Álomvilág: Elbeszélések - 11

– Nekem legalább úgy mondták.
– Ezt meg kell tudni, Jankó, bizonyosan. A Lovassy Pál apja itt,
minálunk! De hisz ezt ki kell irni az ujságba!
– Én úgy hallottam, nagyságos úr.
A járásbiró visszafordult a nagy terem felé, fellármázta a társaságát, s
élve a kedvező alkalommal, elszavalta a Lovassy Pál költeményeiből
mindazokat a versszakokat, a melyek megragadtak a fejében. A fiatal
Gambrinus pedig tovább álmodozott a walesi herczeg baccarat-estéiről és
borravalóiról.
Volt rá ideje. A pesti vonat késett, a szomszédságból érkező utasok meg
éppen csak kilencz óra után kászolódtak be a pályaházból az Arany
Bikába. Már fél tiz felé járt, a mikor a lefoglalt szobába szállingózni
kezdtek a jogosult vendégek.
Különös összejövetel volt, annyi bizonyos. Alakok, a kik a folyosón
gyanúsan méregették egymást, odabenn összeölelkeztek.
– Te Gerzson Pista vagy!
– Te meg Babarczy Sándor!
– Ez itt a fiam, a menyem, a leányaim.
– Ezek meg a lányom, a vőm, és az unokáim.
A polgármester mindenütt ott volt, s megkönnyitette a bemutatkozást.
– Bodó Jancsi. Nem emlékszel? Együtt ültetek a második pad szélén.
Kedves leánya. Hm… izé… ő nagysága.
A kúriai bírót, a ki sehogy se akarta elereszteni egy hét-nyolcz éves
kis leány kezét, mindjárt körülfogták. A gyermek oly gyönyörű volt, hogy
egyszerre meghóditotta az asszony-sereget.
– Milyen szép kis lány! Hogy hívják magát, lelkem?
– Lovassy Zsorzsin.
Egy kicsit ropogtatta az r-et, s úgy nézett keresztül a falusi
asszonyokon, mint valami kis dáma. Nagyapja bátran elereszthette volna a
kezét. Egy cseppet se volt megilletődve ebben a nagy és ismeretlen
társaságban, csak figyelt, mint mikor az állatkertbe vitték.
Az új nemzedék valamivel hidegebben, de szintén szives készséggel
barátkozott.
– Szalárdy Imre vagyok.
– Ah, a romániai búzáról szóló röpirat szerzője? Nagyon örvendek. Bodó
Jenő, főmérnök.
Egy jól táplált úr sietett leülni az első üres székre, s menten
bemutatta magát a jobbra ülő hölgynek.
A hölgy elpirult.
– Vidovich Klára… A kis Lovassy Zsorzsin nevelőnője vagyok – tette
hozzá, szinte bocsánatot kérve, hogy születni bátorkodott.
– Nem tesz semmit – vigasztalta az emberséges falusi.
A legjobban egy mosolygós kis öreg úr örvendezett, a kit senki se ismert
a polgármesteren kívül.
– Ugy látszik, mindnyájan együtt vagyunk. Derék, nagyon derék!
– Igazán – szólt a polgármester – az Ur Isten különös kegyelemmel volt
hozzánk. Tizenketten tettünk érettségi vizsgálatot, s tizenegyen még ma
is megvagyunk, negyven év mulva. Csak a szegény Király Feri hiányzik
közülünk.
– Az ám, a szegény Király Feri!
Valaki azt kérdezte:
– Mikor is halt meg szegény Király Feri?
– Bizony annak már harminczkét-harminczhárom esztendeje.
– Szegény Király Feri!
Egy gyerek felboritotta a befőttes tálat, s a figyelem feléje fordult. A
kis Lovassy Zsorzsin, a ki a nagyapja mellett ült, s nem igen nyúlt az
ételekhez, olyan csodálattal nézett a botrány elkövetőjére, mintha egy
fiók sziú-indián lejtett volna vad tánczot, illedelmes viselkedéshez
szokott, úri kis személye előtt.
Különben a vacsora meglehetősen csöndes volt. A társalgás vontatottan
folyt, s a sok kiéhezett ember vagy magamagával vagy a családjával volt
elfoglalva. Mindenki törődöttnek érezte magát, a vasút kimeritette az
egész társaságot. Alig várták, hogy a vacsora véget érjen, s eltehessék
magukat holnapra. Koronkint egy-egy aggódó hang zavarta meg a férfiak
halk beszélgetését:
– Jánoska, ne egyél sokat! Jánoska, meg ne rontsd a gyomrodat!
A sánta Jánoska szemrehányóan nézett két nagy fekete szemével a hozzá
forduló kövér asszonyságra. Már rég nem evett, s csöndesen pihent
mankóin, mialatt koravén tekintete hosszasan nyugodott meg egy-egy ősz
fejen.
Mindvégig nem történt semmi nevezetes. Nagyobb feltünést csak egy öreg
úr keltett, a ki minduntalan elbóbiskolt, s a kit az unokái, két
hervatag kisasszony, ujra meg ujra felráztak szenderéből:
– Nagypapa, ne aludjál el!
– Ki az az öreg ur? – kérdezték az asztal másik végén.
– Vidor Gazsi – felelte a másik öreg, a kit senki se, s a ki mindenkit
ismert.
– Mért nem hagyják aludni? – érdeklődött a kövér asszonyság.
– Az orvosok úgy rendelték, hogy ilyenkor mindig fel kell költeni. Mert
könnyen megeshetik, hogy elalszik örökre.
Ezalatt pedig a sokszor tetten ért Vidor Gazsi folyvást azon törte a
fejét, hogyan játszhatná ki az unokáit. Addig furfangoskodott, mig végre
is sikerült elaludnia. Ugy kellett felvinni a szobájába.

II.
Tizenegy órakor a vendégek már fenn voltak a szobáikban. Csak két öreg
úr nem mozdult. Egy szépen fésült, ezüstös hajú gavallér, a ki előbb a
kúriai bíró mellett ült s nagyon keveset beszélt, meg a kis mosolygós,
lenn, a terem másik szélén.
Mikor magukra maradtak, egy pillanatig farkasszemet néztek. A szép öreg
úr tekintete teli volt érdeklődéssel; a másik maga volt a rejtelmes
mosolygás. Már a pinczérek is kezdtek visszavonulót fujni. Az ezüstös
hajú nem állhatta tovább, s átköltözött az ismeretlenhez, a kivel
egyedül maradt.
– Te Bodó vagy, ugy-e?
A kis mosolygós felállt, s úgy fogadta el a feléje nyujtott kezet.
– Dehogy! Bodó azóta már alszik. Én Galambos György vagyok.
– Galambos? Ha nem veszed rossz néven, megvallom, hogy alig-alig
emlékszem a nevedre.
– Elhiszem. Nem sokat érintkeztünk, mert gyűlöltük egymást.
– Ugyan ne beszélj!
– Bizony isten. Sokszor megvertél, kivált az alsó osztályokban. Én
gyönge, nyápicz gyerek voltam, s csak a köpönyegem alatt agyarkodtam
rád.
A másik csupa álmélkodás volt.
– Nem tévesztesz össze valakivel? Én Udvardy Károly vagyok.
A kis öreg nevetett.
– Tudom.
Sokszor nevetett, de a nevetését kellemetlen volt hallani.
– Nem emlékszel rám? – folytatta aztán mosolyogva. – Nagyon gyűlöltelek,
s megesküdtem, hogy később, meglett koromban, boszút fogok rajtad
állani. De az idő múlik, az élet nem tréfál velünk, s az ember elfelejti
az efféle bolondságokat.
– Az ám – szólt a másik – az idő alaposan megváltoztatja az embert.
– De még mennyire! – nevetett a vidám kis öreg. – Átjössz a kávéházba?
– Épp azt akartam mondani, hogy költözzünk át. Ugy látszik, csak mi
ketten vagyunk itt agglegények.
A kis öreg nem felelt se igennel, se nemmel.
– Hehehe. A többiek szépen elszaporodtak.
Átmentek a kávéházba, s ha egy kicsit későn is, elkezdtek barátkozni. A
kis mosolygós bort hozatott; a szép öreg úr pedig oly lassan
szürcsölgette a teáját, mintha soha se akarna lefeküdni.
– Csak éjszaka ne volna! – szólt. – Ugy irigylem azokat, a kik ilyenkor
aludni tudnak! Van már húsz éve, hogy nem hunytam le a szemem hajnali
világosság előtt. S akkor is, az egész nem annyira álom, mint inkább
nyomorúság. Tudod-e, mi az, mikor az ember oly bágyadt, mintha félig
agyonverték volna, s álom még se jön a szemére?! Elolvasunk hatezerig;
már-már azt hiszszük, hogy lassan elálmosodunk, midőn egyszerre
felriadunk, s vége; tessék a dolgot elülről kezdeni. S az ember egy nap
százszor kivánja meg a halált. Tudsz-e aludni, öreg?
– Engem elaltat _ez_ – felelt a másik, rámutatva a boros üvegére.
– Én, azt hiszem, meghalnék két-három pohár bortól. Különben egészen
egészséges vagyok s elég jól érzem magam. Csak a neveket, az arczokat,
meg a számokat felejtem el.
– Mit szólsz hozzá – kérdezte a másik – hogy ilyen jó erőben értük el a
találkozó napját?! Tizenegyen! Valóságos csoda.
Aztán a régmultról kezdtek beszélgetni, meg a szegény Király Feriről, a
ki nem érte meg a találkozó napját.
A szegény Király Feri már több mint harmincz esztendő óta szép csöndesen
feküdt a kerepesi temetőben, hanem azért mind a ketten emlékeztek rá. Ő
volt az osztály lelke, az iskolai csínyek nagymestere. Mindnyájan
szerették s maguk közt csak a »kacziká«-nak hivták. Szép, erős gyerek
volt, egy fejjel nagyobb mindnyájoknál, a kinek örök vidámsága és
kedvessége nagyon tetszett a tanároknak is. A métánál, a kirándulások
alkalmával, s ha szívhez szóló beszédeket kellett intézni a szigorúbb
tanárokhoz, ő volt a fővezér, az ünnep-rendező, s az alkalmi szónok. Ő
volt, a ki, ha az osztály »nem volt elkészülve«, egy kis rögtönzött
füsttel, vagy gyufabűzzel megmentette a közbecsületet, ő volt a fiúk
közt az igazság-osztó, s ő volt a kinevetett tanárok réme, a kópéságok
fő-főrendezője. Az összes iskolai zsiványságok, a melyekre a két öreg úr
emlékezett, kivétel nélkül a Király Feri leleményes fejéből kerültek ki.
Mindig ilyeneken járt az esze, s ehhez képest a változatosság sem
hiányzott a műsorából. De volt egy kedves eszköze, melyhez különösen
ragaszkodott: a macskák. Az ötletek fáradhatatlanul kergetőztek a
fejében, de mégis legjobban szeretett macskákkal dolgozni. Macskát dugni
a katedra alá, macskát dugni a kandalló mögé, macskákat kergetni a padok
közt, macskanyávogással rontani el a legünnepiesebb jelenetek hatását:
ezek voltak botrány-rendezői tehetségének legkedveltebb fogásai. Annyi
macskát használt el, mint más ember inget, s egy egész menazsériát
koboztak el tőle az idők folyamán; de azért soha se fogyott ki
belőlük. Néha persze igen csinos botrányok kerekedtek ezekből a
macska-hangversenyekből, de a kópé visszaélt vele, hogy senki se tudott
rá komolyan haragudni.
Szegény Király Feri! Az érettségi után szétváltak az útjaik, de azután
is sokat hallottak róla. Király Ferinek meglehetősen kalandos élete
volt. Egy kicsit bejárta az egész világot, egy kicsit elverte a
vagyonát, s aztán ő lett Magyarország legvidámabb szolgabirója. Akárhová
ment, mindenütt ugyanolyan népszerüségnek örvendett, a milyennek az
iskolában; s mint diák-évei idején a macskák, felnőtt korában is volt
egy kedves játékszere: az asszonyok. Egy kicsit nagy bolondságokat
csinált miattuk; egy kicsit hamarosan hagyogatta el őket, de ebből a
játékszerből sem fogyott ki soha. Egyszer aztán, valamelyik deczemberi
éjjel, egy szál frakkban talált hazamenni, Isten tudja honnan: egyet
gondolt, s három nap mulva meghalt.
Szegény Király Feri!
– Ilyen az élet! – szólt a mosolygó kis öreg. – Ő, az erős, a hatalmas,
meghalt huszonnyolcz éves korában, én pedig, a nyápicz, a kibe mindig
csak hálni járt a lélek, most is itt vagyok.
Az ezüstös haju úr vizet és ostyát hozatott, bevett egy adag bróm-kálit,
s tovább beszéltette a másikat. Szóba kerültek a régi tanárok, a többi
iskolatárs, a kik odafenn alusznak, csak maga-magáról nem beszélt a kis
öreg soha.
– Milyen jó neked – szólt az ősz gavallér – hogy így mindenre emlékezel.
Én már alig emlékszem valamire; a nevekre, a számokra, meg az arczokra
egy cseppet se. Mintha mindig ilyen vén legény lettem volna, s mintha
öröktől fogva a Molnár-utczában laknám. Pedig mulatságos lehet mindenre
emlékezni.
– Az ám, nagyon mulatságos – hehehézett a másik.
Ekkor már a negyedik üveg bort kóstolgatta. Az arcza fényleni kezdett az
alkoholtól, s szüntelen nevetett.
Az ezüstös hajú, tiszta öreg kezdte kiállhatatlannak találni ezt a nagy
vidámságot. A kávéház kiürült; jóformán csak ketten maradtak.
– Mondjunk egymásnak jó éjszakát, barátom. Azt remélem, hogy a bróm-káli
hatni fog, s egy pár órára el fogok aludni.
– Én még maradok – makacskodott a másik. – Még van egy kis borom.
Kezet fogtak, és csakugyan maradt. Az ezüstös hajú fölment a szobájába,
s ismét viaskodni kezdett a láthatatlan ellenséggel, mely nem hagyta
aludni. Oly soká jött a reggel!
Másnap legelőbb is a polgármesterrel találkozott, s megkérdezte tőle:
– Te, kicsoda, micsoda ez a mi Galambos barátunk? Egy cseppet sem
emlékszem rá. Úgy látszik, nagyon jókedvű ember.
– Jókedvű? Nem gondolnám. Igen kevéssé ismerem, de azt tudom, hogy a fia
agyonlőtte magát; katonatiszt volt s belenyúlt az ezred pénztárába. A
lányának meg valami szerelmi regénye lehetett; harmadéve fogták ki a
Tiszából. Ő róla, magáról, azt beszélték, hogy a delirium tremens
környékezi; nem tudom, mi igaz belőle. Szerettem volna, ha nem jön el
közénk, de hát meg kellett híni őt is.
– Úgy?!
Az ezüstös hajúnak még most is a fülében csengett az a különös nevetés.
»Én pedig, a nyápicz, a kibe mindig csak hálni járt a lélek, most is itt
vagyok!…«
S még örülni tudott rajta, a nyomorult, hogy az oroszlán meghalt, és ő
megmaradt!

III.
Délben meglátogatták a gimnáziumot, a honnan negyven esztendővel ezelőtt
szerteszéledtek. Az igazgató lendületes beszéddel üdvözölte őket, majd a
diákokhoz fordult, s alkalmi szónoklatot intézett hozzájok, melynek
értelme körülbelül az volt, hogy, ha jól viselik magukat, ők is úgy meg
fognak öregedni, mint ezek a szemenszedett vén legények.
Aztán ennek a szép napnak örök emlékére, beirták a nevöket az iskola
vendégkönyvébe, és visszakocsikáztak lakmározni.
A lakomát a nagy teremben kellett megtartani, mert az ünnepen a közélet
is képviselve volt néhány helyi nevezetességgel. Az asztalfőn az
ünnepeltek foglaltak helyet, lejebb a meghívottak és az uj nemzedék. A
gyerekek számára, a kik még rosszabbul érezték magukat, mint a nagyok,
az udvari ebédlőben teritettek két asztalt.
A kisvárosi vendéglő szegényes, füstös ablakai elfogták a bágyadt
napsugarakat, s a homályos, rosszul szellőztetett ebédlő mindenkit
elkedvetlenitett. A levest olyan csöndben kanalazták, a minőt csak a
siketnémák ünnepein élvezhetni. A tányérváltás után végre megindult az a
bátortalan, s rövid lélekzetü társalgás, mely a hivatalos ebédek
kiváltsága. Az öregek szerettek volna otthon lenni.
De végre is beleízeledtek egy kis köteles kedélyességbe. Sajnálkoztak a
szegény Király Ferin, s elmondták róla az illedelmesebb történeteket.
Aztán a régi tanárokra került a sor, majd megint visszatértek a szegény
Király Ferire. Végre is belátták, hogy nincsen egymásnak mit mondaniok.
Az öreg Lovassy Mihály, ha egy sereg dahomey-i között ül, nem érezhette
volna magát idegenebbül, mint régi czimborái között. Pedig ő volt az, a
kivel a társaság a legtöbbet foglalkozott.
Ezt észrevehette a polgármester felköszöntőjéből is. A hivatalos áldomás
után mindjárt az ő befolyásos személyére került a sor. A polgármester, a
ki még jelentékeny szerepet óhajtott játszani a közéletben, nem
türtőztethette figyelmességét a miniszterek barátja iránt.
Falusiasan kezdte. Megemlékezett köszöntőjében mindnyájunk dicsőségéről,
a korán elhunyt koszorús költőről, s kis árvájáról, a kire az egész
ország megindultan tekint, s miután kellőképpen elgyászolta a csapást,
mely az egész nemzetet érte, rátért a dicső név ama viselőjére, a kitől
a koszorús költő a lángelmét, a kis árva pedig angyali szívét örökölte.
De a felköszöntőben benne volt minden, a mi ragyog, a mi zeng, és a mi
virágzik; a beszéd hatott s a jég meg volt törve.
Csak Lovassyt hagyta a szónoklat hidegen. Sokkal többe került neki a fia
dicsősége, semhogy még érzéke maradt volna a virágos szólamok iránt.
Aztán meg mit emlegeti ez a vén kapaszkodó az ő édes, drága kis
unokáját?!
Nagyon rosszul érezte magát, hogy a kis lány kezét nem tarthatta a
magáéban. Úgy hozzászokott, hogy egész nap mellette legyen! S úgy
féltette!
Alig várta már, hogy átmehessen hozzá. De előbb még micsoda robot! A
felköszöntőt meg kellett köszönnie, egy pár szót is kellett váltania
ezekkel az emberekkel, a kiket nem látott negyven év óta. Vidor Gazsit
kivéve, a ki felhasználta az alkalmat, hogy távol ült hervadó arczú
unokáitól, s boldogan bóbiskolt, mindnyájan körülfogták. Meg kellett
hallgatnia halk, bizalmas közléseiket. Az egyik ajánló-levelet szeretett
volna valamelyik miniszterhez, a másiknak a fia valami csúnya dologba
keveredett, a harmadikat már árverezi a bank.
– Istenem, milyen szegény ördögök ezek az én iskolatársaim!
S hogy irigyelték a szegény ördögök, őt, a gazdagot, a fényes nevűt, a
befolyásost! Megbánta, hogy eljött.

IV.
Végre megszabadult.
… Odaát, a kisebbik teremben, már rég megebédeltek. Vidovich Klára
kisasszony az udvari ablak mellett, egy karosszékben ült, s el volt
temetkezve angol regényébe. Már ott tartott, a hol Sir Macdonald fagyos
nyugalmával, s a vívásban, evezésben, galamblövésben, súlydobásban és
labdázásban való remekléseivel lenyűgözi a kevély Miss Florentinet, hogy
aztán megvallja neki titkolt szerelmét… következéskép nem hallott s nem
látott.
Zsorzsin ezalatt a terem egyik sarkában ült, vele egykorú és
nagyobbacska apró falusiak között. Egyedül ő beszélt, a többiek
hallgatták:
– … Tudják maguk, a hol mi lakunk, ott van az Aranyország. Mikor én este
lefekszem, csak annyit mondok, hogy: »Gyertek, gyertek, kis
alattvalóim«, és fent megnyilik a mennyezet, rózsaszinü köd száll le,
aztán mintha hó hullana onnan felülről. De az nem hó, hanem apró
tündérkék, a kik mind, mind fehérbe vannak öltözve, és szárnyuk van,
mint a madaraknak. Ezek a tündérkék leszállnak érettem felülről,
feltesznek egy kis fehér kocsira, a kis kocsiba négy hattyú van befogva,
aztán gyí, elhajtatnak velem az Aranyországba, mert én vagyok az ő
királynőjük. Ott aztán játszanak velem; azt játszanak, a mit én akarok,
és nekem olyan szép játékaim vannak odafenn, a milyet maguk nem láttak
soha…
Az arczocskája égett, s nefelejcs-szeme ragyogott. A kisebb gyerekek
szájtátva hallgatták, a nagyobbak irigységgel, kétséggel és egy kis
félelemmel. A sánta Jánoska, mankóin előre hajolva, csodálattal nézte
ezt a csodás tüneményt, a kiről eddig még nem beszéltek mesés könyvei…
Egész árva, magára hagyott lelke bent ült kidülledt, nagy fekete
szemében.
– … Tudják, van nekem ott egy kis kertem, de nem olyan virágok vannak
benne, mint falun, hanem olyan virágok, hogy mindegyikben egy iczi-piczi
kis csillag világit. És ha én azt mondom a törpéimnek: »Törpéim, édes jó
törpéim, szedjetek nekem virágot!« – akkor az én fehér szakállú, fehér
ruhájú, engedelmes, jó kis törpéim szaladnak, szaladnak, némelyik úgy
szalad, hogy a kis fehér süvegét is elejti, de a pirinyó tündérkék még
gyorsabbak, mert a tündérkék csak szállnak, szállnak, s abban a
szempillantásban…
– Zsorzsin!
Zsorzsin felugrott s odafutott a nagyapjához.
– Nagyapa, édes kis nagypapám, ne haragudjál!
Nem, nem haragudott. Megsimogatta az arczocskáját, megcsókolta s aztán
fölvitte a lakásukba. De mikor egyedül maradtak, leültette a térdére, és
így szólt hozzá:
– Mit igértél nekem?
Zsorzsin nem felelt.
– Vagy igaz az, a mit beszéltél?
Zsorzsin hallgatott.
– Az én kis Zsorzsinom! – szólt nagyapja halk szörnyűködéssel.
De ez már sok volt. Zsorzsin zokogva borult nagyapja keblére.
– Nagypapa, kedves nagypapa! Ne haragudjál! Nem leszek többet rossz!
Csak azt fogom elmondani, a mit szabad!
* * *
Másnap reggel az öreg urak Te Deum-ra gyülekeztek össze a nagy
templomban, hogy övéikkel egyetemben hálát adjanak az egek urának a
végtelen kegyelemért, melylyel életben tartotta majdnem mindnyájukat, s
tizenkettő közül tizenegynek megérnie engedte ezt a szép napot.
A hálaadó isteni tiszteletet egy kis baleset zavarta meg. A _Sursum
corda_-nál Zsorzsin elájult, a mi az első perczben nagy ijedtséget
okozott. De Lovassy megnyugtatta a körülötte rémüldöző asszonyokat:
– Nincs baj. Mindjárt magához fog térni.
S az esetnek csakugyan nem lett súlyosabb következése. A kis lány
délután már annyira jobban volt, hogy vasútra ülhettek vele.
Babarczyék, a kik ugyanakkor utaztak el, csak a pályaházban búcsúztak el
Lovassytól.
– Milyen szép nap volt! – szólt Babarczy, még egyszer megszorongatva a
bíró kezét. – De örökre sajnálni fogom, hogy ezt a szép napot a szegény
Király Feri nem érhette meg.
A szegény Király Feri pedig békén feküdt a kerepesi temetőben, és egy
cseppet se törődött vele, hogy Babarczy sajnálkozik rajta.


ROLAND.

I.
Vigliano d’Asti délután öt órakor rózsaszínűnek látta az egész világot,
s a mint Georges Pereiretől jövet végig sétált az Avenue de Bois de
Boulogne-on, vén legény létére így bölcselkedett:
– Bizony, nincs igazunk; minden jól van úgy, a hogy van. Oktalanság azt
képzelni, hogy buta véletlen intézi sorsunkat; ki mit érdemel, megkapja,
olyan bizonyossággal, mint a hogy az eldobott kő lehull. Még az emberek
is jobbak, mint gondoljuk. És okozzunk magunknak még annyi, akármennyi
bajt, élni mégis csak gyönyörűség. Kivált a jó órákban, a melyeket
persze meg kell szolgálnunk, mert semmit sem adnak ingyen.
Hogy Vigliano d’Asti ez egyszer, kivételképpen, ilyen derüs
élet-felfogásnak örvendett, abban bizonyára jelentékeny része volt
Georges Pereirenek. A műkereskedő még soha se volt vele szemben ennyire
szives. Bókok kiséretében, szinte boldogan szúrta ki a kialkudott
négyezer frankot; azt gondolta volna az ember, hogy valami vad kéjt okoz
neki, ha fizethet.
Négyezer frank ugyan nem sok pénz, de Vigliano d’Astinak ebben a
pillanatban négyezer frank a megváltást jelentette. Végre! Egy vagy két
hónapra megszabadul a legkonokabb hitelezőitől, s egy vagy két hónapig
nem kell kölcsönök után futkosnia. És aztán az az összeg csak koronája
volt a mai sikerének. A tárlat megnyitójáról szóló ujság-czikkek
hasábokon át dicsérték _Afrodité_t; egyik-másik biráló azt is megirta,
hogy a nagy érem az idén kétségtelenül Vigliano d’Astit illeti. A _Fürdő
gyermekek_ hires szerzőjének nem ez volt az első sikere, s Vigliano azt
szokta mondani, hogy csak az első szerelem s az első siker ér valamit, a
többi már csak fölhigitása az egyszeri élvezetnek; de bármint
gondolkozzunk e tekintetben, a siker zenéjét soha se únja meg az ember.
Mégis, talán nem egyedül a négyezer frank, s nem is az ujabb négyezer
frankot igérő siker volt az, a mi Viglianot ilyen kivételesen jókedvűvé
tette, hanem egy érzés, mely kétségen kivül szorosan egybefüggött a
négyezer frankkal és a magasztaló ujságczikkekkel, egy érzés, melyre már
régóta hasztalan vágyódott: a nyugalom érzése.
Vigliano, egész életében először, meg volt magával elégedve.
Gyönyörködött a munkájában; büszke volt rá, nem tudott betelni vele. Ez
az _Afrodite_ helyet kér a művészetek történetében. Ez az _Afrodite_
igazolása egész életének, mentsége minden meggondolatlanságának, minden
könnyelmű cselekedetének, összes léhaságainak. Ez az _Afrodite_ valami
igazán szép dolog, a mi eddig nem volt meg, s ezentúl élni fog, a mig az
emberek a szépben gyönyörködni tudnak. Csak szép, de mégis gyarapodása a
szellemi világnak. És az övé, egyedül az övé. Ő teremtette. Nélküle a
világ szegényebb volna egy szép tárgygyal; tehát tett valamit, nem élt
hiába. Lehet, hogy igazuk van azoknak, a kik nagyon önzőnek mondják; de
a művésznek, a ki ilyet tud alkotni, több szabad, mint másnak.
Ha az ember ilyen munkát végzett, joga van a pihenéshez, s joga van
hozzá, hogy kivegye a részét az élet örömeiből. Különösen olyan lázas
munka és olyan zaklatott élet után. Micsoda két hónap van mögötte!
Izgatottságban égni, az örök dolgokra gondolva, s napestig idegeskedni,
kínlódni, mert tizenöt frank kell a gazdasszonynak, s száztizenöt a
hitelezőnek. Mennyi nyüglődés, mennyi vészverődés! És e bajok, e gyötrő
vergődés, ez örökös lázak közepett ime megszületett _Afrodite_.
Évohé! Vége a nyomorúságnak, vége a küzködésnek, vége az emésztő, lázas,
elernyesztő s elkábitó munkának! Ó mily édes a nyugalom!… És Vigliano
d’Asti, mialatt végig ment az Avenue de Bois de Boulogne-on, nem cserélt
volna a török császárral.
A nyugalom a legfőbb jó a világon, de ha megvan, az ember nem tudja,
hogy mit csináljon vele.
Délután hat órakor Vigliano d’Asti már nem volt boldog. Egy óra alatt a
legnagyobb örömet is megszokja az ember, s aztán mással akar
foglalkozni. A ki keres, talál.
Vigliano azt találta, hogy mégis csak hiányzik valamije. A munka, a
megszokott munka. Az emésztő, a gyilkos, lázban töltött órák, a
melyekben vagy két hónap óta olyan bő része volt. Egyszerre valami
ürességet érzett a lelkében, s szinte sajnálni kezdte, hogy _Afrodite_
már megvan. Elvesztette azt, a mi az utolsó időben teljesen betöltötte a
lelkét.
Szabad, mint a madár, de mit csináljon a szabadságával?
Haza ment, s a fiát kereste. De csak a gazdasszonyt találta otthon.
– Hol van Roland?
– A kisasszony elvitte sétálni.
– Ilyenkor, ebéd időben?
– Már régen megebédeltek.
– Hová vitte? A Tuileriákba?
– Nem tudom.
Elment a Tuileriákba, de nem találta őket. Az ezer kis gyermek között, a
kik mind terhére vannak a szüleiknek, véletlenül nem volt ott a kis
Vigliano d’Asti.
– Vajjon hová vihette?
Nagyon bosszantotta, hogy nem élhet az apai örömöknek. Mióta _Afrodité_n
dolgozott, csak pillanatokra látta a fiát; mindennap szentelt neki
egynéhány szórakozott perczet, de ez volt az egész.
Milyen buta véletlen! Végre, valahára, vele tölthetné az estét, s ime, a
gyermek éppen ezen a kivételes napon kivánkozik el hazulról. Vajjon hová
czipelhette az az ostoba vén leány? Bizonyosan valamelyik czukrászhoz.
Vigliano a nyári czirkuszba akarta elvinni Rolandot. A szomorú kis fiú
talán nem örült volna a bohóczoknak, de Viglianot mindenesetre boldoggá
teszi, ha szórakozást szerezhet a fiának.
Teringettét, milyen buta véletlen!…
Ahhoz, hogy megvárja őket, már nem volt türelme. Reggel óta folyton
szaladgált; az adóhivatalból az adófelügyelőhöz, az adófelügyelőtől az
adóhivatalba. Délben végre elhalasztották a másnapra kitűzött árverést.
Csak épp egy percze volt bekukkanni a Szalonba, s már sietni kellett,
hogy el ne szalaszsza Pereiret. De Pereire nem volt otthon; háromszor is
kereste, mig végre rátalált.
A sok izgatottság kimeritette. Egész nap nem evett egy falatot se; éhes
volt.
Betért Bignonhoz, megebédelt, s lassankint elfogyasztott egy üveg vörös
bort. Aztán, arra gondolva, hogy Rolandot azóta úgy is lefektették,
elsétált a Jardin de Parisba.
Tiz óra tájban már jóllakott ezzel az élvezettel. A komédia untatta, s a
lányok nem ingerelték. Utálta a megvásárolható örömöket, s egy idő óta
torkig volt mindazzal, a mi szerelemhez hasonlitott. Beérte a
modelljeivel.
Kikocsizott a Boisba, s onnan, nem tudva, mittévő legyen, a klubjába
hajtatott. A vörös bor hatása alatt Dáriusnak képzelte magát, s égi
nyugalommal ült le az egyik baccarat-asztalhoz.
Reggelre elveszitett vagy háromezer frankot.
Mikor kilépett a kapun, a nap a szemébe sütött. Mintha a szégyent vágta
volna izgatottságtól foltos, fakó arczába.
Az ing égette a testét; izzadt, szennyes, utálatos volt. Iszonyú kedve
lett volna agyonlőni magát; egyszer s mindenkorra végezni ezzel a
javithatatlan, undok, vén fiúval.
De eszébe jutott Roland, s csöndesen haza ballagott. Fölment a
műtermébe, bezárkózott, s ledőlt egy kanapéra.
Azonnal elszenderedett, de mielőtt teljesen elaludt, egy pár pillanatig
számok zsongottak a fejében, számok, egytől kilenczig, csupa szám. S
_Afrodite_ alkotója, már félig öntudatlanul, igy motyogott magában:
Hat!… Öt!… Hét!…

II.
Mikor, hét éves háború után, Vigliano d’Asti elvált a feleségétől,
Roland már abban a korban volt, a melyben a gyermeket minden törvény az
apának itéli. Különben Vigliano d’Asti kijelentette, hogy magára
vállalja, a mi hiba csak elképzelhető, szóval, nagyon megkönnyiti a
válást, ha az asszony végképpen lemond a gyermekéről, s nem tesz
kisérletet rá, hogy a fiút magához édesgesse. Roland évenkint háromszor
meg fogja látogatni a mamáját, s ezzel rendben lesz a dolog.
A szép, lusta szőke asszony beleegyezett, hogy igy történjék. A
mennybeli üdvösségét is oda adta volna, csak hogy elválhassék ettől az
embertől, a ki a hirnevével széditette el, s a kit élete megrontójának
tartott. De nem is ragaszkodott nagyon a gyermekéhez. Roland nagyon
hasonlitott a gyűlölt, rút Vigliano d’Astira, s látnivaló volt, hogy
jobban vonzódik csimpánzpofáju apjához, mint szép, hideg, szigoru
mamájához. D’Astiné nem volt érzelgős természetü, s mivel már válópöre
idején gyakran gondolt rá, hogy alighanem a Barsan úr felesége lesz, a
gyermek csak útjában lett volna. Igy Roland d’Astinál maradt,