Álomvilág: Elbeszélések - 05

kinlódjék: micsoda gondolat! Ha terhére van s lelövi, azt értem;
szegénynek úgy se sokat ér már az élete. De így!… Ez igen csunya ötlet
volt, Mr. Reginald; s nemcsak kegyetlen, hanem ostoba ötlet is. Mert
végre is Bob kenyeret keres önnek.
– Azaz, hogy keresett – felelt a púpos. – Akkor még keresett. Ma már nem
is keres, csak eszik. Föleszi mindenünket. Ennek a kis ficzkónak egy uj
vörös nadrágot akartam venni; arra se telik. Semmire se telik. Nem
fázol, Little John? Gyere te gazember, ülj az ölembe. Szereted a sört,
te zsivány? Ugy-e, hogy szereted? No hát igyál. Hehehe, te gazember, te
gazember!…
S megveregette a majom szőrös arczát.
A hogy hozzáhajolt s itatta, hamarjában nem lehetett megkülönböztetni,
melyik az ember s melyik a majom. Little John arcza értelmesebb volt,
mint Mr. Reginaldé, s a majom nem látszott oly vadnak, mint az ember.
– Különben szerencséje – folytatta Mr. Reginald – hogy olyan szegény
vagyok. A guillotine-ja sokba kerülne s nekem nincs pénzem.
– Ne is beszéljen nekem erről, Mr. Reginald, mert minden szava a
szivemet hasogatja. Szegény Bob! Mi lesz vele, ha én nem leszek itt?!
Pedig én elhagyom önt, Mr. Reginald.
– Mi az?… Mit mondasz, Zsuzsánna?
– Azt, hogy elhagyom önt, Mr. Reginald. Férjhez megyek a borbélyhoz, a
kit a multkor kitiltott a bódéból, mert szóba álltam vele. Éppen erről
beszélgettünk akkor.
– Elment az eszed, Zsuzsánna? Ez lehetetlen! Ki főz nekünk akkor? Ki
mos, vasal ránk? S ki bánik a vadakkal?
– Szolgáló akad elég, s Bobhoz megfogadja Goliath-ot, a régi
szeliditőjét. Goliath már öregszik, lehet beszélni vele. Azt hiszem,
kevesebbel is megelégszik, mint én.
– És mért akarsz elhagyni? Igy egyszerre?
– Tudja, Mr. Reginald, én nagyon csöndes némber vagyok, s nem jár az
eszem haszontalanságokon. De nekem is kell az ember, s ön nem ember, Mr.
Reginald, ön úr.
– Ezt érdemeltem tőled? Ezért tartottalak, ezért fizettelek nyolcz
esztendeig? Egy vagyont raktál félre a garasaimból s most itt hagysz?
De Miss Lilian-t már nem lehetett észretériteni. Karácsonykor letelik a
szegődése s ezzel búcsút mond a művészi pályának. Mr. Reginald mondhat,
a mit akar. Ő nem veszi vissza a szavát.
– Hallod ezt, Little John? Karácsonykor férjhez megy a borbélyhoz. Ember
kell neki. Megint Zsuzsánna lesz Isten, ember előtt; fogadjak magamnak
más Miss Liliant. Hallod ezt, Little John? Ugy-e, te nem tennél ilyet,
Little John?
A majom keservesen nyöszörgött, s a púpos elérzékenyült.
Mondhatott akármit, Zsuzsánna hajthatatlan maradt. Kérésre, fenyegetésre
ugyanazt felelte, konokul, egyhanguan:
– Karácsonykor megyek.
Ha egy engedelmességhez szokott asszony egyszer a fejébe vesz valamit,
azt harapófogóval se feszited ki onnan.
Mr. Reginald szorultságában a kutyához fordult:
– Hallottál ilyet, Old Jack? Elhagyják a gazdádat. Hát nem voltam én jó
mindnyájatokhoz? Nem adtam nektek enni? Ütöttelek, vertelek? Igen,
vertelek, de nem szivből, csak a tudomány érdekében.
Ezeket a szavakat, hogy: »a tudomány érdekében« Old Jack értette;
szűkölt s ugatni kezdett.
Ennyi gyász láttára Zsuzsánna is megilletődött. Lehajtotta a fejét és
igy szólt a késő bánat hangján:
– Nem lehet másképpen. A borbély már a pénzt is elvitte magával.
A púposnak a torkán akadt a szó. Megértette, hogy a mi történt,
jóvátehetetlen. Vagy úgy, a borbély már a pénzt is elvitte magával?!
Akkor csakugyan haszontalan minden szóbeszéd.
– Jó – szólt végre, elfojtott dühvel – menj, de vidd el azt a buta
állatot is. Nekem nem kell. Vedd meg, olcsón adom. Vidd el szaporán,
hogy ne is lássam többet.
– Mit csinálnék vele a borbély-műhelyben? – kérdezte Zsuzsánna. –
Kivernének miatta a faluból. Önnek még hasznára lehet. Vagy ha ez nincs
kedvére, eladhatja a városban, a mikor akarja.
– Valld meg, azért hagysz a faképnél, mert attól tartasz, hogy egy szép
nap téged is felfal a bestia, a mikor egyszer rosszkedvében találod. S
ha már valakit szét akar tépni, inkább engem, mint téged.
– Nem, Bob nem rossz indulatu. Csak akkor haragszik, ha éhes.
– De mindig éhes, a falánk kutya! Egy szó mint száz, a legokosabb, hogy
ha itt maradsz. Küldd el a borbélyt; minek is állsz szóba borbélyokkal?!
– Az nem lehet. Odaadtam a pénzt.
– Persze, persze, már a pénzt is odaadtad. Hát jól van, eredj.
Aztán Little Johnhoz fordult és elpanaszolta neki:
– Ez a buta állat mindennap uj bajt zúdit a fejemre. Szétugrasztja a
társulatot s megeszi mindenünket; semmit se tud, semmit se csinál, egész
nap alszik és mégis élni akar. De ne félj, Little John; majd teszek
róla, Little John, ne félj!
A majom, a ki buzgó és szorgalmas volt, a fogát vicsorgatta.

II.
Karácsony estéjén, egy órával később, hogy Miss Lilian – a
keresztségben: Zsuzsánna – áttette tanyáját a borbélyhoz, a púpos magára
vette köpönyegét, keresztül haladt a keményre fagyott udvaron, s
benyitott a vadak bódéjába.
Tolvajlámpát vitt magával, s a falhoz lapulva, óvatosan haladt előre.
Nem akart közel érni a ketreczhez; gyűlölte, de tisztelte Bobot.
Az oroszlán aludt.
Miről álmodott? Zsákmányról? Halálos marakodásokról, gőzölgő vérről,
szétmarczangolt óriási kigyókról? Vagy édes dulakodásokról, játszi
oroszlánkisasszonyokkal, a kik a párzás szilaj örömében bömbölésükkel
megreszkettetik a csalitot? Bizonyára a sivatagban járt, a napfényben, a
forró homokon. A messzeségben a kaffer kunyhókat látta s nem érezte a
lába sebét.
A púpos, a tolvajlámpa gyér világánál, bepislogott a ketreczbe, a hol a
sötét tömeg nyugodott. Settenkedő lépését alig lehetett hallani; a vad
aludt tovább. Aludt s nem gondolt rá, hogy annak, a ki nem tudja
megkeresni kenyerét: nincs joga élnie.
– Aludjál – mormogott a púpos – ma alszol utoljára ilyen édesen! Hogyan,
barátom, te elveszed előlünk a táplálékunkat, a meleget, s ráadásul
szétkergeted a társulatomat?! Nem, Bob czimbora, ez már nem járja, ez
egy kicsit sok. Ezennel felmondom a barátságot. Miért pazarolnám tovább
is terád keservesen szerzett garasaimat? Hogy egy szép nap leharapd a
kezem? Köszönöm szépen. A Miss rám nézve meghalt, tehát vége a
komaságnak. A Miss beszélhet akármit. Hogy bevigyelek a városba s
eladjalak az állatkertnek, vagy a múzeumnak? Ugyan ki ad pénzt érted:
egy ütött-kopott, vén oroszlánért! Annyit se kapnék érted, a mennyibe az
ellátásod kerül, a mig túladhatnék rajtad, nem tudom, mikor. Nem, nem,
Bob, végezzünk. Végezzünk minél hamarabb s végezzünk zaj nélkül, a hogy
urakhoz illik. Minek tudja meg a világ, hogy véleménykülönbségek vannak
közöttünk? Ez fölösleges. Mondjuk, hogy beteg vagy, Bob, hogy nagyon
beteg vagy. Nem vagy már mai csirke; nem mondható váratlan
szerencsétlenségnek, hogy időd betelt s órád megérkezett. S elmúlásod
fájdalomtalan lesz. Tudod, a guillotine-t jobban szerettem volna, de
hagyjuk az erőszakosságot. Értettél? Nem? Mindegy. Végezzünk, Bob.
Odament a kemenczéhez, mely a rekeszt melegitette s szép csendesen
eloltotta a tüzet.
Hajnal felé az oroszlán fölébredt s megrázta a sörényét. Fázott.

III.
Másnap, Mr. Reginald bekukucskált a bódéba. Kiváncsi volt rá, mi
történik odabenn, de nem tartotta tanácsosnak közelebb menni a halálra
itélthez.
A hogy kinyitotta az ajtót, a vak homályosságból két nagy sárga szem
rontott elő, s egy hatalmas tömeg olyan erővel vágódott a ketrecz
rácsához, hogy a vasszerkezet minden ízében megrecsegett.
A púpos hátán végig futott a hideg, s inai megcsuklottak. Ha a vas
véletlenül enged!… Becsapta az ajtót s tovább állt.
Az ajtó-csattanásra rémitő bömbölés felelt. Olyan bömbölés, hogy a púpos
egész éjszaka hallotta. Hajnalig nem tudott aludni. Csak a füle
káprázott?… Vagy amaz egyre orditott odaát?!…
Később is, folyvást hallotta ezt a hangot. S ünnep másod napján, mialatt
Little John a legtréfásabb dolgokkal mulattatta a piaczon egybe
gyülekezett uraságokat, koronkint a fülébe hatott a meg-megujuló
rettentő bömbölés. Eleinte úgy hangzott ez, mint valami szörnyű
fenyegetőzés, majd úgy rémlett, mintha átváltozott volna panaszos
könyörgéssé.
Végre elhallgatott a hang.
Az ünnepek után – ötvenhat óra mult el, hogy a halálra itélt éhezett és
fagyoskodott – Mr. Reginald még egyszer megnézte áldozatát. Most már
bemehetett. Bob nem rohanta meg a rácsot; tehetetlenül feküdt ama
sarokban, mely a legközelebb volt a hideg kemenczéhez.
A déli nap bevilágitott a deszka-bódé hasadékain. Mr. Reginald jól
láthatta az éhségtől és hidegségtől kimerült állatot. Még élt, de már
nem bömbölt, csak nyögött.
Mikor az ajtó kinyilt, felnyitotta a szemét. De tekintetében már nem
volt más, csak halálos szomorúság. A gyűlölségnek és a bosszúnak utolsó
zsarátnoka is kialudt belőle.
Mintha azt mondta volna ez a szomorú tekintet:
– Ó, jaj nekem, hogy én – én vagyok, s nem lehettem más: alkalmazkodó
kutya, vagy ügyeskedő majom! Ó, jaj nekem, hogy csak haldoklásomban
tudom meg, mily oktalanul éltem! Miért is, hogy bele kellett futnom a
kelepczébe, s a rabságban nem tudtam átváltozni törlészkedő hasznos
háziállattá?! Miért, hogy a hazai, ismerős bozótok között, egyenesen,
nyugodt, nagy léptekkel haladtam előre, nem sejtve, hogy vermet ástak
elém?! Miért kell ily későn tudnom meg, hogy nem okos egyenesen menni,
miért nem láttam be előbb, hogy csúsznom kellett volna, lassan,
óvatosan, kanyarogva, a hogy a kigyó csúszik?! Miért nem nyilt ki az
eszem a verem sötétjében, miért, hogy föl se vettem a homályt, mely
mindenkorra elnyelt, miért, hogy aggodalom nem fogott el a fogságban,
miért szóltam nyugodtan: »Sötét van; mindegy«?! Miért nem törődtem a
puskás liliputiakkal, a kik körülfogtak s átcsaltak a veremből
széttörhetetlen vas ketreczembe?! Miért nem tanultam meg később a
rabszolgaság mesterségét, miért nem sajátitottam el a táncz művészetét,
a tizig való számolás tudományát, miért nem tanultam meg vörös nadrágban
járni és az arczomat fintorgatni?! Isten veled már, harcz vidám zenéje,
fenevadak erdőt reszkettető, vidám orditozása, lángoló erdő, napfény
izzó heve, puska-ropogás, csalit zengése, Isten veletek! Isten veletek,
kemény húsú, széles pofáju, szép oroszlán-asszonyok! Nem dulakodom többé
veletek, földet rengető szerelmi párbajban; nem vágom szügyetekhez
győztes sörényemet; nem birom le, halálos reszketéssel teli édes
gyönyörre, melegséget árasztó, keménybársony, szilaj testeteket! Isten
veletek szép oroszlán-asszonyok, és ti, gyáván szökellő tigrisek,
csataszóm elől vadul rohanó elefántok, ne remegjetek többé: én már
búcsúzom! Ó, mily nyomorultul kell elvesznem! Vaczogok, haldoklom a
hidegtől, a ki a napfényre születtem, s éhen pusztulok el, én, a kinek
szét kellett volna marczangolnom az egész világot! De hát én vagyok-e
én, s az egész Afrika nem álom volt csupán?! Ime, ez a pislogó,
hunyorgó, reszkető szempár megöl. Engem!… Nem, én nem vagyok én; szép
afrikai hazám, a vérengző csaták, rügyfakasztó márczius szerelmi
bömböléssel teli éjei, mindez hazugság volt, s én csak egy közönséges
macska vagyok, a kit földre tepert az éhség s a ki könnyezik a hidegtől!
* * *
Mikor Mr. Reginald utóljára látogatta meg áldozatát, Bob már nem
mozdult. A púpos kinyitotta a ketrecz ajtaját, rálépett az oroszlán
tetemére, s kis pálczájával nagyot suhintva a levegőbe, kevélyen igy
szólt:
– Quos ego!


FINISH.
1927-ben, egy csunya novemberi éjszakán, James Riderhood, a nagy jockey,
a ki 1908-ban _Orthodox_-on, a század lován, canterben és
megszámlálhatatlan hosszuságokkal nyerte meg az Eclipse Stakes-t
_Westminster_ és _Iron Cross_ ellen, a megöregedett James Riderhood, a
ki tizenegy egymásután következő esztendőben volt champion-jockey-ja
Angliának, s dicsősége tetőpontján hirtelen hagyta el a gyepnek mondott
boronált térséget, skótországi kastélyában, a hol megostromolhatatlan
visszavonultságban éldegélt, egy éjjel, mialatt az északi szél vadul
verdeste, rázta kastélyának kapunagyságú, íves ablakait: nagyon szépet
és nagyon különöset álmodott.
Azt álmodta, hogy Orthodoxon ül, s lépést megy egy végtelenül csöndes,
elhagyott pályatesten, abban a szürke homályban, a melyet néha, késő
őszszel, a reggeli galoppok kezdetén látott egy-egy futó perczre.
Csakhogy ez a homály most nem oszlott, hanem sűrűsödött; a napnak nem
volt sehol semmi nyoma, s ez az egyforma, néma szürkeség oly szomorúnak
tünt fel előtte, hogy lassankint valami névtelen nyugtalanság fogta el.
A pályát nem ismerte. Epsomhoz hasonlitott egy kicsit, de olyan
roppantnak, olyan végtelennek tetszett, a milyet nem látott soha. Hogy
hová megy, nem tudta; a czélt nem látta, s az indulópontra nem mert
visszatekinteni. Hirtelen a lovára pillantott. Orthodoxon fénylett a
szőr, mint régen. De hiába simogatta a nyakát, a ló csak nem akart
nyeriteni. Ekkor látta, hogy az elíziumi mezőkön jár, azért nincs nap az
égen.
Végig futott rajta a hideg, s megsarkantyúzta a lovát. A paripa megnyúlt
alatta s vágtatni kezdett. De ebben a pillanatban más paták dübörgése
ütötte meg a fülét; tisztán hallotta, hogy mögötte is vágtatnak. Ész
nélkül forgatta meg a kantárt, mint abban a finish-ben, melyben csak egy
fél-hosszusággal verte meg _Eviradnus_-t, s a táltos rémülten repült
vele. De az idegen lovak patái mind közelebb verték a földet; Orthodox
izzadni kezdett, s lovasáról csurgott a verejték. Már csak ötven-száz
méternyire lehettek üldözői; a tulvilági paripák patkói süketitő
dübörgést vittek végbe a kemény talajon, s az üldözött egy halálos
ölelésre rántotta meg a két karját, s szoritotta lovához térdeit. De nem
segitett rajta ez az utolsó erőfeszités sem. A tulvilági lovasok
sarkában voltak, s mint fergeteg rohant el mellette egy lovas, a kiben
az üldözött Archerre, a nagy Fred Archerre, a mult század héroszára
ismert. Orthodox lovasa, a ki az egyenetlen küzdelemben már elveszitette
sipkáját, üveges szemmel meredt a látományra; de amaz visszafordult
nyergéből s nyájasan kiáltott feléje:
– Hollá, utánam, kis Riderhood!
Ebben a pillanatban elhagyta egy másik lovas is, a ki Fred Barrett volt,
Fred Barrett vonásról-vonásra. S a mult századi champion, a kit James,
istálló-fiu korában, még látott egyszer-egyszer, épp ugy kiáltott át
hozzá, mint a másik:
– Hollá, utánam, kis Riderhood!
És azonképpen a többi lovasok is, a szellem-jockey-k, a mint sorra vagy
csapatosan vágtattak el mellette, mind biztatták:
– Utánunk, kis Riderhood!
De Riderhood már nem remegett. Valami édes melegséget érzett egész
testében s egyszerre visszanyerte husz éves korának teljes erejét.
Orthodoxról is eltünt az izzadtság; a szőre megint csillogott, mint az
arany. Egynéhány szökkenéssel utólérték a fényes társaságot s
beleilleszkedtek a csapatba, mely őrült iramlásban vágtatott tova. Az
iram egyre vadabbá lett, a homály egyre sűrűbb, Riderhood már nem
látott, nem hallott semmit, csak végtelenül könnyűnek érezte magát,
valami csodálatos jó érzés járta át a testét, és fölébredt.
Ebből az álomból megértette az öreg James Riderhood, hogy napjai meg
vannak számlálva. A végzet rendelését békén, megnyugvással fogadta. Már
negyvennyolcz éves volt; elérkezett a jockey-életkor utolsó mesgyéjéhez.
Ugy találta, hogy rendén van a dolog. Ehhez képest, reggelre kelve,
magához hivatta az udvarmesterét s így szólt hozzá:
– Mr. Halifax, én nemsokára meghalok.
– Ó, uram! – tiltakozott Mr. Halifax.
– Mr. Halifax, én nemsokára meghalok – ismételte James Riderhood.
– Az lehetetlen, uram. A halál nem mer bekopogtatni önhöz.
Mr. Halifax cselédnek tekintette James Riderhood kivételével az egész
világot. Cselédnek tekintette a halált is.
– Pedig már megtette, mr. Halifax. Álmomban Archert és Barrettet láttam,
a kik hívtak. Mennem kell.
– Ó, uram, ön megrepeszti szivemet – sirt Mr. Halifax.
De James Riderhood nem törődött a szerződéses könnyekkel, hanem így
folytatta:
– Mit csinálnak fiaim, az igen tiszteletreméltó gentleman-ek?
– Az igen tiszteletreméltó gentleman-ek tanulmányaikkal vannak
elfoglalva.
– És kis fiam, Benjaminom?
– Ő az istállóban van, s a lovakat itatja.
– Jól van, nagyon jól van – erősitgette James Riderhood. Aztán kiadta a
rendeletet:
– Mr. Halifax, küldje ide az igen tiszteletreméltó gentleman-eket.
Mielőtt a czélponthoz érek, el akarom látni őket atyai tanácsaimmal.
Az igen tiszteletreméltó gentlemanek megjelentek. Hárman voltak,
mindannyian kifogástalan redingoteban, magas gallérban, s fénylő
czilinderrel. Arczra nagyon hasonlitottak, s ha termet dolgában
véletlenül nem úgy következnek egymásra, mint az orgonasíp, James
Riderhood összetévesztette volna őket.
– Uraim – kezdte – életem végéhez közeledik, s önök szivesek lesznek
meghallgatni atyai tanácsaimat.
– Igen, uram – szóltak a gentleman-ek kórusban.
– Mr. Bill – folytatta James Riderhood – első szavam önt illeti, mert ön
a legidősebb gyermekem.
– Ugy van, uram – felelt mr. Bill, az őt jellemző komoly
határozottsággal.
– Mr. Bill, ön a politikai pályára lépett. Ez a pálya nem tetszik nekem;
nem fejleszti a jellemet. De ha már ezen a pályán van, szeretném, ha
boldogulna rajta. Nem nehéz ez, mr. Bill. Csak egyet ne téveszszen szem
elől soha. Ez az egy: hogy mindig eltalálja, mit gondol a másik, a kivel
beszél; s mindig csak azt mondja, a mit amaz egy percz mulva mondani
akar. A mit ön gondol, azt ne emlitse soha; legjobb, ha éppenséggel nem
gondol semmit. Aztán, mindig és mindenek felett: komoly legyen. Ha nem
tudna elég komoly lenni: tartson traininget; zárkózzék el a szobájába s
mindennap két vagy három órát pofozza magát.
– Igen, uram.
– Remélem, mr. Bill, hogy nagyra fogja vinni. Önből államtitkár lesz,
talán miniszter. Ha ügyetlenséget követne el, a vagyonában mindig hű
barátra fog találni.
– Igen, uram – szólt a gentleman.
– Most önön a sor, mr. Sam. Mr. Sam, ön az egyházi pályára lépett. Nem
szeretem ezt a pályát, mr. Sam; nem kedvez a jellemnek. De ha már ezen a
pályán van, szeretném, ha boldogulna rajta. Csak egy tanácsot adhatok
önnek, mr. Sam; de ez a tanács, higyje el, kitünő. Legyen kaczér. Az
egyháznak nehéz napjai vannak; nem a hitvallás, csak a megalkuvás
élteti. Mr. Sam, legyen okos, mint a kigyó, s kaczérkodjék a
hitetlenséggel, a mikor csak lehet. A szerelemben és a vallási dolgokban
az első szabály az, hogy: mindent igérjünk és semmit meg ne tartsunk.
Legyen hajlékony és sima, másképp örökkön plébános marad. De ön püspök
lesz, mr. Sam; s ha véletlenül ügyetlenséget követne el, a vagyonában
mindig hű barátra fog találni.
– Igen, uram – felelt a második gentleman.
– Végül, mr. Tom, önhöz is volna pár szóm. Ön a tudományos, pályára
lépett, mr. Tom. Gyengéllem ezt a pályát; parlagon hagyja a jellemet. De
ha már ezen a pályán van, szeretném, ha boldogulna rajta. Figyeljen rám,
mr. Tom, s ne felejtse el a tanácsomat. Soha se keressen másféle
igazságokat, csak olyanokat, a melyek mindenkinek hasznot hajtanak.
Hagyja békében a csillagokat, s álmodjék a malmokról. Mr. Tom, önből
egyetemi tanár lesz, vagy felügyelő-bizottsági tag a britt királyság
összes társaságaiban. Még egyet. Soha se mulaszsza el úgy viselkedni,
mintha csakugyan tudna valamit. Ha netalán elárulná magát, a vagyonában
mindig hű barátra fog találni.
– Igen, uram – felelt a harmadik gentleman.
– És most, uraim, jó éjt – végezte James Riderhood. – Önök szivesek
lesznek beküldeni hozzám a kis fiamat, Benjaminomat. Az istállóban van,
s a lovakat itatja.
A gentleman-ek tisztelettel hajoltak meg s kimentek a szobából.
James Riderhoodnak vékony ujjai tánczoltak a türelmetlenségtől.
Néhány pillanat mulva egy tiz-tizenegy esztendős fiú húzta be két apró
lábát a szobába, egyiket a másik után; egy széles vállú gnóm, a ki
kicsiny volt, mint egy hat esztendős gyerek, s egy öreg arczu fejet
czipelt bornyunyakán. James Riderhoodnak ragyogott a szeme. A kis
gnómnak olyan szép O lába volt, hogy öröm volt nézni. Mintha lovon jött
volna a világra.
– Ben, gyere ide – szólt James Riderhood. – Gyere ide, aranyos, ülj az
ölembe.
Ben oda húzta nehéz vállát és két apró lábát, hirtelen fölvetette magát
apja térdére, s úgy ült szembe James Riderhood-dal, mintha lovagolna. A
két kis vézna, öreg arcz összehajolt; s a ránczos, szőrös vén majompofa
szeretettel simult a kis majomhoz.
– Ben, én meghalok. Az éjjel Archert és Barrettet láttam; értem jöttek.
De nem akarok addig meghalni, a mig a lelkedre nem beszélek.
– Aoah! – bődült el Ben.
– Ne sirj, Ben, hanem figyelj a szavamra. Te még nem választottál
pályát, kedves kicsi fiam; azt akarom, hogy jól válaszsz, nem úgy, mint
a bátyáid. Nem mondom neked, a mit nekik mondtam, hogy ha egyszer
ügyetlenséget találsz elkövetni, a vagyonodban hű barátra találsz. Te
nem fogsz ügyetlenséget követni el soha. Akármelyik pályára lépsz,
mindenütt ember lesz belőled; de én azt akarom, hogy ha okvetetlenül
ember lészsz is a gáton: egyúttal boldog ember légy, s ne terhe
önmagadnak.
Ben fölemelte kis majom képét s figyelt a vén majomra.
– Ben, légy jockey. Ez a legszebb mesterség a világon. Mert nincs
mesterség, mely egész embert követel, csak ez az egy. Megköveteli, hogy
minden pillanatban eszednél légy, s mindig helyén legyen a szived.
Megköveteli, hogy a karod erős, biztos és ügyes legyen, s megköveteli,
hogy művészet lakjék a lábadban. Megköveteli a tested s lelked
egyensulyát, és megköveteli, hogy egészségednek ne legyen se hiánya, se
fölöslege. Megköveteli a becsületességet és a józanságot, a feltalálást
és a határozottságot, az éberséget és a nyugodtságot. Megköveteli, hogy
ura légy a paripádnak is, önmagadnak is, s megköveteli, hogy mindig
koczkára tedd egész létezésedet. A legtöbb ember emberségének csak egy
részét viszi az élet küzdelmébe: egyik örökkön pihenteti a lábát, a
másik örökkön pihenteti a fejét. Egyik gyakran koczkáztatja a nyakát, de
a levegőben tornázó tetszése szerint lehet ostoba; a másik a
gondolataival dobálózik úgy, mint a kókler a késekkel, de a testét
kivonja a játékból. Csak a jockey az, a ki mindig testével-lelkével,
egész személyével, mindenével játszik. De a kárpótlás, a melyben
részesül, méltó a koczkázatához. Ha az életünk rövid, mily gazdagság
ebben a rövid életben! Hir, dicsőség, szerencse, nagyúri vagyon, sikerek
és édes izgatottság: mind részed lehet bennök abban a korban, a melyben
a többieket még el sem eresztették a pórázról. Mig a többiek fogatlanul,
gyomorbajosan, öregen és fáradtan érik el első sikereiket, te huszonöt
esztendős korodban fenékig üritettél minden arany-serleget. És aztán a
diadal mámora, Ben, a diadal mámora! Nincs édesebb, mint a diadal
mámora. A természet arra rendelt bennünket, hogy küzdjünk akármiért,
hogy kivivjunk bármit, hogy diadalokat arassunk, az ő czéljaira, ha
kicsinynek tetsző téreken is, ha nem is tudjuk, mi végre. S csak az az
egész ember, csak az mondhatja, hogy élt, a ki megizlelte a diadal
mámorát. Ne mondd, hogy itt a czél csekély. A czél mindenütt csekélynek
látszik. Mert ezen a világon minden csak játék; az emberek, bármivel
foglalkoznak, bármiért erőlködnek, mindig csak játszanak, mint liliputi
emberkéi egy ismeretlen, roppant Gullivernek. Mi végre jók, mi végre
szolgálnak, akár a komoly, akár a nem komoly játékok, senki sem tudja
meg soha; valamit akarnak velünk, de a többi csupa rejtelem. S játék és
játék közül van-e szebb játék, mint a ló? Azt hiszed, többet ér
ügyiratokkal játszani, vagy gondolatokkal, a melyekben egy év multával
magad sem hiszesz?! Többet ér játszani a végből, hogy az emberek egy
félórával hamarább érjenek oda, a hol maguk is valami játékot keresnek?!
Eh, hidd el nekem, nincs szebb játék, mint a ló, ez a gyönyörü állat, a
mely az emberi észnek és karnak a legszebb sikereket szerzi. Micsoda
érzés: uralkodni ezen a nemes, élő szerszámon! Látod, Ben, a szeretőt el
lehet felejteni, de a lovat nem. Mert ez részese volt a sikereinknek, s
a dicsőség vize az, a melynek az izét nem felejti el az ember soha.
Mondok neked, Ben, valamit.
Egy héttel azelőtt, hogy ide visszavonultam, a liverpooli nagy akadályra
készültünk _Adventurer_-rel. A windermere-i herczeg, a ki a versenyt
minden áron meg akarta nyerni, rávett, hogy a verseny előtt a
kastélyában gondozzam az egészségemet, s ki ne mozduljak onnan. Elejét
akarta venni, hogy valami bajom lehessen, mert _Adventurer_-t idegen
lovasra bizni, annyit jelentett volna, hogy: »hagyjatok fel minden
reménységgel.« A herczeg ágyában kellett aludnom, csak az ő szivarjait
szíhattam, a szakácsa csupán nekem szolgált, s a herczeg, hogy
véletlenül idegessé ne tegyen, beköltözött a klubba. Egy hétig állottam
az úri módot, de aztán nagyon meggyülöltem ezt a kanári-kényelmet. Két
nappal a verseny előtt kiszöktem a kastélyból, s azon az éjjelen
bejártam Liverpool összes csapszékeit, azzal a jó szándékkal, hogy
reggel visszatérek rabságomba. Ez a vállalkozás veszitett el örökre.
Nagy tivornyába keveredtem, melynek a képei ma már összefolynak előttem.
Csak arra emlékszem, hogy tizenkettőkor, a kikötő táján, egy vörös
blúzos ember igy szólt hozzám: »Riderhood, azt mondom önnek, hogy a nagy
liverpooli után egy hétig önről beszél egész Anglia!« Sok gint ittam, s
jól esett a hizelgés. De reggel felé, mikor már violaszinü ködben láttam
a lebujt és részeg czimboráimat, mintha ugyanaz az alak állott volna
elém, csakhogy most már fekete blúzban, s igy dörgött volna a fülembe,
poharát rám koczintva: »Azt álmodtam, mr. Riderhood, hogy ön a nagy
liverpoolin kitörte a nyakát!« Akár csak jeges vizzel öntöttek volna
végig; egyszerre kijózanodtam. Haza mentem, s a szél kifujta a fejemből
a pálinka-gőzt. De aludni nem tudtam. Fel-felriadtam, s kábultságom
álomképeiben hol a vörös, hol a fekete embert láttam. »Azt álmodtam, mr.
Riderhood, hogy ön a nagy liverpoolin kitörte a nyakát.« S már láttam
magamat betört fejjel, aludt vérrel boritva. A babona megszállt,
lenyűgözött, legyőzött. Másnap megszöktem a herczegtől, s nem lovagoltam
többet.
És aztán, Ben, aztán nem győztem eleget siratni a könnyelmüségemet.
Azóta nem élet az életem. Ó, hogy akkor megriasztott a babona, és nem
ültem nyeregbe! Hogy melyiknek lett volna igaza: a vörös embernek-e,
vagy a halál-madárnak? – nem tudom. De mindegy. Ó, ha akkor megnyertem
volna a nagy liverpoolit!… Istenem, mindig sajog a szivem, hogy ez
örökre hiányzik az én szép életemből. És ha kitöröm a nyakamat?!…
Veszitettem volna vele valamit? Semmit. A többi sár volt. Örökre
szerencsétlenné tett a tudat, hogy beteg-székben ülök, és Orthodox,
Orthodox nincs többé alattam!
Egy óra multán James Riderhood hátra hanyatlott karos székébe, s udvari
papja a haldoklók imádságát kezdte mormogni a feje fölött. James
Riderhood egy darabig vele imádkozott, s fiai is, a kik előtte állottak.
Aztán elhallgattak. A haldokló lehunyt szemmel, mozdulatlanul pihent
karos-székében. Már azt hitték, hogy meghalt, midőn ismét felnyitotta
pilláit, tekintetét ráfüggesztette Ben-re, s ajkai ezt motyogták:
– Légy jockey, Ben, légy jockey.
S a következő perczben utólérte Fred Archert.


LILIPUTI TÖRTÉNET.

I.
Nem tudom mikor – tegyük fel, hogy szeles, rideg, őszi este
volt – egy liliputi személyke addig olvasott, olvasott mindenféle
házasságtörésekről, mig elhatározta, hogy ő is el fogja törni a magáét.
A házasságot, tudvalevőleg, kétféleképpen törik. Lelkifurdalással, vagy
a nélkül. A liliputi személyke választott. Ő lelkifurdalással fogja
törni, halálos aggodalmakkal, Damokles-karddal a feje fölött, lángoló
levelekkel, a végzet sűrű emlegetésével, s kínos jelenetekkel a fogorvos
lépcsőjén.
De volt egy bökkenő. A liliputi személyke félt. Igaz ugyan, hogy
mindössze egyetlen egy rongyos, kis élete volt, de, nem tudom miért, a
liliputi személyke szerette ezt a rongyos kis életet.
Hiszen, ha minden olyan bizonyos volna, mint a regényekben. A szerető,
szivében egy golyóval, aléltan rogy a pázsitra. Ez nagyon szép. Csakhogy
attól lehetett tartani, hogy az a bizonyos úr egy fricskával el fogja
intézni az X. Y. urat, s aztán egyszerüen össze fogja törni őt, a
szegény kis liliputi személyt.
Aztán meg voltak egyéb nehézségek is.