Álomvilág: Elbeszélések - 12

  pontosabban szólva: a d’Asti konyhájában.
  Csenevész, sápadt, koravén fiúcska volt, mint azok a gyermekek, a kiket
  kezdettől fogva cselédek neveltek. Az elérzékenyülés egy órájában d’Asti
  észrevette, hogy Roland keveset nő s nem igen fejlődik. A gyermeknek
  családra van szüksége, vélte d’Asti ur, s hogy javitson a helyzeten,
  szélnek eresztett két kisasszonyt, egy szárazdajkát meg egy nevelőnőt, s
  a házába hívta hugát, egy már öregedő kisasszonyt, a ki Szavója egyik
  kis falujában éldegélt valami csekély életjáradékból. A vén leány
  megszánta a szegény kis fiút, s bár nem szivesen, eleget tett bátyja
  kivánságának. De a rendszerető, pontossághoz szokott, s csökönyös
  gondolkozású leánynak teljességgel nem tetszett a d’Asti életmódja, s
  nem volt oka rá, hogy eltitkolja a véleményét. Ha pedig nem titkolta el,
  ez igen fennen történt. S Vigliano d’Astinál ismét mindennapossá lettek
  a zajos családi jelenetek, az asszonyi lárma, s a férfiúi dühös
  káromkodás.
  – Ha a feleségünk gyötör bennünket, az még hagyján, – panaszkodott
  Vigliano d’Asti a bizalmasainak – a feleségével néha, egy-egy órára,
  mégis csak kibékül az ember. De ha a testvérünkkel kell csatáznunk, az
  maga a pokol. Vele nem békülsz ki este; lármával fekszik és haraggal
  ébred.
  Úgy gondolta, a gyermek érdekében cselekszik, ha elnyeli, a mit el kell
  nyelnie; igyekezett tehát a szóharczban a védelemre szoritkozni, de ha
  szerét tehette, elmenekült hazulról. Így történt, hogy d’Asti
  kisasszony, noha minden héten összepakolt, mégis csak Párisban maradt, s
  így történt, hogy Roland akkor is csak pillanatokra látta apját, a mikor
  Vigliano úr pihent.
  Pedig Rolandnak nem volt nagyobb öröme, mintha az apjával kisétálhatott
  valahová; egy séta a Bois de Boulogneban Rolandot egész esztendőre
  boldoggá tette. Csak rosszat hallott erről a sokat korholt vén fiúról, a
  ki majom-szeretettel, de csak keveset beszélgetett vele, s minél több
  rosszat hallott róla, annál jobban imádta. A jó istent soha se látjuk,
  mégis szeretjük.
  
  III.
  – Kerestél, papa? – kiáltozott Roland, mikor meghallotta, hogy apja
  kijött a fürdőszobából.
  – Kerestelek – felelt Vigliano d’Asti – el akartalak vinni a nyári
  czirkuszba.
  – És ma, ma már nem vihetsz el? – kérdezte Roland aggodalmasan. – Ó,
  vigyél el valahová, papa, akárhová, csak vigyél el! Úgy szeretek veled
  lenni!
  – Igen, csakhogy ma már dolgom van – felelt Vigliano, kissé
  zavarodottan.
  Az igazság az volt, hogy nem akart lemondani a háromezer frankjáról. Ki
  tudja, hátha egy pár száz frankkal még mindent visszaszerezhet?! A
  maradék ezer frankból úgy sem elégitheti ki éhező oroszlánjait.
  Hanem a mint a fiára pillantott, megesett rajta a szive. Rolandnak előbb
  ragyogott a szeme, s arczocskája kipirult az örömtől; most leverten
  nézett maga elé, mint egy kis öreg, a kit valami nagy csapás ért.
  – Tudod mit? – szólt Vigliano – gyere el hat órakor a körbe. A Rue
  Drouotba, hisz tudod!… De magad gyere, ne a nénéddel. Mondd meg a
  kapusnak, hogy hívjon le, s a mig kijövök, várj meg a szobájában.
  – Ó papa, milyen jó vagy te! – hálálkodott Roland.
  Vigliano megcsókolta a fiát s rohant a pénze után. Annyira sietett, hogy
  hat órára kényelmesen elveszithette volna az utolsó garasát is. De mint
  a szerelmi drámák, a kártya-tragédiák sem eshetnek meg némi előkészület
  nélkül. Az ember nem veszitheti el a pénzét, a mikor akarja; a kik
  nyerni fognak, előbb kéretik magukat. Meg akarják mutatni, hogy csak
  unalomból fanyalodnak erre a mulatságra. Itt is meg kell tartani a
  formákat.
  Végre, fél hat felé, megalakult a parti. Vigliano leült, vesztett és
  ujra vesztett. Épp az utolsó száz frankját bocsátotta vízre, mikor
  jelentették, hogy Roland odalenn várja.
  – Mondja meg neki – szólt Vigliano halkan a komornyiknak – hogy hozasson
  egy pohár narancsvizet és várjon egy kicsit. Mindjárt megyek.
  A komornyik lement s átadta az üzenetet.
  – Veszit a papa? – kérdezte Roland.
  – Nem tudom, fiatal úr – felelt tartózkodóan a komornyik.
  – Jól van – szólt Roland s tovább beszélgetett a kapussal.
  A kapus és Roland már régóta barátok voltak s órákig el tudtak
  beszélgetni. A műveletlen ember és a koravén gyermek megbecsülik
  egymást. A kapus bámulta a tizenegy esztendős öreg úr komolyságát és
  finom modorát, Roland pedig csodálta ennek az egyszerű embernek az
  életbölcseségét.
  – Én csak azt mondom önnek, fiatal úr – szólt a kapus – hogy egy garas
  meg egy garas, az már két garas!
  És elbeszélte, hogy a mult héten házat vett Asniéres-ben.
  Majd másról beszélgettek. Roland elmondta, hogy milyen furcsa állatok
  élnek a tenger fenekén. Ő mindezt olvasta. A kapus nem hitte volna el,
  hogy ha nem Roland mondja.
  Kilencz óra tájban a kapusnak eszébe jutott, hogy már nagyon régóta
  barátkoznak.
  – A papa elfelejtette, hogy a fiatal úr várja – szólt jóakarólag. – Majd
  felmegyek és szólok neki.
  – Nem, nem, a világért se! – ellenkezett Roland. – Bizonyosan veszít,
  másképpen már itt volna. Majd csak megvárom.
  Éjfél felé azonban, mikor Roland egy kicsit elbóbiskolt, a kapus nem
  állhatta meg, hogy föl ne nézzen a játékterembe. Sapkájával a kezében,
  úgy jelent meg a küszöbön, mint egy udvarias, néma szemrehányás.
  Vigliano meglátta az eleven felkiáltó jelet s intett, hogy: »mindjárt!«
  A szerencsétlen nem vette észre, hogy röppen az idő, s ő már órák óta
  küzködik a játékasztalnál. Mióta leült, tizszer vágódott földhöz s
  tizszer kelt fel ujra. Ebben a perczben tele volt reménynyel; néhány
  száz frankot visszahóditott. Azt hitte, hogy rövid ideje játszik, s hogy
  egy pár pillanat mulva talpra állhat.
  Ismét megvirradt, a mire elkészült. Reggelre kelve, eljátszotta az
  utolsó garasát is. Megtörve baktatott le a lépcsőn. Lenn a kapus
  tisztelettel tudatta, hogy Roland odabenn alszik a divánon.
  Teringettét, erről megfeledkezett! Ugy éjfél óta nem gondolt többé
  semmivel a világon, csak azzal, hogy mit kap kettőre: nyolczat, a
  legrosszabbat, vagy hetet, a legtöbbet?!…
  – Miért nem hívattál le? – kérdezte, mikor Rolandot felköltötték. – Azt
  hittem, hogy haza vittek, hogy a nénéd érted küldött.
  Szótlanul léptek ki a kapun, s némán haladtak végig a már napfényes
  utczán. Végre Roland megszólalt:
  – Sokat vesztettél?
  – Nagyon sokat – felelt Vigliano d’Asti azzal a meztelen őszinteséggel,
  melyre csak a mosdatlanság órájában képes a művelt halandó.
  – Tudod, mit mondok neked, papa? – folytatta Roland megfontoltan. – Ezek
  a pinczérek téged kinevetnek! És én nem értem, hogy egy olyan kedves,
  olyan jó, olyan nagy ember, mint te vagy, miért nevetteti ki magát a
  pinczérekkel?
  – Látod, ez onnan van – felelt Vigliano komolyan – mert… hogy is
  mondjam?… ezen a világon semmit sem adnak ingyen. Én tudok olyat, a mit
  más nem tud, legalább is kevesen tudnak, de ennek a váltsága az, hogy
  néha nem gondolkozom, nem tudok gondolkozni.
  Egy darabig megint szótlanul bandukoltak. Viglianot olyan lelkifurdalás
  fogta el, a minő még sohase hasogatta megviselt gerinczvelejét.
  – Azt hiszem – szólt egy pár percz mulva – jobb volna, ha visszamennél a
  mamához. Mi lesz így belőled?
  Roland ijedten tekintett apjára.
  – Nem – felelt halkan. – A mama nem szeret engem, mert olyan csúnya
  vagyok, mint te. Nekem kívüled nincs senkim. Veled akarok maradni.
  S fürkésző pillantást vetve apja arczára, így folytatta:
  – Kérj kölcsön, és játszszál ujra. Én majd megvárlak. Akármeddig tart,
  megvárlak.
  Vigliano d’Asti nem tudott mit felelni. Két könnycsepp szökött ki a
  szeméből.
  Az idegességtől és hisztériától származó szegény kis teremtés csöndesen
  ballagott tovább végzete felé. Olcsó czipőcskéje panaszosan kopogott
  végig a kövezeten.
  
  
  DÉL KIRÁLYNŐJE.
  
  I.
  Kikenve, kifenve, pirosan a garasos festéktől, hamis gyöngyökkel a
  nyakán, s lélektelen, hazug mosolylyal a szemében, Dél királynője
  megjelent a szinen, bókolt s tánczolni kezdett. Félig átlátszó, oldalt
  megnyirbált fátyolruha volt rajta, ugyanolyan szövetű lebernyeggel, a
  mely roppant denevér-szárnyhoz hasonlitott. A lebernyegről hét hosszú
  selyemczafrang omlott alá, s mikor ezek táncz közben röpködni kezdtek, a
  nézőnek úgy rémlett, mintha maga a hét fő-bűn libegne-lobogna a tánczoló
  körül…
  Mario kimeredt szemmel nézte a fátyolruha alól kivillogó csodákat. »Ez
  mind az enyém« – gondolta magában.
  A lány fekete hajában csakugyan ott ült az ő sárga rózsája, oldalvást,
  hivalkodva, mint valami kokárda. S a hogy a szerpentin-táncz után
  fölzúgott a taps, Mario végig nézett a Tivoli-kert népén. Mintha neki
  tapsoltak volna.
  A tetszés zaja lassankint elcsendesült; Dél királynője énekelni kezdett.
  A műsornak ez a száma csak arra való volt, hogy a közönség nyugodtabban
  fürkészhesse a fátyolruha nem túlságosan féltett titkait. Mario azonban
  úgy találta, hogy ennél nincs szebb dal a világon. A közönségnek is
  tetszett a nóta; s a refraint rendesen együtt énekelte a művésznővel:
  »Ojjé, a szerelem…«
  Ez egyszer a refrain teljesen a közönségre és Mariora maradt. A
  művésznőnek hirtelen torkán akadt a hang, s csak kis híja volt, hogy
  ijedtében össze nem rogyott.
  A mint véletlenül a kert mélyébe tekintett, egy hosszú sötét alakot
  pillantott meg, a ki a nyári viselet minden törvényének daczára
  magastetejü kalapot viselt, s a ki, keresztbe fonva a két karját, egy
  lámpa-oszlophoz támaszkodott. Ez az alak megrémitette Dél királynőjét,
  mint egy kisértet.
  De csak egy pillanatra. Mire a zenekar rázenditett az utczai dal második
  szakaszára, a művésznő magához tért, s teli tüdővel kezdett énekelni.
  Sőt mintha szilajabbul hangzott volna a dala:
   „Ojjé, a szerelem!
   Ojjé!“
  – Meg fog ölni! – szólt a tekintete, s borzongott a gyönyörűségtől.
  A színfalak közt aztán elujságolta a többi leánynak:
  – Fabrizio van itt, Fabrizio!
  A lányok megirigyelték a szerelmi drámát, mely a mulatóhely csillagára
  várakozott, s összefutottak körülte.
  – Nem félsz? – kérdezte az egyik.
  – Rendőröket kellene hivatni – tanácsolta a virágárus leány.
  – Legfeljebb megöl! – felelt mind a kettőnek.
  Aztán kiküldött egy czédulát Marionak. A papiron ez állott:
  »Várd meg az előadás végét, most nem mehetek ki. Csókol
  Barbara.«
  S lassan átöltözött.
  – Ne kisérjünk ki? – kérdezte valamelyik leány.
  – Nem, csak hagyjatok magamra. Ezen már át kell esni, előbb vagy utóbb.
  Odakünn Fabrizio már várta.
  A tekintetök összevillant, s egy pillanatig hallgattak mind a ketten.
  – Gyere! – szólt aztán Fabrizio. A hangja parancsoló volt, de a lány nem
  is gondolt rá, hogy ellenkezzék. Ment utána, mint a hogy a kutya követi
  a gazdáját.
  Ezalatt Mario türelmesen hallgatta az előadást. Mikor az utolsó zeneszám
  is elhangzott, fölkelt, ott hagyta a mulatókat, s megindult a művészek
  bejárója felé.
  De a művésznő csak nem akart kijönni. Mario hűségesen sétált fel s alá,
  mintha a lőportornyot őrizné.
  Egy leány végre, a ki utolsónak jött ki az öltözőből, megszánta a
  szegény kis tűzért.
  – Barbara már elment, s azt hiszem, nem látjuk mostanában. Fabrizio jött
  érte.
  – Mi az ördög? Hát kiszabadult?!
  A katona megvakarta a füle tövét, s aggodalommal teli, visszabaktatott a
  kaszárnyába.
  
  II.
  Mikor megérkeztek a lebujhoz, a hol Fabrizio lakott, Barbara hamarjában
  elmondta magában azt a kis imádságot, a melyet gyerekkorában tanult, s
  behunyta a szemét, mint a ki nem akarja látni a szivének szánt aczél
  villanását. Amaz megfogta a leány karját, s egy biztatónak nem igen
  mondható, ellenben nagyon határozott mozdulattal belóditotta Dél
  királynőjét a jól ismert vaczokba.
  Az úton nem szóltak egy szót se. Ezt a tartózkodást Barbara főképpen az
  államhatalomnak köszönhette; Fabrizio ugyanis, minden tisztelete mellett
  is, a melylyel a rendőrség iránt viseltetett, idegenkedett attól a
  gondolattól, hogy túlságosan sokat érintkezzék a hatóság képviselőivel.
  Egy pillanatig, a sötétben, Barbara vaczogott a félelemtől. De Fabrizio
  meggyujtotta a mécsest, becsukta az ajtót, s a hogy öklét összeszoritva,
  odaállott a lány elé: Dél királynője megkönnyebbülten lélekzett fel.
  – Nem fog megölni – diadalmaskodott magában.
  Fabrizio megragadta szeretője kezét, magához rántotta, úgy, hogy a leány
  térdre bukott, s rámordult:
  – Te jelentettél fel, ugy-e?
  – Én.
  Daczosan vetette hátra a fejét s farkasszemet nézett a szeretőjével.
  – Még csak nem is tagadod?! Te rongy, te czafat, te szemét!
  S rávágott öklével a szép fejre, melynek a közelsége Mariot mindig
  megfosztotta attól a kis eszétől… Barbara sikongott, de a szomszédok nem
  törődtek a családi jelenet lármájával. Abban a házban láttak már másféle
  szeleket is. Egy pár revolverlövés talán fölkeltette volna a lakók
  kiváncsiságát, de kit érdekelt volna ott egy kis visitozás?!
  Öt perczczel ez után a családi perpatvar után, Dél királynőjére nem igen
  lehetett ráismerni. Két szép szeme – e két örökös égbekiáltó vétek – nem
  látszott a kék és violaszin daganatoktól, fülbevalója helyén vérfolt
  piroslott; moczczanni se tudott: úgy össze volt törve.
  S Dél királynője mosolygott.
  – Legalább nem kergethetsz haza – nyögte boldogan. – Ezzel az arczczal
  két hétig se mehetek az utczára. Ugy-e? Aztán bizalmasan megbeszélték az
  ügyet.
  – Mért jelentettelek fel? Mit tudom én! Mert őrült voltam. Látod, nem
  kellett volna megcsalnod!… Kértelek, rimánkodtam, hogy ne csalj meg.
  Mikor rájöttem, hogy bolonddá tettél, s megláttalak azzal az aljas
  teremtéssel, elveszitettem a fejem. Egy óra mulva nagyon megbántam a
  dolgot, de már későn volt.
  – Hogy lehetsz olyan ostoba! – szólt Fabrizio. – Hát te?! Te nem csalsz
  meg engem?!
  – Nem, nem csallak meg – felelt Barbara komolyan.
  – Hát a nápolyi öreg kereskedő? Meg az angol? Meg a katona?
  – Az semmi. Élni csak kell.
  S egy darabig mindaketten hallgattak.
  Majd rátértek a vidámabb beszédtárgyakra.
  – Hogy szabadultál ki? – kérdezte Barbara.
  Fabrizio elmosolyodott; látszott rajta, hogy örvend a kis emléknek.
  – Tagadtam és folyvást tagadtam. Utoljára se tudták rám sütni a dolgot.
  Nevettek mindaketten.
  
  III.
  Dél királynőjét vagy három hónapig nem látták a Tivoli-kertben. Egy szép
  napon azonban megjelent s újra énekelni kezdte – ojjé! – a szerelmet.
  A lányoknak elpanaszolta a baját.
  – Ott hagyott a faképnél, az alávaló! Fölszedett valahol egy kis sárga,
  beteg házi nyulat, és elillant vele. De, legyetek nyugton, megtalálom
  őket!
  A Marioval való találkozás még bizalmasabb volt.
  – Szeretlek, Mario – szólt a kis tűzérhez vacsorázás közben – szeretlek,
  mert jó vagy és nemes. Gyűlölöm a jellemtelen férfiakat; hidd el,
  akármilyen nagy bajuszuk van, gyűlölöm őket. Lásd, ez a Fabrizio csupa
  aljasság. Hazug és csaló. Megcsalja az asszonyokat, minden asszonyt
  megcsal! De ne félj, megtalálom őt, s akkor jaj neki, és jaj annak a kis
  nyomorultnak is! Vitriolt öntök az arczukba, meglátod, vitriolt!
  – Különben – folytatta – a nagy bajuszú férfiak mind ilyenek, mint ez a
  Fabrizio. Csalók, hazugok, tolvajok. De engem nem nevet ki ez a
  Fabrizio, se ő, se az a kis sárga hajú leány, mert engem nem lehet
  kinevetni!
  Addig fenyegetőzött, mig végre is megkisérlette a boszuállást. Vitriolt
  ugyan nem öntött az arczukba, de a Velenczei Lámpás nagy álarczos bálján
  alaposan megczibálta a sárgahajú leányt.
  Szerencsétlenségére, Fabrizio is ott volt a közelben, s Fabrizio az
  effélékben nem ismerte a tréfát. Fölindulásában előrántotta a kését, s
  Dél királynője hetekig lebegett élet-halál között.
  A vizsgálóbiró, a ki éppen egy esti mulatságba készült, dühbe jött,
  mikor a nagybajuszút eléje vezették.
  – Megint itt vagy, Fabrizio? – kérdezte – s megint az a lány hozott
  ide?! Tudod-e, hogy kezdesz unalmas lenni a szerelmeiddel?!
  – Még akasztófára kerülök a czafat miatt! – felelt elkeseredetten
  Fabrizio.
  
  IV.
  Mario, mikor a kaszárnyából megszökhetett, órákat ült a beteg leány
  mellett.
  – Te jó vagy és nemes! – sóhajtotta Dél királynője, mialatt Mario
  csókkal boritotta a kezét. – Mily kár, hogy ilyen nemes jellem nincs
  több a világon! Lásd, ez a Fabrizio maga a megtestesült aljasság.
  Tolvaj, hamis kártyás és csaló… Micsoda csaló!… Minden asszonyt megcsal
  a világon!
  Mario igyekezett másról beszélni. Kaszárnya-történeteket mondott el, de
  Barbara nem igen hallgatott rá.
  – Ojjé, a szerelem! – szólt szomoruan. – Szegény Mario, mit tudod te
  azt, hogy mi a szerelem?! Én tudom, hogy mi az!
  Aztán a betegek türelmetlenségével rivalt rá a szegény kis tüzérre:
  – De mit beszélsz nekem mindig Fabrizioról?!
  
  
  A GEROLSTEINI NAGYHERCZEGNŐ.
  
  I.
  Azzal kezdhetném, hogy tavasz volt, hogy fátyolruhás tündérkisasszonyok
  tánczoltak a harmatos füvön, hogy a mező teli volt szinnel, ragyogással
  és illattal, de csak azt mondom, hogy akkor történt, mikor a búza ára
  tizenkét forint volt.
  Csak valami kevéssel lehetett a porosz háboru után. Még emlékszem rá, a
  mikor vasúti állomásunkon egy nap húszszor is megpihent nagyfejű
  barátom, a Stephenson-féle gőzös. A teherkocsik teli voltak tömve
  emberanyaggal, tegnap fogott hadfiakkal, a kiken rosszul állt a mundér,
  katonasipkás parasztlegényekkel és jóképü munkás-alakokkal, a kik
  mindannyian a _Búsul a lengyel_-t énekelték, s a kiknek a kalapjánál
  csak egy pár szál gyöngyvirág jelezte, hogy ők is a császár dolgában
  utaznak. Aztán emlékszem a felfordulás és a zaklatottság napjaira is,
  mikor az egymásra nyargaló teher-vonatokat alig lehetett az állomáson
  elhelyezni. A meddig csak láthatott a szemem, Ártándtól Peterdig,
  mindenütt teherkocsik czammogtak; s hallottam, hogy ezek a kocsik mind
  búzát szállitanak. Aztán egyszerre elcsöndesedett a világ; esténkint,
  mielőtt bennünket lefektettek, a lámpa fényénél, mely most rám veti
  békés világát, apám felolvasta az ujságot anyámnak, s egyszer csak, nem
  tudom hogyan, megtanultam ezt a szót, hogy: Königrécz.
  A katonák nem jöttek vissza oly szép rendben, mint a hogy mentek, de a
  búza ára egy darabig hűséges maradt szerelméhez, a tizenkét forinthoz. S
  én akármilyen öntudatlan kis semmiség voltam, megéreztem magam körül a
  jólét kellemetes szárny-csapásait. Azt hiszem, ez volt Magyarország
  ujabb történetének legszerencsésebb időszaka. A kiomló piros vérből
  áldás gőzölgött vissza a haza földjére. Az emberi vér tudvalevőleg
  nagyon termékenyitő valami; azt mondják, hogy csatamezőkön terem a
  legszebb, legaczélosabb gabona.
  Mindezzel akkor nem sokat törődtem. A ponyvával takart búzazsák-hegyek
  csak kitünő búvóhelyekként tűntek fel előttem, s roppant hanczúrozásokat
  csaptunk az üres személy-kocsikban, melyek az állomáson nem tudom
  micsoda komoly küldetésre vártak.
  Egyébként, ha csak szerét tehettem, kiszöktem az állomásról, s
  Franczival, a felügyelő fiával, odább álltunk a kút-ház környékéről. A
  nyakunkba vettük a mezőt s elbandukoltunk egész a nádasig. Ilyenkor csak
  enni kerültünk haza, s ebéd után megint neki estünk a csavargásnak. Ezek
  az órák és napok oly egyhangúan tűntek el, mint a hogy a forrásviz
  zuhog. Azt hiszem, az egész idő alatt nem beszéltünk s nem is gondoltunk
  semmit, csak barangoltunk, mint két kis kóbor kutya, melyek életet
  éreznek rongyos lábacskáikban, s mindenüvé oda ütik az orrukat, csak
  azért, mert mozogniok kell ezen az uj, ismeretlen világon.
  Iskolába nem jártam; otthon tanitottak irni és számolni. S ma is áldom a
  gondoskodást, mely a bölcső melegéből nem engedett mindjárt egyenesen az
  iskola börtönébe, rettenetes kis eszkimók közé, a kik egymás feje
  tetején tanulják meg, hogy a létért küzdeni kell.
  Tudtam, hogy a nádas előtt heverészni kellemetes dolog, tudtam, merre
  szól a bölömbika, tudtam, hogy a holdban Szent Dávid hegedül, s hogy
  mikor ő hegedülni kezd, akkor nekünk haza kell mennünk. Lehet, hogy ez
  kevés a tudományból, de nekem elég volt.
  Csakhogy ez a szép idő nem tarthatott örökkön.
  Hét vagy nyolcz esztendős lehettem, mikor egy tavaszi napon feltünő
  esemény történt a falunkban. Egy úr érkezett a nagyvendéglőbe, a ki
  mindjárt az első napon sorra meglátogatott mindenkit, a ki csak »az
  értelmiség«-hez számíthatta magát. Ez az úr tánczmester volt.
  Lesczinszkinek hivták, s azelőtt, mint beszélte, nagy birtokai voltak
  Poroszországban; de a poroszok lengyel származása miatt üldözni kezdték,
  ravasz módon kitudták örökéből, s Lesczinszki úr elhatározta, hogy
  nagyúri származása ellenére, a két lába munkájával fogja megkeresni a
  kenyerét.
  Lesczinszki úr minket is meglátogatott. Kezet fogott az egész házban
  mindenkivel, apámtól a lámpagyujtogatóig, s meghívatta magát ebédre. Oly
  éhes és oly előkelő volt, hogy szüleim nem tudták megtagadni szerény
  kivánságát, s megigérték neki, hogy a tánczórákra én is el fogok járni.
  Ehhez az elhatározáshoz hozzá járulhatott az is, hogy a szüntelen való
  csavargás kissé elvadított, de mindenesetre nagyban hozzájárult az a
  kedvező körülmény, hogy a búza-ár szépen tartotta magát emlékezetes
  magaslatán. Végre is, Lesczinszki urat kárpótolni kellett valamivel
  poroszországi birtokaiért.
  Szóval, meg kellett ismerkednem a czivilizáczióval.
  Lesczinszki úr búcsúzás közben velem is kezet fogott és barátjának
  nevezett. Ez a kitüntetés nagyon hizelgett nekem, de nem mondhatnám,
  mintha örvendtem volna rajta, hogy művelődni fogok. Ellenkezőleg, egy
  kicsit meg voltam illetődve, s megilletődésem okát tüstént el fogom
  mondani. Mindamellett akkor nem értettem meg, hogy tulajdonképpen miről
  is van szó. És másnap, mikor utóljára töltöttem Franczival egész napomat
  a mezőn, nem csókoltam meg az árok füvét, nem öleltem meg a fákat, nem
  intettem búcsút a kökény-bokroknak és az ökörszemeknek. Olyan
  gondtalanul kóboroltunk, mint azelőtt.
  Nem tudtam, hogy mindörökre elbúcsúzom attól a valamitől, a mit
  szabadságnak neveznek, s a mi a költők szerint édesebb, mint maga a
  szerelem.
  * * *
  Emlékszem, hogy egy vasárnap délután volt, mikor apám elvitt az első
  táncz-leczkére. A kezem egy kicsit remegett kezében, s a világért se
  mentem volna nélküle. A nagyvendéglőhöz ugyanis fölötte kellemetlen
  emlékek füztek.
  Az akkor mult télen tudniillik szintársulat ütött tanyát a
  nagyvendéglőben. A Grimm-féle szintársulat. Nem tudom, hallották-e önök
  a Grimm-féle szintársulat hírét? A Grimm-féle szintársulat nagyon kiváló
  művészi erőkből állott, de rideg kizárólagossággal csupán a Grimm család
  tagjaiból. Grimm papa volt az igazgató és hősszerelmes, Grimm mama a
  hősnő és a vígjátéki anya; a fiatal Grimm a bonvivant és a cselszövő, a
  két Grimm kisasszony a szende meg a kaczér, az ártatlanság meg a víg
  komorna, s a Grimm gyerekek a segédszemélyzet. Mindent játszottak; a
  _Botcsinálta doktor_tól, _Luczifer, a zöld ördög_ig, a mely látványos,
  kiállításos és elsülyedésekben gazdag ballet előadása különös
  nehézségekbe ütközött ama boszantó véletlen következtében, hogy a nagy
  szála pádimentoma fölöttébb hiányos volt sülyesztők dolgában. De a
  kisebbik Grimm-fiú oly ügyesen tudott a székek alá bujni, hogy ha mi
  remegtünk is, hogy az ördög feldönti a szinpadot, Grimm papa sohase
  látta meg Luczifert. Volt azonban a társulatnak egy különösen kedvelt
  darabja: a _Szigetvári vértanúk;_ ezt adták a legtöbbször. Ilyenkor
  Grimm papa egész családjával szokott kirohanni Szigetvárból, mert a
  török hordát csupán Grimm Luczifer személyesítette, a ki a szinfalak
  mögött görögtűzzel és éktelen Allah-kiáltásokkal jelezte Szolimán
  világhódító hatalmát.
  Ezeken az előadásokon természetesen nekünk is jelen kellett lennünk.
  Csakhogy, a mi engemet illet, én teljességgel nem voltam megelégedve
  ezekkel az előadásokkal.
  Grimm papa ugyanis igen jeles tehetségű művész lehetett, de volt egy
  hibája. A hangja oly rekedt volt, hogy egy cseppet sem lehetett hallani.
  Ezt a hibáját akként ütötte helyre, hogy azokban a jelenetekben, melyek
  nagyobb drámai kifejtést kivántak, a hatás öregbítése czéljából,
  minduntalan elsütötte a pisztolyát. A legártatlanabb darabokban is
  húszszor-harminczszor szólaltatta meg ezt a szerszámot, a mely nála a
  hangot pótolta; a tragédiákat pedig egyszerűen végig lövöldözte.
  Minthogy a Grimm papa esztétikai nézeteitől az enyémek lényegesen
  eltértek, többször hatalmas acsarkodással adtam kifejezést
  nemtetszésemnek és ijedtségemnek. Apám szeretett volna ugyan hozzá
  szoktatni, hogy a művészi erőkifejtést úgy tekintsem, a mint mások
  tekintik, tudniillik a falu egész »értelmiség«-ének jóakaratú
  szánakozásával, de minthogy hiábavaló volt minden erre irányuló
  kisérlet, utóljára is le kellett mondanom a műélvezetekről.
  Azóta minden művészet gyanús volt előttem egy kicsit. S hiába biztattak,
  nem oszlott el kételkedésem, hogy vajjon a táncz-tanulás nem jár-e
  szintén sűrű pisztoly-lövésekkel. Hanem azért nem ellenkeztem.
  A nagyvendéglő környéke teli volt emberrel. Lesczinszki úr előbb a
  »tisztelt pór uraknak és urhölgyeknek« adott oktatást; s csak a
  következő óra volt a főbbrendűeké. A »pór«-rendből ugyan csak igen kevés
  pályázó akadt, de ez nem csökkentette a közérdeklődést. A gyülekezet
  türelmesen végig várta az órát, s a rendkivül komoly arczokon
  meglátszott, hogy a szálából kihallatszó hangokat legalább is igen
  különöseknek találják.
  – Lallallá, lallalá, trallala ritta, lallá!
  Lesczinszki úr hangja volt. A poroszok áldozata egészen más művészeti
  iskolához tartozott, mint Grimm úr. Ellentétben kitünő elődjével, ő
  viszont a hangjával toldotta meg, a mi a hegedüjéből hiányzott.
  Mert hegedült is. Hegedült, énekelt és tánczolt egyszerre. Ezenközben
  tanítgatta, tanácscsal látta el, jobbra-balra vezényelte, és művelte,
  pallérozta csapatát:
  – Tisztelt pór úr, ne tessék a sarkán mozogni. Csak lebegni tessék, csak
  lebegni. A fő a könnyedség, a könnyedség. Még egyszer kérem. Harmadik
  figura: la poule. Lallallá, lallalá, trallala ritta, lallá!
  
  II.
  Nagyon meg kellene öregednem, hogy ezeket a hangokat valaha elfelejtsem.
  Vagy három hónapon át nem igen hallottam egyebet. Keringőt, hopszpolkát,
  mazúrt, mindent a _Gerolsteini nagyherczegnő_ négyesére tánczoltunk. Úgy
  emlékszem, még a körmagyart is a »trallala rittá«-ra jártuk.
  A világért se gyanúsítottam volna Lesczinszki urat, hogy talán nem is
  igen ismer egyéb zenedarabot. Lesczinszki úr az első pillanattól fogva
  mély hatást tett rám, a akkor még nem szerettem birálgatni azokat, a kik
  tiszteletet gerjesztettek bennem. A mint egyszerre hegedült, énekelt,
  tánczolt, ugrált, vezényelt és bókolt a hölgyeknek: ama különös
  megjelenésű, ördöngős ezermesterek egyikének tünt fel előttem, a kikről
  mesés könyveim beszéltek.
  És a táncza, ah, a táncza! – mondotta volna Gretchen.
  A kiket addig én tánczolni láttam, derék körorvosok, kedves
  csendbiztosok, és víg, aranyos falusi asszonykák voltak, a kiket az
  isten mintha ezer számra, csomagonkint küldene a világba. Ha tánczoltak,
  a maguk jókedvére tánczoltak, de úgy, mintha fizették volna őket érte. A
  férfiak döngették a padlót s az asszonyok kellemesen toporzékoltak. Hát
  még azok, a kik velem együtt hallgatták a _Gerolsteini nagyherczegnő_
  igéjét! A segédjegyző, a ki nem tudott lábujjhegyre állani, s a
  bérlő-kisasszonyok, a kik úgy ődöngtek sárga ruháikban, mint megannyi
  kéthetes kacsa. Nem térhettem ki az összehasonlítás elől. A Lesczinszki
  úr táncza egyszerűen pillangó-röpködés volt. Az egész kicsi soványság,
  mintha nem e földről való lett volna, egyszerre csak elhagyta a
  pádimentomot, s lebegett, ah lebegett, mint egy angyal. Azt mondanám,
  hogy egy tündér lelke lakott a lábában; de úgy tetszik, otrombaság volna
  a lábáról beszélnem, mert Lesczinszki úr maga volt az éther.
  S én, e tánczot látva, egyszerre ráismertem arra a rejtelmes valamire, a
  minek, mint utóbb megtudtam, _művészet_ a neve.
  Az éther azonban koronkint elfáradt, és »szünet«-et jelentett. Ez a tiz
  percz a szellemes társalgásé lett volna, de engem ilyenkor is csak ő
  foglalkoztatott. Elnéztem hullámos mozdulatait, kecses sasirozását, s
  ámulattal hallgattam a különös dolgokat, a miket a bérlőkisasszonyoknak