Álomvilág: Elbeszélések - 12

pontosabban szólva: a d’Asti konyhájában.
Csenevész, sápadt, koravén fiúcska volt, mint azok a gyermekek, a kiket
kezdettől fogva cselédek neveltek. Az elérzékenyülés egy órájában d’Asti
észrevette, hogy Roland keveset nő s nem igen fejlődik. A gyermeknek
családra van szüksége, vélte d’Asti ur, s hogy javitson a helyzeten,
szélnek eresztett két kisasszonyt, egy szárazdajkát meg egy nevelőnőt, s
a házába hívta hugát, egy már öregedő kisasszonyt, a ki Szavója egyik
kis falujában éldegélt valami csekély életjáradékból. A vén leány
megszánta a szegény kis fiút, s bár nem szivesen, eleget tett bátyja
kivánságának. De a rendszerető, pontossághoz szokott, s csökönyös
gondolkozású leánynak teljességgel nem tetszett a d’Asti életmódja, s
nem volt oka rá, hogy eltitkolja a véleményét. Ha pedig nem titkolta el,
ez igen fennen történt. S Vigliano d’Astinál ismét mindennapossá lettek
a zajos családi jelenetek, az asszonyi lárma, s a férfiúi dühös
káromkodás.
– Ha a feleségünk gyötör bennünket, az még hagyján, – panaszkodott
Vigliano d’Asti a bizalmasainak – a feleségével néha, egy-egy órára,
mégis csak kibékül az ember. De ha a testvérünkkel kell csatáznunk, az
maga a pokol. Vele nem békülsz ki este; lármával fekszik és haraggal
ébred.
Úgy gondolta, a gyermek érdekében cselekszik, ha elnyeli, a mit el kell
nyelnie; igyekezett tehát a szóharczban a védelemre szoritkozni, de ha
szerét tehette, elmenekült hazulról. Így történt, hogy d’Asti
kisasszony, noha minden héten összepakolt, mégis csak Párisban maradt, s
így történt, hogy Roland akkor is csak pillanatokra látta apját, a mikor
Vigliano úr pihent.
Pedig Rolandnak nem volt nagyobb öröme, mintha az apjával kisétálhatott
valahová; egy séta a Bois de Boulogneban Rolandot egész esztendőre
boldoggá tette. Csak rosszat hallott erről a sokat korholt vén fiúról, a
ki majom-szeretettel, de csak keveset beszélgetett vele, s minél több
rosszat hallott róla, annál jobban imádta. A jó istent soha se látjuk,
mégis szeretjük.

III.
– Kerestél, papa? – kiáltozott Roland, mikor meghallotta, hogy apja
kijött a fürdőszobából.
– Kerestelek – felelt Vigliano d’Asti – el akartalak vinni a nyári
czirkuszba.
– És ma, ma már nem vihetsz el? – kérdezte Roland aggodalmasan. – Ó,
vigyél el valahová, papa, akárhová, csak vigyél el! Úgy szeretek veled
lenni!
– Igen, csakhogy ma már dolgom van – felelt Vigliano, kissé
zavarodottan.
Az igazság az volt, hogy nem akart lemondani a háromezer frankjáról. Ki
tudja, hátha egy pár száz frankkal még mindent visszaszerezhet?! A
maradék ezer frankból úgy sem elégitheti ki éhező oroszlánjait.
Hanem a mint a fiára pillantott, megesett rajta a szive. Rolandnak előbb
ragyogott a szeme, s arczocskája kipirult az örömtől; most leverten
nézett maga elé, mint egy kis öreg, a kit valami nagy csapás ért.
– Tudod mit? – szólt Vigliano – gyere el hat órakor a körbe. A Rue
Drouotba, hisz tudod!… De magad gyere, ne a nénéddel. Mondd meg a
kapusnak, hogy hívjon le, s a mig kijövök, várj meg a szobájában.
– Ó papa, milyen jó vagy te! – hálálkodott Roland.
Vigliano megcsókolta a fiát s rohant a pénze után. Annyira sietett, hogy
hat órára kényelmesen elveszithette volna az utolsó garasát is. De mint
a szerelmi drámák, a kártya-tragédiák sem eshetnek meg némi előkészület
nélkül. Az ember nem veszitheti el a pénzét, a mikor akarja; a kik
nyerni fognak, előbb kéretik magukat. Meg akarják mutatni, hogy csak
unalomból fanyalodnak erre a mulatságra. Itt is meg kell tartani a
formákat.
Végre, fél hat felé, megalakult a parti. Vigliano leült, vesztett és
ujra vesztett. Épp az utolsó száz frankját bocsátotta vízre, mikor
jelentették, hogy Roland odalenn várja.
– Mondja meg neki – szólt Vigliano halkan a komornyiknak – hogy hozasson
egy pohár narancsvizet és várjon egy kicsit. Mindjárt megyek.
A komornyik lement s átadta az üzenetet.
– Veszit a papa? – kérdezte Roland.
– Nem tudom, fiatal úr – felelt tartózkodóan a komornyik.
– Jól van – szólt Roland s tovább beszélgetett a kapussal.
A kapus és Roland már régóta barátok voltak s órákig el tudtak
beszélgetni. A műveletlen ember és a koravén gyermek megbecsülik
egymást. A kapus bámulta a tizenegy esztendős öreg úr komolyságát és
finom modorát, Roland pedig csodálta ennek az egyszerű embernek az
életbölcseségét.
– Én csak azt mondom önnek, fiatal úr – szólt a kapus – hogy egy garas
meg egy garas, az már két garas!
És elbeszélte, hogy a mult héten házat vett Asniéres-ben.
Majd másról beszélgettek. Roland elmondta, hogy milyen furcsa állatok
élnek a tenger fenekén. Ő mindezt olvasta. A kapus nem hitte volna el,
hogy ha nem Roland mondja.
Kilencz óra tájban a kapusnak eszébe jutott, hogy már nagyon régóta
barátkoznak.
– A papa elfelejtette, hogy a fiatal úr várja – szólt jóakarólag. – Majd
felmegyek és szólok neki.
– Nem, nem, a világért se! – ellenkezett Roland. – Bizonyosan veszít,
másképpen már itt volna. Majd csak megvárom.
Éjfél felé azonban, mikor Roland egy kicsit elbóbiskolt, a kapus nem
állhatta meg, hogy föl ne nézzen a játékterembe. Sapkájával a kezében,
úgy jelent meg a küszöbön, mint egy udvarias, néma szemrehányás.
Vigliano meglátta az eleven felkiáltó jelet s intett, hogy: »mindjárt!«
A szerencsétlen nem vette észre, hogy röppen az idő, s ő már órák óta
küzködik a játékasztalnál. Mióta leült, tizszer vágódott földhöz s
tizszer kelt fel ujra. Ebben a perczben tele volt reménynyel; néhány
száz frankot visszahóditott. Azt hitte, hogy rövid ideje játszik, s hogy
egy pár pillanat mulva talpra állhat.
Ismét megvirradt, a mire elkészült. Reggelre kelve, eljátszotta az
utolsó garasát is. Megtörve baktatott le a lépcsőn. Lenn a kapus
tisztelettel tudatta, hogy Roland odabenn alszik a divánon.
Teringettét, erről megfeledkezett! Ugy éjfél óta nem gondolt többé
semmivel a világon, csak azzal, hogy mit kap kettőre: nyolczat, a
legrosszabbat, vagy hetet, a legtöbbet?!…
– Miért nem hívattál le? – kérdezte, mikor Rolandot felköltötték. – Azt
hittem, hogy haza vittek, hogy a nénéd érted küldött.
Szótlanul léptek ki a kapun, s némán haladtak végig a már napfényes
utczán. Végre Roland megszólalt:
– Sokat vesztettél?
– Nagyon sokat – felelt Vigliano d’Asti azzal a meztelen őszinteséggel,
melyre csak a mosdatlanság órájában képes a művelt halandó.
– Tudod, mit mondok neked, papa? – folytatta Roland megfontoltan. – Ezek
a pinczérek téged kinevetnek! És én nem értem, hogy egy olyan kedves,
olyan jó, olyan nagy ember, mint te vagy, miért nevetteti ki magát a
pinczérekkel?
– Látod, ez onnan van – felelt Vigliano komolyan – mert… hogy is
mondjam?… ezen a világon semmit sem adnak ingyen. Én tudok olyat, a mit
más nem tud, legalább is kevesen tudnak, de ennek a váltsága az, hogy
néha nem gondolkozom, nem tudok gondolkozni.
Egy darabig megint szótlanul bandukoltak. Viglianot olyan lelkifurdalás
fogta el, a minő még sohase hasogatta megviselt gerinczvelejét.
– Azt hiszem – szólt egy pár percz mulva – jobb volna, ha visszamennél a
mamához. Mi lesz így belőled?
Roland ijedten tekintett apjára.
– Nem – felelt halkan. – A mama nem szeret engem, mert olyan csúnya
vagyok, mint te. Nekem kívüled nincs senkim. Veled akarok maradni.
S fürkésző pillantást vetve apja arczára, így folytatta:
– Kérj kölcsön, és játszszál ujra. Én majd megvárlak. Akármeddig tart,
megvárlak.
Vigliano d’Asti nem tudott mit felelni. Két könnycsepp szökött ki a
szeméből.
Az idegességtől és hisztériától származó szegény kis teremtés csöndesen
ballagott tovább végzete felé. Olcsó czipőcskéje panaszosan kopogott
végig a kövezeten.


DÉL KIRÁLYNŐJE.

I.
Kikenve, kifenve, pirosan a garasos festéktől, hamis gyöngyökkel a
nyakán, s lélektelen, hazug mosolylyal a szemében, Dél királynője
megjelent a szinen, bókolt s tánczolni kezdett. Félig átlátszó, oldalt
megnyirbált fátyolruha volt rajta, ugyanolyan szövetű lebernyeggel, a
mely roppant denevér-szárnyhoz hasonlitott. A lebernyegről hét hosszú
selyemczafrang omlott alá, s mikor ezek táncz közben röpködni kezdtek, a
nézőnek úgy rémlett, mintha maga a hét fő-bűn libegne-lobogna a tánczoló
körül…
Mario kimeredt szemmel nézte a fátyolruha alól kivillogó csodákat. »Ez
mind az enyém« – gondolta magában.
A lány fekete hajában csakugyan ott ült az ő sárga rózsája, oldalvást,
hivalkodva, mint valami kokárda. S a hogy a szerpentin-táncz után
fölzúgott a taps, Mario végig nézett a Tivoli-kert népén. Mintha neki
tapsoltak volna.
A tetszés zaja lassankint elcsendesült; Dél királynője énekelni kezdett.
A műsornak ez a száma csak arra való volt, hogy a közönség nyugodtabban
fürkészhesse a fátyolruha nem túlságosan féltett titkait. Mario azonban
úgy találta, hogy ennél nincs szebb dal a világon. A közönségnek is
tetszett a nóta; s a refraint rendesen együtt énekelte a művésznővel:
»Ojjé, a szerelem…«
Ez egyszer a refrain teljesen a közönségre és Mariora maradt. A
művésznőnek hirtelen torkán akadt a hang, s csak kis híja volt, hogy
ijedtében össze nem rogyott.
A mint véletlenül a kert mélyébe tekintett, egy hosszú sötét alakot
pillantott meg, a ki a nyári viselet minden törvényének daczára
magastetejü kalapot viselt, s a ki, keresztbe fonva a két karját, egy
lámpa-oszlophoz támaszkodott. Ez az alak megrémitette Dél királynőjét,
mint egy kisértet.
De csak egy pillanatra. Mire a zenekar rázenditett az utczai dal második
szakaszára, a művésznő magához tért, s teli tüdővel kezdett énekelni.
Sőt mintha szilajabbul hangzott volna a dala:
„Ojjé, a szerelem!
Ojjé!“
– Meg fog ölni! – szólt a tekintete, s borzongott a gyönyörűségtől.
A színfalak közt aztán elujságolta a többi leánynak:
– Fabrizio van itt, Fabrizio!
A lányok megirigyelték a szerelmi drámát, mely a mulatóhely csillagára
várakozott, s összefutottak körülte.
– Nem félsz? – kérdezte az egyik.
– Rendőröket kellene hivatni – tanácsolta a virágárus leány.
– Legfeljebb megöl! – felelt mind a kettőnek.
Aztán kiküldött egy czédulát Marionak. A papiron ez állott:
»Várd meg az előadás végét, most nem mehetek ki. Csókol
Barbara.«
S lassan átöltözött.
– Ne kisérjünk ki? – kérdezte valamelyik leány.
– Nem, csak hagyjatok magamra. Ezen már át kell esni, előbb vagy utóbb.
Odakünn Fabrizio már várta.
A tekintetök összevillant, s egy pillanatig hallgattak mind a ketten.
– Gyere! – szólt aztán Fabrizio. A hangja parancsoló volt, de a lány nem
is gondolt rá, hogy ellenkezzék. Ment utána, mint a hogy a kutya követi
a gazdáját.
Ezalatt Mario türelmesen hallgatta az előadást. Mikor az utolsó zeneszám
is elhangzott, fölkelt, ott hagyta a mulatókat, s megindult a művészek
bejárója felé.
De a művésznő csak nem akart kijönni. Mario hűségesen sétált fel s alá,
mintha a lőportornyot őrizné.
Egy leány végre, a ki utolsónak jött ki az öltözőből, megszánta a
szegény kis tűzért.
– Barbara már elment, s azt hiszem, nem látjuk mostanában. Fabrizio jött
érte.
– Mi az ördög? Hát kiszabadult?!
A katona megvakarta a füle tövét, s aggodalommal teli, visszabaktatott a
kaszárnyába.

II.
Mikor megérkeztek a lebujhoz, a hol Fabrizio lakott, Barbara hamarjában
elmondta magában azt a kis imádságot, a melyet gyerekkorában tanult, s
behunyta a szemét, mint a ki nem akarja látni a szivének szánt aczél
villanását. Amaz megfogta a leány karját, s egy biztatónak nem igen
mondható, ellenben nagyon határozott mozdulattal belóditotta Dél
királynőjét a jól ismert vaczokba.
Az úton nem szóltak egy szót se. Ezt a tartózkodást Barbara főképpen az
államhatalomnak köszönhette; Fabrizio ugyanis, minden tisztelete mellett
is, a melylyel a rendőrség iránt viseltetett, idegenkedett attól a
gondolattól, hogy túlságosan sokat érintkezzék a hatóság képviselőivel.
Egy pillanatig, a sötétben, Barbara vaczogott a félelemtől. De Fabrizio
meggyujtotta a mécsest, becsukta az ajtót, s a hogy öklét összeszoritva,
odaállott a lány elé: Dél királynője megkönnyebbülten lélekzett fel.
– Nem fog megölni – diadalmaskodott magában.
Fabrizio megragadta szeretője kezét, magához rántotta, úgy, hogy a leány
térdre bukott, s rámordult:
– Te jelentettél fel, ugy-e?
– Én.
Daczosan vetette hátra a fejét s farkasszemet nézett a szeretőjével.
– Még csak nem is tagadod?! Te rongy, te czafat, te szemét!
S rávágott öklével a szép fejre, melynek a közelsége Mariot mindig
megfosztotta attól a kis eszétől… Barbara sikongott, de a szomszédok nem
törődtek a családi jelenet lármájával. Abban a házban láttak már másféle
szeleket is. Egy pár revolverlövés talán fölkeltette volna a lakók
kiváncsiságát, de kit érdekelt volna ott egy kis visitozás?!
Öt perczczel ez után a családi perpatvar után, Dél királynőjére nem igen
lehetett ráismerni. Két szép szeme – e két örökös égbekiáltó vétek – nem
látszott a kék és violaszin daganatoktól, fülbevalója helyén vérfolt
piroslott; moczczanni se tudott: úgy össze volt törve.
S Dél királynője mosolygott.
– Legalább nem kergethetsz haza – nyögte boldogan. – Ezzel az arczczal
két hétig se mehetek az utczára. Ugy-e? Aztán bizalmasan megbeszélték az
ügyet.
– Mért jelentettelek fel? Mit tudom én! Mert őrült voltam. Látod, nem
kellett volna megcsalnod!… Kértelek, rimánkodtam, hogy ne csalj meg.
Mikor rájöttem, hogy bolonddá tettél, s megláttalak azzal az aljas
teremtéssel, elveszitettem a fejem. Egy óra mulva nagyon megbántam a
dolgot, de már későn volt.
– Hogy lehetsz olyan ostoba! – szólt Fabrizio. – Hát te?! Te nem csalsz
meg engem?!
– Nem, nem csallak meg – felelt Barbara komolyan.
– Hát a nápolyi öreg kereskedő? Meg az angol? Meg a katona?
– Az semmi. Élni csak kell.
S egy darabig mindaketten hallgattak.
Majd rátértek a vidámabb beszédtárgyakra.
– Hogy szabadultál ki? – kérdezte Barbara.
Fabrizio elmosolyodott; látszott rajta, hogy örvend a kis emléknek.
– Tagadtam és folyvást tagadtam. Utoljára se tudták rám sütni a dolgot.
Nevettek mindaketten.

III.
Dél királynőjét vagy három hónapig nem látták a Tivoli-kertben. Egy szép
napon azonban megjelent s újra énekelni kezdte – ojjé! – a szerelmet.
A lányoknak elpanaszolta a baját.
– Ott hagyott a faképnél, az alávaló! Fölszedett valahol egy kis sárga,
beteg házi nyulat, és elillant vele. De, legyetek nyugton, megtalálom
őket!
A Marioval való találkozás még bizalmasabb volt.
– Szeretlek, Mario – szólt a kis tűzérhez vacsorázás közben – szeretlek,
mert jó vagy és nemes. Gyűlölöm a jellemtelen férfiakat; hidd el,
akármilyen nagy bajuszuk van, gyűlölöm őket. Lásd, ez a Fabrizio csupa
aljasság. Hazug és csaló. Megcsalja az asszonyokat, minden asszonyt
megcsal! De ne félj, megtalálom őt, s akkor jaj neki, és jaj annak a kis
nyomorultnak is! Vitriolt öntök az arczukba, meglátod, vitriolt!
– Különben – folytatta – a nagy bajuszú férfiak mind ilyenek, mint ez a
Fabrizio. Csalók, hazugok, tolvajok. De engem nem nevet ki ez a
Fabrizio, se ő, se az a kis sárga hajú leány, mert engem nem lehet
kinevetni!
Addig fenyegetőzött, mig végre is megkisérlette a boszuállást. Vitriolt
ugyan nem öntött az arczukba, de a Velenczei Lámpás nagy álarczos bálján
alaposan megczibálta a sárgahajú leányt.
Szerencsétlenségére, Fabrizio is ott volt a közelben, s Fabrizio az
effélékben nem ismerte a tréfát. Fölindulásában előrántotta a kését, s
Dél királynője hetekig lebegett élet-halál között.
A vizsgálóbiró, a ki éppen egy esti mulatságba készült, dühbe jött,
mikor a nagybajuszút eléje vezették.
– Megint itt vagy, Fabrizio? – kérdezte – s megint az a lány hozott
ide?! Tudod-e, hogy kezdesz unalmas lenni a szerelmeiddel?!
– Még akasztófára kerülök a czafat miatt! – felelt elkeseredetten
Fabrizio.

IV.
Mario, mikor a kaszárnyából megszökhetett, órákat ült a beteg leány
mellett.
– Te jó vagy és nemes! – sóhajtotta Dél királynője, mialatt Mario
csókkal boritotta a kezét. – Mily kár, hogy ilyen nemes jellem nincs
több a világon! Lásd, ez a Fabrizio maga a megtestesült aljasság.
Tolvaj, hamis kártyás és csaló… Micsoda csaló!… Minden asszonyt megcsal
a világon!
Mario igyekezett másról beszélni. Kaszárnya-történeteket mondott el, de
Barbara nem igen hallgatott rá.
– Ojjé, a szerelem! – szólt szomoruan. – Szegény Mario, mit tudod te
azt, hogy mi a szerelem?! Én tudom, hogy mi az!
Aztán a betegek türelmetlenségével rivalt rá a szegény kis tüzérre:
– De mit beszélsz nekem mindig Fabrizioról?!


A GEROLSTEINI NAGYHERCZEGNŐ.

I.
Azzal kezdhetném, hogy tavasz volt, hogy fátyolruhás tündérkisasszonyok
tánczoltak a harmatos füvön, hogy a mező teli volt szinnel, ragyogással
és illattal, de csak azt mondom, hogy akkor történt, mikor a búza ára
tizenkét forint volt.
Csak valami kevéssel lehetett a porosz háboru után. Még emlékszem rá, a
mikor vasúti állomásunkon egy nap húszszor is megpihent nagyfejű
barátom, a Stephenson-féle gőzös. A teherkocsik teli voltak tömve
emberanyaggal, tegnap fogott hadfiakkal, a kiken rosszul állt a mundér,
katonasipkás parasztlegényekkel és jóképü munkás-alakokkal, a kik
mindannyian a _Búsul a lengyel_-t énekelték, s a kiknek a kalapjánál
csak egy pár szál gyöngyvirág jelezte, hogy ők is a császár dolgában
utaznak. Aztán emlékszem a felfordulás és a zaklatottság napjaira is,
mikor az egymásra nyargaló teher-vonatokat alig lehetett az állomáson
elhelyezni. A meddig csak láthatott a szemem, Ártándtól Peterdig,
mindenütt teherkocsik czammogtak; s hallottam, hogy ezek a kocsik mind
búzát szállitanak. Aztán egyszerre elcsöndesedett a világ; esténkint,
mielőtt bennünket lefektettek, a lámpa fényénél, mely most rám veti
békés világát, apám felolvasta az ujságot anyámnak, s egyszer csak, nem
tudom hogyan, megtanultam ezt a szót, hogy: Königrécz.
A katonák nem jöttek vissza oly szép rendben, mint a hogy mentek, de a
búza ára egy darabig hűséges maradt szerelméhez, a tizenkét forinthoz. S
én akármilyen öntudatlan kis semmiség voltam, megéreztem magam körül a
jólét kellemetes szárny-csapásait. Azt hiszem, ez volt Magyarország
ujabb történetének legszerencsésebb időszaka. A kiomló piros vérből
áldás gőzölgött vissza a haza földjére. Az emberi vér tudvalevőleg
nagyon termékenyitő valami; azt mondják, hogy csatamezőkön terem a
legszebb, legaczélosabb gabona.
Mindezzel akkor nem sokat törődtem. A ponyvával takart búzazsák-hegyek
csak kitünő búvóhelyekként tűntek fel előttem, s roppant hanczúrozásokat
csaptunk az üres személy-kocsikban, melyek az állomáson nem tudom
micsoda komoly küldetésre vártak.
Egyébként, ha csak szerét tehettem, kiszöktem az állomásról, s
Franczival, a felügyelő fiával, odább álltunk a kút-ház környékéről. A
nyakunkba vettük a mezőt s elbandukoltunk egész a nádasig. Ilyenkor csak
enni kerültünk haza, s ebéd után megint neki estünk a csavargásnak. Ezek
az órák és napok oly egyhangúan tűntek el, mint a hogy a forrásviz
zuhog. Azt hiszem, az egész idő alatt nem beszéltünk s nem is gondoltunk
semmit, csak barangoltunk, mint két kis kóbor kutya, melyek életet
éreznek rongyos lábacskáikban, s mindenüvé oda ütik az orrukat, csak
azért, mert mozogniok kell ezen az uj, ismeretlen világon.
Iskolába nem jártam; otthon tanitottak irni és számolni. S ma is áldom a
gondoskodást, mely a bölcső melegéből nem engedett mindjárt egyenesen az
iskola börtönébe, rettenetes kis eszkimók közé, a kik egymás feje
tetején tanulják meg, hogy a létért küzdeni kell.
Tudtam, hogy a nádas előtt heverészni kellemetes dolog, tudtam, merre
szól a bölömbika, tudtam, hogy a holdban Szent Dávid hegedül, s hogy
mikor ő hegedülni kezd, akkor nekünk haza kell mennünk. Lehet, hogy ez
kevés a tudományból, de nekem elég volt.
Csakhogy ez a szép idő nem tarthatott örökkön.
Hét vagy nyolcz esztendős lehettem, mikor egy tavaszi napon feltünő
esemény történt a falunkban. Egy úr érkezett a nagyvendéglőbe, a ki
mindjárt az első napon sorra meglátogatott mindenkit, a ki csak »az
értelmiség«-hez számíthatta magát. Ez az úr tánczmester volt.
Lesczinszkinek hivták, s azelőtt, mint beszélte, nagy birtokai voltak
Poroszországban; de a poroszok lengyel származása miatt üldözni kezdték,
ravasz módon kitudták örökéből, s Lesczinszki úr elhatározta, hogy
nagyúri származása ellenére, a két lába munkájával fogja megkeresni a
kenyerét.
Lesczinszki úr minket is meglátogatott. Kezet fogott az egész házban
mindenkivel, apámtól a lámpagyujtogatóig, s meghívatta magát ebédre. Oly
éhes és oly előkelő volt, hogy szüleim nem tudták megtagadni szerény
kivánságát, s megigérték neki, hogy a tánczórákra én is el fogok járni.
Ehhez az elhatározáshoz hozzá járulhatott az is, hogy a szüntelen való
csavargás kissé elvadított, de mindenesetre nagyban hozzájárult az a
kedvező körülmény, hogy a búza-ár szépen tartotta magát emlékezetes
magaslatán. Végre is, Lesczinszki urat kárpótolni kellett valamivel
poroszországi birtokaiért.
Szóval, meg kellett ismerkednem a czivilizáczióval.
Lesczinszki úr búcsúzás közben velem is kezet fogott és barátjának
nevezett. Ez a kitüntetés nagyon hizelgett nekem, de nem mondhatnám,
mintha örvendtem volna rajta, hogy művelődni fogok. Ellenkezőleg, egy
kicsit meg voltam illetődve, s megilletődésem okát tüstént el fogom
mondani. Mindamellett akkor nem értettem meg, hogy tulajdonképpen miről
is van szó. És másnap, mikor utóljára töltöttem Franczival egész napomat
a mezőn, nem csókoltam meg az árok füvét, nem öleltem meg a fákat, nem
intettem búcsút a kökény-bokroknak és az ökörszemeknek. Olyan
gondtalanul kóboroltunk, mint azelőtt.
Nem tudtam, hogy mindörökre elbúcsúzom attól a valamitől, a mit
szabadságnak neveznek, s a mi a költők szerint édesebb, mint maga a
szerelem.
* * *
Emlékszem, hogy egy vasárnap délután volt, mikor apám elvitt az első
táncz-leczkére. A kezem egy kicsit remegett kezében, s a világért se
mentem volna nélküle. A nagyvendéglőhöz ugyanis fölötte kellemetlen
emlékek füztek.
Az akkor mult télen tudniillik szintársulat ütött tanyát a
nagyvendéglőben. A Grimm-féle szintársulat. Nem tudom, hallották-e önök
a Grimm-féle szintársulat hírét? A Grimm-féle szintársulat nagyon kiváló
művészi erőkből állott, de rideg kizárólagossággal csupán a Grimm család
tagjaiból. Grimm papa volt az igazgató és hősszerelmes, Grimm mama a
hősnő és a vígjátéki anya; a fiatal Grimm a bonvivant és a cselszövő, a
két Grimm kisasszony a szende meg a kaczér, az ártatlanság meg a víg
komorna, s a Grimm gyerekek a segédszemélyzet. Mindent játszottak; a
_Botcsinálta doktor_tól, _Luczifer, a zöld ördög_ig, a mely látványos,
kiállításos és elsülyedésekben gazdag ballet előadása különös
nehézségekbe ütközött ama boszantó véletlen következtében, hogy a nagy
szála pádimentoma fölöttébb hiányos volt sülyesztők dolgában. De a
kisebbik Grimm-fiú oly ügyesen tudott a székek alá bujni, hogy ha mi
remegtünk is, hogy az ördög feldönti a szinpadot, Grimm papa sohase
látta meg Luczifert. Volt azonban a társulatnak egy különösen kedvelt
darabja: a _Szigetvári vértanúk;_ ezt adták a legtöbbször. Ilyenkor
Grimm papa egész családjával szokott kirohanni Szigetvárból, mert a
török hordát csupán Grimm Luczifer személyesítette, a ki a szinfalak
mögött görögtűzzel és éktelen Allah-kiáltásokkal jelezte Szolimán
világhódító hatalmát.
Ezeken az előadásokon természetesen nekünk is jelen kellett lennünk.
Csakhogy, a mi engemet illet, én teljességgel nem voltam megelégedve
ezekkel az előadásokkal.
Grimm papa ugyanis igen jeles tehetségű művész lehetett, de volt egy
hibája. A hangja oly rekedt volt, hogy egy cseppet sem lehetett hallani.
Ezt a hibáját akként ütötte helyre, hogy azokban a jelenetekben, melyek
nagyobb drámai kifejtést kivántak, a hatás öregbítése czéljából,
minduntalan elsütötte a pisztolyát. A legártatlanabb darabokban is
húszszor-harminczszor szólaltatta meg ezt a szerszámot, a mely nála a
hangot pótolta; a tragédiákat pedig egyszerűen végig lövöldözte.
Minthogy a Grimm papa esztétikai nézeteitől az enyémek lényegesen
eltértek, többször hatalmas acsarkodással adtam kifejezést
nemtetszésemnek és ijedtségemnek. Apám szeretett volna ugyan hozzá
szoktatni, hogy a művészi erőkifejtést úgy tekintsem, a mint mások
tekintik, tudniillik a falu egész »értelmiség«-ének jóakaratú
szánakozásával, de minthogy hiábavaló volt minden erre irányuló
kisérlet, utóljára is le kellett mondanom a műélvezetekről.
Azóta minden művészet gyanús volt előttem egy kicsit. S hiába biztattak,
nem oszlott el kételkedésem, hogy vajjon a táncz-tanulás nem jár-e
szintén sűrű pisztoly-lövésekkel. Hanem azért nem ellenkeztem.
A nagyvendéglő környéke teli volt emberrel. Lesczinszki úr előbb a
»tisztelt pór uraknak és urhölgyeknek« adott oktatást; s csak a
következő óra volt a főbbrendűeké. A »pór«-rendből ugyan csak igen kevés
pályázó akadt, de ez nem csökkentette a közérdeklődést. A gyülekezet
türelmesen végig várta az órát, s a rendkivül komoly arczokon
meglátszott, hogy a szálából kihallatszó hangokat legalább is igen
különöseknek találják.
– Lallallá, lallalá, trallala ritta, lallá!
Lesczinszki úr hangja volt. A poroszok áldozata egészen más művészeti
iskolához tartozott, mint Grimm úr. Ellentétben kitünő elődjével, ő
viszont a hangjával toldotta meg, a mi a hegedüjéből hiányzott.
Mert hegedült is. Hegedült, énekelt és tánczolt egyszerre. Ezenközben
tanítgatta, tanácscsal látta el, jobbra-balra vezényelte, és művelte,
pallérozta csapatát:
– Tisztelt pór úr, ne tessék a sarkán mozogni. Csak lebegni tessék, csak
lebegni. A fő a könnyedség, a könnyedség. Még egyszer kérem. Harmadik
figura: la poule. Lallallá, lallalá, trallala ritta, lallá!

II.
Nagyon meg kellene öregednem, hogy ezeket a hangokat valaha elfelejtsem.
Vagy három hónapon át nem igen hallottam egyebet. Keringőt, hopszpolkát,
mazúrt, mindent a _Gerolsteini nagyherczegnő_ négyesére tánczoltunk. Úgy
emlékszem, még a körmagyart is a »trallala rittá«-ra jártuk.
A világért se gyanúsítottam volna Lesczinszki urat, hogy talán nem is
igen ismer egyéb zenedarabot. Lesczinszki úr az első pillanattól fogva
mély hatást tett rám, a akkor még nem szerettem birálgatni azokat, a kik
tiszteletet gerjesztettek bennem. A mint egyszerre hegedült, énekelt,
tánczolt, ugrált, vezényelt és bókolt a hölgyeknek: ama különös
megjelenésű, ördöngős ezermesterek egyikének tünt fel előttem, a kikről
mesés könyveim beszéltek.
És a táncza, ah, a táncza! – mondotta volna Gretchen.
A kiket addig én tánczolni láttam, derék körorvosok, kedves
csendbiztosok, és víg, aranyos falusi asszonykák voltak, a kiket az
isten mintha ezer számra, csomagonkint küldene a világba. Ha tánczoltak,
a maguk jókedvére tánczoltak, de úgy, mintha fizették volna őket érte. A
férfiak döngették a padlót s az asszonyok kellemesen toporzékoltak. Hát
még azok, a kik velem együtt hallgatták a _Gerolsteini nagyherczegnő_
igéjét! A segédjegyző, a ki nem tudott lábujjhegyre állani, s a
bérlő-kisasszonyok, a kik úgy ődöngtek sárga ruháikban, mint megannyi
kéthetes kacsa. Nem térhettem ki az összehasonlítás elől. A Lesczinszki
úr táncza egyszerűen pillangó-röpködés volt. Az egész kicsi soványság,
mintha nem e földről való lett volna, egyszerre csak elhagyta a
pádimentomot, s lebegett, ah lebegett, mint egy angyal. Azt mondanám,
hogy egy tündér lelke lakott a lábában; de úgy tetszik, otrombaság volna
a lábáról beszélnem, mert Lesczinszki úr maga volt az éther.
S én, e tánczot látva, egyszerre ráismertem arra a rejtelmes valamire, a
minek, mint utóbb megtudtam, _művészet_ a neve.
Az éther azonban koronkint elfáradt, és »szünet«-et jelentett. Ez a tiz
percz a szellemes társalgásé lett volna, de engem ilyenkor is csak ő
foglalkoztatott. Elnéztem hullámos mozdulatait, kecses sasirozását, s
ámulattal hallgattam a különös dolgokat, a miket a bérlőkisasszonyoknak