Álomvilág: Elbeszélések - 17

Total number of words is 4037
Total number of unique words is 1906
34.9 of words are in the 2000 most common words
47.0 of words are in the 5000 most common words
54.1 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
átment az ülésterembe, és visszajövet is, a mint beszólt Szántóhoz,
látta, hogy Rozgonyi állhatatosan az előszobában settenkedik; könyv
nélkül tudta, hogy ez mit jelent. De bár boszantotta az
alkalmatlankodás, ingerültségét menten eloszlatta a Pongrácz ijedt öreg
arcza. Tetszett neki, hogy még a szolgák is pártolják ezt a semmirekellő
Rozgonyit.
És mialatt leírta nevét a tizenkettedik levélre, eszébe jutott, hogy
ugyan miért küldené a szegény ördögöt Szántóhoz? Miért kényszerítse a
könnyelmű vén ficzkót, a ki mellette őszült meg, itt, a bankban, hogy az
igazgató-helyetteshez forduljon s megalázkodjék ez előtt az ifjú ficsúr
előtt, a ki a fia lehetne? Mert, hogy nem várná meg, míg visszajön, az
bizonyos. Kitelik tőle, hogy ebédrevalót se tud adni a családjának, ha
délig nem kapja meg az előlegét.
– Hát küldje be – szólt az öreg szolgához.
Rozgonyi megjelent, s fürkésző tekintetet vetett az igazgatóra, a ki
irásai fölé hajolt, s nem nézett rá, a mikor nagy csöndben beoldalgott.
Szerette volna tudni, hogy az előlegek ura jó vagy rossz kedvében van-e,
s ehhez képest, miképpen adja elő a kérését: humoros formában, szelíden
gúnyolva maga-magát, vagy megtörten, reszkető hangon, kétségbeesett
ábrázattal? Előre megfogalmazta szónoklatát mind a két esetre, csak azt
nem tudta, hogy a két szónoki mű közül melyikkel álljon elő? Az igazgató
arcza nem mondott semmit.
Pedig a hatás és az eredmény nézőpontjából ez a kérdés nem volt
közönbös. Rozgonyi tizenkilencz év óta minden hónapban, néha havonkint
kétszer is, beállított igazgatójához, valami kivételes kegyességet
kérni.
Kért: előleget, kölcsönt, rendkívüli kölcsönt kamatra, és segítő
kölcsönt kamatok nélkül. Előre kérte ki a havi fizetését, a lakásbérét,
s rendesen folyamodást nyujtott be a végett is, hogy a fizetéséből a
tartozásaira kivételképpen ne vonjanak le semmit. Rozgonyi ennek a
temérdek kérésnek a megokolásában csudálatraméltó leleményességet
fejtett ki, s rövidre szabott szónoklataiban valóságos művészettel
kerülte ki a szóvirágok ismétlését és az egyhangúságot.
S mintha Müller már várta volna ezt az értelem- és fogalmazás
gyakorlatot. Minden egyes alkalommal szemmel látható érdeklődéssel s nem
titkolt mulatsággal, úgyszólván rosszakaratú türelemmel hallgatta végig
a szónokot; csak akkor intett, hogy: jól van, mikor Rozgonyi
szerencsésen végére ért az utolsó körmondatnak is.
Legalább így szokta. Mert most az egyszer, úgy látszott, nem volt kedve
kiélvezni a Rozgonyi zavarát. A helyett, hogy feltekintett volna
írásairól, jelezve, hogy kész kihallgatni a kérelmezőt, folytatta
munkáját, s egy jóakaró szempillantás nélkül, kurtán, hidegen,
megszólalt:
– Önnek megint pénz kell, Rozgonyi úr?
– Igazgató úr…
– Foglaljon helyet.
Rozgonyi meghökkent. Ez az udvariasság nehézségeket jelentett.
Leült, s úgy tett, mint a ki körülnézeget. De se a szemét, se a
kezét-lábát nem tudta hová tenni.
Müller, egy-két hosszú percz multán, elkészült a dolgával. Fölkelt
iróasztala mellől, s kiszólt Pongrácznak, hogy vigye el az aláírásokat.
Aztán leült szemben a kérelmezővel. A kérelmező, a ki a megszokás
ellenére is mindig elfogódott, ha belépett az oroszlánbarlangba,
szorongva várta, mi következik.
Nem következett semmi különös.
– A jövő havi fizetését akarja? – kérdezte az igazgató, de nem
mosolygott, mint máskor.
– Igenis, igazgató úr…
– Persze levonások nélkül?
– Levonások nélkül szeretném…
– Jól van, Rozgonyi úr, de mondja, mikor lesz vége ennek a sok
rendetlenségnek?
Rozgonyi a nehéz viszonyokról és a balszerencséjéről hebegett valamit.
De az igazgató ismét a szavába vágott:
– Végre is, ön már nem mai gyerek, Rozgonyi úr. Ideje volna más életet
kezdeni. A meggondolatlanság fiatal embernél csak gyöngeség, de ilyen
szürkülő fejű vén legénynél már halálos vétek.
Müller azt hitte, hogy Rozgonyi még megjavulhat. Nem értette meg, hogy
ha Rozgonyi időnkint megjelenik előleget kérni, az épp olyan örök
törvény következése, mint az, hogy a föld bizonyos utat tesz meg a
végtelenségben, s hogy a nap szükségképpen megjelenik az égbolton,
minden huszonnégy órában, holnap, holnapután, örökkön.
– Azelőtt könnyelmű voltam – mentegetőzött Rozgonyi. – Most pedig
családom van.
– Éppen azért, mert családja van, gondolnia kellene a jövőre is.
– Szegény embernek a család sok gondot ad – sóhajtott Rozgonyi. – Az
ember alig hogy körülnéz, a gyerek már felnő. Tavaly még selypelt és
babával játszott, s ma már kalap kell neki. Bébé-kalap, gitana-kalap, és
tudom is én, még miféle kalap.
Ez a bizalmasság nem volt önkéntelen. Rozgonyi lányának Müller volt a
keresztapja, s a kérelmező azt remélte, hogy az erre való czélzás nem
lesz hatástalan.
– Már nagyocska a leánya, Rozgonyi úr? – kérdezte a sarokba szorított
Müller.
– Tizenhat esztendős, igazgató úr.
– Tizenhat esztendős? Igazán nem gondoltam.
– Bizony, igazgató úr. Az idő eljár.
– Persze, persze. Hát jól van, Rozgonyi úr, menjen a pénztárhoz és
hivatkozzék rám. De kérem, igyekezzék rendbe jönni.
Rozgonyi néhány hálálkodó szót ejtett, s elloholt. Müller utána nézett.
Milyen fürgén siet a garasaiért!
Vette a kalapját s megindult hazafelé. De egy darabig nem ment ki a
fejéből, hogy a Rozgonyi-lány már tizenhat esztendős.
Ki hinné? Mintha csak tegnap történt volna, hogy ez a léha vén ficzkó
beállított hozzá s így szólt:
– Aligazgató úr, meg akarok házasodni. Kérek egy heti szabadságot és
száz forint előleget.
Akkortájt, előleg-kéréskor, állandóan a vidor hangnemet használta. A
rangbeli távolság abban az időben még nem volt köztük olyan jelentékeny;
Müller ugyan már egyik vezetője volt az intézetnek, de csak rövid idő
óta, s az uj méltóságnak, azok a tisztviselők, a kik vele egy időben
kerültek a bankhoz, még nem adták meg a tiszteletnek azt a kifejezését,
a mely már minden apró külsőségben megnyilatkozik. Azonkívül Rozgonyinak
több volt szabad, mint másnak. Rozgonyival reggelenkint egy kis vidámság
lopózott a bank-épületbe, s ezt mindenki megbecsülte. A hol megjelent –
pedig, akár szükség volt rá, akár nem, mindenütt ott volt, a hol pihenőt
tartottak – egész kaszinó támadt körülötte, s noha igen tiszteletlen
verseket csinált a feljebbvalóira, senki se tudott rá haragudni.
Ezen a napon mégis megharagudott rá, a léha hangért, a melylyel a
házasságát jelentette. S nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:
– Kedves Rozgonyi úr, nekem semmi jogom bele szólni az ön magán-ügyeibe.
De, bocsássa meg ezt az őszinteséget, az ön viszonyai között
megházasodni: meggondolatlanság, könnyelműség.
– Hja, aligazgató úr – felelt Rozgonyi – szegény ördögök közt ez már így
szokott történni. Az embernek elmegy az esze, nem gondol semmire, s egy
bajból csinál kettőt.
– Van legalább valamije a menyasszonyának? – folytatta Müller az
illetlenségig bizalmas kérdezősködést.
– Van egy szoknyája – felelt Rozgonyi, nem titkolt léhasággal, és azzal
a leplezetlen könnyüvérűséggel, a mely előtt semmi se szent, se a
hivatalos tekintély, se a családi élet. – Talán kettő is, nem kérdeztem.
Müller azt képzelte, hogy a jó tanács soha se árt, s egy kicsit tovább
ment, mint kellett volna.
– Nincs sajnálatosabb – szólt – mintha az embert valami… hogy is
mondjam?… valami hiba kényszeríti a házasságra. Még ebben az esetben is
azt vélném…
Rozgonyi felfortyant.
– Ohó, aligazgató úr! – vágott közbe – ez talán sok lesz a jóakaratból.
Ön megtagadhatja a kérésemet, de a többit… szíveskedjék rám bízni.
E miatt egy kis harag is támadt közöttük. Rozgonyi, ha tehette,
kikerülte az aligazgató urat s egy fél esztendeig nem jelentkezett
előlegért. De a szegénység rossz tanácsadó, s egy szép nap Rozgonyi újra
beállított, mintha semmi se történt volna.
Müller természetesen úgy tett, mint a ki mindent elfelejtett. És
viszonyuk annyira megjavult, hogy Rozgonyi, mikor kis lánya született,
az aligazgató urat hívta meg keresztapának.
– Hogy fogják hívni a kicsinyt? – kérdezte Müller, kissé zavartan.
– Cziczellének – felelt Rozgonyi.
– No, neve már van! – szólt magában Müller.
S hogy legyen még valamije, vásárolt neki egy »teljes készlet« ezüst
evő-eszközt. Aztán nem igen foglalkozott többet a kereszt-leányával.
Talán soha se gondolt ennyit a Rozgonyi-családra – nem igen ért rá –
mint most, a hogy hazakocsizott a beteg kis lányához.
– Milyen elfecsérelt élet! – tünődött, mialatt képzeletében ujra
szemügyre vette Rozgonyit. Eszébe jutott, hogy Rozgonyi már kinevezett
tisztviselő volt, mikor ő a bankhoz került; emlékezett a szobára, a hol
bemutatták neki. És ime, Rozgonyi ma is a legalján áll a hivatalos
ranglétrának, míg őt szorgalma, igyekezete, buzgósága a bank élére
emelte. Mind a ketten pénzetlen ficzkók voltak, mikor a bank
szolgálatába léptek, de míg ő ma előkelő férfiú s csinos vagyon ura, ez
a nyomorult ember most is csak az általános elnézésből él, s
hónapról-hónapra rókatánczot jár előtte, hogy a családjának a kellő
pillanatban meglegyen a betevő falatja. Hja, kiki kovácsa a
szerencséjének avagy balsorsának.
Persze, ő egy kicsit másképpen csinálta a dolgát, mint Rozgonyi.
Mindenekelőtt csak akkor alapított családot, mikor a jövőjét már
biztosítottnak látta. Várt negyvenkét esztendős koráig, de nem
házasodott meg csak úgy, bolondjában. Előbb megszerezte a jólétet, s
csak azután látott hozzá, hogy legyenek, a kikkel a keresményét
megoszsza. Akkor is magához való, komoly lányt vett el, a kinek volt egy
kis vagyonkája, s a kinek a hozománya már könnyűvé tette a százezrek
megszerzését. Vagyonossá lenni: rajtunk áll; csak kitartás és szorgalom
kell hozzá, meg hogy tudjunk uralkodni a vágyainkon s szenvedelmeinken.
A kocsi megállott. Felsietett a lépcsőn s bement a kis beteghez.
Nem volt oka nyugtalankodnia; angyalkája már érdeklődve nézegette a
képeskönyveit. A legaggodalmasabb szemnek is meg kellett győződnie, hogy
túl van minden veszedelmen, hogy sokkal jobban van, mint tegnap, és
jobban, mint ma reggel.
Az orvos épp akkor búcsúzott a kis betegtől.
– Semmi bajunk, éppen semmi bajunk – iparkodott megnyugtatni az aggódó
családfőt. – Túl vagyunk mindenen, rendben vagyunk. Egy hét mulva
felkelhet, s két hét mulva, ha szép idő lesz, a mama megindul vele
délre. Mindenesetre jó lesz az idén is Kairóba vinni; Kairó: az élet. A
mamának is jót fog tenni Kairó. Csak aztán ne késsenek sokáig; ez a mi
városunk nem ilyen finom alkatú kisasszonykáknak való.
Müller kezet szorított a doktorral, s leült a leánykája mellé. A kis
beteg elmondta neki, mi történt azóta, hogy a hivatalba ment. Már szinte
vidáman beszélgetett… csak ne nézne rá ilyen hosszan! Más gyerek nem
szokott így nézni; a nagyok néznek így, a szomorú nagyok, a kik
koronkint igen komoly dologra gondolnak.
Egy félóra telhetett el így; Müller még vissza akart menni a hivatalába.
Mialatt lement a lépcsőn, ráerőtette magára, hogy teljesen megnyugodva
távozik, s kiérve a kapun, úgy tett, mint a ki nagyot lélekzik. De hiába
biztatgatta magát, nem tudta elűzni az aggodalmait. Mért követelik
Kairót, olyan egyhangúan, évről-évre, ujra meg ujra, minden nagyobb baj
s minden kis meghűlés után?!…
Még fülében csengett a gyermek hangja, s nem akarta elűzni magától, a mi
szívét és fejét elfoglalta. Mért ne lehetne még egy pár perczig a magáé?
Elküldte kocsiját s gyalog ment végig a napfényes utczán.
Kairó!… Mikor lesz már vége ennek az örök szorongásnak?! Mikor erősödik
meg kis lánya annyira, hogy ne kellessen minden pillanatban remegnie az
életéért?! Már esztendők óta tart ez az állapot. Majdnem azóta, hogy
megvan. Piczi kora óta gyenge; mennyi gyötrő aggodalom nyolcz-tiz év
alatt! Néha már azt hitte, hogy a gyermek szépen összeszedte magát; egy
kis meghűlés, s a rettegés ujra kezdődik. Az első esztendőkben a
Krisztinavárosban bérelt nekik kertet; később, a mint a módja megengedte
ezt a fényűzést, elvitte őket a Rivierára; most már, esztendők óta,
Kairó van soron. Telik rá. Mindig ott tartaná őket, ha rá tudná szánni
magát, hogy hónapokig, évekig ne lássa kicsikéjét.
Ez a gyerek volt mindene, egész élete. Szerette a feleségét is – nem
kívánhatott jobb asszonyt – de a feleségének mindig fájt a foga. S a
fogfájós asszonyok senkit se tesznek boldoggá. Egyébként jó lélek
szegény, akármilyen satnya.
Ó, ha egyszer már erősnek, egészségesnek láthatná a kis lányát!…
Valami felriasztotta az álmodozásból.
A hogy befordult a Papnevelő-utczába, egy zajongó, vidám csapatot
pillantott meg. Pompázó szépségű, karcsú leány ment el mellette, egy
sereg katonatiszttel, a kiket a napernyőjével vezényelt »jobbra át!«
Volt ott mindenféle fajta tiszt, ulánus, tüzér, huszár. A leány
nevetett; olyan volt, mint az élet. Müllernek úgy tetszett, hogy
ifjúsága beragyogja a komor Papnevelő-utczát.
Egy pillanatra rajta a felejtette a szemét. A lány észrevette a
tekintetet, s rá köszönt a szürke öreg urra:
– Kezét csókolom, keresztapám!
Tessék: Rozgonyi Cziczelle!
Müller elmosolyodott.
– Jól kezdi, a kis amazon! – szólt magában, míg a köszöntést fogadta. –
Úgy látszik, éppen olyan könnyelmű, mint az apja.
Ebben a pillanatban – mért? hogyan? maga se tudta – ujra maga előtt
látta a kislányát, a mint hosszasan, szomorúan néz rá, azzal a
tekintettel, mely mintha nagy, nagy messzeségekbe látna. Valami
végtelenül fájdalmas irigység fogta el, s erőt kellett vennie magán,
hogy fel ne kiáltson:
– Nincs Isten!
A vidám csapat lármázva vonult el a templomajtó mellett, s a nap, ez a
hatalmas sárga legény, a ki fütyül rá, a mit mi érdemnek, okosságnak és
erénynek nevezünk, ránevetett Rozgonyi Cziczellére.


CSÁK MÁTÉ A GÁZGYÁRBAN.
Ide s tova tizennégy esztendeje, hogy az »Első hazai gáztársulat«-nál
egy szobában dolgozom Csobánczy Tituszszal. A dolgozás alatt ne tessék
valami lelketölő hivatalos munkát érteni; a gáztársulat gondjai, minket
kettőnket, nem igen háborgatnak. De, szóval, nem számítva az esztendőnek
azt az egy hónapját, a mikor szétszaladunk szabadságra, kettesben
töltjük a gyorsan illanó idő egy jelentékeny részét. Reggeli nyolcztól
délutáni háromig egy ketreczben mozgunk, s együtt számláljuk a
perczeket, melyek ólomlábon hozzák a megváltó pillanatot, a mikor »a
földé leszünk ujra.«
Ha az ember ennyi időt tölt egy másiknak a társaságában, utóljára is azt
képzeli, hogy ismeri a másikat a veséjéig. Természetesen, volt egy idő,
a mikor én is azt hittem, hogy a Csobánczy Titusz élete nyitott könyv
előttem. Végre is, hogyne hittem volna?! Összeszoktunk és vidám
czimboraságban ütögettük agyon a hivatalos időt. Közöltük egymással apró
terveinket, s szivarfüst mellett el-eltanakodtunk azokon a kicsinyes
eseményeken, melyek mind a kettőnket érdekeltek. Számtalanszor
beszélgettünk életmódunkról, s nap-nap után találkoztunk azonegy
élet-bölcseletben. Ismertem a multját, mely ó-kori egyszerűségű volt, s
abból állt, hogy: elverte a vagyonát. Ha jókedvű volt, elmesélgetett
egyet-mást a gáztársulat embereinek régi eseteiből, s a fizetési napokon
föl-fölemlegette azt az aranyos időt, mikor még Zeréndy Miklóssal, az
irnokok virágával, lóháton jártak be Eörsről a gáztársulatba. A
legkényesebb természetű dologról sohasem beszélt ugyan, de egyes
váratlan látogatásokból s a hivatal-szolgák hunyorgatásából könnyen
kitalálhattam az ő egyetlen, kissé anyagias, s összes fejleményeiben
meglehetősen közönséges szerelmének történetét is, mely épp olyan
lehetett, mint ezer más agglegényé. Az élete máskülönben is ritka
egyformaságú volt. Hogyne képzeltem volna tehát, hogy ismerem
emberemet?! Fogadtam volna rá, hogy kitalálom: merre jár, mikor nem
voltunk együtt; s azt hittem, hogy tudom miről gondolkozik, mikor
hallgatag pipázott tőlem két lépésre. Meg voltam győződve, hogy azt is
eltalálom, miről álmodik abban a tizenkét órában, melyet két indus
istenségnek: az alvásnak és a gondolattalan pihenésnek áldozott.
Hanem azért ennek a nagyon egyszerű életnek is volt előttem egy
rejtélye. A tizennégy hosszú esztendő alatt alig mult nap, a mikor ne
kérdeztem volna magamtól:
– Vajjon mi az ördögöt csinál ez a Csobánczy Titusz, a mikor szabadságon
van?!
Ha ilyen gyakran foglalkoztam a szabadságával, annak az az egyszerű oka
volt, hogy alig mult nap, a melyen ne emlegette volna ezt a híres
szabadságot. Úgy dél felé rendesen ilyen kérdésekkel zavart fel a
merengésemből:
– Tudja-e, Magyar úr, hogy még csak száztizennyolcz nap, s aztán
szabadságra megyek?! – Hej, Magyar úr, mához nyolcz hétre már nem leszek
Pesten. Ugy-e nagyszerű?! – Mit gondol, Magyar úr, mikor indulok? Már
csak ezerkétszáztizenkilencz óra van addig.
Október elsejétől augusztus végéig folytonosan az úti készülődéseivel
ingerelte a képzeletemet. Az volt az egyik főfoglalkozása, hogy a lehető
legapróbb méretekbe mélyedve, számítgatta az időt, mindig a legközelebbi
szeptember elsejéig.
A hányszor úgy augusztus vége felé jártunk, alig birt megférni a
bőrében. Elhagyta a szokásos nyugodtsága, mint az olyan kivételes
alkalmakkor, a mikor valami dolgot kellett leráznia a nyakáról, s
napokon át izgatottan járt-kelt a ketreczben, megmérve a padlót
széltében, hosszában.
Szeptemberben soha se látta senki.
Mikor haza került, egy szava se volt arról, hogyan töltötte a nevezetes
szabadságidőt. Elejéről kezdte a dolgot, s készülődött a jövő évire.
Megint belebonyolódott a számításaiba, s eleinte hosszas sóhajtozások
között, de mind sűrűbben és sűrűbben kezdte emlegetni a következő év
boldog szeptemberét.
Hol járt, mit csinált? – arról nem tudott senki. Ha akadt olyan
tapintatlan, a ki megkérdezte tőle, hogy hol utazott, s hogy’ mulatott,
kitérő szókkal válaszolt neki.
A gáztársulatnál különben nem is sokat törődtek vele, mit csinál
Csobánczy Titusz a szabadsága idején? Nem igen tűnt fel a távolléte.
Engem azonban bolygatott a kiváncsiság, mindjárt megmondom miért.
Könnyű ugyan elképzelni, hogyan tölti el egy közönséges örömeknek élő
kis hivatalnok pihenésének az idejét, olyankor, a mikor vidékre mehet,
de az ő utazásaiban volt valami titokzatos. Kissé költséges lehetett az
útja.
Csobánczy Titusz az év tizenegy hónapjában úgy élt, mint a legegyszerűbb
a görög bölcsek között. Hanem a szabadsága előtt hihetetlen pénzre volt
szüksége. Fölszedett minden szabályszerűen kiutalható előleget, kivette
a fizetését a legközelebbi hónapokra, igénybe vett minden megszerezhető
hivatalos kölcsönt, képtelen czímek alatt folyamodott segélyezésért,
szóval mindenféle mesés ürügy alapján – melyek kitalálásában csodás
leleményt fejtett ki – kiszivattyúzta a gáztársulatból mindazt a pénzt,
a melyhez csak a legtávolabbról is czimet találhatott. Több pénzt vitt
magával az útra, mint a mennyiből az egész esztendőben élt. S
mindannyiszor oly üres zsebbel tért haza, mintha útonállók közül került
volna elő.
Akárhányszor megfordult a fejemben, hogy talán Monte Carloban jár
olyankor, s a szerencsét kisértgeti, örökkön hiába. Ha egy délvidéki
tengerparton uraskodik egész szeptemberben, bizonyára haza hozhat abból,
a mit magával szokott vinni. Nem értettem a dolgát.
Ne gondolják ezek után, hogy a túlságosan kiváncsi emberek közé
tartozom. Higyjék el, van benne valami ingerlő, ha egy hozzánk közel
álló embernek, a kit megszoktunk a környezetünk kiegészítő részének
tartani, van egy megfejthetetlen örökös rejtélye, akármilyen parányi is
ez a rejtély.
Nem voltunk valami nagy lelki rokonságban, de azért már szinte az
énemhez tartozott. Hogy hosszú időn át folytonosan láttam, hogy oly
tömérdek órát töltöttem vele, nap nap után, elkerülhetetlen s szükségkép
nyájas társalgás közepett: annyira hozzá szoktatott, hogy a hivatalt, a
mindennapi életet, a világ rendjét nem tudtam elképzelni nélküle. Hozzá
tartozott a sorsomhoz. Megszoktam a hangját, a lépését, a szólásmódját,
s ha véletlen távol volt, valami hiányzott az életemből, a »napomat« –
mint nagy névrokona mondotta – »elvesztettem.« Életem társává nőtte ki
magát.
És ha néha rátekintettem, a mint mellettem lélekzett és pöfékelt, s
eszembe jutott, hogy holnap, meg holnapután, isten tudja meddig, ismét
mellettem fog lélekzeni és pöfékelni, ebben az örök egyformaságban,
melynek minden egyes aprósága olyan ismerős: mint árnyék vonult el
köztem és alakja közt annak a titokzatos szeptembernek a gondolata.
Bosszantott ez a kérdőjel.
Ilyenforma bosszúságot érezhet a hitestárs, mikor szembe ülve a
pongyolába és papucsba bujt szótalan férjjel, a kandalló tüzének
egyhangú pattogása mellett, a lámpa köznapi világánál, elnézi a másik
arczát, melynek redője untig ismerős, s arra gondol:
– Vajjon ez a szem, mely most oly közel, ez a mozdulatlan, semmit el nem
áruló szivárványhártya, micsoda messzi, ismeretlen tájak képeit rejti el
előlem, alighanem örökre?!…
… Bele tekinthettem ebbe az egyszerű lélekbe, ismertem ott a nagy
csarnokok zegét-zugát. De ebben az egyszerű lélekben is, mint a
kékszakállu herczeg otthonában, volt egy szoba, mely zárva volt –
mindenki előtt.
* * *
Azért, hogy én ilyen gyöngéd érzésekkel viseltettem Csobánczy Titusz
iránt, nem foghatom rá, mintha az egyénisége valami különösen megnyerő
lett volna. Ez a hórihorgas, pókhasú, tarkóig kopasz vén legény, a
leglustább, a legfalánkabb s a legönzőbb öreg gyerek volt, a kit valaha
láttam. Egész alakjában volt valami, a mi a mesék nagyevő királyainak
derűs és gyermekies alakjaira emlékeztetett. De ha az ember jobban
megnézte az arczát: ez az első benyomás lassankint elenyészett.
Tekintetében volt valami azoknak a szomorúságából, a kik, mintha későn
jöttek volna erre a nagyon vén világra, a kiken valami mondhatatlan
kifejezés azt a gondolatot ébreszti bennünk, mintha egész életükben
öntudatlanul egy sohasem ismert aranykort, egy soha sem látott s mégis
elvesztett paradicsomot gyászolnának. Vénhedt apák kései, csenevész
gyermekein ül az a névtelen bánatosság, melyet én a Csobánczy Titusz
puffadt, halovány orczáján láttam. Volt rajta egy vonás, mely a »szomorú
képű lovag«-ra emlékeztetett.
Olyan öltözetben járt, a milyet soha senki se viselt. Ruháján valami
sajátságos összeegyeztetése volt az ősi viselet hagyományainak a
jelenkori divat kivánalmaival. Nem mondhatni, hogy a megalkuvás
sikerült; a kétféle elem mintha örökös harczban lett volna egymással;
mintha lerítt volna róla a sujtás is, de főkép az európai csín. A mióta
csak ismertem, mindig ugyanazt a kalapot hordta, és ezt a kalapot soha
se fogom elfelejteni. Szürke, hegyes, süveg-szerű szőr kalap volt,
melynek karimája le volt hajlítva, valószinűleg azért, hogy a vékony,
kacskaringós, zöld zsinórnak, mely szalag helyett futotta körül, kárba
ne vesszen az ékessége. Ez a kalap valami bántó tökéletlenséggel
ingerelte az ember szemét, akár a pisai torony. Mintha nem lett volna
valami egész, mintha lekiabált volna róla a befejezetlenség. Hiányzott
mellőle a pávatoll. De ha a kalap izgatott, a köpönyeg kibékített. Nem
mintha ez az örökkön tartó ruha-egyéniség különösebben ékes lett volna.
Inkább szűr volt, mint köpönyeg; nyáron felleghajtó, télen hidegűző.
Czélszerűbb, mint szép. De ha nem is volt túlságosan ékes, az ember, a
kié volt, tudta hordani. Úgy állott rajta, mintha mente volna.
* * *
Az a tizenegy hónap, mely a Csobánczy Titusz életéből ismeretes volt
előttem, meglehetős egyformaságban telt el.
Titusz a szokások embere volt. Az a spártai életmód, melyet követnie
kellett, magával hozta, hogy a nélkülözésben kitartó s apró
kedvteléseihez hűséges maradt. Hiába lobogott benne a hejehuja vér, az
élet sanyarúsága apró kénytelenségekhez kötötte le, melyekért kicsinyes
örömökkel kárpótolta magát. És így pontossághoz szokott, az órához
meglehetősen alkalmazkodó tisztviselő lett, de azért korhely maradt;
rendszeresen élő ember és korhely volt egyszerre. Ez az ellentét
furcsának tűnt fel a környezete előtt. A gáztársulat ifjú reménységei,
úgy maguk között, gyakran köszörülték rajta az elmésségöket. Titusz
sejtette, hogy az életmódját gyakran bírálgatják, de nem törődött vele.
Büszke volt, mint egy király.
Élete igazán »bujdosás volt e földi tereken.« Alig várta, hogy
szabadulhasson a hivatalból, de otthon se volt maradása. Kint lakott
valahol a fegyvergyár táján, a legszegényebb emberek közt. Ezt a lakást
senki se ismerte közelebbről. Valósággal rejtegette a kiváncsiak elől.
Öregebb hivatalszolgák, a kiknek valaha alkalmuk volt egy pillanatra
félre lebbenteni a szaiszi függönyt, azt rebesgették, hogy ez a lakás
nem is igen volt mutogatni való. Annyi bizonyos, hogy Titusz »nem
találta honját e hazában.« Minduntalan kikívánkozott belőle a kispesti
határba, a hol egész nap el tudott barangolni. Egyszer, mikor nem
állhattam meg, hogy Kis-Pest varázsáról ne tudakozódjam, Titusz így
nyilatkozott:
– A fővárosnak és környékének Kis-Pest a legkedvesebb része. Nagyon
csinos vendéglők vannak benne. S a lakossága igen jó nép.
Máskor azt is elejtette, hogy Erzsébetváros és Haraszti körül, magánosan
szokta tanulmányozni a csinosabb vendéglőket, egy-két deczi mellett. (A
deczi volt az egyetlen mai fogalom, a melylyel megbarátkozott.)
De a kispesti határból is mindig máshová kivánkozott. Szabadságra!
Azonban, sajnos, a főváros gázszükségletei kívánatossá tették, hogy ő is
ott legyen a hivatalban, tizenegy hónapon át, majdnem minden hétköznap.
Meg kellett alkudnia a sorssal. Nem lehet mondani, hogy ebben az alkuban
Titusz húzta volna a rövidebbet.
Titusz bámulatos találékonysággal bujt ki minden munka alól. Ő a
hivatalos foglalkozást máskép értette, mint a szabályzat. Az ő
elfoglaltsága abból állt, hogy olvasott és számított a maga
gyönyörűségére.
Ha olvasott, nem azért történt, mintha nagy barátja lett volna a
szellemi élvezeteknek. Titusz a vaskosabb Epikúrok fajtájából való volt.
Az anyagi élvezetek közül is igazán csak az asztal örömeinek adta át
magát. Nem voltak inyencz-hajlamai, hanem volt benne valami az óriás
kigyóból. Csak az egyszerű élvezeteket kedvelte, de ezeket aztán az
ős-világi ember módjára. Ha szerelmet keresett, a kényelmet és a
nyugalmat tartotta szem előtt; ha evett és ivott, hasonlóképpen nem
törődött a minőséggel. Legyünk őszinték. A szellemi élvezeteket
egyszerűen megvetette.
De azért olvasott.
Olvasta pedig a _Turul_t és a _Merkur_t. A czímertudományt kedvelők
folyóiratát és a sorsolási értesítőt.
Minden emberben szunnyad egy álmodozó, s minden emberben benne rejlik a
cselekvő erő. A legtöbbünkben vagy az egyik, vagy a másik vergődik
uralomra, de egyik se vész el semmiféle teremtett lényből.
Titusznál csodálatos egyensúlyban volt mind a két erő. S míg a
_Turul_lal álmodozott, a _Merkur_ral cselekvési ösztönét elégítette ki.
Mikor amazt olvasta, a multnak élt, mikor emezt, a jövőnek.
Koronkint el-elmerengett családjának viselt dolgain, a visszahozhatatlan
fényes multon, a haza és a rokon családok dicsőséges napjain, de nem
feledkezett meg a tennivalóról, a kötelességről sem.
Érezte, hogy e honnak még virulnia kell, s ezért olvasta a _Merkur_t.
Titusznak volt mindenféle sorsjegye: Vörös-kereszt, Jó-szív, Bazilika.
És a szerencse ingerkedett vele. Hihetetlen következetességgel jöttek ki
a sorozatszámai, és roppant közel járt a sorszámokhoz is. Világos volt,
hogy végre is nyernie kell.
S épp abból állt a másik foglalkozása, hogy hihetetlen pontossággal
számitotta ki, miképpen fog élni, mire és mennyit fog költeni, hogy ha
majd eljő a jobb kor, a melynek el kell jönnie, hogyan rendezi be az
életét majd »akkor«; az utolsó forintig tudta a jövő költségvetését.
Volt neki mindenféle tervezete: arra az esetre, ha a legnagyobb
nyereményt üti meg, – ha kevesebbet, – és így tovább, le egészen a
legkisebb nyereményekig.
Minden héten volt egy-egy új húzás, a mihez mindig egy egész sereg
tervezetet kellett készítenie. Alig győzte a dolgot.
A gonosz Szerencse azonban, ez a legrosszabbik minden asszony közül,
futott előle, mint az űzött árnyék.
Addig is megvolt az »Első hazai gáztársulat.«
A gáztársulat tehetetlen volt vele szemben. Azokon a ravasz ötleteken, a
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Álomvilág: Elbeszélések - 18
  • Parts
  • Álomvilág: Elbeszélések - 01
    Total number of words is 4053
    Total number of unique words is 1848
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    46.5 of words are in the 5000 most common words
    52.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Álomvilág: Elbeszélések - 02
    Total number of words is 4046
    Total number of unique words is 1728
    36.5 of words are in the 2000 most common words
    48.1 of words are in the 5000 most common words
    55.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Álomvilág: Elbeszélések - 03
    Total number of words is 3968
    Total number of unique words is 1898
    30.6 of words are in the 2000 most common words
    42.9 of words are in the 5000 most common words
    49.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Álomvilág: Elbeszélések - 04
    Total number of words is 4103
    Total number of unique words is 1735
    37.0 of words are in the 2000 most common words
    50.4 of words are in the 5000 most common words
    55.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Álomvilág: Elbeszélések - 05
    Total number of words is 4160
    Total number of unique words is 1914
    34.1 of words are in the 2000 most common words
    46.9 of words are in the 5000 most common words
    53.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Álomvilág: Elbeszélések - 06
    Total number of words is 4101
    Total number of unique words is 1790
    36.7 of words are in the 2000 most common words
    48.3 of words are in the 5000 most common words
    54.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Álomvilág: Elbeszélések - 07
    Total number of words is 4044
    Total number of unique words is 1856
    37.3 of words are in the 2000 most common words
    48.8 of words are in the 5000 most common words
    55.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Álomvilág: Elbeszélések - 08
    Total number of words is 4068
    Total number of unique words is 1960
    33.8 of words are in the 2000 most common words
    46.4 of words are in the 5000 most common words
    54.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Álomvilág: Elbeszélések - 09
    Total number of words is 4079
    Total number of unique words is 1950
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    46.8 of words are in the 5000 most common words
    52.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Álomvilág: Elbeszélések - 10
    Total number of words is 4183
    Total number of unique words is 1871
    35.1 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    53.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Álomvilág: Elbeszélések - 11
    Total number of words is 4101
    Total number of unique words is 1896
    35.1 of words are in the 2000 most common words
    48.8 of words are in the 5000 most common words
    54.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Álomvilág: Elbeszélések - 12
    Total number of words is 4003
    Total number of unique words is 1927
    33.9 of words are in the 2000 most common words
    46.8 of words are in the 5000 most common words
    53.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Álomvilág: Elbeszélések - 13
    Total number of words is 4101
    Total number of unique words is 1873
    35.8 of words are in the 2000 most common words
    47.3 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Álomvilág: Elbeszélések - 14
    Total number of words is 4020
    Total number of unique words is 1970
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    42.3 of words are in the 5000 most common words
    48.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Álomvilág: Elbeszélések - 15
    Total number of words is 4044
    Total number of unique words is 1967
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    43.7 of words are in the 5000 most common words
    50.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Álomvilág: Elbeszélések - 16
    Total number of words is 4055
    Total number of unique words is 1917
    34.5 of words are in the 2000 most common words
    47.6 of words are in the 5000 most common words
    54.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Álomvilág: Elbeszélések - 17
    Total number of words is 4037
    Total number of unique words is 1906
    34.9 of words are in the 2000 most common words
    47.0 of words are in the 5000 most common words
    54.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Álomvilág: Elbeszélések - 18
    Total number of words is 1698
    Total number of unique words is 991
    36.1 of words are in the 2000 most common words
    47.9 of words are in the 5000 most common words
    54.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.