Álomvilág: Elbeszélések - 03

Másnap reggel Lilith, mihelyt fölébredt, átvitette magát
porfir-fürdejébe. Aztán azt mondta a szolgáló asszonyainak:
– Most pedig keritsétek elő Reczepiczét.
Ez a Reczepicze nagyon tudós öreg asszonyság volt, a ki mindenféle
mesterséghez értett. Hogy micsoda mesterséghez értett legjobban, az
mindjárt kitudódik.
Elég az hozzá, Reczepicze esze nélkül rohant a rengeteg csarnokba, mely
a nagy porfir-medenczét övezte. Lilithet éppen akkor pólyálták ki a
meleg lepedőkből. Alacsony, kerek ágyon feküdt, s cselédei három napos
liba-fiókákkal törölgették a testét.
Reczepicze a kezét is összecsapta bámulatában.
– Ó, gyönyörüséges virágszálom – sipogott – be szép is vagy, csókolom a
lábod!
Nem mondom meg, mit látott.
Lilith, mikor mondták neki, hogy Reczepicze itt van, felkönyökölt a
párnára, melyet legkedvesebb vadmacskájából csináltatott, s oda intette
magához a tudományos asszonyt. Aztán igy szólt hozzá:
– A vásártéren van egy ember, a ki mindig ordit. Jónásnak hivják. Én
akarom ezt a Jónást. Eredj és hozd el.
– A bolond Jónást akarod? – kérdezte Reczepicze álmélkodva.
– Azt akarom – szólt Lilith. – Hanem szedd a lábadat s ne mondasd még
egyszer, hogy mit parancsoltam.
– Ugy lesz, mint rendeled – nyafogott Reczepicze. – De ne felejtsd,
szépséges paradicsom-madaram, hogy az öreg Mikimóki mindjárt itt lesz, s
hozza az arany kulcsot, az arany kulcsot az arany várhoz, cserébe egy
aranyos hajszálért.
Lilith fölnézett. A két zafirság elsötétedett, mint a hogy’ a
tengerszemek sötétednek el a hirtelen viharban.
– Siket vagy?! – vijjogott. – Vagy elaludtál állva?! Mégis itt vagy?!
S hogy meggyőződjék róla, vajjon hihet-e a szemének, kikapta egyik
cselédje kezéből az illatszeres korsót s utána hajitotta Reczepiczének.
A korsó egyet koppant, aztán darabokban hullott alá a márvány
pádimentomra, s Reczepicze ugy menekült a palotából, mint egy kis öntött
ürge.
Lilith még utána szalasztotta a legkisebb cselédjét:
– Kiáltsatok rá, hogy jaj neki, ha egyedül jön vissza.
De biz az csak egyedül jött vissza. Már alkonyodni kezdett, a mikor
előkerült, s Lilith éppen lent volt a kertjében. A hogy’ fel s alá járt
a gyertyánfa-ligetben, a sötétség manói csúszva-mászva sompolyogtak
fehér ruhája után.
A kis öreg Reczepicze reszketve kereste utját a zizegő bokrok között.
Egyszerre, a liget alján, szemben találta magát Lilith-tel. Ijedtében
térdre bukott, összekulcsolta karjait a mellén, s lehuzta a fejét a
nyakába.
Lilith éktelen haragra gyult, mikor megpillantotta.
– Te szemét! – sikoltott. – Ilyenkor botorkálsz elő, s még egyedül mersz
jönni?!
Reczepicze lebujt a fejével a földre, abban a hitben, hogy ugyis oda fog
kerülni. Szerencséjére semmi sem koppant a fejéhez; csak a szitkok árja
szállongott körülötte.
Végre Lilith kidühöngte magát s a vén asszony föl merte emelni a fejét.
– Mondd hát, mi történt, gyalázatos?!
– Nem jön – suttogta Reczepicze.
– Tudta, hogy hova hívod?
– Tudta. Ó, szép, fehér galambom, sokkal bolondabb bolond az, mint
gondolod; bolondabb, minden eszelősnél a világon! Földi gyökérből él, a
vizet a tenyerével meri, s dohos hordóban lakik. Igy beszélgettem hozzá:
»Te féreg, te szennyes ingű, te sáros lábu koldus, a ki földi gyökérből
élsz, a ki a vizet a tenyereddel mered, a ki az eső elől dohos hordóba
menekülsz, te ocsmány csavargó, a kin az egész világ nevet, a kire
kutyákat uszitnak, a kit a viz is utál: te nem akarod szeretni a világ
legszebb asszonyát, a ki frissebb, mint a harmat, ragyogóbb, mint a
verőfény, és szőkébb, mint a csurgatott méz?!… Te bolhák vacsorája, te
világ csúfja, te ész nélkül való bőgőmajom: te mered azt mondani, hogy
nem jössz, a mikor a felső város fehér csillaga hív, a zafirszemü lány,
a kinek egy tekintetéért a szudrák meghalnak, a kinek egy mosolyáért a
fejedelmek naphosszant térdepelnek, a kinek egy csókjáért királyok és
népek öldöklik egymást?!«… Csak azt mondta, hogy: »Eredj, rossz szagú
vagy.«
– Buta szipirtyó, máskép kellett volna beszélned vele.
– Nem múlott rajtam semmi, drága tubarózsám. Elbeszéltem neki
gazdagságaidat, biztattam, hogy tejben-vajban fogod füröszteni; nyomában
voltam mindig, mint az árnyék, s elsuttogtam neki szépségeidet. Mondtam,
hogy szavát megkedvelted, s hogy illatos kenőcsökkel fogod
megfényesiteni poros, sáros szakállát. Aztán még közelebb hajoltam hozzá
s a furulya lágy, hizelgő, alattomos hangján suttogtam a fülébe a tudós
szerelem rejtelmes, mondhatatlan örömeiről. Azt mondta rá: »Az Ur azt
rendelte, hogy vezekeljünk bűneinkért, s hirdessem Ninive pusztulását.«
»Vén asszony vagy« – feleltem én. »Az Ur parancsol« – szólt ő. »Ez az
utolsó szavad?« – »Ez.« Bizony mondom neked, szépséges tubarózsám,
bolondabb bolond az, mint te gondolod, bolondabb, mint minden eszelős a
világon.
– Majd meglássuk – válaszolt Lilith.
– Magad mészsz hozzá? – kérdezte Reczepicze elámulva.
– Magam megyek – szólt Lilith.
– Bocsáss meg ez egyszer – rimánkodott Reczepicze, utána csúszva.
– Ostoba vagy – szólt Lilith. – Nagyon megvénültél. Fogadj szót Jónásnak
és tarts bűnbánatot.
Azzal ott hagyta a faképnél a szegény tudományos asszonyt s felment az
alabastrom-szobába, a hol öltözködni szokott. Egy szolgálóasszony
jelentette, hogy az urfiak már várnak rá odalent, az agát-oszlopos
csarnokban.
– Mondd meg nekik, hogy kössék fel magukat.
Az urfiak nagyon különbözőkép fogadták ezt az üzenetet. Mikimóki oly
keserves sirásra fakadt, hogy eltört, s megint össze kellett tapasztani;
Dáthán káromkodott; a tudós Abiron ellenben mosolygott, szeliden,
türelmesen.
De abban megegyeztek, hogy végre is elkotródtak szépen, mind a hárman.
Lilith ezalatt felöltözött; vagy, hogy helyesebben szóljak, levetkezett.
Redős szoknyája helyett áttetsző fátyolruhát vett magára, mely
szerelmesen tapadt a testéhez. Aztán bekeritette magát egy roppant
fekete köpenyeggel, s előrendelte a Mikimóki kocsiját.
Kihajtatott a vásártérre, melynek elhagyott sátraira lanyha, édes éj
borult. Egy falevél se rezdült; s az ég teli volt hintve csillaggal.
Felpillantott a Gönczöl tájékára; a kis csillag bizalmaskodva nevetett
odafenn.
Lilith leszállott a kocsiból, s az első embertől, a ki szembe jött vele,
megkérdezte, hogy hol van a próféta hordója? Az ember leejtette az állát
csodálkozásában, de azért Lilith megkapta a választ:
– Amott, közel a parthoz, három nagy lefektetett hordót találsz.
Kettőben kátrány van, a harmadikban lakik a próféta.
Lilith oda sétált s megkoczogtatta a próféta hordóját.
– Kis Jónás, szép kis Jónás, aranyos kis Jónás, gyere ki.
– Nem megyek – szólt ki a hordóból Jónás.
– Én vagyok az az asszony, a ki érted küldött.
– Tudom – felelt Jónás.
De Lilithet nem lehetett könnyü szerrel visszariasztani.
– Gyere ki, kérlek – szólt alázatos hangon – gyere ki, kis Jónás. Meg
akarok térni.
– Az már más – felelt a próféta.
Kibujt a hordóból, aztán feltápászkodott a földről s szemébe nézett az
idegennek.
Lilith mosolygott. Árnyékban állottak, hanem a prófétának úgy tetszett,
hogy a Lilith mosolya világit az éjben.
– Gyere velem – szólt Lilith.
– Ha meg akarsz térni, miért hívsz magadhoz? – kérdezte a próféta
bizalmatlanul.
– Meg akarom mutatni mindazt, a mi elveszitett. Függő kertemet, selyem
párnáimat, a szökőkutat, melynek moraja elaltatott, kincseimet,
drágaságaimat…
És ismét mosolygott, édesen, odaadóan, a hogy’ csak Lilith tudott
mosolyogni.
– Mért csücsörited össze az ajkadat? Mért nem sütöd le a szemed? –
aggódott a próféta.
Lilith engedelmesen nézett le a földre, s mikor köpenye, az áruló köpeny
egy pillanatra szétvált, szendén, szemérmesen fogta össze ismét.
– Igazán meg akarsz térni? – kérdezte a próféta.
– Azt akarom, a mit te akarsz – szólt Lilith. – De gyere hozzám.
És felnyitotta a szempilláit. A két zafir vakitóan csillogott az éjben,
s Jónásnak hirtelen kábitó, meleg szél csapta meg az arczát. A gáton
tul, odaát, halkan susogott a viz.
– Asszony, te gonoszat akarsz velem.
– Igaz, hanem azért csak gyere – suttogott Lilith.
– Megyek – szólt Jónás.
* * *
Hajnal felé az üvegházi terem, mely a malakhit-palota kertjére nyilt,
tele volt suttogással, sóhajjal és csókok neszével. A szökőkut vize
szünettelenül, egyhangun locsogott; s az Égő Szerelem vérvörös virága
nehéz, bóditó illatot árasztott a pálmasátor körül.
… – Hogy mondtad, édes kis Jónásom, te próféta vagy, ugy-e? – suttogott
Lilith.
– Az volnék – sóhajtott Jónás bűnbánattal.
– Szeretem a prófétákat – szólt Lilith.

III.
Dáthán éktelen dühbe gurult, Mikimóki pedig tele sirta a zsebbevalóját,
mikor meghallották, hogy Lilith ezentul nem akar róluk tudni. A tudós
Abiron azonban, a ki osztozkodott sorsukban, vigasztalta őket.
– Majd máskép lesz minden. Menjünk tovább.
– Meg van gárgyulva – vicsorgatta a fogait Dáthán.
– Csak a bolondját járja – vitatkozott Abiron. – El fog múlni ez is;
minden elmúlik.
– Ó, mikor látom ismét?! – könnyezett Mikimóki.
– Talán már holnap. Légy nyugodt; látni fogod ismét. Minden ismétlődik.
És tudós előadást tartott nekik a dolgok körforgásáról. Dáthán
és Mikimóki azt mondták rá, hogy: »Szamár!« Ez a szabad
vélemény-nyilvánitás sokat enyhitett a fájdalmukon.
Lilith ezenközben mindenre gondolt, csak arra nem, hogy mit szólnak az
urfiak a megváltozott állapotokhoz. Egész nap ott ült a Jónás lábánál és
leste ajkáról a szót.
– Mondd el nekem – faggatta – nemzetségedet, és a fáradalmakat, a miket
kiállottál.
Jónás nem fukarkodott a szóval; a próféták szeretnek beszélni.
Mikor elmondta, hogyan kezdte üldözni az Ur hangja a pusztában, Lilith
remegett; mikor elmesélte, hová, merre bujdokolt a parancs elől, Lilith
közelebb simult hozzá; mikor elbeszélte a tengeri vihar történetét s a
hajósok haragját, Lilith felkiáltott: »De hát mért nem ölted meg őket?!«
– s mikor végül elpanaszolta, mennyit szenvedett a hal gyomrában, Lilith
elnevette magát.
– Bármerre induljunk – szólt a próféta – oda jutunk, a hova Ő rendel. De
miért nevetsz?
– Azért nevetek – szólt Lilith – mert te csakugyan eszelős vagy, az én
kis eszelősöm.
És megcsókolta a próféta haját.
Dél felé a vásárosok zaja fölkeltette a Jónás szundikáló lelkiismeretét.
– Mennem kell – szólt – hirdetni a vezeklést.
De meg volt irva, hogy soha se az történjék, a mit Jónás akart. Addig
késlekedett, mig egyszerre nem ismert magára többé.
A porfir-medenczéből egy uj, eddig ismeretlen embert szedtek ki, a kin
leginkább maga Jónás ámult. A haja csigákba volt sütve, szakálla drága
olajkenőcsöktől fénylett, szálas alakját gazdag ruha fedte, s testéről
finom illatszerek áradtak szerte. Ujjait drágaköves gyűrűk boritották;
karjain arany pereczek fityegtek.
Hirtelen egy idegen került vele szembe, egy rózsakoszorus urfi, s mikor
Lilith megmagyarázta neki, hogy ez ő maga egy álló tükörben, Jónás
elvörösödött a haja gyökeréig.
– Mért vagy oly szomorú? – kérdezte Lilith.
– A saru szoritja a lábam – felelt Jónás. – Ahhoz vagyok szokva, hogy
mezitláb járjak.
– Tenni fogunk róla – szólt Lilith.
Előhivatta a szolgáló asszonyait s lehúzatta a próféta saruját. Aztán
elébe térdelt Jónásnak, s maga göngyölgette be a lábát puha bársony
közé.
– El fogok esni benne a rögön – szólt Jónás.
– Nem fogsz a rögön járni – válaszolt Lilith. – Négy fehér lovat adok
neked, és selyemmel párnázott kocsit.
Jónás nem szólt semmit, de még jobban lehorgasztotta az orrát.
– Rosszkedvü vagy, kis Jónásom – szólt Lilith. – Meg foglak vigasztalni.

IV.
A csillár ezer mécsese repkedő tűzcsíkokat szórt a kristály-kancsókra s
a karcsu bronz-oszlopok árnyékából bronz szinü törpék lépkedtek elő,
arany tálakkal a vállukon. A nagy ebédlő négy sarkában, ezüstből
faragott póznákon, drága fűszerszámok égtek.
Egy idő óta szótlanul ültek selyem-párnáikon, Lilith elnyujtózva, Jónás
térdére könyökölve. Lilith behunyta a szemét és nemrég történtekre
gondolt; Jónás egy törpét nézett, a ki majd megszakadt a halak és vadak
súlya alatt.
A kis cselédek lerakták a roppant nemes érczeket; Lilith felocsúdott.
– Egyél és igyál velem – szólt a prófétához.
Jónás evett és ivott.
– Melyik borból iszol? – kérdezte Lilith. – Ez, ebben a zöld üvegben,
fehér bor; nézd, mint a folyó smaragd. Jó bor, eloszlatja a
szomorúságodat. Emez a másik, itt az arany serlegben, barnapiros, mint
szűz leányok vére. Igyál belőle, s tüzet érzesz folyni az ereidben.
Végre az ott, a koponyából készült billikomban, szénfekete bor; ettől
mindent elfelejt az ember. Tudod mit? Igyál mind a háromból.
Jónás ivott mind a háromból. De győzte a bort s nem lett tőle vidám.
– Ugy vagy nálam, mint idegennél – szólt Lilith. – Nesze, fogd ezt a kis
korbácsot, s parancsolj vele a cselédeimnek. Szép korbács, jó korbács;
akasztott ember bőréből való.
Jónás megcserditette a kis korbácsot, és lőn őrült szaladgálás. Az egész
házból ész nélkül futottak elő a szolgáló asszonyok, cselédek, törpék és
bolondok. Hosszu sorban járultak uj parancsolójuk elé, s letérdepeltek
előtte, várván rendelkezését. Lilith nevetett.
– Milyen furcsák! – szólt Jónás, de nem vidámodott fel.
Aztán elküldte őket. Visongva szaladtak el, mint vályuhoz a malaczok; de
Lilith visszahívta a legkisebbik törpét.
– Jöjjenek a zenészek – ugymond.
A törpe ponttá görnyedve gurult el.
És jöttek a zenészek. Elül a csimpolyások, leghátul, a kik a harsonát
fútták. Voltak köztük öregek és fiatalok, nők és gyermekek. Vígat
fujtak; s a vig danára Lilith bolondjai bukfenczeket hánytak. De Jónás
nem nevetett rajtuk.
– Igyál – szólt Lilith, s Jónás ivott, mint a gődény.
Aztán tizenhárom tánczosnő jött fátyolruhában, s megkerülvén a
zenészeket, a kik az oszlopok közt állottak, ellejtették a napfény
szerelmeskedését a rózsabokorral. Jónás ásitott.
– Hagyjátok abba – szólt Lilith – tánczotok unalmas. Hozzátok elő
Veresbegyet.
Alig hogy kimondta a parancsot, Veresbegy megjelent. Két bolond hozta
kézen fogva; a harmadik bolond hozta utánuk a hárfát.
Veresbegy nagyon szép kis lány volt. Selymes fekete haja volt és
ábrándos, vizes kék szeme, melynek tekintete soha sem változott.
– Nem lát – magyarázta Lilith. – Vakon született.
A zenészek elhallgattak. Veresbegy megigazgatta vézna kis testén a
bohócz szoknyát, melynek az eleje piros volt, a hátulja barna, s
megpenditette a hárfát.
– Most olyat fogsz hallani, amilyet soha – szólt Lilith. – Veresbegy a
legszebben hárfázik, a legszebben énekel, s a legszebben tánczol a
világon. Veresbegy nagyon drága jószág. Két leggyönyörübb agaramat adtam
oda érte.
Veresbegy mosolygott, úgy, a hogy a csecsemők szoktak mosolyogni, a
mikor megsejtik, hogy tejet kapnak; s tovább pengette a zenélő
szerszámot. A hárfa eleinte mélán szólt, de aztán vidámabban zengett, s
mikor a hangok, egy-kettő, vigan pattogtak ki a húrokból, megzendült a
Veresbegy dala is.
Jónás elámult. Ilyennek álmodta ő a kherubok hangját, de ez a kherub egy
szennyes utczai dalt énekelt, a milyet a lebujokban szoktak énekelni
mámoros hajósok czéda leányokkal. Mintha gyíkok és varangyok ugráltak
volna ki tejfeles kis gyermeki ajkán.
S a ronda dal őrjöngő tánczba fúlt. A zenészek ujra megszólaltak s
Veresbegy egy éles rikoltással megkapta száz szoknyája legfelsőbbikét,
aztán mintha a rossz betegség bujt volna belé, eszeveszetten kezdte
járni a bolondját. Lábacskája minduntalan az eget szántotta, s mikor a
zene a legjobban rivalgott, meghajlott derékig, mint a ki arra készül,
hogy széles jókedvében kirugja maga alól a világot.
Lilith poharával koczogott a zenéhez. Jónásnak kalapálni kezdett a
szive. Ugy rémlett neki, mintha ebben a szörnyü vak leányban Ninivét
látná maga előtt, a mely fejét vesztve tombol, s nem látja, hogy az Ur
él és parancsol.
Fölkelt, letépte fejéről a rózsakoszorút és igy szólt:
– Eressz el, megyek hirdetni a vezeklést.
Lilith is fölállott. Intett s Veresbegyet elvezették. A többiek ijedten
kotródtak el, mint vadak a vihar elől. Csak ketten maradtak a teremben.
– Mondtam, szerelmem – szólt Lilith – hogy meg foglak vigasztalni. Állok
szavamnak. Gyere, eloszlatom minden bánatodat, minden bajodat. Látni
fogod, a mit férfi-ember nem látott soha. Megmutatom neked a hajamat.
Kövess.
* * *
A teremnek, melybe mint félénk szerelmesek lopóztak be, tűkörből voltak
a falai. Jónásnak káprázott a szeme. Megdörzsölte: hátha álmodik?!
Lilith megállott a terem közepén s intett Jónásnak, hogy maradjon a
küszöbnél. A próféta nem gondolt többé semmire. Sokat ivott a szénfekete
borból.
Lilithnek tizenkét gyémánt-tűvel volt felkötve a haja, tizenkét
gyémánt-tűvel, arany foglalatban. De a gyémánt fénytelennek, s az arany
sárgának, hitványnak tünt fel a Lilith hajához képest. Lilith szőke
volt.
Fölemelte a karjait s ledobta az első tűt a márványkövezetre. Aztán a
másodikat, meg a harmadikat. Egy hajfonat lebomlott, s a tükörfalak
szokatlan, ismeretlen, csodás fénytől csillantak meg. A próféta szive
vadul kezdett ugrálni s Lilith egyre dobálta a silány gyémánttűket.
Végre eldobta az utolsó tűt is. Egy széles fénysáv verődött végig a
szobán, s Lilithet elboritotta a mesés szőkeség.
A tükörfalak ragyogtak örömükben. A próféta szeme szikrázott. A mit
látott, azt nem jó halandónak látnia: egy erdőt látott napsugárból.
Leborult a földre, s azt rebegte:
– Imádlak.
|
Akkor éjjel Jónás egyszer se hunyta le a szempilláit. Mikor odakünn
derengeni kezdett, egy dalt dörmögött Lilithnek, melyet a tengeren
hajóslegényektől tanult.

V.
Háromszor kelt fel a nap és háromszor nyugodott le. Ezalatt a Jónás
szeme nem tudott betelni a megbabonázó, bűvös látománynyal. A negyedik
reggelen azonban igy szólt Lilithhez:
– Boraid tüzesek és gyöngyvirágaid illata elkábitó. De a lángcseppek
után keserü íz marad a szájamban s illatszereid émelyitenek. A földi
gyökér jobb ízű s a barlang illata üdébb. Palotád rettentő. Gyere velem
a remeteségbe; jobb ott. Hagyd itt függő kertedet, drágaságaidat s
utálatos bolondjaid hadát. Kövess engem s közelebb vezetlek az Urhoz.
Elmegyünk a mocsoktalan forrásokhoz, a hova emberi láb még nem hatolt
el, s utközben hirdetni fogjuk: a megtérést vagy Ninive pusztulását.
Lilith nevetett.
– Furcsa emberke vagy te, Jónás. Egy kerékkel kevesebb van a te
fejedben, mint más emberében; vagy meglehet egygyel több, nem tudom. De
lásd, az, a kit te az Urnak hívsz, azt akarta, hogy éljünk; s az élet
csak igy szép, a hogy’ én élek. Porfir-fürdővel, kábitó borokkal,
rózsa-szekérrel, illatokkal és sok, sok bolonddal. De hidd el, te vagy
az én legkedvesebb bolondom, és te is szereted a te kis bolondodat,
ugy-e? Csókolj meg s ne beszéljünk erről többet.
Jónás nem is beszélt a dologról többet, de a hányszor egyedül maradt,
mindig ugy bandukolt fel s alá, mintha az orra vére folynék. Koronkint
felnézett a faltető festett és faragott lányaira. Azt nézte: vajjon
nincs-e odafenn valaki, a ki megcserditene egy kis korbácsot, a mely
akasztott emberek bőréből van fonva?!…
Egy este Lilith aggódva szólt hozzá:
– Jónás, te nem eszel, nem iszol. Mi bajod van, Jónás?
Jónás felkelt párnáiról, eldobálta gyűrűit, mintha félne tőlük, és igy
felelt:
– Add vissza rongyaimat, megyek hirdetni a vezeklést. Az Ur parancsol.
Lilith álmélkodva nézett rá, aztán szomoruan szólt:
– Bolond vagy te, Jónás!
Egy kicsit habozott, hogy visszatartsa-e? De aztán odasündörgőzött
hozzá, körüldorombolta, s a tündöklő szőkeséggel még egyszer eltakarta a
próféta szemét.
Jónás maradt és lerészegedett. Lilith azt hitte, hogy diadalmaskodott a
láthatatlan ellenséggel szemben.
Hanem reggel, mikor fölébredt, Jónást nem találta többé maga mellett.
Felugrott s mezitláb szaladt ki a kamarába, hol az eszelős rongyait
tartotta. Egy halom gyűrű, karperecz, saruk, meg egy drága ruha hevert a
földön; a rongyoknak lába kelt.
A próféta megszökött.
* * *
Az urfiak igen megörültek a dolog ilyetén furdulatának. Mikimóki sietett
megbocsátani s Abiron mosolygott, mint a ki már régen tudta, mi fog
következni.
– Elhagyott a szeretőd, Lilith! – gúnyolódott Dáthán.
Lilith vállat vont és nevetett. Később pedig, vacsora közben, elénekelte
nekik a ninivei csapszékek dalát, mely a bolondot csúfolta:
Jónás, a czethalban csücsülve,
Igy szólt: Ej huj, jobb volna kinn…

VI.
A tudós Abiron egy éjszaka nem tudott aludni. Rosszat álmodott s arra
riadt fel, hogy a szive lázas sietséggel kopogtat a mellén, mintha ki
akarna menekülni onnan belülről.
Fölkelt és szédelegve az ablakhoz támolygott. Alig birta kinyitni, de
végre sikerült a dolog. Aztán kinézett a világba.
Fekete éjszaka volt. A vak, homályos égen sötét fellegek ültek s Abiron
valami kénkő-szagot érzett a levegőben. A dombok felől egyik szélroham a
másik után üvöltött be a városba, s közben, a messzeségből, tompa moraj
és zúgás hallatszott.
Abiron meglomhult szempillával bámult ki a sötétbe. A lélekzete elfult,
a torka kiszáradt, egész teste szorongott. Egyszerre roppant dördülés
hangzott fel a hegyek közül, melyre sürü egymásutánban három-négy
szörnyü csattanás ekhózott. Aztán mintha egy megbőszült, óriási vadállat
bömbölt volna végig a világon.
Abiron becsukta az ablakot s visszabujt az ágyába. Fejére huzta a
paplanát, hogy ne halljon semmit; de nem tudta megállani, megint felült,
s lélekzetét visszafojtva, fülelt. Az utczákon őrült lótás-futás. Vajjon
miért szaladgálnak? A moraj hol gyengült, hol erősbödött; aztán
baljóslatu, komor csend.
Kezdett nyugodtabb lenni. Ekkor azonban egy második, még erősebb
dördülés hallatszott, mely megreszkettette a ház falait, s ez a dördülés
kidobta Abiront az ágyból.
Rémülten tápászkodott fel; a padló imbolygott a lába alatt. Odakinn, az
ablakai alatt, zavart összevissza futkorászás, segitség-kiáltások,
jajveszéklés. S mintha a bömbölő vadállat már a szomszéd-utczákban járt
volna.
Feje nélkül rohant a lépcső felé, midőn egy uj dördülés ismét a földhöz
teritette. A sivitozás közelebbről hallatszott:
– A földrengés!… Meneküljünk!…
Megdermedve hallgatta, hogy’ nyihognak, nyeritenek a lovak istállóikba
zárva, aztán egy utolsó erőfeszitéssel, négykézláb kapaszkodott le a
lépcsőn. Mikor kibukott az utczára, vadul rohanó emberáradatba ütközött,
mely magával söpörte. S fülébe süvitett a vészkiáltás:
– Jön a viz-ár!
Már hallani lehetett a megbőszült elem borzasztó harsogását. A tömeg
vadul taposta az előtte menekülőket s Abiron alig birta magát a lábán
tartani. Leomlott és düledező házak közt taszitották, lökdösték előre, s
az üvöltözés, jajveszéklés egyre erősebb lett körülötte. A lehullott
faltömegek alatt haldoklók nyöszörögtek, s egy asszonyt, a ki férje
holtteste mellett jajongott, eltiportak. Odább, kőhalmok közé zárva, kis
gyermek siránkozott.
Senki se hallgatott rá. Abiront előre rugták. A betegek házának
ablakaiból a benn felejtett nyomorultak kétségbeesve könyörögtek le az
utczára, hogy szabaditsák ki őket. Nem kaptak más feleletet, csak azt,
hogy:
– Jön a viz-ár! Jön a viz-ár!
Majd egy őrült rivalgás. A hullám-tömeg, mely megkerülte a várost,
szemben támadt rá a menekülők seregére s a legelül rohanók félig őrülten
fordultak vissza, nekik esve a mögöttük küzdőknek. »Vissza! Jobbra!« –
hangzott a rémület orditása. A menekülők fojtogatták egymást.
Végre még egy rettentő dördülés, a legerősebb valamennyi közül, s a
szomszéd kőfalak is megingottak. Abiron hanyatt vágódott; egy téglatömeg
zuhant a lábára. Félre ugrott előle, s egy másik kőroncs majdnem
agyonzúzta. A feje érintetlen maradt, de a karjai ott maradtak a tégla
alatt.
Elkábult. Még hallotta a bődületet, s látta, hogy az ég vörös fénybe
borul, aztán elvesztette az eszméletét.
* * *
A hol előbb Ninive pompázott, ott nem volt egyéb, csak egy nagy temető.
A paloták helyén kő-romok és viz-ár; a függőkertek s thuja-liget helyén
füstölgő fák és büzhödt pocsolya. Szerte, szanaszét és mindenütt:
emberek és állatok hullái.
Betelt a jövendölés. Az Ur haragja elsöpörte a mi ismerőseinket. A kis
öreg Reczepiczét úgy elmosta a viz ár, mint egy kis szemetet; Mikimóki
rémületében eltört, és senki se ragasztotta össze. Dáthánt kardostul
eltemette egy sziklatömeg.
A tudós Abiron, sántán és bénán, egyedül vánszorgott ki élve a roppant
pusztulásból. Nehéz sora volt a tudós Abironnak. Kéz és láb nélkül nem
sokat ér az élet, különösen, ha az ember nem lát maga körül egyetlen élő
lelket se, a ki megitassa s kenyeret adjon neki.
Három napi vergődés után felvonszolta magát egy magaslatra, s végre
talált egy embert, a ki élt.
Az ember egy sziklán ült és zokogott.
Abiron megismerte, s láttára elfogta a düh. Elfelejtette éhségét és
szomjuságát, nem érzett egyebet, csak kimondhatatlan haragot.
Elfelejtette minden nyomoruságát, csak az volt az eszében, hogy ez az
ember az, a ki megjósolta Ninive pusztulását, s hogy ez az ember most
itt, előtte, jajgat.
– Te átkozott kuvik! – kiáltott fel – te szörnyü halálmadár, hát te
élsz?! Te, a ki ezt a kárhozatot hoztad városunkra, élsz és pityeregsz?!
De hisz tánczolnod kellene s vigadnod, hogy ennyi szerencséd volt, s
hogy alávaló jóslatod ilyen szépen betelt! De hát miért pityeregsz,
átkozott sirásó, miért sírsz, halál fattya, mondd?!
– Azért sírok – szólt Jónás, – mert olyan nagyon szőke volt.


AZ ISPILÁNTI LÁNYOK.

I.
A kis pásztor a fűben feküdt és nádsípját fujta. Egyszerre észrevette,
hogy’ messziről, a Fellegvár felől, három kis pillangó száll le a rétre.
Egy vörös, egy sárga és egy fehér. A hogy közelebb értek hozzá, látta,
hogy nem pillangók azok, hanem három kicsi grófkisasszony.
A kis pásztor leeresztette a nádsipot s eltátotta a száját. Nem mert
lélekzeni a fűben; csak nézte őket.
A kicsi grófkisasszonyok vigan ugrándoztak a harmatos gyepen. A
legnagyobb, a vörös ruhás, megfogta a szoknyácskája szélét s danolászva
tánczolt. A középső, a kin sárga ruha volt, virágokért szaladgált s
szőke hajába egy csunya pipacsot dugott. A legkisebbik, a fehér ruhás,
ugy futkosott körülöttük, mint egy édes kicsi nyul.
A kis pásztor csak nézett. Nádsipját elfelejtette, és félt.
Egyszerre a pillangók fölkerekedtek és odább szállottak. A fűben
rejtőzködő két szem követte őket. Egy darabig messziről, nagyon
messziről, valami vékony, czérnahangu danolászás hallatszott, aztán
eltünt a három piczi pont.
A kis pásztornak úgy tetszett, hogy hirtelen beesteledett. Nem vette elő
a nádsipot, hanem a Fellegvárt nézte, melyet lassankint eltakart az
alkony és a köd.
Aztán felszedelőzködött, nagy lassan megindult hazafelé, és sokáig
elgondolkozott.
Olyan sokáig gondolkozott, hogy e közben a grófkisasszonyok felnőttek.
Egyik a másik után.

II.
A grófkisasszonyokat úgy hivták, hogy: Langli, Flór, Eliant. Fenn laktak
a Fellegvárban, ott is az ó-toronyban, annak is a legfelső emeletén.
Lentebb az apjuk lakott, a ki valóságos gróf volt. Tetőtől talpig gróf;
a feje búbjától a lábujja bütykéig. Ez a gróf igen sok névvel
ékeskedett. Mikor reggel fölkelt, mindig az volt az első dolga, hogy
elmondta magában valamennyi nevét. Ilyenformán:
– Én Fellegvári Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida
örökös ura, Lárifári báró, Ispilánt herczege…
Délig tartott, a mig egészen elmondta.
Mikor öregedni kezdett, belátta, hogy ez a foglalkozás igen-igen
fárasztó. Attól fogva egy csatlós fiunak kellett helyette elmondania,
reggeltől délig, a litániát. De a csatlós fiu nem birta sokáig az
állapotot, s egy szép nap megszökött.
… Langli, egy reggel, a mint ablakából letekintett a rétre, álmélkodva
látta, hogy tündérek tánczolnak a gyepen, összefogózva. A nap tüzesebben