt, és szelid, nyájas szeméből nem sugárzott egyéb, csak
irgalmasság.
Mikor fölkeltem, ott volt, hogy a karjába fogózzam. Ha odakünn fütyült a
szél, lebbent, hogy betegye az ablakot. Ha nem tudtam aludni, meséket
mondott nekem: édes, kedves történeteket.
És eljövén az idő, mikor el-el kellett válnunk, azzal hagyott el, hogy:
»Holnap. Holnapután. Mindennap.«
|
Azóta gyakran láttam. Azóta nagyon megszerettem. Azóta kedvesebb volt
hozzám, mint valaha. Azóta azt hittem, hogy ő az én szeretőm.
És néha igazán azt képzeltem, hogy karjaim közt tartom Pókháló
kisasszonyt.

VI.
A multkor láttam utóljára. Ó, tudom, hogy utóljára!
Izgatottan jártam le és fel a szobámban; a türelmetlenségtől lázasan
vártam rá. A fali óra egyik negyedet a másik után berregte el; nem jött.
Megpróbáltam másra gondolni; nem sikerült. Egy szemtelen szán már vagy
huszadszor csörömpölt el ablakaim alatt; csak az nem akart mutatkozni, a
kit én lestem szorongva. Egy óra, másik óra, harmadik óra. Ó, én bolond,
a ki nagy kivilágitást rendeztem a tiszteletére! A sötétségben talán
megszánt volna az álom.
Végre, nagysokára, felpattant az ajtó s ott állt a küszöbön. Még csak
egy mosolylyal se mentegette magát.
Ametiszt szinü, bársony szoknyában jelent meg előttem, s öltözékének
alsó része ezüstös fényt sugárzott. Ruhadereka rózsaszinü
fátyolszövetből volt, melyet rózsaszin gyöngysor fedett. Egy ocsmány
sárga rózsát tartott a kezében; s most vettem észre először, hogy
Carmenhez hasonlit.
– Igy jön hozzám?! – kérdeztem. – Tovább akar menni? Hová készül?
Leereszkedett egy hintaszékbe s egyszerüen nem felelt a kérdéseimre.
Csak annyit mondott, hogy:
– Köszönje meg, barátom, hogy eljöttem. Nem érdemli meg.
Szemrehányásokkal halmoztam el. Felpanaszoltam neki, hogy mind ritkábban
és ritkábban jár hozzám, s ha eljön is, órákig várakoztat magára. Gyáva
és silány voltam, mint egy szerető, a ki rövidnek találja mézesheteit, s
féltékeny ismeretlen vetélytársaira. Csak mosolygott rajtam s tüntetve
játszott a gyalázatos sárga virággal.
– Megcsalsz, alávaló! – szóltam s megfogtam a kezét. Már nem tudtam,
hogy mit cselekszem.
– És ha úgy volna? – felelt ő. – Eh, hagyjon el, ön fájdalmat okoz
nekem!
Oly hitvány voltam, hogy még ezután is megaláztam magam.
– Ó, Pókháló! – rimánkodtam neki – ne légy hozzám kegyetlen! Lehetnek
fiatalabb kedveseid, nem lesz egy sem, a ki oly forrón, oly igazán
szeret téged, mint én. Musette, Musette! – igy szoktam volt nevezni
boldog perczeimben – Musette, felejtsd el, hogy most őrült vagyok, s ne
hagyj el! Édes kis Musette-em, gondolj rá, hogy tiéd vagyok örökre,
örökre!
Fölkelt s a vörös sávot nézte, melyet szoritásom hagyott a kezén.
– Nem szeretem az erőszakosságot – sziszegett. – Jó napot!
– Pókháló! – rémüldöztem, s reszkettem a felindulástól – csak nem akarsz
elhagyni?! Mondd, ugy-e, hogy nem akarsz elhagyni?! Pókháló, kérlek,
könyörgök, ne hagyj el! És hogy ha nem szeretsz többé, legalább légy
kegyelmes, és bolondits tovább!
Oly szivtelenül nézett rám, hogy elállt a lélekzetem.
– Nem. Elég volt a tréfából. Kérem, engedjen utat.
– Igy nem bocsátlak el.
Csak egy szánakozó tekintettel védekezett; de ez elég volt rá, hogy a
karom zsibbadtan hulljon le.
Elsétált az ajtóig; a küszöbről visszafordult.
– Akarsz egy jó tanácsot? Ne jöjj utánam. Nincs rá mód, hogy még egyszer
megtalálj. Különben igyekezzél szépen vénülni meg, s tanuld meg, hogy
árnyéknak, asszonynak, tündérnek so’se menj utána.
– Tehát sohasem szerettél?
– Soha. Játékszer voltál, s összetörtelek. Addio. Várnak a szeretőim.
Elment. Lassu, nyugodt léptekkel, mint egy gyermek, a ki tudja, hogy
eltiport egy hangyabolyt.
* * *
Gyávább voltam egy szobalánynál, a ki szerelmi bánatában gyufa-oldatot
iszik. Csak átkozódni tudtam.
– Tündér! – zokogtam – a ki megrontottad gyerekfejemet, a ki ingoványba
csaltál a kötelességek elől, a ki ráolvastál legjobb szándékaimra,
tündér, a ki megloptad boldogságomnak oly rövid óráit, tündér, a ki csak
azért ragadtál ki egyre édesebbé váló haldoklásomból, hogy megmutasd az
uj életnek egész silányságát, hogy arczomba vágd tulajdon semmiségemet,
hogy tükröt tarts elém, melyben nem látok egyebet, mint eldobott
kereplőt, elpusztult szélmalmot, garadot, a mely üresen jár – tündér,
légy átkozott!
De aztán lassankint lecsillapultam. S egyszerre, az emlékek rózsaszinű
ködén át, ismét elémbe csillant a Pókháló kisasszony finom arcza; a
szelid, nyájas arcza, nem az a szemérmetlen, daczos arcz, a melyet
nemrég láttam. Még egyszer, utóljára, láttam mosolyát, egyre
bágyadtabban, egyre halványabban, mig végre a köd összefolyt előttem… s
mire nem láttam többé semmit, a szivem megtelt hálával s azzal a
szomorusággal, mely édes és rejtelmekkel teli.
Úgy képzelem, Burgundiai Margit ezer szeretői között is akadhatott, a ki
a nesle-i torony fekete ablakánál, közvetetlenül a halálos ugrás előtt,
a legutolsó pillanatban, visszagondolván a szerelem éjjelére, igy szólt
magában:
– És mégis!… Ajkad ajkamon volt, karjaid körülfonták a nyakam, és
mámorom, szerelmi boldogságunk mámora, nekem megérte a többit: a
tornyot, a zsákot s a sáros halált.
* * *
Ezek voltak találkozásaim Pókháló kisasszonynyal.


MESE A HALÁSZRÓL ÉS A TENGERÉSZRŐL.

I.
Inicza picziny ablakánál ült és a végtelen tengerre nézett.
Egyedül volt.
– Milyen jó azoknak az asszonyoknak – szólt magában – a kik a tengeren
túl laknak! Ott napfény van, és a nők szines ruhában járnak. Kaláris
csüng a nyakukban, és hosszu fátylat hordanak, mely tánczközben
libeg-lobog, mint a karcsu goëlette-ek vidám kis zászlói. Nappal
palankinban sétálnak, s apró szerecsenyek szaladnak előttük, a kik
legyezőikkel megóvják őket a mérges legyek csipéseitől. Mikor pedig
feljő a hold, délutáni szendergésükből zengő harang-játékra ébrednek.
Tarka lámpák gyulnak ki az édes vizek partján, vig csónakok siklanak
tova a tó ezüstjén, a langy éjszakában fölcsendül a férfi-szó:
»Szerelmem, itt a hold!« – és ők lemennek a partszélre, közel a
lótuszokhoz és a nimfeákhoz, tánczolni lakodalmi zenére jókedvü
hajóslegényekkel és vigan kurjongató katonákkal… Milyen jó azoknak az
asszonyoknak, a kik a tengeren túl laknak!
Ránézett a kakukk-órára. De a kakukk-óra ügyet se vetett rá; egyhanguan
kopogta, hogy: »Kinn van, kinn van!«
– Mig én!… – sóhajtott a szegény Inicza. – Egész nap egy ültő helyben
hallgatom a tenger harsogását, s a szél fütyölését. Olyan kicsiny ez a
szoba, olyan sötét van idebenn, s én olyan egyedül vagyok! Istenem,
milyen jó is azoknak az asszonyoknak, a kik a tengeren túl laknak!
A kakukk-óra részvétlenül, egyhanguan kopogott: »Kinn van, kinn van!«
Oda künn kétségbeesetten sivitott a szél, a tenger bömbölt, s a vihar
ész nélkül csapkodta a kunyhó falát.
Egyszerre benyitott a halász. Kopasz homlokáról verejték csurgott,
torzonborz szakállát belepte a dér, s arcza vörös volt a napi
munkájától. A hátán nagy hálót czipelt, a melyben kis halak, nagy halak
és rákok ficzkándoztak.
– Brrr! – szólt a halász. – Idebenn még hidegebb van, mint odakünn.
Asszony, mért nem gyujtottál tüzet?
Inicza arra gondolt, milyen másképp hangzik a férfiszó oda át, túl a
tengeren: »Szerelmem, itt a hold!« – de nem szólt semmit, hanem fölkelt
és tüzet rakott.
A halász letette a hálót és elégedetten dörzsölgette kérges, vörös
kezét.
– Szép halak, jó halak – örvendezett magában. – Pompás falatok, a király
se eszik jobbat. No, Inicza, mit szólsz hozzá?! Jó fogásom volt, nem
igaz?!
És röhögött.
– Az ám – szólt Inicza és nem szólt többet. A kék ruhás hajós-legényekre
gondolt, a kik a holdfényen fátyolos lányokkal tánczolnak.
A halász kimeresztette két nagy szemét.
– Asszony, mért nem mondod, hogy: »Szép halak, jó halak!?«
– Szép halak, jó halak – szólt Inicza.
– Szép halak, jó halak – kopogta egyhanguan a kakukk-óra.
– Gyere, ülj az ölembe! – szólt a halász.
Inicza szót fogadott. Csakhogy nem szólt semmit, és nem nézett az urára.
Rászegezte szemét a picziny ablakra és kibámult az éjbe.
– Mit nézel? – kérdezte a halász.
– A hajókat nézem, a mint délnek mennek.
– Azok nem hajók. Azok felhők. A felhőket nézed hajóknak.
– A felhőket nézem hajóknak – szólt Inicza engedelmesen.
Leszállott az ura öléből s a tűzhelyhez ment, a hol, nagy duruzsolás és
bugyborékolás közt, már főni kezdett az étel. Inicza megvárta, mig megfő
egészen. Aztán levette a bögrét a tűzhelyről s oda tette az ura elé.
A halász evett és ivott. Nagyokat nyelt és hatalmasakat hörpintett.
Inicza elnézte, milyen gyorsan tünnek el szájában a legnagyobb falatok,
s a kék övü hajós-tisztekre gondolt, a kik túlnan, a tenger másik
partján, kivilágitott kertekben, tarka papirlámpások alatt
koczintgatnak, dalolván. Azok foghegygyel esznek.
– Hát te nem eszel? – kérdezte a halász.
– Nem eszem – felelt Inicza. – Halszaga van.
– És még milyen jó halszaga! Kóstold meg csak!
De Inicza csak rázta a fejét s nem akart enni.
– Mi bajod? – kérdezte a halász.
Inicza nem felelt.
A halász megtörülte a száját az inge ujjával, s ránézett az asszonyra.
– Mi bajod? – kérdezte még egyszer. – Mért nem iszol, eszel? Hisz az
ünneplőd még nem viseltes, s husvétkor vörös viganót vettem neked.
– Nem kell a viganó – szólt Inicza.
Ekkor már a halász is látta, hogy az asszonynak alighanem fúrja a fejét
valami.
– Furcsa – szólt – azt hittem, hogy mindened van, a mi kell. Van
fedelünk; a kunyhónk jó erős, és czimborám, a szél, alig hogy zörgeti az
ablakot. Van tüzelőnk, van puha ágyunk és a hálómba mindig kerül egy-egy
jó falat. Olyan szépen jársz, mint a többi asszonyok, s vasárnap, ha a
templomba méssz, te vagy minden fehérszemély közül a legtakarosabb. Mi
bajod?
– Félek egyedül – felelt Inicza.
A halász körülnézett, mintha maga-magát keresné a szobában.
– Egyedül? Hát te egyedül vagy?!
– Igen, mikor halászni méssz. Napestig egyedül vagyok.
– Azt hittem, hogy tereferélsz a szomszédasszonyokkal.
– Igen, de aztán elmennek mosni a kicsinyeikre.
– Mért nem beszélsz egy kicsit a szegény vak fiammal?
– Beszélek vele is. De ő kicsiny, s aztán meg nem érti a szineket.
– Jobban szeret aludni, mint beszélgetni – szólt a halász s oda ment a
kis ágyhoz, hogy megcsókolja az alvó vak fiut.
Inicza nem mozdult. Lehorgasztotta a fejét, s most már a földet nézte.
A halász egy darabig még nézte alvó kis porontyát, aztán visszafordult
Iniczához.
– Hm, hát egyedül vagy. Milyen különös, lásd, én soha se vagyok egyedül.
Jobban szeretném, ha nem kellene kimozdulnom innen, s többet
beszélgethetnék kicsi vak fiammal, de ha el kell mennem, akkor se vagyok
egyedül soha. Van egy vizi szellem, valami Dsin nevezetü, azzal szoktam
beszélgetni egész nap. Nagyon mulatságos ficzkó ez a Dsin; sokszor
megnevettet. Néha meg olyan különös dolgokat beszél, de olyan különös