Álomvilág: Elbeszélések - 06

Mindenekelőtt, hogy ki legyen ez az X. Y. ur. A liliputi személykének
voltak udvarlói bőven. Maki majmok, kapuczinus majmok, kék és szivárvány
szinben játszó páviánok, sőt egy gyönyörü oráng-utáng is. De ezeknél még
az a bizonyos úr is többet ért.
Most következik: az oknyomozó történelem.
Mi birta a liliputi személykét erre a sötét elhatározásra?
Azt mondhatnám, hogy a liliputi személyke beteg volt. Az a betegség
bántotta, a mely a legtöbb asszonyt: nem volt elég dolga.
De nem, ő nem ekképpen fejezte ki a szerencsétlenségét. Ő így
sóhajtozott:
– Mindig megver. Ha rossz vagyok, akkor is megver; s akkor is megver, ha
rossz vagyok. Mindig megver.
Szégyellem, de meg kell vallanom, hogy a liliputi személyke igazat
sóhajtozott.
S ez annál nagyobb galádságnak fog feltünni a történelem előtt, mert a
liliputi személyke olyan kicsi volt, hogy voltaképpen csak két nagy
könnycseppből állott. Két nagy könnycseppből, mely úgy világitott, mint
két szép fekete szem. A mi pedig azt a bizonyos urat illeti, ez az úr az
óriások közé tartozott. Mi több, a vidám óriások közé.
Az óriásokkal pedig nem jó kikötni.
A liliputi személyke tehát szépen eltette sötét elhatározását. De ez a
béke csak fegyveres béke volt. A liliputi személyke három nap, három
éjjel hallgatott. S ha az asszonyok hallgatnak, ez Liliputban is rosszat
jelent.
Negyedik nap reggel haza jött a vidám óriás. Minthogy vadászatról
érkezett, a vasútról leszállva egy vadkereskedőhöz hajtatott, s megvett
ott vadat és halat, s mindent, mi jó falat. Aztán derülten s elégülten
tért haza.
De a liliputi személyke még folyvást hallgatott.
– Hm, valami veszedelmet érzek – szimatolt a vidám óriás, mint óriások
szokták.
S aztán elkezdett szemlélődni, mint a legujabb regények hősei szokták.
A házasságtörésnek, mint minden betegségnek, megvannak a maga rendes
tünetei. A tünetek nem hiányzottak.
De voltak megnyugtató jelenségek is. A liliputi személyke, valahányszor
igen-t vagy nem-et mondott, mindig azt a harsány és fenyegető hangot
használta, mely, a maga szűkszavúságában, minden áron azt akarja
jelenteni: »Én áldozat vagyok! Szörnyüség, hogy milyen áldozat vagyok!«
A vidám óriás ravasz ember volt.
– Beszédre fogom birni őt – szólt félre, mint a hogy a szinpadon szokás.
Aztán fenhangon így folytatta:
– Menjünk el vacsorálni az _Előkelő Csimpánz_hoz.
Ezt valószinüleg a _Váljunk el_ czimü szindarabból tanulta.
A liliputi személyke fölvette baba-kalapkáját, és ment.
– Ha egyszer körülnézek – szólt magában – minden majom meghal értem. A
fehérek és a barnák, a kékek és a szivárványszinüek.
Elmegy, de hallgatni fog.
A mit a liliputi személyke föltett magában, annak meg kellett történnie.
A liliputi személyke makacs volt, mint egy kis lány, a ki nem akar az
óvodába menni, s kemény, mint egy törpe mogyoró.
S mert makacs és kemény volt, hallgatott. Nagyon fájt neki, hogy
hallgatnia kell; de hallgatott.
Hanem azért a vidám óriás elégedetten dörzsölgette roppant mancsait.
A liliputi személyke tudniillik megevett tizenhárom czukor-süteményt, s
a giardinettoból megette még az aranyhalakat és a kis zászlót is.
– A baj nem olyan nagy baj – morgott köpönyege alatt a vidám óriás.
Aztán begöngyölgette a liliputi személykét egy czigaretta-papirba,
zsebre tette, s haza lépett vele. Otthon, szépen, vigyázva,
előbugyelálta, megsimogatta a haját, mely puha volt, mint a gubó selyme,
elaltatta, s így dörmögött magában:
– Persze, persze. Mindez azért van, mert, a mikor vadászatra megyek,
egyedül van szegényke. És mért van egyedül? Mert a liliputi papa és a
liliputi mama háboruságban élnek. Egyik se jön hozzám, mert mindegyik
attól fél, hogy a lányuknál összetalálkoznak egymással. Mit van mit
tennem? Liliputi papát ki kell békitenem liliputi mamával, hogy itt
üljenek szépen, mikor én vadászatra megyek.

II.
A liliputi papa és a liliputi mama ugyanis már tizennyolcz év óta
elváltan éltek. Miért, miért nem, azt már senki se tudta. Régi história
volt az. Valami brobdignac-i úr játszott szerepet ebben a dologban, s a
liliputi mama utóbb férjhez is ment a brobdignac-i úrhoz. Sokáig igen
boldogan éltek, de végre elhalálozott a brobdignac-i úr. Az is régen
volt. A liliputi mama már csak arra emlékezett, hogy a brobdignac-i ur
nagy volt, miként egy árbocz, de hát az óriások is meghalnak, sajnos.
Hogy ennek miért kell így lennie, azt a szegény liliputi mama soha se
tudta tisztán megérteni.
A vidám óriás elment a liliputi papához, s így szólt hozzá:
– Lássa, liliputi papa, mindennek maga az oka. Mert maga, bizony,
fene-legény volt annak idején. De, tudja mit, mi megbocsátunk.
Béküljenek ki. Jobb későn, mint soha.
– Az igaz – szólt a liliputi papa – mindennek én vagyok az oka.
Fene-legény voltam akkor, most már nem vagyok az.
A vidám óriás azt mondta, hogy: »lassu viz partot mos« (a mit még soha
se látott senki), majd egyet fordult s beállitott a liliputi mamához.
– Lássa, liliputi mama – szólt hozzá gyöngéden – ő szegény nem oka
semminek.
– Az igaz – felelt a liliputi mama – ő nem oka semminek. Ezt mondta a
brobdignac-i ember is, a ki nagy volt, miként egy árbocz, és mégis
meghalt.
– Ez legalább nem halt meg – jegyezte meg a vidám óriás.
– Az is valami – felelt a liliputi mama.

III.
Ugy volt, hogy a liliputi papa és a liliputi mama kibékülését barátságos
estével ünnepelik meg a fiatalok. A vidám óriás kézen fogta a papát, s
oda vezette a mamához.
– Bocsáss meg – szólt a liliputi papa.
– Igen pajkos fiú vagy – felelt a liliputi mama – de isten látja a
lelkem: megbocsátok.
És megölelték, megcsókolták egymást.
Aztán estebédhez ültek.
Az estebéd oly szépen kezdődött, mint egy sátoros ünnep.
– Mindig tudtam, hogy egyszer jóra fordul minden – szólt a liliputi papa
elégedetten, s jóizüen evett.
A liliputi mama is evett, de ő már nem olyan jóizüen. Mintha most látta
volna először ezt az öreg törpét. Majd sok, sok mindenre gondolt, de
csak úgy egy kicsit. Talán nem is volt igaz, a mi eszébe jutott.
Áprilist járattak vele; a rózsák, a csillagok, a napsugár, semmi se
igaz. Csak egy igaz: ez a jóképü öreg ember, a ki itt eszik.
S igen szerette ezt az öreg törpét, a ki oly idegen volt előtte.
Mindenki örült. A vidám óriás úgy vigyorgott, mintha vadászatáról egy
egész vadkereskedéssel tért volna haza. Még a liliputi személyke is
kegyes volt mosolyogni.
De az óra kilenczet ütött, s ez az óra a liliputi személyke rendes
féltékenységi órája volt. Ebben az órában mindig eszébe jutottak a vidám
óriás összes bűnei. S egyszerre felcsattant:
– Maga a brobdignac-i asszonynál volt!
Az óriás esküdözött, hogy már azt se tudja, merre van Brobdignac. Ezért
a szemtelenségért megbünhödött. A liliputi személyke előbb csak a
sótartót vágta hozzá, de aztán a salátás tálat is, s mindezt megpótolta
egy tuczat pohárral, meg két boros üveggel.
– Ó papa, ó mama, mily boldogtalan vagyok!
Majd sírni kezdett, a hogy a kis bárányok sírnak. A liliputi papa
megijedt, hogy mindjárt szétolvad könnyekbe, de a liliputi mama, a ki
már sok mindent látott, megnyugtatta őt.
– Hadd sírjon egy kicsit; ez használ a tüdejének.
S valóban, a liliputi személyke, összeszedvén minden erejét, még egy
szódásüveget vágott a vidám óriáshoz. Aztán igy zokogott:
– Ó papa, ó mama, vigyetek haza!
Hozzá is látott, hogy felöltözzék az útra, s haragosan csapta be maga
után az ajtót, mely piczi bölcsőjéhez vezetett.
– El fog válni tőle! – rémüldözött a liliputi papa.
– Holnap eljövünk érte – szólt búsan a liliputi mama.
A vidám óriás kikisérte a vendégeit.
– Meg fogom őt verni – szólt és kezet szoritott a liliputi papával.
Majd megcsókolta a liliputi mama kis kezét.
– Meg fogom őt verni – szólt hozzá biztatóan.

IV.
Másnap, mikor a liliputi papa és a liliputi mama karonfogva beállitottak
a vidám óriáshoz, hogy haza vigyék a leányukat: a liliputi személykét
ott találták a vidám óriás ölében.
A liliputi személyke sugárzott aranyfüstös kis szoknyájában, s a két
nagy könnycsepp ragyogott, mint a rubint.
– Ő a legjobb ember a világon – szólt halkan – és én szeretem őt.
– Csudálatos! – álmélkodott a liliputi papa.
– Az élet kissé különös – felelt a liliputi mama elmerengve.


MÁLI NÉNI.
(MISZTÉRIUM HÁROM RÉSZBEN.)

ELSŐ RÉSZ.
Mayer kis hivatalnok volt a Kiskereskedők Takarék- és
Hitelszövetkezeténél. Mayer igen szelid erkölcsöknek örvendett. Mayernek
nem volt egyebe, csak egy mélabús kanári madara, s egy szép olajzöld
őszi felöltője. Mayer egy porszem volt a világegyetemben.
Egy szép reggel Mayert az igazgató behivatta a szövetkezet józsefvárosi
fiókjának legbelső szobájába. Barátságosan kezet nyujtott neki, s
szokatlanul ünnepies hangon szólalván meg, rövid szónoklatot intézett
hozzá, a mely szónoklatot még Mayerhez mérten is kicsinynek kell
vallanunk a nyilvánosság előtt.
Ebben a kicsiny szónoklatban, a terjedelemhez képest, igen sok volt a
»tekintettel« és a »miszerint«. Benne volt továbbá a pénzpiacz adott
viszonyainak körültekintő mérlegelése s dióhéjban az egész jövő évi
költségelőirányzat. De benne volt végre az az örvendetes hir is, hogy az
igazgatóság, tekintetbe véve minden tekintetbe veendőt, Mayert kinevezni
méltóztatott az intézet harmadik könyvvezetőjévé, nyolczszáz forint évi
fizetéssel és százhatvan forint lakáspénzzel.
Az öröm nem öl. Mayer savószinü arcza, a gyors előmenetelhez képest,
hirtelen érdekes, előkelő halványságot öltött; de ez volt az egész. Maga
is csodálkozva vette észre, hogy ugyanazon a hangon rebeg köszönetet,
mint a melyen előbb beszélt, mikor még nem volt ilyen nagy hivatalban.
Mayernak a kartársai, hasonló, kivételes helyzetekben, igen nagy
bolondságokat szoktak elkövetni. A megfontolt Kohn tavaly ilyenkor sört
fizetett az egész osztálynak; ő maga keveset ivott a sörből s mégis
fájós fejjel ment haza. A könnyelmü Varga pedig a januári előléptetéskor
elment egy mulatóba, majd egylovasra ült s kihajtatott éjjel a
városligetbe, és végül reggel, jóval kapunyitás után ballagott fel a
lakására. Mindezek bizonyára igen nagy balgatagságok voltak; de Mayert
még jobban megbolonditotta a hirtelen öröm. Ismétlem, Mayer igen szelid
erkölcsü fiatal ember volt; s az ilyenek, ha megkótyagosodnak, nem igen
ismernek határt a bolondságban.
Mayer azt cselekedte, hogy kiment a Felső-Erdősor 179. számú házába s
ott fölment a negyedik emeletre; feljebb már nem mehetett, mert feljebb
már nem voltak lakások. Mayer egy idő óta gyakran megjelent ezen a
minden világi zajtól messzeeső magaslaton; s ilyenkor három kisasszony
közül mindig a legkisebbik nyitott neki ajtót.
Ez a kisasszony mindig koczkás ruhában járt, nagyon szépen tudott
mosolyogni s némi hasonlatosságokat fedezett fel Mayer és Orlando gróf
között, a kiről sokat olvasott. Egyebet nem igen érdemes róla
feljegyeznünk, mert igen elmosódó szerepe lesz történetünkben.
Ellenben jegyezzük fel, hogy szebb időt már képzelni se lehetett, és
hogy az ablakok nyitva voltak. A szomszéd kertben két orgona-bokor oly
szertelenül illatozott, mintha csak a Zola Emil regényéből ültették
volna ide. A közeli kávéházban zene szólott. Azt játszotta, hogy:
Mi két szeretők vagyunk,
A ki’ bujdos’ a világba’…
Ez a hiányjeles költészet mámoritóan hangzott. És Mayer, hetven
forinttal a zsebében, a fejébe vette, hogy ő a Rózsaszinü herczeg.
Ah igen, ez tündéri délután volt. A Felső-Erdősor 179. számú házának
negyedik emeletén megcsendült a szerelem dala. De, szokás szerint, ennek
a dalnak ismét csak bús volt a vége. Mert Mayer földöntúli
megindultságában megkérte a koczkás ruhás kisasszony kezét.
Paolo Mantegazza ur, az ő kábitóan tudományos és ingerlően szellemes
fejtegetéseiben, szép párhuzamba állitva a nő szerelmét a férfiéval,
konok és kétségbeejtő bizonyossággal állapitotta meg az utóbbinak
erkölcsi felsőbbségét. Mégis, úgy tetszik, mindenre kiterjedő figyelmét
elkerülte egy tapasztalat, mely minden kétséget kizáró ékesszólással
szól a tétel mellett.
Ez a tapasztalat az, hogy mig a férfi szerelme minduntalan súrolja a
nemes őrültséget, a nőé folyton-folyvást igyekszik a nyárspolgári
józanság kikötője felé.
Ha a koczkás ruhás kisasszony szerelme épp oly mély, épp oly magas, épp
oly határtalan lett volna, mint a szerelem szaktudósai, élükön a bolygó
hollandival, minden Sentától hiába várják, akkor bizonyára így kellett
volna szólnia a megbomlott Mayerhez:
– Nem megyek önhöz feleségül, mert szeretem önt. Ha feleségül mennék
önhöz, még nagyobb szegénység várna önre s még nehezebbé tenném az
életét. De én szeretem önt s meg akarom óvni a szegény családfők apró
nyomorúságaitól. Váljunk el szépen egy barátságos kézszoritással.
Becsüljük egymást a távolból s egy-egy szép, júniusi estén gondoljunk
néha első, utolsó, egyszeri szerelmünkre.
De a koczkás ruhás leány nem tudott fölemelkedni erre az erkölcsi
magaslatra. Azt mondta, hogy: »igen« s nagyon szépen mosolygott.
Mayer másnap reggel szerette volna a fejét a falba verni. De becsületes
ember volt, s tudta, hogy ezt nem szabad tennie. Megelégedett tehát
azzal, hogy megvakarta egy kissé.
Aztán kettőzött éberséggel figyelt a pénzpiacznak makacsul állandó s
aggasztóan szigorú viszonyaira.
November elsejére fölvett egy kétszobás lakást, november másodikán
átvitte uj otthonába őszi felöltőjét és kanári madarát, szemrehányóan
nézett rá, s november harmadikán megesküdött a koczkás ruhás lánynyal.
A koczkás ruhás hölgy, a ki iránt, ismételjük, ne tessék érdeklődni, nem
vitt magával az uj lakásba egyebet, csak a Dunbar Fáni szoknyáját,
mosolyát, mely egyetlen volt e kerek világon, és Máli nénit.
Ez a Máli néni egy öreg cseléd volt, a ki ott szolgált már a koczkás
ruhás hölgy nagyanyjánál is. Azt mondhatnók: a házban vénült meg, ha a
ház is megvénült volna Máli nénivel. De a ház nem volt ilyen hűséges
természetü; ellenkezőleg, sietett idegen kézre jutni, s nem élni másutt,
csak szép emlékezetben. A nagy család is pusztult, sorvadt egyre.
Nemzedékek haltak ki; ifjak, leányok vándoroltak el szép rendben a
temetőbe, csak Máli néni maradt meg tüneményes változatlanságban, mint
egy oszlop, a melyre uj és uj, gyenge folyondárok kapaszkodnak.
Mayer nem sokat ügyelt Máli nénire, s eleinte nem vette észre, hogy a
család a legkisebbik lánynyal odaadta neki a családi klenódiumot is.
Mayer egyátalában nem igen ügyelhetett a konyhájára; nagyon elfoglalták
az egyenlegei.
Alig ért rá megnézni: vajon a felesége tud-e még olyan szépen
mosolyogni, mint azelőtt? Ha ő sem látta meg, én bizony nem merek
megesküdni, vajon nem halványodott-e meg egy kissé az a kedves, igéző
mosoly. Istenem, Orlando gróf oly pokoli hidegvérrel veszit el a
kártyaasztalnál ötezer font sterlinget, és Mayer oly keserves ábrázattal
nyögte ki azt a légies konyhapénzt! Annyit azonban tudok, hogy egészen
nem szünt meg mosolyogni. Sőt néha magában is mosolygott, szegényke,
valami kicsiny, ismeretlen czélú varrásra hajolva.
Ezenközben Mayer nagyban viaskodott azokkal a láthatatlan, gonosz
szellemekkel, a melyekről az összes népek hitregéi megfelejtkeztek, s
melyeket a közbeszédben apró adósságoknak szoktak nevezni. Néha
csodálta, hogy még megvan, s szabadon rendelkezik a kezével, lábával.
Mayer nem szeretett a közügyekkel foglalkozni, de egyet nagyra tartott
az uj idők vívmányaiból, azt, hogy a haladottabb kor eltörülte az adósok
börtönét.
S mialatt, kiindulván ebből a Cartesiusra emlékeztető megfigyelésből,
hogy: »Adósságom van, tehát létezem«, eltűnődött e meglepő
folytonosságon, lassankint észre vette végre a konyhában sertepertélő
Máli nénit. Be kellett látnia, hogy ennek az öreg cselédnek jelentékeny
része van benne, ha ő még folyvást megfigyeléseket tehet önmagán s a
rajta kivül lévő dolgokon. Mert Máli néni azzal az adománynyal
dicsekedhetett, a melyet a régiek leginkább bámultak: négy kenyérből
négyezer kenyérnyit tudott szétosztani. Viszont fizetséget épp oly
kevéssé fogadott el a Mayer-családtól, mint hajdan az uraságtól. Három
fiatal cseléd helyett dolgozott, s a tiszteletdija az volt, hogy Mayer
koronkint bizalmas beszélgetésbe ereszkedett vele.
Mayer nem volt rossz ember, s úgy gondolkozott, hogy Máli néninek
bőséges kárpótlást fog adni mindjárt az első jó napokban. De a jó
napoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy nagyon késlekedve jönnek, s
Mayer egy évi várakozás után csak a még rosszabb napokat ismerhette meg.
Ezekben a még rosszabb napokban az történt, hogy a jó Isten oda fenn igy
rendelkezett:
Elég Mayer van már a világon, arra az uj kis Mayerre nincsen semmi
szükség.
A szegény kis Mayerné ellenkező véleményen volt, mint a mindenség ura. S
ennek a nagyon egyenlőtlen vélemény-különbségnek az lett a vége, hogy az
uj kis Mayerre csakugyan nem lett szükség s a szegény kis Mayerné örökre
megszünt mosolyogni.
Máli néni sírva gyalogolt ki a nagy koporsó meg a kis koporsó után a
németvölgyi temetőbe, aztán elbúcsúzott Mayertől s visszaköltözött a
haldokló családhoz, a negyedik emeletre.

MÁSODIK RÉSZ.
Bizonyára a Gondviselés intézkedik életünk folyásáról; de a Gondviselés
nagyon el van foglalva nehéz hivatalában. Koronkint kénytelen egy kis
ideig szabadságra menni, s ilyenkor hivatalbeli alárendeltjét, a Sorsot
bízza meg az ügyvitellel. Ez a Sors pedig meglehetősen könnyüvérü és
eleven ficzkó, a ki szeret tréfálkozni, s nem csupán szabad óráiban,
hanem akkor is, midőn komoly és bokros tennivalói vannak. Mindig van egy
kis zürzavar a világon, ha az ügyeket a Sors intézi el; mert ilyenkor
annyi galibát csinál, hogy a szegény Gondviselés, mikor megtér a
szabadságáról, alig győzi a sok bajt helyre hozni.
Egy ilyen pünkösti királyság alkalmával a Sors vidáman nevetett le az
ész nélkül forgó földgolyóra, a mint ez a nap körül keringett, mint egy
dúgó bogár.
– Milyen mulatságosak ezek a Mayerek! – szólt magában, szivarjából rá
fujva a füstöt a horpadt golyóbisra. – Milyen sokan vannak és milyen
egyformák! Mindegyiknek van egy kis gyomra, és kis végtagjaik. Csak a
fejök táján különböznek egy kicsit egymástól, mint azok a gombostűk, a
melyek majd kék, majd sárga, vagy fehér és vörös gömböcskékben
végződnek. És milyen udvariasak egymáshoz: »Van szerencsém! Alázatos
szolgája«! És hogy szeretnék egymást megenni, hogy ne legyenek ilyen
rettentő sokan!… Hátha kiválasztanék egyet közülök, s megtenném
fő-Mayernek?! Hogy fognak majd a többiek ádázódni: »Ó, Mayer, Fő-Mayer,
ön nem is gombostü, hanem világitó torony!« Ó, ez bizonyosan nagyon
mulatságos lesz!
… És Mayer, egy szép reggel, úgy érezte magát, mintha egy kicsit fejbe
kollintották volna, s arra ébredt, hogy ő nagy ember.
Persze, bűbájosság volt a dologban, de nem olyan nagy, mint önök
képzelik. Először is, az emberek abban a rendben és abban az órában
siettek meghalni, a mint és a mikor ez Mayernek a legkedvezőbb vala. És
másodszor, a kik elevenen maradtak, nem válthattak Mayerrel egy szót sem
a nélkül, hogy azt ne mondták volna magukban, hogy: »Ez a Mayer nagy
gazember, de igen kemény legény!« Utóljára Mayer maga is elhitte a
dolgot, s valahányszor tükörbe pillantott, mindig elégedetten szólt
magában: »Ó mily kemény legény vagyok, ó mily kemény legény vagyok!«
Ennyi volt az egész.
De ez éppen elégséges ahhoz, a mit földi szerencsének szokás nevezni.
Mayer oly gyorsasággal lett czégjegyzővé, bankigazgatóvá, majd
mindenféle hatalmas vállalatok fő-főkormányzójává, mint ezt az életben
fölötte ritkán látni, s akkor is inkább csak az _Ördög pilulái_ban.
Önök tudják a fiziologiából, hogy az emberi szervezet legfőbb ereje
bizonyos alkalmazkodási képességben rejlik. Ha az ember gazdag emberré
válik, az első az, hogy egészen természetesnek találja a dolgot, és nem
kapálózik ellene. Legalább eddigelé még nem találkozott senki, a ki igy
lázongott volna: »Ó, mért is lettem én gazdag ember?! Ó, mért is lettem
én gazdag ember?!« Mayer is megnyugodott a változhatatlanban.
Viszont nem fogom meglepni önöket azzal sem, hogy idő kell hozzá, mig a
gazdag ember le tudja vetkőzni az egykori szegény ördögöt. A tudósok
szerint vagy hét esztendő kell hozzá, hogy a test régi állománya egészen
ujjal cserélődjék fel. A lélek nem ily nehézkes; annak kevesebb idő
kell. Mint hipnotikus kisérletek bizonyitják, a lelkünk tudtunkon kivül
is folyékonyan tud latinul és görögül, s nem lehetetlen, hogy
mindnyájunk agyvelejében benn szunnyad a gazdag ember sajátságos lelke.
De addig is, mig ezek a rejtelmes dolgok egészen megvilágosodnak,
maradjunk csak annál, hogy igenis, némi idő kell hozzá, a mig a szegény
lélekből gazdag lélek válik.
Mayer tehát eleinte olyanformán gondolkozott, mint szegény ember
korában. Évekig könyörületes maradt a nyomorultak iránt, csak lassan
szokott le megrögzött jóindulatairól, s hébe-hóba visszagondolt arra az
időre, mikor még szegény volt, – néha nyilvánosan is.
Nem kell mondanunk, hogy pontosan megfelelt összes kötelezettségeinek, s
szépen kifizette szegénységében csinált adósságait: hiszen pénzember
volt. De mégis volt egy tartozása, a melynek a lerovását folyvást
halasztgatta, és nem is rosszaságból.
Erre a tartozására gondolt a legtöbbször, s mégis ezzel sietett
legkevésbbé.
Mikor még nagyon szegény ember volt, így szólt magában:
– Mihelyt össze tudok szerezni száz forintot, odaadom Máli néninek. Ez
az öreg cseléd fizetés nélkül dolgozott az én jóvoltomért, a családom
jóvoltáért, s mint jó sáfár gondozta apró érdekeimet, pedig ezek rám
nézve főbenjáró dolgok valának. Nem gondolom, hogy megfizetném ezzel a
száz forinttal, de oda fogom adni neki az egyetlen tőkémet, s legalább
lesz annyija, a miből eltemethetik.
A száz forint hamarább összegyült, mint Mayer gondolta, s ekkor Mayert
elfogta a lelkifurdalás.
– Mit? Ezzel a hitvány pár forinttal igyekezzem magam megváltani ettől a
súlyos tartozástól?! Nem, ez annyi volna, mint örökre adósnak maradni.
Máskép lesz az. Nemsokára uj háztartásom lesz; akkor majd magamhoz
veszem Máli nénit, s cselédeket tartok neki, mintha úrasszony volna.
Legalább kényelemben éli le a hátralévő napjait.
Mire erre került volna a sor, a gazdag ember már kezdte magát kiütögetni
Mayernek a bőrén.
– Eh, bolond gondolat volt! Micsoda váltság volna az tőlem, a gazdag
Mayertől, egyszerüen eltartani egy öreg cselédet, a kinek valaha,
szegény koromban, meggazdálkodtam a bérét?! Mit mondana ehhez a világ?!
Fösvénynek, zsugorinak mondana. Nem úgy lesz az. Nemsokára kastélyt
veszek, s Máli nénit megteszem ennek a kastélynak kulcsárnéjává, a
felügyelőjévé. Ha nem leszek a kastélyban, a cselédség csak az ő
szolgálatára lesz. Ott aztán kedvére gazdálkodhatik, s a falu
kisasszonyai meg fogják látogatni. Ez már valami lesz neki.
Mikor a kastély is megvolt, Mayerben már javában dühöngött a
szerencsefi, a kinek sikerült felkapaszkodnia az uborkafára. És így
okoskodott:
– Eh, vagyok olyan valaki, a ki megengedhet magának holmi apró
szeszélyeket! Ne mondhassa senki, hogy Mayer adósa maradt valakinek;
Mayer mindent a kamatok kamatjával fizet vissza. S hadd lássa az öreg
asszony, hogy ha halogattam a visszafizetést, azért történt, mert
királyilag akarok fizetni. A mit a rima-murányi papiron nyerek, Máli
néninek ajándékozom. Uri módot biztositok neki s bőséges életjáradékkal
látom el.
Mayer bezsebelte a rimamurányi nyereséget is, s ekkor már nem kellett
neki semmiféle pénz a világon. Beült a hintójába s elhajtatott a
Felső-Erdősorra.
Bizonyára igen kiváló hősiesség volt tőle, felmenni a negyedik emeletre.
De kissé kárba veszett a hősiesség.
A negyedik emeleten azt ujságolták neki, hogy Máli néni ezelőtt két
héttel elhalálozott, miután előbb néhány napig igen sokat foglalkozott
lázas álmaiban egy Péterkével, a kit a Mayer-családban egykor sokat
emlegettek, a ki azonban már régen meghalt négy napos korában.
Mayer ur végig sétáltatta üres tekintetét a jól ismert szobán, aztán így
szólt:
– Szegény Máli néni!… Várhatott volna még egy pár napot, ha már úgyis
olyan sokáig élt!…
Ekkor már egészen gazdag ember volt. Boszankodott Máli nénire, hogy
kijátszotta őt, s meghalt az ő engedelme nélkül.

HARMADIK RÉSZ.
Szent Pétert halk, félénk kopogtatás ébresztette fel rövid szenderéből.
Elővette a kulcsot, egyet-kettőt dörmögött, a mig kiment, aztán
kinyitotta a kék felhőből kovácsolt kaput.
Egy kis összetöpörödött, görbe hátú, ránczos képű anyóka állott előtte,
szürke nagy kendőbe burkolózva, kosárral a karján.
– Nem tudom, jó helyen járok-e? – kérdezte a lélek.
– Hadd látom az irást – felelt Péter.
Az anyóka elővette kosarából az irást, Péter megnézte és helybenhagyólag
dörmögött. Aztán megint bezárta a kaput, s így szólt:
– Majd megnézzük a könyvet.
Beléptek a fülkébe, melynek az ajtaja fölé ez volt irva nagy betükkel:
KAPUS, elül Péter, mögötte a lélek. Emez félénken huzódott meg az ajtó
mellett, mig Péter dohogva emelte le az 1810-es számu könyvet.
Sokáig lapozgatott benne, végre rátalált arra, a mit keresett. De nem
igen tudta olvasni, mert sok volt irva arra a lapra, és apró betükkel;
különben is Péter inkább csak az öreg betükben volt járatos, s nem
szerette a kicsinyeket.
Segitségül feligazgatta a szemüvegét, s aztán silabizálni kezdte a
feljegyzést. Mig olvasott, az ajka csöndesen mozgott, az irás szerint.
Egyszerre felütötte a fejét a könyvből.
– Amál, Amál! – szólalt meg feddő hangon, s szemüvege felett szigoruan
nézett az anyókára. – Amál, én itt furcsa dolgokat látok. Sok vagyon
följegyezve a rovásodon, s különösképpen gyakorta tétetik itt emlités
valami Zalka Pistáról. A szérüskertben, Amál, mit kerestél, Amál, a
szérüskertben?! Emlékszel-e?
– Emlékszem – szólt a lélek.
– Ez nagyon helytelen volt, Amál.
– Nem t’om, hogy eshetett.
Péter tovább betüzte a könyvet. Tekintete egyre szigorubbá vált s
bozontos szemöldökét haragosan ránczolta össze. Egyszerre csak az
öklével ráütött a könyvre.
– De hisz itt egyebek is vagynak! Nem csupán ezen Pista, hanem Mátyások
és Gergők is! Emlékszel-e, Amál, Kis Mátyásra?
– Már nem emlékszem – felelt a lélek. – De úgy kell lenni, ha oda van
irva.
– Megesméred tehátlan, hogy nagy megfelejtkezésekben találódtál?
– Megesmérem.
– Amál, Amál, bizony jobb lett volna, ha az olvasót forgatod.
– Fiatal voltam – felelt Amál.
– Bizony mondom neked, hogy fiatalságodnak némelyességeit a tisztitóban
kellend levetkezned. Ballagj oda, Amál, s ha majdan megkapod az obsitot,
akkor gyere vissza.
Igyen szóla Péter, s a lélek nagy szégyenkezve el akará hordani magát,
midőn egyszerre csak nagy fényesség támadt körülötte, s egy szelid arczú
férfiú haladt keresztül a szobán.
A szelid arczú odament Péterhez, vállára tette szép, vékony kezét és így
szólt:
– Nem jól beszélsz, Péter.
– Mester – mentegetőzött Péter – az imént visszaküldéd vala az érseket
és az aranykulcsos vitézt, a kik az egyház és a nép körül nagy érdemeket
szerzének.
– Ők önmaguknak éltek.
– Mester – szólt Péter – neked nincs szükséged könyvre s látod a
sziveket és veséket. Én csak a rovást olvasám el…
– Nem jól olvastál, Péter. Mert ő olyan nagy jókat cselekedett vala, a
melyeket nem lehetett megfizetni semmiféle pénzzel a világon.
Péter bámulva nézett mesterére. Péter igen buzgó volt, de járatosabb
vala az öreg betükben, mint a kicsinyekben.


CASANOVA.
Egy téli alkonyaton – 1802-t irtak akkor az irástudók – Csehországban, a
duxi kastély falai között, Casanova Jakab, a nagy csirkefogó, a ki a
szemtelenség ősi jogánál fogva, Seingalti Casanova Jakabnak nevezte
magát, nyugodtan és tökéletes lelki békében dolgozott Emlékiratain. A jó
cseh fa, Waldstein gróf erdeinek kitünő cserje, vidáman pattogott a
kandallóban; a ludtoll élénken sercegett a remek hollandus papiroson, s
Casanova Jakab, emlékeitől nekimelegedve, sűrűn hajtogatta a tokaji